(II./3. bejegyzés) Ki ez a lány?

Egy lágy simítást éreztem a karomon, mire a testem automatikusan összerezzent, és bár lustán, de felnyitottam fáradt szemhéjaimat. Az ablaküvegen bekúszott a nap reggeli, gyér fénye, amely ugyan nem tűzött, ám mégis melengette amúgy hűs arcomat. Niall ujjai fel-le táncoltak a karomon, miközben ő megmozdult mögöttem, és száját a fülemhez emelte.
-Jó reggelt, szépség.-suttogta, majd egy jó reggelt puszit nyomott az arcomra.
Álmosan nyögtem egyet, fentebb rántottam a takarót, egészen a fejem búbjáig, és hasra vágtam magam.  Halk nevetést hallottam mellőlem. Hirtelen ujjakat éreztem meg beszökni a takaró alá, amik először a derekamon állapodtak meg, majd a gerincem vonalát követve futottak végig a nyakamig. Az egész testem azonnal felforrósodott érintésére, és nyöszörögve rándultam egyet.
-Ideje felkelni.-hallottam újra azt a mélyre hatoló hangot, majd ajkai érintését éreztem az arcomon.
-Nem.-nyávogtam, majd az arcom a párnába fúrtam. Mit is mondjak, nem az erősségem az ébredés. Ilyenkor legyen akárki akármennyire is elszánt, engem csak egy nagy vödör vízzel lehet kiugrasztani a pihe-puha ágyból. Bár, ha az illető ez csinálná, valószínű, hogy végig kergetném az egész házon, rosszabb esetben kihajítanám az ablakon a vödörrel együtt. Apu egyszer próbálta meg, igaz, ő csak egy pohár vízzel jött, de a pohár sorsa az lett, hogy apró kis darabokra tört a házunk előtti kertben, apuhoz meg nem szóltam egész délelőtt. Viszont nem úgy tűnt, hogy Niall feladja. Hirtelen a meleg takaróm lerepült rólam, én meg újra a hátamon feküdtem, ugyanis Niall a két csuklómat megragadva a hanyatt fordított, és négykézláb állt felettem. Szemei a reggeli napsütésben úgy csillogtak, akár a gyémántok, haja kuszán állt, ám arcán most is ott ült a kábító mosolya. Arca közeledett az enyémhez, majd ajkai az enyémre tapadtak, nyelveink pedig azonnal egymásra találtak. Már nem nyomott le a csuklómnál fogva, hanem elengedett, így én két kézzel tudtam a hajába túrni, a nyakába kapaszkodva lehúzni őt magamhoz. Egy határozott mozdulattal ledobta magát az ágyra, és átfordított, így már én feküdtem rajta, tenyereit becsúsztatta a pólóm alá, így teljesen megéreztem a hátamon forró érintését. Azt hiszem, ennél jobb ébresztésben még nem volt részem. Még mielőtt ajkaink szétváltak volna, egy aprót beleharaptam Niall felső ajkába, mire mindketten elmosolyodtunk, majd felegyenesedtem, és a szemébe néztem.
-Most már hajlandó leszel felkelni?-kérdezte a száján sunyi vigyorral.
-Még meggondolom.-válaszoltam kurtán, majd újra a mellkasára dőltem, mire ő átkarolt, és egy puszit nyomott a hajamba. Jellegzetes illata reggel is ugyan olyan intenzíven érződött mint általában, bőre most még a szokottnál is puhább volt. Egy pár perc elteltével mocorogni kezdett, mire felemeltem a fejem.
-Tényleg fel kéne kelnünk.-mondta most már teljesen éberen.
-Jó.-válaszoltam, majd lemásztam róla, és kinyújtóztattam végtagjaimat, melyek nagyokat roppantak. Niall felkapott magára egy pólót, majd az ajtó felé indult.
-Jössz?-nyújtotta felém a kezét, mire bólintottam, és a kezéért nyúltam. Leslattyogtunk a lépcsőn, egyenesen a konyhába, mert bár azt egyikünk sem mondta, hogy hova megyünk, mindketten magától értetődőnek vettük, hogy az első cél, a konyha. Odalent Rickie, Liam és Louis voltak. Rickie reggelit csinált, gondolom magának, meg Liamnek, Louis meg nyálcsorgatva nézte a serpenyőben főlő rántottát.
-Légyszi, Rickie!-duruzsolta a pulton ülve, mire Liam vigyorogva nézett rá.
-Mi is kérünk!-jelentette be Niall, mikor beértünk a konyhába. Rickie nagyot sóhajtott.
-Ne már, hogy nekem kell mindenkit kiszolgálnom! Ez nem fair!-csapkodott.
-Ó, én tudom milyen érzés. Tegnap alig tíz perc alatt felzabálták az összes palacsintámat.-néztem körül, mire a srácok elmosolyodtak.
-Finom volt, na.-mondta Louis.
-Á, mi ez a kiabálás már korán reggel?-botorkált le Harry egy szál boxerben, egész hajzuhataga az arcába hullott, esetlenül kullogott oda hozzánk.
-Harry, szedd már össze magad, nem reggel van, hanem délelőtt, és nem mellesleg másfél óra az indulásig.-szólt rá egyből Liam, mire Harry a szekrénybe ütötte a fejét.-Talán nem kellett volna tegnap este annyit bulizni.-nyúzta, mire Harry csak tovább ütögette a szekrény ajtaját, Louis a pulton ülve röhögött, mi Niallel szintén mosolyogtunk.
-Ne szekáld már, látod, hogy másnapos.-szólt közbe Niall.
-Ahan, szép. Fotózásra megyünk, az egyik a pulton ülve kuncsorog kajáért, a másik másnapos fejjel állt előttem, hova fajul ez a világ?-szörnyülködött Liam. Ekkor megérkezett az utolsó fő is, Zayn, akit amikor megláttunk, nem tudtuk eldönteni, hogy sírjunk, vagy nevessünk először. Végül csak a szánk elé kaptuk a kezünket, és meredten néztünk rá, jobban mondva a homlokán levő óriási puklira.
-Hát téged meg mi lelt?-kérdezett rá Louis először, mire Zayn morcosan felé fordult.
-Ne is mondd...tegnap mentem fürdeni, és elcsúsztam, mert a fürdőben furcsa módon egy hatalmas tócsában állt a víz. És bevertem a fejem a mosdókagylóba. Nagyon fáj.-mesélte a fejét tapogatva, mire én és Niall nem feltűnően egymásra néztünk. Upsz...
-Na, erről beszélek!-bökött Liam Zaynre.-Csodás fotósorozat lesz, mit ne mondjak.
-Nyugodj le, édes, nem lesz semmi gond. Profi sminkeseitek vannak, a reggeli is kész van, Harrynek meg csak vennie kéne egy frissítő, hideg fürdőt, és azonnal felébred.-mondta Rickie, miközben az asztalra tette a nagy serpenyő rántottát.
-Kaja!-vetette rá magát egyből Louis és Niall. Harry egyetértően bólintott, majd visszasétált az emeletre. Leültünk az asztalhoz, ki kultúráltan, ki kevésbé, de elfogyasztottuk a reggelinket. Aztán beindult a rohanás. Niall és Louis a fürdő előtt toporzékolva kiáltoztak be Harrynek, hogy haladjon, de az nem válaszolt. Így közös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy rátörik az ajtót.
-Ezt ti sem gondoljátok komolyan!-álltam eléjük.-Most komolyan, azzal semmire nem mentek, ha betöritek az ajtót!-győzködtem őket magam elé tartott kézzel. Hirtelen nyitódott mögöttem az ajtó, Harry lépett ki rajta már egész felfrissült arccal.
-Jöhet valaki!-mondta a vállára dobott törölközővel. Egy pillanat sem kellett, Louis már bent is termett, Niall meg mérgesen rúgott egyet. Jót nevettem rajtuk, majd úgy döntöttem, hogy amíg idekint folyik a harmadik világháború, én kiválasztom mit veszek fel. Megálltam a szekrényem előtt, és tanakodtam. Elegáns, vagy szolid? Rövid, vagy hosszú? Színes, vagy fekete? Vagy öt összeállítást szedtem ki, és próbáltam fel, míg végül a szokásosnál maradtam. Fekete ejtett felső, egy citromsárga rövidnadrággal, és a fekete conversem. A kiválasztott darabokkal a kezemben mentem ki a fürdőhöz, ahonnan épp Louis lépett ki.
-Mehetsz!-hagyta nekem nyitva az ajtót. Niallt nem láttam a közelben, így egyből lecsaptam a lehetőségre, és már bent is voltam, zárt ajtó mögött. Gyorsan beálltam a zuhany alá, magamra engedtem a kellemes hőmérsékletű vizet, és a kedvenc vanília illatú tusfürdőmmel megmosdottam. Kilincsrángást hallottam a hátam mögül.
-Lizzie, te vagy bent?-kérdezte Niall.-Nyisd már ki!-kérte.
-Mindjárt végzek.-kiáltottam ki neki.
-Okés. De ha kijöttél a zuhany alól, nyugodtan beengedhetsz!-mondta.
-Persze.-válaszoltam mosolyogva, majd elzártam a csapot, és egy törölközőt tekertem magam köré.-Na, gyere.-eresztettem be.
-Hű, gyors voltál.-nézett végig rajtam, majd becsusszant.-Nem akarsz még visszajönni?-bökött a fülkére vigyorogva.
-Nem, látod így is mi lett belőle...szegény Zayn.-sütöttem le a fejem.
-Majd máskor figyeljen oda, hogy hova lép, haha.-nevetett, majd beállt a zuhany alá.
Felöltöztem, majd feldobtam egy gyors, natúr sminket. Szempillaspirál, korrektor, szemceruza, szájfény. Pont elég. A hajamat a fejem tetejére kötöttem kontyba, és beraktam az egyik kedvenc fülbevalóm. Niall elismerően pillantott rám, majd ő is felöltözött, és kimentünk a többiekhez. Szerencsére már nagyjából készen voltunk, épp csak Zayn rohangált fel-alá, mert nem találta a cipőjét. A krízishelyzet megoldódott, Zayn cipője megkerült, így végre el tudtunk indulni és Liam is megúszta a szívinfarktust, ugyanis pont oda értünk a fotózás kezdetére. Egy kisebb csordaként estünk be a stúdió ajtaján, jókedvűen, nevetve.Ahogy beléptünk, a bent levők egy emberként fordultak felénk. A hatalmas terem tele volt reflektorokkal, különböző hátterekkel, fényekkel, és profibbnál profibb gépekkel. Vakuk villogtak, emberek rohangáltak fel-alá, az egyik sarokban éppen egy fiatal modellt fotóztak, eszméletlen sminkben, és ruhában. A vaku villogása zavarta a szemem, meg kellett dörzsölnöm. Nem tudom, annak a lánynak a szemét hogy nem irritálta. Aztán rájöttem, hogy ő biztos nem először áll már fényképezőgép előtt. Egy magas, borostás férfi lépett oda hozzánk, kezében egy géppel.
-Szia, Tom!-mondták a fiúk.
-Szép napot, fiatalok.-köszönt, majd sorban kezet fogott a srácokkal.-Hölgyeim.-biccentett nekünk, amit egy mosollyal viszonoztunk.-Örülök, hogy megérkeztetek. A menedzseretek már közel állt ahhoz, hogy megőrüljön.-nevette el magát,mire a srácok mosolyogva megrázták a fejüket.
-Akkor azt hiszem, kezdhetjük is. Fiúk, a ruháitok az öltözőben vannak, vegyétek fel őket, a sminkesek mennek veletek, és aztán megcsináljuk a képeket.-bökött egy ajtó felé, mire a srácok bólintottak, és egyenesen oda indultak. Mi, Rickievel ott álltunk, és nézelődtünk, mire Tom odalépett hozzánk.
-Nos, ti is fotókat készíteni jöttetek, vagy csak elkísértétek a srácokat?-kérdezte kedvesen.
-Csak kísérők vagyunk.-válaszoltam.
-Á, értem, szóval ti a jelenlétetekkel biztatjátok őket.-mosolyodott el.
-Valahogy úgy.-mondtam. Tom arrébb ment, és két emberrel elkezdték felállítani a sima, fehér hátteret, meg a fényeket. Rickievel összemosolyodtunk, amikor az ajtó kinyitódott, és kijöttek rajta teljesen átöltözve, elegánsan. Niall húzogatta a zakója ujját, látszólag nem volt vele kibékülve. Zayn a haját tapogatta, hogy egyben van-e még, Harry hosszúkat lépkedett, ugyanis a nadrágja nem lehetett túl kényelmes neki, Louis és Liam pedig normálisan, mosolyogva közelítették meg a felállított hátteret. Egy pár sminkes meg fodrász ugrált körülöttük, nagyot nevettünk, amikor az egyik egy nagy ecsettel megállt Niall előtt, aki megijedt tőle. Mind leültek egy székbe végül, belőtték a hajukat, fotóképessé tették őket, na nem mintha amúgy nem néznének ki észveszejtően.
-Na akkor kezdhetjük?-csapta össze a tenyerét Tom.-Először megcsináljuk a csoportképeket, aztán jönnek az egyéniek, oké?-ajánlotta, mire a srácok bólintottak. Mi Rickievel helyet foglaltunk a kanapén, és kényelembe helyeztük magunkat.
-Harry, gyere már, majd később csajozol.-lépett vissza Liam Harryért, aki épp az egyik fodrászlánnyal beszélgetett. Összeszűkült szemmel nézett ránk, majd megrázta a fejét, és Liamre mutatott.
-Csinálj vele valamit, mert az agyamra megy.-szólt oda Rickienek, mire Rickie csak megvonta a vállát. A srácok nagy nehezen, de beálltak a megadott pozícióba, és el is kattant az első fotó, ami egyből megjelent az előttünk levő monitoron. Az elején még mindenki megpróbált komoly lenni a képek miatt, mindegyikőjük a lehető legnormálisabb oldalát mutatta. Ezek a sminkesek valóban jó munkát végeztek, Zayn puklijának nyoma sem volt, Harry másnapos arca szintén eltűnt. Én csak ültem, és a tekintetemet el sem tudtam szakítani Niallről. Hihetetlen, hogy mennyire, iszonyúan jól néz ki. Eddig valahogyan nem az izgatott, hogy milyen a külseje, persze, a vonásai mindig is rabul ejtettek, de így, teljes egészében még nem igazán néztem végig. Szerintem észrevette, hogy egyfolytában bámulom, mert az egyik képnél rám nézett, és kacsintott egyet, nekem meg bedobbant a szívem. Azt hiszem, még jobban beleszerettem. Hirtelen Rickie bökött oldalba, mire kérdőn fordultam felé.
-Lizzie, sztár lettél.-jelentette ki a telefonja nyomkodása közben.
-Hogy érted?-kérdeztem, mire elém tartotta a készüléket.-Jézusom...-nyögtem ki ezt az egy szót. A képernyőn a Niallel készült közös kép volt, amit én csináltam. A szemeim elkerekedtek, ahogyan láttam azt a több tízezres retweetet, és kedvencekhez adást. És még a kommenteket nem is néztem. Félve nyitottam le, majd olvastam el őket. Ajkamat harapva, zakatoló szívvel görgettem tovább. Hihetetlen, de az emberek alig írogattak csúnya dolgokat, legtöbbjük gratulált, voltak akik egyszerűen csak elfogadták. Igaz, találtam néhány nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, amik szíven ütöttek. Kíváncsiságból megnéztem Niall profilját, és a kép után még volt egy kiírás, amiben ennyi állt: "I just wanna tell the world, that you're mine, girl." Félmosollyal az arcomon ültem a helyemen, kezemben a telefont szorongattam, amikor egy kezet éreztem meg a térdemen.
-Minden rendben?-guggolt le elém Niall, édes mosolyától azonnal elolvadtam.
-Hát, nem tudom. Szerinted?-nyújtottam át neki a telefont, mire egy pillantást vetett rá, majd vigyorogva visszaadta.
-Igen, minden a legnagyobb rendben. Hidd el, ez lehetne rosszabb is-mondta, majd egy puszit adott a homlokomra, és visszament a fotós elé. Hát, azt hiszem, ez könnyebb volt, mint gondoltam. Vagy talán a neheze még csak ez után jön? Minden esetre eldöntöttem, hogy ha Niallre ez ilyen hatással van, akkor én sem görcsölök rá. Ha ő azt mondja, hogy rendben van, akkor az úgy is van. Vigyorogva adtam vissza a telefont Rickienek, majd felálltam, és a monitorhoz mentem, amin folyamatosan villogtak fel az újabb képek. A csoportos képek készen lettek, most következtek az egyénik. Zaynnel kezdték, addig a többiek levonultak a színtérről. Niall felém lépkedett, majd elkapta a derekam, és maga felé fordítva átölelt, és egy puszit adott az arcomra.
-Na, hogy érzed magad?-kérdezte.
-Jó a hangulat.-válaszoltam mosolyogva, majd tovább néztük, ahogy a srácokról képeket csinálnak. Jókat nevettünk, már alig bírták visszafogni magukat, mindannyiukról készült olyan kép, amin retardált fejet vágnak.
-Niall, te jössz!-kiáltott oda Tom.
-Na, hajrá.-fújt egyet, majd elindult.
-Innen figyellek.-húztam vissza, majd egy puszit adtam neki.
-Hmm, egyből jobb.-bólintott, majd beállt a háttér elé, és várta az instrukciókat. Keresztbe font karral dőltem neki a falnak, és néztem, ahogyan a szőkeség illeg-billeg a kamera előtt. Egyszer komoly arcot kellett vágnia, egyszer kicsit mosolygósat. Mindenhogy tökéletes volt. Háttérzajként ment a rádió, amiből hirtelen felcsendült a Kiss you, mire a srácok vad táncba kezdtek. Niall is, akit eközben még mindig fotóztak volna. Nem zavartatta magát, csinált pár mozdulatot, amíg Tom rendre nem intette.
-Niall, bírd ki, már csak pár kép van hátra!-szólt oda, mire Niall abbahagyta a táncot, és mosolyogva vette fel az újabb állást. Egy nagy csattanásra kaptuk fel a fejünket, mindannyian a zaj irányába fordultunk. A srácok eszméletlen röhögésben törtek ki, mi többiek csak szerényen elmosolyodtunk. Harry hatalmasat zakózott, a földön lévő egyik kábelbe beleakadt a lába, és arccal előre beborult az egyik díszletbe.
-Hogy rohadna meg a sok kábel ott ahol van...-szitkozódott, miközben próbált lábra állni.
-Harry, a díszlet marad, ha szabad kérnem.-szólt oda vigyorogva Tom.-Na akkor, készen is volnánk. Látom srácok, ti már megnéztétek a képeket, remélem tetszenek. Niall, menj nézd meg te is!-biccentett Tom a számítógép felé. Niall odaszökkent hozzánk, a hátam mögé állt, majd egyből átkarolt, és a gép előtt ülő lány pedig megmutatta neki a róla készülteket.
-Hú, jók lettek, nem is tudtam, hogy ilyen szívdöglesztő vagyok.-túrt bele a hajába, majd elnevette magát  gúnyos arckifejezésemen.
-Igen, Niall kétség kívül bomlanak utánad a nők.-bökte oda Louis.
-Bomlanak is...egy legalábbis biztos.-suttogta a fülembe.
-Mióta lettél te ilyen egoista?-szúrtam oda.
-Mióta megkaptam azt, ami az enyém.-hajolt még közelebb hozzám, és egy cuppanást éreztem a nyakamon, majd elment átöltözni. Visszaléptem a táskámhoz, hogy kivegyem belőle a mobilom, majd megfordultam. Az ajtón egy magas, szőkésbarna hajú, szép arcú lány lépett be csinosan felöltözve, a legdivatosabb ruhákban, oldalán méregdrága táskával, miközben a telefonjában merült el. Egy pillanatra felnézett, majd a döbbenettől a táskája nagyot huppant a földön, a keze pedig megállt a levegőben. Eltátotta a száját, ahogy Niall pár méterre állt előtte. Na, gondoltam most a jön a dobhártyaszaggató sikítás, és nem éreztem rosszul.
-NIALL!-visított, majd a szája elé kapta a kezét, és megindult Niall felé. Jót nevettem, gondoltam, most jön az a rész, hogy Niall megölelgeti, meg ad neki autogrammot, ahogy minden túlbuzgó rajongónak szokta...csakhogy nem így történt. Mint akit gyomorszájon ütöttek, úgy éreztem magam, ugyanis Niall, ahelyett, hogy a helyén állt volna, odafutott a lány elé, és a levegőbe kapva megpörgette...ahogyan engem szokott.
-Rachel! Hát te? Te hogy kerülsz ide?-mondta Niall elképedve, majd mind a ketten nevetve borultak egymás nyakába. Ott szorongatták egymást, Rachel átfonta kezeit Niall nyaka körül, és egy puszit adott az arcára...Niall szintén egy puszival köszöntötte. Ledermedve álltam ott, a falnak dőlve, és néztem, amint Niall, és ez a számomra ismeretlen lány összenevetnek, és döbbenten méregetik egymást. Mintha egy nagy kővel fejbe csaptak volna, úgy éreztem magam. Ki ez a lány? Honnan ismerik egymást? És miért csüng a barátom nyakán?

(II./2. bejegyzés) Ez hozzád tartozik...

Úgy döntöttünk, hogy nem húzzuk sokáig a berendezkedést, most úgy is van idő kipakolni. Ez normális esetnem maximum fél órát vett volna igénybe, hiszen nem volt sok cuccom. Viszont már több, mint egy órája rámolunk ki a bőröndjeimből, ami részben annak köszönhető, hogy Niall folyamatosan hülyéskedik, röhögtet, és elveszi a ruháimat. Azt hittem, hogy már ismerem a bolondozós oldalát, ám rájöttem, hogy az semmi ahhoz képest amit most leművelt.
-Niall, azonnal add vissza a melltartómat! Ne játszd ezt megint!-parancsoltam a szöszire, aki épp a tükör előtt állt, az egyik fekete melltartómat maga elé tette, és oldalra hajtott fejjel méregette magát a tükörben.
-Miért, most mondd, hogy nem állna jól!-forgolódott.
-De, istenien állna, tényleg.-ráztam a fejem nevetve.-Add már vissza, hé!-álltam fel a szekrényem elől, és megindultam felé, de ő gyorsabb volt, és az ágyra felugorva már a szoba másik végében termett. Szúrós pillantást küldtem felé, majd megindultam utána, de már megint megelőzött. Azonnal odaugrott a már bepakolt ruháim felé, és egy mozdulattal seperte ki a szekrényből azokat. Eltátottam a számat, és idegesen meredtem Niallre, aki csak pimaszul vigyorgott rám, és felvett a kupacból egy másik melltartót, majd elismerően méregette azt is. Ez már több volt a soknál. Ha harc, hát legyen harc. Találomra az egyik fiókhoz léptem, teljes erővel rántottam ki, és szerencsémre pont az alsónadrágos fiókját nyitottam ki, melyben ott hevertek a boxerjei. Fehérek és feketék voltak mind, színes darabot nem is láttam benne. Elégedett vigyorral az arcomon kotortam ki az összeset a padlóra, majd kinyitottam egy másik ajtót, amiben a pólójait találtam. Egy határozott mozdulattal a padlóra küldtem a szekrény tartalmát, majd felvettem az egyik boxert, és az ujjam körül kezdtem el pörgetni, másik kezem csípőre téve. Niall kikerekedett szemekkel bámult rám, most már én vigyorogtam elégedetten.
-Szóval így állunk?-húzta fel a szemöldökét, mire megrántottam a vállam. Bólintott egyet, majd egy gyors mozdulattal odaugrott hozzám, és még mielőtt bármit is tehettem volna, elkapott, és egyensúlyunkat vesztve borultunk a ruhakupac tetejére. Sikítva nevettem, amikor eszeveszett csikizésbe kezdett, engem teljesen lenyomva, így mozdulni sem tudtam. Hiába kapálóztam, csapkodtam, rugdostam, harapdáltam a karját, nem engedett el, hanem egyre jobban csikizett. Torkom szakadtából kiáltottam, a szememet erőszakosan nyomtam össze. Hirtelen kicsapódott az ajtó, Liam aggódó arca jelent meg előttünk. Örök hála neki, Niall abba is hagyta a kínzásomat, így kimerülve terültem szét a földön. Liam nagyot sóhajtott, majd az ajtónak támaszkodott.
-Semmi baj, csak Niall terrorizálta Lizziet.-fordult hátra.- Máskor kicsit halkabban légyszi, már azt hittük valakit ölnek idefent.-parancsolt ránk Liam, de látszott rajta, hogy mosolyog.
-Hát nem állt távol tőle, Niall majdnem halálra csikizett.-mutattam Niallre, aki a hátát a szekrénynek dőltve figyelte, amint sértődött arcot vágva árulom be Liamnek. Mit is vártam? Talán azt, hogy Liam leteremti, hogy jól megszidja? Hát nem ez történt. Elröhögte magát, és kiment a szobából, ám azt azért még hozzátette, hogy "Legközelebb azért kontrolláljuk magunkat, mert mások is vannak rajtunk kívül a házban...Niallnek pedig csak annyit mondott, hogy ha lehet, ne tegyen tönkre már az első nap." Hát köszi, Liam. Lentről még Harry ordibált fel hülyeségeket, aminek a felét nem értettem, de a röhögésből kikövetkeztetem, hogy elég pikáns megjegyzéseket tehetett. Keresztbe font karral ültem a kupac tetején, és Niallre néztem, aki csak elmosolyodott, majd felállt, és engem is felsegített.
-Szóval durva voltam?-kérdezte.
-Igen.-válaszoltam határozottan.
-Legközelebb gyengédebb leszek, megígérem.-nézett a szemembe, mélykék tekintetétől azonnal elszállt minden haragom, és mosolyogva adtam egy puszit a szájára. Aztán ismét nyitódott az ajtó, ezúttal Zayn lépett be rajta, fülén a telefonjával.
-Igen, most kérdezem meg Niallt is, de szerintem neki is jó lesz, vagy ha mégsem, majd szabaddá teszi magát holnapra.-beszélt a telefonba, majd felénk fordult, és letakarta a készüléket.-Niall, most beszélek Paullal, azt mondja, hogy holnap délelőtt lesz a fotózás, tudod, amit már említett. Ugye nincs már programotok?-kérdezte.
-Nem, persze, hogy jó lesz.-bólogatott Niall, én meg értetlenül néztem. Zayn felmutatta a hüvelykujját, és elmosolyodott.
-Rendben Paul, ott leszünk holnap.-mondta, majd kiment a szobából.
-Milyen fotózás?-kérdeztem egyből Niallt.
-Az egyik újsághoz készül rólunk egy fotósorozat.-magyarázta, miközben a ruhákat szedte fel a földről.
-Ó, értem.-bólintottam, majd én is szedelődzködni kezdtem.
-Eljössz, ugye?-kérdezte, nekem meg óvatos mosolyra húzódott a szám.
-Hát, csak ha nem zavarok...-kérettem magam.
-Ugyan, dehogyis, jó lenne ha jönnél!-válaszolt örömmel.
-Akkor ezt meg is beszéltük.-bólintottam, majd folytattam a pakolást.
Sikeresen berendezkedtem, a ruháim a helyükön voltak, már csak a fürdőbe kellett bepakolnom a cuccaimat. Niall nagyon rendes volt, ott is felszabadított nekem egy polcot.
-Jézusom, nem is tudtam, hogy ennyi üres spray-s dobozom van.-mondta, mikor már vagy a negyedik üres dobozt dobta ki a kukába. A srácoknak összesen két fürdőjük volt, egy a földszinten és egy az emelten. Az alsóban csak egy zuhanyfülke volt, míg az emeletiben egy sarokkád és egy fülke is. Niall szerencsés, mivel a fürdő pont az ő szobájával szemben van, így mindig ő az első, aki bejut. Igaz, elmondása szerint gyakran versenyeznie kell Harryvel, és Louisszal, akik a szomszéd szobában laknak.  A többieknek marad a földszinti fürdő. Jókat nevettem azon, amiket Niall mesélt, a fürdőszoba birtoklásáról. Sokáig ment a vita köztük, így megállapodtak abban, hogy ez a fürdő az övé, Harryé, és Louisé, az alsó pedig Liamé és Zayné. Így nincs akkora veszekedés. Miután végeztünk úgy döntöttem, megnézem Rickiet, ő hogy halad. Óvatosan bekopogtattam a szobába, csak nem leszek már bunkó, és török rájuk. Egy vékonyka hangot hallottam az ajtó másik feléről, így benyitottam. Hát mit is mondjak, nem csalódtam. Rickie és Liam az ágyon feküdtek, és épp nevettek valamin, Rikcie cuccai a földön, szekrények kinyitogatva. Hát, ők se sokat haladtak.
-Ne mondjátok, hogy két óra hossza alatt nem sikerült elpakolnotok?-kérdeztem mosolyogva, mire két vállrándítást kaptam válaszul.
-Ráér még.-intett le Liam, miközben Rickie hangosan felnevetett, mert Liam megcsípte az oldalát.
-Na jó, én azt hiszem megyek.-húztam be magam után az ajtót, békén hagyva a két szerelmest. Niall szobájába visszaérve ő éppen az ágyán feküdt, és a telefonját nyomkodta. Gondolkodás nélkül levágtam magam mellé, és belekukkantottam, hogy mit csinál. Ha jól láttam, épp twitteren böngészett. Ekkor eszembe jutottak a régi emlékek. Nem tudtam, hogy meg merjem-e kérdezni. Mi van, ha hülyének néz?
-Baj van, Lizzie?-kérdezte, mintha csak a fejembe látna.
-Hát...tudod...-hebegtem, és zavaromban egy tincsemet tekergettem.-ha te kiírsz valamit, akkor azt egy konkrét személynek címzed?-kérdeztem a lehető legóvatosabban.
-Mire gondolsz?-könyökölt elém, az arcán láttam, hogy kíváncsi miről beszélek. Na, ebből már sehogy sem vágom ki magam.
-Hát, hogy ha te írsz valami idézete például,-jaj Istenem, ezzel a mondattal már biztos tudja, mire célzok- akkor azt egy bizonyos személyről írod?-sütöttem le a fejem.
-Általában igen... Miért?-kérdezett vissza.
-Semmi, csak úgy érdekelt.- legyintettem egyet, majd fel akartam állni, de egy kéz visszarántott.
-Van twittered?-nézett a szemembe, mire beharaptam az ajkam.
-Hát...igen.-válaszoltam kelletlenül.
-És a követőm vagy?-faggatózott tovább. Itt már sejtettem, hogy tudja, miért kérdeztem meg.
-Lehetséges.-adtam a lehető legátlátszóbb választ, mire Niall elmosolyodott, és elkapta a tekintetét. -Igen, jól sejted...az olyan tweetjeim zöme rólad szólt.-mondta ki, mire én ostobán vigyorogni kezdtem, és ránéztem.-De hogy lehet, hogy én nem vettelek észre?-csapott a homlokára.
-Niall, ezt te sem mondod komolyan.-horkantam fel.-A több millió követőd közül majd pont engem vettél volna észre, aki még csak nem is kedvencelt, sem retweetelt sose.-ráztam meg a fejem.
-A koncerten is egyből megakadt a szemem raktad.-jelentette ki, mire összeugrott a gyomrom.
-Szóval, amikor kacsintottál, akkor rám kacsintottál?-kérdeztem mosolyogva, mire láttam, hogy elpirul.
-Szerinted? Egész koncerten úgy próbáltam járkálni, hogy lássalak. Csak sokszor elvesztél a tömegben.
-Ó, ne mondd már!-ütöttem bele a karjába.
-De, tényleg! Komolyan mondom!-erősködött.
-Persze, persze.-bólogattam.
-Jó, de a tweetjeim tényleg rólad szóltak...de azt nem gondoltam volna, hogy te is látod őket.-mosolyodott el.-Mennyit láttál belőlük?-kérdezte félénken.
-Az összeset.-feleltem.
-Csodás.-bólintott elpirulva, és elfordította a fejét, mire utána nyúltam.
-Hé, mi az?-kérdeztem arcát a kezeim közé véve.
-Á, semmi...-csóválta meg a fejét.-Csak most képzelem mit gondolhatsz...hogy mekkora egy szánalmas nyálgép vagyok, amiért twitterre írogattam ahelyett, hogy neked mondtam volna.-mondta dühös hangon.
-De bolond vagy.-öleltem magamhoz.-Ez cuki.-mosolyodtam el, miközben őt ölelgettem.
-Szerintem meg gáz.-tiltakozott, viszont már ő is mosolygott.
-Egyáltalán nem. Ez olyan...Niall-dolog.-mondtam.
-Niall-dolog? Az meg mi?-kíváncsiskodott, ezúttal már szembefordult velem.
-Hát, tudod...ez hozzád tartozik. Ez tesz téged azzá, ami vagy. Egy dolog a többi közül.-vakargattam a fejem, mert nem akartam nagyon belemenni a témába.
-Valóban? Sok kicsi dolog?-húzogatta a szemöldökét, mire bólogatni kezdtem.-Azt is neked énekeltem...-vallotta be, amire burkoltan célozgattam.-Hogy mikre nem emlékszel te!-rázta meg a fejét.
-Jó, csak tudni akartam, hogy jól éreztem-e.-rántottam egyet a vállamon.
-Mindent jól éreztél.-simított végig a kezemen, majd a karjaiba vont, és hosszasan maradtunk csendben, a gondolatainkba merülve. A meghitt pillanatot gyomrom korgása szakította félbe, mire gyorsan odakaptam rá a kezem.
-Éhes vagy?-kérdezte Niall.
-Egész nap nem ettem még semmit.-sütöttem le a fejem.
-Jézusom, akkor azonnal gyerünk le enni!-pattant fel az ágyról, engem is magával húzva.
Odalent a hűtőben nem találtunk semmi ehetőt, így elhatároztam, hogy sütök palacsintát. Na, erre aztán a többiek is kijelentették, hogy rettentően éhesen, és csináljak nekik is. Nekiálltam aztán egy nagy adag palacsinta sütésének, miközben én a tűzhely előtt ugráltam, Niall a pulton ült, szomorú arccal, és a telefonján ügyködött. Gyanús volt, nem szólt semmit, nem is mosolygott, csak a képernyőt bámulta.
-Mi lenne, ha segítenél megtölteni őket?-förmedtem rá, mire hirtelen megrázta a fejét, és gyorsan a háta mögé tette a mobilt.-Mi az?-nyújtottam a nyakam.
-Semmi.-válaszolt kedvtelenül.
-Niall, mi történt, miért vágsz ilyen bánatos arcot? Mit láttál?-faggatóztam, végig a szemébe nézve, mert tudtam, hogy valami nincs rendben. Niall nagyot sóhajtott, és ódzkodva, de elém tette a készüléket. Lefagytam, ahogy láttam, miket írtak neki twitteren. Az a sok gonoszság teljesen a földbe döngölt. Ilyeneket láttam, hogy "Elhagyott a csajod, de gáz, pedig sztár vagy.." meg "úgy hallom vége a kapcsolatodnak, hát mit ne mondjak sokáig tartott." vagy " ha még együtt vagytok, rakj fel képet, kíváncsiak vagyunk!" Mondjuk akadt néhány kedvesebb írás is, amiben sajnálatukat fejezték ki, vagy éppen bátorították, hogy majd talál egy másik lányt, aki tényleg viszont szereti, és e miatt ne szomorkodjon. Letaglóztak ezek a mondatok, Niallre néztem, aki lehajtott fejjel ült a pulton. Tudtam, hogy rám való tekintettel nem válaszolt nekik, és nem rakott fel egyetlen képet sem... Már majdnem sírt, annyira bántotta, hogy ilyeneket írnak neki. Az ajkamat harapdálva gondolkoztam, hogy mit kéne tennem. Nem voltam képes elhinni, hogy a "rajongók" ilyen gonoszságokra képesek. Én mondtam mindig azt, hogy nem akarom, hogy miattam legyen bármi baja...és tessék. Mély levegőt vettem, majd odaléptem elé, átkaroltam, és megcsókoltam, miközben egy fotót csináltam rólunk. Értetlenül nézett rám, én meg gondolkodás nélkül nyomogattam a mobilt, majd feltöltöttem a képet, hadd lássák ezek a rosszakarók, hogy mi is az igazság. Óvatos mosollyal adtam vissza neki a telefont, mire ő csak meglepetten nézett rám.
-Ezt miért csináltad?-kérdezte remegő hangon.
-Tudom, mennyire fontosak neked a rajongóid...meg ideje végre megtudniuk, hogy a tiéd vagyok.-mondtam mosolyogva. Niall teljesen ledöbbent.
-Lizzie...-kezdte.-csodálatos vagy.-ölelt magához, majd egy csókot adott a nyakamra, amibe egyből beleborzongtam. Niall teljesen feldobódott, segített sütni a palacsintákat, aztán bevágott belőlük vagy négyet. A többieknek is ízlett, mind meg is dicsérték. Úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet nagy unalmunkba. Egy kicsit összekaptunk rajta, mert én Az Éhezők Viadalát akartam, ami a kedvenc filmem, Niall meg valami akció-vígjátékot. Végül engedett nekem, és bár már láttam vagy ezerszer ezt a filmet, meg ő is, azért megnéztük még egyszer. Csináltunk egy nagy adag popcornt, befeküdtünk az ágyba, és filmeztünk. Egész gyorsan eltelt a nap, már csak azt vettük észre, hogy teljesen besötétedett.
-Szerintem én elmegyek fürdeni.-jelentette ki Niall, mire bólintottam. A ház szinte üres volt, Liam és Rickie moziba mentek, Louis Eleanorhoz, Harry meg valami haverjához, csak Zayn volt itthon, aki Perriet várta. Hirtelen meghallottam, hogy a telefonom pittyegni kezdett, ami ezt jelenti, hogy üzenetem érkezett. A baj csak az volt, hogy a hang a fürdőből jött, pakolás közben ugyanis ott felejtettem a mosdókagylón. Az ajtó résnyire nyitva volt, és kihallatszódott a víz csobogása, tehát Niall már javában fürdött. Hezitáltam, hogy benyissak-e, de aztán rájöttem, hogy Niallt biztos nem fogja érdekelni. Halkan léptem be, a zuhany alól Niall éneklése hallatszott, amin jót mosolyogtam. A telefonom ott pihent a kagylón, felvettem, és már indultam volna ki, amikor megtorpantam, és a fülke felé néztem, majd a kezemben tartott készülékre. Egy vicces gondolat futott át a fejemen, egyből el is mosolyodtam. Tettem egy lépést Niall felé, miközben a telefonomon megnyitottam a fényképező menüt. Próbáltam nem elröhögni magam, nehogy lebukjak. Zakatoló szívvel osontam oda, majd egyik ujjammal megmozdítottam a fülke ajtaját. Niall pont háttal állt nekem. Már éppen elkattintottam volna a képet, amikor Niall hirtelen megfordult, elrántotta az egész ajtót, és a kezében tartott zuhanyrózsával telibe locsolt. Ijedtemben nagyot ugrottam, a telefon is majdnem kiesett a kezemből, ám Niall még mindig felém irányította a zuhanyrózsát, amiből a vízsugár egyenesen a mellkasomra és a fejemre ment. A mosdóban kapaszkodtam meg, hogy el ne csússzak, miközben a telefonomat abba ejtettem bele. Gyorsan ki akartam rohanni a fürdőből, amikor is Niall kiugrott a zuhanytálcából, erősen megragadott, és beráncigált magával.
-Niall, tegyél le!!!-üvöltöttem rá, ám most nem fogadott szót, hanem magához szorított, és rám folyatta az összes vizet. Hiába kapálóztam, nem engedett el, így már csurom vizes ruhában álltam a zuhany alatt.
-Niall, tiszta víz lett a ruhám!-mondtam nevetve.
-Akkor talán vedd le.-suttogta a fülembe, mire én nagyot nyeltem.
-Nem.-válaszoltam határozottan.
-Akkor majd én.-mondta, majd egy határozott mozdulattal megragadta a pólóm szélét.
-Ne!-csaptam rá a kezére.
-Ne csináld már.-mondta kedvesen, csupasz mellkasát a hátamnak nyomta, mire a lélegzetem kétszer olyan szapora lett.-Harmadik szabály...
Bár már látott meztelenül, és én is láttam őt, még mindig zavarba ejtett a tudat, hogy itt áll mögöttem, és valóban nincs rajta semmi. Mégis annyira rámenősen viselkedett, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Lehunytam a szemem, majd lehúztam magamról a felsőm, mely már teljesen rám tapadt, és levettem a rövidnadrágom is, és szembe fordultam vele.
-Mindjárt jobb.-szólt, majd a hátamhoz nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóm.
-Az marad!-szóltam rá erélyesen, mire elmosolyodott, és bólintott. Átkaroltam a nyakát, majd magamhoz húztam, és egy hosszú csókot adtam neki. Már alig volt bent levegő, a fürdő teljesen felhevült a meleg párától. Hagytam, hogy Niall bekenje a hátam tusfürdővel, miközben folyamatosan a fején lévő fürdősapkán röhögtem. Leszedtem egy kis habot Niall testéről, és nevetve fújtam az arcába, mire ő a vizet spriccelte az én arcomba. Egy jó ideig elszórakoztunk, szerintem az egész ház a nevetésünktől volt hangos. Párszor sikerült majdnem elcsúsznom, de Niall mindig megtartott.
-Na, azt hiszem kellőképpen tiszták vagyunk.-mondta, majd a csempéhez nyomott.-Várj meg itt, hozok neked törölközőt.-sóhajtott, és egy újabb csókot adott, majd kilépett a fülkéből. Bárgyú vigyorral néztem őt hátulról, tökéletes testét, széles vállait, vizes haját. Bámulatos volt, szinte el sem hiszem, hogy ez mind valóban az enyém. Észre sem vettem, hogy mennyire elbambultam, már csak Niallt láttam újra, amint törölközőbe csavarva nyújt át nekem egy másik törölközőt. Gyorsan megszárítkoztunk, miközben még mindig jókat mosolyogtam az előbbieken. Én a szobájában öltöztem fel, ő a fürdőben. Niall egy fekete boxerben libbent be a szobába, mire nekem automatikusan felgyorsult a szívverésem. Mikor meglátott, mosolyra húzta a száját.
-Abban fogsz aludni?-bökött rám, jobban mondva a pólójára, ami rajtam volt.
-Igen, a földön volt, szerintem ezt elfelejtetted visszatenni.-válaszoltam elpirulva. A póló a combom közepéig ért, így szinte az egész lábam fedetlen volt.
-Tökéletes.-mondta egyszerűen, majd befeküdt a puha ágyneműbe, és engem is invitált. Vettem egy nagy levegőt, és bebújtam mellé. Egyből megéreztem friss, bódító illatát, amint közelebb húzódott hozzám. Hátamat a mellkasának támasztottam, mire ő fél kézzel átkarolt, arcát pedig a nyakamba fúrta, és egy lágy puszit adott rá.
-Jó éjszakát, szerelmem.-suttogta, mire én elmosolyodtam.
-Neked is.-válaszoltam.
Éreztem a szíve dobogását, minden egyes levegővételnél megemelkedett a mellkasa, hallottam, ahogyan szuszog, és hamarosan elalszik. Én nyitott szemmel meredtem magam elé, és vigyorogtam, mint egy idióta. Niall Horan, a tinik bálványa, a kiváló előadóművész, akiért lányok ezrei epekednek, szerelmemnek nevezett, most itt fekszik mellettem, átkarol, és úgy merül álomba.... Azt hiszem, kétségkívül a világ legmázlistább lánya vagyok...

(II./1. bejegyzés) Soha többet ne engedj el...

Sziasztok! Megérkeztem a második éved első részével. Rengeteg ötletem van, amiket igyekszek megvalósítani! Új szereplők, új helyszínek, új kalandok, és végső soron új érzések fognak felbukkanni ebben az évadban:) Remélem elnyeri a tetszéseteket, mert én már nagyon be vagyok zsongva, hogy megírhassam! Jó olvasást, puszi nektek: Dóri :*

-És azt elárulod, hogy mégis hogy sikerült visszaverekedni magad a biztonságiakon?-fordult felém Niall kíváncsi arccal, miközben már a kocsiban ülve tartottunk vissza hozzájuk. Rickie a hátsó ülés közepén ült, két könyökkel támaszkodott neki az ülésünknek, és előrehajolt hozzánk, mintha ő is elöl ülne. Niall kérdésére egymásra néztünk, és egyszerre nevettünk fel.
-Hát, nem volt egy egyszerű menet, de megoldottam.-válaszoltam. -Az egész úgy nézett ki, hogy a reptér Bratt-től zengett, aki üvöltözött velem, hogy szálljak fel a gépre, míg végül megértette, hogy nem akarok. Nem sok hiányzott, hogy a hajamnál fogva ráncigáljon fel, mert ő felel értem, és nem maradhatok itt csak úgy, mire azt mondtam, hogy apámmal már megbeszéltem. Na persze ezt nem hitte el, mire kicsit félrehívtam, és megnyugtattam, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, és majd apával is beszélek, és aztán széttéptem a jegyemet... Bratt nagyon dühös volt, de nem engedhette, hogy a többiek miattam késsék le a gépet. Így a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel apát, és számoljak be neki a kis magánakciómról, vagy különben ő hívja fel. És sok sikert kívánt...-meséltem el a tanárommal vívott harcom.-Aztán jött a neheze, mert a biztonságiak már nem voltak ilyen megértőek. De leszereltem őket, mondtam nekik, hogy nincs jegyem, és vissza akarok menni. Nem könnyen, de felfogták, és értetlen arccal, de visszaengedtek. Szerintem azt hitték, hogy valami merényletet készülök elkövetni, ezért az ajtóig jött velem egy nagydarab ember. Innentől meg már tudod.-mosolyodtam el, ahogyan visszagondoltam a találkozás pillanatára. Niall egy pillanatra levette a szemét az útról, és vigyorogva felém fordult.
-Te aztán nem vagy semmi, hallod.-rázta a fejét, miközben folyamatosan mosolygott.-És te, Rickie? Te is ugyanilyen harcos amazon voltál, mint ő itt mellettem?-bökött  fejével rám, mire kiöltöttem rá a nyelvem.
-Nekem Bratt-tel könnyebb dolgom volt, azzal az ürüggyel maradtam, hogy vigyázok Lizziere. Ebben Bratt egyetértett, sőt, támogatta azt ötletet. Azt mondta, hogy ha már itt kell hagynia valakit, legalább az ne legyen egyedül, úgy nagyobb az esélye, hogy nem történik baj, ha valaki mellette van. Szóval, az áldását adta rá. A biztonságiakkal nekem is meggyűlt a bajom, mert engem sem akartam visszaengedni, aztán már nagyon ideges lettem, amikor át akarták kutatni a csomagomat, meg a ruhámat. Engedtem, csakhogy megnyugodjanak végre, és elengedjenek. Aztán mikor mehettem, visszahívtak, hogy ellenőrizzék, a jegyem érvénytelenségét. Ekkor már nagyon ideges voltam, és az orruk előtt téptem apró darabokra, majd elszáguldottam a kijárat felé, ám egy férfi folyton ott ugrált mellettem, hogy nem mehetek vissza, meg hogy ma mindenki megbolondult?! Körülbelül így jutottam ide. Azt hiszem, egy ideig kerüljük majd a repteret, haha.-nevetett Rickie, miközben elmesélte, neki hogyan sikerült visszajönnie.
Nem tudom, hogy gondolhattam, hogy nem szállok fel a gépre. Tényleg az utolsó pillanatban döntöttem így. Felvillant bennem valami, ami erőszakosan utasított arra, hogy forduljak vissza. Próbáltam elnyomni magamban, de aztán feladtam. Reménnyel telve rontottam vissza, arra gondolva, hogy talán mindent rendbe tudok még hozni, talán még nem késő. És igen, valóban nem volt késő, most már tudom, hogy hiba lett volna elmenni. Hiszen utánam jött a reptérre, még egy utolsó próbálkozás erejéig. És itt vagyok. Itt ül mellettem, arcáról levakarhatatlan a mosoly, szemei csak úgy ragyognak az őszinte boldogságtól. Mint ahogy nekem is. És már tudom, hogy jó döntést hoztam. Életem végéig bánnám, ha ezt a mosolyt nem láthatnám többet. Jókedvűen autóztunk vissza hozzájuk, ahogy egyre közelebb értünk, Rickie úgy lett egyre izgatottabb, hiszen Liam úgy tudja, hogy ő elutazott. Úgy beszéltük meg, hogy a csomagokat egyelőre kint hagyjuk a kocsiban, csak mi megyünk fel. Mi bementünk a házba, Rickiet pedig az ajtó mellé állítottuk. Összekulcsolt ujjakkal, és széles mosollyal léptünk be az ajtón. A nappaliban Harry fetrengett a kanapén, a konyhában Zayn és Louis tevékenykedett. Amikor megláttak minket Harry letette a telefonját, és elismerően bólintott, Zayn és Louis szintén mosollyal az arcukon fogadtak minket.
-Sziasztok.-köszönt először Niall, aki próbálta leplezni, hogy majd' kiugrik a bőréből.
-Helló, srácok. Na, ezt már szeretem!-sétált oda hozzánk Harry, majd kezet fogott Niallel, engem pedig szorosan megölelt.-Örülök, hogy végre megjött az eszetek.-nézett kettőnkre.-Nem szívesen néztem volna végig, ahogyan összeomlik.-bökött Niallre Harry, aki mentem el is vörösödött a göndör kijelentésére.-Mellesleg üdv újra itt!-mondta mostmár nekem.
-Köszi.-válaszoltam elpirulva, miközben még mindig Niall kezét szorongattam.
-Hé, Lizzie! Ezek szerint igaz a hír, tényleg itt vagy!-hallottam egy kellemes hangot mögülem, Liamét.-Szia!-ölelt át ő is.
-Szia, Liam.-köszöntem én is neki.
-Eszméletlen, hogy az utolsó pillanatban végül minden jóra fordult, mint a filmekben, komolyan mondom.-nevetett össze a többiekkel.
-Én sem tudom, hogy vettem rá magam mégis, hogy maradjak.-ráztam a fejem.-És azt sem gondoltam volna, hogy találkozok vele a reptéren.-néztem fel Niallre, aki egy bátorító pillantást küldött felém.
-A szerelem minden akadályt legyőz.-válaszolt Niall, miközben elmerültünk egymás pillantásában hosszú percekig. Aztán egyszerre röhögtünk fel.
-Na jó, elég a nyáladzásból, ha jól tudom, neked csomagjaid is vannak.-dörzsölte össze a tenyerét Harry, aki készen állt, hogy segítsen nekünk bepakolni azokat. Egy másodperc alatt repültünk vissza a valóságba, és eszünkbe jutott az ajtóban várakozó Rickie
-Igen, igazad van. Liam, segítenél behozni őket? Elég nehezek.-kiáltottam az éppen távozni készülő Liam után.
-Miért, talán azt hiszed, hogy én nem bírnám el a cuccaidat? Ide nézz ez szín tiszta izom!-feszítette be előttem Harry valóban izomtól duzzadó karját. Mosolyogva toltam el az arcomból.
-Szó nincs ilyenről, Harry. De ha ez megnyugtat, gyere és segíts te is behozni őket, legalább nekem nem kell pakolni.-vigyorogtam rá, mire mind megindultunk ki a kocsihoz. Niall és én már tudtuk, hogy mi fog minket odakint várni, a többiek viszont nem. Direkt hagytuk, hogy Liam menjen előre, már nyitotta is az ajtót, mi megálltunk kicsit mögötte, és Harryt is visszahúztam, aki kérdőn nézett rám. Fejemmel az ajtóra mutattam, ahol Liam úgy dermedt meg, mintha valaki a távkapcsolón benyomta volna a "pause"-gombot.
-Szia, édes.-hallottam Rickie csengő hangját. Pillanatokkal később már csak a nevetést hallottuk, és Rickie Liam nyakában csüngött, aki amilyen erősen csak tudta, szorította magához, és össze-vissza csókolta.
-Ezt nem hiszem el! Ezt tényleg nem hiszem el! Ez hogy lehet, ez nem igaz!-csóválta a fejét Liam, még mindig sokkolt állapotban.-Te hogy kerülsz ide, nem az volt, hogy elmentél? Niall, nem úgy volt, hogy csak Lizziet hozod vissza? Srácok, lehet, hogy még a kocsiban vár ránk egy jó pár ember!-kiáltott be a mögöttünk álló Zaynnek, Louisnak és Harrynek. Még sose láttam Liamet ennyire boldognak. Szinte kivirult, ahogy ölelgette Rickiet, barátnőm pedig teljesen extázisba esett, amikor újra a nyakába ugorhatott. Mindannyian mosolyogva néztük végig a jelenetet, Niallel mi büszkén, hiszen ha én nem bolondulok meg, és nem jövök vissza, most mind a ketten a repülőn ülnénk.
-Nyugi, Liam. Ő az utolsó meglepetés, mást nem hoztunk.-tárta szét a karját Niall, majd megindult ki az ajtón. Liam jóízűen felnevetett, és még mindig Rickiet ölelte. Lementünk a bőröndjeimért, és végül Harry segített felcipelni azokat Niall szobájába.
-Köszönöm!-fordultam hozzá mosollyal az arcomon, majd a falnak támaszkodtam. Niall még a kocsinál volt lent, épp az én utolsó táskámat hozta fel, így Harryvel csak ketten voltunk a szobában.
-Nincs mit. Viszont ígérd meg, hogy mostmár itt maradsz.-lépett hozzám közelebb.
-Megígérem.-emeltem esküre a kezem, mire Harry elmosolyodott, és megfordult.-Harry!-szóltam utána gyorsan, mielőtt még kiment volna. Visszafordult hozzám, és érdeklődve figyelt.-Köszönöm...ezt az egészet.-kapargattam zavarban az egyik bőröndöm huzatát.-Tudom, hogy nagy szereped volt ebben, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neked.-árultam el kicsit többet, mivel láttam rajta, hogy nem egészen érti miről beszélek.-Niall mondta, hogy végül te adtad meg neki az utolsó löketet.-néztem Harryre, aki velem szemben állt meg, zsebre dugott kezekkel.-Szóval, tényleg nagyon köszönöm.-mosolyodtam el.
-Niall mindig is tudta mit akar, csak egy kis biztatásra volt szüksége. Én megadtam neki. Annyira ragaszkodott ahhoz, amit megbeszéltetek, hogy félt cselekedni. De aztán erőt vett magán, rájött, hogy mi a helyes. Én csak segítettem neki. De azért szívesen, örömmel tettem, nem bírtam volna nézni, ahogyan teljesen szétcsúszik.-nézett Harry a szemembe, mire bólintottam. Azt én sem akartam volna, ha miattam megy tönkre.
-És most hogyan tovább?-érdeklődött Harry.
-Hát, egyelőre maradok, úgy néz ki. Most nem akarok a jövőn gondolkozni, csak élvezni akarom az életet, vele.-válaszoltam.
-Jó válasz.-kacsintott Harry, amikor Niall jelent meg az ajtóban a fekete táskámat maga után vonszolva.
-Jesszus, Lizzie, mi van ebben, falazótégla?-dobta le a földre, és egy nagyot sóhajtott. Hirtelen mind a ketten elhallgattunk Harryvel, és Niallre meredtünk, aki furcsállóan nézett ránk.-Ti mit pusmogtatok itt?-húzta fel az egyik szemöldökét.
-Semmit. Csak figyelmeztettem Lizziet, hogyha reggel időben el akar készülni, akkor korán kell kelnie, hogy a fürdőbe juthasson. Igazi csaták szoktak ott lenni reggelente, igaz Niall?-vágta rá egyből Harry, ezzel kimentve minket a magyarázkodás alól.
-Igen, ez így van. De ne aggódj, majd én török neked utat a fürdőszobába, csak kérned kell.-lépett oda hozzám Niall, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Vagy esetleg fürödhetnétek együtt, tudjátok, a pazarlás elkerülése érdekében.-vigyorgott Harry sokat sejtetően, mire nekem elvörösödött a fejem, és úgy néztem a göndör fiút, aki eközben jól szórakozott zavarodottságomon.
-Nem is rossz ötlet.-töprengett Niall, mire felé kaptam a tekintetem, arckifejezésemből egyértelműen kivette, hogy ez a téma engem kicsit érzékenyen érint.-Jól van, Hazza, kösz a segítséget, innentől már boldogulunk egyedül is.-intett neki Niall, miközben épp az egyik szekrényéből rámolta ki a ruhákat.
-Akkor én léptem, ha kellek tudjátok hol vagyok.-csukta be maga után az ajtót, majd a szobára újra csend telepedett. Niallre néztem, majd szelíden elmosolyodtam, és beharaptam az alsó ajkamat. Niall megindult felém, léptei egyre gyorsultak, majd a falnak nyomott, és szenvedélyesen megcsókolt. Csókjaiba beleremegett az egész testem, a bőröm szinte perzselt, olyan hatással volt rám. Rájöttem, hogy szükségem van rá. Majdnem hagytam, hogy ez az egész elvesszen, ami kettőnk közt volt, de valamilyen csoda folytán minden jóra fordult, és most olyan vággyal érintjük meg a másikat, nézünk egymásra, mint még soha ezelőtt. Már a szakadék szélén álltunk, és egy lépés választott csupán el a végtől, de aztán mindketten a szívünkre hallgattunk, és most itt vagyunk, egymás karjaiban, boldogan, szerelmesen. Niall egyre erősebben nyomta mellkasát az enyémhez ujjai az arcomat simították. Minden egyes érintésére nagyot dobban a szívem, ezzel az érzéssel nem bírok betelni. Kezemmel a hajába szántottam, miközben élveztem forró csókjait. Zihálva váltunk el egymástól, levegő után kapkodva. Elmerültünk egymás tekintetében, mind a kettőnk arcán ott ült egy kis mosoly.
-Ugye tudod, hogy beleőrültem volna abba, ha elveszítelek?-dőltötte homlokát az enyémnek, és hüvelykujjával végigsimított az arcomon.
-Nem csak te.-tettem a tenyerem az ő kézfejére.
-Szeretném, ha otthon éreznéd itt magad. Kezeld úgy ezt a házat, mint a saját otthonodat.-mondta gyengéden.
-Megpróbálom...Szeretném újra kezdeni az életem, tiszta lappal.-jelentettem ki a szemébe nézve.- Szükségem van egy biztos pontra, ahonnan elindulhatok...-mondtam halkan, mire Niall elmosolyodott.
-Ez a pont itt áll veled szemben.-mondta, majd hátrébb lépett egy lépéssel, hogy teljesen lássa az arcom.-Lizzie, én mindenben segíteni fogok neked, csak szólj. Nagy áldozatot hoztál értem, és ezt viszonozni fogom.-mondta eltökélt hangsúllyal, komoly arccal.
-Bőven elég az, hogy itt vagy velem.-öleltem újra magamhoz, és egy csókot adtam a szájára. Niall kihasználta az alkalmat, megszorította a combon, hogy ugorjak az ölébe. Karjaimat átfontam a nyaka körül, míg ő erősen tartott, és egészen az ágyáig vitt el, majd óvatosan letett a puha ágyneműre. Az egész ágynak Niall illata volt, így önkénytelenül is belemosolyogtam csókunkba.
-Mi az?-nézett rám kedvesen.
-Semmi...csak olyan Niall illata van az ágyneműdnek.-haraptam be az ajkam. Niall egy pillanatra elgondolkozott, majd ő is elnevette magát.
-Ezentúl sűrűn fogod ezt az illatot érezni, azt megígérhetem.-mondta, majd feltápászkodott, ezzel engedve, hogy felüljek.
-Niall, én nem fogok örökre a nyakatokon maradni. Keresek magamnak egy albérletet, meg munkát is, és a saját lábamra fogok állni.-ismertettem a terveimet.
-Nem vagy a nyakunkon, sőt, örülünk neki, hogy itt vagy. De ha te mindenképpen ezt szeretnéd, akkor legyen. Csak ne messze tőlem, és még ne most. Ráér még.-húzott vissza az ölébe, majd puszilgatni kezdte az arcom.
-Rendben. Addig viszont kénytelen leszel elviselni, az összes rigolyámmal együtt!-mondtam kajánul. vigyorogva.
-Hidd el, élvezni fogom minden egyes pillanatát.-válaszolt pimaszul.
-Az lesz az én szekrényem?-mutattam egy üresen tátongó szekrényre, ahonnan Niall az imént rángatta ki a ruhákat.
-Igen, az egész a tied. Majd a fürdőben is szabadítok fel neked egy polcot.-mondta lelkesen.-De először tisztázzuk a szabályokat!-tolt el magától, majd szembefordított vele.
-Ó, hát szabályok is vannak?-húztam fel a szemöldököm mosolyogva.
-De még mennyire, miért, mit hittél?-tárta szét a karját.-Szóval. Első szabály. Az én ágyamban alszol.-jelentette ki, mire én egyetértően bólintottam.-Második. Nem szöksz ki az éjszaka közepén sehova, semmi idegen csávóval.-mondta, mire szintén bólintottam, már mosolyogva.-És a harmadik, hogy hagyod, hogy kényeztesselek... Remélem elfogadhatóak.-mondta, mire én hevesen bólogatni kezdtem.
-De még mennyire. Viszont nekem is lenne egyetlen egy kikötésem.-emeltem fel a mutatóujjam, mire Niall meghökkent.-Soha többet ne engedj el...-próbáltam a legparancsolóbb hangomat elővenni. Niall szeme engem fürkészett, szája szélén egy óvatos mosoly jelent meg, majd újra a karjaiba vont.
-Ebben az egyben biztos lehetsz.-ölelt át szorosan, én meg újra biztonságban éreztem magam ölelő karjai között. Viszont akkor eszembe jutott, hogy valamit még el kell intéznem, így egy pillanatra elkomorultam.
-Mi a baj, Lizzie?-kérdezte Niall egyből, ahogy meglátta meggyötört arcomat.
-Még fel kell hívnom apát, és elmondani neki ezt az egészet...-sóhajtottam, majd előkotortam a mobilom.
-Akarod, hogy beszéljek vele én is?-ajánlotta fel.
-Nem, nem kell köszi. Ezt egyedül kell közölnöm vele.-mondtam, majd előkerestem a nevét a telefonban.
-Akkor jó. Szorítok.-mondta, majd egy csókot adott a kézfejemre. Remegő gyomorral nyomtam le a hívás gombot, és vártam a válaszra...
Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nekem van a világon a legjobb apukám. Minden rossz, amire számítottam és tartottam tőle, a kételyeim szertefoszlottak, a majdnem fél óra hosszás beszélgetésünk után.
-Na, mi volt?-pattant fel Niall az ágyról, amikor meglátott bejönni az ajtón. A mosolyom azonban mindent elárult.
-Imádom aput, de tényleg. Nem haragszik, sőt, azt mondta, hogy büszke rám, amiért a sarkamra álltam, és tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Bár, azt azért említette, hogy ezt hamarabb is mondhattam volna neki, mert ez egy kicsit hirtelen jött, de nem neheztel rám. Azt is mondta, hogy valamikor meglátogatnak minket Melanieval, szeretne megismeri téged, és nem ódzkodik attól sem, hogy együtt leüljünk, és megbeszéljük, hogy mik is a terveink. Igaz, kicsit korainak tartja még, hogy összeköltözünk, de mondtam neki, hogy ez csak átmeneti állapot. Megbeszéltük, hogy összeszedi a holmim nagyját, és elküldi nekem, a többiért meg majd valamikor hazamegyünk. A te címedet adtam meg, nem baj? Niall, annyira örülök, hogy apa nem neheztel ránk! Ja, és azt is mondta, hogy majd szeretne veled is beszélni, csak egy pár szó erejéig, és hogy reméli, boldogok leszünk, mert bár hiányozni fog neki a kicsi lánya, el kell fogadnia, hogy felnőtt nő lettem, és kirepültem a családi fészekből.-szinte úgy hadartam, hogy levegőt sem vettem, annyira hatás alatt voltam még. Apa sok szerencsét kívánt, és azt mondta, legyünk boldogok. El sem hiszem!
-De jó, csúcs szuper apád van, Lizzie!-kapott Niall a karjaiba.-Na és Melanie? Még mindig züllik?-kérdezte.
-Hát, mostanában elérték azt, hogy tudnak normálisan beszélni, de még mindig iszik, meg cigizik, aminek nagyon nem örülök. Ugye nem baj, hogy azt mondtam, valamikor haza ugrunk?-néztem Niallre kérlelően.
-Nem, egyáltalán nem, én is akartam mondani.-bólogatott.
-Ez annyira jó!-ugráltam még örömömben. Úgy éreztem, hogy most az életem újra az egyenes vágányra terelődött,szabad vagyok, és nincsenek buktatók...még. Addig is elhatároztam, hogy élvezni fogom az életet egy ilyen csodálatos társ oldalán, ebben a csodálatos városban...

Epilógus...

Hogy mit is gondoltam eddig az igaz szerelemről? Azt, hogy hülyeség. Nem létezik. Olyan nincs, hogy két ember annyira egymásba szeressen, hogy aztán képtelen lenne élni a másik nélkül. Olyan létezik, hogy rajongás a másik iránt, talán van olyan is, hogy szerelem, na de igaz szerelem? Ugyan kérlek... Most viszont a véleményem ennek az ellentéte. Mióta megismertem, olyat érzek, mint még soha. Talán srácként ezt ciki bevallani, de amikor a közelében vagyok a szívem hevesebben dobog, a térdeim remegnek, és izzad a tenyerem... Eddig ezt csak nyálas filmekben láttam, akkor jókat nevettem rajta,  most viszont saját bőrömön is sikerült megtapasztalnom, elég sűrűn. Lizzie 180 fokos fordulatot hozott az életembe. Azt hittem, hogy azután, hogy híres lettem, jobb dolog nem is történhet velem. Úgy éreztem, mindenem megvan, amire egy ember csak vágyhat, talán több is...és aztán jött Ő. Nincs szó arra, amit akkor érzek, amikor vele vagyok. Lizzie annyira csodálatos. Életemben nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Amikor mosolyog, az embernek is egyből jobb kedve támad, és egyetlen mélyre ható pillantás is elég, hogy kiűzzön minden rosszat a fejedből. Kétség kívül megbabonázott. Mellette úgy éreztem, hogy én is csak egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok, hétköznapi problémákkal. Tetszett benne, hogy titokzatos, emellett okos, és gyönyörű. Mégis, ami a legjobban megfogott benne, hogy úgy kezelt, mint egy normális fiút. Nem törődött a hírnevemmel, őt nem az érdekelte. Csakis egyedül én, rám volt kíváncsi. Engem akart, és nem a pénzemet. Egyből megtalálta a közös hangot a többiekkel is, és a srácok is egyből megkedvelték, ami egy újabb jó pont volt nála. Az elején féltem. Nagyon. Mi van, ha mégsem leszek elég jó neki? Hiába csinálok bármit is, nem esik le neki, hogy mit szeretnék? Ez sajnos így is történt... Csak a végén kezdte már el kapizsgálni, hogy mik az én céljaim.  Életemben először előfordult velem, hogy nekem kellett meghódítanom egy lányt. Ez egy új kihívás volt, elhatároztam, hogy ha beledöglök is, de elérem, hogy ő is szeressen. Mint később kiderült nem igazán kellett harcolnom, mert szeretett, csak ő is félt. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az enyém, és senki másé. Tudtam, hogy ha kell, tűzön-vizen átmegyek érte. A barátját, Davidet legszívesebben leütöttem volna, de akkor még nem voltunk olyan kapcsolatban, nem lett volna túl logikus. Így már nem is haragszom arra a gyerekre, hiszen jót tett Lizzievel, a többi pedig nem érdekel. A cérna akkor szakadt el, amikor Josh rámászott. Hiába a barátom, nem nézhettem tétlenül, ahogy elveszi tőlem. A helyzetet csak fokozta, amikor Josh incselkedett velem. Nem vagyok rá büszke, de megtettem...megütöttem, de nem akartam. Csak ideges voltam. Nagyon. Szerencsére mára minden rendben, Josh tud mindent, és utólag sajnálja, hogy az utamba állt. Lizzievel a kapcsolatunk érdekes volt. Hol veszekedtünk, hol összebújtunk, hol nem vettünk tudomást a másik által közvetített jelekről, miközben végig szerettük egymást. Biztos, hogy soha nem felejtem el. Nem tudom, és nem is akarom. Ha jól számolom, a gépe indulásáig még van háromnegyed óra. Ha tehetném, még utána mennék, és utoljára megpróbálnám meggyőzni, hogy maradjon itt velem. De ő már választott. Tiszteletben kell tartanom a döntését... Kopogást hallok az ajtóm felől.
-Szabad!-kiáltok ki az ablakpárkányom ülve.
-Szia.-dugta be a fejét göndör hajú barátom, majd odasétált hozzám.-Hogy vagy?-kérdezte fürkésző arccal.
-Kösz, jól.-bólintottam, és próbáltam a legmeggyőzőbb lenni. Harry sóhajtott egy nagyot.
-Niall, pocsékul nézel ki...Tegnap este óta semmit sem ettél, még az esti csokidat sem etted meg, pedig az aztán megrögzött szokásod...Itt gubbasztassz a szobádban lassan egy napja. Egyszer sem jöttél le. Mosdóban voltál egyáltalán?-zúdította rám észrevételeinek hadát.
-Harry, nyugodj meg, rendben vagyok.-győzködtem.
-Niall, legalább magadnak ne hazudj...-rázta meg a fejét.-Ha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne, akkor miért ülsz az ablakban, ahol csak akkor szoktál ülni, amikor magad alatt vagy? És miért szorongatod annyira a kezedet hogy az már majdnem lila?-mutatott a tenyeremre, amit észre se vettem, hogy már majdnem elszorítom a vérkeringést, annyira erősen van ökölben a kezem. Lizzie láncát szorongatom benne. Harry szemébe nézek, melyekkel aggódóan vizslat engem. Nagyon rossz színész vagyok. Felsóhajtva nyitom ki a tenyerem, és a falnak dőlök.
-Igazad van, semmi sincs rendben...-mondom lecsukott szemmel.-Én ezt nem így képzeltem el, ezt nem így terveztem...-kezdtem, mire Harry leült velem szembe.-Én azt hittem, hogy ha őszinte leszek vele, akkor megérti, hogy mennyire fontos nekem, és hogy nem akarom elengedni...Viszont valamit rohadtul elcsesztem, mert én most itt ülök, ő meg valahol a reptéren bóklászol, úton hazafelé.-mondtam ingerültebben, és ököllel kicsit beleütöttem a párkányba. Harry bökte meg a térdem.
-Niall...tudom, ez a világ leghülyébb kérdése lesz, de...szereted őt?-kérdezte lágy hangon, mire elmosolyodtam.
-Hát hogyne szeretném...szerinted, ha nem szeretném, akkor most így viselkednék?-tártam szét a karom.
-Hát akkor meg min gondolkodsz?-húzta fel egyik szemöldökét.
-Ezt hogy érted?-ráztam meg a fejem.
-Úgy értem, hogy akkor miért nem mész utána? Ha jól tudom, a gépe csak fél óra múlva száll fel, ami azt jelenti, hogy még itt van.-mondta Harry, mire kínomban felröhögtem.
-Harry, én azt mondtam neki, hogy elengedem...és tudod, ha szereted, elengeded. Meg amúgy is, szerintem ő már elásta a kapcsolatunkat.-szegtem le a fejem bánatosan.
-Niall, ezt rosszul tudod. Ha szereted, nem engeded el, hanem küzdesz érte.-jelentette ki határozottan, mire felemeltem a fejem.-És én abban sem lennék biztos, hogy ő már rég eltemetett. Liam az előbb beszélt Rickievel.-mondta, mire szemeim kikerekedtek.-Azt mondta Rickie, hogy Lizziere rá sem lehet ismerni. Céltalanul bolyong, csak ül, és bambul maga elé. E mellet Rickie sokszor látta, hogy Lizzie elég sűrűn fordul hátra, különösen az ajtó felé, mintha várna valakit.-szavai hatására egyre szaporábban kezdett verni a szívem. Megmozdultam a helyemen, de egyből vissza is ültem.
-Ugyan, úgysem engem keres...-csökönyösködtem.
-Haver, ébredj már fel!-ragadta meg Harry hirtelen a vállam, és közel hajol hozzám.-Lizzie nem lépett túl rajtad, és nem is fog, mivel szeret! És szeretni is fog! És életed legnagyobb hibája lenne, ha hagynád most elmenni!-Harry szinte üvöltött a képembe. Kellett egy kis idő, míg szavai eljutnak a tudatomig. Mikor tudatosult bennem mindaz, amit mondott, az adrenalin szintem az egekbe szökött, felpattantam, és az ajtóhoz rontottam. Még visszanéztem Harryre, aki elégedett mosollyal az arcán mutatta, hogy szurkol nekem.
-Kösz, tesó!-léptem még vissza hozzá egy gyors ölelésre.
-Gyerünk, menj már!-lökött meg, mire majdnem orra estem. Leszáguldottam a lépcsőn, felvettem a cipőm, magamhoz vettem a kocsikulcsom, kiszaladtam a ház elé, és elindultam. Tövig tapostam a gázpedált, szerencsémre nem sok autó járt akkor arra. Szerencsém azoban elillant, amikor egy forgalmasabb útra fordultam. Még húsz percem van a gép felszállásáig. Pechemre a reptér még körülbelül húsz percre lehetett. Ráfeküdtem a dudára, amikor előttem megállt egy autó. Idegesen szorongattam a kormányt, nagy nehezen elindult az autótömeg. Úgy nézett ki, a forgalom beindul, és gondtalanul odaérek. Viszont nemsokkal ezután egy újabb dugóba keveredtem. Hiába dudáltam, az autók nem mozdultak. Ha jól láttam, épp útépítés folyik, amiatt van blokkolva a közlekedés.
-A fenébe!-ütöttem bele a kormányba. Negyed órám maradt. Hirtelen megláttam, amint az előttem levő autó elindul, és egy másik irányba megy. Akkor beugrott, hogy egy másik úton is eljuthatok a reptérre. Gondolkodás nélkül követtem a szürke kocsit, és megkönnyebbültem, amint egy olyan útszakaszra kerültem ahol szabad volt a közlekedés. Lábamat ismét a gázra tapasztottam, és nem érdekelt semmi, és senki, csak oda akartam érni Hozzá. Sietősen parkoltam le a reptértől nem messze, majd onnan már gyalog folytattam, hiszen tapasztalatból tudom, hogy mennyire zsúfoltak ott a parkolók. Kigrottam a kocsiból, majd rohanni kezdtem a bejárat felé, ami egy pár száz méternyire lehetett. Ránéztem az órámra. 10 percem maradt. Szaladás közben véletlenül nekiütköztem több embernek is, akiktől kapkodva kértem bocsánatot. Ideértem. Bevágtattam a hatalmas ajtón, tekintetemmel egyből Lizziet kerestem. Az üvegfalon keresztül megláttam egy gépet, aminek a száma egyezik Lizzie gépének a számával. Kapkodtam a fejem, hátha feltűnik valahol a tömegben. Szaladgáltam jobbra-balra, de sehol nem láttam. Mikor oldalra néztem, láttam, amint a fehér repülő gurulni kezd, majd lassan a levegőbe emelkedik. Zakatoló szívvel rohantam az üvegfalhoz, nekitámaszkodtam, és néztem, amint a gép lassan összemegy, ahogyan egyre magasabbra száll. Elgyengülve dőltöttem neki a fejem a falnak, két ököllel nekitámaszkodva.
-Ne...-suttogtam úgy, hogy csak én halljam. Elkéstem...Lehunyt szemmel fordítottam hátat a falnak, nekidőltem, majd lassan, tehetetlenül lecsúsztam a földre...Én barom! Miért nem voltam gyorsabb? Elveszítettem...végleg. Kezeimet átkulcsoltam a térdemen, és ráhajtottam a fejem. Érzem, ahogy a gyomrom görcsben áll, és a szemem kezd megtelni könnyel. Pedig olyan közel voltam már...Körülöttem megy a nyüzsgés, utasok százai rohangálnak fel s alá. Senki sem törődik velem, senkit sem érdekli, mi van velem...de nem is baj. Most ha valaki hozzám érne, én nekifutásból leüvölteném a fejét, olyan mérges vagyok...és haragszok. Saját magamra. Csalódottság, reménytelenség, elveszettség...így érzek most, nélküle. Aztán mintha valami ismerős hangot hallanék. Óvatosan emeltem fel meggyötört arcom, és bámultam magam elé. Az emberek tömege kezdett szétoszlani, így rálátásom nyílt a tőlem nem messze álló pultra. A pult mellett volt az az ajtó, ahol zajlik a becsekkolás, és ahova azok mennek, akik fel akarnak szállni egy gépre. Egy nagydarab ember jelent meg, mellette egy alacsonyabb, hosszú barna hajú lány, aki nekem háttal állt, és épp a bőröndjét ráncigálta. Csigalassú mozdulatokkal tápászkodtam fel a helyemről, a szívem újra hevesen kezdett dobogni, szám széles mosolyra húzódott, mert az a lány, aki a csomagjával szerencsétlenkedett, és épp azzal az emberrel vitatkozott, nem volt más, mint Lizzie...az én egyetlen Lizziem. Leesett állal néztem rá, levegőt is elfelejtettem venni. Többször is pislogtam, hogy biztos legyek benne, nem halucinálok-e. De nem...jól láttam, ez ő volt, valóban ő. Lassú léptekkel megindultam felé, tekintetemet csak rászegeztem. Lizzie össze-vissza nézelődött, majd hirtelen pillantása rám tévedt. Szemei kikerekedtek, kezéből kiejtette a bőröndje fogókáját, a szája o-alakot formált amint meglátott.
-Niall...-hallottam nevemet a szájából, teljesen le volt döbbenve. -Niall!-kiáltotta, ezúttal hangosabban, majd szaladni kezdett felém, mosolyogva. Felgyorsítottam a lépteimet, végül már én is majdnem rohantam. Találkozásunk örök élmény marad számomra. Gondolkodás nélkül ugrott az ölembe, karjaimat egyből köré fontam, majd egy hosszú, mindent elmondó csókkal köszöntöttük egymást. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy tényleg itt van. Földöntúli érzés volt újra a karjaimban tartani, érezni bőre puhaságát, és lágy csókjait a számon.
-Lizzie...te...hogy kerülsz i-ide?-dadogtam még lesokkoltan.
-É-én...meggondoltam magam...az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy nem szállok fel, mert...nem bírtalak volna itt hagyni,...mert szeretlek. És reméltem, hogy még te is szeretsz...-mondta hebegve. Arcát a kezeim közé vettem, majd egy újabb csókot adtam neki.
-Olyan buta vagy...annyira buta.-ráztam a fejem.-Mindig is szeretni foglak.-öleltem magamhoz újra.-De miért nem mentél el, Lizzie?
-Új életet akarok kezdni...itt, Londonban...veled.-suttogta a szemembe nézve. Magabiztos volt, és eltökélt. Elhittem neki, mert láttam rajta, hogy ez az igazság.
-El sem hiszem, hogy itt vagy, te nőszemély!-kaptam újra a karjaimba, hogy megpörgethessem. Lizzie édesen felkacagott, ahogy mindig is tette, ha az érzékeny pontjához értem. Hirtelen újabb csattogást hallottam. Mind a ketten az ajtó felé fordultunk, ahonnan Lizzie jött ki az imént. Ezúttal egy ismerős arc jelent meg, tele bőröndökkel, idegesen csapkodva.
-Hölgyem, már mondtam, hogy nem lehet visszajönni!-hangzott egy testes embertől mellőle.
-És akkor mégis hova a fészkes fenébe menjek, ha a gépem már elment? Stoppoljak, vagy álljak kint a kifutókon? Ne tartson fel, úgyis bemegyek!-szólt dühösen a másik hang, és már át is cibálta a bőröndjeit az ajtón. Lizzievel egyszerre képedtünk el, ahogy megláttunk Rickiet. Szerintem erre Lizzie sem volt felkészülve. Elengedtem, hogy aztán rohanva ugorjon Rickie nyakába.
-Te meg mit keresel itt?-kérdezte letaglózva Lizzie.-Nem az volt, hogy felszálltál?
-De, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem...-mondta, miközben én is odasétáltam hozzá.
-De miért? Te azt mondtad, hogy mindenképp hazamész.-értetlenkedett Lizzie
-Tudod, a legjobb barátnő sose hagyja, hogy hülyeséget csinálj...egyedül.-vigyorodott el Rickie.-Fiam, neked pedig mostantól négy szemed Lizziere!-bökött rám Rickie. Lizzie nevetve a nyakába borult, majd én is odasétáltam hozzájuk, és egy hatalmas öleléssel nyugtáztam, hogy üdvözlöm őket, még mindig, itt, Londonban...

Kedves Olvasóim!
Ez lett volna a befejező rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. Néhányan már talán úgy gondoltátok, hogy nem lesz happy end, viszont én az elejétől fogva így képzeltem el ezt a történetet. Köszönöm mindazoknak, akik olvasták, kommenteltek, ezzel boldoggá téve engem. Rengeteg erőt kaptak tőletek, köszönöm nektek! Remélem tetszett ez a rész is, és így utoljára, ehhez az évadhoz kapok még pár sort tőletek. Nemsoká jövök a második évaddal, addig is legyetek, jók, puszillak titeket: Dóri :*

(40. bejegyzés) Az életemnél is jobban...

Ez a nap is eljött...21 őrült, felejthetetlen nap után ma minden visszatér a régi kerékvágásba. Három héttel ezelőtt durcásan, lelkesedés hiányában rávettem magam, hogy mégis eljöjjek Londonba. Életkedvem akkor körülbelül a béka feneke alatt lehetett, egyedül Rickie tartotta bennem a lelket. Legszívesebben maradtam volna otthon, bár fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna addig, amíg a legjobb barátnőm élete legjobb heteit éli itt. Így hát megadtam magam, és mégis elutaztam...És most már tudom, hogy a valaha elkövetett legnagyobb hibám lett volna, na mégsem teszem meg.
Nem akartam utazni, nem akartam semmi újat, csak egyedül akartam lenni. Miután Niall elment, és azt hittem, sosem látom többet, olyan érzésem volt, mintha kiszakadt volna a szívemből egy darab, és egy nagy, mély lyuk tátongna a helyén. Hihetetlen, de pár nap alatt a szívemhez nőtt, és nehezemre esett elengedni. Magányosnak, és jelentéktelennek éreztem magam nélküle...kicsit fura így visszagondolni, hogy pár napos ismeretség után úgy éreztem, mintha legalább a múlt életembeli társamat vesztetem volna el. David sem volt többet a fiúm, így úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam. Veszélyt éreztem, szinte görcsösen próbáltam keresni valakit, aki mellett biztonságban tudhatom magam...Talán ezért történt, hogy amikor megéreztünk, én rögtön egy másik srácba botlottam, Joshba. Láttam rajta, hogy szimpatikus vagyok neki, és ő is az volt nekem. Úgy gondoltam, miért is ne, ha már úgyis eljöttem, legalább érezzem jól magam. Meg aztán a szorongásomon is enyhített, hogy újra az oldalamon tudhattam valakit. Engedtem, hogy megcsókoljon az első nap. Jól esett, nem tagadom. Már a legelső napom jól indult, megismerkedtem egy jó fej, helyes sráccal, Rickie velem van, a programok nem unalmasak. Gondoltam, majdcsak eltelik valahogy ez a három hét, ki fogom bírni, és talán még élvezetes is lesz...És akkor még nem tudtam, hogy másnap este olyan történik velem, amire álmomban sem számítottam volna. Még most is tisztán emlékszem rá, ahogyan ott állt, ragyogó tekintettel, édes mosollyal...A világ tetején éreztem magam akkor. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy újra látom, hogy itt áll előttem teljes életnagyságban. Fel sem tudtam fogni, azt hittem, hogy ez csak egy gyönyörű szép álom, amelyből idő kérdése, és felébredek...de nem. Ez ő volt, valóban ő. Tudtam, hogy ez a három hét nem csak jó lesz, hanem felejthetetlen is, mivel most már tisztában voltam azzal, hogy itt van, és bármikor találkozhatunk. Ennél a pontnál indult el egy lavina, mely akaratom ellenére sodort magával. Az a kis esti fürdőzés, amit összehozott nekem meglepetésből, teljesen elvarázsolt. Utána pedig a kis városnéző séta, majd a nála töltött, ártatlan éjszaka. Akkor tudta meg az egyik legféltettebb titkom, amit ha lehet, nem mondok el senkinek. Úgysem értenék meg...először Niall sem értette. Neki akkor tisztult ki a kép, amikor a táncteremben meséltem neki a múltamról, a táncról, anyáról, és a sötét korszakomról. Ó, és azok a táncteremben töltött órák. Amikor azt mondta, hogy tanítsam meg táncolni, mert ő nem tud. Akkor olyan kis buta voltam, pedig annyira átlátszó volt ez az indok, de nem vettem észre...Talán azért, mert még akkor nem éreztem mást iránta, mint barátságot...esetleg egy fokkal többet, mint barátság, de az még akkor korántsem volt mondható szerelemnek. Csak egy fellángolás szerűség. Azt hittem, hogy Niall sem érez irántam semmit, és ebből kifolyólag nem lesz köztünk semmi félreértés...De ahogy múlt az idő, egyre jobban kezdtem megkedvelni, testem minden egyes porcikájával vágytam rá, hogy megöleljen, epekedve vártam, hogy megérintsen. Addig sosem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba. Tudtam, hogy nem szabadna. De mégis megtettem. Amikor elvitt a táncterembe, egyszerűen nem bírtam uralkodni a bennem tomboló érzéseken...meg akartam csókolni. Nem tudtam, hogy ő mit érzett akkor irántam. Talán már ő is kezdett megkedvelni, talán már egy kicsivel többet érzett, mint barátság. Most már tudom, hogy ő is ugyanúgy akarta azt a csókot, sőt, már sokkal előbb is szerette volna, csak nem volt biztos benne. Nem tudta, hogy én mit érzek. Akkor nem is igazán törődtem azzal, amit teszek, csak csináltam, mert a szívem azt súgta. Viszont a csók után egyből mély szégyenérzetem támadt, a világ legnyomorultabb emberének éreztem magam, amiért megszakítottam a kettőnk között szőtt vékonyka fonalat. Nem is voltam képes a szemébe nézni, azonnal el akartam menni onnan...De ő utánam jött, visszahúzott, és megnyugtatott, hogy nincsen semmi baj...és elhittem. Ezt a mondatot csupán két embernek hittem/hiszem el...anyának, és neki. Tisztáztuk a helyzetet, azt mondta, nem haragszik, meg hogy neki is ugyanolyan jól esett ez, mint nekem, és hogy ez nem fog a barátságunk útjába állni, az túl erős ahhoz, hogy egy ilyen botlás megtörje. És akkor megnyugodtam. Utána még jól is éreztük magunkat, elhülyéskedtünk, mint azelőtt, a korábbi csóknak nyoma sem volt. Akkor kaptak el először a firkászok...Utána következett az este, amit Joshsal töltöttem. Bevallom őszintén, nekem már épp elég lett volna ennyi a mai napból, de megígértem neki, hogy este átjöhet. Nagyon elfáradtam, annyira eseménydús nap volt, még a csókot se tudtam teljesen feldogozni, aztán azok a lesifotósok is, és ráadásképp a Nialltől kapott karkötőmnek is nyoma veszett. Semmi kedvem nem volt már semmihez, csak aludni akartam. Ezt meg is tettem Josh vállán. Nagyra becsülöm, amiért nem használta ki a helyzetet, hanem lefektetett aludni, és aztán elment. Valamilyen csoda folytán még a karkötőm is visszakerült hozzám, ami egyből feldobta a napom. Aztán minden egyből egy rossz rémálommá vált...A kórházban kötöttem ki. Akkor azt mondtam, hogy nem tudom, mitől vagyok rosszul. Pedig sejtettem, de nem akartam elmondani, hiszen az orvosok úgyis rájöttek volna maguktól is...Egy héttel azelőtt úgy döntöttem, hogy fogyókúrába kezdek, mert túl kövérnek tartottam magam. Persze ezt hiába mondtam volna el másnak, úgyis az lett volna, hogy "De bolond vagy, eszedbe ne jusson koplalni, hiszen jó alakod van, és a többi..." Nem ettem rendes kaját, csak akkor, ha muszáj volt. Így utólag visszagondolva elég nagy marhaság volt, nem tudtam, hogy ez ilyen veszélyes is lehet. Átkoztam magam, amiért a nyaralásom közben nekem a kórházban kell feküdnöm. De Niall és Rickie ott voltak mellettem, és így nem volt annyira elviselhetetlen. Aztán már csak Niall maradt velem, szinte könyörgött, hogy pihenjek. Eleget tettem a kérésének, és elaludtam. Még mindig emlékszem, ahogy hallom a veszekedést a folyosóról, egy szót sem értek belőle, majd csak egy nagy csattanás, és üvöltés sérti meg a fülem. A kép, ahogyan Niall és Josh püföli egymást, talán fájdalmasabb volt, mintha engem ütöttek volna. Megrémisztettek, de komolyan. Hogyan fajulhatott verekedéssé egy ilyen hangos szóváltás? Mi lehetett az oka? Akkor nem is gondolkoztam, csak a gyűlöletet láttam, mindig is utáltam az erőszakot, hányingerem lett tőle, akárki is csinálta. Rájuk csaptam az ajtót, meg sem hallgattam őket, csak azt akartam, hogy mind menjenek el, és hagyjanak engem békén. Eluralkodott rajtam a félelem, és a bizonytalanság. Azt hittem, hogy engem is bántani fognak...Végül engedtem, hogy megpróbálják megmagyarázni mi is volt ez az egész. De kár volt...összevesztek, szinte tudomást sem vettek rólam. Akkor betelt a pohár, elküldtem őket, nekem ennyi épp elég volt már...Sűrű bocsánatérések közepette próbálták tisztázni magukat, de nem érdekelt. Elásták magukat előttem, mindketten. Mikor tudomásul vették a kérésemet, vonakodva, de elmentek...
Haragom azonban szertefoszlott, amikor megtudtam Niall távozásának valódi okát...Szerencsétlennek, és igazságtalannak éreztem magam, amiért úgy bántam vele, pedig ő csak tőlem akart elköszönni, hozzá méltóan. De én makacs, nem engedtem neki, annyira mélyen érintett az az incidens, hogy a szemem elé telepedett szürke ködtől semmi sem láttam, csak a saját kis lelki világommal törődtem. Kínokkal teli napok következtek, mindenért magamat okoltam, görcsbe rándult gyomorral ültem az ágyamon, és őt néztem, minden egyes este álomba sírtam magam. Talán az egyetlen ok, ami életben tartott, az a családom meglepetésszerű látogatása volt, ez tartotta bennem a lelket. És persze Rickie. Ők. Ahogy teltek a napok, egyre tisztult előttem a kép, egyre biztosabb voltam benne, hogy mi a következő lépés. Rickie minden döntésemben mellettem állt, segített átvészelni ezt az időszakot. Amikor elég erőt éreztem magamban, eldöntöttem véglegesen, hogy mit fogok csinálni...én fogom felkeresni Niallt, mihelyst hazaér. Igazából az folyton elbizonytalanított, hogy egyszer sem válaszolt a hívásaimra, sem az sms-ekre, de egy valami mégis reményt adott...Hogy láttam a koncertfelvételeket, és nem tűnt boldognak. Így talán ez túl erősen, és rosszmájúan hangzik, de akkor ez volt az utolsó kapaszkodóm, az utolsó szál, amiért még megérte reménykednem...Hogy nem felejtett el, és szeretné, ha minden rendbe jönne közöttünk.
Mint később kiderült, a telefont azért nem vette fel, mert eltört az övé, és vennie kellett egy újat, új kártyával. Akkor erre nem is gondoltam, csak az lebegett előttem, hogy biztosan, csak és kizárólag velem nem akar beszélni.
Elhatároztam, hogy bármi áron is, de találkozni fogok vele, és bocsánatot fogok kérni tőle. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan. Szerencsére ott volt nekem az én csodálatos barátnőm akire ezúttal is számíthattam. A terv készen volt, már csak azt a bizonyos napot kellett megvárni. Felépültem, hazamehettem a kórházból, minden rendben működött.
A koncert napján viszont már remegtem, egyre jobban kezdett inamba szállni a bátorságom. Azt gondoltam, mi van, ha csak én beszélem be magamnak, hogy ő is akar velem találkozni, mi van ha látni se bír? Féltem...Nagyon elrontottam, és helyre akartam hozni a hibám.
Az első lépést teljesítettük, hiszen sikerült gond nélkül bejutnunk, ám a neheze még csak ez után következett. Vadul kalapáló szívvel rejtőztem el a szekrény mögé, és várakoztam, míg végül belépett az öltözőbe. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mégsem lépek elő, megvárom, míg kimegy, majd feltűnés nélkül kiosonok, mintha ott sem lettem volna. Meg akartam futamodni, elrejtőzni a problémák elől. Büszke vagyok magamra, amiért akkor mégis megembereltem magam, és elé álltam, ezzel leküzdve a démonomat, mely folyamatosan azt sugallta, hogy úgyse fog megbocsájtani. És mégis megtette. Megkönnyebbülést láttam rajta, boldog volt, hogy újra a karjaiban tarthat. És nem taszított el, mint ahogy azt én elképzeltem. Sőt, inkább az ellenkezője. Olyan szorosan ölelt, hogy majdnem megfulladtam, de akkor ez egy cseppet sem számított zavaró tényezőnek. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanakkor mérhetetlenül nagyra becsültem őt, hogy az után, ahogy bántam vele, képes volt megbocsátani nekem. És akkor tudatosult bennem, hogy mit is jelent ő valójában számomra. Innentől kezdve próbáltan elnyomni magamban ezt az érzést, küzdöttem ellene, tagadtam minden erőmből. Az elején még jól is ment, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen jól tudok színészkedni. Azután a fergeteges buli után viszont megingott az önbizalmam, Harry és a többiek tréfája elég érzékenyen érintett. Nem voltam képes elhinni, hogy eddig bírtam, hogy valóban megtörtént. Ilyen hamar elestem volna? Mint később kiderült, nem történt semmi köztünk. De én mégis felkaptam a vizet, és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, melyeket azonnal meg is bántam...s azt hittem, hogy megint késő lesz. Már tudom, hogy akkor jól cselekedtem, amikor utána mentem. Ez nem a büszkeségemen múlott, hiszen tudom, hogy én bántottam meg, nekem kellett helyre hoznom. És jó volt tudni, hogy nem haragszik.
Ennek tudatában hagytam, hogy egy újabb meglepetésprogramra vigyenek el minket. Niall és Liam nagyon jól eltalálták, amikor egy erdei túrát szerveztek meg nekünk. Niall nem tudja, de én nagyon természetbarát vagyok, megszállottam imádok a természetben sétálni, hallgatni a madarak csicsergését, a fák lombjainak suhogását, egyszerűen megnyugtat. Teljesen elvarázsolt akkor is. Szinte nem is törődtem a körülöttem levő emberekkel, átadtam magam a természet nyújtotta érzésnek, és csak élveztem, hogy ott lehetek. Egészen addig, amíg azokat a lövéseket nem hallottuk meg. Halálfélelmem volt, azt hittem, hogy ott, akkor végleg vége lesz az életemnek. A helyzetet csak tetézte, amikor Niall engem ott hagyott a barlangban, hogy elmenjen megnézni mi ez. Akkor az kívántam, csak ezt éljük túl, és Niall jöjjön vissza élve, mert ha bármi baja esett volna, én ott helyben öngyilkos leszek. Zakatoló szívvel vártam Rickie társaságában. Isten meghallgatta a könyörgésem, mert Niall és Liam egészségesen értek vissza. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Legszívesebben örökre az én hős megmentőm nyakában csüngtem volna, annyira boldog voltam, és hálás, hogy ilyen bátran viselkedett. Meg kell hagyni, romantikus volt, ahogy az eső zuhogni kezdett, így mi bent rekedtünk a szűk barlangban. Akkor az iránta táplált érzéseim csak még erősebbek lettek. Végül a karjaiban lelt rám az álom, és amikor felébredtem, már csak őt találtam ott. Jót birkóztunk, nevetgéltünk, felszabadultan. És ott történt meg másodjára, az a bűn, ahogy akkor gondoltam, amit igyekeztünk nem elkövetni többet. De mégis olyan jól esett, és egyikünk sem akarta már visszafogni magát. A szűk helység az köztünk levő érzelmektől volt felfűtött. Tulajdonképpen akkor kaptam tőle egy vallomást, ami akkor nem tűnt annak. Szerettem, de nem vettem komolyan az apró jeleket, melyekkel tudtomra akarta hozni, hogy ő mit érez irántam. Vakon mentem előre, csak arra gondoltam, hogy hiába szeretem, ő úgysem érez irántam többet, nem érezhet többet. Nem érezhetett többet, hiszen nem lehetett köztünk semmi több, mint barátság. Ezért hazudtam neki...hazudtam arról, hogy én mit érzek. Az ellenkezőjét csináltam annak, amit valójában akartam. De akkor ez tűnt a legmegfelelőbb lépésnek, hiszen már akkor tudtam, hogy nekem egyszer haza kell innen mennem. Megpróbáltam utána úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és ő is megpróbált továbblépni. Jó kedélyű este következett, táncoltunk nevettünk, ő segített felkészülni a bálra, és segítettem neki megtanulni táncolni. Akkor történt köztünk egy mély, őszinte beszélgetés, amit már nem tudtam tovább húzni...El kellet neki mondanom azt a korszakomat. Féltem, hogyha megtudja, akkor többé látni sem akar. Épp ezért nem akartam, hogy ez valaha is a tudomására jusson. Csak még nagyobbat nőtt akkor a szememben, megértő volt velem, nem tett megjegyzést, nem ítélkezett, csak meghallgatott. Megerősödött bennem az iránta érzett bizalmam, onnantól fogva nem volt kétség afelől, hogy rá számíthatok, akármi is történjen.
A bál napján görcsbe rándult gyomorral vártam, hogy megérkezzen értem. Féltem, hogy nem mutatok majd jól mellette, hogy a sok híresség között én kívülálló leszek. Niall észrevette rajtam, hogy mennyire meg vagyok ijedve, és megnyugtatott. Fura, de neki azonnal sikerült kiűzni belőlem a félelmet. Egészen jól éreztem magam azon az estén, a többiekkel együtt jókat nevettünk, ugyanakkor megható volt a gyerekek műsora. Aztán táncoltunk...és akkor először kimondta azt, amitől mindig is féltem, hogy el fog hangozni. "Maradj velem."-még mindig a fülemben cseng rekedtes hangja. Sokkoltan álltam előtte, a szavaim a torkomon akadtak. Nem voltam képes válaszolni, úgy éreztem, hogy a tömeg összenyom, ki kellett mennem onnan. Bárcsak ne tettem volna...bárcsak ott maradtam volna a fülledt teremben, vele, minthogy a hideg és kihalt folyosókon bóklásszak kisírt szemmel, elgyengülve. Talán ha akkor nem próbálok meg megfutamodni a problémák elől akkor máshogy végződött volna az este. Kevésbé drasztikusan. Az a szemét alak majdnem megerőszakolt. Senki nem volt ott, hogy megmentsen, hiába kiabáltam, amikor tudtam, senki nem hallott meg. Talán már elértem egy olyan pontra, hogy elfogadtam a sorsom. És akkor jött ő, és kimentett annak a mocsoknak a karjaiból, és egymásnak estek. Engem védett, s én rosszul bántam vele, ismét. Haragudtam rá, amiért veszélyeztette a saját tesi épségét, ugyanakkor mérhetetlenül hálás is voltam neki, amiért az utolsó pillanatban megmentett. Akkor eljutottam egy pontra, amikor azt mondtam, hogy elég! Ezt én nem csinálom tovább, nem engedhetem, hogy miattam menjen tönkre a karrierje, és minden ami fontos neki. Ezért elhagytam...kis híján belepusztultam, de kimondtam. És akkor azt hittem, hogy az lesz a helyes út. Iszonyatosan fájt, de akkor csak az lebegett a szemem előtt, hogy neki így lesz a jó...
És másnap megláttam őt a tévében, amint rólam beszél. Rólam beszél, őszintén az egész világ előtt. Bevallja az igazi érzéseit. Szavai a szívemig hatoltak, azonnal tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy hazugságban éljen...
Akkor történt meg velem életemben először, az első, igazi nagy szerelmemmel...és jó volt. Fantasztikusan jó volt. Egy percig sem bántam. Az érzés, hogy mellette ébredhettem, leírhatatlan volt. A kapcsolatunk filmbe illő volt, csak az a különbség, hogy a filmekben azután, hogy a két főszereplő egymásra talál, nem lesz már semmi gubanc. Nálunk viszont épp ellenkezőleg alakult. Fogalmam sem volt, hogy ezek után mit csináljak. Képes voltam neki bevallani, hogy szeretem. A legnagyobb vágyam az volt, hogy örökre vele legyek. De ott a családom, akik várnak rám, és akiknek most nagyobb szüksége van rám, mint valaha.
Az utolsó együtt töltött éjszakán még volt alkalmunk beszélgetni. Igaz, az elején sikerült felidegelnie a kis játékával, de ami utána jött, az minden haragomat elfeledtette. Még mindig nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. És akkor kimondta, amire egyáltalán nem számítottam. Azt mondta, hogy elenged, mert a családom mellett a helyem. Nem hittem a fülemnek, még most sem fogom fel igazán. A búcsúzásunk tragikusra sikerült, legszívesebben utána ordítottam volna, hogy ne menjen el, mert szeretem, megőrülök érte, és ha azt mondja, még egyszer, hogy maradjak vele, én gondolkodás nélkül igent mondok. És ez az igazság...Tudom, hogy én voltam bizonytalan, és én húztam jobban a családom felé. Szinte kierőszakoltam belőle ezt a mondatot, csakhogy megnyugtassam saját magamat. De mégsem lettem nyugodtabb, sőt...megbolondulok, ha nem láthatom többet. Már nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt elhagyni őt...Ha most megjelenne az ajtómban, és azt mondaná, hogy ne menjek el, én nem mennék...Mert szeretem...az életemnél is jobban.
De nem történt ilyen. A repülőm másfél óra múlva felszáll, és én szállok vele.
Kótyagos fejjel pakolásztam össze az utolsó cuccomat is, becipzároztam a bőröndömet, és még egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, amely három hétig volt a lakhelyem. Hát ennyi volt...
-Kész vagy, Lizzie?-nyitott be Rickie az ajtómon.
-Igen, mehetünk.-válaszoltam, és egymásra raktam a bőröndjeimet.
Kézen fogva megálltunk Rickievel a szoba közepén, még egyszer szétnéztünk, rögzítettünk minden apró részletet, mindent az emlékezetünkbe véstünk. Egy könnycsepp szökött a szemünkbe, ahogyan felidéztük magunkban az itteni emlékeket. Bátorítóan megszorítottuk egymás kezét, felcsomagoltunk, és elhagytuk a szobánkat, örökre...
Lent már a többiek vártak ránk, mind összecsomagolva, indulásra készen. Arcukon szomorúság, és talán egy kis mosoly látszódott. Mindannyiunknak hiányozni fog ez a hely, olyannyira a szívünkhöz nőtt pár hét alatt. Bratt kiterelt minket a szálloda előtt várakozó buszhoz, ami kivitt minket a reptérre. Az úton gondolkoztam, hogy mik is történtek velem ez idő alatt, miket láttam, milyen élményekkel térek majd haza. Egy dolog volt nagyon kellemetlen...bármennyire is próbáltam felidézni magamban a látványosságokat, a programokat, egyre csak egy valaki ugrott be, bármire is gondoltam...Niall. Minden itteni meghatározó élményen hozzá fűződik.
Megékeztünk a reptérre, amely emberek hadától nyüzsgött. Becipeltük a csomagjainkat, vártunk a sorunkra. Az idő villámgyorsan telt, nem is nagyon figyeltem a körülöttem őrjöngő tömegre, elmerültem a képzeletemben. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy én következtem a becsekkolásnál. Még egyszer hátranéztem a bejárathoz, majd az órára. Az emberek jöttek-mentek, ám egyik sem Ő volt...Nagyot sóhajtva fordultam vissza, majd határozatlan léptekkel elindultam a becsekkoló irányába...

Kedves Olvasóim!
Remélem tetszett ez a fejezet, nem találtátok unalmasnak, és a második évadban is velem fogtok tartani. Viszont egy valamit még el kell mondanom...ez még nem az utolsó rész. Még hátra van egy, azaz az epilógus. Abban fog kiderülni MINDEN (csupa nagybetűvel).
Remélem nem haragszotok rám nagyon, puszillak titeket! Dóri :*

(39. bejegyzés) Ígérd meg!

Szavai egyre csak visszhangoztak a fejemben, miközben elmerültem erős karjai ölelésében. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neki kimondani. Bár az a könnycsepp, mely készült legördülni az arcán, mindent elárult volna...de nem engedhettem, egyszerűen ha sírni láttam volna, én ott helyben semmissé válok. Gyengéden karolt át, fejét a vállamra döntötte, testét teljesen az enyémnek simította, és lágy mozdulatokkal lépkedtünk a zene ütemére. Néha meg-megszorított, és egy csókot adott a nyakamra, amibe egyből beleborzongtam...úgy viselkedett, mint aki ki akarja élvezni az utolsó pillanatokat. A gyomrom görcsbe rándult, ha csak arra gondoltam, hogy talán tényleg ez az utolsó...de a szívem azt sugallta, hogy ez még nem a vége. Valahol legbelül őszintén azt reméltem, hogy valamilyen úton-módon együtt maradunk, és boldogok leszünk. Hiszen ha két ember szereti egymást, mindig találnak valami megoldást, hogy együtt legyenek, mi pedig szeretjük egymást... Így, hogy kimondta, talán meg kellene könnyebbülnöm, jól kellene éreznem magam, amiért nem haragszik, nem neheztel rám, hanem elenged, mert tudja, milyen fontos nekem a családom. Minden rendben köztünk. Tudjuk, hogy mit érez a másik. Nincsen semmi gond. Viszont akkor miért érzek mégis gombócot a torkomban? Éreztem, ahogyan összerándul a gyomrom, ha a búcsúra gondolok. Inkább gondolni sem akarok rá. Biztos vagyok benne, hogy életem legnehezebb pillanata lesz. Hirtelen Niall felemelte a fejét, és mélykék tekintetét az enyémbe forrasztotta. Az arcán egy halovány mosoly húzódott, ám tudtam, hogy ez csak a felszín, csak azért van, hogy ne érezzem magam rosszul. Felemelte a kezemet, és hüvelykujjával végigsimított a kézfejemen.
-Ideje indulnunk.-suttogta.
-Már?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen. Időben vissza akarlak vinni a szállásra.-ragadta meg a karom, majd óvatosan az ajtó felé kezdett el húzni. Hátrapillantottam az általunk otthagyott dolgokra, a pokrócra, a tányérokra, mindenre.
-És elpakolni ki fog?-torpantam meg. Niall megállt, majd visszanézett a hátam mögé.
-Na jó, talán ezt nem kellene így hagynunk.-ahogy elengedte a kezem, egyből megcsapott a hideg, és megrázkódtam. Óvatos mosollyal követtem Niallt, elfújtuk a még égő mécseseket, Niall kikapcsolta a magnót, felszedtük a plédeket, a tálakat, majd felpakolva elindultunk lefelé. Nehéz dolgunk volt, ugyanis koromsötétben kellett lebotorkálnunk a lépcsőkön, majd végigmenni a folyosókon, hogy végül eljussunk a bejáratig. Niall ment előttem, ő mutatta az utat.
-Hova visszük ezt a rengeteg cuccot?-kérdezősködtem.
-Egyelőre csak berakjuk az egyik szobába, majd később visszajövök értük kocsival.-biccentett az egyik ajtóra, és még mielőtt a kilincsért nyúltam volna, egy határozott mozdulattal berúgta, és felcsapta a villanyt.
-Itt van világítás?-hunyorogtam, mert a hirtelen jött fény vakított. Niallre néztem, aki így még tökéletesebbnek látszott, arcán kaján mosollyal.
-Ki mondta, hogy nincs?-kacsintott, majd lepakolt az egyik sarokba.-Így izgalmasabb volt, haha.-nevetett értetlen arckifejezésemen.
-De gonosz vagy.-biggyesztettem le az ajkaimat, és sarkon fordultam, mire ujjait a csuklóm köré csavarta, és visszahúzott magához. Ahogy a mellkasunk összeütközött, megéreztem hevesen dobogó szívét, és meleg leheletét az arcomon.
-Azt akarom, hogy mindig emlékezz ezekre az időkre...és rám.-mondta rekedtes hangon. Remegő ujjal végigsimítottam puha arcbőrén, majd telt ajkain. Egy óvatos mosoly kíséretében lábujjhegyre álltam, megragadtam a pulcsija szélét, lerántottam magamhoz, és megcsókoltam. Kezeit a derekamra helyezte, amikor pedig gyengéden beleharaptam alsó ajkába, kezei  derekamról a fenekemre csúsztak. Belemosolyogtam a csókunkba.
-Próbálja meg a kezét az eredeti helyen tartani.-suttogtam a fülébe. Erre a mondatra ő is elmosolyodott, és a karjaiba vont.
-Én kis táncoslábú őrangyalom...-mondta édesen.-Iszonyúan hiányozni fogsz. Ugye megígéred, hogy soha de soha nem fogsz elfelejteni? Ígérd meg!-fogta kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. Tekintete reménnyel teli volt, hangja inkább kérlelő, mint parancsoló.
-Túl jó ahhoz a memóriám, hogy bármi is csak úgy kimenjen belőle...főleg, ha az a dolog ilyen csodás volt.-merültem el ragyogó tekintetében.-De akkor te is ígérd meg, hogy mindig emlékezni fogsz rám! És amikor tudsz, gyere el hozzám!-érintettem meg ujjam hegyével az állát.
-Hát, ha csak ez az egy mód van rá...-rántott egyet a vállán, szemei most elsötétültek. Belém hasított egy rossz érzés, a pillanatnyi jókedvem pedig azonnal elillant. Visszaálltam a talpamra, szétkapcsoltam tekintetünket, elhúzódtam öleléséből és a mellkasára meredtem.
-Ne haragudj, Lizzie, nem akartam megint előhozakodni, sajnálom.-húzott vissza magához, és szorosan átkarolt.-Nem akarom még nehezebbé tenni, hiszen tudom, hogy így is milyen nehéz...ne haragudj rám. Csak még fel kell ezt dolgoznom, és hát eléggé húzós feladat...-habogott, hallottam a hangján, hogy zavart volt.
-Semmi baj, tényleg...nem haragszok, tudom, mit érzel...inkább te ne haragudj rám. Hogy kitettelek ennek az egésznek...-csóváltam meg a fejem, beszédem egyre akadozni kezdett, szavaimat épphogy kierőlködtem magamból.
-Lizzie, ez a te életed...te döntésed, és én elfogadom. Te csak azt teszed, ami a helyes. Ne kezdj el sírni, kérlek.-mintha csak megérezte volna, hogy a következő pillanatban egy könnycsepp szánt végig az arcomon, és szívódik be a pulcsim anyagába. Két ujjal az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejem.
-Azt fogod tenni, amit tenned kell...boldog leszel, és örömmel fogsz visszaemlékezni az együtt töltött időre, és jómagamra...úgy gondolj vissza rám, mint...mint a nyári szerelmedre...a legszebbre.-húzta mosolyra a száját, amitől kicsit jobb kedvem lett.-Lizzie, én örökre a szívembe zártalak.
Bizonytalanul bólogatni kezdtem, majd fejemet a vállába fúrtam, és erősen magamhoz szorítottam az én legszebb nyári szerelmemet, ahogy ő mondta.
-Most már gyerünk, késő van.-adott egy puszit a homlokomra, lecsapta a villanyt, és elindult a bejárat felé. Odakint ismét a hűvös, londoni időjárás fogadott, és az autók zaja, valamint a házakból kiszűrődő halvány fénysugarak. Körbenéztem, sehol nem láttam kocsit. Niall mellém lépett, erős karját megéreztem az enyém mellett, majd ujjait az enyémbe fonódni. Akkor esett le, hogy sétálni fogunk. Elindultunk hát, kéz a kézben, mind a ketten magunk elé néztünk, szótlanul sétáltunk egymás mellett. Azt hiszem, már mindent elmondtunk, nem kellettek a szavak, hogy tudjuk, mi zajlik a másikban. Nekem épp elég volt annyi, hogy Niall csoszogott, és gyakran bámult a cipőjére, másik kezét pedig zsebre dugta. Elmerült a gondolataiban, és semmi pénzért nem akartam megzavarni. A zaj nagyságából arra következtettem, hogy egyre közeledtünk a szálloda felé. Egyre több autó haladt el mellettünk, a dudaszó egyre hangosabb lett. Néztem az utcán sétáló párokat, idősebbeket, néhány fiatalt, akik ugyanígy kéz a kézben, nevetve, esetleg kicsit spiccesen jöttek velünk szemben. Az embernek annyi oka van örülni. Mikor rossz helyzetben van, akkor is kell lennie valaminek, valami fénynek az alagút végén, amiért megéri reménykedni, és boldognak lenni. Vasárnap egy korszak záródik le, és egy új kezdődik. Csak rajtam áll, hogy mit hozok ki belőle, jót, vagy rosszat, világosat, vagy sötétet, örömtelit, vagy fájdalmasat. Tudom, hogy ezek után másképp fogom látni a világot...legalábbis egyvalamit biztosan. A közelben feltűnt a nagy, kivilágított épület, a szálloda. Határozott léptekkel haladtunk felé, átvágtunk egy-két kereszteződésen, és már ott is voltunk. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan ideértünk. Már épp léptem volna be az ajtón, amikor is Niall nem mozdult. Hátranéztem rá, majd visszaléptem elé.
-Nem jössz fel?-kérdeztem.
-Nem, jobb lesz, ha itt elbúcsúzunk. Túl nagy lenne a kísértés.-mosolyodott el.
-Á, értem...hát akkor...-nyeltem egyet, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat-minden jót neked, Niall Horan...-mondtam szinte dadogva. Niall arcán még mindig ott ült édes mosolya, egy aprót bólintott.
-A legjobbat neked, Lizzie Grey...-válaszolt mély hangján, és végigsimított a karomon.
-Jaj, a pulcsid.-kaptam észbe, és már kezdtem volna kibújni belőle, amikor leállított.
-Hagyd csak, legyen a tiéd...egy apró kis emlék rólam, a karkötő mellett.-hajtotta oldalra a fejét, majd fentebb gyűrte a pulcsi ujját, mely alatt ott lapult a tőle kapott karkötő, melyet azóta is hordok.
-Hát, jó...-sütöttem le a fejem. Hirtelen eszembe jutott valami. A nyakamhoz nyúltam, megkerestem a nyakláncom csatját, majd amikor sikerült kikapcsolnom, felemeltem a karját, és óvatosan a csuklója köré tekertem a láncomat.
-Na nem, erről szó sem lehet, ez az anyukádé volt.-rántotta volna el a kezét, de én megragadtam, és szúrós pillantást vetettem felé.
-Figyelj, nekem rengeteg emlékem van anyuról...és ő azért szánta nekem ezt a láncot, mert nagyon szeretett...és én is ezért adom most neked.-mondtam őszintén, majd a füléhez hajoltam.-Meg amúgy is, tudom, hogy van egy ilyen másolatod...de hidd el, jobb lesz az igazi.-vigyorodtam el, mire láttam, hogy zavarba jön. Becsatoltam a kapcsot, és megigazítottam a karján. Igazán jól mutatott rajta.
-Elképesztő vagy...-rázta meg a fejét nevetve.-Köszönöm szépen...
-Igazán nincs mit...-válaszoltam mosollyal az arcomon. Ezután csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt egy árva szót sem, csak bámultuk a másikat. Végül Niall törte meg a csendet.
-Jó éjszakát, királylány.-emelte fel a kezem, hogy egy csókot adjon a kézfejemre. Ajaki érintésébe beleremegett az egész testem, szemeim lecsukódtak, majd éreztem, ahogy meleg bőre kicsúszik ujjaim alól, és eltávolodik tőlem... A bennem tomboló tűz egyszerre kialszik, magával viszi minden energiámat, szinte kiszívva belőlem az összes erőmet...Felnyitottam szemeim, még láttam távolodó alakját a lámpák alatt, két keze zsebre dugva, kapucni a fején, és gyors léptekkel eltűnik a szemem elől...
Az Isten se tudja, mennyi ideig állhattam még ott, ledermedve, szerencsétlenül. Egyszerűen képtelen voltam bármilyen fajta mozgásra...hát elment. Ennyi volt. Tudtam, hogy ez lesz, fel voltam rá készülve, de így, hogy megtörtént, a valóságban még borzalmasabb, mint a képzeletemben. Hirtelen két kezet éreztem meg a vállamon, riadtan fordultam hátra. Rickie barátnőm együtt érző tekintetével találtam magam szemben, biztatóan mosolygott, majd megfordított, és szoros ölelésben feltámogatott a szobánkig.
Nem volt kedvem most se fürdeni, se enni, se tévét nézni, se beszélgetni, csak be akartam vágódni az ágyamba, és el akartam merülni az álmaim végtelen világában...Egy kis erőt vettem magamon, lerángattam a nadrágom, a cipőm, kifésültem a hajam és átvettem az alvós nadrágom.. Eszembe sem jutott, hogy levegyem a pulcsiját. Lehet, hogy gyerekes dolog, de még éreztem rajta az illatát, ennek a mámorában akartam mély álomba merülni. Lehajtottam a fejem a párnára, a kapucnit a fejemre húztam, és nyakig betakaróztam. Rickie megértő volt, nem zaklatott, csak egy bögre teát hozott be nekem, és a telefonomat rakta mellém az éjjeliszekrényemre, majd mielőtt kiment, egy puszit adott a fejemre. Ellépett az ágyam mellől, kinyitotta az ajtót, majd amikor becsukta, a szobámra újból teljes sötétség borult. Készen voltam rá, hogy elaludjak. Álomvilág...a kedvenc helyem. Ott minden annyira varázslatos, talán még a jövőmet is megálmodhatom ezen éjjelen...
Langyos napsugár simogatta az arcom, lustán nyitottam fel fáradt szemhéjaim. Pislogtam egyet-kettőt, majd a hátamra fordultam, és a plafont bámulva kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Tekintetem végigfutott a rajtam levő ruhadarabon, mélyen beleszippantottam. Még mindig érződött az illata, ami engem önkénytelenül mosolygásra késztetett. Akkor eszembe jutott, hogy ez az utolsó egész nap, amit itt töltök, Londonban. Erre a gondolatra kicsit lelombozódtam. Felültem az ágyon, majd körülnéztem a szobámban. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, és a szívroham kapott el, amikor nem éreztem a láncot. Aztán az is leesett, hogy hol van, egyből meg is nyugodtam. Semmi kétségem afelől, hogy jól döntöttem, amikor odaadtam neki, nála jó helyen lesz. Hisz ezt a láncot anya is olyannak szánta, akit szívéből szeretett, és fontos volt neki...Alkalmasabb embert akarva se találnék, mint Niall. Így legalább ő is mindig emlékezni fog rám. Álmosan csattogok ki a konyhába, ami legnagyobb meglepetésemre üres. Sehol senki. Zavarodott tekintettel nézek körbe, amikor nyitódik a fürdő ajtaja, és Rickie lép ki rajta még pizsamában. Na ez furcsa volt.
-Hát téged meg mi lelt?-mértem végig barátnőmet, aki mindig is utált sokáig lustálkodni, viszont most még úgy nézett ki, mint aki pár perce kelt.
-Azt hiszem, lazítok egy kicsit. Gondolom nem lesz ma kedved kimozdulni, úgyhogy itt maradok veled. Alig töltöttünk együtt időt az utóbbi időben, hiányzol Lizzie.-lépett hozzám közelebb.
-Na nem, nem fogunk az utolsó napunkon itt punnyadni, az biztos.-tiltakoztam egyből.-Lehet, hogy szeretek lustulni, de azt nem fogom hagyni, hogy unalmasan teljen ez a nap.-lelkesedtem fel igazán.
-Komolyan?-húzta fel Rickie egyik szemöldökét.
-Igen! Na, akkor. Felöltözünk, és mivel még úgysem reggeliztünk, beülünk mondjuk...a Nando's-ba, aztán elmegyünk vásárolni...mondjuk ajándékokat az otthoniaknak. Melanie hisztis lesz, ha üres kézzel megyek haza. Jó lesz?-vártam a válaszára.
-Benne vagyok.-értett egyet Rickie.
Több se kellett, teljesen bezsongva csörtettem be a szobámba, valami olyan ruhát keresni, ami megfelelő a shoppingra, összeszedtem a kencéimet, majd Rickie után bementem a fürdőbe. Gyorsan vettem egy frissítő zuhanyt, majd egy magam köré csavart törülközővel beálltam a tükör elé. Tekintetem akarva, akaratlanul is a nyakamon éktelenkedő barnás-lilás foltra tévedt. Elpirulva simítottam végig a sérült területen, ajkamat beharapva...upsz. Ezt nem szabad másnak meglátnia, ez csak az enyém. Megtörülköztem, a hajamat felkötöttem a fejem tetejére, feltettem egy leheletnyi sminket, majd egy lábszárig érő farmernál, fehér-kék csíkos ejtett pólónál, és egy vékony sálnál döntöttem. Felemeltem a szürke pulcsit, magamhoz szorítottam, és belepusziltam...Elmosolyodtam magamon. Felszedtem a cuccaimat, és kimentem a fürdőből. Barátnőm teljes harci díszben állt már, csinos kis rózsaszín felső, elején halálfej mintával, egy simulós csőfarmer, és egy elbűvölő topánka volt rajta. Oldalán ott virított a shoppingolós táskája, és intett, hogy ő készen áll. Én is felvettem az elnyűtt fekete táskám, bele a tárcám, és a mobilom, majd irány a bolt. Egymásba karolva mentünk le a lépcsőn, csicseregve odaköszöntünk az aulában ülőknek, és a recepciósnak, majd nekivágtunk Londonnak. Igazából egyikünk se tudta, hol is kezdjük, így hát úgy döntöttünk, hogy először erőt gyűjtünk, így a Nando's-hoz indultunk. Belépve a tekintetem egyből arra az asztalra tévedt, ahol Niallel ültünk egyik este. Az emlékek megmosolyogtattak.
-Oda üljünk!-böktem rá arra az asztalra, majd elindultunk felé. Befaltunk egy nagy csomó kaját, szinte mozdulni is alig tudtunk. Aztán mikor végeztünk, arra jutottunk, hogy először az ajándékboltokba térünk be.
Rengeteg I♥LONDON feliratú táska, pulcsi, tolltartó, kulcstartó fogadott minket, brit zászló mintás ruhák, táskák, pénztárcák és a többi. Azt se tudtuk, mire nézzünk először. Rengeteget nevettünk, mert a biztonsági őr egyfolytában minket vizslatott, járkált utánunk, azt hitte, lopni akarunk. Fel-alá rohangáltunk, hülyébbnél hülyébb ajándékokat mutogattunk egymásnak. Rickie például egy brit mintás alsógatyát ajánlott apának, én pedig egy kirakóst neki...ugyanis egyszer, amikor Rickie nekikezdett egy több, mint kétezer darabos kirakónak, az lett a dolog vége, hogy az összeset kidobálta az ablakon, mert annyira felidegesítette. Azóta utálja a kirakókat. Miután kiszórakoztuk magunkat, végre megtaláltuk a megfelelő ajándékokat. Én Melanienak egy I♥LONDON feliratú pulcsit vettem, apának pedig egy kézikönyvet, amiben benne van minden, ami London. Apa imádja az ilyeneket, magam sem tudom honnan. Rickie is vett egy ilyen könyvet, meg naptárat, meg kulcstartót. Aztán úgy döntöttünk, hogy ez még nem elég. Betértünk egy butikba, ahol ismét elmélyedtünk a kínálatban, a ruhák rengetegében, az ékszerekben, táskákban. Addig-addig bóklásztunk, míg végül én gazdagabb lettem két új felsővel, egy pulcsival, és egy rövidnadrággal. Apának még vettem egy karórát, Melanienak pedig egy nyakláncot, amelyen egy piros telefonfülke lóg. Biztosan tetszeni fog neki. Rickie vett egy koktélruhát, hozzá illő táskával, és fülbevalókkal, az anyukájának egy nagyon csinos felsőt, és egy kisebb retikült, az apukájának pedig egy nyakkendőt. Boltról-boltra jártunk, volt, hogy csak felpróbáltunk valamit, és mentünk is át egy másikba. Lejártuk a lábunkat, teli szatyrokkal a kezünkön baktattunk London utcáin, nevetve, napszemüvegben, mert a nap most kifejezettem erősen sütött. Már megtaláltunk mindent, amit kerestünk, de azért volt, hogy megálltunk egy-egy kirakat előtt. Egyszer csak megakadt a szemem egy karkötőn, vagy igazából kettőn, amit egy szív medál tartott egyben...az egyiken az állt, hogy "Best" a másikon hogy "Friends". Gondolkodás nélkül becsörtettem a boltba a halomnyi szatyorral, és megvettem. Rickie odakint várt rám, kíváncsi tekintettel.
-Na, mit találtál?-kukkantott bele a kis szatyorba. Mosolyogva húztam ki belőle, majd kettétörtem a medált, és az egyiket átnyújtottam neki.
-Tessék.-mondtam, majd vártam a reakciójára. Rickie leesett állal nézett rám, majd a karkötőre. Elérzékenyült tekintettel ugrott a nyakamba, a kezében tartott szatyroktól majdnem megfulladtam, de nem érdekelt, hiszen örömet szereztem a legjobb barátnőmnek, akit mostanában kicsit elhanyagoltam.
-Köszönöm, Lizzie!-szorongatott.
-Nincs mit, te!-adtam egy puszit az arcára. Segítettünk a másiknak felcsatolni a karkötőt, és vidáman, nevetve indultunk tovább, szinte az egész délutánunkat vásárlással töltöttük, de igazán megérte...
Nem is jutott eszembe a búcsú, az itt töltött idő, Niall...egészen idáig. Hazaérve lepakoltunk, ledőltünk a kanapéra, megmasszíroztunk rongyosra járt lábunkat, majd elhatároztuk, hogy lemegyünk egyet úszni a medencéhez. Miközben vettem át a fürdőruhámat, ránéztem a tetkómra. Eszembe jutott, hogyan simított végig rajta, hogyan csókolta végig egész testem...még most is elönt a forróság. Iszonyúan rossz arra gondolni, hogy nem kaphatok többé ezekből a csókokból...sem az érintésekből, sem belőle. Hirtelen Rickie rontott be az ajtón.
-Na, kész vagy már?-csicseregte egy szál fürdőköpenyben.
-Igen, mindjárt megyek.-válaszoltam, majd gyorsan magamra kaptam a köpenyem, és követtem barátnőmet az uszodához. Nevetve sétáltunk le a lépcsőn, odalent egy lélek sincs, csak a víz tükröződik a falon, egy pár nyugágy áll a medence mellett, és a növények a sarokban. Előtörtek belőlem az itteni emlékek, hiába nem akarom, egyszerűen filmként pereg le előttem az az este. A meglepődöttségem, a dal, amit nekem énekelt, a hangja, majd amikor a vízben lubickolunk, és amikor nekinyom a medence falának...Egy pillanatra lefagytam, és meredten bámultam magam elé. Bambulásomból Rickie rángatott fel, mire megráztam a fejem, és elmosolyodtam. Levettem a ruhám, és beugrottam a vízbe. Talán órákig is elhülyéskedtünk, úszkáltunk, fröcsköltük egymást...Jól éreztük magunkat. Mikor végre úgy döntöttünk, hogy eléggé kiázott a bőrünk, magunkra csavartuk a törülközőt, és felcsattogtunk vissza a szobába. Így este már kicsit izgalmasabb a helyzet, mert csurom vizesen, egy szál törölközőben és fürdőköpenyben eljutni úgy a szobádig, hogy ne vegyenek észre, hát elég meredek. Visszafojtott nevetéssel rohangáltunk a kihalt folyosókon, és nagy nehezen, de elértünk a szobánkig. Előtört belőlünk a röhögés, ahogy beestünk az ajtón. Összességében ez egy jó nap volt...méltó befejezés, ezután a három hét után. Bementem a szobámba, és megtörölköztem. Közben azon kaptam magam, hogy az agyam ismét rajta jár. Vajon ő mit csinálhat most? Már hiányzik...hiába volt jó ez a nap, egy valami mégis hiányzott...valami, ami kerek egésszé tette volna ittlétem utolsó teljes napját...Ő...