(II./29.) Köszönöm, hogy vagy neki...

Sziasztok Drága Olvasók!
Kicsit késve, de meghoztam az új részt. Ez most ilyen lazára sikeredett, szerintem kellenek ilyen részek is :)
A következőben ígérem, kicsivel több izgalom lesz. Köszönöm a kommenteket, a nézettség számát, hihetetlenek vagytok! :)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene:Justin Bieber - Nothing like us

Már alkonyodott, mikor a repülő landolt a dublini repülőtéren. Csak egy lágy kocogtatást éreztem meg a vállamon, majd kinyitva szemem Niall mosolygós arcát láttam meg magam előtt. Azt hiszem, ez a furcsa szokás is hozzám tartozik már, hogy mindegy, hova utazok, ha repülővel megyek, mindig elnyom az álom.
Egy kisebb meglepetésként ért, ahogyan leszálltunk a repülőről, és egy csapat sikítozó lánnyal találtuk szembe magunkat. Megtorpantam, mire Niall is megállt.
-Honnan tudták, hogy itt leszünk?-kérdeztem tőle meglepettséggel a hangomban, mire Niall felhorkantott.
-Figyelj, én már azon se csodálkoznék, ha tudnák, hogy hány pár zokni van a táskámban. Mindent tudnak, és mindenhol ott vannak.-válaszolt enyhe fejcsóválással, majd meglökött egy kicsit, hogy induljunk tovább. Sajnos, a kijövetel hosszabbra sikeredett, mint amire számítottam. Niall a lehető leggyorsabban megpróbált elszabadulni, akivel tudott, csinált közös képet, és dedikált nekik, miközben szorosan maga mellett tartott. Újdonságként ért, amikor a lányok nem azt mondták, hogy húzzak arrébb a képről, hanem némelyikük kifejezetten kérte, hogy én is legyek rajta. Bár tőlem nem kértek autogramot, pár szót váltottam a többségükkel, és zömében annyiból állt egy beszélgetés, hogy azt mondták, milyen szerencsés vagyok, amiért Niall a barátom, vigyázzak rá, tegyem boldoggá, mert ha nem, szálaként lesz kitépkedve a hajam, és az arcom megkóstolja a betont...Ezt az utolsó jó tanácsot csak egy lánytól hallottam, akit miután kimondta, két másik lány ellökdösött onnan, és nem láttam többet.
-Ne is törődj vele, az ilyenek nem igazi directionerek!-mondta egy másik lány, arcán kedves mosollyal. Viszonoztam a mosolyt, ám egyre jobban feszélyezett a helyzet. Nem elég, hogy így is görcsben van a gyomrom, annyira izgulok, most még ráadásként tizenéves kislányok fenyegetőzéseit kell hallgatnom.
-Gyere, megyünk!-ragadta meg Niall a karom, majd tolni kezdett maga előtt, nem igen törődve az ott maradt lányok sikítozásával, még visszaintegetett neki, meg dobott pár puszit, és végre otthagytuk őket.
-Igazán lelkesek.-jegyeztem meg bólintva.
-Ó, ez még a kellemesebb verzió volt.-válaszolt, miközben a fotocellás ajtó felé haladtunk.-Az a korrekt, amikor vagy százan vannak, és még a pólódat is leszaggatják rólad, ha nem vigyázol.-mondta, mire elhúztam a számat.-De akadnak normálisak is, akik nem visítanak, nem karmolnak szét, csak vigyorognak, és nem győznek levegő után kapkodni. Na, gyerünk, már nemsoká ott leszünk.-tette a kezét a derekamra, és bátorítóan rám mosolygott.
A terminál ajtón kilépve jeges szellő csapta meg az arcom, kénytelen voltam összehúzni magamon a bőrkabátomat, amit Niall ajánlott, hogy vegyem fel, mert lehet, hogy fázni fogok. Hát, igaza volt. A bőröndöm zötyögve gurult utánam, idegtépő hangokat kiadva, így Niall megunta, és kivette a kezemből, majd ő vitte azt is, az ő sporttáskája mellett. Tiltakozás nélkül adtam át neki, valahogy semmi kedvem nem volt leállni vele vitatkozni, hiszen tudtam, hogy úgyis ő nyer. Lehajtott fejjel kullogtam Niall mellett, a szívem heves dörömbölésétől, és a fülemben lüktető vértől alig hallottam meg, ahogy valaki megszólított minket.
-Niall, Lizzie!-kiáltotta egy hang, nem messze tőlünk. A szívem egy hatalmasat dobbant, ahogy felnéztem, és egy középkorú férfit láttam meg, aki szélesen mosolygott, integetett, majd elindult felénk. Valószínűleg Niall észrevette, hogy teljesen lesápadtam, mert lágyan összesimította a kezünket, majd mikor ránéztem, egy biztató mosolyt küldött felém, majd összekulcsolta ujjainkat, és úgy mentünk tovább Greg felé.
-Szia öcskös!-lépett oda Niallhez, fél karral átölelte, majd átvette tőle a súlyos csomagokat, és a csomagtartóba vágta. Szégyenlős mosollyal az arcomon, ujjaimat morzsolgatva álltam ott egy helyben, mint a cövek, és próbáltam nem elájulni.
-Greg, ő itt a barátnőm, Lizzie, Lizzie, ő a bátyám, Greg.-mutatott be minket egymásnak, mire udvariasan kezet ráztunk.
-Elizabeth Grey.-mutatkoztam be rendesen.
-Greg Horan.-biccentett.-Sokat hallottam már rólad, és az elmondottak alapján nem csalódtam. Tényleg olyan bájos arcod van, mint ahogy Niall leírta.-bókolt, mire éreztem, hogy elpirulok.
-Jól van, Greg, elég lesz, induljunk inkább!-csapott a vállára Niall, majd beült az autóba.
-Kis szégyenlős, pedig telefonon ódákat zengett rólad. Na de majd otthon.-kacsintott rám Greg, mire elnevettem magam, és becsusszantam Niall mellé.
A fák végeláthatatlan sorai között autóztunk, az utak kezdtek egyre nyugodtabbá válni, az ír fővárost elhagyva egyre inkább a dombos vidékek, és az erdők vették át az uralmat a hatalmas épületek után. Szokatlan volt a forgalmas London után egy ilyen helyen lenni. Otthon a látóköröm épületekből, felhőkarcolókból, terekből, emeletes házakból állt, itt viszont kicsit közelebb éreztem magam a természethez. A sok zöldtől javult a hangulatom, jól esett egy kis változás.
Lábammal idegesen doboltam, miközben az ablakon bámultak kifelé, és figyeltem az elsuhanó fákat, és a koraesti, felhős eget. Még mindig szörnyen ideges voltam, az ujjaimat törögettem, és az ajkamat harapdáltam. Niall és Greg szája folyamatosan járt, már nagyon rég óta nem találkoztak, úgyhogy ez evidens, hogy egy csomó megbeszélnivalójuk van. Nem is pofátlankodtam bele a beszélgetésükbe, szó nélkül hallgattam, ahogy kitárgyalják az elmúlt hetek eseményeit.
-Denise jól van?-kérdezte Niall lelkesen, előrehajolva Greghez, két könyökkel támaszkodva a két első ülésen.
-Köszöni szépen, nagyon jól van. Néha talán túl jól.-nevetett fel Greg.-Van, amikor rátör egy roham, és addig hisztizik, amíg csokit nem kap, máskor ölni tudna egy hamburgerért, aztán fél perc múlva már fintorogva dobja arrébb. Nők...-forgatta meg a fejét, ám tudtam, hogy teljesen elfogadja a felesége elvárásait. Niall említette, hogy Denise babát vár, és ő lesz a keresztapja. Amikor Niall megtud a hírt, felvillanyozódott. Tudja igaz, hogy nem sokat fogja látni a kis csöppséget, de mindent meg fog tenni azért, hogy minél többször meglátogathassa. Még meg sem született, egy rajongója már biztosan van, a szülein kívül.
Az autó fokozatosan lassult le, majd befordult egy takaros ház feljárójára. Nagyot nyeltem, ahogy a motor leállt, ami azt jelentette, hogy megérkeztünk.
-Megjöttünk.-hajolt oda hozzám Niall, mire kétségbeesett pillantást küldtem felé.-Lazíts már, nem az ördöghöz jöttünk, hanem hozzánk. Minden rendben lesz. Ne aggódj, gyere!-szorította meg a kezem, majd sóhajtva kimásztam a hátsó ülésről, és a táskámat elvéve a ház felé néztem. Egyszerű, fehér vakolatú családi ház volt, emelettel, és apró feljáróterasszal a bejárati ajtó előtt. Niall összekulcsolta ujjainkat, majd remegő térddel, és liftező gyomorral elindultunk az ajtó felé.
Az előszobába lépve ínycsiklandó ételillat csapott meg. A folyosó végén volt egy kis helyiség, ahonnan erős fény sütött ki, és a rádió hangja töltötte be a földszintet. Pillanatokkal később, afelől a helyiség felől egy kedves arcú nő jelent meg, haja rövid, szőke tincsekkel tarkított frizura volt, szélesen mosolygott, miközben széttárt karokkal haladt felénk.
-Sziasztok, hát végre itt vagytok!-köszönt, hangjából sugárzott a boldogság, amikor közelebb ért, láttam, hogy szemei izgatottan csillogtak.
-Szia, anya!-ölelte magához édesanyját Niall, aki majdnem egy fejjel magasabb volt nála.-Jó újra látni.
-Úgy örülök, hogy el tudtatok jönni, drágám. Már nagyon vártam ám, hogy jöjjetek, és végre személyesen is megismerjem a lányt, aki ilyen mértékben képes volt elcsavarni a fiam fejét.-fordult felém, még mindig mosolyogva, én pedig azon voltam, hogy lélegezzek.
-Anya, ő itt Lizzie Grey, a barátnőm.-mutatott rám Niall, mire szégyenlősen nyújtottam a kezem.-Lizzie, ő itt az anyukám, Maura.
-Üdvözlöm, Mrs. Horan.-biccentettem.
-Ó, de rég volt már, hogy így szólítottak, maradjunk inkább a Mauránál, nyugodtan tegezz szívem! Na, ha lepakoltatok, gyertek enni, mindjárt kész a vacsora!-simított végig a vállamon, mire éreztem, hogy legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Az egész testem lezsibbadt, ahogy Maura elfordult tőlem, és berohant a konyhába, nehogy odaégjen a sült.
-B...sssszameg.-szisszentem fel, lángvörös fejjel, a plafon felé fordítva a tekintetem. Hogy a fenébe lehetek ekkora idióta? Lizzie Grey, tapsot neked, és virágszirom esőt. A szülei elváltak, te barom, miért mondtam azt, hogy Mrs. Horan? Azt hiszem, leszerepeltem.
-El ne égj itt nekem, nyugi már, nem vette rossz néven.-suttogta Niall a fülembe, majd az én csomagomat is a kezébe fogva felfelé tolt a lépcsőn, a szobánk felé. Elköszöntünk az ajtóban álló Gregtől, aki sietett haza a feleségéhez, de megígérte, hogy holnap fogunk találkozni.
Nyöszörögve, kezemet a testem mellett lógatva vonszoltam fel magam az emeletre, majd amikor Niall kinyitotta az ő régi szobájának az ajtaját, lesütött fejjel dőltem neki a falnak, és a földet tanulmányoztam.
-Lizzie, ezt most fejezd be! Anya nem haragudott meg rád, nehogy e miatt érezd kínosan magad. Előfordul az ilyen, kicsúszott, megtörtént. Na, bumm. Nagy cucc. Ha most e miatt eszed magad, esküszöm kilógatlak a kertben a fára.-lépett elém Niall, ujjával megemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Miért vagyok ilyen szerencsétlen?-húztam el a számat.
-Mert csak. Na, ne lógasd már az orrod, és ha lehet, hűlj le egy kicsit, mert tényleg porig égsz.-simított végig az arcomon.
-Az már megtörtént.-motyogtam dühösen.
-Gyere már ide, te bolond!-húzott erőteljesen magához, hogy aztán karjaiba zárva nyugtasson meg. Ölelése most mindennél többet jelentett, erőt adott, feltöltött.-Ha megígéred, hogy előveszed azt a Lizziet, akit imádok, és elteszed jó messzire ezt az aggódó Lizziet, én is megígérem, hogy holnap elviszlek, és kicsit körbevezetlek a városban. Megmutatom a kedvenc helyeimet, ahol régebben órákat töltöttem, és bemutatlak néhány barátomnak is. Na, megfelel?-ajánlotta, mire halvány mosolyra húztam a számat, és homlokomat az állának döntöttem.
-Rendben.-válaszoltam, és mély levegőt véve hagytam, hogy Niall a magasba emelve pörögni kezdjen velem a saját tengelyünk körül, így kifejezve örömét.
Ahogy telt az idő, kezdtem feloldódni. Már nem akart megfojtani az a görcsös érzés, tudtam lélegezni, és őszintén mosolyogni, nevetni. Niall anyukája egyszerűen imádni való! Úgy viselkedik velem, mintha már ezer éve ismernénk egymást, nem áll be a kínos csönd, ha éppen nem beszélünk, mert valamelyikünknek újból eszébe jut valami, és újra elindul a csevegés. Kedves, pozitív személyiség, állandóan mosolyog, nem csak a szája, hanem a szemei is. Olyan, akár egy nő bőrébe bújt tinilány. Nem volt frusztráló a társasága, sőt, nyíltan beszéltünk minden témáról, amiről feljött a szó. Kitárgyaltuk a régi életemet, azt, hogy hogyan ismertem meg Niallt, hogyan kerültem Londonba, és végül miért élek most ott. Rengeteget kérdezett, így tulajdonképpen újra elmeséltem neki a kapcsoltunk történetét, ezzel újraélve minden pillanatát. Persze, csak a legfontosabbakat mondtam el neki, nagy vonalakban. Úgy döntöttem, inkább megkímélem a részletektől...Nem szeretne ő mindenről tudni, azt elég, ha mi ketten tudjuk csak.
-És hogyan tovább az életben? Van már valami elképzelésed, hogy mivel szeretnél foglalkozni?-érdeklődött, miközben újabb adag húst szúrt a villájára. Na igen, amellett, hogy jó társaság, istenien is főz. Rég ettem ilyen finom sültet.
-Hát, igazából még nem tudom, egy érettségivel merre tudnék elhelyezkedni. Ha arról lenne szó, akár boltba is mennék eladónak, vagy ilyesmi, a lényeg, hogy keressek valamennyit, és el tudjam tartani magam.-válaszoltam határozottan.
-Ó, értem. Szóval, még nincs elképzelésed, minden jöhet.
-Konkrétan még nincsen...viszont van egy álmom.-csúszott ki a számon, akaratomtól függetlenül. Maura ajka mosolyra húzódott, ahogyan a szemembe nézett.
-Valóban? És mi az?-kérdezte kíváncsian.
-Tánciskola.-felelte helyettem Niall, aki eddig csak néha-néha szólalt meg, ha épp tőle kérdeztünk valamit. Szégyenlős mosollyal az arcomon néztem Niall szemébe, aki lesütötte a tekintetét, miután összenéztünk.
-Tánciskola?-kíváncsiskodott tovább Maura.
-Igen, odahaza tagja voltam egy tánciskola tanárainak...de az az időszak véget ért, és akkor úgy döntöttem, hogy nem táncolok soha többé...Aztán valaki megváltoztatta a nézőpontomat.-sandítottam Niallre, aki vigyorral az arcán tette le az evőeszközeit, és dőlt hátra a székében, hogy tovább hallgasson.-Elhatároztam, hogy nem fogom feladni, ami egykor az életem volt. Ha minden meglesz hozzá, szeretnék alapítani egy tánciskolát a fiataloknak. Szeretném, ha sikerülne. Jó lenne kicsit újraélni mindent régről.-vontam meg a vállam, és éreztem, ahogy kaparni kezdett a torkom. Eszembe jutott anya arca, amikor még kislány voltam. Amikor együtt táncoltunk körben a nappaliban. Ahogy itt ültünk, Niall és az anyukája többször is összemosolyogtak, Mauráról sütött, hogy teljes szívéből szereti a fiát, és mérhetetlenül büszke rá.
-Köszönöm a vacsorát, anya.-szólalt meg hirtelen Niall, majd felállt, hogy elkezdje leszedni az asztalt. Azonnal felpattantam, és besegédkeztem.
-Jaj, hagyjátok csak, majd én elpakolok mindent, menjetek fel nyugodtan.-kapta ki a kezemből a tányéromat. Hirtelen felcsendült Niall telefonja.
-Hát ezt nem hiszem el, ezek ilyenkor sem hagynak békén?-bosszankodott, ahogy megnézte a kijelzőt.-Egy pillanat, és jövök, gyorsan leráznom.-legyintett, majd felkapta, és sietve az előszobába ment. Mivel nem volt mit tenni, mégis segítettem letakarítani az asztalt. A tányérokat a mosogatóhoz hordtam, majd Maura elvette tőlem, és a vízbe tette.
-Szép ambíció. -mosolyodott el.-Kívánom, hogy sikerüljön valóra váltanod.
-Azon leszek.-bólintottam, majd a pultnak támaszkodtam.
-Örülök, hogy megismerhettelek. Nem egészen erre számítottam.
-Tényleg? Miért?-faggatóztam egyből, szívem nagyot dobbant a mellkasomban.
-Niallnek eddig nem voltak túl komoly kapcsolatai, és azokból ítélve, azt hittem, te is olyan leszel, viszont amikor említette, hogy szeretnétek eljönni hozzánk, megváltozott a véleményem.-magyarázta, miközben mosogatott.-Te vagy az első, akit személyesen bemutatott. Másokat is ismertem, de velük sosem ültünk így le, egy asztalhoz, és nem beszélgettem velük. Csak köszöntünk egymásnak, és ennyit kommunikáltunk. De te más vagy. Őszintén mondom, ilyen lányt képzeltem el Niall mellé, mint amilyen te vagy. Összeilletek, és látszik, hogy sokat jelentesz neki. Ezt négyszemközt mondom, hogy sosem láttam még őt ilyennek egy lány közelében, meg úgy általában. Mióta vagy neki, megváltozott. Jó irányba. Régebben a telefonbeszélgetéseink csak sablonos témákból álltak, mostanában viszont akár órákat is képes volt áradozni rólad. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy hogyan lehet rá bárki is ilyen hatással, de most, hogy látlak, már tudom. Ne haragudj, ha ez kicsit kínos, amiért ilyen őszintén beszélek, csak szeretném, hogy tudd, én támogatlak titeket. Még senki nem volt képes ennyire az ujjai köré csavarni az én fiacskámat, egyszerűen ragyog, és tele van élettel. Látszik rajta, hogy oda, meg vissza van érted.-mosolyodott el, mire én is zavartan elmosolyodtam, és elpirult arcomat a padló felé fordítottam.
-Köszönöm, hogy őszinte vagy velem.-mondtam, más azonban nem jött ki a számon. Egy kicsit sokkolt mindez, amit mondott, mert ugyan legbelül tudom, hogy ez mind igaz, mégis más ezt egy olyan ember szájából hallani, akinek ugyanúgy, mint nekem, az élete része Niall. Maura megtörölte a kezét, majd kedvesen mosolyogva odalépett hozzám, és megsimogatta a karom.
-Én köszönöm, hogy vagy neki.-mondta, majd biccentett egyet.-Csak komolyodna már meg egy kicsit.-forgatta meg a szemeit reménykedve.-Egyébként, rengeteg képem van Niallről, amikor még pici volt. Ha akarod, megmutathatom neked őket.-kacsintott rám, mire cinkosan elmosolyodtam. Niall ebben a pillanatban robogott be a konyhába, vadul rázva a fejét, idegesnek tűnt.
-Még ennyi barmot.-fújtatott.-Értetlenek, de mindegy, elintéztem őket.-csapta össze a tenyerét, majd gyanakodva nézett ránk.-Ti mit pusmogtatok, amíg nem voltam itt?
-Á, semmit.-legyintett Maura, majd megragadta a kezem, és húzni kezdett maga után.-Kincsem, megtennéd, hogy befejezed a mosogatást, Lizzie mondta, hogy szeretné látni azt a képet, amikor három évesen lepedővel a nyakadban játszottál szuperhősöst.-trillázta, miközben vigyorogva néztem Niall reakcióját.
-Na azt már nem!-tiltakozott, és elindult utánunk.-Anya, ne csináld már! Lizzie nem akarja látni azokat!-hisztizett.
-Ó, dehogyisnem akarom látni.-kontráztam, majd leültem a kanapéra, és vártam, amíg Maura átment a szomszéd szobába a képekért. Niall durcásan levágta magát mellém, karját keresztbe fonta, és összeszűkült szemekkel nézett rám, mire játékosan kiöltöttem rá a nyelvem. Hüledezve felvonta a szemöldökét, majd hirtelen belecsípett a combomba, mire felsikkantottam, és rácsaptam a kezére. Lebiggyesztett szájjal ültem, és csapkodtam Niallt, aki váratlanul elkapta a csuklóm, és megrántotta, aminek az lett a következménye, hogy az ölébe estem. Mielőtt felállhattam volna, Niall vad csikizésbe kezdett, én meg konkrétan fulladoztam a nevetéstől, és próbáltam megfogni a karját, de mindig gyorsabb volt.
-Niall, könyörgöm, ne terrorizáld szegényt!-ripakodott rá Maura, mire Niall befejezte a kínzásomat, én pedig fellélegezve, kócos hajjal ültem fel az öléből. Egy cipős dobozt tartott a kezében, majd leült velünk szembe, a fotelra, és letette az üvegasztalra.
-Ezek akkor készültek, amikor Niall még picibaba volt, és elvittük egy fotóshoz.-adott a kezembe egy vörös borítású albumot. Kinyitottam, és a szám elé kaptam a kezem.
-Édes istenem, de cuki vagy!-nyivákoltam kislányosan, majd Niall felé fordítottam, hogy ő is lássa. Zavartan forgatta meg a szemét, majd a karfára könyökölt, és úgy nézte tovább az ájuldozásomat. A képen hason fekszik, két kezén támaszkodik, és egy törölköző van a hátára terítve, ami rálóg a fejére is. A szája nyitva van, kidugja a nyelvét, és nevet. Szemei olyanok, akár most. Semmit nem változtak, ugyanolyan ragyogóak, mint akkor.
-Jaj, ne...-takarta el a szemét, ahogy a következő albumot vettem a kezembe. Strandon készült képek. Niall olyan 3-4 éves lehetett, és pucéran rohangál a medence körül.
-Emlékszem, amikor ezeket a képeket csináltuk, Niall nem volt hajlandó felvenni a fürdőnadrágját, és nekem kellett végigkergetnem az egész strandon, mire végre felvette. Azt mondta, várja, hogy kinőjenek az uszonyai, valami hallá akart változni, amit egy mesében látott, és állította, hogy csak úgy változhat át, ha nincs rajta semmi ruha, ami akadályozná.-mesélte Maura, mire jóízűen felnevettem.
-Köszi, anya.-mondta Niall erőltetett mosollyal.
-Jaj, ne csináld már, ez olyan édes...Niall, aki hal szeretne lenni.-hajoltam oda hozzá, és magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a medence körül rohangál, várva, hogy mikor változik át.
-Akarod, hogy még egyszer megcsikizzelek?-kérdezte komoly arccal, mire magam elé emeltem a kezem, és a biztonság kedvéért arrébb csusszantam.
Később, már Niall sem makacskodott, hanem velünk együtt nézte át a régi, róla készült fotókat, és együtt nevettünk rajtuk. Maura szinte mindegyikről mondott valamit, ami megmosolyogtatott. Volt olyan kép, amin Niall autómintás pizsiben pózol a fényképezőgépnek, vagy az ágyon ugrál, és hisztizik. Karácsonyi ünnepekről készült kép, amikor lázasan bontogatja ki az ajándékait, várva, hogy megkapta-e azt a kocsit, amire vágyott. A következőn lelombozott, durcás arccal áll, mert a várva várt kisautó helyett egy zöld, kötött pulcsit talált a dobozban. Aztán mégis mosolyog, mert megtudja, hogy a másik doboz azt a játékot rejti. Képek, amikor elfújja a tortáján a gyertyákat. Arca még kisfiús, hatalmas, kék szemei szembetűnőek, ellenállhatatlanul vonzzák az ember tekintetét. Kócos haja az égnek áll, miközben gumicsizmában, nála kétszer nagyobb horgászbottal a kezében vigyorog a kamerába. Aztán jött egy kép...egy kép, amin már lehetett olyan 14-15 éves. Gitárral a kezében ül egy szabadtéri pad tetején, ujjai a húrokon, arcán átszellemült kifejezés ül. A következőn a pad mellett áll, mellette egy vékony, hosszú hajú lány, és egymást ölelik, mindketten mosolyognak, és boldognak látszanak. Összeszorult a szívem, amikor felismertem, ki az a lány.
-Az egyetlen közös képünk.-szólalt meg hirtelen Niall, mire felnéztem rá.
-Aranyosak vagytok.-bukott ki belőlem hirtelen, és így is gondoltam. Az akkori kinézetük alapján tökéletesen illettek egymáshoz.
-Voltunk. Az az idő már elmúlt, nagyon régen elmúlt...-mondta, majd a szemembe nézett, és tovább lapozott...
Az ágyán feküdtem, miközben ő a fürdőben tartózkodott. Ahogy végignéztem azokat a régi képeket, bennem is feltörtek a régi emlékek, amikor kicsi voltam. Úgy látszott, Niallnek boldog gyerekkora volt. A képek legtöbbjén mosolyog, nevet, a családjából valaki átöleli, vagy puszit ad a fejére. Jó érzés volt látni ezeket a kiskori képeket róla, így már tudom, hogy milyen aranyos is volt kicsinek, és mennyit változott az évek során. Niall anyukájának sürgősen el kellett mennie, mert kapott egy telefont az egyik barátnőjétől, hogy ha tud, menjen át, mert valami családi probléma adódott. Maura elnézést kért, hogy itt hagy minket, de kénytelen volt elmenni. A gondolataim néha még visszaugranak arra a közös képre Rachellel, és eszembe jut az a hétvége. Nem akarok rá emlékezni, nem akarom elrontani a kedvem, ezért ilyenkor csak megrázom a fejem, kiürítve belőle minden rossz gondolatot.
Nyitódott az ajtó, majd Niall lépett be rajta. Álmos mosollyal ültem fel az ágyon, mikor odaért hozzám, és leguggolt az ágy mellé.
-Jól érzed magad?-kérdezte, a térdemet simogatva.
-Igen, anyukád nagyon szimpatikus.-bólintottam.
-Ennek örülök. Neki is az vagy.
-Tudom.-válaszoltam, mire felnevetett.
-Valami nincs rendben.-jelentette ki hirtelen.-Mi aggaszt?
-Mi? Semmi, tényleg.-ráztam meg a fejem. Niall gyanúsan méregetett, majd felállt, és leült mellém az ágyra.
-Figyelj, Rachel már a múlté, Lizzie. Azt a képet már rég elfelejtettem.-győzködött.
-Tudom, tudom...-simítottam meg az arcát, majd a szemébe néztem.-Ne haragudj rám...csak kicsit elérzékenyültem. Tudod, eszembe jutott az én gyerekkorom, az emlékeim...anya.-soroltam, a végére elcsuklott a hangom.
-Jaj, édesem.-húzott magához, majd szorosan átölelt, és egy puszit nyomott a fejemre.-Ne búslakodj, ő fentről néz, és nagyon-nagyon büszke rád! Büszke azért, hogy ilyen bátor, és erős lánya van.-vigasztalt, mire megszorítottam a hátán a pólót.
-Gyere, mutatok neked valamit.-tolt el magától egy kicsivel később, érdeklődve követtem, ki a szobából. Egy másik szoba ajtaja előtt állt meg, ami csukva volt. Mosolyogva nézett rám, mielőtt kinyitotta volna.
A szobába belépve egy tárgyon akadt meg a szemem legelőször. Egy zongorán, ami a szoba közepén állt, magányosan. Niall felé indult, a kezemet fogva. Leült a zongora elé, én pedig mellé. Óvatosan felhajtotta a tetejét, majd felgyűrte a pulcsija ujját, és nagy levegőt vett, majd felém fordult. Kíváncsian néztem a szemébe, nem tudtam, hogy játszani fog.
-Nem túl nagy a tudásom, de ezt az egy dalt megtanultam, és remélem, nem fogok beégni vele.-mondta, mire bátorítóan elmosolyodtam, és vártam, hogy végre elkezdje.
Felcsendült az első hang, Niall szemhéja pedig lecsukódott egy pillanatra. Ujjai kecsesen táncoltak a billentyűkön, egy apró hibát sem vétve. Aztán énekelni kezdett. Ahogy a zongora akkordjai, és a hangja összeolvadt, éreztem, hogy meg kell kapaszkodjak valamiben. Minden egyes hang tisztán csengett, hibátlanul kiénekelve, szívből.
-There's nothing like us, there's nothing like you and me...together.-énekelte. Ismertem a dalt, tudtam, hogy ez múlt időben van megírva, Niall mégis, ahol tudta, jelen időre változtatta a szöveget...mindegy volt, én értettem, hogy mit szeretne mondani ezzel...
Elgyengülve hallgattam kristálytisztán szóló hangját, és amikor befejezte, képtelen voltam bármit is mondani...egyszerűen csak közelebb csúsztam hozzá, és egy hosszú, szenvedélyes csókba sűrítettem bele mindazt, amit szavakkal nem tudtam elmondani...azt, hogy milyen tehetséges, hogy mennyire szeretem, és hogy ez a dal jelen időben elénekelve teljesen helyén való...

(II./28.) Csak add önmagad, és minden rendben lesz...

Sziasztok Drágák!
Ismét itt az új rész. Köszönöm a kommenteket, a díjakat, immáron 40-el büszkélkedhetek, és azt hogy a látogatók száma egyre csak növekszik. :) Örülök, hogy ennyien szeretitek, ám még boldogabb lehetnék, ha a kommentek, és a pipák száma is felfelé araszolna. :) Higgyétek el, nagyon sokat jelentenek nekem a vélemények, főleg, ha pozitívat kapok. Nem is dumálok tovább, következzen a rész, remélem olvasni is olyan élvezetes lesz, mint írni.
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Bruno Mars - Treasure

Hűvös fuvallat szántotta végig a testem. Borsódzni kezdett a bőröm, majd összekuporogva próbáltam óvni magam a hidegtől. Szemhéjaim maguktól nyitódtak ki, abban a tudatban voltam, hogy új nap virradt. Azonban a nap reggeli sugarai helyett homályos sötétséget észleltem, ezüstös fényt, ami az ablak felől sütött, pont rám. Összeszűkült szemmel, kótyagos fejjel emeltem fel a fejem a puha párnák közül, és akkor láttam, hogy a takaróm az ágy másik végében volt egy gombócba gyűrve, a fagyos érzés pedig a nyitott ablakon beáramló, hajnali szellő érintése volt. Félálomban könyököltem fel, tekintetem az ablakban ülő alakra tévedt, aki majdnem görnyedt háttal ült a párkányon, egyik lábát felhúzva, másikon támaszkodva, kezét a térdén pihentette, fejét pedig a hold felé fordította. Szemei csukva voltak, mellkasa ütemesen emelkedett, és süppedt be, mélyeket lélegzett, ám nem mozdult, egy tapodtat se. Ott ült, arcát oldalról világította meg a hold fénye, kiemelve férfias vonásait, a szobában vaksötét volt, egyedül őt láttam csak tisztán. Úgy festett, akár egy angyal, szárnyak nélkül. Bámulatosan nézett ki, kidolgozott mellizmainak vonalai tökéletesen domborodtak ki a tapadós pólója alatt, bőre fehér volt, akár a hó. Sehol egy apró hiba, vagy seb. Abban a tudatban voltam, hogy álmodok, egészen addig, míg meg nem mozdította a fejét, és nézett egyenesen a szemembe. Tekintete mély volt, úgy csillogott az éjszaka fényében, akár a gyémánt. Ellenállhatatlanul vonzott magához, akár a mágnes. Lassú mozdulatokkal keltem fel az ágyból, magam köré csavarva egy lepedőt, miközben nem engedtem el a tekintetét. Meztelen talpam a selymes szőnyeghez ért, csoszogva, erőtlen léptekkel haladtam felé.
-Gyere ide.-nyújtotta felém a kezét, amikor megálltam előtte, majd megragadva a kezemet gyengéden magához húzott, combjaim érintették az ő belső combjait. Bőre jéghideg volt, éreztem, ahogy meleg testem az övéhez ért. Egy lágy csókot adtam a vállára, ő pedig karjait körém kulcsolva ölelt át, szorosan, védelmezőn.
-Miért nem alszol?-kérdeztem suttogva, már félig éberen, de még képtelen voltam a hangos beszédre.
-Nagyon melegem volt.-felelte, majd végigsimított a hátamon, és megfordított, hátam a mellkasának döntöttem, karjai pedig összefonódtak a hasamon.
-Sosem szokott meleged lenni.-mondtam lehunyt szemekkel.
-Most az volt. Talán a holnap miatt.-válaszolta, hüvelykujjával cirógatta a bőrömet.
-Izgulsz?
-Egy kicsit...Rég nem láttam már őket, remélem örülni fognak nekem.
-Hát, neked biztosan. Annak lehet, hogy kevésbé, akit magaddal viszel.-húztam el a számat rosszallóan.
-Ne butáskodj.-rázta meg a fejét, orrával megdörgölve a hajamat.-Szívesen fognak látni. Már nagyon szeretnének megismerni azt a lányt, aki képes volt ennyire elcsavarni a fiuk fejét.-erre elmosolyodtam, és egy nagyot sóhajtottam.
-Legyen igazad.-súgtam, majd pár pislogás után lehunytam a szemeim, elengedve magam támaszkodtam a szőkeségnek. Éreztem, ahogy a szél egyre hűti le meleg arcomat, és testemet kezdi végigjárni a libabőr. Az egyetlen dolog, amiért nem fáztam, az Niall volt. Ölelésében nem éreztem a hideget, szívének dobogása, és szuszogása nem engedte kihűlni a testemet. Halk nevetést hallottam. A következő pillanatban Niall megmozdult mögöttem, arcomat oldalra fordítva próbáltam kitalálni, miért.
-Ideje ágyba menni, gyönyörűm, még mielőtt elnyom az álom az ölemben.-suttogta a fülembe lágyan, majd még mielőtt bármit is mondhattam, vagy tehettem volna, a karjaiba kapott, és megfontolt, nyugodt léptekkel az ágyhoz cipelt. Nyöszörögve kapaszkodtam a nyakába, nem voltam hajlandó elereszteni, még akkor sem, amikor letett a matracra.
-Nem megyek el.-nyugtatott meg, majd szelíd mosollyal az arcán, gondosan betakargatott, és bebújt mellém a takaró alá. Teste úgy illeszkedett az enyémhez, akár a kirakós két darabja. Hihetetlen nyugalom árasztott el, mikor újból átölelt, és magához húzva éreztem puha bőrét az enyémhez érni. Ujjaival kisimított pár tincset az arcomból, a fülem mögé rejtette. Nedves ajkát éreztem meg a vállamon, ahogyan egy lágy csókot ad rá, majd lassan, ráérősen halad felfelé, kihasználva minden egyes másodpercet, amíg megteheti. Már kicsit elbóbiskoltam.
-Szép álmokat.-duruzsolta, szája a fülemet súrolta, én pedig teljesen elgyengültem fizikailag, de lelkileg is is közel álltam ahhoz, hogy megadjam magam. Teljesen ellazultam, a tudatom kiürült, engedtem, hogy álomba ringasson érzéki csókjaival, és gyengéd, törődő érintéseivel...
Magamat láttam. A hátamon feküdtem, egy fehér szaténruhában, a bőröm hamvas volt, a hajam pedig lágy fürtökben omlott a vállamra. Szemeimet lehunyva tartottam. Van az a jelenet a filmekben, amikor a lány csukott szemmel fekszik, és a kamera egyre csak közelít felé, majd amikor elég közel van a lány arcához, a szemei egyszer csak kinyitódnak, és a lány felébred egy őt ért trauma után, a kómából, vagy esetleg visszatér a halálból.
Velem csupán annyi történt, hogy amint közeledtem a saját arcom felé, és kinyitottam a szemeimet, a valóságban is felébredtem. Nem éreztem azt a szokásos fáradtságot, olyan volt, mintha már órák óta csak pihentem volna, csukott szemmel. Eddig nem sokszor fordult elő velem, hogy kirobbanó energiával kezdjem a napot, pedig még kávét sem ittam. Furcsálltam, amiért a szokásos tíz perces vergődésemhez sem volt kedvem, ami már hozzá tartozott a reggeli rutinhoz. Egyszerűen csak lerúgtam magamról a takarót, szó szerint legurultam az ágyról, majd felpattanva megráztam magam, és mosolyogva indultam el az ajtó felé. Tudtam, hogy Niall nem lesz itthon, mire felébredek, de most valahogy jól esett kicsit egyedül lenni. Délután úgy is látom, hogy aztán együtt induljunk el egy mindkettőnk számára nagyon fontos útra. Igaz, a gyomrom görcsbe ugrik, ha arra gondolok, hogy ma először fogok találkozni Niall családjával, akikről eddig csak képeket láttam, és annyit tudok róluk, amennyit Niall elmesélt. Azok alapján szimpatikusnak tűnnek, és remélem, hogy tényleg azok is. Bár, akiknek ilyen fiuk van, azok nem lehetnek rossz szülők. Az anyukájához megyünk, de állítólag az apukája, és a bátyja is ott lesz a feleségével. Az egész család. Édes Istenem, csak nehogy valami hülyeséget mondjak, vagy csináljak! Az biztos, hogy ha itt nem keltek jó benyomást, az megpecsételi a közös jövőnket, márpedig nem hiányzik most egy elmérgesedett viszony a párom családjával. Az mindenkinek kellemetlen lenne, főleg Niallnek.
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam azt, ezzel kiengedve minden rosszat. Nem, ma nem fogok pánikolni, nem játszom a vészmadarat, hiszen még el sem indultunk. Ráérek akkor félni, ha odaértünk, addig meg még maradt egy fél napom, rengeteg elintéznivalóval. Többek között össze kell pakolnom, és ki kell választanom a ruhát, amiben megyek, beszélnem kell apuval a lakberendezőről, át kéne futni az állásajánlatokat, és a többi...
Egy újabb furcsaságként ért, hogy már ébredés után zenék mentek a fejemben, és azokat dúdolgatva táncoltam el a fürdőig. A tükör előtt bohóckodtam, miközben az arcomat mostam, éppen az egyik Bruno Mars szám ment a fejemben, amikor a hajamba túrva igazítottam meg kócos loboncomat. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy a kinézetem alig hasonlított egy élőhalottéra, nem voltak karikák a szemem alatt, és a bőröm sem volt nyúzott, sokkal inkább kisimult. A tükörben kacsintottam egyet, majd széles vigyorral az arcomon vonaglottam ki a folyosóra. Még sosem csináltam olyat, hogy a korlátra ülve csúsztam volna le a földszintig, így gondoltam, ideje kipróbálni, úgyis jó hangulatomban voltam. A hideg fémre felülve megpróbáltam nem leesni, majd sikítva csúsztam végig rajta, egészen az aljáig. Hisztérikusan röhögve ugrottam le róla, épp csak egy hajszálnyi hiányzott, hogy orra bukjak. Fejemet hátravetve nevettem, miközben teli torokból énekeltem, kezemet széttárva, forogva.
-Give me your, give me your, give me your attent...Jézusom!-kiáltotta fel, miután megfordultam, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. A levegőm bent rekedt, és a korlátba kapaszkodva tartottam meg az egyensúlyom. Éreztem, hogy az arcom kezd vörösödni, és égni, nem csak az előbbi produkcióm miatt, hanem a miatt is, hogy egy aprócska sorton és egy csipkés topon kívül mást nem viseltem.
-Pálinkás jó reggelt.-köszönt oda mély, dörmögő hangon, komoly arckifejezéssel, mint aki semmit nem látott az előbbi magánszámomból. A fotel karfáján ült, kezében a telefonját nyomkodta, göndör tincsei az arcába hulltak, mikor felnézett, ujjaival hátrasimította azokat.
-Hát te miért vagy itthon?-kérdeztem, zavaromban pedig a karomat összefontam a testem előtt.
-Itthon hagytam a telefonom.-válaszolt, mintha ez egyértelmű lenne, felemelve a készüléket. Arcán szórakozott vigyor jelent meg, amikor fel akartam csúszni a lépcsőre, viszont a felsőm beleakadt a korlát szélébe, így konkrétan felnyársaltam magam.
-Minden reggel így kezdesz? Mert ha igen, szólok Niallnek, hogy ne lépjen már le hamar, egy ilyen előadást biztosan élvezne.-mondta szemtelenül, mire lehajtottam a fejem, és zavaromban a topom pántját húzogattam feljebb. Ez az, égess még, Harry! Hallottam, ahogy felnevet, majd a bőr nyikorogni kezdett alatta, ahogy felállt, és felém sétált.
-Egyébként ne aggódj, nem jövök zavarba az öltözeted miatt. Biztosítalak róla, hogy semmi kétes nem fordult meg a fejemben.-lépett oda elém, mire felnéztem rá.-Nem kockáztatnám a barátságomat Niallel, és veled sem...No meg az arcomra is épen van szükségem, másképp nem tudnám meghódítani szívem hölgyét.-poénkodta el a végét, mire felnevettem, és a szemébe néztem.-Jó legyél, Lizzie, jó utat Mullingarba, ha esetleg már nem találkoznánk.-mondta, majd fél kézzel magához ölelt.-Ja, és ha lehet, ezt a mozdulatot ne sűrűn csináld, még a végén a sürgősségin kötsz ki.-súgta a fülembe, mire jókorát belebokszoltam a karjába, sértődött arckifejezéssel. Harry elnevette magát, majd megfordult, és intett, mielőtt kilépett az ajtón.
Egy pár pillanat erejéig még mozdulatlanul álltam ott, a lépcső alján, földbe gyökerezett lábakkal, majd mint a villámcsapás, olyan gyorsasággal ugrottam le a padlóra, és tovább énekelve, lábamat dobálva sasszéztam be a konyhába, felhőtlen jókedvvel.
Harry nem olyan, mint ahogy azt a legtöbben gondolják. A média egy hamis képet festett a szemünk elé róla, mai napig sem tudom, hogy miért. Persze, ő is férfiből van, a banda legfiatalabb tagja, nem egy elvont személyiség, szereti élni az életet, bulizni, ismerkedni, ahogy a többi vele egykorú. Minden a helyén van, erős, kidolgozott test, férfias vonások, varázslatos tekintet, bámulatos hang, egyedi stílus, ellenállhatatlan, göndör fürtök. Lányok, nők milliói őrülnek meg érte, és hülye lenne, ha nem használná ki valamilyen szinten. Nem egy magának való teremtés, ezért természetes dolog, hogy szokott csajozni is. Na de az azért már túlzás, hogy fél Londont megjárta, meg hogy minden másnap más nővel kavar, sőt olyat is olvastam már, hogy egyszerre többet is szédít. Harryt London casanova-jának tituálták, miközben fogalmuk sincs róla, mi is igaz belőle. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezek aljas rágalmazások csak, aminek aligha van valóságalapja. Neki is kijár, hogy boldog legyen, boldogságot pedig úgy találsz, ha nyitott vagy az újdonságokra, és nem rejtőzöl burokba. Ha a göndörke valóban ilyen lenne, nem így reagált volna a mostani estere sem. Elhiszem neki, amit mondott. Nemcsak azért, mert megbízok benne, hanem mert láttam, hogy semmi olyasfajta csillogás nem volt a szemében, mint amilyet Niall szemében szoktam felfedezni. Harry az én szememben egy majdnem-úriember, a majdnem pedig a pimasz stílusa miatt van csak ott. Mindent egybevéve, leszámítva a néha csípős megjegyzéseit, és azt, hogy imád legéetni, nagyon szeretem, és közel áll a szívemhez. Sosem felejtem el, hogy ő volt az, aki összeszedett az utcán, amikor teljesen elvesztettem önmagam, és akkor is velem volt, amikor Rachel miatt voltam a padlón. Ki tudja, ha ő nincs, talán ma már nem vagyunk együtt Niallel...
Gondterhelten vágtam le magam az ágyra, majd egy reményvesztett sóhaj kíséretében nyomtam bele a fejem a párnába. Az egész napom abból állt, hogy fel-alá rohangáltam, pakolásztam, ügyeket intéztem, állást kerestem, apával beszéltem telefonon. A végeredmény kielégítő, a bőröndöm be van pakolva, útra készen, megjártam a postát is, bevásároltam itthonra, néztem pár állásajánlatot, bár egyik sem tűnik túl biztosnak, de ha hétfőn hazaérek, felhívom őket, hiszen nem tudhatom mi sül ki belőle, ha meg sem próbálom. Beszéltem apuval, akinek elmondása szerint feldobtam a napját ezzel a pár perces beszélgetéssel. Bár kerülte a témát, a hangjából azonnal tudtam, hogy odahaza még mindig nagy a káosz. Melanie lázad, nem akar költözni, hiába a brit főváros hívogató szava, ő nem akar ide jönni. Neki ott van az iskolája, az otthona, a barátai, egyszóval, az élete. Minden oda köti, és szeret ott lenni, esze ágában sincs feladni mindezt az ismeretlenért.
-Még az sem érdekli, hogy a nővére annak a bandának az egyik tagjával van együtt, akiért nemrég még képes lett volna meghalni. Nem érdekli, egyáltalán, hiába győzködöm, hajthatatlan.-panaszkodott apa, és annyira sajnáltam, amiért nem tudok mit tenni, nemcsak a köztünk lévő távolság miatt, hanem azért sem, mert eléggé kihűlt a húgommal való viszonyom. Nem tudom, hogyan reagálna, ha leállnék papolni neki az élet nehézségeiről. Még csak 13 éves, most van a lázadó korszaka, amikor utál mindent és mindenkit. Talán, ha már itt lesznek, lesz alkalmam kicsit beszélni a fejével, és jobb útra téríteni. Értelmes lány, vagyis, amikor utoljára láttam, még az volt. Ki tudja, mi változott azóta. Egy biztos, Melanie megszelídítése egy külön küldetés, de most nem az a legfontosabb...
A lakberendezőről annyit tudok, hogy Marcus a neve, és elég ismert a szakmában. Ezen kívül abszolúte semmit. Apa átküldte a számát, és ha hazaértünk, majd felhívom, és egyeztetünk időpontot. Hátam közepére nem kívánok most egy rigolyás pasast, remélem, meg tudunk majd egyezni, mert ha nem, egyedül fogom berendezni a lakást, úgyhogy ajánlom neki, hogy ne a mi házunkon élje ki a berendezői vágyait.
Fáradtan, gondterhelt sóhajjal terültem el az ágyon, akár egy krumplis zsák. Fejemet a párnába nyomtam, és belesikítva kiadtam a bennem levő feszültséget. Máris jobb érzés volt. Ha azt hittem, hogy ez a nap gördülékenyen fog menni, semmi akadállyal, hát tévedtem. Igaz, elrendeztem mindent, amit előre megterveztem, ám egy valamivel mégsem számoltam, ami máskor általános, jelentéktelen dolognak tűnik, most viszont különösen nagy jelentőséget tulajdonítottam neki. Mit vegyek fel a nagy találkozásra?
Niall szülei kifinomult emberek, csak nem mehetek úgy oda, mint akit az út széléről szalasztottak.
A szekrényem kitárt szárnyai előtt állva, arra az elhatározásra jutottam, hogy erre a kis időre száműzöm a tornacipő-szaggatott farmer-laza top összeállítást, és valami alkalomhoz illőt öltök magamra. A szekrényben túrkálva nem egyszer elkapott a kísértés, ahogy a kezembe akadt egy-egy tank top, vagy ing, a rojtos szárú farmerokról nem is beszélve. Ám még mielőtt engedtem volna nekik, határozottan megráztam a fejem, és az összeset a földre dobtam. Fájt a szívem, amikor a kedvenc kék ingemet, és fehér nadrágomat hajítottam el, de nem tehettem mást. Megfogadtam, hogy most az egyszer úgy fogok felöltözni, mint egy igazi nő.
Ajtócsapódást hallottam. Jött valaki.
-Lizzie, hahó, fent vagy?-szólalt meg Niall, hangját halkan hallottam csak, de tudtam, hogy ő az. A hangokból ítélve feldobogott a lépcsőn, és a szoba felé tartott. Pillanatokkal később mozdult a kilincs, és az ajtó kitárult, Niall pedig lefagyott, megdermedve állt az ajtóban, mintha csak megnyomtam volna a Pause gombot. Fél keze még a kilincsen volt, szája kisebb o-alakot formált, ahogyan ott állt az ajtóban, tekintetét a földön heverő ruhakupacok, és közöttem ingatta.
-Na, mit szólsz?-szólaltam meg óvatosan, vállamat megemelve. Niall még egy pillantást vetett az öltözékemre, majd a szemembe nézve válaszolt.
-Lizzie, te hova készülsz?-kérdezte lassan, tagoltan.
-Hát, oda, ahova te.-válaszoltam bizonytalanul.
-Javíts ki, ha tévedek, de én úgy tudom, hogy hazamegyünk, hozzánk, és nem a királynőhöz megyünk vendégségbe.-válaszolt, majd fél szemöldökét felvonva elindult felém.
-Öhm, hát igen...hozzátok megyünk.-hebegtem, lányos zavaromban pedig a szoknyám szélét húzogattam.
-Minek öltöztél ki, drága csillagom?-lépett oda hozzám, amikor is hátat fordítottam neki. Halkan felnevetett, és ahelyett, hogy megsértődött volna, gyengéden átkarolta a derekam, és magához húzott, állát pedig a vállamra támasztotta.
-Jó benyomást akartam kelteni.-motyogtam durcásan, égővörös fejjel.
-Jó benyomást?-kérdezte Niall.-Figyelj, Mullingar kis város, ahol az emberek nem kosztümben és magassarkú cipőben járnak éjjel-nappal. Tényleg, honnan szedtél te magassarkút?-lepődött meg hirtelen.
-Rickietől vettem kölcsön.-vallottam be, most már minden mindegy alapon.
-Egyébként nagyon csinos vagy, sőt, szívdöglesztő, és ha most valamilyen köznépi eseményre mennénk, biztos, hogy nem engednélek el magam mellől, mert tuti, hogy egyből lenne udvarlód.-fordított szembe magával, mikor már kicsit megenyhültem.-Tényleg gyönyörű vagy ebben az elegáns ruhában.-dicsért meg még egyszer, lágyan végigsimítva pipacsvörös arcomon. Halvány mosollyal az arcomon néztem fel rá, egyenesen a szemébe.
-Akkor szerinted mit vegyek fel, hogy anyukádék megkedveljenek?-kérdeztem reménykedve.
-Lizzie, ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen ruha van rajtad. Csak add önmagad, és minden rendben lesz. Add azt a Lizziet, akibe beleszerettem.-mondta szelíd mosollyal, mire zavartan lesütöttem a szemem.-Az a Lizzie pedig nem viselt ilyet a hajában soha-húzta ki a hajamból a cicomás csatot, amivel össze volt fogva.-Nem hordott ilyet a nyakában, sem a karján.-szedte le rólam a nehéz kristályokkal kirakott nyakláncot, és karkötőt-és mindig is gyűlölte ezeket.-hajolt le, hogy kibújtasson a cipőmből is. Felegyenesedett, és azonnal magasabb lett, mint én, újból csak az orráig értem. Fejét oldalra billentve igazgatta el a hajamat a vállamon, kisöpört a szememből néhány tincset, majd ujjait végighúzva a karomon távolabb lépett tőlem.
-Mindjárt más.-bólintott elégedetten.-De még mindig nem teljes.-tette hozzá, majd leguggolt a ruhakupac elé, és kutatni kezdett benne.-Igen, ez az. Ha ezt felveszed, úgy már tényleg az én Lizziem leszel.-nyújtotta felém a kedvenc kék ingemet, és a fehér vászonnadrágomat. Elmosolyodtam, ahogy átvettem tőle a ruhákat. Mielőtt azonban elengedhette volna őket, a ruhákkal együtt megragadtam a kezét, és magamhoz rántva csókoltam meg. Belemosolyogtam a csókunkba, amikor Niall lehúzta hátul a szoknyám cipzárját.
-Na, megyek akkor öltözni.-jelentettem ki, majd sarkon fordultam, ám mielőtt elindulhattam volna, egy kéz megállított, ahogyan a derekamat megfogva húzott vissza magához. Meleg leheletét éreztem meg a nyakamon, valamint azt, ahogy a tenyere elöl a combomra csúszott.
-Mellesleg hozzátenném, hogy őrjítően kívánatosak a lábaid ebben a szoknyában. Talán többször hordhatnád.-suttogta a fülembe kajánul, mire felkuncogtam, ahogy belefújt a nyakamba.
-Akkor élvezd ki, mert a közeljövőben nem fogsz ebben látni.-vontam meg a vállam, majd lefejtettem magamról a kezeit, és az ajtó felé indultam. Még egy pillanatra visszanéztem Niallre, aki a szekrénynek dőlve, zsebre csúsztatott kézzel mért végig tetőtől talpig. Hirtelen gondolattól vezérelve kibújtam a blézeremből, ami alatt csupán egy fehér top volt, majd azt levéve, az ujjamon pörgetve indultam el a fürdőbe.
-Kegyetlen vagy, tudod?-hallottam meg sértődött hangját, mire felnevettem, és hátrafordulva rákacsintottam, majd becsuktam magam után az ajtót, a szívem pedig hatalmas dobbanással tudatta velem, hogy még mindig odáig vagyok ezért a szőkeségért...

(II./27.) Szeretnéd, hogy bizonyítsak?

Sziasztok Drága Olvasók!
Itt is volnék az újabb résszel, köszönöm, az előzőhöz írt kommenteket, nagyon aranyosak vagytok! Nincs is sok hozzáfűzni valóm, esetleg annyi, hogy a kép árulkodik egy kicsit a rész tartalmáról! ;)
Jó olvasást, szeretettel várom a véleményeket!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Loreen - Euphoria

Egész délután nem bírtam magammal, olyan ideges, és türelmetlen voltam. Egyszerűen nagy hagyott nyugodni, hogy Niall nem vette fel a telefont, így a harmincadik próbálkozás után abbahagytam. Újra és újra elolvastam az sms-t, de képtelen voltam megfejteni, hogy mit jelent az az egy mondat. Mindent a szemnek...Mit akart ezzel üzenni? Olyan titokzatos, és tudja, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni. Nincs dolog, ami jobban fel tud hergelni, mint amikor ő tud valamit, amit én nem.
Az elmúlt két órában nem csináltam mást, mint szenvedtem. De kegyetlenül. Felmentem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, de kényelmetlen volt, ezért leültem a fotelba. Fájt a hátam, ezért felálltam, és lementem a konyhába, valami kaját csinálni, mert éhes lettem. Először egy pohárba öntöttem üdítőt, és letettem magam elé a pultra. Miután levágtam két szelet kenyeret, és letettem a kést, az éles csörömpöléssel esett le a földre. Lehajoltam érte, és bevertem a fejem a pult szélébe. De még ha csak ennyi lett volna. A pohár hideg üdítő mind a nyakamban landolt, fogalmam sincs hogyan, a pohár pedig hangos csattanással törött ezernyi darabra. Végigfutott rajtam a hirtelen jött, fagyos érzés, megrázkódtam, ahogy a hűvös folyadékot átitta a ruhám, és a hátamhoz tapadt. A hajam apró tincsekbe tapadt össze, az arcomon végigfolyt üdítő belement a szemembe, csípni kezdett, és ráadásként a szempillafestékem is elmosódott.
-Hogy az a...-fojtottam el egy feltörni készülő üvöltést, hiszen Rickie odafent pihenni szeretett volna, így végül egy hosszú, és választékos káromkodás formájában engedtem ki a gőzt. Kezemet a fejemhez emeltem, hogy ellenőrizzem, lesz-e nyoma az előbbi szerencsétlenkedésemnek. Mihelyt hozzáértem a bőrömhöz, felszisszentem a szúró fájdalomtól. Jól érezhetően kivehető volt a növésnek indult pukli. A padlón fényesen csillogtak az üvegpohár maradványai, mindenfelé repült belőlük, a kövön terebélyes tócsában állt az üdítő, a felmosó a konyha másik végében pihent, én pedig mezítláb voltam. Erőszakosan lehunyt szemmel, az egeket verdeső pulzussal ugrottam fel a pultra, majd araszoltam el a biztonságos részre, ahol már nem volt üvegszilánk. Mikor elértem a pult széléhez, óvatosan elrugaszkodtam, és már vártam, hogy mikor nyilal bele a fájdalom a talpamba, de szerencsére nem történt semmi. Fogtam a lapátot, és a seprűt, majd amilyen alaposan csak tudtam, feltakarítottam a szilánkokat. Többször is végigkémleltem a padlót, nehogy ott maradjon akár egy szilánk is, mert biztos, hogy beleáll valakinek a talpába, azt pedig egyáltalán nem szeretném. Miután megtisztítottam a földet az éles szilánkoktól, még volt bennem annyi erő hogy felmossak, hiszen csak nem hagyhattam ott azt a mini tengert. Nehézkes mozdulatokkal tologattam a felmosórongyot, miközben azon gondolkodtam, hogy ez csakis a sors fintora lehet, én nem szoktam ennyire ügyetlen lenni. Azért kaptam ezt, mert türelmetlen vagyok, és megérdemeltem. Kifújva a levegőt töröltem le a verejtékcseppeket a homlokomról, vagy ki tudja, talán még az üdítő csordogált végig rajta, majd erőtlenül, csapzott, ragacsos hajjal, átnedvesedett ruhában, szép fekete folttal a szemem alatt felcaflattam a szobámba, hogy újra emberi külsőt öltsek. Nyöszörögve vonszoltam fel magam a lépcsőn, majd megváltásként tekintettem az előttem álló, csukott ajtóra. Teljes testsúllyal dőltem neki, ám az legnagyobb meglepetésemre nem nyílt ki, hanem mereven állt a helyén, ugyanis elfelejtettem lenyomni a kilincset. Ennek az lett a következménye, hogy hangos puffanással csapódtam neki a kemény fának, igencsak megnyomva az idomaimat. Összeszorított fogakkal, és szemmel vettem egy mély levegőt, majd a fejemet nekidöntve az ajtónak piciket kopogtam vele rajta. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy elmeháborodott, aki most jött be az esőről.Úgy látszik, ez nem az én napom. Mi jöhet még? Csússzak már még el valahol, vagy essek le a lépcsőn, ha így haladok, megvan rá az esély, hogy a nap végén nem a saját ágyamban, hanem egy fertőtlenítőszagú, fehér, kórházi ágyban kötök ki.
-Lizzie?!-egy kérdő, értetlen hangra kaptam fel a fejem, ugyanis a kopogástól nem hallottam semmit sem, főleg nem azt, hogy valaki a hátam mögé settenkedett volna. Ijedten fordultam sarkon, és ha azt hittem, ez a nap már nem lehet rosszabb, hát tévedtem. A java még csak most következett. Ott állt előttem, szemöldöke a homlokáig szökött, és arcán döbbent kifejezés ült, mintha kételkedne benne, hogy a barátnőjét látja maga előtt. Őszintén szólva, én is megkérdőjeleztem volna, az akkori állapotomat látva. Úgy festettem, mint akit a kutya szájából rángattak elő.
-Veled meg mi történt?-lépett felém, fejét oldalra billentette, és tetőtől-talpig végigmért. Szégyenkezve hajtottam le a fejem, az arcom égett, éreztem, hogy mindjárt megsülök.
-Csak egy kis baleset...-motyogtam alig hallhatóan, végig a padlót bámulva. Két lábat láttam a szemem előtt, azonban nem éreztem magamon az érintését. Nagyot nyelve néztem fel, egyenesen vizslató tekintetével találkoztam össze. Karba font kézzel állt előttem, ártatlanul pislogva meredt rám, szája sarkában pedig ott ült az a szemtelen, pimasz vigyora. Éreztem, ahogy elönt a forróság, és ott helyben elporladok. Na, vajon mi jöhet még ma? Mit gondolhat rólam Niall, te jó ég, inkább tudni se akarom. Az arckifejezését elnézve, igen jót mulatott rajtam, bár nem mondott semmit, tudtam, hogy belül röhög. Ajkamat harapdálva kaptam el a tekintetem, megköszörültem kiszáradt torkom, és zavarodottságomban egy tincset túrtam a fülem mögé.
-Gyere ide, Hamupipőke.-szólalt fel hirtelen, és úgy, ahogy voltam, vizesen, cukros üdítős illattal, magához húzott, és szorosan a karjaiba zárt.-Ezek után már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet egyedül hagyni téged itthon.-jelentette ki nevetve, mire jobban belefúrtam az arcom a pólójába.-Na, menj, fürödj le hercegnő, aztán bent várlak.-nyomott egy puszit a fejemre, majd a testem mellett átnyúlva kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. Pipacsvörös fejjel, sejtelmes mosollyal néztem utána, ahogyan levágja magát az ágyra, kezébe veszi a távirányítót, bekapcsolja a tévét, és unottan kezdi el kapcsolgatni a csatornákat, karját a feje alá támasztja, lábait pedig összefonja. Szégyenlősen mosolyogva, és hitetlenül csóválva a fejem becsattogtam a fürdőbe.
A legújabb, fehércsokis-epres illatú tusfürdőmmel dörzsöltem végig a testem, sietősen, ám mégis alaposan. A szívem a torkomban dobogott, reszkettek a kezeim, annyira izgatott voltam, vajon mit talált ki Niall. Az előbb egy árva szót sem szólt a meglepetésről, sőt, semmi másról sem, csak hagyta, hogy rendbe szedjem magam, és azt mondta, odabent vár.  Milyen jó lesz végre odabújni hozzá, magamba szívni az illatát, tapintani selymes bőrét, élvezni érzéki csókjait...a gondolatba is beleborzongtam. Végezetül leöblítettem magamról a tusfürdőt, és kiléptem a kabinból, majd egy törölközőbe csavartam magam. Az egész fürdő fehércsoki-eper illatáradatban úszott. Nem is vacakoltam a hajszárítással, egyszerűen csak áttöröltem, majd felborzoltam, hagytam magától megszáradni. Kapkodva töröltem végig a testem a fejem búbjától, egészen a talpamig, majd végső siettségemben felrángattam egy fekete fehérnemű együttest, amire egy bő, szintén fekete pólót húztam, ami leért egészen a combom közepéig. Nem takart túl sokat, de nem is láttatott keveset.  Mostanában kezdek rászokni, hogy Niall ruháit hordom, természetesen csak akkor, ha itthon vagyok. Még nem szólt érte, úgyhogy szerintem nem bánja.
Felfrissülve, üdén nyitottam be a szoba ajtaján, vadul verdeső szívvel a mellkasomban. Niall az ablaknál állt, nekem háttal, és a lemenő napot nézte. A nap utolsó sugarai vörösre festették az ég alját, gyönyörű hatást keltve ezzel. Az égen megjelent a másik égitest, ami készen állt átvenni a helyét az elkövetkezendő órára. Mihelyt beléptem, Niall felém fordult, és vágyakozó tekintettel nézett végig rajtam, kicsit elidőzve a lábaimon. Izzadt a tenyerem a kilincset markolászva, szemérmes mosollyal az arcomon álltam ott egy helyben, meztelen talpammal a padlót súrolva. Szerettem volna mondani valamit, csak nem jött ki hang a számon. Talán nem is akartam mondani semmit, már nem is tudom...Megbénított egyetlen mozdulatával, ahogy elindult felém, lassú, magasztos léptekkel, majd pár centiméterre megállt előttem, karjait maga mellé ejtve, mozdulatlanul, akár egy szobor. Szemhéjaim lecsukódtak, mikor megéreztem a bőrömön meleg leheletét, bizsergés indult el a lábamtól, szétterjedve az egész testemben, az utolsó porcikámig.
-Csábító az illatod.-súgta, mire halványan elmosolyodtam.
Lehunyt szemmel, elgyengült testtel vártam, hogy végre megérintsen, hogy érezzem bőre finomságát, ajkait az enyémen...vártam...de nem történt semmi. Bizonytalanul nyitottam fel a szemem, már azt hittem, ez csak egy csodaszép álom. Nem álmodtam, Niall ott állt előttem teljes egészében. De akkor miért nem ér hozzám? Szólásra nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, amikor is ujjai az ajkamhoz értek, ezzel megakadályozva beszédemben.
-Css.-suttogta egész közel hajolva hozzám, illata azonnal megcsapta az orrom.-Mindent a szemnek...-duruzsolta a fülembe, majd elcsitított egy lágy, érzéki csókkal. Ajkai alig értek az enyémhez csupán csak súrolták azt. Ujjait végigfuttatta a combomon, melynek nyomán jóleső bizsergést éreztem. A derekamhoz érve magához vont, mellkasunk pedig egymásnak ütközött, éreztem heves szívdobogását. Egyik karjában engem tartott, a másikkal az ajtót taszította a helyére. Képtelen voltam kinyitni a szemeimet, egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem, ahogyan a testem sem. Niall ajka a nyakamra vándorolt, bőröm felhevült, viszont még mindig nem ért hozzám. Magatehetetlenül hagytam, hogy a majdnem-csókjaival, és érintéseivel az őrületbe kergessen. Az ajtónak nyomott, kidolgozott testével elrejtve engem. Szája az állam vonalán kúszott végig, ujjai pedig táncot jártak a gerincem vonalán. Éreztem perzselő testét, a ruháján keresztül is, érinteni akartam, csókolni, érezni őt. Kezem ösztönösen indult el a pólója széléhez, ám amikor belemarkoltam volna, Niall megragadta a kezem, és az ajtónak nyomta. Zihálva, lüktető halántékkal nyitottam fel a szemeimet, és megláttam ragyogó, vágytól sötét tekintetét. Mellkasom ütemesen emelkedett, és süllyedt be, mély levegőket vettem, hogy ne fulladjak meg, habár nehezen lélegeztem.
-...Semmit a kéznek...-mondta, a szavak jelentése azonban csak rövid idő elteltével jutottak el a tudatomig. Mindent a szemnek...semmit a kéznek. Szájamon át vettem a levegőt, szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban, szinte kiszakadt onnan, a fejem lüktetett, a térdeim pedig megremegtek alattam, féltem attól, hogy felmondják a szolgálatot. Lángra kapott bennem a vágy szikrája, szélsebes mozdulattal feszülten neki Niall mellkasának, és csókoltam őt meg, amit viszonzott, majd újból az ajtónak lökött, és orrával cirógatni kezdte a bőröm, tenyereit pedig a csípőmön pihentette meg. Fejemet hátravetve engedtem utat a szájának, ahogy az az arcomról a nyakamra, majd onnan egészen a hasamig vándorolt. Egy kéjes sóhaj szakadt fel belőlem, amikor megéreztem forró leheletét a hasamon. Bele akartam szántani a hajába. Emeltem a kezem, de a következő pillanatban visszaérkezett a testem mellé. Egy reményvesztett morgás tört fel belőlem, amikor nem érinthettem meg, ismét. Szenvedtem, megőrjített a tudat, hogy nem engedi, hogy hozzá érjek, epekedve vágytam rá, már-már fizikai fájdalmat éreztem, az egész testem remegett, a torkomba befészkelte magát egy gombóc, amitől alig kaptam levegőt. Tűzforró voltam. Nyöszörögve néztem rá, ahogyan újból velem szemben áll, és közel hajolt hozzám.
-Szeretnéd, hogy bizonyítsak?-kérdezte rekedtes, mély hangon. Nem válaszoltam. Szavakkal nem. Beszéd helyett lecsaptam az ajkaira, szám vadul tépni kezdte az övét, nyelveink vad csatát vívtak, miközben a fenekembe markolva húzott az ölébe, és döntötte neki a hátam az ajtónak. Nem érdekelt már, hogy meddig tartott a játék, elveszítettem az irányítást a testem felett, valami más parancsolt, ami nem az eszem volt. Vadul csókoltam, egyre többet követelve, ujjaim végigszántották a haját, miközben kezei a pólóm alá csúsztak, már amúgy is forró bőrömet még jobban felhevítették tüzes érintései. Hirtelen eltávolodtunk az ajtótól, az ölében velem az ágy felé vette az irányt. Gyengéden fektetett a puha ágyneműre, majd két kezén megtámaszkodott a testem mellett. Levegőért kapkodva váltunk szét, arcán sejtelmes mosoly ült, miközben a szemeimbe nézett.
-Gyönyörű vagy.-mondta, lehajolt egy újabb csókért. Az arcát simogatva élveztem érzéki csókját, majd ahogy puszikkal árasztja el a testem. Egy férfias morgás tört fel belőle, amikor beleharaptam kívánatos vállába. Lábamat a dereka köré fontam, majd belemarkolva formás fenekébe húztam teljesen magamhoz,  nem engedve, hogy megmozduljon. Halk kuncogást hallottam meg.
-Így nehéz lesz megszabadulni a felesleges ruháktól.-mormolta.
-Majd én segítek.-feleltem elfúló hangon, és ujjaimat a pólójába akasztva segítettem lefejteni róla. Végigsimítottam széles vállain, izzadtságtól csúszós bőrén. Körmeimet a hátába mélyesztettem, amikor felgyűrve a felsőmet a melleim közé csókolt. Kellemes bizsergés járta végig a testem, végtagjaim elernyedtek, mikor gyengéden szívogatni kezdte a bőrömet. Reszkető ujjaim nagy nehezen meglelték a nadrágja szélét, amiből egy határozott mozdulattal csatoltam ki, majd rántottam meg az övét. Már csak az a finom, pamutanyag takarta a testét, amikor beleakasztottam az ujjam hegyét a boxer szélébe, és lassú, kényelmes mozdulatokkal távolítottam el róla.  Ettől a pillanattól kezdve összemosódott előttem minden, már nem tudtam, hol is vagyok, melyik dimenzióban. Nem akartam gondolkozni, egyszerűen csak élvezni akartam a kényeztetést, amire már olyan régóta szükségem van. Niall képes arra, hogy a legborzalmasabb napomból is tökéleteset varázsoljon. Az utolsó emlékképem az, amint testünk egybeforr, Niall lehunyt szemei, fáradt arca felettem, haja verejtéktől csatakos. Mozdulatai gyengédek, odaadóak, érzéki érintései és édes csókjai a felhők felé repítenek...Azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

(II./26.) Szerinted bántja, ami reggel történt?

Sziasztok Drága Olvasók!
Köszönöm a türelmeteket, meg is hoztam az új részt! :) Kezd elkapni az ihlet, szóval remélhetőleg hamarosan jön a következő rész is. (Én nagyon szeretném hozni.)
Sajnálom, amiért az előző rész kissé laposra sikeredett, ezt leszűrtem a kommentek, és a Tetszikek számából, de remélem, a következők jobban elnyerik majd a tetszéseteket! :)
Jó olvasást!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Taylor Swift - Stay Stay Stay

Kényesen nyöszörögve nyújtózkodtam ki, csukott szemmel, miközben arcomat lágyan simogatta a finom napsugár. Hirtelen egy kar fonódott körém, és húzott teljesen a hozzá tartozó testhez, hátam meztelen mellkasának ütközött. Éreztem a szívverését, és ahogy halkan a nyakamba szuszogott, lehelete csikizte a bőrömet. Mély lélegzetvételeiből megállapítottam, hogy még aludt, ez a mozdulat amolyan ösztönös mozdulat volt számára. Semmi kedvem nem volt felkelni, legszívesebben örökre ott maradtam volna a karjai között, azonban új nap virradt, új feladatokkal. Óvatosan mocorogva szembe fordultam vele, lábamat átvetettem a csípőjén, és ujjaimmal gyengéden cirógatni kezdtem az arcát. Elvesztem a látványban, bármennyire is erőlködtem, nem tudtam megszólalni. Kiélveztem, hogy nézhetem anélkül, hogy zavarba jönnék, mert hiába alkotunk már egy pár egy jó ideje, egyetlen pillantásával képes még a földbe tiporni. Végigpásztáztam kisimult vonásait, kesze-kusza szőke haját, ívelt, rózsaszínes ajkait. Hatalmas szempillái meg-megrebegtek, és néha megrándult egy izom az arcán. Mellkasa minden egyes levegővételnél megemelkedett, és besüppedt, izmos felsőteste térképként tárult a szemem elé. Úgy aludt, akár egy édes kisfiú, olyan aranyosan, és ártatlanul. Ezt a képet azonban lerombolta az, amikor tekintetem az apró kockáira tévedt, vagy a kulcscsontjára, vagy a nyakára, amely olyan hívogatón, fedetlenül volt előttem. Egyszerűen tökéletes, ahogy van, ezt már lehetetlen fokozni...Aztán amikor ujjaim a hajához értek, összeráncolta a szemöldökét, és megnyalta az alsó ajkát, majd kábítóan elmosolyodott....Azt hiszem, mégis lehet még fokozni. Kezét a fenekemre tette, majd egy határozott mozdulattal visszahúzott magához, testünk újból összeért. Arcunk alig pár centiméterre volt egymástól, nem bírtam ellenállni a csábításnak, és egy lágy puszit adtam az orcájára, majd egyet az orra hegyére. Niall összeszorított szemekkel, fogait megvillantva mosolyodott el, majd viszonozta a puszit.
-Jó reggelt, gyönyörűm!-mormolta reggeli, rekedtes hangon, majd kinyitotta a szemét, és tekintetünk találkozott. Nem válaszoltam, csak mosolyogtam, és a hátára fordítottam, majd felé hajoltam, és két kezét lefogva végigcsókoltam vállát, egészen a nyakáig.
-Innentől fogva mindig ilyen ébresztést kérek, megbeszéltük?-mondta csukott szemmel, kéjesen sóhajtva.
-Majd meglátom.-feleltem, és a mellkasára dőltem.
-Egyébként hány óra van?-kérdezte, miközben apró köröket rajzolt a derekamra. Feltápászkodtam, és elnyújtóztam a telefonomig.
-Háromnegyed tíz múlt 3 perccel.-válaszoltam, mire Niall hatalmasat ugrott alattam, engem majdnem lelökve az ágyról, még épp időben elkapta a kezem.
-A fenébe!-kiáltotta, majd leszaggatta magáról a takarót, és kisietett az ajtón.
-Mi a baj?-kiabáltam utána, a  beszűrődő hangokból ítélve kapkodott.
-Tízre kell mennünk megbeszélésre a menedzserrel.-üvöltötte vissza, majd beszáguldott egy melegítőben, póló nélkül.
-A többiek miért nem ébresztettek?-vontam fel a szemöldököm kérdőn.
-Zayn és Louis Perrienél és Eleanornál aludt, Harry tegnap a haverjaival volt, szerintem ő sem aludt itthon, Liam meg hamar elment, volt valami elintéznivalója, úgy beszéltük meg, hogy majd ott találkozunk.-hadarta, miközben rángatta fel magára az egyik pólóját, és megrázta a haját, majd a tükör előtt próbálta beállítani.
-Ajjaj.-húztam el a szám vészjóslón. Én is kikecmeregtem az ágyból, magamra kaptam Niall egyik ingjét, és álmosan leslattyogtam a konyhába, valami ehető után nézve. A hűtőbe hajoltam be, amikor Niall szélsebességgel robogott le a lépcsőn, és kérdezett valamit, de nem hallottam.
-Tessék?-kérdeztem vissza.
-Nem láttad a kocsikulcsot?-húzott el mellettem, és a kanapé elé térdelt.
-Nem. Nincs meg?
-Nincs.-válaszolt, miközben felállt, és az asztalon levő újságokat kezdte el dobálni.
-Nem emlékszel, hova tetted le?-kérdeztem a pultra felülve, egy tál müzlivel a kezemben.
-Szerinted, ha emlékeznék rá, akkor itt keresném?-tárta szét a karját, szemei lángoltak, olyan dühös volt.
-Jó, én csak kérdeztem.-hajtottam le a fejem.-Zsebedben nézted már?
-Már vagy ezerszer.-válaszolt idegesen.
-Akkor nem tudom. Menj valaki másnak a kocsijával.-ajánlottam, mire csak legyintett, és tovább rohangált a lakásban.-Tudod már, mikor jössz ma haza?-kérdeztem, miközben egy kanál müzlit öntöttem a számba.
-Nem! És ha nem lesz meg a kulcs, az se biztos, hogy elmegyek!-kiáltott rám, mire összerezzentem.-Mi lenne, ha kajálás helyett inkább segítenél megkeresni azokat az átkozott kulcsokat?-kérdezte mogorván, mire nagyot nyeltem, és a kezem megállt a levegőben.
-Miért kiabálsz velem?-kérdeztem megdöbbent hangon.
-Mert nincsenek meg azok a rohadt kulcsok, és még te is ráteszel egy lapáttal a  kérdéseiddel!-üvöltötte, én pedig lefagytam. Pislogás nélkül, merev tekintettel bámultam rá, képtelen voltam bármit is mondani. Lesütöttem a tekintetem, megköszörültem csontszáraz torkom, és lehorgasztott fejjel lecsúsztam a pultról. A tányért a mosogatóba helyeztem, és szaggatott mozdulatokkal mentem a lépcső felé.
-Lizzie, ne haragudj!-hallottam meg, már megenyhült hangját, és hogy elindul utánam. Nem fordultam meg, csak felsiettem a lépcsőn, végigszaladtam a folyosón, és lendületből bevágtam magam után az ajtót, pont az orra előtt.-Lizzie, kérlek, nem úgy gondoltam!-könyörgött kétségbeesett hangon az ajtó másik feléről. A kemény fának dőlve akadályoztam meg, hogy be tudjon jönni. Sírni támadt volna kedvem, a torkomban egy hatalmas gombócot éreztem, ami meg akart fullasztani. Összeszorított ököllel néztem a plafonra, és mély levegőket vettem.
-Lizzie, sajnálom! Nyisd ki az ajtót légy szíves!-kopogtatott be rajta, mire megforgattam a szemem, és tekintetem megakadt az ágy lábánál heverő valamin.
Lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót, Niall pedig felcsillanó tekintettel nézett rám, mosollyal az arcán. Nem viszonoztam. Faarccal meredtem rá, és kinyújtottam felé a kezem.
-Tessék.-mondtam ridegen, és a kezébe ejtettem a kocsikulcsot. Mihelyt nála volt a kulcs, egy határozott lökéssel becsaptam az ajtót, és teljes testtel nekidőltem. Még hallottam, hogy egy ideig toporog az ajtó előtt, kopogtat, kérlel, hogy nyissam ki, de nem vettem róla tudomást, így feladta, és elment. Odakint felbőgött a motor, és a Ford hangos kerékcsikorgással hajtott el a ház elől. Lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva döntöttem a fejem a  fának, és megpróbáltam kicsit lehiggadni. Nagyon rosszul esett, ahogyan beszélt velem, pedig én nem rossz szándékból, nem direkt voltam értetlen, csupán akkor keltem, körülbelül tíz perce lehettem ébren, álmos voltam, kómás, és bizonyos dolgok nem jutottak el a tudatomig. Megbántott, még sosem beszélt velem ilyen ingerülten, akármilyen hülyén is viselkedtem, nem kellett volna így beszélnie velem...Nem sokkal az után, hogy elment, megcsörrent a telefonom, az ő képe villogott a kijelzőn. Tartottam a kezemben a készüléket, és bámultam a róla készült kedvenc képemet. Nem volt kedvem beszélni vele, még nem...Szeretném, hogy ez a dolog neki is legalább olyan rosszul essen, mint nekem. Lehet, hogy kegyetlenség, amit csinálok, de nem érdekelt. Megsértett, és azt akartam, hogy tudja, ezért elhúzott szájjal, egy fájdalmas grimasszal az arcomon nyomtam le a piros gombot, ezzel elutasítva a hívását...
Ismét csörögni kezdett a telefonom, ma már vagy századjára. Kitartó teremtés, az egyszer biztos, de én akkor sem akartam vele beszélni. Csak hagytam, had szóljon a csengőhangom egyre hangosabban, mert ha felvettem volna, a jelenlegi idegállapotomból kiindulva ezer százalék, hogy még jobban összeveszünk. Pár perc után már untam, ezért fogtam magam, kinyomtam, és kikapcsoltam a telefont, mérgesen elhajítottam a kanapén, majd az ajtóhoz mentem, hogy érje egy kis friss oxigén az agyamat. Lehunyt szemmel ültem a lépcsőn, és próbáltam lehiggadni, gondolkozni, de úgy elég nehéz, ha az embert folyton zaklatják. Csak egy kis magányt szerettem volna, egy kis egyedüllétet, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, és senki sem zavar.  Ha azt hiszi, hogy azzal, hogy folyton hívogat, akkor megbocsátok neki, nagyon téved. Minimum, hogy személyesen kér elnézést, amiért olyan bunkó volt.
Élveztem, ahogyan a nap lágy sugarai játszadoznak az arcomon, igaz, még érezni lehetett a levegőben a tegnap esti eső friss illatát, és itt-ott még tócsákban állt a víz, a pázsit pedig nedvesen csillogott, ezeken kívül kellemes idő volt. Hallgattam, amint a madarak csiripelnek, és fáról-fára szállnak, szabadon, gondtalanul. Azt csinálnak, amihez kedvük tartja. Szárnyalnak, a határ pedig a végtelen kék égbolt. Szokatlanul nyugodt volt a világ körülöttem péntek délutánhoz képest. Máskor zeng az utca a kocsik zajától, az emberek duruzsolásától, most azonban mintha az emberek elmentek volna innen, valahova messzire. Az utcán néha láttam meg elsuhanni egy autót, vagy valakit sétálgatni. A kertben álló kis szökőkút vizének csobogása, és a levelek lágy neszelése lépett az előtérbe. Békés volt körülöttem minden, és csak ez számított. Váratlanul éles nyikorgásra kaptam fel a fejem, és az ajtó felé fordultam. Hunyorogva néztem barátnőmre, aki egy pamutköntösben, és papucsban, összefogott hajjal, és karikás szemekkel nézett vissza rám, majd kimért, fegyelmezett léptekkel indult el felém.
-Leülhetek?-mutatott mellém.
-Gyere.-húzódtam arrébb. Rickie halovány mosollyal az arcán letelepedett mellém, kezét összekulcsolta a térdén, és sóhajtva rám nézett.
-Mióta ülsz idekint?
-Egy ideje...-válaszoltam, mert tényleg nem tudtam pontosan, mikor jöttem ki.-Felébresztettelek?
-Dehogyis, már nem aludtam.-tiltakozott egyből.-Csak pihentem egy kicsit.
-Ma is dolgozol?-érdeklődtem.
-Igen, éjszakára megyek.-válaszolt látszólag lelkesen, de láttam rajta, hogy egyáltalán nincs kedve hozzá.
-Nem szereted csinálni?-húztam el a számat együtt érzőn.
-Hát, nem igazán...nem az én világom.-emelte az égnek a tekintetét, egy pillanatra elmerengett, majd megrázta a fejét, és mélyen a szemembe nézett.
-Niall nagyon ideges, amiért nem veszed fel a telefont.-mondta, mire felszökött bennem a pumpa.
-Hát ezt nem hiszem el!-csattantam fel.-Ha engem nem bír, akkor a barátnőmet zaklatja. Mit képzel?-ráztam a fejem dühösen.
-Lizzie, Lizzie, csillapodj!-tette Rickie kezét a combomra, nyugtatóan nézve rám.-Nem Niall hívott, hanem Liam, ő mondta, hogy nem megy a munka, mert Niall tiszta ideg, amiért nem tud elérni.-nyugtatott, miközben próbálta elkapni a tekintetem.-Miért nem vagy hajlandó beszélni vele?-kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.
-Mert bunkón viselkedett ma, és fájdalmat okozott.-feleltem, a számban hirtelen keserű, fémes ízt kezdtem el érezni, és mintha a torkom is szorított volna.
-Mit csinált?-kérdezte mérsékelten.
-Ma reggel majdnem elkésett, és velem kezdett el üvöltözni.-mondtam ki nagyjából a lényeget.
-Lizzie, az nem rád irányult.-csóválta meg a fejét Rickie, meggyőző arckifejezéssel.
-Nem érdekel, hogy kire irányult!-emeltem fel a hangom.-Ha ideges, ne rajtam töltse ki! Én sosem szoktam másokon levezetni, ha feszült vagyok!-rikácsoltam a kezemmel hadonászva.
-Most pont azt csinálod...-szólalt meg Rickie normális hangnemben, a szemembe nézve, enyhe mosollyal az arcán. hirtelen mintha fejbe vágtak volna valamivel, olyan érzés töltött el, végigjárva az egész testem. Lehajtottam a fejem, és összekuporodtam. Ott, abban a pillanatban hatalmas szégyenérzet öntött el, restelltem, amiért kiabáltam Rickievel. Hirtelen máshogy láttam a helyzetet, és kínosan éreztem magam.
-Ne gyötörd magad, Lizzie..-simított végig a karomon Rickie, biztató mosollyal az arcán.-Semmi baj sincsen...De most már te is látod, hogy badarság volt egész nap játszani a sértődöttet, és nem felvenni a telefont. Niall halálra izgulja magát, már azt hiszi, valami bajod történt...Ezért hívott Liam, és kérte, nézzelek meg, minden rendben van-e veled.
-Szerinted bántja, ami reggel történt?-kérdeztem reménykedve.
-Teljesen biztos vagyok benne, Lizzie. Niall nem az a fajta srác, aki magasról tesz a másik érzéseire, főleg nem a tiedre.-magyarázta Rickie, szavai őszintén csengtek.
-Lehet igazad van.-ismertem be, inkább csak magamnak.-De akkor sem kellett volna úgy viselkednie!-váltottam vissza bosszús hangulatba.
-Lizzie, mindenkivel megesik, hogy azokon vezeti le a feszültséget, akik nem tehetnek róla, egyszerűen csak ők azok, akik rosszkor vannak rossz helyen.-közölte tényszerűen.-Figyelj, én nem azt mondom, hogy helyes volt, amit csinált, de nem volt ez olyan eget rengető bűntett. Szerintem annyit megérdemel, hogy felvedd a telefont, és meghallgasd.-győzködött barátnőm. Kiengedtem a gőzt egy nagy sóhaj formájában, és magam elé bámulva bólogatni kezdtem. Rickienek igaza volt.
-Rendben, felhívom.-mondtam ki egy szuszra, mire elmosolyodott, és magához ölelt.
-Remek döntés.-érett egyet bólintva.
-Te pedig menj aludni, mert nem fogod bírni az esti műszakot.-böktem oldalba játékosan, mire gondterhelten felsóhajtott.
-Még ha csak arról lenne szó...-rázta meg a fejét, arcán többfajta érzelem futott át. Kimerültség, bánat, elkeseredettség.
-Mi a baj, Rickie?-kérdeztem aggodalmasan, éreztem, hogy szívem gyorsabb ütemre váltott, ahogyan barátnőmnek keserédes mosoly jelent meg az arcán.
-Semmi, minden rendben. Csak kicsit fáradt vagyok.-fordult felém, pillantása győzködő volt, magabiztos.
-Akkor menj aludni.-löktem meg gyöngéden.
-Az lesz.-bólintott beleegyezőn.-Te pedig menj, és hívd fel azt a hülye gyereket.-mondta, majd felállt, és egy puszit nyomott a fejemre. Utánafordultam, néztem, ahogyan becsoszog, kinyitja az ajtót, majd mosolyogva eltűnik mögötte. Valami azonban nem volt rendjén. Valami furcsaság lebegett a levegőben, valami, amit nem tudok megmondani, hogy mi. Egy olyan dolog, amit nem tudunk pontosan, mégis tisztán érezzük, hogy ott van. Nem tetszett nekem Rickie mosolya. Nem volt természetes...sokkal inkább erőltetett. Biztos csak a munka., hiszen mondta, hogy fárasztó. Szegénykém. Jövő héten rendezek egy csajos napot, ez biztos. Elmegyek vele vásárolni, meg minden. Elérem, hogy jobb kedve legyen, és egy kicsit felviduljon. Most pedig erőt gyűjtök, és teljesítem ez előttem álló feladatot...
-Hála az égnek!-kiáltott bele a telefonba, már az első csörgés után, mindenféle köszönés nélkül.
-Neked is szia, Niall.-köszörültem meg a torkom, mire recsegés hallatszott a vonal másik végéről.
-Öhm, szia...-köszönt bele zavartan, majd egy pár másodperces néma csönd állt be.-Minden rendben?-kérdezte nyugodt hangon.
-Igen.-válaszoltam.
-Hülye voltam...Nem kellett volna úgy beszélnem veled, sajnálom. Tudom, hogy nem mentség, de elborult az agyam...-kért elnézést, és ugyan nem láttam magam előtt, de tudtam, hogy a feje le van hajtva, és közben babrál valamivel.
-Igen, hülye voltál.-helyeseltem, mire felhorkant.
-Bocsánatot kérek.-ismételte még egyszer, jobban hangsúlyozva, remélve, hogy most már észre veszem a fő mondandót. Direkt húztam az időt egy kicsit, nem válaszoltam, szinte hallottam, hogy a pulzusa megemelkedik, és egyre türelmetlenebb lesz.
-Felejtsük el.-szólaltam meg egy idő után, mikor már kellőképpen megszenvedtettem. Hallottam, hogy Niall megkönnyebbültem felsóhajtott.
-Imádlak.-mondta már jobb kedvűen.
-Hah, bizonyítsd.-kekeckedtem, mire meglepett hümmögést hallottam.
-Te akartad.-jelentette ki.-Körülbelül két és fél óra múlva otthon leszek.
-És?
-Majd meglátod.-válaszolt sejtelmesen.
-Niall, mire készülsz?-kíváncsiskodtam.
-További szép napot, kedvesem.-mondta lazán, és még mielőtt megszólalhattam volna, kinyomott. Hüledezve néztem a kezemben tartott mobilra, és egyszeriben elkezdett remegni a gyomrom. Ha Niall ilyen titokzatos, akkor általában készül valamire, és ha nem mondja el mire, akkor az a valami vagy nagyon fog tetszeni, vagy ki fogok tőle borulni. Idegesített, hogy nem tudtam semmit, és nem tehettem semmit. Hiába hívtam vissza, most ő játszotta el ugyanazt, amit ma én. Nem vette fel, sokadik hívásra sem. Idegességemben lecsaptam a telefont a pultra, és a szobámba akartam felmenni, amikor csipogni kezdett. Üzenetem jött. Fejvesztve rohantam vissza, hogy elolvassam. Tőle jött. Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet, amiben ennyi állt: "Mindent a szemnek..." N.

(II./25.) Az élet hegymászás, de a kilátás, csodás...

 Sziasztok Drága Olvasók!
Meghoztam az új részt, igaz, még mindig nem olyan hamar, ahogy ígértem, de nem is olyan későn. :) Először is szeretném megköszönni, hogy nemrég túlléptük a 60 ezer látogatót, ami elmondhatatlanul jó érzés, valamint a 71 rendszeres feliratkozót! Köszönöm szépen, ti vagytok a legjobbak!♥ Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyi időt elvesz az év vége...Nem tudok előre ígérni semmit, hogy mikor jönnek majd a részek, mert fogalmam sincs, mennyi dolgom lesz még. Talán a hosszúhétvégén tudok hozni rész, megpróbálok időt szánni rá, ugyanis nemsoká be fog indulni a történet, több izgalom lesz benne, mint az elmúlt részekben. :)
Na, nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, szeretettel várom a véleményeket!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Miley Cyrus - Climb

Amint kiléptem a bejárati ajtón azonnal megcsapott a kinti kellemesen meleg levegő. Azok után az esős, borongós hangulatú napok után most végre részesülhetünk egy kis napsütésben, ami kit tudja, hogy meddig tart. Sosem tudhatjuk előre, mikor jön egy nem várt változás, ami aztán hirtelen az ellentettjére fordítja a dolgokat, és a jóból rossz lesz, a rossz pedig jóra fordul. Így történt ez az imént is. Ezelőtt pár nappal még görcsben álló gyomorral ültem az ágyon, és agyaltam, mi fog történni velem, az életem miként fog megváltozni. Féltem, hogy minden újra a régi lesz.
Viszont most kicsattanó jókedvvel, a szívemben mindenfajta aggodalom nélkül indultam el megnézni apáék jövőbeli lakását. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy jó lesz nekik itt, és az, hogy ezentúl közelebb lesznek, és akkor találkozhatok velük, amikor csak akarok, teljes izgalommal töltött el. Az, hogy itt fognak lakni nem sokban fogja befolyásolni az én életemet, hiszen már döntöttem, hogy melyik utat választom, és apa elfogadta. Tudom, hogy nem ez a legegyszerűbb út, lehet, hogy tele lesz akadályokkal, és talán el fogok bukni, többször is...De ez az én utam, én választottam, és végig fogok menni rajta. Akkor sem fogok letérni róla, ha a megpróbáltatások állhatatos falakként, vagy hegyekként állnak majd az utamba. Hiszek benne, hogy van elég erőm leküzdeni azokat, bármilyen magasak is legyenek. Most eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem. Az élet hegymászás, de a kilátás, csodás. Hiszek benne, hogy a túloldalon egy csoda vár rám...olyan csoda, amelyről mindig is csak álmodni mertem. Lassan, idővel a birtokában leszek mindannak, amire szükségem van a céljaim megvalósításához...és tudom, hogy jó irányba haladok...
Éppen a kulccsal babráltam a zárban, amikor hirtelen hangos dudaszót hallottam meg az utcáról. Kérdőn fordultam a hang irányába, majd önkénytelenül elmosolyodtam, amikor megláttam, ahogy kihajolva a kocsi ablakán hadonászik, elégedett vigyorral az arcán. Hitetlenül forgattam meg a szemeimet, és emeltem az égbe a tekintetem, ahogy végre sikerült bezárnom az ajtót, és elindultam le a lépcsőn, felé. A fejemet rázva néztem egyenesen a szemébe, miközben ő türelmetlenül feküdt a dudán.
-Mondtam, hogy eszedbe ne jusson otthagyni a munkát.-pirítottam rá köszönés nélkül.
-Én meg mondtam, hogy nélkülem nem mész sehova.-válaszolt nyugodt hangon.-Együtt megyünk el megnézni a házat, nem hagyom, hogy egyedül legyél azzal az emberrel. Ki tudja, milyen módszert eszelt ki az a pasas, hogy meggyőzzön téged.-sorolta vészjóslóan.
-Mióta lettél te ilyen bizalmatlan az emberek iránt?-kérdeztem meglepve, ugyanakkor jót szórakozva az összeesküvés elméletein.
-Nem szeretem az ismeretleneket. Semmit nem tudni róluk, lehet, hogy veszélyesek. Egyáltalán tudod, mi a munkája?-húzta fel a szemöldökét, látszott rajta, hogy iszonyúan félt.
-48 éves, elvált, vállalatvezető férfi, tisztességes állással, és jövedelemmel.-feleltem unottan.-Apa egyik cégen belüli nagyon távoli ismerőse. Tiszta a csávó.-bizonygattam, ám Niall felhúzott szemöldökéből, és a grimaszából ítélve nem győződött meg túlságosan.-Na jó, ha végeztél a melóval szedd össze a srácokat, és játsszatok Cobra 11-et, leplezzétek le, kapjátok rajta valami bűntett közben. De ha most nem indulunk, akkor tényleg lesz okunk félni, mert apa megöl, ha a mai napon nem utalhatja a pénzt.-siettettem, mire Niall halványan elmosolyodott, és odahajolt, hogy adjon egy csókot.
-Igenis, asszonyom!-tisztelgett, majd felbőgött a motor, és elindultunk a ház felé.
Lefékeztünk a megadott címen, ami alatt egy takaros, két szintes családi ház állt, visszafogott, fehérre meszelt falakkal, és az utcára néző két ablakkal, eggyel az emeleten, eggyel a földszinten. A fekete lépcső mellett kovácsoltvas korlát gyűrűzött le, majd folytatta útját a ház előtt. Első ránézésre szimpatikus volt. A környék nyugodtnak tűnt, nem hallatszott olyan fülsüketítő zaj, mint a belvárosban, de az úton így is jártak autók, csak kevesebb. Ez a ház távol volt a központtól, de elég közel ahhoz, hogy az embernek ha szüksége van valamire, rövid idő alatt bejuthat a belvárosba, vagy például a munkahelyre. Niallel egymásra néztünk, és egy mosollyal nyugtáztuk, hogy mind a kettőnknek tetszik. Épp szálltunk ki a járműből. amikor nyitódott a bejárati ajtó, s egy férfi lépett ki rajta öltönyben, széles vigyorral az arcán. Alacsony, köpcös ember volt, őszülő, de a kora ellenére jól tartotta magát.
-Jó napot, kisasszony.-állt meg előttem, majd udvariasan üdvözölt.-Jack Wilkinson vagyok, ön pedig bizonyára Elizabeth Grey. Az apjával már mindent megbeszéltünk, már csak az ön válasza hiányzik.-tért rá egyből a tárgyra, majd kezet fogott a mellettem álló Niallel.-Üdvözlöm, Mr Horan. Örvednek a szerencsének, micsoda meglepetés! A lányom hatalmas rajongója.-mondta csillogó szemmel Niallre nézve, akin látszott, hogy már holtig unja ezt a sokat hallott szöveget, de azért illedelmesen meghallgatta, és mosolygott közben.-Megtenné, hogy aláír neki valamit?-kezdett el kutatni a zsebében, mire Niall a vállára tette a kezét, ezzel megállítva őt.
-Mindent aláírok, de előbb intézzük el azt, amiért jöttünk. Sok a dolgom, tudja, a munka okozta időhiány.-közölte tárgyilagosan.
-Teljes mértékben megértem.-bólintott együtt érzően Jack, majd összecsapta a tenyerét.-Nos, akkor menjünk is be!-fordult sarkon, mi pedig követtük befelé.
A küszöböt átlépve egy apró előszobába értünk, ahol nem volt más, csupán pár fogas, és egy tükör a falon. Az előszobából nyílt egy kisebb folyosó, melynek végén a konyhát találtuk. Valamivel kisebb, mint az otthoni konyha, de előny, amiért az udvarra néz, hatalmas ablakain át teljes fényben úszott a helyiség. A földszinten található volt még egy vécé, és egy nappali, ami a konyhából nyílt, és egy méretes ajtó vezetett ki a kinti teraszra.
-Azért nincsenek bútorok szinte sehol, mert már mindent átpakoltunk az új lakásba, de gondolom ez egyértelmű.-magyarázta, miközben lépcsőztünk fel az emeletre. Való igaz, hogy a konyhapulton, és a fotelen kívül tényleg nem volt semmi más bútor.-De Mr. Grey említette, hogy önök szeretnék berendezni, szóval nem baj, amiért nincsenek.
-Ez így igaz. Apám rá bízta a lakás berendezését, miután rámondtam az áment.-válaszoltam.
-Ki lesz a lakberendezőjük?-kérdezte kíváncsian.
-Még nem tudom, állítólag apa ismer valakit, akitől segítséget kérhetek.-rántottam meg a vállam.
-Szerintem Marcusra gondol, őt én is ismerem, és szerintem kiváló az ízlése.
-Igen, azt hiszem, valami Marcus a neve.-bólogattam felelevenítve magamban valamit az apával folytatott beszélgetésből.
-Remek választás, csak ajánlani tudom.-mondta, majd kinyitotta előttünk az egyik szoba ajtaját. Az emeleten három szoba állt, és egy fürdő. Mindhárom szoba tágas volt, és egy az udvarra, kettő pedig az utcára nézett. Megálltam az ablak előtt, és magam előtt láttam a kertet, valamint a háttérben a többi házat. Hirtelen csörögni kezdett Jack mobilja.
-Ne haragudjanak, ezt okvetlen fel kell vennem. Mindjárt jövök, addig itt hagyom önöket.-hadarta, majd felkapta a telefont és kiviharzott a szobából. Karba tett kézzel fordultam újból az ablak felé, és nagyot sóhajtottam. Niall ebben a pillanatban mögém lépett, és átkarolva a derekam magához húzott, majd egy gyengéd puszit adott a fejemre.
-Na, mi a baj? Nem tetszik?-duruzsolta a fülembe.
-De, nagyon is, szerintem jobb lakást nem is találhattak volna...-bólogattam hevesen.-Csak olyan hihetetlen ez a helyzet.-csóváltam meg a fejem beharapva a ajkam.
-Hogy érted?-kérdezte meglepve.
-Tudod, két hónapja még a szobámban ültem, és terveztem a jövőmet, álmodoztam, képzelődtem...meséltem mosolyogva.-Most pedig apáéknak nézek házat Londonban, ahol már nem velük fogok együtt élni, hanem valaki mással...
-Lizzie, sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Én sem hittem volna, hogy valaha ez lesz belőlem, ami most vagyok.-fordított szembe magával, és a szemembe nézett.-Elmondhatatlanul örülök, amiért engem választottál, mert tudom, mennyire kötődsz a családodhoz. Tudom, milyen nehéz volt meghoznod azt a döntést, akkor, a repülőtéren, és fogalmam sincs, mi lett volna, ha akkor nem úgy döntesz...De nézd a jó oldalát. Valamilyen szinten visszakapod a szeretteidet, még ha nem is lesz minden ugyanolyan, mint ezelőtt.-mondta szeretetteljes hangon, arcán bujkáló mosollyal.
-Hát emlékszel még rá?-kérdeztem óvatosan elmosolyodva.
-Kristálytisztán. Az a nap egy új szakasz kezdetét jelentette nekem.-árulta el, majd lesütötte a szemét, és halványan elpirult. Halkan felkacagtam, majd magamhoz rántva érzékien megcsókoltam.
-Remélem nem bántad meg.-hajtottam oldalra a fejem, kihívóan nézve rá.
-Eddig úgy látszik, nem.-felelte lazán.
-Na azért.-biccentettem, majd lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomtam a szájára. Ekkor nyitódott az ajtó, és a férfi csörtetett be rajta,.
-Elnézést, de fontos hívás volt.-közölte hidegen.-Nos, aláírhatjuk a papírokat?-kérdezte reménykedő, ám inkább türelmetlen tekintettel. Nagy levegőt vettem, és határozottan bólintottam.
-Igen.-feleltem, majd rövid időn belül már a nevünkön volt a ház. A papírokat is nekem kellett aláírni, de nem bántam. Még sosem vettem házat, ez az első alkalom. Legalább már tudom, milyen érzés amikor a sajátodénak tudhatsz egy kis zugot, ami most már csak a tiéd.
-Remélem nem lesz gond.-tette el a papírokat elégedett vigyorral az arcán Jack.
-Mi is reméljük. A pénznek három napon belül meg kell érkeznie, ha bármi baj adódik, apámat keresse, de ha jól tudom, valamennyi előleg már a számláján van.-mondtam tájékozottan.
-Igen, jól tudja. Akkor, oda is adnám a kulcsokat. Ha bármi történik, vagy ha segítségre van szükség, hívjanak. -mondta, majd a kezembe ejtette a kis fém kulcsokat.-Szép éveket kívánok önöknek!-mondta, majd miután még vetett egy utolsó pillantást a halványkékre festett falakra felállt, és elindultunk kifelé. Már én fordítottam el a kulcsot a zárban.
-Minden jót! Jaj, majdnem elfelejtettem. Aláírná ezt a lányomnak?-húzott elő egy papírt, és Niall kezébe nyomta a tollal együtt. Niall szó nélkül aláírta a lány nevére, majd elköszöntünk, és Jack beszállt a kocsijába, majd villámgyorsan elhajtott. Sóhajtva álltam meg a frissen vásárolt ház előtt. Hát megcsináltam. Megvettem. Első feladat teljesítve. Most következik, hogy be kell rendeznem. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg olyan jó-e az a lakberendező, mint amennyire dicsérik. Remélem, egy kicsit azért jófej. Semmi kedvem nem lesz egy idegesítő öregember okoskodását hallgatni.
-Indulhatunk?-zökkentett ki Niall a bambulásból.
-Persze.-bólintottam, majd beszálltam az előre kinyitott kocsiajtón, és Niall felé fordultam.
-Éhes vagyok, mit szólnál egy ebédhez?-ajánlotta váratlanul.
-Te nem vagy épp halálosan elfoglalt?-emlékeztettem, hiszen Jacknek azt mondta, hogy mennyire szorít az idő.
-Ugyan, a srácok csak örülni fognak ha viszek nekik valami ehetőt.-legyintett.-Amúgy azt csak azért mondtam, hogy megértse, nincs szükségünk a felesleges körökre. Alaposan megnéztük, tetszett, megvettétek. Semmi szükség a tiszteletkörökre.-magyarázta, erre leesett az állam.
-De furfangos vagy.-ráztam meg a fejem, mire Niall elnevette magát.
-Tudom. Szerintem jobban jártunk így, hogy én is eljöttem, ki tudja, mennyi ideig kellett volna hallgatnod a süketelést a ház szépségeiről. Ami fontos, azt már mind tudjuk, az meg senkit nem érdekel, hogy hány csík fut végig a parkettán. Ismerem ezeket az embereket, Lizzie, nagyon is jól. A csillagokat is leimádkozná az égről, csakhogy ő jöjjön ki nyertesen.-mondta nyersen.
-Azt mondod, rosszul döntöttem?-ijedtem meg.
-Dehogyis.-nevetett fel.-Jól döntöttél. Csak azt akartam mondani, hogy ezek az emberek mindenre képesek a pénzért.-mondta mélyen a szemembe nézve.
-Tudom.-feleltem, teljesen tisztában voltam vele, hogy miről beszél.
-Örülök neki. Na, akkor irány a Nando's!-kiáltott fel, majd indította a motort...
-Szerinted nem lesz kicsit sok ez a rengeteg kaja?-súgtam oda halkan Niallnek.
-Hidd el, a többiek az éhezés határán vannak. Előbb beszéltem Louisszal, ő adta le a rendelést. Én csak viszem, amit kérnek.-tárta szét a karját, közben pedig megérkezett a rendelt ennivaló. Niall kifizette, majd elvettük a dobozokat, és a szatyrokat, és a kijárat felé mentünk. Odakint hűvös szellő érintette meg a bőröm. Felnéztem az égre, amin kövér esőfelhők hada sorakozott, arra várva, hogy végre kiengedjék magukból a felgyülemlett folyadékot. Niall hirtelen megtorpant mellettem, és a fejét ide-oda kapkodva nézelődött. A homlokát összeráncolva fordult felém, majd vakarta meg a tarkóját. Zavartnak, és idegesnek tűnt.
-A rohadt életbe...-káromkodott, a végét az orra alatt motyogva.
-Mi a baj?-kérdeztem új fogást véve a kezemben lógó zacskón. Niall lesütötte a szemét, és elhúzta a száját. Gyanús volt. Tekintetemet az autónk felé fordítottam, és ekkor megértettem, hogy Niallnek mi a baja.
-Ezt nem mondod komolyan!-törtem ki félig dühösen, félig aggodalommal telve.
-A fenébe is, hogy most tudják elvinni azt is!-csattant fel egyet dobbantva.
-Nem láttad, hogy ott nem lehet parkolni?-förmedtem rá.
-Nem...de most már tudom.-hajtotta le a fejét bűnbánóan.
-Akkor mi lesz most?-fordultam felé, már egy fokkal higgadtabban.
-Hát, úgy látszik, sétálunk.-felelte keserűen, ajkai vékony csíkká szűkültek.
-Az kizárt!-ráztam meg a fejem azonnal.-Biztos, hogy nem fogom végigvonszolni ezt a sok cuccot az egész városon.-tiltakoztam határozottan.
-Akkor taxizunk.-vont vállat, majd a zsebéhez nyúlt elővéve a pénztárcáját. Újból az égre néztem, amin egyre agresszívebben gyűltek a komor, ijesztően sötét felhők. Hirtelen egy dühös cammogást hallottam meg.
-O-ó...-sziszegte Niall.
-Na, mi az?-kérdeztem kíváncsian.
-Úgy látszik, mégis gyalogolunk...
-Ezt nem mondod komolyan!-emeltem égnek a tekintetem, ezúttal hitetlenkedve.
-Sajnálom, az összes készpénzemből kaját vettem, a kártyám meg nincsen nálam.-nézett rám bocsánatkérően.
-Ezt nem hiszem el...-léptem egy lépést arrébb. Nálam sajnos nem volt elég pénz taxira, szóval nagyon úgy látszott, hogy sétálunk.
-Ne haragudj. Viszem én az összes szatyrot, jó?-ajánlotta, miközben tágra nyílt szemekkel bámult rám, tekintetéből látszott, hogy valóban bántja a helyzet.
Nem tudom, hogyan történt. Fogalmam sincs miért, de hirtelen elnevettem magam, a bennem levő harag tovaszállt, és mosollyal az arcomon léptem oda Nialhez, majd végigsimítva az arcán egy puszit adtam neki. Döbbenten nézett rám, nagyokat pislogva.
-Na, induljunk, mert a kihűlt kajánál nincs rosszabb.-mondtam derülten, mire Niall arcára óvatos mosoly kúszott.
-Nem haragszol?-kérdezte félénken.
-Nem.-válaszoltam határozottan.-Bár nem repesek az örömtől, amiért ilyen vaksi voltál, már abban sem vagyok biztos, hogy kettőnk közül nekem kell a szemüveg, de nem haragszok.-mondtam, mire jóízűen felkacagott, és megvakarta az állát.-Viszont ha nem haladunk, meg fogunk ázni, és akkor tényleg nehéz lesz kiengesztelned.-tettem hozzá gyorsan. Niall bólintott, majd egy puszit nyomva a homlokomra átvette a kezemben tartott zacskókat, és elindultunk a járdán, bele a tömegbe.
-Vedd fel a kapucnid.-súgta a fülembe, miközben ő is a fejére húzta az övét.
-Miért?-kérdeztem, majd úgy tettem, ahogy mondta.
-Sokan megfordulnak utánunk.-mondta kissé rekedtes hangon, megszaporázva a lépteit. Alig vettem észre, hogy már majdnem futottunk.-Hátam közepére nem kívánom most, hogy felismerjenek, mert akkor muszáj lesz megállni, és a srácokat már szerintem szétveti az ideg.-magyarázta, majd befordultunk egy szűkebb utcába. Egy hangos dörgés rázta meg a testem, ami az égből jött. Nem sokkal később, az ég újból dörögni kezdett, egyre hangosabban, és ijesztőbben, úgy hatott, mintha csak pár perc, és ránk szakad az egész égbolt. Félelmetes volt.
-Ne félj, már nemsoká ott vagyunk!-nyugtatott meg Niall, mintha csak olvasna a gondolataimban. Nagyot nyelve bólintottam egyet, és visszatettem a kapucnit a fejemre, amit időközben lefújt onnan a szél. A levegő fokozatosan nehezedett ránk, egyre sötétebb, és nagyobb homály volt, a hideg széltől megborzongtam, a csontomig hatolt. És ekkor, a semmiből, egy esőcsepp csattant szét a felhevült aszfalton, amit sok ezer követett még. Pillanatokon belül, úgy ahogy megjósoltam, zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék. Az emberek felnyitották az ernyőiket, bemenekültek a boltok kirakataihoz, vagy az üzletekbe az eső elől. Mi azonban egy szál pulcsiban, kezünkben halomnyi ennivalóval baktattunk az esőben. Niall a karomra kulcsolta a kevésbé terhelt kezét, úgy húzott maga után, miközben az eső megállíthatatlanul szakadt ránk, átlátszatlan függönyt képezve a szemünk előtt.
-Gyere, siessünk!-üvöltötte, majd maximum tempóra kapcsoltunk, úgy csattogtunk végig a járdán. Nem tudtam, milyen messze vagyunk még a céltól, de már teljesen mindegy volt. A cipőm minden egyes lépésnél slattyogott a benne álló víztől, a ruhám teljesen átázott, a bőrömön éreztem a hideg cseppeket.-Nézd, oda megyünk!-kiáltott fel Niall, és ha jól láttam, egy nem túl messze lévő épületre mutatott, amit hatalmas üvegablakok díszítettek. Minden erőnek összeszedve sprinteltünk egy utolsót, és lihegve, csurom vizesen estünk be az előtérbe. Zihálva, bőrig ázva álltunk meg, hogy kifújjunk magunkat. Végignéztünk egymáson, és egyszerre nevettünk fel. Niall farmerja a combjáig felázott, a fehér cipője csillogott a nedvességtől, piros pulcsija pedig vízzel megtelve csüngött rajta. Tincsei a homlokára tapadtak, arcáról csurgott az eső, ám szemei vakító gyémántként, intenzíven ragyogtak. A szája sarkában bujkáló mosoly elárulta, hogy nem ideges, és én sem voltam az. Eláztunk, ez van.
-Hát, azt hiszem, a fiúk tényleg ki fognak akadni.-emelte fel a kezében tartott szatyrokat, mire sziszegve bólintottam.
-Niall!-kiáltotta valaki, mire a hang irányába fordultunk.-Na, ti aztán szépen eláztatok.-folytatta Harry vigyorogva, majd odajött hozzánk.
-Tessék, meghoztuk az ebédet!-nyújtotta át a zacskókat,mire Harry fintorogva nézett ránk.
-Viccelsz, haver.-jelentette ki komolyan Harry.-Én ebből biztos, hogy nem eszek, talán majd a többiek.-nevetett.-Na száradjatok meg, aztán gyertek, mert lassan folytatni kéne a próbát.-mondta, majd hátat fordított, ám hirtelen visszanézett.-Egyébként hogy lehettek ti vizesek? Niall kocsival ment el.-tűnődött, mire Niall megköszörülte a torkát.
-Igen, tényleg azzal jött, azonban valamilyen oknál fogva nem tudja megkülönböztetni a parkolási táblákat.-válaszoltam, Harry kérdőn nézett rám.-Elvitték a kocsiját, mert tilosban parkolt.-egyszerűsítettem le, mire Harry elkerekedett szemekkel pillantott Niallre, és hangosan elröhögte magát.
-De szerencsétlen vagy!-nevetett a hasát fogva.-Na, akkor lesz még egy utad. Majd elviszlek, ha vége a mai napnak, oké?-ajánlotta a göndör.
-Milyen nagylelkű vagy, igazán köszönöm.-válaszolta gúnyosan Niall.
-Ugyan már, ez csak természetes.-kacsintott Harry, és elkocogott.
A mosdó felé vettük az irányt, ahol megpróbáltunk kicsit megszáradni. A mosdókagylón ülve a hajamat törölgettem, miközben Niall levette magáról a pulcsiját. Fehér, feszülős pólója teljesen a felsőtestére tapadt, kihangsúlyozva ezzel férfias előnyeit. Pimasz vigyorral az arcomon, a szemem sarkából kukucskáltam, és élveztem a látványt. Végigmértem tetőtől-talpig, széles vállait, magas alakját, izmos hátát, és karjait, valamint formás fenekét, amit csak egy boxer takart.
-Tetszik, amit látsz?-zökkentett ki hirtelen, mire éreztem, hogy elvörösödöm, és lehajtott fejjel törölgettem tovább az arcom, és a hajam. Lábakat láttam meg magam előtt a padlón, majd óvatosan felemelve a fejem összetalálkozott a tekintetünk. Sejtelmesen mosolygott, tekintete mélyre hatoló volt, szinte éreztem, ahogy a nézésemből tudja, mire gondolok. Közelebb lépve hozzám átkarolta a derekam, és magához húzott. Lábamat átfontam a dereka körül, kezemmel pedig végigsimítottam a mellkasán. Annak ellenére, hogy nyirkos ruhák voltak rajta, a bőre perzselt, ahogy hozzáértem. Egy férfias morgás szakadt fel belőle, ahogyan megragadtam a pólója szélét, és ujjaimmal végigsúrolva a bőrét, fentebb húztam az anyagot. Egymás szemébe néztünk. Szemhéjaim önként csukódtak le, ahogyan puha ajka a nyakamat érintette, lehelete csiklandozta a bőrömet. Ujjai erősebben martak a csípőmbe, ezzel még közelebb húzott magához. Rajtam egy vékony top volt, rajta pedig egy póló, de még ezen keresztül is éreztem felhevült testét.
-Deja vu érzésem van...-mormolta a nyakamba, majd száját végighúzta a nyakamon, egészen a vállam széléig.
-Nekem is.-feleltem, már amennyire beszélni tudtam ilyen helyzetben. Való igaz, hogy kerültünk már hasonló helyzetbe, amikor nemrég, hajnalban elmentünk sétálni, és a vége akkor is az lett, hogy bőrig ázva értünk haza.
-Mit szólnál hozzá, ha teljes lenne ez az érzés?-kérdezte rekedtes hangon, végigcsókolva a kulcscsontomat, mire végigfutott rajtam a hideg. Szükségem volt egy kis időre, amíg eljutott a tudatomig, hogy Niall mire is gondol.
-Szerintem ez nem a megfelelő alkalom.-mosolyodtam el, majd legnagyobb bánatomra is, de el kellett tolnom egy kicsit magamtól. Szemei vágytól izzottak, és tényleg, mindennél jobban kívántam, de kettőnk közül, most neki fontosabb dolga van.
-Figyelj, neked most vissza kell menned próbálni.-néztem a szemébe, a tarkóját masszírozva.-De megígérem, hogy bepótoljuk.-húztam mosolyra a számat, majd kárpótlásul gyengéden megcsókoltam, amit a legnagyobb szívességgel viszonzott.
Egy térhajlatig leérő, ülepes, kétszer nagyobb számú melegítőben, egy bő, fekete pulcsiban, törölközővel a fejemen ültem a kényelmes fotelban,és hallgattam, ahogyan próbálnak. Niall nem zavartatta magát, ő felső nélkül, csupán egy farmerkabátban és valami gyorsan szerzett rövidnadrágban állt a mikrofon előtt, és még a víztől nedves hajjal énekelt. A többiek jót szórakoztak rajtunk, főleg Louis, aki eleinte fel volt háborodva a kaja miatt, de később már a falnak támaszkodva röhögött ki minket. Liam valamivel megértőbb volt, azonnal felajánlotta nekem a pulcsiját, Harry pedig hozott egy melegítőt, fogalmam sincs honnan. Niall folyamatosan nevettetett, fura arcokkal, és táncmozdulatokkal örvendeztetett meg. A fejemet támasztva, fekve néztem végig a hülyéskedését, azonban amikor a mellkasát kezdte el simogatni, ott végem lett. Könnyes szemekkel fordultam le a kanapéról, mire a srácok is elnevették magukat, és abbahagyták az éneklést.
-Ne, ne hagyjátok abba!-emeltem fel a kezem a parkettán feküdve.-Minden rendben, csak szóljatok rá a szőkére, hogy uralkodjon magán!-mutattam Niallre vádlón, aki úgy tett, mint egy ártatlan kisgyerek.
-Horan, dekoráld magad!-figyelmeztette Louis.
-Az moderáld, te nagyon eszes.-vágott közbe Liam, mire Louis pislogott párat, majd nevetve legyintett.
-Mindegy. A lényeg, hogy higgadj le, mert ha kell kiteszünk az esőre.-rázta meg a mutatóujját fenyegetően, erre Niall maga elé emelve a kezét vette tudomásul Louis figyelmeztetését.
Visszaültem a helyemre, a srácok pedig tovább folytatták, amit elkezdtek. Lábamat törökülésbe húzva, dőlöngélve, megigézett arckifejezéssel hallgattam az egyik, már sokszor énekelt dalt, de számomra még mindig sokat jelentett. Minden egyes szava úgy éreztem, mintha csak nekem szólna, és ahogy előadja, semmi kétség, hogy nekem énekli. Arról nem is beszélve, hogy végig a szemembe néz, és szinte együtt énekeljük végig a szöveget. Simogatja a lelkem, amikor ezt hallom tőlük. Sikerül elhitetnie velem, hogy tényleg, minden feltétel nélkül szeret, az összes kis dolgommal együtt, ami másoknak jelentéktelen, neki viszont a világot jelenti...