tag:blogger.com,1999:blog-15572691514133457982024-03-13T02:02:57.839-07:00BrokenAnonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.comBlogger127125tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-42502346562407099332017-03-29T11:44:00.001-07:002017-03-30T08:42:04.698-07:0010. Talking body<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgdieyh4Htn8HYfwq98KcdtkilZy-LCDjzEtm5HrmUFV6Lz7pUloYbWid08X7cxdtsHX9nULqvTyWVgh0Qa5wn3mHzLVh_qte5QNqE4Z6qG0PEkyKxS_rw7OXNHgIgEUduqJSDI2eDbRuA/s1600/zayn003_03.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgdieyh4Htn8HYfwq98KcdtkilZy-LCDjzEtm5HrmUFV6Lz7pUloYbWid08X7cxdtsHX9nULqvTyWVgh0Qa5wn3mHzLVh_qte5QNqE4Z6qG0PEkyKxS_rw7OXNHgIgEUduqJSDI2eDbRuA/s320/zayn003_03.jpg" width="244" /></a></div>
Izomból csapott arcon a hétfő-reggel érzés. Már értem miért hívják annyian HATE-főnek.<br />
Szokásosan késésben voltam, mivel egész éjszaka vergődtem, és talán úgy hajnalban sikerült elaludnom. <br />
Otthon már nem volt senki, így csak lerohantam a garázsba, magamra kaptam a bőrdzsekim, a bakancsom, a sisakom, és száguldottam suliba.<br />
Alapból rányomta a napomra a bélyeget, hogy Caleb ma délután megy vissza az egyetemre, és ki tudja meddig nem látom megint.<br />
A suli parkolójában letettem az én drágámat, mikor mellém gördült egy kocsi hangos dudálással.<br />
-Hülye gyerek, megijesztettél!-ugrottam mosolyogva Harryhez, miközben ő kikászálódott a kocsijából.. Jó volt már látni, a jelenléte kicsit javított a kedvemen.<br />
-Ma se vagy kialudva, mi?-kérdezte egyből.-A karikák csak úgy üvöltöznek a szemed alól.<br />
-Már meg sem lepődök.-vetettem át a vállamon a táskám, majd elindultunk be a suliba.<br />
Az ajtón belépve egyből megszokott zsivaj fogadott minket. Sosem értettem hogy képes valaki hétfő reggel már torka szakadtából röhögni, pontosan úgy, ahogy egy alsóbb éves lány csinálta előttem.<br />
-Nem akarok itt lenni.-sóhajtottam fáradtan, miközben Harry szekrényéhez értünk.<br />
-Ez az utolsó év, az nyugtasson.-próbált pozitív érzéseket kelteni bennem Harry, több-kevesebb sikerrel. <br />
Hasonlóan hozzám, ő is magasról leszarta már, hogy jelenik meg suliban. Egy kopott kockás ing volt rajta, alatta fekete póló és egy megviselt, szaggatott csőnadrág. Szerintem Harry már reggelente a fésülködéssel se bajlódik, csak összetúrja a göndör fürtjeit, és kész. Pontosan ez a nemtörődöm külseje vonzotta annyira a lányokat, sőt, még az idősebb nőket is.<br />
Hirtelen fülsüketítő nyávogás hallatszott fel mellettünk.<br />
Haarryy, sziaa!-vigyorgott az összes fogát kimutatva Simone. <br />
Ó, de jól megvoltunk míg ez odavolt pár hétig valami cserediák programon. Nem lehetne visszaküldeni?<br />
-Szia.-köszönt oda Harry, és lélekben felkészült a szokásos üres fecsegésre.<br />
-A hétvégén megint meccsed lesz, jól tudom?-tekergette egyik hajtincsét az ujja körül, miközben direkt úgy állt, hogy kivágott felsőjén keresztül a legtöbbet mutasson a melléből. <br />
Felhorkantam összefont karral a mellemen, olyan szánalmasan próbálkozott.<br />
-Igen.-válaszolt Harry tőmondatokban, ám még ekkor se esett le neki soha, hogy nincs kedve vele beszélgetni.<br />
-Rád fogok fogadni!-jelentette ki, majd kacsintva egy puszit küldött Harrynek, és megperdülve elsétált. <br />
Harry kifújt egy mély levegőt.<br />
-Szerinted valaha leszáll rólam?-kérdezte, várva a biztatásomra.<br />
-Szerintem még a sírba is nyávogva megy utánad.-lomboztam le, mire Harry arca eltorzult, én meg felnevettem.-Na gyere.-ragadtam meg a karját, majd behúztam a terembe, ahol leszünk.<br />
Miután leültem a helyemre, pár pillanattal később egy test vágódott le mellém.<br />
-Hellóka, kislány.-villantott rám Chase egy ezer wattos mosolyt.-Hallod, nem adnád ide a...<br />
-Tessék.-vágtam le elé a matekfüzetem, még mielőtt a mondata végére ért volna. <br />
Chase puszit küldött felém, és lázasan elkezdte másolni a házimat.<br />
Mivel nem különösebben kötött le a Föld kialakulásának története, gondolataim gyorsan elkalandoztak ahogy elkezdődött az óra. Kibámultam az ablakon, néztem az utcát, a sok gyalogost, és az autókat.<br />
Ma délután le kell menjek a terembe. Rám férne már egy jó, kiadós edzés. Vágyom arra, hogy kifárasszam magam. Meg Zack pulcsiját is vissza kell neki vinnem.<br />
Jézusom, hogy kerül ide Zack? Ez a seggfej mindig beférkőzik a gondolataim közé. Rosszabb, mint egy szellem. Időről-időre kísért csak, de akkor keményen arcon csap a felismerés, hogy mi a jó eget keres már megint a fejemben?<br />
Egy bökést éreztem a karomon. Chase zökkentett ki gondolatmenetemből. <br />
-Köszönöm.-csúsztatta elém a füzetemet, egy puszi és egy kacsintás kíséretében.<br />
-Szívesen, mint mindig.<br />
-Délutánra mi a programod?-kérdezte hirtelen.<br />
-Szerintem lemegyek a terembe edzeni.<br />
-Lehet lenézek akkor én is.-elmélkedett. Elnevettem magam.<br />
-Te és az edzés?<br />
-Ne gonoszkodj, ugrókötelezni talán még tudok.-védte be magát.-Harry lent lesz?<br />
-Harry, jössz ma a terembe délután?-fordultam hátra Harryhez, aki szótlanul bólogatott, miközben lázasan körmölte a táblára felírtakat. Na igen, neki szüksége van az érettségihez erre a sok szarságra amit itt tanulunk, bár az biztos, hogy ha majd hivatalos diplomás edző lesz belőle, soha az életben nem fogja felhasználni a bolygókról tanultakat.<br />
Szünetben a szokásos helyünkön ültünk az udvaron. A nap most kellemesen cirógatta az arcomat, kiélveztem az ősz ritka sugarait, mielőtt beköszönt a totálisan zord, esős, borús csatakos idő.<br />
Harry és Chase épp valamilyen filmről vitatkoztak, mikor hatalmas csattanás fagyasztotta meg a levegőt. A szívem kihagyott egy ütemet, ugyanis nagyon jól ismertem ezt a hangot. Villámgyorsan pattantam fel, és rohantam a motoromhoz, ami a most a földön feküdt.<br />
-A kurva életbe!-üvöltöttem messziről, tekintetemet arra a kocsira szegezve, jobban mondva a sofőrjére, aki ezt okozta. Egyre hevesebben lüktetett a vér a fülemben, amikor azonban megláttam Ericet a kormány mögött, egyenesen kirobbant belőlem az ideg.<br />
-Nem látsz a szemedtől, te idióta?!-kiáltottam rá, miközben a motoromat ügyeskedtem felállítani, nagy erőfeszítéssel. Betört az első lámpája, és egy hosszú, matt csík éktelenkedett a gyönyörű, fekete fényezésen. <br />
Mint egy megveszett bika, olyan hévvel indultam meg Eric felé, aki eddig nem szállt ki a kocsiból. Időközben Harry és Chase is ideértek, valamint egy kisebb tömeg gyűlt körén, tudván, hogy most agyon fogom verni azt a faszfejt.<br />
Bizsergett kezem-lábam, ökölbe szorított kezekkel, és vérben forgó szemekkel léptem oda a kocsi ajtajához, amit izomból megrántottam, és kicsaptam. A következő mozdulat az lett volna, hogy kitépem Ericet ülésestől a kocsiból, és addig verem, míg lélegzik, azonban két kéz megakadályozott ebben.<br />
-Candace, csillapodj!-ölelt át Chase, próbálva megállítani, azonban a dühtől felajzva kétszer olyan erő zakatolt bennem, mint általában. Kibújtam Chase szorításából, a következő pillanatban pedig Harry tartóztatott fel. Eric továbbra is az autóban ült, halványan mosolyogva.<br />
-Candace, nyugodj le.-szólt hozzám Harry.-Te álltál rossz helyen.<br />
Hirtelen mellbe vágtak Harry szavai.<br />
-A vonalra parkoltál, Can. Nem volt helye megfordulni.<br />
A rohadt életbe. Valóban én álltam rossz helyen. <br />
-Ettől még nem kéne felborítania a motorom!-makacskodtam tovább, ám részben már szégyelltem is magam, mert tudtam, ha a kijelölt helyre állok, a motoromnak kutya baja se esik.<br />
-Anyámék kifizetik a javítás költségeit.-szólalt meg most először Eric.-Bocsi, nem láttam.-nézett rám mű bűnbánattal, majd végre elhúzott onnan.<br />
-Ezt a rohadékot én még egyszer megölöm.-szólaltam meg pár perc hatásszünet után.-Vége a műsornak, lehet takarodni innen.-fordultam körbe, majd méreggel telve elvágtattam a teremhez, ahol a következő órám lesz.<br />
Mi sem hiányzott a mai napomból. Egy szar éjszaka után még a motorom is megsérül. Remek.<br />
Chase és Harry vonakodva jöttek oda hozzám. Nem szóltak egy szót, sem csak álltak ott mellettem csendesen.<br />
-Tudom, tudom. Magamnak csináltam a bajt.-kiáltottam fel váratlanul, mert éreztem, hogy mindkettejük fejében hegyi beszéd íródik ebben a hatalmas csendben, és nincs kedvem kétszer meghallgatni, mekkora barom vagyok.<br />
-Csak szétnézhettél volna, mielőtt nekimész Ericnek.<br />
-Harry, rólam van szó!-mutattam magamra.-Szóval kérlek, ne kezdj el kioktatni, mert tudom, hogy én csesztem el. De legközelebb majd figyelmesebb leszek, és nem szabálytalanul parkolom le a drága motoromat.-erőltettem a monológom végén magamra egy műmosolyt. Harry és Chase döbbentem pillantottak rám, majd egymásra.<br />
-Suli után várlak a teremben.-szólalt meg végül Harry.<br />
-Támogatom.-bólogatott Chase hevesen.<br />
-Oké.-könyveltem el én is magamban, majd beültünk az órára.<br />
Mintha puskából lőttek volna ki, a kicsengő után úgy száguldottam ki az iskola területéről. Gyűlölöm már ezt a helyet, az itt tartózkodó emberekkel együtt. <br />
Óvatosan ültem fel az én sérült kincsemre, reménykedtem benne, hogy nem esik szét alattam míg hazaérek. Ellenőriztem a fékeket, amik szerencsére tökéletesen működtek, és semmilyen furcsa hangot sem adott ki asz én kicsikém. Hálistennek megúszta egy kis szépséghibával. <br />
Hazaérve csak a takarítónőnket találtam otthon.<br />
-Szia, Elsa!-köszöntöttem kedvesen a nőt, aki éppen az ablakok sikálásán dolgozott. <br />
-Ó, szia, Candace! Jól telt a napod?<br />
-Fogjuk rá.-válaszoltam keserédesen, majd felzakatoltam az emeletre. Felkaptam az edzőcuccaimat, majd mielőtt kiléptem az ajtón, még visszafordultam Zack pulcsijáért, ami ugyanolyan intenzív illatot árasztott, mint az előző nap. <br />
Elhaladtam a szüleim szobája előtt, aminek ajtaja tárva-nyitva volt. Pillantásom megakadt a szoba közepére kipakolt bőröndökön.<br />
-Elsa, mi ez a sok bőrönd?-kérdeztem felvonva a szemöldököm.<br />
-A szüleid elutaznak egy konferenciára holnap.-felelte a létra tetejéről.-Egy hét múlva jönnek haza.<br />
-Egy hét?-kerekedett ki a szemem.<br />
-Mrs. Armstrong azt mondta valami maratoni hosszúságú konferenciára kell menniük. Több napig is eltart.<br />
-Köszönöm, hogy szóltál.-mosolyogtam félig-meddig erőltetetten Elsára, aztán nagy lendülettel bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, és elindultam, hogy végre kiadjam a bennem felgyülemlett feszültséget, amire most még anyáék is rátettek egy lapáttal. Ugyan mikor akarták közölni velem, hogy elutaznak? Vagy úgy voltak vele, majd észreveszem magamtól, hogy nincsenek a házban? Jellemző.<br />
Óvatosan ügyeskedtem be az én rokkant drágaságom az aprócska udvarba, ami a terem hátsó ajtójából, és a kerti kapuból nyílt. Épphogy két ember elfért ezen a kis helyen kényelmesen. Nem jöttem még rá ez a két négyzetméternyi betonplacc mi célt szolgál itt a ház mellett, de valamire biztos jó. Féltve támasztottam le a motorom, nehogy még több kár keletkezzen benne, majd tárcsáztam a szerelő számát, közben pedig előkotortam egy cigit a táskámból. Telefonomat a vállam és a fülem közé szorítva bénáztam, nyakig benne voltam a táskámban, gyújtó után kutatva.<br />
-Á, helló, Ed!-pechemre Ed is pont ekkor vette fel a telefont, mikor a cigi kilógott a számból, beszédem kissé eltorzult.-Történt velünk egy kis baleset, ma egy seggfej a kocsijával felborította az én gyönyörűm.-vázoltam a helyzetet, mire Ed úgy reagált, mintha a gyerekét érte volna baleset. Na igen. Mindkettőnk szenvedélye ez a gépezet.<br />
-Ahogy én látom, csak külsőleg sérült a zománc, meg az első lámpa. Jó, rendben, a holnap délután tökéletes lesz! Köszi! Helló!-raktam le, eközben pedig a gyújtóm is meglett. Diadalittasan húztam ki a fejem a táskám mélyéről, ám abban a pillanatban a szívbaj is elkapott.<br />
-Ó, az istenedet!-esett ki a cigi a számból, ahogy az ajtóban támaszkodóra néztem, akinek szintén cigi virított az ajkai között. Vigyorogva szívott bele, miközben én felszedtem a földről az enyémet, ami gyönyörűen kettétört.<br />
-Kösz szépen!-mutattam felé mérgesen, mire belenyúlt melegítőnadrágja zsebébe, és felém nyújtott egy doboz piros Marlborot. Bizalmatlanul ráncoltam a szemöldököm.<br />
-Kárpótollak.-bökött felém a nyitott tetejű dobozzal.-Nem tudtam, hogy ennyire rossz a lelkiismereted.-mosolygott arcátlanul, mialatt én rágyújtottam, majd a számban levő füstöt válaszul mind felé fújtam, amit ő leszorított szemekkel, grimaszolva tűrt.<br />
-Nem számítottam rá, hogy itt állsz majd előttem fél méterre.<br />
-Tényleg elég rossz a hallásod, ez már a második alkalom.-utalt rosszmájúan a termi balesetre, amikor kis híján eltörte az orrom. <br />
Egyszerre csend telepedett ránk. Pillantásunk egymáséba fonódott, aztán Zack tekintete a hátam mögé tévedt.<br />
-Szegény.-szólalt fel, és tudtam, a motorom sérülésére gondol.-Sose érettem minek az embernek olyan dolog, amire nem tud vigyázni.-morfondírozott, én meg szavai hallatán köhögni kezdtem a füsttől.<br />
-Tessék?-emelkedett a hangom pár oktávot.<br />
-Semmi.-tett úgy, mintha nem az előbb szólt volna be.<br />
-Nekem te csak ne magyarázzál.-mondtam immár halál higgadtan, majd előkotortam a pulcsiját, és erővel a mellkasához nyomtam.-Ezt meg visszaadom.-nyomtam el a cigim, majd elvágtatva mellette a terembe mentem.<br />
Megint kezdi. Vagyis inkább folytatja. De én vagyok a hülye, minek állok én le egyáltalán cseverészni vele, mintha régi cimborák lennénk? Hát az ég világon semmi közöm nincs nekem ehhez a pasihoz!<br />
Már a tomboló zenével a fülemben püföltem a zsákot, mikor nyitódott a hátsó ajtó. Zack zsebre vágott kezekkel, hanyag léptekkel haladt befelé. Testtartása görnyedt volt, de lerítt róla, direkt nem húzza ki magát. Feszülős, szürke felső volt rajta fekete melegítő nadrággal. Izmos, tetovált karján csak úgy feszült a pólója. Észrevettem, hogy pár percig csak egy helyben állt, és nézelődött valamit a polcokon. Hirtelen megálltam.<br />
-Harry és Chase még nincs itt?<br />
Zack kimért mozdulatokkal fordult felém, kezében egy kesztyűt tartva.<br />
-Mint látod.-mutatott körbe a teremben, mire az égnek emeltem a tekintetem, és a fülhallgatómat visszadugva folytattam a zsák ütlegesését.<br />
A helyére képzeltem elsősorban Eric idegesítő pofáját. Felszabadult mozdulatokkal ütöttem meg újra és újra. Bárcsak élőben is megtehetném végre. Az a rohadék míg élek, kísérteni fog.<br />
Zack még mindig bent volt a teremben. Lopva rásandítottam, és tekintetünk pont összeakadt. Húzzon már kifelé innen! <br />
Folytattam, amiben benne voltam, ám egyre jobban frusztrált Zack jelenléte. Jobban mondva szúrós tekintete, ami azóta se akart leszakadni rólam. Figyelmem elterelődött a zsákról, többször is elvétettem az ütéseket.<br />
-Na jó.-álltam meg úgy tíz perc után.-Mi a faszt bámulsz?-vontam kérdőre csípőre vágott kezekkel. Szavaim kissé akadoztak, szaggatott levegővételeim miatt. Zack fejét oldalra billentve mért végig, szótlanul.<br />
-Elárulod, mit lesel?-lettem egyre idegesebb.-Valami rám ragadt, vagy foltos a ruhám?-néztem végig magamon, széttárt karokkal, szemeim pedig kezdtek szikrákat szórni, egyenesen ennek a seggfejnek az irányába.<br />
-Túl ösztönös vagy.-közölte természetesen. <br />
-Mi?-vágtam értetlen fejet, miközben a zsáknak támasztottam fél kezem, másikat pedig a csípőmre vágtam.<br />
-A dühöd vezérel.-fejtette ki.-Edzésnek talán jó, meg hogy kiadd a stresszt, de az életben úgy elvernek, hogy beszarsz.<br />
Alig akartam hinni a fülemnek.<br />
-Te most komolyan engem kritizálsz?-kérdeztem hitetlenkedve.-Mióta az eszemet tudom, bokszolok. Régen versenyszerűen is. <br />
-Azt én elhiszem.-bólogatott hevesen.-De az utcán lófaszt nem fog érni ez a tudás.<br />
Zsigerből felröhögtem.<br />
-Jaj, mert te aztán biztosan tudod!-grimaszoltam, komolyan bólogatva.<br />
-Én már akkor bunyóztam, mikor te még anyuci sminkjeivel játszottál, kislány.-felelte nagyképűen, nálam pedig ez volt az a pont, amikor elszakadt a cérna. Ellöktem magam a zsáktól, földet megrengető léptekkel indultam Zack felé.<br />
-Te most azt hiszed nem tudom szétverni a fejed? Komolyan azt hiszed?-sziszegtem, miközben megerősítettem a csuklómon a kesztyűt, és az iPodomat kitéve a fülemből elhajítottam a terem másik végébe. Zack félszeg, gúnyos vigyorra húzta a száját.<br />
A következő pillanatban nekivágódtam, lendítettem a jobb karom, ám Zack gond nélkül kitért előle.<br />
Az idegeim cafatokban lógtak, egymás után küldtem felé az egyeneseket, és horgokat, Zack alig győzött hárítani. <br />
Valóban a dühöm vezérelt. Pumpált bennem a vérem, nem éreztem, se teret, se időt, csak ütöttem, ahogy a csövön kifért. Ez éltetett. A haragból, az indulatból merítettem erőt, ez volt az én motorom, ami folyamatosan hajtott.<br />
Hirtelen egy jobb horgom betalált, Zack megtántorodott. Önelégült vigyorra húztam a számat, nekiiramodtam, hogy megsorozzam. Hihetetlen mennyiségű adrenalin szabadult fel bennem, míg püföltem Zacket. Végre nem a zsák tompa csattanása a válasz az ütéseimre, hanem a kesztyűm hús-vér emberen ér célba. <br />
Egy óvatlan pillanatban azonban hatalmas hibát követtem el. <br />
Nagy önbizalmam közepette lelassultam, a karomat lógattam. Zack a másodperc töredéke alatt kapta el a lógó bal karom, majd a hátam mögé csavarva azt a legközelebbi falnak nyomott.<br />
Szúrt, égett a fájdalom a karomban, ahogy azt Zack szikla szilárdan tartotta, és húzta egyre felfelé.<br />
Kibaszottul fájt már, mégsem adtam semmi jelét a kínnak.Nem fogom neki megadni ezt az örömöt.<br />
A levegő megfagyott közöttünk, ahogy az idő is lelassult.<br />
Testünk most rés nélkül, teljesen egymásnak feszült, minden egyes pontomon éreztem Zack testét. Mindketten szaggatottam vettük a levegőt, kábultan lihegtünk, a teremben csupán a mi zihálásunk volt az egyetlen zajforrás.<br />
Bőröm hirtelen felforrósodott, mikor megéreztem meleg leheletét a nyakamon.<br />
-Sose...lógasd le a karod.-suttogta a fülembe, hangjára megmerevedett a létező összes izmom. Karja továbbra sem engedte az enyémet, és bár arcunk milliméterekre volt egymástól, konokul előre néztem, kerültem mélyenszántó tekintetét, mely most kendőzetlenül térképezte fel vonásaimat.<br />
Nem akartam tudomást venni kővé dermedt testemről, mely mozgásképtelenné vált.<br />
Nem akartam tudomást venni, hogy bőrén keresztül éreztem az izmait.<br />
Arról se akartam tudomást venni, hogy megbabonázó illatába most szó szerint meg tudnék fulladni.<br />
És azt meg végképp nem akartam észrevenni, hogy a szívem normális ütem ezerszeresére kapcsolva zakatolt a mellkasomban, aminek az oka már nemcsak a hosszú percekig tartó bunyózás volt az oka.<br />
A bejárati ajtó fülsüketítő csapódására vált köddé ez a kegyetlen, és megmagyarázhatatlan pillanat...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-39083818036852796712017-03-16T09:38:00.000-07:002017-03-30T08:41:20.046-07:009. Troublemaker<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhIxXc4Qhsll1iCUOoT-0oAI384Czbkj3ag-SjjRJgkJtJK5e8Q0FG1DRmwCFdJxEWkp89gew_LIRIMJAPsxoQfr3lAmUYPBNEQw1Gdg1bx8IkEmF0MCeyVfSYkTKB0ad2Xu1Gmxohjul0/s1600/88548.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="179" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhIxXc4Qhsll1iCUOoT-0oAI384Czbkj3ag-SjjRJgkJtJK5e8Q0FG1DRmwCFdJxEWkp89gew_LIRIMJAPsxoQfr3lAmUYPBNEQw1Gdg1bx8IkEmF0MCeyVfSYkTKB0ad2Xu1Gmxohjul0/s320/88548.jpg" width="320" /></a></div>
Most olyan nyugodtnak tűnik.<br />
Mikor úgy egy órája egy vérfagyasztó sikoly riasztott fel, nem gondoltam volna, hogy ő lesz az. Kibaszottul rám hozta a szívbajt, azt hittem, megtaláltak. Reflexből egyből a fegyveremért nyúltam, és teljes csendben vártam mikor nyílik az ajtó, még a szememet is lecsuktam, basszus.<br />
Kis idő után csak felismertem ezeket az ismerős hangokat, amiket pár hete hallgatok. <br />
Csattogás, puffanás, esküszöm a végén még kis nyöszörgés is volt, mintha halkan sírt volna.<br />
A biztonság kedvéért vártam még egy kicsit, aztán lassacskán learaszoltam a teremhez. Már síri csend volt odabent. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és megtorpantam.<br />
Az első gondolatom az volt, hogy ez a hülye picsa mit keres már megint itt? Még éjszaka se nyugszik? Azonban ahogy messziről ránéztem, abban a kis halvány fényben egy apró, összekuporodott lányt láttam. Békésen aludt. Még sosem láttam ilyen nyugodt állapotban. Mondjuk ritka az, amikor valaki alvás közben hőbörög, na mindegy is. <br />
Harry megígérte, hogy senki nem fogja megtudni az ittlétemet. Akár évekig is elbújhatok ide a világ elől, a kutya se fog itt keresni.<br />
Ehhez képest már az érkezésemkor majdnem megcsonkított ez a kis picsa. Jézusom, ha csak visszagondolok mekkorát rám vert lány létére. Bevallom férfiasan, kibaszottul fájt.<br />
Ki gondolta volna, hogy ebben a törékeny csajban ekkora erő van. <br />
Mondjuk ahogy láttam múltkor edzés közben nem csodálkozom már. Van rajta izom rendesen. Na meg a modora. Rohadjak meg, már rég szájba vertem volna, ha pasi lenne. <br />
Érdekes egy összetétel ez a kiscsaj.<br />
Kis termetű, hatalmas szájjal. Egyszer még nagyon rábaszik emiatt, mert egyszer szóljon be egy gyengébb idegzetűnek, már csattanni is fog az a bizonyos pofon. Aztán meg tőle a jobb egyenes, válaszul, ha nem esik össze.<br />
Amit eddig kivettem belőle, az az, hogy nem kell őt félteni. <br />
Gyanítom, hogy pénzes családból származik, mivel egy nap alatt kiperkálta az egész teremben a villany megjavítását. Viszont a jelleme nem egy elkényeztetett kis picsáéra hasonlít. Bár az is lehet hogy az. Amennyit én láttam belőle az elmúlt hetek alatt, inkább idegbajosnak tűnik. És rohadtul agresszívnek. Meg antiszociális is. <br />
Cseszettül nem az esetem, sőt, a hozzá hasonló csajoktól a hideg futkos a hátamon. Maximum egy görbe estén tajt részegen hazavinném, aztán reggel elhajtanám.<br />
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy feléje sétálok.<br />
Megálltam előtte, és végignéztem rajta.<br />
Milyen sima és tiszta a bőre. Sehol egy pattanás, seb, vagy anyajegy. Legszívesebben végigsimítanék rajta.<br />
Jézusom, miket gondolok. Kiráztam a fejemből ezeket az abnormális gondolatokat, azonban a szemem még mindig Candacere tapadt. Nehéz volt nem észrevenni, milyen formás a felsőteste. Egy fekete blézer volt rajta, ami alatt semmi felsőt nem viselt. Ez érdekes. Nem hiszem, hogy bárhova is így ment volna el. Tekintetem rátévedt a kulcscsontjaira, amik szexin dudorodtak a bőre alatt. Hm...<br />
Tekintetem megakadt a melle felett egy fekete valamin. Sajnos ebben a kurva sötétben hirtelen nem láttam, mi lenne az, így közelebb kellett hajoljak hozzá. Ruhája ontotta magából a cigiszagot. <br />
Á, szóval blázol a csaj. <br />
Nem tudom, mi ütött belém, hiszen ha épp felébredne, engem meg a melléhez hajolva találna, szerintem elvágná a torkomat helyből. <br />
A szemem közben kezdett hozászokni a gyér fényhez, és így kirajzolódott előttem, hogy a melle felett egy tenyérnyi nagyságú tetkó van. Sajnálatomra a blézere eltakarta a tetkó nagyját, de én idióta addig-addig lestem, míg kitaláltam. Egy rózsabimbó. A tetkója egy rózsabimbót ábrázolt. Nem a szokásos rózsatetkó volt, amiket az embereken látni. A virág szinte még ki sem nyílt, csak egy kicsit álltak szét a szirmai. <br />
Na, ez is valami bimbózó szerelmet ábrázolhat. Milyen egyedi. <br />
Hirtelen nagyobb levegőt vett, én meg mint egy fogyatékos ugrottam arrébb, egy zsák takarásába.<br />
Szerintem már én is kezdek megőrülni. Hirtelen beleállt a hideg a lábamba, libabőrös lettem. Itt már nem ment a fűtés, kezdett kihűlni a szoba.<br />
Ránéztem Candacere, aki egy szál nadrágban, és blézerben kucorgott ott a fotelben. Legszívesebben állba vágtam volna magam azért a gondolatért, ami egyből eszembe jutott, de nem volt mit tenni, szem forgatva indultam fel a házba egy kicseszett plédért. <br />
Akármekkora fasz is vagyok, csak nem hagyom hogy agyonfagyjon itt reggelre a segge. <br />
Sietve raktam rá a plédet, miközben imádkoztam a nem létező istenemhez, hogy fel ne ébredjen, míg én itt jófiúskodom. <br />
Még sosem láttam kösztümben Candacet. Nem nézett ki benne rosszul, sőt. Minden ott feszült rajta, ahol kellet. <br />
Jézusom, most már tényleg lelövöm magam.<br />
Megindultam felfelé a házba, ám még a küszöbről visszafordultam. Ugyanolyan békésen aludt, mint eddig. Rohadjak meg, hogy ezt gondolom, de valami kicsit vonzott ehhez a csajhoz. Talán a teste. Nem tudom. Szeretem nézni, ahogy bokszol. Van benne valami vad, valami titokzatos. Taszít is, és egyszerre vonz. Kibaszott költői lettem hirtelen. Még egy romantikus filmbe is beleillett volna az előbbi jelenet. Elmosolyodtam, ahogy a nyakig betakargatott lányra néztem a fotelben.<br />
Lehet, hogy csináltam rossz dolgokat életemben, de nem vagyok rossz ember. Ráadásul még mindig tudok érezni is, ha nagyon akarok. <br />
Sajnos.<br />
**<br />
Sajgó végtagokkal ébredtem.<br />
A lábaim elgémberedtek, a kezeimből kifutott a vér, és a nyakam is beállt. Hát, nem sűrűn alszok ilyen kényelmetlen pózban, az biztos.<br />
Félhomály volt a teremben, nem tudtam, reggel van-e, vagy még mindig este. <br />
A legnagyobb kérdés azonban nem ez volt, hanem egy kockás pléd rajtam. Na, ez meg hogy került rám? Hirtelen azt se tudtam merre vagyok arccal. Előkotortam a zsebemből a telefonom, és a képernyőre nézve fejbe csapott minden, ami tegnap este történt. Az a francos vacsora a sok hülye emberrel, jézusom...<br />
A kijelzőmön úgy 20 nem fogadott hívás és üzenet díszelgett, nagy része Calebtől érkezett. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, mi is a helyzet.<br />
Tegnap, miután végképp betelt a pohár, idejöttem. Szó nélkül. Senki nem tudta, merre mentem, de akkor nem is érdekelt senki és semmi más. Csak el onnan, minél hamarabb...<br />
A tegnapi este tökéletes példa volt arra, miért gyűlölöm az ilyen puccos rendezvényeket. Egyedül Caleb miatt mentem, akire mellesleg most nagyon pipa vagyok, mivel megígérte, hogy egyből hazajövünk, ha rosszul érezném magam. Ezzel szemben le se szarta, hogy eljöttem. Biztos jól elvolt abban a társaságban, ahol egész este fényezték. Fenébe Calebbel is.<br />
Ideje, hogy összeszedjem magam, és hazatakarodjak. Bár semmi kedvem innen elmenni, de éhes voltam, ráadásul a felsőtestem ragacsos volt és büdös az előző este ráömlött löttytől.<br />
A fekete leves pedig itt kezdődött.<br />
A felsőm egy kis kupacban hevert a fotel mellett, még mindig nyirkosan, alkoholtól bűzölögve. A blézerem, amit estére magamon hagytam, pedig nem takart eleget ahhoz, hogy csak így utcára menjek benne. Hirtelen eszembe jutott, hogy a motoron úgysem számít, maximum kicsit megfázok. Csakhogy előző este taxival jöttem ide nem motorral. Itt, a ház előtt pedig nem jellemző, hogy taxik rohangálnának. A telefonom természetesen abban a pillanatban lemerült, hogy feloldottam, hogy taxit hívjak.<br />
Remek.<br />
A kurva életbe, hogy jutok haza?<br />
Fáradtam estem vissza a fotelba, lábamat felhúztam, kezemmel a homlokomat támasztottam meg, és agyaltam, mégis hogy a picsába mehetnék haza anélkül, hogy a fél életemet legyalogoljam, vagy valaki elkapjon útközben, és egy sikátorba rángasson.<br />
Márpedig nem volt megoldás, maradt a legközelebbi buszmegálló, ami mondjuk úgy fél óra sétára van innen, de semmi gáz, voltam már ennél rosszabb helyzetben is. Fényes nappal táncsak nem eshet nagy bajom.<br />
Összeszedtem magam, a blézerem a lehető legszorosabbra húztam a mellemen, a hajamat is előre fogtam, és megindultam.<br />
Óvatosan becsuktam magam után a kaput, ám ahogy megfordultam, a szívem kihagyott egy ütemet.<br />
-Reggelt.-köszönt rám Zack. Egy pillanatig mozdulni sem tudtam, úgy megijesztett.<br />
-Viszont.-válaszoltam, miközben végigfuttattam rajta a tekintetem. Fekete bőrkabát volt rajta, alatta fekete V-kivágású póló, ami láttatni engedte a mellkasára vésett tetoválásokat. A feje tetején egy fekete ejtett sapka lógott, a kezében pedig egy papírzacskót tartott. Mogyoróbarna szeme most gyengéden fürkészett, egy másodpercre a tekintete lecsúszott a mellkasomra.<br />
-Anyagot mész teríteni?-böktem a szememmel a kezében tartott zacskóra, ám amint kimondtam, rájöttem, mekkora faszságot engedtem ki a számon. Zack alig láthatóan felnevetett.<br />
-Ja, tudod barna papírzacskóban nem feltűnő a fehér por. Simán ráfoghatom, hogy liszt, és a sarki boltban vettem.-vágott vissza, mire megköszörültem a torkom. Candace, most jól leégetted magad.<br />
Zavartan vakartam meg a tarkóm, nem tudtam, mit válaszoljak. Igazából csak simán ott kellett volna, hogy hagyjam, de valami nem engedett elmozdulni onnan. Mintha a lábam odaragadt volna a talajhoz, várva valamit.<br />
-Te is boltba indulsz?-törte meg a csendet hirtelen Zack.<br />
-Igazából haza.-válaszoltam elkeseredetten, mert még mindig fogalmam sem volt, hogy jutok haza mielőtt este lenne.<br />
-Gyalogosan?-kérdezte, fejét kicsit oldalra billentve.<br />
-Mivel más lehetőségem nincs.-vontam meg a vállam, majd grimaszoltam egyet. Miért beszélgetek én itt vele?<br />
Zack szemébe néztem, akin mintha valamilyen érzelem futott volna át. Alig észrevehetően megint végignézett rajtam.<br />
-Gyere be.-szólalt meg úgy egy perc után, majd az ajtóhoz lépett.<br />
-Dehogyis, soha nem fogok hazaérni.-makacskodtam, majd a fejemet rázva elindultam. Ám ekkor egy kéz megragadott, határozottan, és visszahúzott. Reflexből csavartam ki a kezét, ezzel kiszabadítva magam.<br />
-Ne legyél már, idióta.-fújt egyet, majd belökött az ajtón. A szívverésem hirtelen felgyorsult. Mi a francot akar ez tőlem? Azonban valamiért követtem őt, egészen a konyháig.<br />
-Egy kurva pulcsit akarok adni, mert szét fogsz fagyni.-mondta, miközben felkapott egy fekete belebújós pulcsit az egyik székről, és odadobta nekem.<br />
Felröhögtem.<br />
-Nem vagy az apám, hogy aggódj értem.-vetettem oda rosszmájúan.<br />
-Ja, viszont Harry kibelez, ha miattam esik valami bajod. Én meg még élni szeretnék.-magyarázta, miközben lepakolta a papírzacskót, majd az egyik fiókhoz lépett, és előhúzott belőle egy kocsikulcsot. A szemöldökömet ráncoltam, kezdett gyanús lenni a dolog.<br />
-Mire készülsz?-kérdeztem magam előtt összefont karral. Zack nem válaszolt, csak levette a bőrkabátját, majd felvett egy ugyanolyan fekete kapucnis pulcsit, mint amit nekem adott.<br />
-Vedd fel.-mutatott parancsolóan a pulcsira, én meg duzzogva belebújtam. Jézusom, miért engedelmeskedek én ennek a pasinak, és egyáltalán, mit keresek még itt? Ahogy ezt kigondoltam, Zack újból megragadta a karomat, és húzott volna ki a bejárat felé. Hevesen rántottam ki a karom, megint.<br />
-Ha még egyszer megfogod a karom, agyonverlek.-mondtam dühösen, mire Zack az ajkába harapott.<br />
-Haza akarlak vinni, baszd meg, mert ha Harry megtudja, hogy neked bajod esik, én meg megakadályozhattam volna, meg fog ölni. És, mint mondtam, még kibaszottul szeretnék élni. Szóval.-lépett közelebb hozzám, férfias illata pedig pofonszerűen csapta meg az orromat.-Most szépen bepakolod a segged a kocsimba, és hazaviszlek. Nem miattad csinálom, ne aggódj. Én nem akarok bajba kerülni, miattad.-bökött rám a mutatóujjával, én meg abban a pillanatban tiszta lelkiismerettel törtem volna azt el.<br />
-Faszfej.-sziszegtem, majd felfújva a fekete pulcsiba bújtatott mellkasomat arrébb löktem, és elindultam a retkes kocsija felé.<br />
Mekkora egy önelégült, nagyképű paraszt, te jó ég. Csakis azért mentem bele a dologba, mert nem akartam, hogy Harry engem is lecsesszen, Egyáltalán nem hiányzott az életemből egy Styles-féle balhé.<br />
Meg azért egy ingyen fuvar is megkönnyítette a helyzetem.<br />
Szótlanul gyalogoltunk arrébb jó pár háznyit, mire a kocsijához értünk. Nem értettem, miért nem a terem előtt parkolt. Tekintetem elidőzött a koromfekete Range Roveren, aminek az ajtaját Zack kinyitotta. Én ezt a kocsit már láttam valahol.<br />
-Beszállsz, vagy beültesselek én?-kérdezte cinikusan, kizökkentve a gondolataimból. Candace, az egész város tele van fekete Range Roverekkel.<br />
-Kuss.-válaszoltam Zacknek, majd beültem mellé. Rosszallóan néztem rá, miközben becsatoltam az övemet.<br />
-Mi van?-fordult felém, miközben felváltott kettesbe.<br />
-Honnan tudjam, hogy nem fogsz elrabolni?-el sem hittem, hogy ezt valóban megkérdeztem.<br />
-Ha el akarnálak rabolni, most valószínűleg a csomagtartóban vergődnél összekötözött kezekkel és lábakkal.-biccentett hátra a fejével, én meg sértődötten dőltem vissza az ülésbe. Szája szélén megjelent egy önelégült vigyor, ami még inkább arra késztetett, hogy kiüssem onnan a kormány mögül.<br />
Hangtalanul figyeltük az utat. Fogalmam sem volt, Zack honnan szült ilyen kaliberű kocsit, de szerelmes lettem belé első látásra. <br />
Mármint, a kocsiba, nem abba a seggfejbe. <br />
A motor kellemesen dorombolt alattunk, a váltást szinte két ujjal is meg lehetett volna oldani, oly könnyű volt kezelni a kart. Nem nyöszörgött, nem bőgött, nem csattogott, egyszerűen csak dorombolt. Zack jól vezetett. Látszott rajta, hogy tapasztalt sofőr.<br />
-Következőnél jobbra.-adtam ki az újabb utasítást, mivel én voltam az élő GPS-e. Bár, az elég furcsa lett volna, ha magától tudta volna, hova kell hazavigyen.<br />
Hosszú, széles úton haladtunk végig. Vasárnap délután révén megcsappant a forgalom az utakon, a normális hétköznapi emberek ilyenkor a vasárnapi ebédet pihenik ki ledőlve kényelmes ágyukban, vagy még épp az ebédlőasztalt ülik körbe családostul.<br />
Én meg itt autókázok egy tetőtől-talpig feketébe burkolt, tetoválásokkal teli férfival, akinek bódítóan pikáns parfümje ismét megcsapta az orromat, szinte elszédültem tőle ilyen dózisban. Ekkor eszméltem fel, hogy tulajdonképpen Zack és köztem maximum fél méter távolság lehetett. A kézfeje, mikor a váltóhoz nyúlt, majdhogynem súrolta a combomat. A szemem sarkából óvatosan rápillantottam. A fekete kapucni a fején csak arcának egyharmadát engedte látni, a látvány azonban így is megdöbbentő volt. <br />
Hogy a fenébe lehet valakinek pasi létére ilyen hosszú és dús szempillája? Igen, ez volt a legelső gondolatom, így profilból nézve. Esküszöm, ha egy tubus szempillaspirált kennék magamra se lennének ilyen pilláim. Ez igazságtalanság.<br />
Járomcsontja, és az alsó állcsontja merészen ugrott ki sovány arcából, amin egy darab bőrhiba sem éktelenkedett, csak a halvány borostája, dús ajkai pedig mozdulatlanul pihentek egymáson.<br />
-Ha befejezted, mondhatnád, merre tovább.-zökkentett ki hirtelen Zack a saját arca tanulmányozásából, és abban a pillanatban az a cseppnyi kis mámor is elillant. Elpirultam kicsit, majd odaböktem:<br />
-Balra.<br />
A maradék kis utat már az ablakon kibámulva töltöttem. <br />
-Ebben az utcában lakom, 333/C.-mondtam, mire halkan felröhögött. Szúrósan néztem rá, miközben leparkolt a bejárónkra, és leállította a motort.<br />
-Esetleg be is akarsz jönni?-kérdeztem enyhe éllel a hangomban. Láttam, ahogy végigméri a bukszusokkal bekerített palota-szerű otthonomat, majd megrázta a fejét.<br />
-Csak ablakmosót töltök újra.-közölte.-Meg amúgy se kastélytúrára készültem, nincs nálam pénz.-tette hozzá az elmaradhatatlan döfést, hogy csak azért is övé legyen az utolsó szó.<br />
-Ilyen öltözetben be sem engednének.-vágtam vissza, miközben a kilincsért nyúltam, mert ideje volt már kiszállnom onnan.<br />
-Legalább rajtam a saját ruhám van.-mondta, nem tágítva továbbra sem. Izomból becsaptam a kocsiajtót, egyből észleltem, hogy összerándult egész testében.<br />
-Nem budiajtó, heló.-kelt a kocsija védelmére, mire elégedett vigyorra húztam a számat.<br />
-Bocs, nem tudom megkülönböztetni az ajtókat, nálunk a budiajtó is ehhez hasonló.-gesztikuláltam hevesen, játszva a meglepődöttet.<br />
Zack mély levegőt vett, és én tudtam, hogy nyertem. Nem volt szép beszólás tőlem, de ha ő kritizálhat engem, akkor én is őt. Megkerültem a kocsit, és megálltam szemben vele. <br />
Farkasszemet néztünk. Vártuk, megszólal-e a másik. <br />
Azonban nonverbális csatánkat hirtelen félbeszakította a kapunk pittyenése, mire mindketten odafordultunk.<br />
-Ó, hogy a jó ég verdessen meg, Candace, hol a fenében voltál?-sietett felém a bátyám hatalmas, vérvörös fejjel, egy szál papucsban, melegítőben, és apu kabátjában.<br />
-Lemerültem, bocsi, a teremben aludtam.<br />
Caleb szeme szikrákat szórt, majd mikor Zackre nézett, a tekintete elsötétült. Tudtam, mi következik.<br />
-Neked sincs annyi eszed, hogy ha már elviszed, legalább nem egy szó nélkül csinálod?-förmedt Zackre, aki a szemöldökét ráncolta.-És egyébként ki a bánat vagy te?<br />
-Isten ments, hogy elvigyem bárhova is. Én csak hazahoztam, de már lépek is.-tette fel maga elé a kezét, majd sarkon fordult, sietve beült a kocsijába, amibe végül nem töltött ablakmosót, és lassan de biztosan elhajtott a villámokat hányó bátyámtól. Mikor kifordult a bejárónkról, még összeakadt a tekintetünk egy pillanatra, de szemeiben semmiféle érzelmet nem fedeztem fel.<br />
Ellentétben Calebbel, aki kimerevedett tekintettel, parancsolóan magasodott felém.<br />
-Akarom tudni?-kérdezte sejtelmesen.<br />
-Ez csak egy seggfej, hazadobott, mert nem akart összeveszni Harryvel.<br />
-A pasid?-faggatózott, mire az egész testemben megdobbantam.<br />
-Még csak az kéne, dehogyis.-csattantam fel.-Semmi nincs köztünk.-ráztam a fejem, miközben megvakartam a vállam. <br />
Az ujjaim beleütköztek egy ismeretlen anyagú pulcsiba, aminek egy másodperc múlva megéreztem az illatát is. A fenébe.<br />
Zack addig itt lesz velem, míg újból el nem megyek a terembe, hogy visszaadjam neki.<br />
Azt hiszem, ez minél hamarabb lesz.<br />
Nincs kedvem napokig beállva lenni az illatától.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-88729463529802981012017-02-27T11:18:00.001-08:002017-02-27T11:18:26.079-08:008. Ghost town<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhjroAkjfLBEky1zwK9sO3YOmnlqpCl4zkD27_QVOoyD_qyIbBgWcGdrqYGs7J9h4BYCVaZCuKdHd4Vb0jKfe0kJe4D72J2FJq5MlbPwplpMHsD3vMEk7Zra0i5E5Y1H7TDnE3Nu1Yn4Ms/s1600/487991-160651_0_65_1400_832_900_535.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="190" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhjroAkjfLBEky1zwK9sO3YOmnlqpCl4zkD27_QVOoyD_qyIbBgWcGdrqYGs7J9h4BYCVaZCuKdHd4Vb0jKfe0kJe4D72J2FJq5MlbPwplpMHsD3vMEk7Zra0i5E5Y1H7TDnE3Nu1Yn4Ms/s320/487991-160651_0_65_1400_832_900_535.jpg" width="320" /></a></div>
Calebbel a tegnap esti akciónk titok tárgya volt. <br />
Nem tudom, hogy csináltuk, de anyuék semmire nem jöttek rá másnap, pedig arra készültem titokban, hogy mikor hazaérünk, sodrófával várnak majd minket a kanapén ülve a sötétben. Azonban másnap reggel úgy fogadták Calebet, mintha ő egész éjjel a szobájában aludt volna.<br />
-Kipihented magad, kicsikém?- nyomott anyu puszit Caleb homlokára, aki épp most mászott le a szobájából reggelizni. Pizsiben volt, arca elnyűtt, haja kuszán állt. Első ránézésre én is azt mondanám, hogy ez az ártatlan fiú az egész éjszakát átaludta, azért ilyen leharcolt, mert túlaludta magát. <br />
Leültem a pulthoz Calebbel szemben, és a müzliért nyúltam, amit bátyám nyújtott át nekem. Tekintetünk összeakadt, és mindkettőnk arcára halvány vigyor húzódott. <br />
-Nagyon jót aludtam, anya.-válaszolt anyunak úgy egy fél perc után, aki csak szeretetteljesen rámosolygott Calebre.<br />
-Jaj, drágáim, el is felejtettem tegnap mondani...-kiáltott fel anyu, és én már ekkor tudtam, hogy nem akarom hallani a folytatást.-Ugye nincs még ma estére programotok?<br />
Plafonra emelt tekintettel vertem a fejemet a márványpultba. Anyu rosszallóan nézett rám.<br />
-Én még nem terveztem mára semmit. Miért?-kérdezte Caleb a müzlijét eszegetve közben.<br />
-Apátokkal ma hivatalosak vagyunk egy céges vacsorára, viszont Jerry külön kérte, hogy vigyünk el titeket is. <br />
Jerry egy volt a szüleim pénzeszsák barátai közül, aki- meglepő módon -cégtulajdonos volt. <br />
-Azt mondta, szívesen találkozna már a fiatalabb Armstrongokkal.-nevetgélt anya jóízűen.<br />
-Jerry le se szarja, hogy vagyunk, csak ezzel akar nektek imponálni.-szólaltam meg hirtelen, mire Caleb és anyu is megfagyott a mozdulatában. Anyu zavartan nyelt egyet.<br />
-Candace...-szólt rám halkan.<br />
-Ahj, anya, te is tudod nagyon jól, hogy csak a befektetési listátok élén akar szerepelni, ezért meg bármit megtesz. Még azt is eljátssza, hogy érdekli mi van a kölykeitekkel.-röhögtem fel.-Szánalmas egy pasas.<br />
Anyu grimaszolva támaszkodott neki a pultnak, csípőre tett kézzel. Szája rángatózott, ami nála mindig is az idegesség jele volt.<br />
-Elmegyünk.-szólalt meg hirtelen Caleb, mire gyilkosan néztem rá.-Kibírod.-bökte oda nekem, és mivel még reggel volt, meg rég is láttam a bátyám, nem akartam elkezdeni nyilvánosan veszekedni vele.<br />
-Óriási.-dünnyögtem, miközben anya magához ölelte Calebet, és puszit nyomott a feje tetejére.<br />
-7 órára kell odaérnünk, addigra legyetek készen, öltözzetek fel csinosan, alkalomhoz illően.-hangsúlyozta ki anya a mondat végét, miközben rám nézett.<br />
-Én majd megyek utánatok motoron.<br />
-Meg a nagy fenét, kislányom!-kiáltott rám anyu, nagyot sóhajtott.-Együtt megyünk mindannyian, apád kocsijával. Nincs apelláta.<br />
A szememet forgatva bólogattam. Tényleg semmi kedvem nem volt most balhézni. <br />
-Mégis minek kellett azt mondanod, hogy ott leszünk?-csaptam be Caleb szobájának az ajtaját, aki csak sóhajtva vágódott le az ágyára. Karba font kezekkel álltam meg az ágya mellett.<br />
-Candace, nem fogsz belehalni.<br />
-De semmi kedvem ahhoz a sok hólyaghoz!<br />
-Hidd el, nekem se, de ezzel egy kis örömet okozunk legalább anyáéknak.-nézett a szemembe Caleb.-Can, ott leszek veled én is, ha bármi baj van, szólsz, és hazajövünk, jó?-fogta meg a kezem Caleb, halványan rám mosolyogva. <br />
Caleb szemeiből sugárzott a tiszta jóindulat, és az önzetlenség. Mindig is irigyeltem, hogy lehet valaki ennyire jószívű? Ez egy volt azon tulajdonságai közül, amik miatt mindenki imádta.<br />
-Legyen.-egyeztem bele szemforgatva.-Csak miattad megyek el, ezt tudd.<br />
Caleb elmosolyodott, majd magához húzott, és szorosan megölelt.<br />
-Na, javaslom, hogy még most dühöngj egy jóízűt, aztán estére meg egy kiegyensúlyozott Candace álljon előttem.<br />
-Ha az olyan egyszerű lenne.-mosolyodtam el, majd felálltam, és átmentem a saját szobámba.<br />
A telefonom tele volt üzenetekkel, amikre igyekeztem válaszolni. Hirtelen megcsörrent a mobil a kezemben, mosolyogva vettem fel.<br />
-Te még élsz?-vigyorogtam a telefonba, miközben kiügyeskedtem magam az erkélyre.<br />
-Sajnos.-válaszolta Harry, a háttérben pedig tömör csattanásokat hallottam.-Helyzet? <br />
-Minden fasza.-mondtam, miközben meggyújtottam a cigimet.-Ott?<br />
-Épp a teremben vagyok, készülök jövő hétre a többiekkel, csak megálltam pihenni.<br />
-Húzós meccs lesz?-kérdeztem, mire Harry keserűen felnevetett.<br />
-Ez az egész dolog húzós, tudod jól.-felelte, én pedig egyetértettem vele teljes mértékben. Nem veszélytelen meló az illegális sport. <br />
-Hogy érzed, meg tudod nyerni?<br />
-Muszáj vagyok, kell a pénz. Magas lesz a tét, szóval oda kell tennem magam.<br />
-Ott leszünk, majd szurkolunk.-biztattam, miközben nagyot szívtam a cigimből.<br />
-Mernétek nem ott lenni!-háborodott fel, mire elnevettem magam.-Egyébként jól vagy?-érdeklődött, én meg hirtelen nem tudtam, mit is mondjak.<br />
-Itthon van Caleb.<br />
-Na, az fasza, üdvözlöm a srácot!-lelkesedett fel Harry. Régebben jóban voltak a bátyámmal, mindig örömmel hall felőle bármit is.-Akkor most minden oké. Jót fog tenni neked is, hogy itt van, hidd el.<br />
-Remélem.-sóhajtottam.-Viszont ma este elrángattak valami céges vacsorára.<br />
-Akkor ma nem jössz le ütni?-lombozódott le hirtelen.<br />
-Hát így sajnos nem. Nem tudom meddig fog tartani ez a szar, remélem nem sokáig. Sokkal szívesebben lennék este a teremben, de nem akarom cserben hagyni Calebet.<br />
-Megértelek, Can. Jól teszed, hogy velük töltesz egy kis időt.<br />
-Csak olyan furcsa ez az egész...-elmélkedtem.<br />
-Miért?-kérdezte Harry, a háttérből pedig hallottam, hogy a nevét kiabálják.<br />
-Mindegy. Menjél, hallom hívnak. Jó edzést!-zártam le a beszélgetésünket.<br />
-Jó legyél, Can.-köszönt el ő is.<br />
Nagyot sóhajtva néztem a kezemben tartott mobilomra. Talán idejét se tudom mikor voltunk utoljára a családommal együtt valahol. Régen rengeteget mentünk ide-oda, kirándultunk, moziba jártunk. Sokszor mentünk nyaralni, mindig szebb és szebb helyekre, karácsonykor, szülinapkor mindig a legmenőbb játékokat kaptuk. Szerettünk együtt lenni. Mindig jókedv és öröm járta át a családunkat, mindenki szívesen jött ide hozzánk, mert szerették ezt a kellemes közeget, amiben éltünk. <br />
Boldogok voltunk.<br />
Mostanság ennek a szöges ellentéte jellemző. Bármit megteszünk, csak ne kelljen együtt lenni. Én, személy szerint rosszul vagyok attól, ha valahova a szüleimmel kell mennem. Nincs már az a nyugalmas, felszabadult érzés, ami régen volt. Szétszakadtunk, és ezt mindenki tudja. Csak akkor viselkedünk rendes családként, ha Caleb velünk van, mivel már csak ő az egyetlen épelméjű ember a családban. <br />
Anya idegroncs már régóta, árnyéka a régi önmagának. A munkába temetkezik, szakadásig hajtja magát, de legalább ráfoghatja, hogy emiatt van mindig rossz passzban.<br />
Én apára ütöttem. Ő is csendben őrlődő fajta, nehezen nyílik meg. Igaz, ő nem ilyen agresszív, mint én, de a jellemem nagy részét tőle örököltem. Apa elvan, éldegél, néha szól egyet kettőt, míg régen be se akart állni a szája, csak úgy ontotta magából a humort és a jókedvet. Fáj, hogy ide jutottunk.<br />
Egy zsivajos, élettel teli házból mára szellemváros lett. <br />
Estig még rengeteg időm volt, és nem akartam tétlenül eltölteni.<br />
Hirtelen felindulásból felnyitottam a laptopom, és rámentem a továbbtanulással kapcsolatos oldalra. Kapásból annyi minden ugrott a szeme elé, hogy azt se tudtam, hol kezdjem. Tulajdonképpen nem is tudom mi hozott ide. Csak görgettem, böngésztem a szakokat, a pontszámokat, az egyetemeket. <br />
Francba is, hiszen azt se tudom mi akarok lenni!<br />
Idegesen csaptam le a laptopom tetejét, majd kifújtam a levegőt. Nem, nekem ehhez most nem idegzetem, majd máskor. Felálltam, és reménykedve a bátyám szobájába vettem az irányt. Pár kopogás után meghallottam a hangját, benyitottam. Caleb az ágyon feküdt, a tévét nyomkodta. Beugrottam mellé, majd rámosolyogtam.<br />
-Hát te mit szeretnél?-kérdezte olyan hangsúllyal, mintha legalább egy óvodáshoz szólna.<br />
-Nézzünk valami filmet.-ajánlottam, Caleb pedig vállat rántott, majd addig kapcsolgatott, míg egy tűrhető filmet nem talált.<br />
Hirtelen elkapott az álmosság. Az idő odakint komor volt, szinte elnyomta az embert. Caleb ágya a szokásosnál pedig kényelmesebb volt. Éreztem, hogy a szemeim egyre csak ragadtak le, majd egy ponttól kezdve minden kiesett.<br />
-Candace, ideje készülődnöd.-hallottam meg bátyám selymes hangját, amint délutáni szundimból kelteget fel.-Még jó, hogy átjöttél filmet nézni.-nevetett fel, utalva arra, hogy bealudtam.<br />
-Fogd be.-nyújtózkodtam vigyorogva. <br />
Nagy levegőt vettem, felkészülve az ez után következő rémálomra...<br />
Hát persze hogy késve indultunk el, bár mondjuk most kivételesen nem én voltam a hibás. Drága bátyámnál csak egyetlen ing volt, az is szakadt. Mi ketten tudtuk, hogy valószínűleg a kerítésmászós manővernél repedhetett szét rajta, én jót nevettem magamban, Caleb tajtékzott, anya még inkább. Nem volt pánik végül, mert Caleb elment a boltba, és vett is egyet. Gazdagéknál így megy ez.<br />
Apa sietve előzgette a kocsikat, ahol nem volt nagy forgalom, ott a megengedett sebességet kicsit túl is lépte.<br />
-Szívem, csak óvatosan.-simította meg anyu apu karját a sebváltón. Jellemző, hogy már aggódni kezd, ha egy tízessel többel megy az ember a megengedettnél.<br />
Pedig Bristolnak ezen a részén most szinte kihaltak az utak. Ahogy a belváros közelébe értünk, úgy jelent meg egyre több autó az úton. Apu jól vezetett, rutinos sofőr, efelől semmi kétség. Bezzeg, ha engem látna anyu néha hogy száguldozok. Basszus, csoda, hogy még sosem kaptak el gyorshajtásért. Lehetne csekkeket fizetni bőven.<br />
Időközben megérkeztünk a vacsora helyszínére. Hatalmas, égbe törő, impozáns épület. Meglepő. <br />Apa leparkolt az őrzött, fedett parkolóban, majd mindannyian kiszálltunk. Anyun kisestélyi ruha volt, hozzá illő kis retiküllel. Igényesen ki volt sminkelve, frissen beszárított, koromfekete haja keretet adott szép, szív alakú arcának. Magabiztosan topogott előre a fekete tűsarkújában, miközben a stóláját átvetette a vállán. Határozottan csinos nő volt az anyám. Mellette igaz apu se mutatott rosszul az elegáns, fekete öltönyében, és sötétvörös nyakkendőjében. Kicsit már őszült, a borostáján is látszódott, olyan tipikus üzletember kinézete volt, az igényesebbik fajtából.<br />
Caleben is szintén öltöny-nyakkendő párosítás volt. Frissen borotvált arca csak úgy ontotta magából az arcszeszt, ami keveredett a hozzá illő parfümjének illatával. Igazi úriemberként nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját, és engedett maga elé. Teljesen úgy festettünk, mint egy úri család. Mármint, majdnem teljesen. Ugyanis ott voltam én, a mindig kakukktojás. Míg a hölgyek kisestélyikben, apró szütyőkkel tipegtek a csodás étterem felé, én a megszokott nadrágkosztümömet viseltem, fekete blézerrel, alatta bordó inggel, és ami miatt anyámmal szokás szerint összekaptunk, a fekete lapos talpú elegáns lakkcipőmet. Mikor megláttam a boltban, azonnal tudtam, hogy ő kell nekem. Hivatalosan előkelő hölgyre való cipő, így anyunak egy szava se lehet. Azt a retkes magassarkút még egyszer rám nem erőszakolja, az egyszer biztos. <br />
Nagy, aranyozott szélű üveg forgóajtón át volt a bejárat az étterembe. Két jól öltözött fickó üdvözölt minket illedelmesen, ahogy beértünk.<br />
-Szép jó estét kívánok, a ruhatárat a jobb oldalon találják.-mondta egyikük, fülig érő kényszervigyorral. <br />
-Csórikámnak sok kedve lehet itt dekkolni.-súgtam oda Calebnek vigyorogva.<br />
-Van az a pénz, cukorka.-válaszolt Caleb, miközben vette le a kabátját. Igaza volt. Akik ma este itt vannak, szép összeget kapnak a bájolgásukért és a munkájukért. Bár, az hogy kinek mennyit ér az a pénz, elég szubjektív. Lehet, hogy aki kapja, annak egy hétig-hónapig nem lesz anyagi gondja, viszont az is lehet, hogy aki adja, annak olyan, mintha semmivel nem lenne kevesebb a zsebében. Ilyen ez a gazdag élet. Míg az az orrát fújja a papírpénzbe, a szegényebb napokat dolgozik érte. Igazságtalan egy világ ez.<br />
Odabent megterített asztalok rengetegje, és duruzsoló emberek tömege fogadott minket. Anyámék rutinosan mozogva nézték meg először azt, hogy vannak-e névkártyák, amik persze voltak, így megkerestük a miénket, és helyet foglaltunk az asztalunknál. Fintorogva néztem körül. Még úgy negyed órája lehettünk bent, de én máris kezdtem kényelmetlenül érezni magam a bőrömben. Nincs kedvem bájologni. Nincs kedvem ehhez a sok emberhez. Nem akarok itt lenni.<br />
Hirtelen egy kéz simított végig a hátamon, kizökkentve gondolataimból. Caleb nézett rám bátorítóan, egy apró mosolyt küldött felém, amit vonakodva, de viszonoztam. Hét óra lesz nyolc perc múlva. Istenem, de gyerek még az idő. Valahogy ki kell bírjam, ezért úgy döntöttem kiosonok rágyújtani. <br />
-Elmegyek a mosdóba.-közöltem anyáékkal, majd válaszra nem várva felugrottam, és kiviharzottam.<br />
Látva a ruhatár előtt kígyózó sort, nem bajlódtam a kabáton kikérésével. <br />
Kiérve jobbnak láttam ha kicsit messzebb állok meg az épülettől. Előkotortam a cigimet és a gyújtómat, szinte már remegtek a kezeim. Hogy az idegtől, vagy a nikotin elvonástól azt nem tudom.<br />
Szinte megváltás volt a cigim adta kissé bódult érzés. Lassan szívtam belőle, minél tovább tartson, mindvégig háttal állva a bejáratnak, nehogy bárki is észrevegyen.<br />
-Elnézést, kérhetnék tüzet?-szólalt fel hirtelen mögöttem egy hang, mire a szívem egyből megugrott egy ütemet, mert abban a pillanatban megláttam a hanghoz tartozó embert is.-Ó, Candace Armstrong, micsoda véletlen!-vigyorgott rám Eric azzal a tenyérbemászó fejével.-Remélem most nem akarsz megütni.-emelte fel maga elé a kezét, próbálva poénkodni.<br />
-Ne erőlködj, nem vagy vicces.-böktem oda, a gyújtómat továbbra is a kezemben szorítva.<br />
-Nagyon csinos vagy ma este.-mért végig tetőtől-talpig, engem meg hirtelen elkapott a hányinger.-Szóval, megajándékozol egy gyújtóval?<br />
Legszívesebben egy öklössel a szemed között ajándékoználak meg, te köcsög.<br />
Vérben forgó szemekkel néztem Eric szemébe. Mélyet szívtam a cigimből, majd ledobtam elé a csikket, és odalépve hozzá eltapostam. Az arcom közel volt Ericéhez, a szemkontaktust még mindig nem szakítottam meg.<br />
-Szállj le rólam, míg szépen mondom.-sziszegtem a fogaim között lassan, érthetően, majd lepillantottam a lábunkra, és levállalva Ericet elhúztam onnan, vissza az étterembe.<br />
Remek, még ez is itt van nekem ma estére.<br />
Nagy rohanásomban még parfümöt is elfelejtettem fújni magamra, úgy ültem vissza az asztalunkhoz. Szerencsémre anyámék túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy a szomszéd asztalnál ülőkkel bájologjanak, mit sem törődtek a hamutál szagot árasztó kislányukkal. Caleb viszont azonnal megérezte, és a fejét csóválva vigyorgott rám.<br />
-Armstrongék, hát sziasztok!-jelent meg egy méregdrága öltönybe bújtatott, fél kopasz pasas az asztalunknál, mosolyogva üdvözölve minket.<br />
-Szervusz, Jerry!-puszilta arcon anya a pasit, aki mint kiderült, Jerry, aki ezt az egész össznépi rongyrázást tervezte.<br />
-Jó látni titeket!-fogott kezet apámmal is Jerry, majd felénk nézett.-Nocsak, a zsenipalánta Caleb, és a bájos Candace.<br />
Bájos, na persze. Láttam ám, hogy hirtelen inkább bajost mondott volna, de csak nem aláz meg itt mindenki előtt.<br />
Szokásos bájcsevejbe elegyedtek vele anyáék, Calebet is kérdezgette Jerry az egyetemről, és meg unottan bámultam közben a talpas poharamat, milyen szépen csillog.<br />
-Na és te, Candace?-rázott fel Jerry kérdése hirtelen a bambulásomból.-Merre tovább?<br />
Anyuék lyukat vájtak a szemükkel az arcomba, tettetett nyugalommal várták válaszom.<br />
-Még nem tudom pontosan, sok minden érdekel.-válaszoltam, miközben hallottam hogy az anyuék szívéről leeső kő koppan a padlón. Nem hazudtam, mivel fogalmam sincs egyelőre hova akarok tovább menni.<br />
-Mindenki így van ezzel, ne aggódj.-legyintett Jerry.-A lényeg, hogy jól fizessen, nemdebár?-fordult el tőlem jót nevetve saját poénján, anyuékkal együtt. <br />
Mekkora seggfej. Bár, egy ilyentől ne is várjon mást az ember. Nem lát már túl a szeme előtt tornyosuló pénzhegyeken. <br />
Lassacskán mindenki helyet foglalt a vacsorához. Díszes-elegánsan öltözött pincérek, és pincérnők hordták ki a drágábbnál drágább fogásokat, amiket mindenki természetesnek tartott, nekem azonban a gyomrom összeszorult. Ahogy néztem azokat a falatnyi adagokat, még a szemem is kikerekedett. Esküszöm, néhány tányérra mintha két árva falevelet dobtak volna, egy kis barna trutyival leöntve. Ismerem már annyira ezeket a köröket, hogy tudjam, ez a pár nyamvadt falat nem kis pénzbe kerül. Tipikus négy fogásos vacsorát kaptunk, az előétel számomra undorító maszlag volt, a leves iszapízű, a főétel valami kis húsgalacsin volt hínárnak kinéző salátával, a desszert meg még ez után jött. Fintorogva kotorásztam a salátámban, miközben körülöttem fülsüketítővé kezdett válni a zaj. Az este előrehaladtával újabb és újabb pezsgősüvegek durrantak, egyre több jég csörgött az újratöltött whiskey-s poharakban. Mindenki kezdte elengedni magát, én pedig annál inkább görcsöltem. Rosszul éreztem magam ebben a társaságban. Lopva anyuékra pillantottam, akik össze-összemosolyogva élvezték az estét, hol egymással beszélgettek, hol a szomszéd asztalnál ülőkkel. Fel nem foghatom, hogy tudják ezt szeretni, és így élni. Ők is többször rám néztek, de nem tulajdonítottak nagy jelentőséget savanyú arcomnak. Egyedül Caleb kérdezte még néha-néha, hogy minden rendben van-e. Tudta, hogy nincs, mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel. Örült, hogy újra együtt lehet a szüleivel, még ha ilyen áron is. Szinte végigbeszélték az estét, nevetgéltek, felszabadultak. <br />
-Igen, még mindig kimagaslóan teljesít.-büszkélkedett anyu a szomszéd asztalnál ülőknek, miközben megsimogatta Caleb kezét az asztalon, és kortyolt egyet a pezsgőjéből.-Ebbe a gyerekbe bele van kódolva a zseniség.<br />
-Akárcsak a szüleibe.-kontrázott a nő, vörösre rúzsozott ajkait mosolyra húzva.-Hogy is mondják? Tökéletes szülőnek csak tökéletes gyereke lehet?-fordult oldalra a férjéhez, aki hevesen bólogatott, majd mindannyian felnevettek.<br />
Na igen. Tökéletes szülők és a tökéletes gyerekük. Én meg csak támasztom itt az asztalt, el ne dőljön véletlen. Egyre inkább éreztem, hogy szorul a torkom körül a hurok.<br />
A nő tekintete hirtelen összetalálkozott az enyémmel.<br />
-És te hogy állsz az orvosi terveiddel, Cami...Candace?-köszörülte meg a torkát a nő, miután alig láthatóan a férje oldalba bökte. Zavarodottan rángatózott az ajka, mosolyogni akart, vagy korrigálni a hibáján, fészkelődve a helyén.<br />
Megfagyott egy pillanatra körülöttünk a levegő. Olyat éreztem, mintha egy kést döftek volna a mellkasomba, végigfutott a testemen a hideg. Ökölbe szorítottam az ujjaim az asztal alatt, majd a lehető leghiggadtabb hangon megszólaltam.<br />
-Nekem semmi közöm nincs az orvostudományhoz.-válaszoltam kimérten, majd kilöktem magam alól a széket, és felálltam.<br />
A mosdó felé vettem az irányt, érzékeimet vesztve szlalomoztam az asztalok között. Tudtam, hogy hiba volt eljönnöm ide. A megérzéseim sosem csalnak. Éreztem, hogy egyre csak gyűlik bennem az ideg, és a fájdalom. A vérem a lábamba, és a kezembe áramlott, felkészítve testemet a menekülésre. <br />
Hirtelen egy test csapódott nekem, majd közvetlenül utána hideget éreztem a mellkasomon.<br />
-A picsába!-káromkodtam el magam hangosan, majd tekintetem a szerencsétlen pincérre szegeztem, aki egy egész tálca whiykeyt rám öntött.<br />
-Elnézést, ne haragudjon!-törölgette ügyetlenül a kendőjével ázott felsőmet, de ellöktem a kezét. Ahogy felnéztem, pillantásom az asztalnál vigyorgó Ericre tévedt. Öntelt volt, és kárörvendő.<br />
Ez volt az a pillanat, ahol betelt a pohár. <br />
A bejárathoz rohantam, gyorsan kikaptam a ruhatárból a cuccaimat, és az utcára érve beültem az első taxiba, ami az utamba került. <br />
Bemondtam a jól ismert címet, remélve, hogy még nem késtem le semmiről. A sofőr furcsán méregetett, amit nem csodálok. A hajam, a felsőm, mindenem csurom víz volt, alkoholszagot árasztva és a viselkedésem szintén nem volt bizalomgerjesztő.<br />
Küzdöttem, hogy ne verjek szét itt mindent körülöttem hisztérikusan kikelve magamból.<br />
Sosincs jó vége annak, ha úgy próbálok élni, mint régen.<br />
A többi ember könnyen felejt, de én nem.<br />
Megérkeztünk az épülethez, a taxishoz hozzávágtam vagy ötször annyit, mint amennyi a fuvar lett volna, majd a bejárathoz szaladtam.<br />
Kérlek, legyél nyitva.<br />
Pechemre, zárva volt.<br />
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a kapura, és bemásztam rajta. Muszáj volt bejutnom. A hátsó ajtónál szerencsével jártam, azonban belépve a terembe csak az kis ablakokon beszűrődő hold fénye volt a társaságom. <br />
Harryék már órákkal ezelőtt elmehettek innen, a hátsó ajtót viszont valaki nyitva hagyta. Talán Zack volt. Nem érdekel. Én nem megyek innen sehová.<br />
Összetörten zuhantam le abba a fotelba, amiben Harry szokott terpeszkedni néhanapján. Puffanásomat visszhangozta a terem. Arcomat a tenyerembe temetve szorítottam rá a fejemre.<br />
Teljesen kimerültnek, üresnek és haszontalannak éreztem magam. Egy jelentéktelen semminek. Nekem ez nem megy. <br />
Míg tíz perce arra vágytam, hogy szétverjem a bokszzsákot, most visszafordíthatatlan álom ült a szememre. A fejem kótyagossá vált, lüktetett. Óvatosan lehámoztam magamról az undorító, whiskey szagú ingemet, majd visszavettem a kevésbé nyirkos blézerem, ami pechemre szintén whiskeys. Valószínűleg mint egy űzött vad, úgy festhettem, de hidegen hagyott. <br />
Majd reggel Harry rám talál. Vagy nem. <br />
Úgysem számítok én már senkinek...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-4851125189896427882017-02-02T10:00:00.000-08:002017-02-02T10:00:48.398-08:007. Hey Brother<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://media1.popsugar-assets.com/files/thumbor/125CsbPizN9m88l9k7eOK_EUZe4/fit-in/1024x1024/filters:format_auto-!!-:strip_icc-!!-/2016/04/13/604/n/1922283/56ce65c3b4007627_tumblr_m9txa6OuXv1rng8oxo1_500/i/Can-you-handle-how-he-smiles-he-talks-Tara.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="180" src="https://media1.popsugar-assets.com/files/thumbor/125CsbPizN9m88l9k7eOK_EUZe4/fit-in/1024x1024/filters:format_auto-!!-:strip_icc-!!-/2016/04/13/604/n/1922283/56ce65c3b4007627_tumblr_m9txa6OuXv1rng8oxo1_500/i/Can-you-handle-how-he-smiles-he-talks-Tara.gif" width="320" /></a></div>
Szinte megváltásként jött el a hétvége.<br />
A termes incidensem utáni nap mindenki szörnyülködve nézett rám, ami nem is csodáltam, mivel az orrom akkora volt, mint egy krumpli. Szerencsére tényleg nem tört el, de a következő két napban nagyon érzékeny volt, és duzzadt. Hála istennek péntekre a duzzanat visszahúzódott, csak én éreztem még egy kis fájdalmat.<br />
Harry nem repesett az örömtől, mikor megtudta, mi történt, de nem is lepődött meg. <br />
"Candace, te mindig csak a bajt csinálod."-írt vissza azután, hogy hazamentem, és leírtam neki a történteket. A lámpát már másnap megcsinálták, és Harry a torkomat sem vágta el, mint ahogy azt megjósolták nekem.<br />
Aznap este nem jött álom a szememre. Máskor ugyan örülök annak, ha nem kell aludnom, és álmodnom, de akkor egyáltalán nem tudtam még csak elszenderedni sem. Teljesen éber voltam. Gondolataim kergetőztek, fogócskáztak a fejemben, újra és újra visszakanyarodva egy dologra, jobban mondva egy emberre.<br />
Az az illat, ami megcsapott, mikor közelebb lépett hozzám...esküszöm, sosem éreztem még annál markánsabb, férfiasabb illatot, pedig szagoltam már milliós értékű férfi parfümöket a puccos fogadásokon. Ez viszont valami teljesen új, és különleges volt.<br />
Arra a pár másodpercre, míg beszélt hozzám közelről, teljesen kikapcsoltam. Nem éreztem a testem sajgásait, se a gombócot a torkomban, se semmit. Megijesztett.<br />
Épp az erkélyemen cigiztem, sunyiban, mikor egy fekete autó állt meg a házunk előtt. Mivel félhomály volt, nem láttam kristálytisztán, hogy idejött-e, vagy csak megfordul, viszont mikor nyílni kezdett az elektromos kapu, tudtam, hogy ő az.<br />
Sietve elnyomtam a cigimet a dudvák alatti eldugott hamutartóban, majd a szobámba rohanva gyorsan telefújtam magam parfümmel. Ezután fejvesztve rohantam le a lépcsőn, egyenesen hozzá.<br />
Épp nyitódott a bejárati ajtó amikor a lépcső alján jártam, lendületből ugrottam rá, meg se várva, hogy letegye nehéz csomagjait, amiket cipelt.<br />
-Ó, szia hugi!-köszöntött mosolyogva Caleb, és ő is visszaölelt.<br />
-Végre itt vagy!-öleltem még szorosabban, mire egy hatalmas puszit nyomott a fejem tetejére.<br />
-Még mindig cigizel.-húzta össze a szemét, ebben a pillanatban pedig megérkeztek anyuék is, hogy üdvözöljék rég nem látott fiukat. Egy pillantással adtam a tudtára, hogy anyuék előtt ne emlegesse a cigit, mert megölnek.<br />
-Drága kicsikém, hát végre hazajöttél!-szorongatta meg anya Calebet, mintha legalább a Marsról jött volna vissza hozzánk.<br />
-Szia, fiam!-fogott vele kezet apu, majd tőle is kapott egy férfias ölelést.<br />
-Caleb, gyere ülj le, mesélj, hogy vagy! Úgy hiányoztál már! Jézusom, mi ez a seb az arcodon?-rémült meg anyu, Caleb pedig a plafonra fordította a tekintetét. Már megszokta, hogy mindig ez van, ha hazajön.<br />
-Csak a szobatársam macskája megcsikart, semmi komoly. Egyébként örülök, hogy végre el tudtam szabadulni egy kis időre.-kezdte Caleb, majd ledobta magát a nappaliban levő bőrfotelbe.-Már kezdtem megőrülni. Az egyetem néha nagyon idegőrlő tud lenni. Tudjátok, a sok zh, meg a többi...-kezdte meg a szokásos élménybeszámolóját, amit mindhárman érdeklődve hallgattunk.<br />
Caleb volt a család mindene. Anyáék szeme fénye. A mintagyerek.<br />
Sokáig nem bírtam elviselni, hogy anyuék rá mindig úgy tekintettek, mint egy csiszolatlan gyémántra. Caleb tehetséges volt a sportban, volt füle a zenéhez, kiválóan értett a hangszerekhez. Igazi művészlélek volt. Imádott olvasni, még a tudományos könyveket is izgalommal bújta. Mindig hazaért időben, sosem züllött. Kicsi korától kezdve eminens tanuló volt, az iskola legjobbja. Rengeteg versenyt, díjat nyert. Ha pedig ez még nem lenne elég, Caleb olyan kisugárzással rendelkezett, ami a legkeményebb szívet is pillanatok alatt vajjá puhította. Mindig mosolygott, jó kedve volt, pozitívan hatott a körülötte levőkre. Vállig érő, egyenes szőkésbarna haját általában felkötve hordta, ám most leengedve táncolt az arca körül, ami borostás volt, mogyoróbarna szeme mindig szeretetet sugárzott.<br />
Claeb az a fajta gyerek volt, akiről minden szülő csak álmodik, anyuéknak pedig meg is adatott. Mindenki irigy volt ránk, amiért egy ilyen zsenipalánta van a családunkban. Mindig dicsekedtek vele,büszkék voltak rá.<br />
Aztán, itt vagyok én. <br />
Caleb szöges ellentéte. A neveletlen, engedetlen, makacs és öntörvényű lánygyerek. Míg Calebet szinte kirakatba raknák, hogy mindenki lássa ezt a tökéletes fiút, addig engem inkább dobozba zárnának, ott talán nem tudok tönkretenni semmit. Szívás az élet, ha te vagy a család fekete báránya.<br />
Az évek alatt megtanultam igaz ezt kezelni, szóval már meg sem kottyan, hogy amíg Caleb egyetemi beszámolóit tátott szájjal hallgatják a szüleim, addig tőlem havonta megkérdezik, mi volt a suliban. Én azt válaszolom, hogy semmi különös. Aztán a kommunikációnk ennyiben ki is merül még egy hónapig.<br />
Caleb épp egy sztori közepében tartott, mikor anyu hirtelen a szavába vágott.<br />
-Jézusom, meg se kérdeztem, hogy éhes vagy-e!-ugrott fel szája elé téve a kezét.-Máris foglalok helyet az étteremben!<br />
-Hagyd, anya, nincs kedvem már kimozdulni. Majd eszek azt, ami a hűtőben van.-győzködte Caleb, arcán pedig látszott hogy a világon most semmire sem vágyik, csak egy kiadós alvásra.<br />
Anya kicsit csalódottan ült vissza apa mellé, tovább beszélgettünk. Jobban mondva, Caleb mesélt, mi hallgattuk.<br />
-Na és hogy állsz barátnő téren, Caleb?-hozta fel anya a szokásos témát, ami a legjobban izgatta. Caleb alig láthatóan megrökönyödött egy pillanatra, majd nyelt egyet.<br />
-Egyelőre sehogy, anya. Nincs rá sok időm, hogy barátnőt szerezzek magamnak.-mondta szomorúan, anya arcára pedig kiült a csalódottság. Azonban nekem valami gyanús volt Caleben. Nem tudtam mi, de úgy éreztem, hogy nem mond igazat. Ránéztem a telefonomra, elég későre járt már. Mármint nem nekem, inkább anyuéknak, akik ilyenkor már aludni készülnek. Ahogy erre gondoltam, Caleb újból megszólalt.<br />
-Szerintem itt az ideje lefeküdni,-csapott a térdére.-Biztos ti is fáradtak vagytok, menjetek pihenni.-állt fel a kanapéról, majd egy egy puszit adott a szüleinknek.-Aludjatok jól! Ágyneműt hol találok, anya?-fordult még vissza Caleb a lépcsőről.<br />
-Már meg van ágyazva, drágám. Szép álmokat.-köszönt el anya is tőle.<br />
Caleb átkarolta a vállam, úgy mentünk felfelé a lépcsőn. Amikor a szobámhoz értünk, gyorsan megöleltem még egyszer Calebet,<br />
-Legyél elérhető.-súgta a fülembe, majd mielőtt bármit kérdezhettem volna, belépett a saját szobájába. Értetlenül csuktam be az ajtóm, majd egy kis idő múlva pittyent a telefonom.<br />
"Egy óra múlva találkozzunk a hátsó ajtónál! Ne késs, és ne legyél hangos!"-írta Caleb, én pedig elmosolyodtam. A kis hazug. Még hogy nincs kedve sehova se menni. Nem tudtam, mit forgat az én drága bátyám a fejében, de nagyon kíváncsi voltam, mit akar tőlem.<br />
Egy óra múlva ott voltam a megbeszélt helyen, és vártam a sötétben. Caleb sehol nem volt. Türelmetlenül nézegettem a telefonomon az időt, már épp ott tartottam, hogy megyek vissza a szobámba, mikor lábdobogást hallottam meg a lépcső felől. Caleb érkezett meg, elefántléptekkel, görnyedt háttal közeledett felém. Ahogy odaért, egyből a kulcslyuknak esett.<br />
-Caleb, mégis mi a...<br />
-Shh, majd kint beszélünk!-csitított el Caleb, majd az ajtó egyszerre kinyílt. Caleb megragadta a karom, és gyengéden kilökött rajta, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.<br />
Mikor elindultam a kapu felé, bátyám erőből visszarántott.<br />
-A kerítésen mászunk ki.-jelentette ki, majd elindult a bokrokkal elrejtett, kovácsolt vas kerítésünkhöz.<br />
-Kezdem azt hinni, hogy embert öltél, és most megyünk eltüntetni a hullát.<br />
-Ne legyél már ökör, Candy.-röhögött fel Caleb, majd megállt a legalább két méter magas kerítés előtt.<br />
-Akkor minek az inkognitó mód?-kérdeztem, és értetlenül néztem az én nagy, és mindenható bátyámra, aki épp felkapaszkodott a hátsókerti kerítésünkre.<br />
-Majd odakint megtudod.-zárta le témát.-Na, ne lessél már úgy, gyere utánam.<br />
-Ahogy öregszel, úgy butulsz esküszöm.-forgattam a szemem, majd követtem Caleb példáját, és én is felmásztam a kerítésre. Tudtam, hogy azért itt mászunk, mert a mellettünk lévő hatalmas fenyőfa eltakarja a ház oldalán a kamerát, így nem lesz lenyomozható a mi kis éjjeli akciónk. Egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Biztosan valami nagyon titkos és fontos dologba akar Caleb beavatni, amiről azt akarja, hogy anyuék ne szerezzenek tudomást. Szokatlan volt ez a viselkedés a mindig tökéletes bátyámtól.<br />
Szilárdan értem földet a kerítés túloldalán. Drága egyetlen bátyám azonban még az átlendüléssel szerencsétlenkedett. Gyorsan szétnéztem, ugyan látja-e valaki ezt az egészet, pechemre egy idős hölgy épp egy kis szőrgombócot sétáltatott, egyre közeledve felénk..<br />
Mintha észrevette volna, hogy figyelem, mert pillanatokkal később ő is rám nézett.<br />
Amint ez megtörtént, egy gigantikus puffanást hallottam a hátam mögül, ijedtemben megpördültem, és a családunk szeme fényét láttam meg a járdán fetrengeni. Hirtelen megugrott a pulzusom, majd mikor jajgatva elkezdett feltápászkodni, elfojtottam a vigyoromat.<br />
-Édesem, legközelebb ne hagyd el a kapukulcsunkat, ha lehet.-mondta Caleb fennhangon, ekkorra az idős hölgy is odaért mellénk, ő is végignézte Caleb kínlódását.-Fiatalság, bolondság.-mondta nevetve a hölgy szemébe nézve, miközben feltápászkodott, belém kapaszkodva. A néni csak megrázta magát, és inkább tovább ment.<br />
Ahogy véget ért a műsör, kitört belőlem a mélyről jövő, őszinte nevetés.<br />
-Mi mióta vagyunk ilyen jóban, édesem?-kérdeztem Calebtől, miközben elindultunk lefelé az utcán.<br />
-A nénike simán azt hitte betörők vagyunk, muszáj voltam félrevezetni, mielőtt feljelentett volna.-világosított fel, miközben leporolta a nadrágját, és a kabátját.<br />
-Te tényleg nem vagy normális.-röhögtem továbbra is.-Egyébként, most már igazán elmondhatod miért kell titkos ügynököt játszanunk.<br />
-Hát, Candy, nem fogsz örülni annak, amit hallani fogsz.-mondta, közben pedig mindketten zsebre tett kézzel sétáltunk, egyelőre nem tudom merre. Caleb hanglejtése azonban megijesztett.<br />
-Mit csináltál már?-kérdeztem ijedten. Caleb nagy levegőt vett, az arcán láttam, hogy őrlődik. A világon létező összes rossz átfutott az agyamon, ahogy néztem a bátyám gondterhelt arcát. Hirtelen viszont Caleb arcára mosoly húzódott, majd felém fordult, elkapta a karom, és szorosan magához ölelt.<br />
-Sosem hittem volna, hogy valaga így fog hiányozni az idegesítő fejed.-simogatta meg a hátam, én meg azt sem tudtam, merre vagyok arccal.-Nincsen semmi gáz, csak szívattalak, cukorka.-mondta aranyosan, én meg válaszul ellöktem magamtól, és karba bokszoltam.<br />
-Áú, ez fájt.-dörzsölte meg a karját.-Még mindig bokszolsz, igaz?<br />
-Már csak hobbi szinten.-válaszoltam karba font kézzel.-Amúgy a semmiért kellett kisurrannunk?<br />
-Jaj, csak nem volt már kedvem a tetves egyetemről beszélgetni, pihenni jöttem haza.<br />
-Szóval hazudtál anyuéknak.<br />
-Kegyes hazugság.-vont vállat nevetve.-Nem lett volna kedvem étterembe menni már. Kicsit had legyek ma szabad, holnap meg jöhet az egész napos bájolgás, meg egyetem-elemzés anyáéknak.<br />
-Nagyon aljas vagy.-ráztam meg a fejem, majd a zsebembe nyúltam a cigimért, és a gyújtómért. Hirtelen egy doboz vaníliás Djarum jelent meg a szemem előtt.<br />
-Megkínállak.-mosolygott rám Caleb.<br />
-Mi a picsa...-kerekedtek el a szemeim.-Te mióta cigizel? És miért?-kérdeztem elképedve, miközben végignéztem, ahogy a végtelenül tökéletes bátyám rágyújt, majd kifújja a füstöt.<br />
-Majd ha egyetemre mész megtudod.-válaszolt tömören, ám annál nagyobb tartalommal. Kihúztam a dobozból egy szál vaníliás cigit, és én is meggyújtottam.<br />
Sokáig csak sétáltunk az utcákon, beszélgettünk, bóklásztunk. Hétvége révén az utcák telve voltak fiatalokkal, akik szórakozni indultak. Nem egy fiatal lány megtorpant, mikor meglátta Calebet. Nem is volt ezen semmi meglepő. Magas, szálkás, szőke, bőrkabátos, borostás, cigivel a kezében. Tipikus rosszfiú-kinézet, a tinilányok álma. Akárcsak Zack, aki a rosszfiú imidzs másik oldalát képviselte a maga fekete hajával, tetoválásaival és a seggfej stílusával.<br />
-Jézusom.-döbbentem le hirtelen. Hogy a fenébe jutott eszembe Zack?<br />
-Baj van?-kérdezte Caleb, mire megráztam a fejem, és nyeltem egyet. Talán ez a vaníliás úri cigi lezsibbasztotta az agyam, azért jutnak eszembe ilyen marhaságok.<br />
Eközben egy hangulatos bárhoz érkeztünk. Caleb megtorpant előtte.<br />
-Nem megyünk be egy italra?-biccentett a fejével.<br />
-Nem iszok. De bemehetünk.<br />
A bárba lépve kellemes süti illat csapta meg az orrom, ami keveredett a különböző italok szagával. Takaros kis helyiség volt, nem volt nagy tömeg, de majdnem minden asztal foglalt volt. Gyér fények világítottak a fekete bőr boxok felett, alattuk igényesen faragott kis faasztalok voltak. Az egyik falon egy hatalmas tükör lógott. Megrökönyödtem.<br />
-A másik oldalra üljünk.-mondtam Calebnek, aki csak bólintott.<br />
-Mit kérsz?-kérdezte, beállva a pulthoz.<br />
-Egy kólát csak.-válaszoltam, majd elindultam elfoglalni egy két személyes boxot. Levettem a bőrkabátom, a fotelem hátára terítettem. Igazgattam, hogy ne essen le, majd leültem, és körbenéztem. A tekintetem egyből összeakadt egy közelben ülő, kisebb fiúbanda egyik tagjával. A srác nézett, majd a szemöldökét megemelve rám vigyorgott. Megforgattam a szemem, és tovább nézelődtem. Kulturált kis bár volt. A boxokban társaságok beszélgettek, iszogattak, közben félhangosan zene szólt a hangfalakból. A pulthoz pillantottam, ahol a bátyám épp fizetett. Észrevettem, hogy a mögötte ülő lányok a hátát vizslatják, sutyorognak. Caleb mikor megfordult, a lányok töretlenül nézték, drága vérem pedig egy kedves mosolyt küldött nekik, majd elindult hozzám. A lányok elpirosodtak, összekuncogtak mind.<br />
-Csak 10 perce vagyunk bent, de már három lánynak okoztál orgazmust a jelenléteddel.-közöltem Calebbel, mikor odaért hozzám, és letette az italokat az asztalra. Caleb csak kisfiúsan elmosolyodott, és megrántotta a vállát. Ő is levette a kabátját, ami alatt csak egy fekete tapadós póló volt. Mondanom se kell, a lányok mögötte beleolvadtak a foteljukba. <br />
-Na, mesélj, milyen az élet itthon, cukorkám.-huppant le a fotelbe, majd belekortyolt a korsó sörébe. <br />
-Szar.-vontam vállat, mire elismerően bólintott.<br />
-Nem újdonság. Bővebben? Suli?<br />
-Már alig várom, hogy végezzek, és itt hagyjam ezt a retkes sulit, a retkes kisvárossal egyetemben. <br />
-Ennyire nem szeretsz itt lenni?-kérdezte, bár nem értem, miért lepte ez meg.<br />
-Caleb, ez a város nem olyan nagy, hogy fel lehessen benne szívódni, és új életet kezdeni, ezt te is tudod. Léptem nyomon belefutsz valakibe, akit ismersz, nekem meg már elegem van a folyton vizslató tekintetekből.-magyaráztam, miközben a kólámat szürcsölgettem.<br />
-És hova szeretnél tovább menni?-kíváncsiskodott tovább Caleb. <br />
-Fogalmam sincs egyelőre.-horkantam fel.<br />
-Csak mert én azt hallottam anyáéktól, hogy a jog...<br />
-Jajj, ne gyere ezzel.-szakítottam félbe.-Anyaék akarnak a jogra küldeni, de nincs az az isten. Egyáltalán nem érdekel. <br />
-Orvosi?<br />
-Áhh, kizárt dolog...<br />
-Tanár, tanító, óvónő?-találgatott tovább Caleb, én meg csak a fejemet ráztam.<br />
-Nem, egyik sem...semmi olyat nem akarok, ami az emberekkel van közvetlen összeköttetésben.<br />
Caleb felnevetett.<br />
-Candy, manapság nincs olyan, hogy ne kerülj valahogy az emberek közelébe. Ha mondjuk egy évszázaddal hamarabb élnénk, azt tanácsolnám fogj egy subát, meg egy kutyát, aztán menj ki a mezőre birkákat legeltetni.-viccelődött.<br />
-Csak olyan munkát szeretnék, ahol egyedül is dolgozhatok. De egyelőre nem tudom, mi lenne a nekem megfelelő.-sóhajtottam lemondóan.<br />
-Gyerünk ki, gyújtsunk rá, aztán induljunk tovább.-állt fel Caleb. <br />
-Olyan furcsa ezt a te szádból hallani.-mondtam fej rázva, majd én is felöltöztem, és utána mentem. Az ajtónál ülő lányok még mindig árgus szemekkel figyelték a bátyámat. Megálltunk odakint, rágyújtottunk. Mélyet szívtam a cigiből. Az üvegablakon keresztül láttam, ahogy a lányok majd felborulnak a fotelokkal, csak hogy lássák Calebet.<br />
-Ó, a kancás mindeneteket már.-fújtam ki a füstöt, majd odaléptem az ablakhoz, egyenesen a lányokkal szemben.<br />
-A. Húga. Vagyok!-artikuláltam érhetően, miközben Calebre mutattam, aki majdnem megfulladt a cigifüsttől, miközben rajtam röhögött. Visszacsattogtam hozzá a fejemet rázva.<br />
-Caleb, ezek a csajok már könyörögnek, hogy had tegyék szét a lábukat neked ma estére.<br />
-Ugyan már.-szégyenlősködött az én szívtipró bátyám. <br />
-Jajj, Caleb, ne legyél már balfasz!-vágtam karon.-Falazok neked otthon.<br />
Caleb csak nevetett rajtam, majd elnyomta a cigijét. <br />
-Nem rontok meg kislányokat, nem az a típus vagyok.-tette zsebre a kezét.<br />
-Ne add az ártatlant.-néztem rá összehúzott szemmel.<br />
-Nem vagyok én ártatlan...inkább csak hűséges típus.-válaszolta meghunyászkodva. Hirtelen furcsa érzés öntött el.<br />
-Mihez vagy te hűséges, kedves bátyám?-húztam fel az egyik szemöldököm, majd beleszívtam a cigimbe. <br />
-Az elveimhez.-felelte kis hatásszünet után. <br />
-Aha...-böktem ki. Kicsit gyanús volt nekem, de mindegy.-Mehetünk.-nyomtam el a cigimet, majd elindultunk az utcán felfele. <br />
A bár másik ablaka előtt elhaladva újból összeakadt a tekintetem azzal a sráccal, akivel legelőször egymásra néztünk, majd az este folyamán végig bámult.Próbálva szexizni nekem rám kacsintott, és egy puszit is dobott, mire csak felemeltem neki a középső ujjam, majd belekaroltam Calebbe, és tovább csattogtunk az éjszakába...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-46646789266640888582017-01-24T10:13:00.000-08:002017-01-24T10:13:38.983-08:006. It's dark inside<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiI7z5AHlCKATEqpgeA8CQy6Qn52Dx5ygfIbfHqdjbUDG_7PXSyqZXMGpxVmX1kP0OX7kswYEsf-vktaOSIdiVrz2nO0skWMNwDGwJ10vnPj6-zLYN0hP9vgxVjJV1hZUhPzYFOnIZ_avg/s1600/boxx.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiI7z5AHlCKATEqpgeA8CQy6Qn52Dx5ygfIbfHqdjbUDG_7PXSyqZXMGpxVmX1kP0OX7kswYEsf-vktaOSIdiVrz2nO0skWMNwDGwJ10vnPj6-zLYN0hP9vgxVjJV1hZUhPzYFOnIZ_avg/s320/boxx.jpg" width="306" /></a></div>
Az egész terem alkoholmámorban úszott.<br />
A zene fülsüketítően hangos volt, a hatalmas hangfalak szinte ontották magukból a ritmust, a basszus keményen dübörgött. Nem hazudok, szinte éreztem, hogy a zene a szívemmel egy ritmusban lüktet.<br />
Nyirkos testek simultak az enyémhez, a stroboszkóp villódzása teljesen elvette az időérzékem. Valaki a kezembe nyomott egy poharat, gondolkodás nélkül lehúztam. Tömény vodka volt. Meg se kottyant. A hullámzó tömegben elkapott egy kar, és magához húzott. A tekintetem homályos volt, a fejem kótyagos. Éreztem egy kezet a derekamra simulni, majd egy mellkas az én mellkasomhoz nyomódott. Fátyolosan láttam magam előtt a kócos, szőke hajat, a világító kék szemet, valamint egy szexi, csábító mosolyt, kivillanó, hófehér fogakkal. Chase ajkai a nyakam nedves bőrére tapadtak, ujjaimat a hátába mélyesztettem, kicsit meggyűrtem koromfekete ingjét, ami már a hátára tapadt az izzadtságtól. Összeért a mellkasunk, lábunk, ágyékunk, mindenünk. A zene mellett Chase lehelete tombolt a fülemben. Egy ütemre ringattuk összetolt csípőnket, Chase ujjai a hajamat szántották végig, kicsit belemarkolt, majd elfordította a fejem, így a tekintetünk egymásba fonódott. Pillantása fürkésző volt, le-fel táncikált a szemem és a szám között, majd hirtelen ajkai lecsaptak az enyémekre. <br />
Az egész világ forgott velem, valami mindent elsöprő bizsergés futott végig a testemen, miközben Chase vadul csókolta a szám. Ujjaimmal a haját, arcát cirógattam, közben ő a csípőmet markolászta.<br />
-Ó, Camille...-zihálta a fülembe.<br />
Ebben a pillanatban a vér is megfagyott bennem.<br />
Ledermedtem.<br />
Ilyen nincs.<br />
Ebben a pillanatban minden köddé vált körülöttem, csak a végtelen feketeség vett körül. Kétségbeesetten forogtam körbe-körbe, mindhiába. <br />
Egyedül voltam. Senki nem volt ott, csakis egyedül én. A sötétség nyomasztóan nehezedett rám, egyre kisebbre zsugorítva jelentéktelen alakom.<br />
Csontomig hatoló ürességet éreztem. Rémisztő volt. Reszkettem, alig kaptam levegőt. Csak az az egy szó járt a fejemben, amit Chase a fülembe súgott. Újra és újra visszhangzott a fejemben, megállás nélkül, engem az őrületbe kergetve. <br />
Egyre elviselhetetlenebbé vált. Megtöltötte a fejem, széthasítva minden más gondolatom. Lüktetett a tarkóm, a homlokom, mindenem. Szédültem, kétségbeesetten nyomtam mindkét tenyerem a fejemhez, szorítottam, de feleslegesen. A hang egyre erősebb és hangosabb lett. Térdemre estem, mikor már teljesen átvette felettem a hatalmat. Semmit nem láttam magam körül, csak a vég nélküli feketeséget. Folyamatosan pislogtam, hátha vége lesz. Ó, könyörgöm, legyen már vége. Megöl ez az érzés. <br />
Elnehezedett az egész testem, a fejemet lehúzta az ólomnehéz súly, szét akart robbanni. Éreztem, hogy szét fog robbanni. Lüktetett, telítődött, feszült. <br />
Camille...Camille...<br />
Csontig hatolt a fájdalom. A fejem szétrobbant, én pedig torkom szakadtából sikítottam, kiüvöltöttem a lelkem, és iszonyúan fájt, mivel akárhogy ordítottam, egy szó sem jött ki a torkomon, viszont én éreztem...bárcsak meghaltam volna...<br />
*<br />
Az éjszakai álmom rányomta a bélyegét az egész napomra. Alapból nyugtalan természet vagyok, de ez most a szokásosnál is jobban felzaklatott. Türelmetlen voltam mindenkivel, bárki hozzám szólt, leüvöltöttem, elküldtem a fenébe. Nem akartam, hogy ma bárki is kapcsolatba lépjen velem. Az egyetlen dolog, amivel érintkezni akartam, az a bokszzsák volt. <br />
-Harry, ne viccelj velem, muszáj lemennem a terembe.-szorítottam a telefonom a vállamhoz, miközben a bakancsomat rángattam fel magamra.<br />
-Candace, ma nem megy, nem tudok hazamenni.-mondta, a háttérben pedig vonatrobogást hallottam.-El kell intéznem valamit. Candace, kérlek, bírd ki, holnap reggel bemegyünk, és kiütlegelheted magadat, de ma semmiképp nem jó.<br />
-Rendben, majd jelentkezz, szia.-raktam le csalódottan a telefont, majd nagyot sóhajtottam.Ilyen nincs. Ha most nem mehetek le a terembe, szétverek valamit, vagy valakit. Ma suliban se szóltam senkihez, próbáltam kerülni a társaságot, így fülhallgatóval a fülemben járkáltam egész nap, fejbe húzott kapucnival. Senki nem kísérelt meg hozzám szólni. <br />
Hirtelen eszembe jutott egy ötlet, ami saját magamnak se tetszett, de félretettem a dacomat. Muszáj volt. Beizzítottam a motort, és elindultam a teremhez.<br />
Ahogy odaértem a terem szinte lakatlannak tűnt. Biztos ami biztos megnéztem az első és hátsó ajtót is, mindkettő zárva volt. Remek. Kénytelen leszek jelezni érkezésem. Diszkréten kopogtam párat az ajtón. <br />
Semmi választ nem kaptam.<br />
Újból kopogtattam. Szintén semmi.<br />
-Zack! Nyisd ki az ajtót, Candace vagyok.-mondtam fennhangon, hátha így már sikerrel járok. Semmi válasz. Elborult az agyam. Teljes erőből dörömbölni kezdtem az ajtón, ordítva Zack nevét.<br />
-Zack, süket vagy? Engedj már be, baszki!-kiabáltam, az ajtó pedig egyszerre kivágódott előttem. Egy lépést hátráltam az ajtótól, ahogy Zack alakja felém magasodott, arca idegesnek tűnt.<br />
-Picsáért kell betörni az ajtót.-förmedt rám.-Mit akarsz?-kérdezte flegmán, legalább olyan hangsúllyal, mintha a saját otthonában zavarnám.<br />
-Semmi közöd hozzá, nem hozzád jöttem.<br />
-Akkor?-kérdezte tovább, mire leesett az állam.<br />
-Ember, nem tartozok neked elszámolással. Harry tudja, hogy jövök, ő mondta, hogy majd te beengedsz.-füllentettem.<br />
-Valóban?-húzta fel kérdőn a szemöldökét, és tudtam, hogy tudja, hazudok.<br />
-Zack.-sóhajtottam.-Jobban teszed, ha most nem szarakodsz velem, csak a kicseszett terembe akarok bemenni, ennyi.-sóhajtottam. Egy pillanatig kémlelte arcomat, majd kitárta az ajtót, én meg átcsusszantam a karja alatt, egyenesen be a terembe. <br />
Ledobtam a táskámat, lerúgtam a bakancsomat, és leültem átvenni a sportcipőmet. Épp a felsőmet akartam lehúzni, mikor megláttam Zacket az ajtónak támaszkodva állni.<br />
-Öltözök.-világosítottam fel.<br />
-Láttam már olyat.-vonta meg a vállát.<br />
-De nem az enyémet.<br />
-Igazad van, annál jobbat.-kontrázott.<br />
-Faszfej.-sziszegtem, majd felkaptam a felsőm, és a vécére mentem átvenni azt. <br />
Ha nem lett volna elég az este, és a mai nap a suliban, ráadásként megkapom ezt a nagyképű majmot is. Fú, de irritál. Miután átöltöztem, felkötöttem a hajam, és visszamentem a terembe. Zack szerencsére már nem volt ott. Végre eltakarodott. Elővettem a telefonom, hogy zenét indítsak. A képernyőn megjelent négy olvasatlan üzenet, abból 3 Chasetől. Egész nap nem tudtam a szemébe nézni, vagy hozzá szólni. Aggódott, hogy esetleg megharagudtam rá. Ó, ha tudná, hogy mit álmodtam. Bele is pirultam az emlékbe. Szégyellem elmondani neki, inkább magamban tartom. Jobb lesz ez így.<br />
Elindítottam a zenét, felvettem a kesztyűket, és bemelegítettem, majd nekiestem a zsáknak. Földöntúli érzés volt püfölni, és kiadni magamból az összes feszültséget.<br />
Szinte minden este rosszat álmodok, és nincs olyan, hogy ne történne valami nyomasztó az álmaimban, azonban ez a tegnapi messze a legrosszabb volt az utóbbi időkben. <br />
Az álmaim nagy részében én halok meg, vagy megölök valakit, vagy csak egyszerűen meghal valaki. Szinte nincs olyan, álmom amiben nincs halál, vagy legalább valamilyen sérülés. Minden képzetem tocsog a vértől, tele van erőszakkal, kínnal és bánattal. Mégis, a tegnapi álmom mindezen túltett, pedig kivételesen senkinek nem lett baja, egyedül az én fejem robbant szét, de az is csak képletesen. Sokat gondolkoztam már, miért viselnek meg jobban ezek az álmok, mint az elmúlt esti. Embertelen fájdalmat, kínzást álmodok meg, amit a való életben csak a nem ép elméjűek követnek el. Olyat, aminél az ember inkább azt kérné, bár ne létezne, csak múljon el a fájdalom.<br />
Az öklöm tompán csattant a zsákon, egyre többször, hevesebb ütemben. Már szakadt rólam a víz.<br />
Miért hat rám ennyire érzékenyen az ilyen fajta álom? Az eleje még kellemes is, sok lány szeretne ilyen szenvedélyesen csókolózni valakivel, mint én Chase-szel az álmomban. Csak hát az a név, amit a fülembe súgott...nem, ezt nem tudom elviselni. <br />
Mentális, és lelki gyötrelem. A lelkemre hat, felidéz olyan dolgokat, amik belülről marnak szét, mintha a vérem helyett sósav keringne az ereimben. Elviselhetetlenül rossz. <br />
Mikor még versenyszerűen bokszoltam az akkor kapott ütések nem fájtak annyira, mint az emlékeim okozta sérülések. Ezerszer inkább verjenek meg, minthogy bármi olyan emlegessenek fel, ami régen történt. <br />
Lehet, hogy régebben mazochista hajlamok voltak bennem...az ütések fájdalma kis idő múlva eltűnt. Különleges érzés volt. Szinte...kellemes. Szerettem a fizikai fájdalmat.<br />
Ha kívül fájt, nem volt időm a belső fájdalomra koncentrálni. A testemen levő sérülések elnyomták azt, ami milliószor jobban fájt a felszín alatt. Talán ezért is csináltam. <br />
De ezt senki nem értette. Anyáék bolondnak néztek, pszichiáterhez hordtak, hogy az majd segít. Nem segített. Sohasem. Nekik könnyebb volt a piszkos munkát egy ismeretlenre bízni, csak hogy ne nekik kelljen ezzel a teherrel is foglalkozni.<br />
Pedig annyira kevés is elég lett volna. <br />
Egy beszélgetés néha-néha. Vagy egy ölelés. Egy kedves szó. Talán ennyi elég lett volna, hogy rendbe jöjjek. De elcseszték. Elcsesztük. <br />
A fizikai fájdalmat választottam, hogy meneküljek a lelki elől.<br />
Minden egyes szavamra az öklöm csattant a bokszzsákon:<br />
Nem.<br />
Bírom.<br />
A.<br />
Lelki.<br />
Fájdalmat...<br />
Lihegve estem neki a zsáknak. Nekitámasztottam a homlokomat, éreztem, hogy a víz patakokban folyik a testemről. A zene továbbra is bömbölt a fülemben. Nem tudom, mennyi ideje püföltem, elvesztettem az időérzékem. A pulzusom lüktetett a torkomban, de még mindig éreztem a nyomást a mellkasomban. Sírás fojtogatott. Elő akart törni, fel akart emészteni. <br />
Általában ez az a pillanat, amikor tudom, hogy addig kell hajtsam magam, míg megszűnik a nyomás a mellkasomban, a szorítás a torkomban, és a helyét a fizikai fájdalom veszi át, és a kimerültség. Muszáj hajszolnom magam, mert akkor elmúlik. Hacsak kis időre is, de az izmaim sajgása elnyom minden más fájdalmat.<br />
Levettem a polcról egy ugrókötelet, és sebesen kezdtem el hajtani a testem körül. Először nagyobbakat ugrottam, lassan tempóban hajtva a kötelet, majd egyre kisebbeket, gyorsítva a kötél mozgását. Forogtam körbe, kereszteztem a kötelet, figuráztam. Egy időben számoltam, volt, hogy több százig meg se álltam, ma már kimerülésig csinálom. <br />
Ahogy forogtam a tengelyen körül véletlen nem vettem észre, hogy elmozdultam a megszokott helyemről. Mivel a terem egy ház alsó épületében volt, a mennyezet szokatlanul alacsonyan volt azon a részen, ahol nem a ring volt kialakítva. Ezen az úgynevezett edzőtermi részen a lámpa hosszú kábelon lógott le a plafonról.<br />
Egyszer csak egy csattanást hallottam, majd szikrázást, végül sötét lett az egész teremben.<br />
A kötelem beleakadt a lámpába, és amilyen erővel pörgettem, sikerült tőből leszaggatnom azt a plafonról.<br />
Kivettem a zenét a fülemből. Sötétség, és csend vett körül.<br />
-Ó, basszameg.-káromkodtam el magam, majd tapogatni kezdtem, hátha eljutok az ajtóig. Nagyjából tudtam, merre kell menjek, de azért mégis kihívás volt. Hirtelen egy fémes csattanás ütötte meg a fülem, majd pillanatokon belül belenyilallt a fájdalom a lábujjamba.<br />
-Francba.-hajoltam le megfogni a sérült testrészem. Gyönyörűen megtaláltam a súlyokat a lábujjaimmal. Viszont jó jel volt, hogy a súlyok az ajtó mögé voltak téve, tehát sikerült eljutnom az ajtóig. Másik kezemmel a kilincs felé nyúltam, azonban ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, éreztem, hogy körülbelül két centiről csapódott az arcomba, majd azzal a lendülettel a súlyokon landoltam teljes testtel.<br />
-Mi a fasz történt itt?-hallottam meg Zack dühös hangját. Sajnos egy nyöszörgés volt csak a válaszom, mivel mindkét kezemmel az orromat fogtam, amiből ömlött a vér, ahogy az ajtó nekiütközött.<br />
-Meg foglak ölni.-sutyorogtam, miközben próbáltam feltápászkodni. Ahonnan Zack jött, halvány fény szűrődött be, szóval csak félhomályban láttam őt, ám az tisztán látszódott, hogy a homlokát ráncolja.<br />
-Te meg mit csináltál?-nézett rám kérdőn, összefont karokkal.-És mi ez a sötétség itt?<br />
Nagy nehezen feltápászkodtam a súlyokról, sajgott a hátam, a seggem, az arcom csupa vér volt, és a lábujjam is lüktetett.<br />
-Jézusom, de szarul nézel ki.-pillantott végig rajtam lenézően, én meg ha épp nem az orrvérzésemmel szaroztam volna, behúztam volna neki egyet a két szeme közé.<br />
-Véletlen leszaggattam a lámpát, és épp a kilincset kerestem mikor valaki,-hangsúlyoztam ki a szót- izomból rám baszta az ajtót.-mérgelődtem. A kintről bejövő gyér fényben próbáltam keresgélni zsebkendőt, vagy valami rongydarabot az orromra.<br />
Hirtelen kuncogást hallottam a hátam mögül, mire megfordultam, és szikrázó szemekkel meredtem Zackre. <br />
-Épp a konyhában voltam, mikor elment az áram, és mivel itt van a főkapcsoló, muszáj voltam ide lejönni.-közölte.-Mégis, honnan tudhattam volna, hogy te épp az ajtó előtt matatsz? Ahj, ne szerencsétlenkedj már, itt van ez a szar, töröld meg vele magad.-dobta oda a kezében levő konyharongyot, amit egyből az orromra nyomtam. <br />
-Kösz.-böktem oda, majd leültem az egyik pad szélére. Csapzott voltam, véres, és mindenem fájt. <br />
Zack fújtatott egyet, majd elment a terem végébe, kinyitotta a falon levő kis szekrényt, csörömpölt valamit, majd egyszerre visszatért a világosság. Igaz, csak a másik, ép lámpa villant fel, de legalább mégsem volt sötét. Zack rosszallóan nézte meg a leszaggatott lámpát. A tarkóját vakargatta.<br />
-Harry el fogja vágni a torkodat, ha ezt meglátja.-nyugtázta, miután leellenőrizte a teljesen tönkrement lámpát.<br />
-Holnapra megcsináltatom. Semmi pénzbe nem kerül.-ráztam meg a fejem, mire Zack rám nézett, tekintetünk összeakadt. <br />
Ekkor jöttem rá hogy nem volt rajtam más, mint egy rövidujjú, felhajtva a mellem alatti részig, és egy rövidnadrág. Esküszöm, egy pillanatig elidőzött rajtam a tekintete.<br />
-Megmosom az arcom.-álltam fel, majd a kis csaphoz mentem, hogy leöblítsem a fejem. Eredetileg távolabb akartam kerülni, ki a látószögéből, de csak hátat fordítottam neki, mivel a csap ott volt bent a terem egyik sarkában. Szinte lyukat égetett a hátamba a pillantása, egyre kellemetlenebb volt. A csap felett lógott egy kis tükör, amibe véletlen belenéztem, és elszörnyedtem. Az orrom fel volt dagadva, és ki volt pirosodva. <br />
-Te eltörted az orrom!-ordítottam rá.<br />
-Dehogy törtem.-válaszolt nyugodtan, én meg tovább tapogattam az orromat, és minden tapintás fájt.<br />
-Fel foglak jelenteni!-fenyegettem meg, mire csak kaján vigyorra húzta a száját, majd karba tett kézzel megindult felém.<br />
-Kis csillag, nem fogsz te senkit feljelenteni.-mondta a szemembe halál nyugodtan.-A rendőrségen körberöhögnek egy ilyen piti dologgal, meg amúgy is letagadnám.-mosolygott, majd egy lépést közelebb jött, és a fülemhez hajolt.-Esetleg ha nem hajtottad volna magad túl 3 órán át, nem tompultak volna el az érzékszerveid, és hallottad volna, hogy jövök. -súgta, majd az ajtóhoz ment, és kisétált.<br />
Ott álltam a falnál, lefagyva, aminek több oka is volt.<br />
Az első, hogy valóban 3 órája itt vagyok, és megállás nélkül edzek. Észre sem vettem.<br />
A másik, ahogy viselkedtem. Mint egy hisztis picsa, fenyegetőztem, hogy feljelentem. Nem jött zsigerből semmi frappáns válasz, ami ilyenkor szokott. Az összes érzékemet eltompította valami.<br />
Végül pedig ami a legjobban zavart, hogy arra pár pillanatra, míg Zack közelebb jött, nem éreztem se a testem fájdalmait, se más fájdalmat. <br />
Egyedül a parfümjét éreztem, ami olyan mámorító volt, hogy még azt is elfelejtette velem, hogy ez a gyökér szétzúzta az orromat pár perce...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-71886156272807134562017-01-16T07:17:00.001-08:002017-01-16T07:17:51.226-08:005. Never gonna change<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/17/97/ac/1797acb4cd2f6c5b5028eb1a89bfd7ae.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/17/97/ac/1797acb4cd2f6c5b5028eb1a89bfd7ae.jpg" width="194" /></a></div>
Kellemes meleg simogatta a hátam.<br />
Tudtam, hogy eljött a reggel, és ideje kikelnem az ágyból, de egyszerűen nem ment. Lustán nyújtózkodtam, húztam a fejem tetejére a takaróm, és fúrtam bele az arcom a pihe puha párnarengetegbe, ami az ágyamon volt. Minden olyan nyugodt volt, békés, lassan vettem a levegőket, ásítoztam. Esküszöm, ilyen kényelmes még sosem volt az ágyam. <br />
Idilli pillanataimat azonban félbeszakította a heves dörömbölés az ajtómon.<br />
-Candace, azonnal gyere ki!-üvöltött anyám torka szakadtából. <br />
Egyszer kelek fel mosollyal az arcomon, hát persze, hogy el kell rontani. <br />
Lassan kigördültem az ágyból, nyújtózkodtam, nyúlt a szám. Kinyitottam az ajtót, de anyámnak hűlt helyét találtam csak. Leslattyogtam a lépcsőn, anyáékat a konyhapultnál találtam még.<br />
-Napsütéses jó reggelt!-mondtam vidáman, majd kivettem a tejet a hűtőből, és leültem a bárszékre.-Mizu?<br />
-Mizu?-húzta fel anya az egyik szemöldökét, és megrándult a szája sarka is. Ez a lecseszés előjele.-Talán ezt én is kérdezhetném.<br />
Tudatlanul pislogtam rá, miközben dobozból szürcsöltem a tejet.<br />
-Mégis mit ártott neked Mike Wesley?-kérdezte, én meg e név hallatán félrenyeltem a tejet, és köhögésben törtem ki. Folyt a szememből a könny, majd megfulladtam.<br />
-Nem tudom miről be...<br />
-Candace, elég ebből!-csapott a konyhapultra, és tudtam, nem menekülök. Apára néztem, aki eddig szótlanul állt, és engem nézett.-Mike szülei ma reggel felhívtak, hogy a fiuk törött orral ment haza, és amikor megkérdezték mi történt, csak annyit mondott: Candace Armstrong.<br />
Mégis... mi a fenét képzelsz? Csak úgy nem törheted el valaki orrát, Candace!-kelt ki magából anya, én meg a szememet forgattam. Hát persze, megint én vagyok a hibás.<br />
-Anya, önvédelem volt. Meg akart ütni.-vallottam be, és bár nem akartam, muszáj volt.<br />
Anya lefagyott egy pillanatra.<br />
-Nem esett bajod?-enyhült meg egy pillanatra.<br />
-Nekem nem.-húztam gúnyos mosolyra a számat, mire az előbbi enyhülés el is illant.<br />
-Egyáltalán, minek járkálsz te olyan helyekre, ahol baj érhet?<br />
-Anya, a mai világban az utcára ha kilépek elrabolhatnak. Ennyi erővel sehova ne menjek?<br />
-Mi lenne ha kevésbé veszélyes életet élnél?-csattant fel.-Az őrületbe kergetsz minket apáddal ezzel a sok mániáddal! Motorozás, boxmeccsek, rossz társaság...<br />
-Milyen rossz társaság?-ugrottam le a bárszékről, mostmár kezdett felmenni bennem a pumpa.-Anya, ha neked Harry és Chase rossz társaság, fogalmad nincs, mikből maradunk mi ki. A fél osztályom füvezik, van aki keményebbet is tol időnként, a fúk értelmi fogyatékosok, önzőek, nagyképűek, a lányok elkényeztetettek, jellemtelenek, apuci pénze nélkül nem mennének semmire, mert olyan sík hülyék, mint az a fal ott-mutattam a mellettem levő csempével kirakott falra-és ha mindez nem lenne elég, a fél iskola végigment már rajtuk, ó, ha tudnád, hány fiúval voltak már! Jesszus, több fa...<br />
-Elég, Candace!-szólalt meg apa, erélyes hangon, mire én befejeztem. Apa nem szokott kiabálni, nem szeretném kihozni a sodrából. Tekintetem anya és apa között kapkodtam.<br />
-Kislányom, mi csak azt szeretnénk, ha nem hoznál minket, és persze ezzel magadat is mindig ilyen kellemetlen szituációba.-lépett közelebb hozzám anya.-Akár fel is jelenthetett volna Mike.-rázta a fejét.<br />
-Ó, de rohadtul nem érdekel Mike!-csattantam fel.-Én csak megvédtem magam, ha már senki más nem volt ott. Titeket meg csak az érdekel, hogy ne hozzalak ciki helyzetbe titeket!-ordítottam.-Hát csesszétek meg, akkor legközelebb engedni fogom hogy megüssenek!<br />
És ezzel sarkon fordultam, felkaptam a motorkulcsaimat, majd a garázs felé vettem az irányt. Felrángattam magamra a bőrkabátom, és a bakancsom, majd a bukósisakot is. Elég bénán festett a pizsimmel, de nem érdekelt. Csak el innen, minél hamarabb.<br />
Leparkoltam az edzőterem előtt, és csak reméltem, hogy Harryt itt találom. <br />
Szerencsémre az ajtó nyitva volt, én pedig berobogtam.<br />
A terem teljesen üres volt. Nézelődtem, de Harryt sehol nem láttam.<br />
Ekkor nyitódott a mosdó ajtaja, ahonnan először hatalmas gőzfelhő gomolygott ki, majd megláttam egy magas, barnított bőrű, tetovált alakot, a csípőjére csavart törölközővel.<br />
Nagyot dobbant a szívem. Csessze meg, erről meg el is feledkeztem, hogy itt van. Azonnal sarkon akartam fordulni, és elfutni, de már késő volt.<br />
-Helló.-köszönt rám Zack, miközben egy másik törölközővel a haját törölte.<br />
Nagyot nyeltem.<br />
Helló.-köszöntem vissza.-Harry nincs itt?<br />
-Nem is volt még ma.-válaszolt.<br />
-Akkor miért van nyitva az ajtó?-mutattam a hátam mögé felhúzott szemöldökkel.<br />
-Mert valahogyan nekem is közlekednem kell.-mondta hidegen.-Nincs víz, a főcsap odakint van, és először azt kellett megnyitnom, hogy legyen. Kimerítő választ adtam?-bökte oda a végére gonoszul.<br />
-Teljes mértékben.-sziszegtem, majd megfordultam, és kifelé vettem asz irányt.-Faszfej.-tettem még hozzá halkan, nem érdekelt, ha meghallotta.<br />
Óriási, mostmár az egyetlen helyemet is elvették tőlem, ahol kicsit kiengedhettem a gőzt. Ez az ágról szakadt, menekült kinézetű Zack birtokba vette az én kis búvóhelyemet, és ez nagyon nem tetszett. Ki e fene ez, és mi a fenét keres itt? El sem hiszem, hogy Harry ilyen alakokkal képes összeállni. Ég és föld a különbség kettejük között. Míg Harryről lerí a kedvesség, az önzetlenség, addig Zackről sugárzik a rosszindulat, a felsőbbrendűség, az előítélet. Fú, de meggyűlöltem ezalatt a fél nap alatt.<br />
Nem akartam még hazamenni, de mivel máshova nem tudtam, így kénytelen voltam.<br />
Amilyen halkan csak tudtam, beosontam a házba. Szerencsémre nem vett észre senki, így besurrantam a szobámba, majd bezártam azt, és beálltam a zuhany alá.<br />
Felfrissülve ültem le az ágyamra, és unalmamban elővettem a füzeteimet. Nyakamon az érettségi, és időben fel akarok rá készülni, mivel célom bejutni az egyetemre. Nos, csak nem egészen a jogra, amit anyámék erőltetnek.<br />
Épp a nehézipar fejlesztéséről olvastam a Szovjetunió idején, mikor halk kopogás hallatszott az ajtómon. Nagyot sóhajtottam. Nem volt kedvem ma több drámához. Végül ajtót nyitottam.<br />
A küszöbön apa állt, hátratett kezekkel.<br />
-Bemehetek?-kérdezte óvatosan, mire biccentettem, és becsuktam mögöttünk az ajtót. Egyből a temérdek könyvet és füzetet látta meg az ágyamon. Félmosollyal az arcán olvasgatta, míg én az ajtónál álltam összefont karokkal.<br />
-Ülj le mellém, kicsim.-ütögette meg finoman magam mellett a takarót, és én helyet foglaltam.-Tudd, hogy mi nagyon szeretünk téged.-kezdett bele óvatosan.-Anyád mostanában feszültebb a kelleténél, mert ideges egy befektető miatt, akin nagyon sok múlik.<br />
-Nem rajtam kellene levezetnie.-szakítottam félbe.<br />
-Tudom, és ő is tudja. Sajnálja, hidd el nekem. Csak kérlek, legyél vele kicsit megértőbb és türelmesebb.-simította meg az arcom.-Kérlek.<br />
Apával nem vagyunk azok a tipikus lelkizősek, fél szavakból is megértjük egymást. <br />
Oké, értem én hogy anya idegroncs mostanában, észrevettem én is. Apa is feszült, mindenki feszült. Én is az vagyok, csak sajnos ezt senki nem veszi észre. Letudják annyival, hogy ez Candace, ő ilyen, mindig is ilyen volt. <br />
Elgondolkoztam, majd nagyot sóhajtottam.<br />
-Jó.-bólintottam, mire apa is biccentett, majd felállt. Még az ajtóban visszafordult, majd halkan megjegyezte.-Ember legyen a talpán, aki veled kikezd.-mosolyodott el a fejét rázva, mire én is elmosolyodtam.<br />
-Nem mindenki lehet apuci pici lánya.-suttogtam kesernyésen, majd visszabújtam a tanulnivalómhoz.<br />
*<br />
A hétfő reggelem nem is indulhatott volna ennél hétfősebben.<br />
Vártam Harryre, majd mikor már csak alig 10 perc volt becsengőig felhívtam, hogy ugyan mi a fenét csinál. A telefont egy rekedtes hang vette fel, világáról nem tudva. Örömmel nyugtáztam, hogy elaludt ez a jó ember, és nemhogy értem, az első órára is kérdéses hogy eljöjjön.<br />
Nem volt más választásom, motorra pattantam, és száguldottam történelem órára. <br />
Fejvesztve rohantam a kihalt folyosókon, feltéptem az ajtót, és szinte beestem rajta.<br />
-Jó napot, tanár úr.-köszöntem oda lihegve, ő csak kerek szemekkel nézett rám, és bár mondani akart valamit, nem vártam meg, csörtettem a helyemre. Levágtam a táskám a padra, a lehető legzajosabban húztam ki a széken, és vágódtam le. Cseszd meg, Harry.<br />
Hirtelen egy kéz ért a hátamhoz, ami kizökkentett a zavaromból. Hátra nézve egy fürkésző szempárral akadtam össze, egy halvány mosoly kíséretében.<br />
-Elaludt?-kérdezte halkan Chase, vigyorral az arcán.<br />
-El, hát.-válaszoltam feldúltan.-Körülbelül 5 percem volt beérni...gondolhatod.<br />
-A lényeg, hogy itt vagy.<br />
-Legszívesebben nem is lennék itt, de hát...<br />
-Miss Armstrong...-dördült fel a tanárom hangja.-Megtenné, hogy befogja a száját, ha már elkésett? Valaki szeretne leérettségizni, és elég zavaró tényező a folyamatos beszéd.<br />
Na, hogy kapd be akkor te is.<br />
Lassan előrefordultam a szememet forgatva, majd kitámasztottam az államat, és csábosan pislogtam a tanár úrra, jelezve, hogy befejeztem.<br />
-Iszom szavait, tanár úr, csak tessék folytatni.<br />
Erre ő nagyot sóhajtott, majd visszafordult a táblához. Halk kuncogást hallottam mögöttem, majd az óra további részében Chase a hajammal babrált, ami mindig kellemes érzéssel töltött el.<br />
A szünetben Chase-szel a folyosón kóboroltunk, beszélgettünk. <br />
-Candace, ha láttad volna, esküszöm beleszerettél volna te is.-ájuldozott valami számítógépes játékról.-Az a grafika, meg a történet egyszerűen beszarás!<br />
-Chase, én értékelem, és elhiszem, de tudod hogy halvány fogalmam sincs miről beszélsz.-röhögtem, mert tényleg nem értettem semmit abból, amit mondott. Sosem értettem a fiúk hogy képesek ennyire megszállottak lenni a játékokkal. Olvastam egyszer egy idézetet, ami arról szólt, hogy a fiúk sosem nőnek fel, csupán a játékaik lesznek nagyobbak és drágábbak. Nos, ha azt nézzük, hogy a játék, amiről Chase áradozik, egy átlag ember havi fizetésének a fele, ez az idézet teljesen helyénvaló. <br />
Ahogy befordultunk a tornaterem folyosójára, egy hatalmas plakát ütötte meg a szemem. <br />
-Ez meg mit keres már kint?-mutattam a plakátra, kizökkentve ezzel Chaset a játékokból.<br />
-A végzősök bálja?-kérdezett vissza.<br />
-Addig még van 2 hónapunk, minek teszik ki ilyen hamar?<br />
-Szerintem időben figyelmeztetni akarnak mindenkit.-vonta meg a vállát.-Főleg a lányoknak szól ez. Ti kezdtek már el évekkel ezelőtt készülődni valamire. Ruhát, cipőt vesztek, de vagy ezret, aztán a bál előtti nap vesztek egy ezeregyediket, és végül abban jöttök. Sosem értettem.-boncolgatta Chase a női nemet, amin jót mosolyogtam.<br />
-Te ezt nem is értheted, hiszen férfi vagy. Egyébként meg kikérem magamnak, én nem ez a típus vagyok. Annyira nem hoz lázba, mint például őket ott.-biccentettem a nem sokkal mellettünk álló lánycsapat felé, akik tényleg ugyan azt csinálták, amit Chase felsorolt az előbb.<br />
-Azért egy kicsit csak érdekel, nem?-váltott a hangja bensőségesebbre.-Hiszen ez rólunk, végzősökről szól.<br />
-Caleb mesélte, mikor ő volt végzős mi volt.-kezdtem, miközben leültünk a közeli padokra.-A lányok szinte idegösszeroppanást kaptak az előkészületekben, mindenki tökéletességet akart, aztán akik nem voltak olyan szerencsések, hogy a barátjukkal jöjjenek, azoknak mindent be kellett vetni, hogy valamelyik srác a suliból elhívja őket, vagy ha ez sem jött össze, nekik kellett felkérni valakit kísérőnek, ami elég kellemetlen volt.-grimaszoltam.-Ezután jött a bál, ahol mindenki ivott, táncolt, berúgott, a lányok fele a mosdóban görnyedt a vécé felett, a másik felét meg a környező bokrokba rángatták. Ennyit érnénk mi nők?-szörnyülködtem el.-Caleb azt mondta, kevés lány volt csak, aki nem járt így, vagy amúgy. Egy biztos, én nem szeretnék egy lenni azok közül. <br />
-Tehát akkor nem is akarsz kiöltözni a bálra?<br />
-Chase...nemhogy kiöltözni, elmenni nem akarok a bálra.-világosítottam fel.-Nem hallottad amit az előbb mondtam?<br />
Chase lefagyva állt előttem, látszólag nem tudta feldolgozni a hallottakat.<br />
-Tényleg nem akarsz eljönni?-kérdezte úgy két perc hatásszünet után.<br />
-Chase, én nem szeretem a tömeget. Se a részeg embereket. Ha meg ez a kettő kombinálva van, egyenesen rosszul vagyok. Tudom, hogy ez rólunk szól. Érdekel is maga a dolog, mivel én is a végzősök közé tartozok, de valahogy...én...-hadonásztam a kezeimmel idétlenül.-Nem, nekem ez nem megy. Tudod, mennyire nehéz ez az egész. Majd otthon, szűk körben megünneplünk mindent, vagy beülünk valami beszélgetős helyre, de nem megy...<br />
Mikor Chase szemébe néztem, először értetlenséget fedeztem fel benne, majd mikor látta összezavarodott arcomat, kezdte érteni, mire akarok kilyukadni. Arca először érzelemmentes lett, majd keserű félmosolyra húzódott az ajka.<br />
-Sajnálom, Candace, hogy te így éled ezt meg. Bárcsak ne így lenne.-simogatta meg a vállamat.-Tönkretettél igaz egy 4 éves fogadást, de semmi probléma.-kezdett el humorizálni hirtelen, kicsit kellemetlenül is éreztem magam, no meg zavartnak. Miről beszél ez? Milyen tervet tettem én tönkre?<br />
És ekkor rájöttem.<br />
-Ó, baszki.-döbbentem le teljesen, mikor rájöttem. Mikor elsősök voltunk, Chase-szel már akkor nagyon jóban voltam. Folyton húztuk egymás agyát, akár csak most. Mindenünk volt a fogadás, de tényleg. Minden kis hülyeségen fogadtunk. Hol pénzben, hol csokiban, vagy arcra pusziban. Egyszer valaminek az lett a fogadás tárgya, hogy ha végzősök leszünk, ő elhív engem a bálra, én igent mondok, és mindenki előtt eljátsszuk, hogy összejöttünk.<br />
Nos, ezt igencsak elszúrtam.<br />
-Bocsi, Chase, nekem ez már teljesen kiment a fejemből.-kértem elnézést, mire csak a fejét rázta.<br />
-Ugyan, ez csak egy hülye fogadás volt a nem normális korszakunkból. Kíváncsi voltam emlékszel-e még rá. De mindegy, ne vedd ezt komolyan, én se teszem.-mentegetőzött.-Csak most nem tudom kit hívjak el helyetted.<br />
Sóhajtottam, majd szétnéztem. Körülöttünk hemzsegtek az emberek. Hirtelen felhúztam a szemöldököm, majd megindultam.<br />
-Candace, várj.-szólt utánam Chase.<br />
Abban a pillanatban, hogy kiáltott, utánam is lépett, ám ekkor már késő volt.<br />
-Hé, Rose, szia!-köszöntem rá az egyik évfolyamtársunkra, aki épp kirántotta a fülesét.-Van már partnered a végzősök báljára?-kérdeztem, mire Rose kissé elmosolyodott, sőt, el is pirult.-Csak mert Chase igazából el szeretne hívni, csak annyira szégyenlős szegény, hogy tőlem kérdezgeti már mióta, hogyan kéne téged megkérdeznie.-kuncogtam a lehető legártatlanabb arccal. <br />
-Hát...végül is nincs még párom.-szólalt meg Rose szerényen.<br />
-Nagyszerű!-csaptam össze a tenyerem.-Akkor Rose, most már van.-kacsintottam Chasere és Rosera.-Na szia!-köszöntem el tőle, majd elindultam onnan. Mögöttem Chase is mormogott valami szia félét, aztán csak a talpainak csattogását hallottam.<br />
-Te megvesztél! Ember, te nem vagy normális, Candace! Megőrültél? Istenem , én meg foglak ölni!-kelt ki magából Chase, mikor újból a folyosó végére értünk.<br />
-Lazíts már.-mondtam halál nyugodtan, míg Chase feje ötször nagyobbra nőtt a normálisnál, a szemei pedig szikrákat szórtak.-Rose kedves, mosolygós, csinos lány. Örülj neki, hogy még szabad volt. Mellesleg bejössz neki, szóval, a mai jó cselekedetemet megdupláztam.<br />
Chase fújtatott, de már nem tudott mit mondani, csak csendben beletörődött a helyzetbe.<br />
Eközben becsengettek tesire. Biztatóan rámosolyogtam Chase-re, majd egy puszit dobtam neki, és felkapva a cuccaimat megindultam átöltözni.<br />
Tesiből épp elkezdtük a szertornát, ami valahogy kicsit közelebb áll hozzám, mint a labdajátékok. Szerettem nyújtani, talajozni, gerendázni, korlátozni. Szerencsére megvolt hozzá az állóképességem és a hajlékonyságom, talán épp ezért is tetszett annyira. Minden évben vártam ezt, a boxon kívül ez az egyetlen sport, ami leköt. A teremben álltak a szerek, sokan nyúzott arccal nézték őket. Nos, a torna nem mindenkinek volt a kedvence. A közös bemelegítés után félrevonultam, leültem terpeszbe, megfogtam a két bokámat, majd leborulva nyújtottam tovább. <br />
Hirtelen gyengéd nyomást éreztem meg a hátamon, picizgetve, lágyan, épphogy ne fájjon. <br />
-Hogy a viharba lehetsz ilyen hajlékony, sose értettem.-mondta halkan Chase, mire elmosolyodtam, majd felálltam, szemben vele. <br />
-Nem mindenki fociban jó.-jegyeztem meg, mire hangosan felröhögött, a tanárunk pedig hangosan rászólt.<br />
-Ember, ennek milyen füle van.-szörnyülködött Chase.-Candace, mit csináljak, hogy úgy tűnjön, csinálok is valamit?-kérdésén elnevettem magam, majd az egyik lábam lendületből feldobtam a vállára.<br />
-Segíts nekem nyújtani, aztán én is megnyújtalak.-fogtam meg mindkét kezét,majd láttam, hogy nyel egyet. <br />
-Már alig várom, hogy megnyújts.-dörmögte elváltoztatott hangon, amin röhögnöm kellett, kizökkentve az egyensúlyomból.<br />
-Chase, ne röhögtess!-förmedtem rá.<br />
-Oké, oké...-bólogatott hevesen.<br />
-Rendben, Chase, most lassan sétálj közelebb hozzám.<br />
-Hogy mi?-sikkantott fel.<br />
-Csak csináld!<br />
Lassan elkezdett felém lépegetni, óvatosan, mintha egy befagyott tó vízén lépkedne, félve attól, hogy bármikor betörhet alatta a vékony jégréteg. Ahogy egyre jött közelebb, kezeivel húzott magához, éreztem rajta, hogy nem akarja, fájjon nekem.<br />
-Nem fáj?-kérdezte halkan.<br />
-Nem. Gyere még nyugodtan.<br />
Addig-addig araszolt, hogy végül a két lábfejünk találkozott egymással a talajon. A jobb lábam teljesen kinyújtva pihent közöttünk, arcunk pedig alig pár centire volt egymástól.<br />
-Tartsuk még így egy kicsit, és teljesen ki leszek nyújtva. Aztán te jössz.<br />
-Te meg akarsz ölni.-szörnyülködött Chase, én meg elmosolyodtam. <br />
Több percig álltunk még így, talán tovább is, mint illett volna. Egyszerűen nem bírtam elmenni onnan. Éreztem Chase leheletét a nyakamon, ugyanis fejlehajtva álltam ott előtte. Jól esett, ahogy éreztem, az izmaim csak feszülnek, nyúlnak, én pedig egyre lazulok. <br />
Jól esett, hogy Chase biztos támaszként állt előttem. <br />
Jól esett Chase közelsége...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-55513845507721578022017-01-05T12:47:00.000-08:002017-01-05T12:47:43.697-08:004. If I lose myself tonight...<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://almainmarcesibleblog.files.wordpress.com/2016/06/beautiful-cool-girl-love-favim-com-3735491.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="215" src="https://almainmarcesibleblog.files.wordpress.com/2016/06/beautiful-cool-girl-love-favim-com-3735491.jpg" width="320" /></a></div>
Továbbra is értetlenül álltunk egymással szemben.<br />
Tanácstalanul meredtünk a másikra, ő sem szólt, én sem szóltam. Halvány fogalmam sem volt róla, ki ez a srác, honnan került ide, és mit akar. Mélyeket lélegeztem, és vártam a kérdésemre a válaszát, ami nem érkezett meg továbbra sem. Az ajtóra pillantottam, ami közöttünk állt, félig nyitva. Hirtelen elpattant bennem valami, és egy hirtelen mozdulattal a kilincs felé vetődtem, de egy kéz fonódott hirtelen az én kezemre, elrántott onnan, majd a lábával becsapta az ajtót, engem pedig a falnak nyomott. Bent rekedt a levegőm, ahogy a hátam a falnak csapódott.<br />
-Ne sikíts.-mondta egyenesen a szemembe nézve.<br />
-Nem szoktam.-feleltem határozottan, majd kirántottam a kezem az ujjai közül.<br />
-Hol van Harry?<br />
-Harry?-kerekedett el a szemem.-Te...Harryhez jöttél?<br />
-Hol van Harry?-kérdezte újból, türelmetlenebbül, és ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, göndör hajú barátom pedig csapzottan, lihegve állt ott, kezében a kilincset szorongatva. Sóbálvánnyá meredve kapkodta a tekintetét köztem, és az idegen között, ajkai kissé elnyíltak, talán a döbbenettől, talán attól, hogy szólni akart, de hang nem jött ki a száján.<br />
Szúrós tekintettel néztem rá, összevont szemöldökkel. Nem tudtuk, ki szólaljon fel először, mindhárman kínosan éreztük magunkat. <br />
-Candace...-kezdte Harry, bennem pedig felgyúlt a méreg, ellöktem magam a faltól, és Harry mellkasának támaszkodva kilöktem őt a folyosóra, neki a falnak.<br />
-Ki a fene ez?-kérdeztem ingerülten.-És mi a fenét keres itt? És egyáltalán mi ez az egész?<br />
Harry nagyot nyelt, és a hajába túrt.<br />
-Figyelj, ez az egész csak annyi, hogy...ő egy vendég.-bökte ki.<br />
-Egy vendég?<br />
-Igen, egy vendég.-bólintott.-Ha minden igaz, egy darabig itt fog lakni.<br />
-És elárulod nekem, miért az éj leple alatt kellett neki besurrannia, mint egy betörőnek?-emeltem fel a hangomat.-Harry, majdnem infarktust kaptam! <br />
-Mondtam neked, hogy maradj végig Chase-szel, nem?-kérdezte idegesen.<br />
-És szerinted mikor tartottam én be bármit, amit mondtál nekem?-vágtam vissza.<br />
-Hát épp ez a baj, hogy soha. Mindig a saját fejed után mész, de mi lenne ha egyszer az életben hallgatnál arra, amit mondok, vagy amit mások mondanak neked?-förmedt rám. Nagyot nyeltem.<br />
-Fölösleges így nekem esned.-csóváltam a fejem.<br />
-Candace, bajod eshetett volna.<br />
-Bajom?-kerekedett el szemem.-Mi bajom eshetett volna? Itt egyedül annak a srácnak esett ma este bántódása, nem nekem.-böktem az ajtó felé, mire Harry arcán rémület futott végig, és felsóhajtott.<br />
-Mit csináltál vele?<br />
-Csak beletérdeltem a férfiasságába.-vontam vállat lazán, Harry pedig a tenyerébe temette az arcát, és az orrnyergét masszírozta.<br />
-Biztos nem esett semmi bajod?-kérdezte még egyszer.<br />
-Persze, hogy nem.-feleltem fennhangon.<br />
-Jó.-bólintott, majd megfogta a kezem, és behúzott a szobába, és becsukta az ajtót.<br />
A még mindig ismeretlen srác a megtépázott, poros ágyon ült, fejét a térdeire támasztott kezeiben pihentette, érkezésünkre pedig felkapta a fejét, és felpattant az ágyról. Karba font kezekkel megálltam az ajtóban, Harry pedig közénk állt. Egy lépést sem szándékoztam közelebb tenni hozzá. Épp egy pillanatra kaptam csak el a tekintetét, de az is épp elég volt, hogy eldöntsem, jobban teszem, ha tartom a távolságot. Olyan mély, és sötét volt a tekintete, mintha mogyoróbarna szemeivel át akart volna látni rajtam, belelátni a bensőmbe. Taszított, és egyben kíváncsivá tett, mi az oka annak a megmagyarázhatatlan csillogásnak a szemében.<br />
-Szóval...ennek az egésznek nem így kellett volna alakulnia.-kezdte Harry.-Feltételezem, ez az első találkozás sem sikerült kellemesre...<br />
-Ez a csaj szó szerint tökön térdelt.-mutatott rám, mire elkerekedett a szemem.<br />
-Mi az, hogy ez a csaj?-szökött fel a szemöldököm a homlokom tövébe.-Ide figyelj, azt hittem betörő vagyok, a betörőkkel pedig nem szokás kíméletesen bánni.<br />
-Azért gondolkozhattál volna azelőtt, hogy kinyírtál odalent.<br />
-Bocs, hogy ösztönösen cselekedtem.-emeltem fel a kezem. Legszívesebben arcon vágtam volna. Mi az, hogy még ő van megsértődve?<br />
-Jó, szóval, Candace, ő itt Za...<br />
-Zack Millar.-szakította félbe Harryt, majd tett előre egy lépést.-Zack Millar vagyok.<br />
Keresztbe font karral pislogtam rá, és Harryre, aki szintén csak pislogva nézett Zack-re.<br />
-Candace.-böktem ki egyszerűen, mire Zack bólintott. Harryre néztem, aki ebben a pillanatban elkapta a tekintetem, és nagy levegőt vett.<br />
-Candace, talán ideje lenne hazamenned.<br />
-Szerintem is.-értettem egyet.-Majd beszélünk.-mondtam Harrynek, majd sarkon fordultam, és erőből becsaptam magam után az ajtót. Alig tettem pár lépést, mikor hallottam, hogy nyitódik mögöttem az ajtó, és mire visszafordultam, egy fekete pólós mellkasba ütközött a tekintetem.<br />
-Kérek tőled egyvalamit.-kezdte Zack.-Egy darabig ne mondd senkinek, hogy itt vagyok.<br />
Felvontam a szemöldököm.<br />
-Mi van, talán valami szökevény vagy?<br />
-Csak ne kürtöld világgá, hogy itt szállok meg egy időre.-nézett mereven a szemembe.-Ezzel jóvá teheted, hogy beletérdeltél a büszkeségembe.<br />
Hangosan felkacagtam.<br />
-Ki mondta, hogy jóvá akarom tenni?-kérdeztem vissza, mire vékony görbület jelent meg a szája sarkában.<br />
-Túl nagy az arcod, kislány. Nem jön be.-tett egy lépést közelebb felém.<br />
Minden egyes szava, és az a gúnyos hanglejtése egy lavinát indított el bennem. Az agyvizem felforrt, és csak egy hajszál választott el attól, hogy meglendítsem a térdem, és újból a lába között találjon célba. Helyette inkább kihúztam magam, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá, és egyenesen a szemébe néztem. Nem erre a reakcióra számított, ezt abból tudtam, hogy megrándult a szemöldöke, mikor megmozdultam.<br />
-Akar neked bejönni a halál.-húztam végig rajta a pillantásom, a lehető legmegvetőbben.-És csakhogy tudd, nem kiáltottam volna világgá, hogy a legjobb barátom házába egy ekkora seggfej költözött be, még ha csak ideiglenesen is.-ezzel sarkon fordultam, és lecsattogtam azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárathoz vezetett.<br />
Mégis mi a francot képzel magáról ez a Zack? Idejön, ő hozza rám a szívbajt, aztán meg úgy viselkedik, mintha az övé lenne itt minden. Sok emberrel találkoztam már, és utáltam meg első pillantásra, de ő mindegyiken túltesz. Az az arrogancia, amivel a hangjában beszélt, az a felsőbbrendűség, amit magáról hisz...legszívesebben képen töröltem volna. Mégis, mit gondol, ő itt az atyaúristen? Hát nagyon téved. Viszont az is biztos, hogy ha még egyszer beszól valamit, nem fogom kímélni. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha minél távolabb tartja magát tőlem. <br />
Gőzölgő fejjel csörtettem ki a bejárathoz, útközben még belefutottam pár szurkolóba, akik látszólag nagyon jól szórakoztak. A meccs véget ért, de azért még jó páran lézengtek a pincében. Az ismeretlen arcok testtartásából az vehető le, hogy Harry végül megnyerte a meccset, ezzel hatalmasat kaszálva, és legyőzve a környéken ismert egyik legnagyobb kutyát, Roxont.<br />
A hosszú folyosó, ami a pincéből az ajtóig vezetett most sötétbe burkolózott, csak az árnyékokból, és a beszélgetés zajából tudtam, hogy rajtam kívül van még valaki a folyosón. Alighanem az ellenszurkolók, mivel Harry nevét hallottam előtte számos, nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetve. Két fiatal srác volt, talán velem egyidősek.<br />
A falhoz húzódtam, hogy kikerüljem őket, de ahogy elhaladtam mellettük a vállam véletlen nekiütődött az egyik vállának. Én tovább akartam menni, de ujjak fonódtak a csuklóm köré, és rántottak vissza, majd löktek neki a falnak. Felszisszentem, ahogy a hátam nekicsapódott a kemény, fa lambériának.,<br />
-Nem látsz a szemedtől, ribanc?-ordított a képembe egy nálam kétszer magasabb, agyontetovált srác. Ezután szó szerint belemászott az arcomba, gátlástalanul végigmért.<br />
-Mike, hagyd már, gyerünk.-szólt rá egy másik, aki látszólag nem akart balhét, azonban Mike-nak esze ágában sem volt hagyni engem. <br />
-Rossz kedvemben találtál rám.-sziszegte, és tudtam, hogy a feles energiáját készen volt rajtam levezetni.<br />
A mellkasom egyre szaporábban emelkedett a gyors levegővételektől, az összes vér a testemben a lábaimba irányult, készen a megfutamodásra.<br />
Farkasszemet néztem az előttem tornyosuló, fiatal sráccal. Magas volt, ám ahhoz képest eléggé nyegle. Ahogy éreztem, alkohol is terjengett a levegőben köztünk. Az egyik karom még mindig satuba volt fogva, simán ki tudtam volna szabadulni, és elfutni onnan...azonban valami miatt mégsem tettem. Ez az egész napi dráma, hogy Harry fel akarta adni, aztán a kisebb szívroham a betörőnek hitt Zackről annyira felspannolt, hogy a pulzusom már a fülemben lüktetett. A lábamba csoportosult vér szép lassan átszivárgott a karjaimba, és mikor Mike lendítette volna a tenyerét, kifbújtam a karja alatt, kifordítva azt, így a srác térdre esett előttem, és már bele is térdeltem az arcába, amit hatalmas reccsenés kísért, és vérplacsni a nadrágomon. Még szerencse, hogy a feketén nem látszódott feltűnően. <br />
-Baszd meg!-ordított fel a másik srác, majd rám nézett, elhomályosult a tekintete, és már vetődött is volna nekem, mire álla a jobb egyenesemmel találkozott, majd a bal horgommal. Megtántorodott, mire sorozni kezdtem, míg végül a földön kötött ki. <br />
Ekkor feleszméltem, és iszonyatos tempóval fordultam sarkon, majd rohantam kifelé a folyosón. Feltéptem az ajtót, remegő kezekkel ültem fel a motoromra, és csikorgó kerekekkel indultam el.<br />
A szívem majd kiugrott a helyéről a történtek után. Nem tudtam, merre tartok, csak mentem, míg a testem és a lelkem is lenyugodott kicsit.<br />
Önvédelem volt. Az a srác meg akart ütni, és előbb tettem. Magamat védtem. Ő kötött belém.<br />
Próbáltam magam nyugtatni, amennyire lehetett. Épp az előbb törtem el egy srácnak az orrát, a másiknak meg lehet agyrázkódást okoztam. Szép munka, Candace. Egy nap sem telhet el balhé, beszólás vagy verekedés nélkül. Ez az én formám.<br />
Mindeközben már teljesen máshol jártam, mint amerre az otthonom volt. Kezdtem kifogyni a benzinből is, ezért legközelebbi benzinkúton meg is álltam. Miközben tankoltam, a telefonom megrezzent a zsebemben.<br />
"Remélem már hazaértél épségben."-jött az üzenet Chase-től. <br />
Kicsit hezitáltam a válaszon. Nem értem haza, főleg nem épségben. Valamelyik dulakodás közben feldagadt a fejem, éreztem egy nagy púpot a tarkómnál. Körülnéztem, már éjfél is elmúlhatott, koromsötét volt. Anyáék valami üzleti bulin vannak, már megint. Nem volt kedvem hazamenni az üres lakásba se.<br />
"Nem igazán vagyok még otthon"-írtam vissza Chase-nek, aki azonnal meg is nézte.<br />
"Hol a fenében vagy? A meccsnek legalább két órája vége!"-szinte sütött az írásából, milyen dühös.<br />
"Tudom, de motorozgattam egy kicsit, épp a benzinkúton vagyok tankolni."-szépítettem kicsit a történeten.<br />
"Melyiken?"<br />
Ekkor döbbentem rá, hogy Chase kb. 10 percre lakik innen.<br />
"Te már otthon vagy?"-kérdeztem tőle.<br />
"ÉN már igen!"<br />
"Mit szólnál ha beugranék?"-írtam, majd csak egy bő perc után jött a válasz.<br />
"Nyitom a kaput."<br />
Fizettem, majd átvágtam a lábam az ülés felett, és már úton is voltam.<br />
**<br />
-Candace Armstrong, én téged még egyszer agyonverlek.-nyitott nekem ajtót Chase szexi férfiköntösben.<br />
-Anyudék?-nézelődtem, de a házban sötét volt.<br />
-Odavannak keresztéknél, valami szart ünnepelni.-közölte Chase, akit látszólag teljesen hidegen hagyott a dolog.-Egyébként minek köszönhetem a látogatásodat ilyen későn?<br />
-Ahj, ne játszd már a nagypapát, tudom hogy még nem aludtál! Egész este azt a szart nyomod.-böktem a fejemmel a számítógépe felé, amin kacifántos hullámok, formák és színek voltak.<br />
-Maszekolok, tudod, hogy legyen egy kis plusz pénzem. Nem mindenki lehet kőgazdag.-kekeckedett volna, de ekkor már rég az ablakpárkányán térdeltem, és nyitottam ki az ablakot. Visszanéztem vigyorogva, ő meg a szemét forgatta. <br />
Kiültem a párkányra, elővettem a cigim, és rágyújtottam. Kimondhatatlanul jól esett.<br />
-Megfagy a segged.-landolt egy kabát hirtelen a vállamon, mire Chase felé fordultam, sajnos épp füstkifújás közben, szerencsétlen gyerek meg pont benyelte.<br />
-Köszi, apus.-dobtam neki egy puszit, aki csak legyintett, majd leült.<br />
Hirtelen meg akartam kérdezni, mit tud erről a Zackről, ám eszembe jutott, hogy megígértem, nem mondok senkinek semmit róla. Helyette másfelé tereltem a témát.<br />
-Milyen volt a meccs vége?<br />
-Világi volt, ahogy Harry meglátta Bo-t kitört belőle az oroszlán. Szinte a földről jött vissza. Kiütötte Roxont.-mesélte Chase, mire elmosolyodtam.-Aztán meg Harry kiugrott a ringből, megszorongatta Bo-t, és elrohant.<br />
Na igen, valószínű azután tépte fel az ajtót, és mentett meg minket, mielőtt szétvertük volna egymást Zack-kel. A kíváncsi természetem nem hagyott nyugodni.<br />
-Amúgy te mennyire ismered Harrynek a régi baráti köreit?-puhatolóztam.<br />
-Nem igazán.-válaszolt félvállról.-Míg Coloradoban lakott ott voltak neki haverjai, de sose mesél róluk. <br />
Aha, szóval Colorado. Lehet Zack onnan jött.<br />
-Miért kérdezed?<br />
-Semmi különös, csak érdekelt.-legyintettem, majd elnyomtam a cigim, és másztam volna vissza az ablakból. Ekkor azonban a hátam egy mellkasnak ütközött, felnéztem, a tekintetem találkozott Chase kék szemeivel.<br />
-Can, te sosem érdeklődsz csak úgy.-mondta nyugodt hangon, lehelete az arcomat simogatta.<br />
-Tényleg semmi, csak hallottam telefonon beszélt múltkor valami régi haverjával, és gondoltam, te talán tudod kivel tartja még a kapcsolatot.-próbáltam ártatlannak tűnni. Kérdőn méregetett, majd lassan elmosolyodott.<br />
-Te, és az olthatatlan kíváncsiságod.-vigyorgott, arca pedig vészesen közel volt az enyémhez. Ekkor hirtelen éles fájdalom nyilallt a tarkómba, mire felszisszentem, és ösztönösen odanyúltam.-Candace, mi baj van?-ijedt meg eltorzult arcom láttán, majd a tarkómhoz nyúlt, ahová előzetesem én raktam a kezem.-Jézusom, ezt hol szerezted?-kiáltott fel, majd berántott az ablakon, és leültetett az ágyra. Előrehajtotta a hajam, hogy megnézze a fájdalmas területet.<br />
-Candace, mi a picsát csináltál?-vont kérdőre, és tudtam, hogy ha nem hazudok be gyorsan valamit, azonnal ki kell tálaljak mindenről.<br />
-A kabátom Harrynél beesett az asztal alá, bemásztam érte, és bevertem a fejem, mikor felálltam.-rögtönöztem, és úgy láttam, bevette, mivel megrázta a fejét, majd kiment, és egy jégtasakkal jött vissza. Leült mellém az ágyra, a tasakot gyengéden a tarkómhoz nyomta, mire felszisszentem. Jesszus, cseszettül fájt.<br />
-Vigyázzál már jobban magadra.-simított végig a hátamon. Végigfutott rajtam a hideg. A szemébe néztem, csendben ültünk egymással szemben, csak a tekintetünk társalgott.<br />
Chase kék szemei, apró szeplői, és a kesze-kusza szőke haja, és férfias illata kicsit megszédített. Magas volt, jó testalkatú, izmai ott domborodtak, ahol kellett. Szemei pedig szinte beszéltek. Piszok jóképű egy srác, ezt még a vak is látja.<br />
A szívem ütemesen kidobbant, mikor lassan megmozgatta a jégtasakot a tarkómon, másik kezével pedig a kézfejemet kezdte el cirógatni. Még mindig nem szólalt meg egyikünk se, csupán a szemünk ugrándozott a másik arcán ide-oda, szemről szájra, szájról szemre...<br />
Ekkor valami belém hasított, hirtelen feleszméltem a kábulatból. Felugrottam az ágyról, szegény Chase meglepődve nézett rám.<br />
-Késő van, ideje mennem.-mondtam bénán, mire Chase lesütötte a szemét.-Köszönöm a jeget.<br />
-Igazán nincs mit.-válaszolt keserűen.-Biztos nem maradsz még?<br />Chase kérlek, ne kezd, kérlek...<br />
-Tényleg megyek már. <br />
-Akkor kikísérlek.-állt fel az ágyról.<br />
Az ajtóban gyors puszit nyomtam az arcára, bátorítóan rámosolyogtam, majd kicsörtettem a motoromig. Mikor elindultam, még visszanéztem Chase-re, aki ott állt az ajtóban, egy szál köntösben és csak nézett utánam.<br />
<br />
Magamban konstatáltam, hogy elég volt ennyi bonyodalom mára, nem hiányzott még, hogy a Chase-szel való megmagyarázhatatlan kapcsolatom is tetőzze a dolgokat...<br />
<br />Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-84008002993644900052014-03-07T10:00:00.001-08:002016-12-26T11:06:00.275-08:003. Giving me a heart attack<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://www.boxvilag.hu/slider/demo/images/box_02.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://www.boxvilag.hu/slider/demo/images/box_02.jpg" height="131" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
A tömeg körülöttem ismét nagy volt, ahogy azt már megszoktam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ez az iskolaudvar akármilyen nagynak is tűnik, valójában nem volt akkora, hogy majdnem 900 ember kényelmesen elférjen itt. Minden klikknek megvolt a megszokott helye, ahol gyülekeztek, így nem volt belőle veszekedés, hogy melyik területen kik vannak, bár akadt néha pár elszánt gyerek, aki megpróbált "területet foglalni", több-kevesebb, és inkább kevesebb sikerrel. Minden csoport, a hétköznapi nyelven stréberektől, a sulis hierarchia csúcsán állókig úgy őrizte a saját helyét, mint oroszlán a barlangját. Nem fordulhatott elő, hogy valamilyen kívülálló csak úgy bepofátlankodjon másokhoz, mi több, az már szentségtörésnek számított.</div>
<div style="text-align: justify;">
Azonban szerencsére nem mindenki tartozott azok közé, akik vérre mentek a területükért. Ezek közé az emberek közé tartoztam én is, akik kivonták magukat a klikkesedés alól, sőt, én személy szerint magasról tettem erre a gyerekes viselkedésformára. Nekünk, kívülállóknak megmaradtak az udvar szélénél a padok, az öreg fák árnyékában.<br />
Hátamat megvetve a támlának ültem, felhúzva a lábamat, és magányomban a Tumblr-t görgettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Már megint életbölcsességeket posztolgatsz?-szólalt meg egy hang hirtelen mögöttem, mire a szívem nagyot ugrott a mellkasomban, és pánikszerűen zártam le a képernyőt. A hang ismerős volt, kellemesen mély, épp ezért mosolyogva hajtottam hátra a fejem, tekintetem összeakadt egy mély, vigyorgó szempárral. Chase félre billentett fejjel állt mögöttem, lazán mellém sétált, és lehuppant, majd a mobilomat kezdte el szuggerálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem kapod meg.-ráztam a fejem, és belecsúsztattam a mobilt a zsebembe. Chase ajkai lefelé konyultak, hatalmas kiskutyaszemekkel pislogott rám. Ilyenkor rendszerint úgy nézett ki, mint egy tízéves, ártatlan kisfiú, noha valójában nem volt már tíz éves, az ártatlanról nem is beszélve.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem hatsz meg.-mondtam rezzenéstelen, határozott hangon, mire fújt egyet, majd átvetette a karját a pad támláján, egyik lábát pedig felfektette a térdére.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jössz ma este a meccsre?-kérdezte, mire csak felvontam a szemöldököm.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Előfordult valaha, hogy kihagytam Harry valamelyik meccsét?</div>
<div style="text-align: justify;">
Chase rám pillantott, majd nevetve rázta meg a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem igazán...emlékszem, mikor egyszer pont egy jelmezbálról szöktél meg.-röhögött fel.-Sosem felejtem el a szurkolók arcát, mikor megláttak beesni az ajtón abban a habos-babos báli ruhában, álarccal a fejeden.-csapkodta a térdét, mire csak belevertem egy erőset a vállába.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Fejezd be, nem vicces...egyébként az volt az az alkalom, mikor megfogadtam, hogy ha megölnek is, de soha többé nem veszek fel olyan ruhát, amihez valamiféle szoknya tartozik.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Miért, szerintem tök jól néztél ki benne! Mindenki úgy bámult utánad, mint ha valami királynő lennél, és ami a viselkedésedet illeti, úgy is viselkedtél, mint egy királynő.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ezt meg hogy érted?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hát...-kuncogott fel-minden férfit, aki akkor hozzád szólt, vagy rád mosolygott, elküldtél a picsába...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jaj, Chase, Harryre figyeltem, szurkoltam, biztattam, hogy fel ne adja. Nem volt sem időm, se kedvem azokra az idióta seggfejekre. Harrynek szüksége volt rám, mert egy hajszálon múlt, hogy feladja.-néztem Chase szemébe jelentőségteljesen, akin látszott, hogy értette, mit mondok. Ő is emlékezett arra a meccsre, és nem volt épp fáklyásmenet. Sóhajtott egyet, majd bólintott, és mosolyogva a vállamra tette a kezét.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Értem, mit mondasz...Akkor ma este megyünk együtt? Elmegyek érted kocsival.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Igazából motorral akartam menni...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Sose hagyod pihenni szegényt?-kérdezte kedvesen, mire a fejemet ráztam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Muszáj, hogy hajtva legyen, és...nekem is szükségem van rá.-vontam vállat, Chase pedig bólintott, noha nem érthette, hogy valójában mire is van szükségem. Nem tudhatta, hogy amikor a motoron vagyok, minden megszűnik körülöttem. Minden, ami csak egy kicsit is rossz érzéssel tölt el.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jó, rendben, legyen. Hétre legyél a ház előtt.-böktem ki, Chase arca pedig felragyogott, és a teste megmozdult felém, ám ebben a pillanatban megszólalt a csengő, én pedig felpattantam, és elsiettem órára.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sosem szoktam kiabálni Harryvel, de úgy éreztem, hogy abban a pillanatban nekifutásból üvölteném le a fejét, telefonon keresztül. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Mégis hogy érted azt, hogy nem akarsz ma bokszolni?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem állok rá készen, Candace...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mi az, hogy nem állsz rá készen? Harry Styles, ne cseszd fel az agyam. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Azt hiszem, el kéne halasztani a meccset ma este.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Eszedbe ne jusson.-álltam fel az ágyról, és az ablakomhoz léptem.-Harry, körülbelül egy óra van a meccs kezdetéig, és ami mindennek a teteje, hogy két hónapja gyúrsz erre a meccsre. Roxon ellen fogsz küzdeni, Harry...Roxon Hammer. Az ő nevét mindenki ismeri. Nem léphetsz vissza. Azt hiszi majd, hogy megfutamodtál. Nem engedem Harry, hogy visszalépj. Ennél felkészültebb nem is lehetnél, képes vagy a győzelemre, és győzni is fogsz, pont.</div>
<div style="text-align: justify;">
-De Candace, értsd meg, ho...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem értek meg semmit, a picsába is, Harry!-emeltem fel a hangom. Utáltam ezt a gyerekes hisztijét, ami néha napján előjött nála, mikor jelentősebb meccs előtt volt.-Fejezd be ezt a nyavalygást, nem vagy te kisgyerek! Fél óra múlva ott vagyunk nálad Chase-szel, és ajánlom, hogy át legyél már öltözve, mert ha nem a tökös Harry Styles fog ott állni előttem, személyesen rángatlak meg, értve vagyok?-a vonal másik végén csend volt, épp csak Harry nyugtalan szuszogását hallottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Utálom, hogy ilyen rettenthetetlen vagy...-dünnyögte.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Fél óra, Styles.-köszöntem el, majd bontottam a vonalat, és berontottam a gardróbomba. </div>
<div style="text-align: justify;">
Harry hisztirohama kellőképpen felbosszantott, így idegesen turkáltam a ruháim között. Nem nagyon érdekelt, mit vettem fel, és a darabok passzolásával sem volt gondom soha, tekintve, hogy a szekrényemet egyetlen szín uralta csupán, a fekete. Márpedig, a fekete megy mindenhez, a feketéhez is, szintén. Felrángattam magamra egy fekete farmert, fekete pólóval, amire a bőrkabátomat vettem fel, és a fekete bakancsomat. A hajammal sem babráltam sokat, egyszerűen kifésültem, és laza copfba kötöttem fel. A szoknyán, és a magassarkún kívül a harmadik ellenségem a smink volt, hiszen ha valami jót akartam magamra kenni, ahhoz általában tükörbe kellett néznem. Épp ezért megtanultam úgy kihúzni a szemem, és felkenni a szempillaspirált, hogy tükör nélkül is meg tudtam csinálni. Az elején elég nehéz volt, de mostanra belejöttem. Régebben szerettem a kihívó, erős sminkeket, de mára kénytelen voltam lemondani róluk. Bármit, csak ne kelljen tükörbe néznem.. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hangos dudaszó hasított a levegőbe, kapkodva vettem fel a bőrkabátom, és gyújtottam meg a cigim, amint beültem Chase kocsijába. Azzal a lendülettel, hogy kinyitottam a kocsiajtót már tekertem is le az ablakot, hogy ne fulladjunk meg a füstben. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Szia, Candace.-köszönt Chase, azonban ahogy rám nézett, a szemeiből azt olvastam ki, hogy "Nem akarsz még leszokni arról a szarról?" </div>
<div style="text-align: justify;">
-Szia.-vágtam be magam után az ajtót, majd mélyet szívtam a cigiből. Nos, Chase nem nézi jó szemmel ezt a káros szenvedélyemet, és a mai napig összepréseli az ajkait, mikor előtte szívok a cigibe, viszont türtőzteti magát, hiszen tudja, hogy nem lenne jó vége, ha vitába szállna velem. Vett egy mély levegőt, majd gázt adott, és indultunk Harryhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
A ház előtt egy kisebb tömeg várakozott, ebből tudtuk, hogy a szurkolók gyülekeznek. Egy hatalmas, fekete BMW állt a háztól messzebb az árnyékban, és le volt állítva, ám így is ontotta magából a veszélyt, és a felsőbbrendűséget. Roxon is megérkezett már. </div>
<div style="text-align: justify;">
Chase-szel rutinosan mozogtunk már, a tétlen tömegen cikázva vágtunk át, arrébb-arrébb lökve azokat, akik nekünk csapódtak. Ahogy haladtunk lefelé a meccs helyszínére, a tömeg egyre sűrűsödött, egyre több lett az ismeretlen arc. Ahogy leértünk a pincébe, a levegő megváltozott. Nehéz, telített lett, valószínűleg attól a temérdek embertől, akik odabent tolongtak a ring körül. Chase szorosan mögöttem volt, nem akartuk szem elől téveszteni egymást. Tekintetemmel szüntelenül Harryt kerestem, ám sehol nem láttam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nézzük meg fent.-hajolt Chase a fülemhez, mire bólintottam, és megindultunk felfelé, a ház lakrészébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az egész épület ahol voltunk tulajdonképpen egy lakóház volt, aminek a pincéje adott otthont Harry edzőtermének, ahol tartotta a bokszedzéseket, és ahol a meccsek is voltak rendszerint. A bokszon kívül azonban konditeremként is szolgált, ha Harrynek úgy tartotta kedve. Az épület azon részében, ami a lakás volt, jelenleg nem lakott senki, üresen állt. Csupán addig lakott itt Harry, míg volt egy kisebb összezördülése a családjával, de az sem tartott tovább két hétnél. A ház a Styles-család tulajdona volt, valami öröklés útján, de nem használták. </div>
<div style="text-align: justify;">
A házban sötét volt, egy lámpa égett csak a konyhában, ahonnan víz csobogásának a hangja hallatszott ki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Harry a mosogatónak támaszkodva állt, lehajtott fejjel, és az arcát paskolta vízzel. Göndör fürtjei az arcába hullottak, a piros mez pedig megfeszült széles, izmos vállain.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Odalent akkora a tömeg, hogy alig lehet férni.-szólaltam fel, mire Harry összerezzenve fordult meg, arcáról csöpögött a víz.-Örömmel látom, hogy összeszedted magad.-néztem a szemeibe.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Kénytelen voltam, mert valaki kibaszottul erőszakos volt a telefonban...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem tehetett mást. Ritkán vagy ilyen kibaszottul puhány.-utánoztam ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy ő beszélt az előbb.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ez a Roxon tényleg nagykutya.-jegyezte meg Chase.-Rengetegen jöttek el ma, hogy neki szurkoljanak. De hiába, mert mi még többen vagyunk, haver.-emelte fel az öklét Chase, Harry pedig magára erőltetett egy vigyort, és visszaöklözött.-Nem kell aggódnod, simán lesöpröd.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Remélem.-sóhajtotta Harry, és esküszöm, hogy soha, egyetlen meccse előtt sem láttam még ilyen elveszettnek. Kizárt, hogy pusztán a meccstől fél. Valami van a háttérben. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Bon jön?-kérdezte Chase, mintha csak olvasna a gondolataimban. Harry megmerevedett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ha Harryvel valami nincs rendben, nekem is először mindig Bon ugrik be. Ma nem beszéltem vele pedig általában minden nap írogatunk telefonon. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem.-felelte Harry Chase kérdésére válaszolva.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem?-kerekedett el Chase szeme.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem...nem hiszem, hogy valaha is el akar még jönni a meccseimre, vagy hogy egyáltalán akar-e még látni...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mi történt?-kérdeztük egyszerre Chase-szel.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hosszú történet...a lényeg igazából annyi, hogy megint pöcsfej voltam, mint általában...-legyintett Harry sóhajtva, látszott rajta, hogy eszméletlenül bántja a dolog.-Viszont, Chase...ha, ha esetleg mégis eljönne...vigyázz rá, míg a ringben vagyok. Ne engedd azok közelébe.-mondta szinte remegve, és tudtam, kikre gondol. Alighanem az a meccs volt élete legrosszabb meccse, mikor Bon-t az ellenfele közeli barátai kis híján megerőszakolták, csak mert Harry kiütötte a csávót. Azóta Harry még jobban félti Bon-t, mint azelőtt. </div>
<div style="text-align: justify;">
-És rá is vigyázz.-bökött felém a fejével.-Négy szemed rajta.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ugyan Harry, rám nem kell vigyázni.-tiltakoztam, miközben ledobtam a kabátomat, és Harry mögé álltam.-Túlaggódsz mindent. Gyere.-fogtam meg a kezét, az egyik székhez vezettem, és lelöktem rá, majd mögé álltam, és masszírozni kezdtem a vállát. Minden meccse előtt megcsinálom ezt a rituálét, mert Harry mindig ellazul így egy kicsit.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Te sokkal inkább vagy ön-és közveszélyes, mint Bon.-mondta hátrafordulva.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szememet forgattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Engem az ösztöneim vezetnek.-feleltem egyszerűen.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tudjuk.-bólintott Harry.-De komolyan beszélve, Candace, maradj mindig Chase mellett, és ne menj sehova nélküle! Ígérd meg, hogy így lesz!</div>
<div style="text-align: justify;">
-Így lesz.-forgattam a szemem, és ebben a pillanatban nehéz léptek zaja ütötte meg a fülem, majd az ajtóban megjelent két alak. Az egyik jóval 2 méter fölött volt, megrökönyödtem, ahogy besétált hozzánk. Kopaszra nyírt, tar feje visszaverte a lámpa fényét, ajkán öntelt vigyor terült szét, kezeit pedig karba fonta a mellkasa előtt, és szórakozottan jártatta a tekintetét rajtunk. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Ha végzett a lány, engem is megmasszírozhatna.-szólalt fel, hangja pedig olyan volt, mint a mennydörgés. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Roxon.-sziszegte Harry, majd lesöpörte a válláról a kezeimet, és felállt. Harry sem volt alacsony, de még ő is felfelé nézett, ahogy Roxon előtt állt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Készen állsz, Styles?-kérdezte Roxon, hangja pedig végtelenségig nyugodt volt. Látszólag egyáltalán nem izgult. Úgy tűnt, teljesen biztos a győzelmében.Már csak az, ahogy állt azt tükrözte, hogy azt hiszi, ő áll a világ tetején. Arrogáns volt, öntelt. Szívesen szemközt köptem volna. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Készen.-válaszolta Harry magabiztosan, majd kihúzta magát, és ránk nézett.-Ideje indulni. Roxon,-fordult ellenfele felé-a ringben találkozunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Már alig várom.-biccentett a nagydarab srác, majd elvonult, nyomában a pajtásával.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy pillanatra elöntött egy furcsa érzés, elbambultam, amiből Chase rángatott fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Gyere, Candace, Harry már lement.-mondta lágy hangon, mire pislogtam párat, hogy észhez térjek. Nyeltem egyet, és óvatosan bólintottam. Chase rám mosolygott halványan, majd maga elé engedett, le a pincébe vezető folyosón.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fejem tompa volt, és szédelegtem. Az ordibálás minden más hangot elnyomott körülöttem, nem hallottam mást, csak az örömittas, avagy épp megbotránkozó felkiáltásokat. Karok voltak mindenütt, testek nyomódtak nekem, kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Nehezen lélegeztem, a levegő fülledt volt, és nehéz. Minden azonban nem érdekelt, mert a szemeim előtt csak Harry volt, aki vért izzadva küzdött a ringen belül. Adott is, és kapott is. Ez a Roxon nem véletlenül lett ilyen hírhedt. Kemény, és kitartó volt, alig lehetett kimozdítani a helyéről, azonban volt Harrynek néhány olyan ütése, mikor megingott.</div>
<div style="text-align: justify;">
A tömeg Harry és Roxon nevét kántálta, biztatva pártfogoltjukat. Előreverekedtem magam az első sorba, a kezeim a ringen voltak. Már régóta tartott a menet, de nem bírták kiütni egymást. Mindketten túl erősen voltak.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Harry, balról!-ordítottam torkom szakadtából, éreztem, hogy kezdek kissé berekedni, de nem érdekelt, kiordítottam volna a lelkemet is, ha ezzel segítek Harrynek. Valamiért úgy éreztem, a tömeg zsivaja közül ki tudja szűrni a hangomat, hogy meghallja, amint figyelmeztetem, merről vigyázzon.Reméltem, hogy ha már Bon nincs itt, legalább belőlem merít egy kis erőt, bár tudtam, hogy a lehető legtöbb energiát a barátnője látványa adja meg neki, a tudat, hogy itt van lent, és nézi Harryt. Bon mindig is eszméletlenül aggódott érte, nem szerette, hogy Harry ilyen veszélyes sportot űz, de muszáj volt belenyugodnia. Épp ezért járt el a meccsekre is, mert egyszerűen érezte, hogy itt a helye.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen Roxon egy jobb horogja célba talált, mire Harry meggörnyedt, Roxon pedig kihasználva az előnyét ütlegelni kezdte Harryt, aki egyre hátrált.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ne!-visítottam.-Ne, Harry! Rajta, csináld tovább! Ne hagyd magad, Harry!-de úgy látszik nem hallotta meg, mert tovább hátrált, neki a ring falának. Elöntötte az agyam a méreg, még előrébb másztam, megpróbáltam lábujjhegyre állni, körülnéztem, hátha megtalálom Chase-t. Természetesen megszegtem a Harrynek tett ígéretem, és nem maradtam Chase-szel. Ő nem jött volna ide előre, nekem pedig muszáj volt itt lennem. Harry ebben a pillanatban összerogyott, és térdre esett.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ne!-ugrottam egyet.-Harry, állj fel, hallod? Állj! Fel! Harry!-kétségbeesetten forogtam körbe, és hirtelen megakadt a szemem egy fekete hajkoronán, mellette egy szőke fejbúbbal. A szívem hatalmasat dobbant. <br />
Bon állt ott, indulásra készen, Chase azonban fogta a karját, és nem engedte be a tömegbe. Pedig Bon arra készült. Tudta, hogy be kell jönnie, mert ha Harry meglátja, erőt tud meríteni belőle. Ő azt hiszi, Bon haragszik rá, pedig nem. Itt van, és azt akarja, hogy a szerelme győzzön.<br />
Visszanéztem Harryre, és úgy láttam, mint aki kezdi feladni. Azonban Harry Styles nem adhatja fel, soha. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az adrenalin szintem az eget verdeste, a tömegbe vetettem magam, és egyenesen Chase és Bon felé törtettem. Könyökök álltak az oldalamba és taszítottak el, de megállíthatatlan voltam. Egy célom volt csak, elérni Bon-hoz, mielőtt Harry elkövet egy hatalmas baklövést. A tömeg hátráltatott, többször vissza is lökött.</div>
<div style="text-align: justify;">
-A fenébe már!-káromkodtam el magam, majd egy újabb erőlökettel elküszködtem magam oda, ahol Bon volt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Megragadtam a karját, mire ijedtem fordult felém.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Bon, muszáj odajönnöd!-kiáltottam, mire ő ösztönösen bólogatni kezdett.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Állj!-Chase lépett elénk.-Nem mehettek be mindketten.-rázta a fejét.-Nem tudok mindkettőtökre figyelni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Aj, Chase, nem taknyos gyerekek vagyunk már!-förmedtem rá.-Erre most nincs időnk!</div>
<div style="text-align: justify;">
-Candace.-fogta meg Chase a karomat, és visszahúzott.-Ha neked vagy Bon-nak bármi baja esik, én halott ember vagyok. Megígértem Harrynek, hogy vigyázok rátok.-mondta Chase szinte esedezve, csakhogy egyre kevesebb időnk volt. Tekintetem a ring és közötte kapkodtam, míg végül mélyet sóhajtottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Vidd be Bon-t!-kiáltottam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Kizárt, hogy itt hagyjalak egyedül a tömegben.-tiltakozott egyből.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem maradok bent. Kimegyek.-böktem az ajtóra.-Felmegyek a házba, mihelyst Harry kiütötte Roxont. Oké?</div>
<div style="text-align: justify;">
Chase habozott, majd kedvtelenül, de rábólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Vigyázz magadra.-hajolt közel hozzám, majd megindultak Bonnal a tömegbe. Legszívesebben én is mentem volna utánuk, azonban ma már megszegtem egy pár ígéretem, ezért úgy döntöttem, ezt az egyet betartom, és kimegyek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszas tolakodás után jutottam el az ajtóig, ahonnan visszafordulva néztem, ahogyan Harry egyre kezd erősödni, éledni. Biztosra vettem, hogy Chase és Bon akkor már ott álltak a ring mellett. Mosoly húzódott az ajkamra.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mindent bele, Styles!-ordítottam még egy utolsót, majd kilöktem az ajtót, célom pedig a friss levegő volt, na meg egy szál cigi, mert kellett az idegrendszeremnek. Ekkor vettem csak észre, hogy nincs rajtam a kabátom, aminek a zsebében van a cigim. Bassza meg! Hol a fenében hagytam el?</div>
<div style="text-align: justify;">
Kis gondolkodás után rájöttem, hogy valószínűleg a konyhában lehet, hiszen mikor Harryt masszíroztam, levettem. Mélyet sóhajtva mentem hát ki a konyhába. A házban teljes sötétség volt, egy lámpa sem égett.</div>
<div style="text-align: justify;">
A konyhába lépve a bőrkabátom ott pihent a szék támláján, ahova letettem. Sietve kaptam magamra, majd indultam ki a szabadba, csakhogy amikor a kezem a villanykapcsolóhoz ért, valami zaj ütötte meg a fülem. A folyosó másik végéről, az egyik szobából jött. Megdermedtem, és füleltem. Egy újabb puffanást hallottam, majd léptek hangját. Valaki volt rajtam kívül a házban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen beremegtek a végtagjaim, a szívem pedig a torkomba ugorva akart megfullasztani. A falnak simultam, és lassan araszoltam a szoba felé. Veszélyes volt, tudtam, de hirtelen fogalmam sem volt, mit csináljak. Útközben a folyosón találtam egy vázát, azt vettem a kezembe, mint fegyver. Ahogy az ajtóhoz értem, az résnyire nyitva volt. A fulladás határán voltam, de erőt vettem magamon, és kiűztem a fejemből a rémképeket. Ha valaki ki akarja rabolni ezt az amúgy is üres házat, azt nem hagyhatom futni. Mély levegőt vettem, majd lassan nyitottam az ajtón, és bekukucskáltam rajta. Egy sötét alak állt a szoba közepén, nekem háttal, kapucnival a fején. Ez volt az a pillanat, mikor berúgtam az ajtót, és az vázával nekiestem a halántékának.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mi a...arghh!-az illető felkiáltott, megragadta a vázát, és kicsavarta a kezemből, így én elvesztettem az egyensúlyomat, és a szekrénynek csapódtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Áú.-kiáltottam fel én is, ahogy a fejem a kemény fának koccant. Felnéztem a betörőre, miközben a szívem vadul zakatolt a mellkasom ellen. </div>
<div style="text-align: justify;">
A szoba sötét volt, de az ablakon szűrődött be némi fény, így láttam, hogy a betörő megáll előttem, kezeit ökölbe szorítva. Újabb adrenalinlöket töltött el, felpattantam, és két kézzel akartam nekiesni a férfinak, aki azonban lefogta mindkét öklömet.Hiába próbáltam kiszabadulni, erősebb volt nálam, satuként tartotta a két öklömet. Hirtelen bevillant az agyamba egy ösztönös mozdulat, azonnal lendítettem is a térdem, és a betörő lábai közé rúgtam, aki erre eleresztett, és mindkét kezét az ágyékához kapta. Felkiáltva görnyedt össze, a falnak támaszkodott fél kézzel, másikkal pedig a sajgó testrészét szorongatta. <br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
Egyenetlenül kapkodtam a levegőt, úgy szorítottam neki a hátam a falnak, és lemerevedtem. Az összes végtagom ólomsúllyal húzott, és bár az agyamban szüntelenül csilingelt a vészcsengő, hogy ott üssem és rúgjam ezt az embert, ahol csak tudom, valamiért képtelen voltam megmozdulni.<br />
Eközben a férfi az ajtó felé araszolt, kezével folyamatosan a falon tapogatózva. Pár pillanat után jöttem rá, hogy tulajdonképpen mit is csinál...ekkor pedig a keze elérte a villanykapcsolót, és a fény vakítva töltötte be a szobát. <br />
Értetlenül, lefagyva álltunk egymással szemben. Én, mint egy űzött vad, a betörő pedig még mindig a tökét szorongatva, lehajtott, kapucnis fejjel. Már épp mozdulni akartam, mikor az felemelte a fejét, a fejéről pedig leesett a fekete kapucni, így most már teljes egészében láttam a betolakodót, aki...aki nem lehetett több 21 évesnél. Összeszűkült szemekkel pislogott rám, a homlokát összeráncolta, valószínűleg az ágyékában okozott fájdalom miatt. Arca kissé borostás volt, ám a legelső, amin megakadt a tekintetem, az a
merészen kiugró arccsontja volt. Ébenfekete haja összekuszálódva meredezett az ég felé, ajkát pedig kemény vonallá préselte össze. Ekkor vettem észre, hogy öltözékében teljesen hasonlított rám. Fekete volt rajta csak, fekete csőnadrág,
fekete bakanccsal, és fekete pulcsival. Mögé nézve egy teletömött
sporttáskát vettem észre.</div>
<div style="text-align: justify;">
-K-ki vagy te?-kérdeztem zavarodottan. Jézusom, most komolyan leállok csevegni egy betörővel?</div>
<div style="text-align: justify;">
-És te ki vagy?-kérdezett vissza, alighanem ugyanolyan meglepetten.</div>
<div style="text-align: justify;">
-É...én kérdeztem előbb.-vágtam vissza, mire a betörő...elnevette magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Te kérdezted előbb?-vonta fel a szemöldökét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Összeszűkült szemekkel néztem rá. A kezdetleges haragom csillapodni kezdett, már valamiért nem éreztem úgy, hogy össze kell vernem ezt az alakot. Elernyedtek ökölbe szorult kezeim, ám a döbbenet még ugyanúgy ott volt az arcomon, ahogy neki is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Értetlenül álltunk egymással szemben, én pislogtam, mint a hülye gyerek. Lesokkolódtam, és egyetlen kérdés járt csupán a fejemben.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ki a fene vagy te, és mit csinálsz itt?</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-49819711061802844692014-02-15T12:17:00.000-08:002016-12-18T09:57:48.442-08:002. As always<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgSwl49cIQ714L0JfFgSHX7MO4Ko3O0GZxCcLF5MK6oqPX2kAvw0j-SyiFsA5-IJoOLled5NH-WaHCRaXjSf7_rU6rwAu281IFJicvp5FqEzo93rhWSTr73CWJ32Hvjc4zhmbpd2PHCXHg/s1600/46d18d7cb8768edb5ba4fb7df667e050.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgSwl49cIQ714L0JfFgSHX7MO4Ko3O0GZxCcLF5MK6oqPX2kAvw0j-SyiFsA5-IJoOLled5NH-WaHCRaXjSf7_rU6rwAu281IFJicvp5FqEzo93rhWSTr73CWJ32Hvjc4zhmbpd2PHCXHg/s320/46d18d7cb8768edb5ba4fb7df667e050.jpg" width="246" /></a></div>
A saját sikolyomra ébredtem. A kezeim remegtek, mint a kocsonya, a hajam csatakosan tapadt a hátamra, és lihegve szedtem a levegőt. A szívem dobogását a torkomban éreztem, a pulzusom pedig minden kétséget kizárólag meghaladta a normális határt. </div>
<div style="text-align: justify;">
A digitális óra hajnal három órát mutatott, a szobámban pedig teljes sötétség volt. Kellett egy perc, mire összeszedtem magamat, és rájöttem, hogy itthon vagyok, a saját ágyamban, biztonságban. Mély levegőt véve dőltem vissza a párnámra. A takaróm gombócba gyűrve hevert az ágy másik végében, én pedig valahogy beletekertem magamat a lepedőbe. Miután sikerült normalizálnom a légzésem, az elei pánikérzetet düh vette át, pillanatokkal később pedig álmosság. A szemhéjam úgy nehezedtek el, mintha ólomból volnának, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy elaludjak, holott egyben féltem is...Reménykedtem benne, hogy egy éjszaka kétszer nem fog megismétlődni ugyanaz az álom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Testem elernyedt, a szívem pedig rendes ütemben kalapált. Éreztem, hogy kezdek zuhanni, ám még mielőtt teljesen az álmok birodalmába csöppentem volna, a szemem előtt megjelent a sötét erdő képe, hallottam a dübörgő zenét, éreztem magamon a hideg, szinte fagyos szelet...</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyre erősödő, ritmusos csörgés ütötte meg a fülem. Óvatosan emeltem fel a fejem a párnák közül, és a telefonomért nyúltam. Harry neve villogott a kijelzőn, pillanatokkal később pedig meghallottam a türelmetlen dudaszót is. Villámcsapásként ért a felismerés, a szemeim azonnal kipattantak, szinte felbuktam, mikor kiugrottam az ágyból.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hol a fenében vagy már?-szólt bele ingerülten.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Bocs, elaludtam, egy perc, és lent vagyok.-mondtam, miközben a mosdóba botladoztam. Rohanva mostam meg az arcom, fésülködtem meg, a szekrényajtót feltépve találomra kirángattam pár göncöt, amiket szenvedve húztam magamra. Felkaptam a táskámat, és rohantam le a lépcsőn, akár egy félőrült.</div>
<div style="text-align: justify;">
A ház már üres volt, így szerencsére nem kellett sokat időznöm a búcsúzkodással. </div>
<div style="text-align: justify;">
Feltéptem a bejárati ajtót, és őrült módjára futottam, majd lihegve estem be a kocsi anyósülésére. Fejemet hátravetettem, szaporán lélegeztem. Éreztem Harry vizslató tekintetét rajtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Minden oké?-kérdezte, mire bólintottam, és már indultunk is. </div>
<div style="text-align: justify;">
A reggeli adrenalinlöket nem sokáig tartott, pár perc után úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Aludni akartam, és nem is. Az éjszaka nem telt túl kellemesen, épp ezért rögtön el is vetettem az alvás ötletét. Majd magamba döntök egy liter kávét, az talán ébren tart.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor a suli parkolójába értünk, Harry gyengéden megbökdöste az oldalam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Megérkeztünk, Csipkerózsika.-suttogta, hangszínéből pedig tudtam, hogy mosolyog. Nagyot sóhajtva nyitottam ki a szemem, és abban a pillanatban vissza is akartam csukni.</div>
<div style="text-align: justify;">
A nagy épület fenyegetően magasodott fölém, tágas ablakaival és barátságtalan, téglavörös színével. A kocsin kívül fiatalok csoportjai igyekeztek a bejárat felé, ám voltak, akik bandákba verődve töltötték el még ezt a kis időt, míg becsengetnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kelletlenül szálltam ki a kocsiból, hanyagul bevágva magam után az ajtót. Összébb húztam magamon az ingemet, a táskámat átvetve a vállamon jeleztem Harrynek, hogy mehetünk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az nem kifejezés, hogy gyűlöltem bemenni a suliba. Sosem szerettem végigvonulni az emberek között, mert mindig úgy éreztem, hogy minden tekintet élesen rám szegeződik, ahogyan ez most sem volt másképp.</div>
<div style="text-align: justify;">
Olyan érzés töltött el, mintha mindenki engem nézne, a pillantások szinte lyukat vájtak a hátamba. Azonban nem adtam meg senkinek azt az örömöt, hogy gyengének látszódjak. Felszegett állal mentem előre, kerülve az összes lehetséges szemkontaktust. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a körülöttem levők pillantásait, de azért zavartak. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Elég szarul festesz.-állapította meg a szekrényem mellé támaszkodva Harry. Lábait keresztbe fonta, melyeken most tapadós, fekete csőnadrágot viselt, hozzá kigombolt inget, alatta szürke pólóval, kósza, göndör tincseit pedig egy kendővel fogta hátra. Elmosolyodtam a kijelentésén.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Köszönöm, te is jól nézel ki.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem telt jól az éjszakád?-puhatolózott, mire sóhajtottam, és kezembe vettem a szükséges könyveimet.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Fogalmazhatunk így is.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Megint...rosszat álmodtál?-hangjában érezhető volt az aggodalom. Becsaptam a szekrényajtót, és lehunyt szemmel bólintottam. Hallottam, ahogy Harry halk káromkodásba kezd, ám hangját hirtelen félbe szakította egy éles, magas hang.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Harry!-Simone hangja úgy hasította át a levegőt, hogy az összes hajszálam az égnek állt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Szia, Simone.-köszöntötte halkan Harry a lányt, miközben igyekezett növelni a köztük levő távolságot. Simone nyájas vigyorral az arcán lépett közelebb Harryhez, aki csak értetlenül nézett rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Megengeded?-bökött előre a mutatóujjával, miközben megszakítás nélkül Harryt nézte, aki végül rájött, hogy Simone a szekrényéről beszél. Gyorsan odébb csusszant, beállva mellém.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jól telt a hétvégéd?-kérdezte olyan hangon, amitől legszívesebben a falra másztam volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Igen, jól, kösz.-vakargatta a tarkóját, és biccentett, hogy haladjunk. Indulásra készen voltunk, amikor Simone úgy döntött, hogy nem enged el minket, jobban mondva Harryt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Úgy hallottam, hogy a héten meccsed lesz, igaz?-kérdezte, miközben elegánsan megfordult a legalább tíz centis magassarkújában, göndör, szőke fürtjei pedig táncot jártak a teste körül.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Igen, lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó leszel, és leütöd az ellenfeledet...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Kiütöd.-javítottam ki automatikusan, mire két dühös szempár fordult felém.-Az ellenfelet a bokszban kiütni szokták, nem leütni.-helyesbítettem, Simone pedig a száját biggyesztette.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem emlékszem, hogy hozzád szóltam volna.-mondta arrogánsan, majd újból Harryre nézett.-Tudod, a szüleim azt mondták, hogy nem ártana, ha tudnék néhány biztos ütést, pusztán önvédelemből, nekem pedig szembe jutott, hogy oktathatnál egy kicsit...-lépett közelebb Harryhez, fejét oldalra billentve csábos mosolyt villantott fel. Csak a szememet forgattam.-Van még hely a naptáradban számomra?</div>
<div style="text-align: justify;">
A csengő ebben a pillanatban félbe szakította ezt a nem kicsit kínos szituációt, Harry alig láthatóan kifújta a levegőt, és ellépett Simonetól.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Majd megbeszéljük, most mennem kell, szia.-hadarta, majd sietősen a tantermünk felé vette az irányt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hát ez...kínos volt.-motyogtam a torkomat köszörülve.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ne is mondd...-felelte Harry, miközben sebesen szedte a lábait a termünk felé.-Nem tudom, mikor jut már el az agyáig, hogy köztünk soha nem lesz semmi...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hidrogénezett luxusprosti mandula nagyságú aggyal, és tízszer akkora magassarkúval. Ne várj tőle sokat.-Harry halkan felkuncogott a megállapításomon, majd becsörtettünk a terembe, ami még beszélgetés zajától volt hangos.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alig hogy beültem a helyemre, már éreztem, hogy valami megkocogtatja a vállam. Megfordultam, és ösztönösen elmosolyodtam reggeli arckifejezését látva. Szőke tincsei rakoncátlanul csüngtek az arca mellett, hatalmas, tengerkék szemei álmosan pislogtak, miközben telt, szív alakú ajkai óvatos mosolyra húzódtak.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Meg tudsz majd dobni egy matekházival?-ösztönösen sóhajtottam, és a táskámhoz nyúltam.-Ja, és az angol szavak sem sértenének meg, amiket mára kellett kiszótárazni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ez annyira tipikus, Chase...128. oldalon vannak a szavak.<br />
Chase szokása, hogy mindig órákon csinálja a másik órára házit, ezért mindenből le van maradva. Teljesen logikus. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Örök hála, Candace.-ásított egy nagyot, majd felkönyökölt az asztalra, és bámulni kezdett.-Nem vagy valami kirobbanó formában.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Erről te is mesélhetnél.-vontam meg a vállam.-Hosszú volt az éjszakád?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Inkább túl rövid. Körülbelül két órát aludhattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ó, igen? </div>
<div style="text-align: justify;">
-Igen. Sajnos senki nem volt ott, hogy jóéjt puszit adjon, én pedig anélkül nem tudok elaludni.-biggyesztette le az ajkait. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Hát, én se aludtam valami fényesen.-gondoltam bele a múlt éjszakámba.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Valld be, hogy neked is hiányzott a jóéjt puszi. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Igen, csakis az hiányzott.-bólogattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Akkor majd legközelebb orvosolunk ezen a problémán.-kacsintott rám, ám ebben a pillanatban bevágódott az ajtó, és Mr. Hent már bele is kezdett a második világháború szépségeibe.</div>
<div style="text-align: justify;">
** </div>
<div style="text-align: justify;">
Ugyanúgy, mint a többi labdajáték, a focizás sem volt éppen az erősségem. Rendesen álltam a helyemen, várva, hogy mikor passzolják a labdát, azonban a passz sosem érkezett meg, amit mellesleg nem is bántam. Az osztályomban a lányok többsége valami számomra érthetetlen okból szerette a focit, és úgy játszottak, mintha vérre menne a dolog. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen egy nagy ordítást hallottam, ahogy megfordultam a labda felém repült, én pedig...elhajoltam. Ösztönösen. A lányok felmorajlottak, és szép szavakkal illettek, Mrs. Fay, a tesitanárunk pedig sípolt egyet, és intett, hogy menjek le a pályáról.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Rendben Candace, úgy látom mára neked ennyi volt. Samantha, állj be helyette!-lökte fel az egyik osztálytársamat a pályára, aki magabiztosan váltott le.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy döntöttem, felülök a lelátóra, itt már úgysem veszik a hasznomat. Ahogy felemeltem a fejem, megláttam, ahogy két vigyorgó arc nézi, ahogy fáradtan mászok felfelé.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mizu Armstrong, nem bírod a gyűrődést?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na te csak fogd be, mert leütlek, edző bá.-vágtam vissza Harrynek, majd lehuppantam mellé, és Chase mellé.-Ez akkora szemétség, hogy ti végignézitek hogy szenvedünk, nektek meg semmit nem kell csinálnotok.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nos, az, hogy nézünk titeket, az valami, és a másik, hogy egyedül te szenvedsz a lányok közül.-magyarázta Chase.-Nézz oda, a többiek bírják.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Egészségükre.-bólintottam rá, majd felhúztam a lábam, oldalt fordultam, és hátammal nekidőltem Chaseenek, lehunyt szemmel ültem, élveztem, ahogy a nap sugarai cirógatják az arcomat. </div>
<div style="text-align: justify;">
Chase és Harry eközben különböző kommentárokkal zavarták meg a pihenésemet, mert ami tény az, tény. Két 18 éves fiú, akik lányokat néznek sportolás közben. Lehetetlen, hogy ne legyen véleményük.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Cloe rohadt jól véd.-jegyezte meg Chase, ahogy Cloe, a maga seggig érő barna hullámos hajával, és kék szemével olyanokat vetődik a kapuban, amilyet a világbajnokságokon látunk. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Cloe pólója a lendülettől fentebb csúszott a kelleténél, a nadrágja pedig rátapadt a hátsójára. Én csak hangtalanul morogtam egyet magamban, a fiúk viszont egy halk torokhanggal nyugtázták a produkciót.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Inkább nézzetek 18+as filmeket. Ott legalább minden tisztán látszódik.-jegyeztem meg, és tovább folytattam volna a relaxálást, ha a háttámaszom nem mozdul meg, én pedig nem esek hátra, bele egyenesen Chase ölébe. Felsikkantottam a hirtelen mozdulattól.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ördögi vigyor volt az arcán, ahogy fölém hajolt, és a szemöldökét húzgálta.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Idióta.-vágtam hasba, mire összerándult az arca, én felkeltem, Chase pedig a hasát dörzsölgette.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Meglátszik, hogy bokszolsz, baszki.-ráncolta a szemöldökét, mi meg Harryvel összeröhögtünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Talán neked se ártana kezdeni magaddal valamit.-bökte oldalba Harry Chaset.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Én az e-sportban hiszek.-hangzott el kedvenc mondata.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Értem én, de az kevés, ha csak az egeret mozgatod csuklóból. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Seggfej.-röhögött fel Chase, és beleütött Harrybe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mrs. Fay újból sípolt, ami a tesióra végét jelentette. Feltápászkodtam a helyemről, és megindultam lefelé.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na, majd találkozunk. További jó "sportolást".-intettem, majd hátat fordítottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Vigyázz azokkal a lépcsőfokokkal, Candace!-kiabálta utánam Chase, mire a válaszom a felmutatott középső ujjam volt. Egyszer estem le ezen az istenverte lépcsőn, azóta is emlegetve van.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szerettem volna már, ha vége van ennek a napnak de az égiek nem kegyelmeztek. Végigültem egy dögunalmas matekot, bioszn az ébresztett fel, hogy a fejem koppant a padon, dupla angolon pedig szokás szerint az érettségire készültünk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor már azt hittem, ez a nap aránylag elviselhető, tévedtem. Chase-szel és Harryvel az udvaron ültünk, én szokás szerint nekidőlve a pad karfájának, szembefordulva így a két sráccal. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Apádat!-kiáltott fel hirtelen Chase.-Megint meghaltam!-unottan dőltem előrébb, hogy lássam, mi baja, mire észrevettem, hogy az én telefonom van a kezében. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Add vissza!-nyúltam egyből érte, de Chase jót szórakozva a lehető legmesszebbre tartotta tőlem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Vedd el!</div>
<div style="text-align: justify;">
-Add vissza, vagy komolyan behúzok egyet!-fenyegettem meg, reménytelenül. Hiába nyújtózkodtam, Harry közöttünk ült, és úgy látszott, nem igen akar segíteni. Egy hirtelen lendületet véve felnyomtam magam, rátehénkedtem Harryre, és úgy próbáltam meg megszerezni a mobilom.-Add már vissza!</div>
<div style="text-align: justify;">
Ekkor egy hangos füttyenést hallottam meg, mire leugrottam a földre, és hátranéztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Szombat este örültem volna ennek a pozíciónak, amiben az előbb voltál.-villantotta meg ragyogó mosolyát Eric, amitől felfordult a gyomrom. A háreme most is körülvette, amibe egységesen tartoztak fiúk is, meg lányok is. A közös pont bennük, hogy mind kőgazdagok voltak, és bunkók. Összeszűkült szemekkel néztem rá, és kikaptam Chase kezéből a mobilomat.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Kár, hogy szombaton olyan hamar leléptél.-lépett közelebb hozzám.-Olyan csúnyán otthagytál, egyedül, magányosan...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Körülbelül öt percre lehettél magányos. Azt is azért, mert addig tartott elsétálni valami másik ringyóhoz.-vágtam oda a szemébe nézve, mire csak felröhögött, és a fülemhez hajolva odasúgta:-Kérdezd csak meg anyukádat, mennyire voltam magányos...</div>
<div style="text-align: justify;">
A kezeim pedig ebben a pillanatban lendültek, Eric állán csattanva. Az ütés olyan erővel ért célba, hogy Eric hátratántorodott, és majdnem el is esett. Ahogy felnézett rám, a szeméből azt vettem ki, nem számított erre a reakciómra. Kezét az állára téve mozgatta meg a fájdalmas részt, hallottam, hogy hatalmasakat roppan. Hirtelen két test pattant mellém, az egyik megfogott, a másik előrelépett.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Szerintem itt az ideje, hogy elhúzzatok innen, de nagyon gyorsan, míg mielőtt nem kaptok többet.-figyelmeztette őket Harry, miközben Chase a vállamat tartotta. A tekintetem Eric tekintetébe olvadt, ölni tudtam volna. Tény, hogy anyámmal nem a legjobb a viszonyunk, de nem tűröm, hogy bárki is a szájára vegye a nevét.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Még találkozunk.-sutyorogta Eric, megigazítva a frissen vasalt ingét, majd a haverjaival együtt elvonultak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Harry és Chase döbbenten néztek rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Candace...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Örüljön, hogy nem kapott nagyobbat.-emeltem fel a mutatóujjam, még mielőtt Harry prédikálni kezdett volna.-Most pedig ha nem haragszotok, én megyek órára...</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-42340702201371913002014-02-09T10:45:00.002-08:002016-12-10T13:10:30.020-08:001. Me, Myself & I<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://31.media.tumblr.com/e77f6a348ff13a39f5b035e2f617f6a3/tumblr_mj3sz2cst51rkk9a3o1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="179" src="https://31.media.tumblr.com/e77f6a348ff13a39f5b035e2f617f6a3/tumblr_mj3sz2cst51rkk9a3o1_500.gif" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Az öklöm tompán csattant a tömör bokszzsákon.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Szóval ez a fogadás is ugyanolyan volt, mint az eddigiek.-állapította meg Harry, miközben becsukta az ajtót, majd leheveredett velem szembe a kanapéra, hosszú, vékony lábait kényelmesen keresztbe fonva, és úgy nézte tovább, ahogyan püfölöm a bokszzsákot.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Teljesen ugyanolyan.-feleltem, majd újból ütöttem egyet.-Az a temérdek részeg sznob, akik csak a pénzről meg a szexről tudnak társalogni, esküszöm, nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem értem, a szüleid miért teszik kötelezővé, hogy ott legyél ezeken.-rázta a fejét, beletúrva göndör tincseibe, amik a fejrázást követően szanaszét meredeztek a fején.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hidd el, ezt én is szeretném tudni.-biccentettem.-Nem vagyok én a társaság oszlopos tagja, sőt, még csak kiöltözni se szeretek. A szülők, akik elviszik pici lányaikat az csak azért van, hogy villogjanak velük, és kinek a lova nagyobb párbajba szálljanak egymással...az enyémek meg.-egy jól irányzott jobb horgommal sikerült kimozdítanom a vaskos zsákot a helyéről, mire mosoly húzódott az ajkamra.-Az enyémek meg néha-néha rám néznek, hogy nem csináltam-e valami bajt. Mert mintha olyan hülye lennék, hogy egy ilyen fényűző luxusbulin verem ki a balhét.-forgattam a szemem, majd lendületből belerúgtam a zsákba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Harry halkan felkuncogott előttem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Azért azt valljuk be, hogy nem a békés természetedről vagy híres.-mondta oldalra billentett fejjel, mire ismét a szemem forgattam, és halványan elmosolyodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jó, tudom, hogy néha kicsit hevesebben reagálok a kelleténél...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mindig.-javított ki, mire csak egy gyilkos pillantást küldtem felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem mindig, csak akkor, ha a helyzet, vagy az illető kihoz a sodromból.</div>
<div style="text-align: justify;">
-És mint tudjuk, te általában találkozol ilyen helyzettel, vagy illetővel.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem tehetek róla, Harry, hogy képtelen vagyok szemet hunyni az olyan dogok felett, amik sértenek, és arról se tehetek, hogy kiállok magamért.-emeltem fel a hangomat, egyre idegesebben püföltem a bokszzsákot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Harry feltápászkodott a kanapéról, nyújtózkodott egyet, és odasétált mellém, tisztes távolságra állva.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Candace, nekem nem kell magyarázkodnod, mert én ismerlek...de sajnos az emberek nem, és ezért nem tudják mire hogyan reagálsz.-mondta, miközben alig láthatóan araszolt felém, biztonság kedvéért maga elé emelve a kezeit.-Talán, ha kicsit nyitottabb lennél az emberek felé...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Legyek nyitott?-csattantam fel, öklömmel hatalmasat ütve.-Tudod, hogy nem erősségem az ismerkedés, Harry...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem arról beszélek, hogy ismerkedj...-lépett közelebb.-Hanem arról, hogy próbálj meg nyitni az emberek felé...kapcsolatot teremteni velük.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Semmi értelme nem lenne.-csóváltam a fejem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Miért ne lenne értelme? Candace, az ember társas lény, szüksége van a társaságra.</div>
<div style="text-align: justify;">
-De nekem nincs rá szükségem...-két ököllel ütöttem még egyet abba a szerencsétlen zsákba, majd sóhajtva öleltem át, és hajtottam rá a fejem. Mélyeket lélegeztem, megpróbáltam valamivel lassítani a szívem hevességén, ami már a torkomban dobogott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Két kezet éreztem meg a vállamhoz érni, óvatosan, de mégis erőt adóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Harry, hidd el, az embereknek jobb, ha nem ismernek meg engem...-suttogtam magam elé, lehunyt szemekkel.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ez nem igaz.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Én teljesen jól megvagyok azokkal, akiket szeretek. Nincs szükségem újabb felszínes kapcsolatokra, de ha ez megváltozna, te leszel az első ember akit értesítek erről.-fordultam immár szembe vele, egyenesen a szemébe néztem. Harry ajka megrándult, majd lemondóan felsóhajtott, és a fejét rázta.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Te tudod, mit csinálsz, Candace. Én csak jót akarok neked.-mondta, és mintha kissé megsértettem volna az előbbi kijelentésemmel. Elfordult tőlem, és visszaindult a kanapéhoz. Kezeimmel utánakaptam, és visszafordítottam magam felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tudom, hogy jót akarsz, Harry.-mondtam őszintén.-Nálad jobb embert nem is ismerek, de ne haragudj rám...ez az egész...-hadonásztam a kezemmel.-tudod, hogy nagyon nehéz nekem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Persze, hogy tudom...de én mindig itt vagyok neked, bármire is legyen szükséged.-húzódott halvány mosolyra a szája, mire én is elmosolyodtam, és erősen magamhoz öleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Köszönöm.-suttogtam a fülébe, mire megszorított, és hirtelen felemelt a padlóról, mire halkan felsikkantottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na, mutass nekem pár bal horgot.-rakott le a földre, és a bokszzsákra bökött. Elvigyorodtam, és teljes erőből püfölni kezdtem a zsákot, Harry pedig elismerően vigyorgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen beugrott az esti fogadás, Eric idegesítő képe, és az, amit mondott, mire felszaladt bennem a pumpa, ami meglátszódott az ütéseimen is.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jól sejtem, hogy eszedbe jutott valami nem kellemes?-kérdezte, mire halványan rámosolyogtam. Meglátszik, hány éve a legjobb barátom. Úgy ismer, mint senki más.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Eric...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ott volt az a rohadék?-kérdezte ingerülten, mire bólintottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem tudom, mikor akar végre leszállni rólam, de már igencsak érik egy jó, alapos verésre. </div>
<div style="text-align: justify;">
-A szüleid nem látják, mekkora seggfej?-kérdezte Harry értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Az a baj, hogy ők csak a pénzt látják..márpedig abból van bőven nekik.-forgattam meg a szemem.-Anyám csak azt szajkózza, hogy őt szeretné látni mellettem, nem ismer jelenleg mást, akit a lánya mellett akar tudni, rajta kívül...hiába magyarázom neki, hogy egy nagyképű, beképzelt seggfej, meg sem hallja, sőt, még engem szid le, hogy miért beszélek így róla. Persze, ez érthető.-nevettem fel magamban.-Eric előtte mindig játssza a jófiút, és orbitális méretű nyelvcsapásokkal nyal anyának aki természetesen el van ájulva tőle.-Harry felhorkantott, én meg csak a fejemet ráztam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-A gyomrom kifordul.-szólalt fel undorodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hidd el, nekem is.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Biztos nem akarod, hogy egy kicsit helyre tegyem?-lépett mellém vigyorogva, az öklét tördelve, mire felröhögtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ó, ha te azt tudnád, hányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy a csinos kis öklöm az arcában parkol le...de sajnos nem lehet. Ahhoz túl fontos személyek anyáméknak a szülei, és nem hiányzik, hogy még jobban utáljanak, mert elűztem az ügyfelüket.</div>
<div style="text-align: justify;">
-És ha baleset érné?-elmélkedett tovább Harry.-Véletlen leesik a lépcsőn, eltöri a karját, lábát, vagy mondjuk ráesik egy tégla a suli tetejéről...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Harry...-szóltam rá nevetve.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Miért? Munkahelyi baleset.-vont vállat, mire a szemébe néztem, és kacéran felvonta a szemöldökét.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Őrült vagy.-jelentettem ki határozottan, majd folytattam a dühöm levezetését miközben az edzőm árgus szemekkel vizslatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudom, mennyi ideje lehettünk az edzőteremben, de a sok mozgástól már leizzadtam, a pólóm rátapadt a hátamra, a hajam csapzott volt, és a lábaim is kezdtek zsibbadni, mégsem volt rossz érzés. Kellemesen elfáradtam, ami mindig is segített, amikor valami kihozott a sodromból. Harrynek hála megtaláltam azt, amiben levezethetem a felgyülemlett dühömet, és ami kicsit kikapcsol a motorozás mellett. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kifulladva rogytam le az egyik székre, vizet fröcskölve a számba a kulacsomból.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ismét kitettél magadért.-mosolygott Harry, és egy törölközőt dobott felém.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ez csak természetes, edző bá.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nono, kicsivel több tiszteletet az edződnek, aki azt a parányi szabadidejét is veled tölti.-mondta, mire hozzávágtam a törölközőt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Azért ne mondja azt az edző úr, hogy nem élvezi az együtt töltött időt. Az ember nem minden nap találkozik ilyen univerzális tehetséggel.-mutattam végig magamon, mire mindketten felröhögtünk, aztán hirtelen belém hasított a tudat.-Basszus, Harry...ugye nem csesztem el az estédet?-néztem rá ijedten, mert eszembe jutott, hogy a telefonba azt mondta, épp indulni készült.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Áhh, ne is törődj vele.-legyintett.-Szerencséd, mert még épp időben hívtál. Ha 5 perccel később hívsz, már nem vagyok itt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Programod lett volna?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Semmi komoly...-csóválta a fejét, látszólag jelentéktelenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Bon-nal minden rendben?-kérdeztem óvatosan, mire Harry megállt, tekintetét a plafonra emelte, és beletúrt a hajába.-Mi a baj?</div>
<div style="text-align: justify;">
Harry sóhajtva ült le mellém, könyökkel megtámaszkodott a térdein.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tegnap este kicsit összevesztünk, és...nem hiszem, hogy egy darabig akar látni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jézusom, mi történt?-húzódtam közelebb Harryhez. Tudtam, hogy ők Bonnal nem sűrűn veszekednek, de ha mégis, akkor ott valami baj van.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Igazából semmi különös...csak bulizni voltunk, és néhány seggfej azt hitte, Bon egyedül van...én meg elküldtem azokat az anyjukba...</div>
<div style="text-align: justify;">
-És még?</div>
<div style="text-align: justify;">
-...és még Bonnal is elég csúnyán viselkedtem. Kicsit túlságosan is védelmezőbb voltam a kelleténél.-vont vállat. Fáradtan sóhajtottam fel, megvakartam a tarkómat. Ismertem Harry védelmezős oldalát...sok könyvben olvasható, az a tipikus úgy-szeretlek-ölök-érted fajta fiú, akiért a lány epekedik, és akár a fél karját odaadná érte, annyira szereti. Nos, Harry pontosan ez a fajta fiú, semmi túlzással. Bonért ölni is képes. Ha egyszer felhúzzák az agyát, ezer százalék, hogy eljár a keze, nemcsak a szája. Mint én, csak még durvább kiadásban. Ő is a bokszban találta meg a lelki békéjét. Ilyen téren sorstársak vagyunk, közös szenvedéllyel, a boksszal. </div>
<div style="text-align: justify;">
Újból sóhajtottam, és Harry vállára tettem a kezemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Figyelj, én biztos vagyok benne, hogy ki fogtok békülni. Bon ismer téged, tudja milyen vagy, és ezt muszáj elfogadnia, ami szerintem már megtörtént, sőt mi több, ez az egyik tulajdonságod, amivel magadhoz láncoltad őt...minden rendben lesz, csak kérj tőle bocsánatot. Ne hagyd annyiban, beszéljétek meg. Meg fogja érteni, és abban is biztos vagyok, ha épp arra vár, hogy felkeresd.-néztem Harryre, aki bizonytalanul fordult felém.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tényleg így gondolod?-kérdezte, én pedig bólintottam.-Hát jó...akkor, szerinted...keressem ma meg, menjek el hozzá...?-kérdezte bizonytalanul.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Pontosan. Ne félj, és legyél hozzá őszinte. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.-mosolyodtam el halványan, erre Harry is elmosolyodott, majd hálásan magához ölelt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen csörögni kezdett a telefonja. Kihalászta a zsebéből, és a képernyőre nézve összevonta a szemöldökét. Kikerekedett szemekkel nézett, majd bocsánatkérően biccentett, és arrébb vonult, hogy felvegye. Addig, míg beszél én úgy döntöttem, ütök még párat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Már nem sok erő volt bennem, egészen addig ütlegeltem a zsákot, míg az utolsó csepp fölös energia is kiszállt belőlem. Fáradtan, lihegve öleltem át a hideg bokszzsákot, a tömör bőr az arcomnak nyomódva hűtötte le felforrósodott bőrömet. Síri csend volt körülöttem, csupán a szívem ütemes dobogását visszhangozták a falak. Hirtelen halk, de érthető beszéd ütötte meg a fülem. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Hát ez szerintem is elég necces...Értem...Rendben, ha nincs más módja, segítek, de azt tudd, hogy tiéd az összes felelősség...Azt ajánlom is...És mégis mennyi időre?...És mikor?...Hívj fel előtte, hogy a részleteket megbeszéljük...Figyelj, eddig te is mindig kihúztál a szarból, most rajtam a sor...Nincs mit, tesó...Várom.-ez volt az utolsó szó, amit hallottam, utána elcsendesült minden. Elég furcsa beszélgetés, biztos, hogy ez nem Bon volt. Remélem nem keveri magát bajba, bár Harrynek több esze van annál, én bízok benne. </div>
<div style="text-align: justify;">
Pár perc múlva léptek zaját hallottam, az ajtó nyikorogva kinyílt és Harry lépett be rajta. A homlokát vakargatta, mikor összetalálkozott a tekintetünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Baj van?-kérdeztem, miközben kezdtem szedelőzködni. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Á, dehogy, csak egy régi ismerős volt.-dugta zsebre a telefonját, és rám mosolygott.-Kész, vagy, mehetünk?-kérdezte, mire bólintottam, felnyaláboltam a cuccaimat, és együtt hagytuk el az edzőtermet.</div>
<div style="text-align: justify;">
A házunk elé érve komor sötétség fogadott. Valószínűleg még mindig az estélyen vannak anyáék, amit nem is bántam. Nem lett volna kedvem összefutni velük. </div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatosan leparkoltam a garázsba, és behatoltam a palota nagyságú teljesen üres házunkba. Az utam azonnal a szobámba vezetett, ahova ledobáltam a motoros dolgaimat, bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami háttérzaj, és megnyitottam a csapot a fürdőben, készülve egy alapos fürdésre, amire hihetetlenül szükségem volt. A nappaliban villogott a telefon, ami azt jelentette, hogy az üzenetrögzítőn egy üzenet vár. Felkapcsoltam a lámpát, a plafonról csüngő elegáns kristálycsillár azonnal fényre lobbant. Átslisszoltam a konyhába, feldobtam magam a tisztán ragyogó márványpultra, és egy banánt majszolva hallgattam a felharsanó hangot a rögzítőn.</div>
<div style="text-align: justify;">
"Sziasztok! Anyu, apu úgy alakult, hogy a jövő hétvégén szabad leszek, nem lesznek vizsgáim, szóval hazamegyek. Péntek estétől vasárnapig otthon leszek, de a héten még lehet, hogy beugrok, ha lesz időm. Candym, remélem örülsz, hogy láthatsz. Egész hétvégére a tiéd vagyok. Puszillak titeket."</div>
<div style="text-align: justify;">
Szinte kiköptem a banánt, olyan jó kedvem lett a hírtől, hogy Caleb hazajön jövő hét hétvégén. Már idejét sem tudom, mikor töltöttem hosszabb időt a bátyámmal, hiszen az egyetem, és mellette a munka az összes idejét felőrli. Azonnal írtam is neki egy sms-t, hogy nagyon várom a jövő hét hétvégét. Tudtam, hogy a válasz nem fog rögtön érkezni, mert valószínűleg most is épp nagyon el van foglalva valamivel. Vagy csak jót bulizik, ki tudja. Majd kifaggatom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nyakig elmerülni a kókuszos illatú habfürdős vízben felemelő érzés volt. Teljesen ellazított a fejem búbjától a lábujjamig, csak lebegtem a semmiben, csukott szemmel, és nem agyaltam semmin. A szemhéjaim egyre nehezebbek voltak, a jótékony félhomály, és a halkan szóló, relaxációs zenék miatt talán egy kis időre el is aludtam. Mikor felriadtam, az ujjaim olyanok voltak, mint a mazsola, és a hajam is rendesen vizes lett. Sietősebbre vettem a dolgot, hajat mostam, majd kiugrottam a kádból, és egy törölközőt magam köré csavarva átcsattogtam a szobámba. Szerettem egy szál törölközőben flangálni a házban, mikor egyedül voltam. Beindítottam a kedvenc zenéimet, feltekertem maxra a hangerőt, és elmerültem a saját világomban. Nem kellett a szomszédok miatt aggódni a hangszigetelt falak miatt. Alapvetően ebben a házban úgy el tudnék rejtőzni, hogy senki nem találna rám, elzárva a világtól. Ezt sokszor meg is teszem. Szeretek egyedül lenni. A hiedelmekkel ellentétben nem olyan rossz az. Ilyenkor van időm gondolkodni, azt csinálok, amihez kedvem van, és nem idegesítem magam az emberek primitív viselkedésén. </div>
<div style="text-align: justify;">
Beleléptem a papucsomba, óvatosan lenyomtam az erkélyajtó kilincsét, és kiléptem a kellemes, esti levegőbe. Az erkélyről be lehetett látni a szomszéd utcákat, amik most sötétek, elhagyatottak voltak, csupán az utcai lámpák adtak némi fényt az éjszakába. Az ablakok mögött sötétség honolt, lakói mélyen aludtak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kapcsoltam villanyt, az erkélyen egyedül a cigim parazsának vöröses fénye törte meg a sötétséget. Mélyet szívtam belőle, éreztem, ahogy a nikotin végigáramlik bennem, a tüdőmben. Elcseszett egy szokás, tudom, de nem tudok leszokni róla, és hogy őszinte legyek, nem is akarok.Bár, ha anyáék megtudják nem lesz gondom vele, egyből halott ember leszek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak néztem a cigire, figyeltem, ahogy lassan hamuvá válik, elfogy, mint minden más ebben a világban. Semmi nem maradandó. Előbb, vagy utóbb mindennek vége lesz, csak valami gyorsabb, valami pedig lassabb ütemben tűnik el a Föld színéről.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rossz érzés töltött el, ahogy az előttem álló éjszakára gondoltam. Egy pillanatra behunytam a szemem, mélyet szippantottam a hűs, esti levegőből. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék az ébrenléttel, ez a nap teljesen kimerített, elkerülhetetlen, hogy elnyomjon az álom. Reménykedtem benne, hogy talán túlságosan is fáradt vagyok, ezért békésen fogok aludni, és reggel fogok csak felkelni, mikor a nap sugarai beszöknek a redőnyön keresztül. Nagyon, nagyon régóta vártam már arra, hogy egy éjszakát végigaludjak, de sajnos ez az este még nem jött el...</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-41781970155717863332014-01-22T12:39:00.004-08:002016-12-03T04:38:15.591-08:00Broken - Prológus<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjC-URf7Kfv4KKlPVs82-tW7r0rJZrKTSefDLRgef72syF7qIvcYHSxaPnoH44R9oKthFXWVKUAIOnIPDEJl6pJJyB9bOGIjBjBWqM4emyG0n5YP414oXx674xiOjysTTR6948Ttt0hAcY/s1600/ppppp.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjC-URf7Kfv4KKlPVs82-tW7r0rJZrKTSefDLRgef72syF7qIvcYHSxaPnoH44R9oKthFXWVKUAIOnIPDEJl6pJJyB9bOGIjBjBWqM4emyG0n5YP414oXx674xiOjysTTR6948Ttt0hAcY/s1600/ppppp.jpg" width="255" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Egyre melegebb lett körülöttem. A fullasztó, párás levegő keveredett az ételek különböző fűszeres illatával, a vendégek méregdrága parfümjeivel, és az elmaradhatatlan alkohol erős, csípős szagával. Szédültem, hasogatott a fejem, és a szívem ütemes dobogása a fülemben visszhangzott. A hatalmas, kupolás pódiumterem, ahova be voltam kényszerítve, tágas volt, de mégis olyan érzés tört rám, mintha a falak egyre közelebb araszolnának egymáshoz, méltóságteljesen felém tornyosulva. Behúzódtam egy csendes sarokba, onnan néztem az embereket, akik nem zavartatták magukat. Mind fényűzőbbnél fényűzőbb ruhakölteményekbe burkolóztak, néhányan olyanba, ami egy normális ember évi jövedelmébe is kerülhet, itt azonban ez volt a normális, sőt, az alapkövetelmény. Mindegy, milyen ocsmány a ruha, csak drága legyen, és látsszon is rajta, hogy nem a legközelebbi kínaiban vették. Ezek a karót nyelt emberek körülöttem vagyont érő ruhákban feszítenek, tenyérbemászó vigyorral az arcukon bájcsevegnek, és a legnagyobb szórakozásuk, hogy agyondicsértetik magukat a másikkal, had nőjön az egójuk, ami már alapból akkora, hogy a plafont verdesi. Beszélgetnek, össze-összenevetnek, közben meg a fejükben elküldik egymást a jó francba. Versenyt csinálnak belőle, kinek drágább a viselete, és ha egy olyan emberrel kerülnek szembe, akinek valamivel visszafogottabb, úgymond olcsóbb a ruhája, azt fintorogva méregetik, lenézik.</div>
<div style="text-align: justify;">
Undorítóak, gyomorforgatóak mind.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szőr felállt a hátamon, ahogy egy ilyen társaság került a látóterembe. Középkorú nők, és férfiak csevegtek elmélyülten, a nők fel-felkacagtak, a férfiak kihúzott háttal, peckesen beszélgettek, mi másról természetesen, mint a pénzről. Kezükben pezsgővel teli poharak voltak, a nők miközben beszéltek, a kezüket úgy tartották, és úgy forogtak, hogy a rajtuk lógó összes nemesfém és drágakő jól láthatóvá váljon. Esküszöm, néhány nő olyan volt, akár egy karácsonyfa, amit egy elszabadult óvodás díszített fel. Zsúfolt, színes, és vakítóan csillogó. Hányingerem támadt tőle. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mindig is gyűlöltem ezeket a fogadásokat, szívem szerint itt sem lennék, de nem tehetek mást, mert anyámék kötelezővé tették, hogy eljöjjek, csak azt tudnám, miért. Más pénzeszsák szülők azért hozzák el ide a csemetéiket, hogy villogjanak vele, büszkélkedjenek, az enyémek meg szó szerint tesznek rám egész álló este. Rohangálnak, mint a pók a falon, minden jól szituált taggal váltanak pár szót, van akivel többet, isznak, esznek, nevetnek. Na jó, hazudnék, ha nem szóltak volna hozzám pár szót, de azok többségükben mind figyelmeztetések voltak.</div>
<div style="text-align: justify;">
"Candace, légy udvarias!"</div>
<div style="text-align: justify;">
"Candace, köszöntsd őket!"</div>
<div style="text-align: justify;">
"Candace, mosolyogj, húzd ki magad!"</div>
<div style="text-align: justify;">
"Candace, viselkedj!"</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy körülbelül velem egykorú lánycsapat totyorgott el előttem, pezsgőspohárral a kezükben, kissé ingatagon. Sejtem, hogy ők sem voltak már egyedül, a pia boldogította őket belülről. Egy véletlen pillantást vetettek rám, ajkuk gúnyos fintorra húzódott. Elfordultak, majd hangosan felnevettek. Végignéztem rajtuk, karcsú lábaikon, amiket alig takart ruha, a melleikről nem is beszélve, amik majd kibuktak a feszes ruhákból. Hajukon legalább két kiló lakk, arcukon három kiló festék, és legalább öt kiló gyémánt a nyakukban, fülükben, karjukon. Hmm, ezek a plázalibák máris tíz kilóval nehezebbek. Hirtelen viszketni kezdett a combom a kosztümnadrágomban. Lehet, hogy a ruhám miatt kaptam a kiröhögést, de nem érdekelt. Egy kosztümnadrágot viseltem, hozzá illő blézerrel, a hajamat kontyba fogtam, két oldalt engedtem le egy-egy tincset. </div>
<div style="text-align: justify;">
Anyámmal volt egy kis vitánk az öltözékemet illetően, de végül én nyertem, egyedül azt nem tudtam megakadályozni, hogy azt a francos magassarkút felvegyem, ami már kellően kitörte a lábamat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Továbbra is egyedül álltam, mikor anyám egyszer csak megjelent a semmiből.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Candace, miért nem beszélgetsz a többiekkel?-vont kérdőre.-Egésze este itt álltál, mást sem csinálva. Ez így nem lesz jó!</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mégis mit csináljak, miről beszéljek, és kivel?-csattantam fel.-Ezeknek a sznoboknak nincs más témájuk a pénzen, luxuskocsikon, és a szexen kívül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Anya arcán hirtelen ráncok futottak össze, utolsó szavam hallatán.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Vigyázz a szádra, Candace.-nézett a szemembe szigorúan, majd körbenézett, és megfogva a karomat magával húzott, de csak elegánsan.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mit csinálsz?-kérdeztem értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Muszáj, hogy bemutassalak néhány embernek.-súgta, közben pedig elengedte a karomat, már a saját erőmből mentem. Tény, hogy nem szeretem ezeket, de vagyok annyira kulturált, hogy nem rendezek jelenetet. Semmi kedvem nem volt egy újabb kör jópofizáshoz, de sajnos nem volt más választásom, mint megállni egy újabb társaság körül, és játszani az engedelmes, aranyos kislányt. A mai este úgy ezredjére.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mr. Morrison, ő itt a lányom.-szólított meg anya egy kopaszodó, de még jó kondiban levő férfit. Az hirtelen felém fordult, ahogy a körben álló többi férfi, és a feleségeik is.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Üdvözlöm.-nyújtott kezet.-Jack Morrison vagyok, ő pedig itt a feleségem.-mutatott a mellette álló, karácsonyfa stílusban pompázó nőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mary Morrison.-mosolygott kimérten.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Candace Armstrong.-mutatkoztam be én is, és a körben állóknak is biccentettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nos, Candace, a szüleid rengeteget meséltek rólad, többek közt azt is, hogy idén fejezed be a gimnáziumi tanulmányaidat.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Igen, ez így van.-helyeseltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-A szüleid említették, hogy a jog irányába szeretnél tovább menni.-kezdte, mire nagy levegőt vettem. A pasas szétnézett, majd közelebb hajolt, bizalmasabbra véve a figurát.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Négyszemközt megsúgom, hogy van némi befolyásom a legjobb jogi egyetemre, és mivel apád nagyon nagy szívességet tett nekem, tartozom neki eggyel. Ha gondolod, szólhatok majd pár jó szót az érdekedben.-mondta, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy elég egy szikra, és én felrobbanok. Ökölbe szorítottam a kezeimet, az idegeim pengeélen táncoltak, és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne üvöltsem le a pasas, aztán majd anyám fejét, aki kettővel mellettem bájcsevegett. Végül, a nevelt énem győzött, nagyot nyeltem, és kihúzva magam válaszoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Köszönöm a ehetőséget, Mr. Morrison, de még nem döntöttem el, hova szeretnék menni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Valóban? A szüleid azt mondták, hogy biztosan jogra mész.-nézett ekkorra már szembe anyával, aki csak felszegte az állát, jelezve, hogy maradjak veszteg.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Még addig bármi változhat.-jelentettem ki határozottan.-Most pedig ha megbocsátanak, ki kell mennem.-biccentettem oda udvariasan, majd sarkon fordultam, és elviharzottam onnan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mégis mi a fenét képzelnek anyáék? Egyszerre olyan ideges lettem, hogy szét tudtam volna rúgni valamit. Besiettem a mosdóba, hogy kicsi lehűtsem magam. Mély levegőket vettem, megmostam az arcom, és próbáltam megnyugodni. Gyűlölöm, ha a nevemben beszélnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kint elfoglaltam az előző helyemet, az egyik fal mellé állva figyeltem a már spicces állapotban levő gazdagokat. Itt minden a pénzről, és a befolyásról szól, semmi másról. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen egy ujj kocogtatta meg a vállam, mire megfordultam, és egy széles mellkassal találtam magam szembe, egészen pontosan két centire az arcomtól. Alkohol, és drága férfiparfüm elegye csapta meg az orromat, és egy halk nevetést hallottam. Lesütöttem a szemem, és nagyot sóhajtottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Látom, nem élvezed a bulit. Tessék, hoztam nekem inni.-nyújtott át egy poharat, teli pezsgővel. Még a szagától is rosszul voltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Kösz, Eric.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ha jól sejtem, ma este még nem is koccintottál.-mondta, mire összepréseltem az ajkaimat.</div>
<div style="text-align: justify;">
-De, narancslével. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Az nem számít koccintásnak.-nevetett fel.-Milyen megtiszteltetés, hogy én lehetek az első. Na, akkor mire igyunk?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Eric, kérlek, hagyj békén.-sóhajtottam fáradtan, mert most semmi kedvem nem volt a baromságaihoz. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Ugyan már, csak egy koccintás. Úgysincs jobb dolgod éppen, ahogy nekem sem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Inkább menj, és próbálj meg befűzni valami részeg csajt, hogy ma estére is meglegyen az ágymelegítőd.-vigyorogtam gúnyosan az arcába, mire kék szemei elkerekedtek, majd sátánian felnevetett, és a fülemhez hajolt, szőke fején annyi volt a zselé, hogy megcsillant rajta a lámpa fénye.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Éppen azon dolgozok, bébi.-mondta jól hallhatóan, mire felszaladt bennem a pumpa.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az agyvizem forrásponthoz érkezett, ökölbe szorult a kezem, és keményen mellkason vágtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Menj, és játszadozz azzal, ami a lábad között lóg, seggfej.-sziszegtem a fogaim között, majd ellöktem magamtól, és megindultam a kijárat felé. Útközben a poharamat egy az egyben belevágtam az első szemetesbe, a velem szembejövők pedig jobbnak látták, ha kitérnek az utamból, úgy csörtettem, akár egy megvadult bika.</div>
<div style="text-align: justify;">
Előkotortam a telefonomat a zsebemből, és tárcsáztam az egyetlen számot, amit ilyenkor hívni szoktam. Kiértem a szabad levegőre, ami hűvös volt, de még nem hideg. A sarkaim visszhangozva kopogtak a kövön, minden egyes lépés szenvedés volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Igen?-szólt bele mély hangján a telefonba úgy fél perc után.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Harry, bent vagy még?-kezdtem köszönés nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Persze. Baj van?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tíz perc múlva ott vagyok.-feleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Rendben, várlak.-válaszolt, majd letette. </div>
<div style="text-align: justify;">
A fejem lüktetett, bármelyik pillanatban képes lettem volna felrobbanni, a végtagjaim pedig görcsbe voltak rándulva. A pokolba is ezzel a fogadással, a pokolba ezekkel az érzéketlen sznobokkal, a pokolba ezzel a cipővel is.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szívem a torkomban dobogott, lefékeztem, pontosan a járművem mellett. Az ülés alól előszedtem a bőrkabátomat, a blézeremet úgy, ahogy volt, belegyűrtem a kabát helyére. Egy hirtelen mozdulattól megbicsaklott a bokám, fogtam magam, lerántottam a cipőimet, és bevágtam a sűrű bokrok közé, majd belebújtam a bakancsomba, amit szintén az ülés alatt tartottam. Zaklatottan téptem ki a hajgumit és a csatokat a hajamból, fájdalmasan szakadtak ki a helyükről a hajszálaim, és maradtak a csatokban. Összeborzoltam hosszú, gesztenyebarna hajam, erőszakosan töröltem le a számról a vörös rúzst. </div>
<div style="text-align: justify;">
Fejemre húztam a sisakomat, határozottan lendültem át az ülésen, majd indítottam, előttem vakító lámpafény villant fel, a motor pedig dorombolt alattam. A legszebb hang volt a Földön.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lábam a sebváltón nyugodott, gázt adtam, és pillanatokon belül már száguldottam is. </div>
<div style="text-align: justify;">
Erősen fogtam a kormányt, a sebesség kellemesen ölelt körül, és én egyre csak gyorsultam. </div>
<div style="text-align: justify;">
A közelben kénytelen voltam megállni egy piros lámpánál, mikor egy hatalmas fekete kocsi is megállt mellettem, a másik sávban. Oldalra néztem, de egy teljesen fekete alakon kívül semmit nem láttam. Ő is rám nézett, majd túráztatott egyet a kocsin, mire az hangosan felbőgött. Ó, szóval versenyezni akar a bunkója. Legyen. Amilyen idegállapotban vagyok, nem fog ártani egy kis levezetés. Én is bőgetni kezdtem a motort, közben oldalra néztem, és valahogy a fény úgy sütött rá, hogy a tekintetünk tisztán találkozott. Gigantikus, fekete szemek. Sugallták a veszélyt. Szerettem a veszélyt.<br />
A lámpa lassan zöldre váltott, már felpörögtem, vártam az indulásra, és mikor a sárga zöldre ugrott, már ott sem voltam a kereszteződésben. Az autó szorosan haladt, de csak utánam. Egyenes volt az út, nulla forgalommal. Az adrenalin egyre magasabbra szökött bennem, nem éreztem semmit, csak a jótékony szelet átsuhanni a karjaim alatt, és azt az erőt, ami a motorhoz tapasztott.Ellenfelem valamiért lemaradt, de már nem is érdekelt.<br />
Nem éreztem mást, csak a száguldást, ami felszabadított.</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-52905965977051102132014-01-18T12:33:00.001-08:002016-12-01T03:33:00.382-08:00Loved you first - Epilógus<span style="color: red;">"HATALMAS SIKERT ARATOTT A BRAVIES"</span><br />
<span style="font-family: "verdana" , sans-serif;">"A Bravies tánccsapat ismét kitett magáért, a már ezelőtt meghirdetett táncgálán, és ami a múlt hét hétvégén került megrendezésre.<br />A gálára londoni amatőr tánccsapatok jelentkezését várták, a tét nem volt kevesebb, minthogy ki képviselheti országunkat a világbajnokságon. Rengeteg fergeteges produkciónak lehettünk szemtanúi ez alatt az este alatt, azonban a zsűri egyöntetű döntése alapján, a legkiemelkedőbb közülük a Bravies tánccsapat volt, akinek előadása egyaránt lenyűgözte az embereket, sőt, még a zsűrit is.Interjúalanyunk a csapat vezetője, Lizzie Grey.</span><br />
<b><i>Szívből gratulálok nektek, hiszen lenyűgözőek voltatok. Az első kérdésem természetesen az lenne, hogy mit szóltok a végeredményhez, ahhoz, hogy megnyertétek a versenyt, és ezzel ti képviselitek Angliát a világbajnokságon?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Még most sem tudjuk elhinni, hogy sikerült, abban a pillanatban pedig, mikor kimondták, egyszerűen nem hittünk a fülünknek. Eszméletlen érzés volt meghallani a nevünket, mindannyian elsírtuk magunkat, hisz ez akkora megtiszteltetés, amekkorát még életünkben nem kaptunk.</span><br />
<span style="font-family: inherit;"><b><i>Milyen érzés, hogy már túl vagytok a megmérettetésen?</i></b></span><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Fantasztikus érzés, hiszen az utóbbi időben a csapat kifulladásig dolgozott, mind megérdemelünk már egy kis pihenést az elmúlt hetek kemény munkájáért cserébe.</span><br />
<b><i>Milyen visszajelzéseket kaptatok a produkcióért? A közösségi oldalakon nőtt a megtekintések száma?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Rengeteg új ember keresett meg minket, és gratuláltak nekünk. A szűk családi kör teljesen elveszítette a fejét, és agyondicsértek minket, ami persze nagyon jó érzés volt. A közösségi oldalakon egyre többen kerestek meg minket az utóbbi időkben, és ez a szám egyre csak növekszik, amit remélek, hogy nem fog nagyon hanyatlani.</span><br />
<b><i>És mi lesz a világbajnoksággal? Készültök már rá, a koreográfia marad ugyanaz, mint amivel itt is sikert arattatok?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Még egy hét szabadságot adtam a csapatnak, mert ahogy már említettem, kifulladásig hajtottam őket a verseny előtt, aminek szerencsére meg is látszik az eredménye, viszont egy hét után újból kezdődik a kőkemény gyakorlás, hogy a bajnokságon még ennél is jobbak legyünk. A koreográfia szinte teljesen más lesz, egy-két elem lesz benne ebből, egyébként egy teljesen új koreográfiát rakunk majd össze.</span><br />
<b><i>Szerinted mi volt az a plusz, ami miatt ti nyertetek? A többi csapat is szinte hibátlan koreográfiát mutatott be, de mégis mit gondolsz, mi volt az, ami miatt a zsűri egyöntetűen titeket szavazott meg győztesnek?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Először is szeretnék gratulálni a többi csapatnak, mert fantasztikus produkciókat láthattunk tőlük, komolyan volt pár olyan, amit tátott szájjal néztem végig, és szerintem mind jók voltunk. Azonban az a plusz, az nem a tudás miatt volt, nem azért nyertünk, mert mi profibbak voltunk náluk. Egy szó:csapatszellem. Mi nemcsak egy csapat vagyunk, hanem egy nagy család. Lehet elcsépelt szöveg, de így igaz. Mindig is egy olyan csapatról álmodtam, mint a Bravies, olyan nagyszerű emberekkel, akik szívüket-lelküket adják a táncért, akiknek éltünk a tánc, akárcsak nekem. Különlegesnek érzem magam, hogy ilyen embereket tudhatok magam mellett a csapatban.</span><br />
<b><i>Ez igazán megható, ahogy a csapattársaidról beszélsz. Nehéz elhinni, hogy valami ilyen tökéletes legyen, épp ezért a következő kérdés az, hogy akadtak-e nehézségek még a verseny előtt?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Mint mindenhol, természetesen itt sem ment minden zökkenőmentesen. Volt pár nézeteltérés a csapatban, de azok csakis a ránk nehezedő nyomás miatt. Kiegyensúlyozottan tudtunk együtt dolgozni, mindig figyeltem a csapatom lelkiállapotára is, ezért szerveztem egy olyan napot, amikor azt hitték, próbálni fogunk, de helyette elvittem őket szórakozni, az aquaparkba. Ha akkor nem csinálom meg azt a pihenős napot, akkor nem biztos, hogy minden olyan jól működött volna.</span><br />
<b><i>Visszakanyarodva kicsit arra, amit az előbb mondtál, hogy mindig ez volt az álmod, hogy egy ilyen csapatban dolgozz. Mikor döntötted el, hogy belőled táncos lesz? Gyerekkori álom, vagy felnőttkori döntés?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">A tánc gyerekkorom óta a szerelmem, mert egy olyan embertől ragadt rám, akit a mai napig a legjobban szeretek, és akinek rengeteg mindent köszönhetek az életben, de sajnos, ő ezt a sikert már nem élhette meg. Amióta az eszemet tudom, táncolok. Egyetlen hosszabb kihagyásom volt csupán, ám akkor jött az életembe egy olyan különleges személy, aki teljesen megváltoztatott mindent, és azt, hogy most itt tartunk, nagy részben neki köszönhetem, mert ha ő nincs, talán soha többet nem táncolok.</span><br />
<b><i>Nem akarok indiszkrét lenni, de ha jól sejtem, ez a különleges személy Niall Horan, nem igaz?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Igen, jól sejted. Niall hozta azt a fordulatot az életembe, ami miatt újból elkezdtem táncolni. Ő ráébresztett arra, hogy ha van egy álmunk, azt nem be kell söpörni az ágy alá, hanem igenis meg kell valósítani, példát pedig ő maga állított elém, ahogyan elérte, hogy énekes legyen.</span><br />
<b><i>Gondolom ahhoz, hogy valaki ilyen sikereket érjen el, nagyon fontos a családi háttér is, hiszen mindig kell egy biztos támasz, akik támogatnak, és melletted állnak.</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Igen, ez teljesen így van. Niall mellett mindenben számíthattam, és a mai napig számíthatok az apukámra, a húgomra, és a két legjobb barátomra, akik nem egyszer megadták azt a bizonyos utolsó lökést. Őszintén hálás vagyok nekik.</span><br />
<b><i>A továbbiakban mi a terved a csapattal, és a táncosokkal? </i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">A terv az, hogy tovább folytatom a táncosok edzését, fejlesztését, és mivel látom, hogy bőven van utánpótlás, természetesen a kisebbekkel is fogok foglalkozni. </span><br />
<b><i>Mondanál az olvasóknak pár információt arról a bizonyos iskoláról, amit Niallel együtt vezettek?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Természetesen. A Nizzie's Tánc-és Zeneiskola folyamatosan várja a zenét kedvelő, és mozogni szerető fiatalokat, lányokat, fiúkat egyaránt. Én vagyok az, aki a tánccal foglalkozik, Niall pedig a zenei oktató. Hivatalosan gitározni tanítja a fiatalokat, azonban nem egyszer kaptam már rajta őket, amint lelkesítő beszédet mondd nekik, vagy épp énekel velük, sőt, mutatott nekik pár önvédelmi fogást is.</span><br />
<b><i>Niall valóban ilyeneket is csinál?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Ó, igen. Még ha nem is vallja be, de imádja a gyerekeket, és nem képes egyszerűen csak a tanáruk lenni, hanem pár hét alatt teljesen bizalmi viszonyba került velük. A gyerekeket barátként fogja fel, és szereti, ha a gyerekek is úgy tekintenek rá, mint a barátjukra. Eszméletlenül aranyos, ahogy a kicsikkel bánik. Mint tyúkanyó, és a fiókái. Viccelődik velük, megdorgálja őket, de ha bármelyiküknek valami baja esik, Niall átvált védelmező szerepbe, és addig nem nyugszik, míg a gyerek újból jól nem érzi magát, vagy meg nem bűnhődik az, aki bántotta valamelyiküket.</span><br />
<b><i>Lizzie, az lenne az utolsó kérdésem, hogy mit üzennél a rajongóitoknak?</i></b><br />
<span style="font-family: "helvetica neue" , "arial" , "helvetica" , sans-serif;">Semmi mást nem üzennék nekik azon kívül, hogy köszönünk mindent, és a legfontosabb, hogy sose adják fel az álmaikat. Küzdjenek értük, mert ha ők nem fognak, senki más nem teszi meg helyettük...és nincs annál felemelőbb érzés, mikor ott állsz, és kimondhatod, hogy sikerült...megcsináltam.</span><br />
<span style="font-family: "verdana" , sans-serif;">Kedves Olvasók, ő volt tehát Lizzie Grey, a Bravies Tánccsaat vezetője, és a Nizzie's Tánc-és Zeneiskola tánctanára. <br />Hajrá, Lizzie, hajrá Bravies, egész London büszke rátok!"</span><br />
Mosollyal az arcomon csuktam össze az újságot, felnézve pedig Niall ragyogóan kék szemeibe ütköztem. Ölelésébe burkolóztam, lélegzete az arcomat csiklandozta, tekintete pedig mélyen az enyémbe fúródott. <br />
-Egészen belejöttél már az interjúadásba.-bökött bele az oldalamba, mire kicsit megugrottam, és rámosolyogtam.<br />
-Volt kitől tanulnom.-vontam vállat.<br />
-Tudod, nekem ez a kép tetszik a legjobban.-mutatott rá az újságban az egyik képre.-Tetszik rajta a gyűrűd. Igazán jól áll.-mosolyodott el. A kép, amire mutatott, az egyik táncórán készült. Épp úgy tartom a kezem, hogy a gyűrűm megcsillan az ellenfényben.<br />
-A te gyűrűd is jól mutat a képen.-kacsintottam arra a képre, amin Niall van körülvéve a tanítványaival, és az ő kezén is pont látszik a gyűrű. Erős volt a gyanúm, hogy a fotós nem véletlen csinálta úgy a képeket, hogy mindkettőnk gyűrűje kristálytisztán látszódott. Egy pillanatra összenéztünk Niallel, mire jobban magához szorított, és mindketten felnevettünk.<br />
Szavak nélkül is értettük, mit mond a másik, egyszerűen csak tudtuk, mire gondolunk, hiszen ugyanaz járt mindkettőnk fejében. Semmi világmegváltó gondolat, semmi nyálas, csöpögős köszönetnyilvánítás, csupán egyetlen szó. Egy szó, ami egybefoglalja az elmúlt 6 évet, és amit ezelőtt csak tagadó formában használtam, ma viszont egyenes háttal, felszegett fejjel merem állítani. Tudom, hogy ez Nélküle nem ment volna, mert ezt ketten, együtt hoztuk össze. Együtt, sikerült...<br />
<br />
<br />
<br />
<br />
Drága, Egyetlen Olvasóim!<br />
Tudom, az előző résznél már írtam egy kisebb regényt, de a hivatalos elbúcsúzást ide terveztem. Igazából minden, amit szeretnék mondani, az egy szó, csakhogy nem tudom egyetlen szóban kifejezni. <br />
Először is nem tudom, ki milyen epilógust várt, de én a történet elejétől egy ilyen befejezést képzeltem el. Se nem hosszabbat, se nem rövidebbet, se túl nyálasat, de túl drámait. Ez az utolsó rész leír mindent, ami számít...:)<br />
Emlékszem, mikor nekikezdtem ennek a blognak, 2012 telén. Furcsa, de több, mint egy évig írtam ezt a történetet. Szóval, mikor elkezdtem ezt írni, egy őrült rajongó voltam csupán, élénk fantáziával, és temérdek szabadidővel. Sosem hittem, hogy olvasni fogják a blogomat, tényleg. Nem is mertem kitenni a rendszeres olvasók modult, mert féltem, hogy senki nem fog rákattintani. Most 134 név szerepel a rendszeres olvasók között. Ahogy múlt az idő, volt, hogy csökkent a lelkesedésem, és volt, hogy napokig ki sem tudtak rángatni a gép elől, mert annyira belejöttem az írásba. Emlékszem, minden egyes kommentnek úgy örültem, mintha egy-egy húsz ezrest nyomtak volna a kezembe, sőt, még talán jobban is. Volt, hogy egy-egy komment jobbá tette az egész napomat. :)<br />
Mindig irigykedve néztem más blogok díjait. Azt hittem, nekem egy sem lesz.Most, kereken 50 díjjal zárom a blogot. Ezek a díjak akkora örömet okoztak nekem, mintha világbajnoki aranyérmet nyertem volna, de tényleg..:)<br />
Igazából annyi minden le akarok írni, de semmi értelmes nem jut eszembe, amiért elnézést is kérek. Még egy írónak is nehézséget jelent, ha köszönetet kell nyilvánítania, mert nincs még definiálva az az érzés, amit jelent pillanatban érzek..:)<br />
Ti, Drága Olvasók, Ti juttattatok el oda, ahol most vagyok. Ha Ti nem írtok nekem, ha Ti nem biztattok, a lelkesedésem hamar alábbhagyott volna. Ahogy telt az idő, lecsillapodtam, és őrült, dús fantáziájú, rengeteg szabadidős rajongóból átváltoztam valami mássá. Elkezdtem átérezni azt, amit írok. Már nem akartam követni a többi blogot. Nem akartam semmi olyat írni, amit máshol olvastam. A saját érzéseimet akartam leírni, Lizzie Grey szemszögéből. Lizzie az én titkos énem, ahogy már sokszor emlegettem. Lizzie mindig úgy cselekedett, ahogy én cselekedtem volna, olyanokat élt át, amiket én is szeretnék, és rengeteg olyat is átélt, amit én átéltem, ez viszont már a történet vége felé jelent meg. Niall...hmm. Niall az én álompasim. Mindig az volt, és az is lesz. Volt, hogy halálosan szerelmes voltam belé, de tényleg. Vele álmodtam, meg képzelegtem folyamatosan...aztán Niall arcát a történetben egy másik arc vette át, ami nagyban hatással volt a történtekre, és Niall karakterére..:) Nem nagyon akarom ezt boncolgatni, mert szerintem mindannyian értitek, hogy mire gondolok...:) (♥)<br />
Nagyon sokat köszönhetek ennek a történetnek. Furcsa is elbúcsúzni tőle, és arra gondolni, hogy Lizzie, és Niall története itt véget ér. Már a részemmé váltak. Ők voltak az én kis álompárom, és ez sosem lesz máshogy. Tudom, Drága Olvasók, hogy tőletek nem kell elköszönnöm, mert ti ezután, hogy ennek vége, ti ugyanúgy velem lesztek, ha már eddig kitartottatok velem.:)<br />
A formalitás kedvéért így a végére, a legfontosabb résznél szeretnék köszönetet mondani rajtatok kívül a legjobb barátnőmnek, aki Rickie karakterét ihlette. Ő volt az, aki ugyanúgy, mint Rickie Lizzienek, mindig megadta azt a bizonyos utolsó lökést, mellettem állt, és biztatott, mikor épp mélyponton voltam. Rengetegszer segített, mikor nem volt ötletem, véleményezett, és a legjobb kritikáimat a mai napig tőle kapom..:)<br />
Végül köszönöm annak a 134 embernek, aki feliratkozott, köszönöm az 50 díjat, a 197.120 megtekintést, köszönöm azt, aki valaha legalább egyszer is kommentelt, vagy pipált, és legfőképp azt, hogy olvastátok az én agyszüleményemet!<br />
Ti vagytok a legjobb olvasók, efelől semmi kétség! :)<br />
Ezekkel a szavakkal szeretnék elbúcsúzni Lizzietől, Nialltől a One Direction tagjaitól, Marcustól, Rickietől, Melanietól, Lizzie apukájától, és mindenkitől, akit valaha is említettem a történetben!<br />
Drága Olvasók! Egy örök élmény volt..:) Köszönöm a kitartást, és a türelmeteket hozzám!:) <br />
<br />Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-85108498722020346262014-01-02T14:18:00.001-08:002014-01-02T14:18:15.984-08:00(II./55.) Az otthonom ott van, ahol Ő...<br />
<a href="http://25.media.tumblr.com/38307b5f00d18370e86053fb0aa93ab6/tumblr_myi2f7v5gK1rxkzk5o4_250.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://25.media.tumblr.com/38307b5f00d18370e86053fb0aa93ab6/tumblr_myi2f7v5gK1rxkzk5o4_250.gif" /></a>Fülsüketítő üvegcsörömpölés ütötte meg a fülem, amit rögtön egy cifra, és választékos káromkodás követett. Halvány mosollyal az arcomon megráztam a fejem, és visszanéztem a tükörbe, hogy betegyem a másik fülbevalómat is a fülembe.<br />
-Minden oké?<br />
-Persze, minden a legnagyobb rendben van, készülődj csak tovább!-hangzott a gyors válasz, mire felkuncogtam.<br />
-Akkor az előbb nem hallottam semmilyen üvegcsörömpölést, ugye?<br />
-Urai vagyunk a helyzetnek!-harsogta magabiztosan Harry, mire a háttérből újabb csattanás hallatszott.-Tényleg ne aggódj, Lizzie, idekint minden rendben!-bizonygatta az igazát, miközben tudtam, hogy valószínűleg odakint hatalmas káosz van, már csak a hangokból ítélve is. Újból a tükörbe néztem, ezúttal a nyakláncomat csatoltam vissza a helyére. Mosollyal az arcomon simítottam végig az aprócska félszív medálon, eligazgattam, pontosan úgy, ahogy annak állnia kell. Egy lépéssel elhátráltam a tükörtől, így alaposan szemügyre tudtam venni a kinézetemet. A hajam már jóval a hátam közepéig ért, az egész zuhatag most kivasalva omlott le a két vállamon. Sötétkék, testhez simuló ruhám kihangsúlyozta az alakomat, ami az utóbbi időkben sokat karcsúsodott, a leadott kilóktól, és a sorozatos edzéstől. A fülemben tökéletesen mutatott az ezüst, kristályos fülbevalóm, amit apától kaptam karácsonyra. A szemeim alól eltűntek azok a fránya karikák, mik még pár héttel ezelőtt komótos helyet foglaltak ott maguknak, mára viszont nyomuk sincsen. Nem szoktam ilyet mondani, de most összességében elégedett voltam a látvánnyal. Farkasszemet néztem magammal a tükörben, és csak úgy, magamtól elmosolyodtam. Lábujjhegyre álltam, és a mosdókagylónak támaszkodva körbenéztem a fürdőszobában. Tekintetem a puha, még használatlan törölközőkre tévedt, a bordó fürdőszobaszőnyegre, és a tágas, szinte luxus zuhanyzófülkére. Lesütöttem a szemem, és apró pír szökött az arcomra, ahogy visszagondoltam azokra a pillanatokra, amiket a zuhanyfülkében töltöttünk Niallel. Muszáj volt kipróbálnunk, jól működik-e, és mivel szörnyen össze kell húznunk magunkat az anyagi helyzetünk miatt, így jobbnak láttuk, ha a vízszámlán spórolunk, vagy ahogy Niall nevezte, felavattuk a fülkét. Hmm, talán ez a legmegfelelőbb megnevezése. <br />
Hirtelen kivágódott az ajtó, én pedig visszaereszkedtem az ábrándozásból, és a benyitó felé fordultam, és szinte azonnal elmosolyodtam, még azelőtt, hogy meglátnám, ki az. <br />
Niall keze a kilincsen ragadt, szemei pedig le-fel lifteztek rajtam, tekintetének pajkos játékához pedig csatlakozott az a szexis félmosoly is az arcán, amivel pillanatok alatt levett a lábamról. <br />
-Na?-kérdeztem, mikor a tekintetünk végre összeakadt. Niall még egyszer végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében becsukta az ajtót, és elindult felém. A fürdő méteréből adódóan elég volt három lépést tennie, hogy elérjen hozzám, majd kezét a derekamra csúsztatva közelebb húzott magához, tekintetünk pedig mélyen összeforrt. <br />
-Nem akarlak így kiengedni, mert tuti minden pasi beléd szeret, és nincs ma kedvem verekedni.-mondta, mire halkan felnevettem, és arcát a tenyerem közé fogtam.<br />
-Ugyan már, Niall.-csóváltam meg a fejem, szégyenlősen.<br />
-Komolyan mondom.-bólintott jelentőségteljesen.-Figyelj, az emberek ritkán látnak olyan nőt, akit az ég ilyen elbűvölő arccal áldott meg, nem beszélve a homokóra alakú testről, és azokról a formás, karcsú lábakról.-nézett az említett testrészre, mire csak elmosolyodtam, és visszahúztam a fejét az arcommal egy vonalba.<br />
-Olyan bolond vagy.-mondtam a homlokomat neki döntve az övének, Niall válasza pedig egy gyors, gyengéd puszi volt az ajkaimra.<br />
-Komolyan Lizzie, bombasztikusan nézel ki.-dicsért meg végül, mire én adtam egy puszit a szájára.<br />
-Te se panaszkodhatsz.-simítottam végig ingjének gallérján, majd végig a mellkasán. Fehér ing volt rajta, gondosan begombolva, nyakkendővel. A haja most rendezetten állt a feje tetején, nem úgy, ahogy szokott. Talán tényleg komolyan vette, mikor azt mondtam neki, hogy ez egy jeles alkalom, öltözzön ki, hiszen nem minden nap avat házat az ember. Oldalra billentett fejjel mustráltam Niallt.<br />
-Mi az, valami baj van?-húzódott el egy kicsit.<br />
-Nem, semmi.-ráztam a fejem, és a nyakkendőjéhez nyúltam, kilazítottam a csomót, majd levettem róla. Az ingjén a legfelső gombot kigombolva hagytam, ujjaimmal pedig a hajába szántva összeborzoltam egy kicsit, épp csak annyira, hogy olyan szokásos, kusza hatása legyen. <br />
Niall pislogott párat, majd óvatos félmosollyal az arcán nézett újból a szemembe.<br />
-Így sokkal jobb.-vontam meg a vállam szerényen, mire Niall lehajolt hozzám, és egy puszit adott az arcomra.<br />
-Ha te mondod, neked elhiszem.-kacsintott rám, mindketten elmosolyodtunk, és tekintet összeforrva álltunk továbbra is egymással szemben. Niall karjai szorosabbra fonódtak körülöttem, így közelebb húzott magához. Éreztem, hogy a szíve milyen hevesen dobog, a csendes fürdőben szinte visszhangozták a csempézett falak. Elmerültem azokban a bámulatos, kék szemekben, mélységük megszédített, éreztem, hogy a lábaim kezdenek kocsonyássá válni alattam. Niallel egyszerre tört fel belőlünk egy sóhaj, elgyengülve bújtam a mellkasához, Niall pedig biztonságot nyújtóan karolt át, erősen, ám mégis gyengéden. <br />
Nem hittem volna, hogy valaha ez a pillanat is eljön, de szerintem ő sem gondolta. Ahogy itt állunk, gondolatban mindketten visszautazunk az elmúlt hónapokra, felidézzük az emlékeket, és aztán hirtelen visszatérünk ide, a valóságba, ami elemi erővel csap le ránk. Egy évvel a találkozásunk után itt állunk a saját, közös házunk avatóbulijának a kellős közepén.<br />
Odakintről újabb üvegcsörömpölés szűrődött be, mire Niallel gondterhelten néztünk egymásra, majd a fejünket csóválva egyszer csak felnevettünk. Niall megragadott, és közelebb húzott magához, ajkát pedig a számra tapasztotta egy pillanatra, mégis, a csók olyan intenzív volt, hogy a térdeim beleremegtek. <br />
-Azt hiszem, még egy pohárral kevesebb.-suttogta az ajkamra, mosolyogva.<br />
-Annyi baj legyen.-mosolyogtam vissza, majd kissé elhúzódtam Nialltől, ujjaink pedig összekulcsolva pihentek közöttünk.<br />
-Készen állsz?-kérdezte, és láttam rajta, hogy bár mosolyog, és látszólag teljesen nyugodt, a maszk alatt ő is izgul. Nem mindennap avatja az ember a saját házát.<br />
-Készen.-bólintottam határozottan, majd Niallhöz hajolva egy biztató csókkal ajándékoztam meg. Éreztem, hogy bólint egyet, majd ellépett tőlem, és az ajtóhoz indult. Tekintetem a fekete platformos magassarkúra tévedt, ami csalogatóan állt az ajtó mellett. Niall hirtelen megállt, mikor én is megálltam, és lehajoltam érte. Félszeg, bizonytalan mosollyal az arcomon emeltem fel a rettenetes magassarkút, Niall szemei pedig elkerekedve méregettek. Letettem a földre, és óvatosan léptem bele, miközben Niall mindvégig fogta a kezemet.<br />
-Biztos vagy benne?-puhatolózott.<br />
-Ha már avató, nem nézhetek ki úgy, mint egy csöves.-vontam meg a vállam, aztán hirtelen megingott az egyensúlyom. Még szerencse, hogy Niall fogta a kezem, különben a bokám már elment volna a levesbe.<br />
-Megvagy?-kérdezte Niall komoly arccal, ám én láttam a szája sarkában bujkáló kisfiús vigyorát. Méltóságteljesen kihúztam magam, mély levegőt vettem, és magabiztosan bólintottam.<br />
-Hát persze, hogy meg.<br />
Peckesen lépkedtem ki a lépcsőig, ahol a magabiztosságom megingott, ahogyan lenéztem magam elé. Ha most nem esek orra, és töröm ki a nyakam, akkor soha. Niall eltűnt mellőlem, ami még inkább nehezítette a helyzetet. Körbenéztem, hátha valaki van fent, de rajtunk kívül csak Harry volt a házban, aki valószínűleg a konyhában tevékenykedett. Sajnos a lépcsőről nem lehetett lelátni a konyhába, kiabálni meg nem akartam, mert azt Niall is meghallotta volna, így hát összeszedtem minden erőmet, és nekivágtam a lépcsőnek egyedül. Mielőtt azonban a lábam érintette volna a lépcsőfokot, egy kar simult a kezemre, és húzott vissza gyengéden.<br />
-Kár lenne azokért a lábakért.-mosolygott a szemembe nézve, majd felemelte a másik kezét, amiben az én sötétkék converse-emet tartotta. <br />
Hirtelen nagyot dobbant a szívem, és egy hatalmas kő esett le róla. <br />
-Ha már egy jótékonysági rendezvényre eljöttél tornacipőben, egy házavató igazán nem számít-suttogta a fülembe, mire felnevettem, ahogy a kedves emlék visszatért a fejembe. <br />
-Ahogy mondod.-vettem el tőle vigyorral az arcomon a tornacipőt, és boldogan rúgtam le a magassarkút, amiben két perc állás után is majd meghaltam.<br />
A házba perceken belül beköltözött az élet, beszélgetés, és nevetgélés zaja töltötte be a levegőt. Aki hivatalos volt a bulira, megérkezett, egy-két kivételt leszámítva. <br />
-Gyönyörű ez a ház, Lizzie, fogadjunk, hogy a te választásod volt!-szólalt fel Eleanor, miközben Louisszal, és vele váltottunk pár szót.<br />
-Valójában közös döntés volt, de igaz, hogy én néztem ki ezt a házat.-vallottam be szerényen.-Lenyűgözött a kilátás az erkélyről, és a környék is eszméletlen jó. A belváros sincs annyira messze, viszont ahhoz eléggé, hogy ne halljam folyton a nyüzsgést.<br />
-Azt én is nagyon utálom.-értett egyet El, majd felsandított Louisra, akik épp Niallel egy komoly beszélgetés közepén tartottak. Tudtam, Eleanor miért nézett Louisra. Még régebben Niall említette, hogy Louis is tervezi a különköltözést, és már volt is erről szó, viszont egy ideje ez a téma megrekedt, és nem nagyon haladnak előre. Nem tudni, volt-e közöttük valami veszekedés, de én úgy látom, Eleanor már nagyon szeretné, ha végre együtt lakhatnának a szerelmével, és tudom, hogy Louis is ugyanezt szeretné, még ha nem is mutatja ki olyan nyilvánosan.<br />
A nappaliban van a vendégsereg nagy része, oldalra pillantva pedig megakadt a szemem Perrien, és Zaynen, akik apával beszélgettek éppen. Ők azok, akiknek minden úgy sikerült, ahogy azt ők szerették volna.<br />
Egy hónappal ezelőtt megtörtént az esküvő, amin mindannyian részt vettünk. Perrie még a szokásosnál is gyönyörűbb volt a menyasszonyi ruhájában, Zayn pedig az öltönyében úgy mutatott, akár egy férfi szupermodell, aki épp akkor lépett le a kifutóról. A templomba a szűk családi kör, és a meghívottak léphettek be, mindenképp kerülni akarták a felhajtást, amit sajnos nem sikerült elkerülni, mert bár azt meg tudták akadályozni, hogy a paparazzik, és a rajongók bejussanak a szertartásra, a templomból kilépve megrohamozták őket a fotósok, és a rajongók, így sietve beültek a kocsiba, hogy a lakodalomra kibérelt épülethez érjenek, ami egy igényes szórakozóhely volt, belülről hatalmas térrel, és ragyogó kristálycsillárral. Nem vitték túlzásba a díszítést, csak semmi csicsa, egyszerű, de nagyszerű alapon hangulatossá tették a helyet, ahol egészen reggelig tartott a mulatozás. Felejthetetlen egy élmény volt, főleg a tortaszeletelés, mikor az újdonsült pár egymás arcába vágta a tortát, vagy ami egészen letaglózott, az a virágcsokor elkapása volt, ugyanis a takaros kis csokor pontosan az én kezemben landolt. Emlékszem, hogy lefagyva bámultam a csokrot a kezemben, félve néztem fel, és egyből vigyorgó arcokkal, és nevető szempárokkal találtam magam szembe. Csak egy óvatlan pillantást vetettem Niallre, aki szintén letaglózva állt, oldalról Liam, Harry és Louis bökdöste, akik látszólag igen jól szórakoztak barátjuk arckifejezésén. Végül nem igazán vettük tudomásul ezt a babonát, a kezdeteleges sokk után minden visszaállt a régi kerékvágásba, ugyanúgy folytatódott tovább a bulizás.<br />
Niallel egész este nagyszerűen éreztük magunkat, kicsit talán önzőek is voltunk, mert mikor mindenki az ifjú párral volt elfoglalva, picit félrevonultunk, és mi pedig egymással foglalkoztunk. Egy idősebb házaspár megkérdezte ott tőlünk, hogy akkor valóban mi leszünk-e a következők, mire mindketten elvörösödtünk Niallel, majd úgy döntöttünk, hogy ezt a témát arra az estére hanyagoljuk.<br />
Igaz, hogy én kaptam el a csokrot, és az is, hogy volt már szó erről, de per pillanat más dolgok fontosabbak, így ezzel törődünk. Tengernyi időnk van még, mindenre sor fog kerülni, a maga idejében, ahogy Niall mondaná. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogott el az egészséges irigység Perriet látva, és az esküvő után engem is megfertőzött a menyasszony-kór, mert napokig csak esküvői magazinokat nézegettem, és álmodoztam a sajátomról, na meg persze Niallt is az őrületbe kergettem az esztelennél esztelenebb ötleteimmel, aminek a vége az lett, hogy jót nevettünk az egész túlbuzgásomon, és elnapoltuk a dolgokat.<br />
Niall még mindig Louisszal beszélgetett, amikor megszólalt a csengő.<br />
-Megyek, kinyitom.-mondtam, majd átvágtam a vendégektől hemzsegő nappalin, hogy az ajtóhoz érjek. <br />
-Úgy hallottam, buli van ennél a háznál.-szólalt meg mély, reszelős hangján, én pedig egy pillanatra ledermedtem, mert azt hittem, hallucinálok.-Rég láttalak, kislány.-mosolyodott el, mire én is észhez tértem, és lendületből Marcus nyakába ugrottam.<br />
-Ejha, a kondíciód még mindig a régi.-nevetett fel, miközben erősen szorított magához.<br />
-Istenem, de jó, hogy itt vagy.-duruzsoltam örömittasan, még mindig nem tudtam elhinni, hogy Marcus tényleg eljött.<br />
Négy hónapja Marcus úgy döntött, hogy helyre hozza a viszonyát a családjával, így hazament, és mivel a dolgok sokkal jobban alakultak, mint amennyi reményt fűzött hozzá, ott maradt az Egyesült Államokban. Tartottuk a kapcsolatot, és meg is hívtam a házavatóra, de azt mondta, hogy nem fog ráérni. Hát füllentett ez a piszok.<br />
-Hazudtál.-ütöttem vállba, mikor kicsúsztam az öleléséből.-Azt mondtad, nem tudsz eljönni, mert nem leszel otthon.<br />
-Nem leszek otthon, mert itt leszek.-vigyorgott rám, mire csak a szememet forgattam, majd újból magamhoz rántottam.<br />
-Hazug...de azért örülök, hogy itt vagy.<br />
-Az az igazság, hogy nem egyedül jöttem...-köszörülte meg a torkát, én pedig kíváncsian emeltem fel a fejemet. Átnéztem Marcus válla felett, a tekintetem pedig egy mogyoróbarna szempárba ütközött. A srác haja szintén fekete volt, akárcsak Marcusé, a különbség csak annyi volt, hogy a fiúnak göndör fürtökben keretezte be formás arcát. Kreolos, napbarnított bőre tökéletesen illett a szeméhez, fekete bőrdzsekit viselt, bakanccsal, és fekete csőnadrággal, a bőrkabát alatt fehér póló volt, középen a mellkasára pedig egy kereszt lógott le. <br />
Egészen ledöbbentem. No nemcsak azért, mert a srác úgy festett, mint egy Calvin Klein modell, hanem mert pontosan tudtam, ki ez a fiú. <br />
Marcusra néztem, akinek óvatos mosoly játszott az ajkán, a szemei pedig vadul csillogtak. Elléptem Marcustól, és a fiú felé vettem az irányt. Mikor megálltam előtte, kivette a zsebéből a kezét, és rám pislogott hatalmas szempilláival.<br />
-Lizzie vagyok.-nyújtottam kezet, miközben végig a szemébe néztem.<br />
-Matt. Matt Bennett.-fogadta el a kezem, mikor pedig rámosolyogtam, ő is eleresztett egy szerény mosolyt.<br />
-Örülök, hogy megismerhetlek. Marcus rengeteget mesélt már rólad.-mondtam, mire Matt felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott.<br />
-Tényleg?-szólalt fel.-Rólad is, Lizzie.-mondta, majd a bátyjára vigyorgott, aki csak a szemét forgatta.<br />
-Egy szót se higgy el neki.-súgtam Matt fülébe.-Mindig hazudik.<br />
-Hallom ám.-emelte fel a hangját Marcus, mire felnevettünk Mattel.-Lizzie, ideje bemenned, mert úgy hallom, nagyon hiányolnak.<br />
-Menj csak előre.-engedtem magam elé Mattet, a háta mögött pedig elismerően biccentettem Marcusra, aki büszkén kihúzta magát, és előre engedett engem is.<br />
-Újabb vendégeket hoztam.-kiáltottam fel, a srácok pedig meglátva Marcust örömujjongásban törtek ki, és sorra jöttek kezet fogni vele.<br />
-Örülök, hogy újra láthatlak, tesó.-vigyorogtak össze Niallel, majd Niall Mattre nézett.<br />
-Kihez van szerencsém?-nézett Mattre, aki még mindig meg volt kicsit illetődve, de mély levegőt vett, és kezet rázott Niallel.<br />
-Matt Bennett vagyok, Marcus öccse.-Niall szemei alig láthatóan elkerekedtek, rám sandított, majd mosolyogva üdvözölte.<br />
-Niall Horan, Lizzie barátja. Nagyon örvendek.-biccentett, és látszott rajta, hogy szimpatikus neki Matt.<br />
-Mindenki megérkezett már?-kérdezte apa.<br />
-Most már igen!-válaszolt egy erélyes női hang, mire mind a hang irányába fordultunk. Szinte sikítva ugrottam oda legjobb barátnőmhöz, aki azonnal a karjaiba zárt. Rickie most még a szokásosnál is jobban nézett ki. A haja laza kontyba volt feltűzve, bakancs volt rajta vörös nadrággal, ami illett a vörös hajához, amit időközben festetett be, és fehér, hasvillantós pólót vett fel felülre. <br />-Végre megjöttetek!-mosolyogtam Liamre, majd üdvözöltem őt is két puszival.<br />-Mi az hogy! Csak úgy száguldottunk.-fordult hátra Rickie Liamhez, aki csak ráhajtotta a fejét Rickie hajára. Rickie sokat sejtetően vigyorgott rám, és ekkor leesett, hogy miért.<br />-Ezek szerint...<br />-Igen, Lizzie! Megvan!-emelte fel kettőnk közé a kezében tartott Range Rover kulcsát,mire egymásra néztünk, és sikoltva ugrottunk egymás nyakába.<br />Rickie a száguldás szerelmese lett azóta, hogy egyszer beült Harry kocsijába. Akkor eldöntötte, hogy leteszi a jogsit, és ha addig él is, neki lesz egy Range Roverje. Liam nem igazán lelkesedett az ötletért, mert nagyon féltette barátnőjét, de Rickie hajthatatlan lett. Pár hete egy autókereskedésben bukkant rá erre a modellre, ami szerelem volt első látásra. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg az övé nem lesz. Sikeresen letette a forgalmi vizsgáját, megszerezte a jogsit, és ezek szerint a kocsit is.<br />-Gratulálok, Rickie!<br />-Köszönöm. Lizzie, ez a kocsi egy álom!-lelkesedett be.-Úgy dorombol, akár egy kismacska, viszont akkora erő van benne, hogy el sem hinnéd. Tudtam én, hogy jó választás lesz ez a Rover.<br />-Valaki Rover-t emlegetett?-dugta be a fejét Harry közénk, és innentől kezdve ők ketten megtalálták a közös témájukat.<br />-Azt hiszem most ellesz egy jó darabig.-sóhajtott fel Liam, mire biztatóan rámosolyogtam, és kézen fogva beinvitáltam a többiekhez. <br />Niall már messziről elmosolyodott, ahogy meglátott, így egyenesen odamentem hozzá, és átölelve csatlakoztam a beszélgetéshez. Niall szétnézett, majd rám.<br />-Na, akkor azt hiszem, ideje beszédet mondani.-kacsintott rám, majd a pezsgős poharak felé nyúlt.-Figyelem, emberek, egy kis figyelmet kérnék!-mondta hangosan, túlharsogva a beszédet.-Köszönöm szépen. Szóval, örömmel látom, hogy mindenki megtalálta már a pezsgőkkel töltött poharakat, és mivel mind itt vagyunk, úgy érzem itt az ideje, hogy szóljak pár szót.-kezdte, addigra pedig már mindenki egy kis kört alkotva összegyűlt, hogy hallgassa a ház emberét.<br />-Elöljáróban szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött, mert nagy nap ez a mai nekünk, Lizzivel. Egy éve, mikor megláttam ezt a lányt, csak egy dolog jutott eszembe...hogy kell nekem.-nézett rám szerelmesen, én pedig ezúttal nem néztem el, hanem elmerülve kék íriszeiben hallgattam, mit mond.-Életem legszebb ajándékát kaptam meg Lizzie személyében, és régebben még csak plátói gondolat volt, hogy egyszer majd vele élhessek. Annyi mindenen mentünk keresztül, és még mennyi mindenen is fogunk. De a legfontosabb, hogy akármi történjék, nem választhat szét minket, mert együtt minden sikerülhet, és nincs számunkra olyan, hogy lehetetlen.-Niall egy pillanatra elhallgatott, majd oldalra pillantott, és félénk mosollyal az arcán nézett vissza rám. Hirtelen furcsa érzés öntött el, mikor elengedte a derekam, és kissé úgy fordult, hogy szembe legyünk egymással.<br />-Hálát adok Istennek, hogy érdemesnek talál egy ilyen lány szeretetére, és...tudom, hogy ez egy házavató buli, de mégis úgy érzem, hogy nincs ennél tökéletesebb alkalom arra, amit szeretnék kérdezni tőled.<br />Bár Niall folyamatosan a szemembe nézve beszélt, már a mondat elején cserben hagyott a hallásom, és csak sóbálvánnyá meredve álltam ott, mikor rájöttem, Niall mire készül. A szívem ki akart törni a mellkasomból, olyan intenzíven dobogott, éreztem, hogy a térdeim is kezdik felmondani a szolgálatot, az összes izmom megmerevedett, képtelen voltam bármire, a reszketésen kívül. <br />Niall átadta a pezsgőjét a mellette álló Zaynnek, majd a zsebében kezdett el kotorászni. <br />A levegő megfagyott körülöttem. Először Zaynre néztem, aki egyik kezével Perriet karolta, másikban a pezsgőt tartotta, mindketten szélesen mosolyogtak rám. <br />-Szóval, annó, egy esküvőn az lett megjósolva, hogy mi leszünk a következők.-lépett közelebb hozzám, megérintve a kezemet.-Ismerve téged, most teljesen sokkos állapotban vagy, mozdulni sem tudsz, beszélni pedig végképp. Ha nem bánod, a beszéd részét átveszem én.-mondta, majd hátrébb lépett, és csak azt vettem észre, hogy Niall kezd eltűnni előlem, ahogy térdre ereszkedett.<br />-Lizzie.-szólított meg, mire a szám elé emeltem a kezem, önkénytelenül.-Köszönöm, az eddigi együtt töltött időt, köszönöm mindazt, amit adtál nekem. Most, hogy végignézek rajtad, még mindig ugyanazt a gyönyörű nőt látom, elbűvölő mosollyal, megbabonázó tekintettel, ebben a csodás ruhában, az elmaradhatatlan tornacipővel. Rabul ejtettél, Lizzie, és kétlem, hogy valaha is képtelen leszek kiszabadulni ebből a rabságból, ezért csak azt kérem tőled, hogy soha, de soha ne engedj szabadon... Légy a feleségem, Elizabeth Grey.-mondta, teljes nevem pedig dallamosan csengett az ajkáról.<br />A körülöttünk levők halk, egyöntetű sóhajban törtek fel, én pedig remegő kézzel a szám előtt néztem az előttem fél térdre ereszkedett Niall szemébe, onnan pedig a csillogó gyűrűre, amit a kezében tartott. <br />Megmukkanni sem tudtam hirtelen, minden szó a torkomon akadt. Csak néztem ezt a gyönyörű angyalt itt előttem, és az járt a fejemben, hogy ennél tökéletesebb már nem is lehetne az életem. Niall minden, amire szükségem van a boldogsághoz, efelől semmi kétség. Vele vagyok teljes. Együtt alkotunk egy egészet. Nem, ez már nem fiatalkori fellángolás. Ez már jóval több annál. Fiatalok vagyunk, az igaz, de az érzelmeink mélyek, és őszinték. <br />Óvatosan néztem fel, tekintetem pedig a velem szemben álló Rickie-ébe üközött, akinek könnycsepp csillogott a szeme sarkában, ahogy Liam ölelte magához, és aki büszkén mosolygott. Mellette Harry, Louis, és Eleanor visszafogott mosollyal néztek ránk. Marcus, rám kacsintott, Matt pedig csak mosolygott, kedvesen. Az utolsó pillantásom apára esett, és a mellette álló Melaniere. Húgom a körmét rágva állt, látszólag lefagyva. Apa merev arccal nézett a szemembe, amitől úgy éreztem fejbe vágtak. Aztán egyszer csak lassan, alig észrevehetően mosoly kúszott az ajkára, amitől a szemei is összeszűkültek, majd egy apró, de annál határozottabb biccentéssel adta a tudtomra a véleményét.<br />Niall szemébe néztem, aki előttem térdelt, kezében tartva a gyűrűt, és reménnyel teli pillantásokat lövellt felém. Egy pillanatra félelem suhant át az agyamon, még visszanéztem apára, aki Melaniet magához ölelve mosolygott rám, és ekkor belém hasított egy érzés, ami szinte kilökte belőlem a választ.<br />-Igen.-nyögtem fel alig hallhatóan, Niall szemei pedig felcsillantak.-Igen, Niall. Igen, igen, igen igen!-hajtogattam egyre hangosabban, eközben Niall felállt, és magához húzott, majd megcsókolt. Éreztem, hogy az arcomat forró könnycseppek szántják végig, ám ezek örömkönnyek voltak. Az ujjaim remegtek, miközben Niall felhúzta rá a gyűrűt, a könnyfátylamtól alig láttam valamit, csak a körülöttünk levő tapsvihart, és ujjongást hallottam. <br />-Ideje lecserélni az ígéretgyűrűt.-szólalt meg Niall, kezében tartva az aranyozott ígéretgyűrűt, amit a születésnapomra kaptam tőle. Feltört belőlem a nevetés, Niall nyakába ugrottam, aki hirtelen felkapott a földről, és megpörgetett a levegőben. <br />-Ez aztán az emlékezetes avató!-szólalt fel nevetve Perrie, majd mindenki visszavette a kezébe a pezsgőjét. Ismét kis körbe álltunk, a lányok tekintetei, köztük az enyém is könnyektől csillogott, a fiúk mind ledöbbenten, ám annál nagyobb vigyorral kapkodták a tekintetüket közöttünk. Hirtelen apa lépett egy fél lépéssel beljebb, erre elhalkult a tömeg. Megállt szemben velünk, és félrebillentett fejjel nézett a szemembe.<br />-Megmondom őszintén, erre nem számítottam.-vallotta be felmorranva.-Tudtam én, hogy ez a pillanat előbb, vagy utóbb de bekövetkezik...és azt is sejtettem, hogy inkább előbb, mint utóbb.-nézett fel a szemembe, ez a mondat pedig meglepett.-Elég csak rátok nézni, gyerekek, és az embernek meglágyul a szíve attól a mérhetetlen szeretettől, ami belőletek árad.-rázta a fejét mosolyogva.-Niall.-fordult Niallhöz.-Az elején kételkedtem benned, mint minden normális apa, ki félti a lányát, és az még rátett egy lapáttal, hogy a fél világ odavan érted, de most már látom, hogy jól döntöttem, hogy nem zavartalak el Lizzie mellől.-erre a kijelentésre kuncogás tört ki a háttérből, és én is elvigyorodtam.-Kicsit nehéz lesz hozzászokni, hogy nem én leszek az egyetlen férfi Lizzie életében, de majd megoldom. Csak egyet ígérj meg nekem, fiam.-nézett egyenesen Niall szemében.-Vigyázz a lányomra, mindig.<br />-Az életemnél is jobban fogok rá vigyázni, a szavamat adom.-jelentette ki Niall határozottan, apa pedig bólintott, és kinyújtotta felé a kezét. Niall nagyot nyelt, majd elfogadta apa kezét, kezet ráztak, apa pedig magához ölelte Niallt. Ez volt az a pillanat, mikor újból előtört belőlem a sírás. Az életem két legfontosabb férfije elfogadták egymást.<br />Apa miután megölelte Niallt, felém fordult.<br />-Te pedig Lizzie, ígérd meg nekem, hogy nem fogod teljesen az őrületbe kergetni Niallt.-viccelődött, mire felnevettem.-Félretéve a viccet...remélem, hogy nagyon boldog leszel, kislányom.-simogatta meg az arcom.-Tudjátok, nagyon emlékeztettek valakire. Ők is ugyanígy szerették egymást, ilyen tisztán, és őszintén.<br />-Kik ezek, apa?<br />-Anyád, és én.-felelte kesernyés mosollyal az arcán, a szívem pedig begörcsölt. Könnyes szemmel bújtam oda apához, aki erős karjaival átölelt, és a hátamat simogatta.<br />-Anyád nagyon büszke rád, kincsem. És nagyon szeret...akárcsak én.-suttogta a fülembe, mire még jobban magamhoz szorítottam.<br />-Szeretlek, apa.-motyogtam a mellkasába. Apa eltolt magától, majd letörölte a könnyeimet, és megpuszilta a homlokomat. Elmosolyodott, azonban ez a mosoly már nem szomorkás volt, hanem büszke, örömmel teli mosoly.<br />-Felnőtt az én kislányom.-nézett rám, majd hátrafordult, és megemelte a poharát.-Lizzie-re, és Niallre!<br />-Lizziere, és Niallre!-kántálták a többiek kórusban, majd koccantak a poharak, és Niall ahelyett, hogy beleivott volna, ajkát az enyémre tapasztva megcsókolt.<br />A hangulat eszméletlen jó volt, köszönhetően a pezsgőnek, és a rendkívül jó társaságnak, akik ontották a jó kedvet. A fiúk elkezdtek xbox-ozni, köztük apa is, mi lányok, pedig néztük őket, és közben beszélgettünk. Én Niall ölében ültem , mellettünk Rickie és Perrie iszonyatosan röhögtek valamin, amit Marcus mondott, mikor arra néztem, Louis épp tarkón vágta Harryt, amiért az beszólt valamit. Eleanor a fejét fogva röhögött a két fiú civakodásán. Hirtelen zúgni kezdett a fejem, ezért úgy döntöttem, kimegyek kicsit a teraszra. <br />-Baj van?-fogta meg a kezem Niall ijedten, mikor felálltam az öléből.<br />-Nem, csak kimegyek levegőzni egy picit.-mosolyogtam rá nyugtatóan, mire bólintott, majd visszatért a játékhoz.<br />A nappalink nem volt túl nagy, pár lépés után a folyosóra kerültem, ami kivezetett a hátsó kijárathoz. A nappalival szemben volt a konyhánk, be akartam menni, hogy igyak egy kis vizet, de az ajtóban megtorpantam. Ugyanis a konyhapulton a húgom ült, mellette pedig Matt állt, mindketten lehajtott fejjel, és halkan nevettek valamin. A szívem nagyot ugrott a mellkasomban, sejtelmes mosoly kúszott az arcomra. Úgy látszik, a húgom is kezdi jól érezni magát. Nem akarok nagy jóslatokba bocsátkozni, de ismerve Melaniet, és látva Mattet, a húgom első látásra belezúgott. A jó hír viszont, hogy Marcus mondta, hogy visszaköltözik Londonba, és Matt is jön vele. Büszke vagyok magamra, amiért sikerült meggyőznöm Marcust, hogy próbáljon meg beszélni az öccsével. Az apja, és az anyja eladósodtak, és sajnos nincs sok pénzük, amiből élhetnének. Marcus épp ezért hozza el tőlük Mattet, amibe a szülei is belementek. Megígérték, hogy összeszedik magukat, és Marcus segíteni fogja őket, amíg kell, és Mattet is magához veszi. <br />Mielőtt kiléptem a kellemes, nyári éjszakába, még hallottam, ahogy a bentiek felkiáltanak örömükben, majd hatalmas nevetés, és tapsolás hallatszott. Elmosolyodtam, majd behúztam magam után az ajtót. <br />Az ég szokatlanul tiszta volt, alig lehetett látni felhőt rajta, a csillagok gyémántokként ragyogtak odafent, a hold ezüstös fénye lesütött a hátsókertre. Mélyet szippantottam a hűs levegőből, ami megcsapta az arcomat. Leültem a terasz szélére, és lehunyt szemmel hátrahajtottam a fejem.<br />Mosolyogtam. Nem tudom, mennyi ideje ülhettem kint, de azt vettem észre, hogy a mosoly sehogy sem akart eltűnni az arcomról. Felemeltem a kezem, és a hold fényében megvizsgáltam az új, csodaszép gyűrűmet. Ragyogott, akár Niall szeme, mikor megkérte a kezem. A szívemre tettem a kezem. Éreztem, hogy ezúttal nyugodtan dobog a helyén. Lassan lélegeztem, a csillagokat kémlelve. Új helyen vagyunk, valahogy mégis úgy tűnik, mintha ezer éve itt laknánk. Talán azért, mert Niallel ez a közös házunk, és nekem az otthonom ott van, ahol Ő... Ez az egész nem lehetne már ennél meseszerűbb. A lány megtalálja a szőke hercegét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak...A vicces az, hogy ez félig-meddig így is van. A hercegem valóban szőke, és boldogok is vagyunk, főleg most. Viszont ez a boldogság nem volt, és nem is lesz mindig felhőtlen, pont mint a mai égbolt. Sokszor jöhetnek borús napok, záporok, vagy hosszan tartó, pusztító viharok, de a szürke felhőréteg mögött mindig ott bujkál a nap, ami csak arra vár, hogy újból előtörhessen, és szebben ragyogjon mint valaha...<br />Kinyitottam a szemem, és felnéztem az égre. A kezem még mindig a szívemen volt, és továbbra is az eget kémleltem. És ekkor, hirtelen a semmiből egy hullócsillag hasított át az égen, hosszú, vakító fénycsóvát hagyva maga után. A szemhéjaim lecsukódtak, az ajkaim pedig halovány mosolyra görbültek. <br />Ez a csillag nemcsak egy egyszerű hullócsillag volt. Ezt a csillagot egy angyal küldte fentről, ezzel kifejezve azt, amit szavakkal már nem tud. Régebben, ha rá gondoltam, mindig mardosni kezdett a bűntudat, ami még mára sem múlt el teljesen. Csupán egy másik angyal elfelejtette velem a fájdalmat, amit régen éreztem. <br />Az anyukám, aki fentről most is néz engem, egyben az én őrangyalom, az égi, mennybeli őrangyalom, aki elküldte nekem a földi védelmezőmet, egy szőke, kék szemű, ír fiú személyében. <br />-Szeretlek, anya.-suttogtam nagyon halkan, mire egy óvatos fuvallat simított végig az arcomon. Érzem, hogy velem van, és velem is lesz, amíg csak élek...<br />-Nem fázol?-szólalt fel egy hang hirtelen a fülem mellett, ám nem ijedtem meg kicsit sem, mert ezt a hangot ezer közül is felismerném. <br />-Ha azt mondom, hogy igen, átölelsz?-válaszoltam lehunyt szemmel, Niall pedig öblösen felnevetett, majd letelepedett mellém, és átkarolt.<br />-Így jó?<br />-Tökéletes.-válaszoltam, aztán csend telepedett le ránk.<br />-Mióta tervezted ezt?-szólaltam fel pár percnyi hallgatás után.<br />-Egy ideje...de megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy igent mondasz.-mondta, mire értetlenül néztem rá.-Azt hittem, korainak tartod még, és el fogsz küldeni.<br />-Te megbolondultál.-ráztam a fejem.-Akkor is igent mondtam volna, ha csak kettesben vagyunk, és úgy kérsz meg.<br />-Komolyan?<br />-Komolyan.<br />-Hú...ez, most jól esett.-fújta ki a levegőt. A szemem sarkából ránéztem, mire észrevette, hogy nézem. Megmozdultam a helyemről, és Niall ölébe másztam, szembe vele, és átkaroltam a nyakát, ő pedig átfogta a derekamat, ujjaival a hajam végét kezdte el csavargatni.<br />-Tulajdonképpen én akármikor igent mondtam volna neked.-vallottam be, mire Niall felhúzta a szemét.<br />-Tényleg?<br />-Tényleg.-bólintottam.<br />-Emlékszel, mikor másodjára voltunk a Trafalgar Square-n?-kérdezte, mire bólintottam.-Ezt kívántam...hogy ha egyszer eljön ez a pillanat, mondj igent. Úgy látszik, ez a kút tényleg teljesíti a kívánságainkat.-vont vállat.<br />-Nekem nem kell ahhoz kút, hogy teljesüljenek a kívánságaim, mert itt van velem, aki teljesíti őket.-feleltem, és illegni kezdtem Niall ölében.<br />-Valóban? Miért, mit kívánsz?<br />-Azt, hogy csókolj meg.-mondtam ki egyszerűen, mert tényleg, abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem, csak Niall csókjára.<br />-Bármikor.-mondta, majd beletúrtam a hajába, összenyomtuk a mellkasunkat, és Niall ajka óvatosan ért az enyémhez, lágyan, érzékien...pont, mint legelőször...<br />
<br />
Sziasztok, Drágáim!<br />Eljött ez a pillanat is, mikor az utolsó résszel
jelentkezem...ezen kívül lesz még egy epilógus, és befejeződik a
történet.<br />
Tudnotok kell, hogy ez a
történet teljesen a szívemhez nőtt. Ez az legelső blogom, és álmomban
nem gondoltam volna, hogy az én zavaros agyszüleményem ennyiőtöket fogja
érdekelni. Rengeteg jó élménnyel lettem gazdagabb általatok, amiért
nagyon hálás vagyok!<br />Ha hiszitek, ha nem, könnyes szemmel írom ezeket
a sorokat...mert bár egy éve kezdtem el írni ezt a történetet, és már
kissé elfogyott a lelkesedésem hozzá, a részemmé vált. Ez volt az én
másik, "titkos életem". <br />Az életem sokat változott ezalatt az idő
alatt, de úgy érzem, hogy az írás mindig itt volt velem, ah szükségem
volt valamire, ahogyan ti is. Nem ismerlek személyesen titeket, de
tudnotok kell, hogy szeretlek mindannyiótokat! Köszönöm, hogy velem
voltatok mindvégig, hogy támogattatok, hogy elviseltétek, mikor
hisztiztem, és hetekig nem hoztam részt...velem voltatok végig, amit
sosem tudok megköszönni igazán! <br />Ideje lesz elbúcsúznom Lizzietől, és
Nialltől, viszont ez a történet itt fog maradni a blogon, hogy bárki,
akinek kedve van, visszaolvashassa, és talán ha nekem is úgy tartja
kedvem, el fogom olvasni, hogy honnan indultam...mert nem akarok
megállni ezután. Folytatni fogom az írást, hogy mti hoz a jövő, nem
tudom...de az biztos, hogy az írás az örök szerelmemmé vált, ahogyan ez a
történet is. :)<br />Köszönök mindent, millió puszi mindenkinek, nemsoká jelentkezem az epilógussal!<br />Puszi: Dóri :*<br />u.i. Remélem nem okoztam csalódást senkinek ezzel az utolsó résszel, én így képzeltem el a befejezését ennek a történetnek. :)Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com13tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-55419935010364884682013-12-13T12:17:00.002-08:002013-12-13T12:18:34.394-08:00(II./54.) Míg élek, érte élek...<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgHj-7Y1unAjHA6TLCsebya1SzzZVU9u49KcRTThsRRC-A99RCRkrmRzwi501gkEuIF-lzaWiH6qSyup-QwniUfDT3LFWlF8Jj5YOznfNt8evCTU0bIP1Xv-jtYxIDslpgs9mds7jExJgI/s1600/large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgHj-7Y1unAjHA6TLCsebya1SzzZVU9u49KcRTThsRRC-A99RCRkrmRzwi501gkEuIF-lzaWiH6qSyup-QwniUfDT3LFWlF8Jj5YOznfNt8evCTU0bIP1Xv-jtYxIDslpgs9mds7jExJgI/s1600/large.gif" /></a>Sziasztok, Drágáim! :)<br />
Megérkeztem az utolsó előtti előtti résszel, ami nagyon remélem, hogy tetszeni fog. :) Nem tudom, ki mire számított, de remélem, nem okoztam csalódást..:)<br />
Jó olvasást, imádlak titeket: Dóri :*<br />
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
Valami lágyan megérintette az arcomat, végigsimított rajta, egészen az államig.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ébredj, kicsim.-hallottam meg egy halk, rekedtes hangot a fülemnél.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kábán nyitogatni kezdtem a szemeimet, tompákat pislogtam, hogy kiélesedjen a látásom, pillanatokon belül pedig magamhoz tértem, de a szobában még mindig vaksötét volt. Értetlenül fordultam oldalra, és egy meleg testbe ütköztem. Niall illata azonnal az orromba szökött, mikor közelebb hajolt hozzám, és fél kézzel átölelt, majd magához húzva belepuszilt a hajamba. Nyöszörögve bújtam a mellkasához, és szorongattam a hátán a pólót, lábamat pedig a derekára fontam, majd magunkra húztam a takarót.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Életem, tudom, hogy szeretnél még aludni, de le fogjuk késni a gépet.-suttogta a fülembe, halkan felnevetve ahogy felmorrantam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Olyan hideg van kint, olyan jó itt a takaró alatt.-motyogtam, mire Niall hirtelen a hátára fordult, engem magára húzva.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Elhiszem, de majd pihensz a repülőn.-puszilta meg a homlokom, mire az arcomat a nyakához fúrtam.-Most pedig kelés van.-tette hozzá, majd váratlanul felült, engem lelökve a mellkasáról, így a lábára estem, belegubózva a takaróba. Álmosan heverten az ágy közepén, összegabalyodva a takaróval, és a lepedővel, miközben Niall megállt felettem. Az összes hajam a szememben volt, plusz még a sötétség is rásegített, hogy ne lássak semmit, így csak egy sejtelmes kacajt hallottam meg, majd a következő pillanatban egy erős rántást éreztem meg a takarón, én pedig a lendülettől leestem az ágyról.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Niaaall.-nyafogtam, hiszen még alig éltem, világomat nem tudtam, ez meg itt erősködik nekem kora hajnalban.-Ha még egyszer így mersz ébreszteni, seggbe leszel rúgva.-kalimpáltam a kezemmel kapaszkodó után, mire Niall elkapta a kezem, és felsegített a földről.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Úgy látom, felébredtél.-mondta szórakozottan, én pedig durcásan hátat fordítottam neki, mire megragadta a derekam, és visszahúzott, majd szembe fordítva magával gyengéden megcsókolt.-Öri-hari?-kérdezte játékosan, mire elmosolyodtam, és megböktem a mellkasát.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Elmész a fenébe.-ráztam a fejem nevetve, majd egy újabb gyors csók után összeszedtem magam, és elbotorkáltam a fürdőig, hogy szalonképessé tegyem magam. A házban még nyugodt állapot uralkodott, mindenki a legédesebb álmait aludta, így vigyáznom kellett rá, hogy senkit ne keltsek fel. Bár szerettem volna elköszönni a srácoktól, de nem volt szívem felébreszteni őket, ha már maguktól nem keltek fel. Na sebaj, két nap múlva úgyis találkozunk.<br />
Nem sokkal később már az utakat róva tartottunk a reptér felé, a sötétség kezdett eloszlani, és helyette a világosság vette át a hatalmat. Niall nyugodt arccal nézte maga előtt az utat, pedig tudtam, hogy tudja, majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ugyanis még mindig nem mondta el, hova megyünk. Csak azt tudom, hogy repülővel, messzire, és hidegebb éghajlatra.<br />
A terminál tele volt emberekkel már ilyen korán is, volt aki az üléseken ülve bóbiskolt, mások a fal mellé letelepedve aludtak egymás hegyén-hátán. Valószínűleg lekésték a gépüket, vagy csak még sok idő van az indulásig, nem tudni. Niallel felvettük a szokásos álcázási formánkat, kapucnit húztunk a fejünkre, és lehajtott fejjel ballagtunk egymás mellet, ügyelve rá, hogy ne nagyon nézzünk az emberek szemébe. Szerencsére Niall pontosan időben érkezett, így nem kellett sokat várni a becsekkolásra, az ellenőrzés után rövid idővel már a gépen találtuk magunkat. <br />
-Furcsa, hogy most nem magángéppel megyünk.-súgta a fülembe Niall, mire a szememet forgattam.<br />
-Hát igen, akinek jól megy...<br />
-Szeretnél még aludni?-kérdezte édesen pislogva rám. Elmosolyodtam, és nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig puha arcán.<br />
-Mivel nem tudom, hova viszel, és mit fogunk csinálni, jobbnak látom, ha kialszom magam előtte.-feleltem, Niall pedig mosolyogva puszilt bele a tenyerembe.<br />
-Ezt nagyon jól látod.-bólintott, majd lentebb csúszott az ülésén, átdőlve az én felemre, így a vállára tudtam hajtani a fejem.-Aludj nyugodtan, majd felébresztelek, ha odaértünk.-mondta, mire bólintottam, majd elhelyezkedve lehunytam a szemeimet, és vártam, hogy elragadjon az álom...</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<br />
*Niall szemszöge*<br />
Tíz perc se kellett, hogy elaludjon. Mikor a gép kerekei elváltak a talajtól, Lizzie már mély álomba zuhant. Meg tudom érteni, hiszen nagyon kimerítő hete volt. Ahogy elmesélte, Jack most még a szokásosnál is jobban megdolgoztatta őket, ráadásul a mellékállás a közeli gyorsbüfében is csak a szabadidejét veszi el. Én mondtam neki, hogy felesleges elvállalnia a reggeli műszakot, ő makacsul állította, hogy nem felesleges, mert ezzel is csak pénzt keres. Ez a lány teljesen bezsongott, amit persze teljesen megértek, hiszen én is tudom, milyen jó érzés pénzt keresni, és nemcsak lenni a világban, hasztalanul. Egyre inkább azt látom rajta, hogy kezd önállósodni, amiért igazán büszke vagyok rá. Büszke vagyok rá azért is, hogy ezt a második két hetet végigcsinálta, és nem tört meg. Emlékszem még arra a törékeny, védtelen lányra, aki ott térdepelt az esőben, és sírt, mert azt hitte, elveszítette a húgát. Csupán pár hónap telt el azóta, hogy ez történt, mégis most egy egészen más lány van itt mellettem, azontúl, hogy megtartotta azokat a tulajdonságait, amikkel magába bolondított. Azontúl, hogy még mindig imádni való, szeleburdi, és gyönyörű, magabiztos lett, és céltudatos. Kitűzött maga elé egy célt, és most azt látom, hogy homlok-egyenest a felé tart. <br />
Oldalra fordítva a fejem feltérképeztem alvó arcát. Még mindig nem találok rajta egyetlen hibát sem. Ha nem tudnám, hogy ez az egész velem történik, azt mondanám, hogy ilyen szerelem nem létezik. Mellette azonban én is más lettem. Megtanultam kimutatni azt, amit érzek. Hülyeség lenne, ha azt mondanám, hogy megtanultam szeretni, mint ahogy azt a legtöbb történetben olvashatjuk. Eddig is tudtam szeretni, csak nem voltam képes kimutatni, és éreztetni a másik személlyel úgy, ahogy azt ő megérdemelte volna, egészen eddig a pillanatig. Lizzie minden egyes mozzanatát ismerem már, már akkor tudom, mit akar mondani, mikor még csak a fél mondatot mondta el. Nincsenek előtte titkaim, érzem, hogy benne ezer százalékosan megbízhatok, és nem félek, mert bármi baj történik, tudom, hogy ő velem van. Épp ezért próbálom őt védeni mindentől,a mitől csak lehetséges. Meg akarok adni neki mindent, amitől boldog lesz, meg akarok mindent tenni, ami mosolyt csal az arcára, és legvégül meg akarom neki mutatni, hogy míg élek, érte élek.<br />
A gyomrom liftezni kezdett, ahogy egyre közelebb értünk a célhoz. Észrevettem, hogy Lizzie már lassan ébredezni kezdett mellettem, így egyre kevesebb időm maradt a gondolkodásra. Jó pár órája utaztunk, de még mindig nem tisztáztam le magamban, hogy mikor, és hogyan fogom közölni vele a mondandómat. Ilyenkor legszívesebben nyakon rúgnám magamat, amiért ennyire fosos vagyok, de egyszerűen nem akarom, hogy Lizzie félre értsen valamit, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen még én sem tudom, mitől félek, egyszerűen csak félek. Ha most itt lennének a srácok, biztos vagyok benne, hogy egy-egy pofon után úgy kiröhögnének, mint még soha, hiszen nem egyszer átrágtuk már magunkat ezen a témán, ezerszer megmondták, hogy ne féljek, mert Lizzie biztosan örülni fog, és igent mond, mégis...ha róla van szó, legyen bármilyen ügy, nem tudok józanul gondolkodni. <i>Gyerünk, Niall, még van két napod, hogy összeszedd magad, és ha lehet, ne cseszd el!</i><br />
<br />
*Lizzie szemszöge*<i><br /></i>A szemeim maguktól nyitódtak ki, az erős, vakító fény, ami az arcomba világított, azonnal felébresztett.<br />
-Jól aludtál?-szólalt meg mellettem a világ legszebb hangja, mire önkénytelenül elmosolyodtam, nem törődve azzal, hogy a szemem épp kiégni készült.<br />
-Jól, és mélyen.-feleltem még halkan.-Hol vagyunk?<br />
-Nézz ki az ablakon, és meglátod.-felelte mosolyogva, én pedig megfordultam. <br />
A látványtól leesett az állam. Mindenhol vakító fehérség, és hegyláncok vonulatai. Sűrűn pislogtam, hátha felébredek, mert ez csak egy álom. De nem. Valóban havas hegységek felett repültünk. Izgatottan fordultam vissza Niallhöz, tátott szájjal, aki csak halványan mosolyogva nézte, ahogyan épp ájulás közeli állapotba kerülök.<br />
-Ez...ez...<br />
-A Francia Alpok.-fejezte be a mondatomat, én meg a szám elé kaptam a kezem, és vadul kalapáló szívvel néztem Niall szemébe.<br />
Egyszer, még régebben említettem Niallnek, hogy még sosem voltam a hegyekben, de mindig is nagyon szerettem volna eljönni. Anya kedvenc síelőhelye...a Francia Alpok volt. Rengeteget mesélt róla, és megígérte, hogy egyszer majd elhoz ide...azonban sajnos ezt az ígéretét már nem teljesíthette. <br />
Nem sok választott el a sírástól, a szemeim már így is könnybe lábadtak. Ezt nem hiszem el...Létezik még olyan dolog, amit Niall ne tudna elintézni? Kötve hiszem. Tudnám még ennél is jobban szeretni ezt a szőke angyalt? Ha így halad, egy új definíciót kell kitalálni ennek az érzelemnek. <br />
-Te jó ég...-fújtam ki a levegőt, még teljesen sokkos állapotban.<br />
-Tetszik?-kérdezte félénken, mire indulatosan fordultam felé.<br />
-Hogy tetszik-e?-kérdeztem vissza.-Egyszerűen...le vagyok döbbenve...-csóváltam a fejem.-De hát ez...hogyan? És mikor? És...<br />
-Ne törődj a mikor, hogyan és miértekkel.-fogta meg a kezem, majd egyenesen a szemembe nézett.-Csak az a lényeg, hogy itt vagyunk, és hogy jól érezzük magunkat, rendben?-húzta édes félmosolyra a száját, miközben tekintetét mélyen az enyémbe forrasztotta. Elvesztem tengerkék íriszeiben, megbabonáztak, így az egyetlen, amire képes voltam, az a bólogatás, majd fittyet hányva a többi utasra, Niall nyakába csimpaszkodtam, és egy hosszú, szenvedélyes csókban próbáltam elmondani neki mindazt, amit nem tudtam szavakba önteni.<br />
Egy külön busszerűség vitt fel minket a reptértől oda,a hol a szálláshelyünk volt. Én mindvégig rátapadtam az ablaküvegre, és gyönyörködtem a tájban. Ameddig a szem ellátott, mindent hó takart, amin megcsillant a nap sugara, így az egész hóréteg olyan volt, mint több milliárd apró gyémánt. Lenyűgözött, teljes mértékben. Rajtunk kívül még többen is utaztak a buszon, csomagokkal felpakolva, így valószínűleg ők is arrafelé tartottak, ahova mi. <br />
-Milyen szállodába megyünk?-fordultam kíváncsian Niall felé, aki csak nevetve megrázta a fejét.<br />
-Majd meglátod, ha odaértünk.-válaszolt, szokásához híven. <br />
-Argh.-nyögtem fel, és inkább hagytam az egészet, hiszen tudom, hogy hiába rágom a fülét, úgysem árulja el, amíg oda nem érünk. <br />
Fél órás autókázás után egy hatalmas, elegáns épület tűnt fel a szemeim előtt. Izgatottan fészkelődtem a helyemen, amikor a busz megállt a parkolóban, a szálloda előtt már készültem én is, hogy felpattanjak a helyemről, azonban Niall megállított, és visszanyomott az ülésre.<br />
-Mi az?-néztem rá értetlenül, mert ő még mindig kényelmesen ült, miközben a többi utas már nem volt a buszon.-Most kéne leszállnunk...nem?-érdeklődtem bizonytalanul, mire Niall csak a fejét rázta.<br />
-Ülj vissza, Lizzie, és bízz bennem.-mondta halál nyugodt arccal, én pedig gyanúsan méregettem, majd lassan visszaültem a helyemre. Mi a fenét talál már megint ki?<br />
Mikor mindenki leszállt a buszról, az ajtók becsukódtak, és a sofőr újra elindult, elhajtva a szálloda mellett. A szívem vadul kalapált, zavartan néztem előre, ki az ablakon, és Niallre. Hirtelen Niall megmozdult, és végigsimított az arcomon.<br />
-Ne félj, tudom hova megyünk.-nyugtatott meg, majd ajka lágyan súrolta az enyémet. Halvány mosollyal az arcomon nézet Niallre, majd a vállára hajtottam a fejem, és szorosan hozzábújtam.<br />
Nem számoltam az időt, azonban egy jó idő elteltével éreztem, hogy a busz lassulni kezd, majd megáll. Izgatottan ugrottam fel Niall öléből, hogy kinézzek az ablakon, és az első, amit megláttam,...hó. Rengeteg hó. Szemöldök ráncolva néztem el jobbra-balra, de sehol nem láttam mást a havon kívül. Niall ekkor felállt a helyéről, felvette a sapkáját, majd rám nézett.<br />
-Na, nem jössz?-kérdezte szemtelenül, mire dúlva-fúlva felálltam, és követtem őt, lefelé a buszról. A csomagjaink már ott hevertek a busz mellett, Niall intett a sofőrnek, aki visszaintett, majd újból indította a motort, és elhajtott. Megfordulva az egy fenyőerdővel találtam szembe magam, ami sűrű volt, tele fával.<br />
-Gyere.-biccentett Niall, aki már a vállára vette az utazótáskánkat, és elindult az erdő felé.<br />
-Nem mondod komolyan, hogy keresztülvágunk ezen.-mutattam az erdőre, Niall meg csak haladt előre.<br />
-Gyere már!-kiáltott vissza, mire megráztam a fejem, majd utánasiettem. <br />
-És mégis honnan tudod hogy merre kell mennünk?-kérdeztem a lábnyomai után ugrándozva, mert nem akartam nagyon elsüllyedni a hóban.<br />
-Tudom, és kész.-felelte egyszerűen, majd kajánul rám mosolygott.-Inkább élvezd az erdőt.-mondta, mire felröhögtem.<br />
-Lehetetlen eset vagy.-csóváltam a fejem röhögve.<br />
-És pont ezt szereted bennem.-válaszolt félvállról, tovább törve az utat előttem.<br />
-És persze szerény is.<br />
-Azt ki ne felejtsük!-tette hozzá, és mindketten felnevettünk.<br />
Pár perc gyaloglás után már nem volt kedvem nyafogni, valahogy elment tőle a kedvem. A természet magával ragadott, elmélyültem a havas fenyőágak nézegetésében, és abban, hogy ne bukjak orra. Az erdő csendes volt békés. Rajtunk, és az állatokon kívül nem tartózkodott senki a közelben, csak a szél süvítését lehetett hallani, ahogyan cikázik a fák között, utat törve magának. <br />
Már egy jó ideje sétáltunk, amikor hirtelen Niall megállt előttem, így majdnem beleütköztem.<br />
-Bocsi.-szólt hátra, én pedig megigazítottam magamon a sapkámat. Niall körbenézett, majd folytatta az útját előre, de úgy tűnt, mintha kissé elbizonytalanodott volna. Egyre lassabban haladt, és egyre többször állt meg, miközben a csomagot már szinte vonszolta maga után.<br />
-Niall...-baktattam utána az egyre növekvő hóban, ami már itt majdnem a térdemig ért.-Nem akarok beleszólni...de biztos, hogy jó felé megyünk?<br />
-Persze, tudom az utat.-felelte magabiztosan, és tovább ment előre.<br />
-Hát jó.-vontam meg a vállam, és hűségesen követtem. A fák egyre jobban sűrűsödtek körülöttünk, a hó pedig lassan akkora volt, hogy lehetetlen volt benne haladni. Folyamatosan forogtam, míg egyszer csak egy kerítésbe nem akadt a tekintetem. <br />
-Niall.-szólítottam meg, mire ő is megállt, és nagyot sóhajtott.<br />
-Ne ölj meg Lizzie,-kezdte-de azt hiszem, rossz felé jöttünk.-mondta, mire lefagyott a mosoly az arcomról.-A fenébe!-morrant fel ingerülten, majd hirtelen megfordult, és odajött hozzám.-Ne haragudj.-nézett könyörgően a szemembe, látszott rajta, hogy mindjárt felrobban az idegtől.-A francba!-kezdett el idegesen forgolódni, a fejét fogva. <br />
Végignéztem magunkon. Mindketten már térdig álltunk a hóban, Niall a táskával a vállán, pufi kabátban, idegesen, én pedig cucc nélkül, félig átázott nadrágban, és egyszer csak, mindenféle ok nélkül elnevettem magam. Niall értetlenül nézett rám, mire én csak elvetettem magam, és hóangyalkát kezdtem el csinálni.<br />
-Minden rendben, Lizzie?-hajolt felém Niall, telefonnal a fülén, mire csak még jobban felnevetettem, és megragadva a kezét lerántottam magamhoz.-Jézusom, mi lelt téged?!-kémlelt mosolyogva, nem bírtam abbahagyni a mosolygást, és megfogva a kabátja gallérját szájon csókoltam.<br />
-Ejha.-szólalt fel Niall azzal az imádni való félmosollyal az ajkán.<br />
-Csak gondolj bele. A világsztár, Niall Horan egy nehéz utazótáskával a vállán, és barátnőjével együtt nekivág egy francia fenyőerdőnek, és a végén kiköt Isten tudja hol, térdig érő hóban. Majdnem olyan romantikus, mint egy tengerparti séta.-nevettem fel, Niall pedig egyre értetlenebbül nézett rám, és merem állítani, hogy egy kicsit meg is ijedt.<br />
-Nem teszek jót neked ez a hegyi levegő.-csóválta a fejét, és újra a füléhez emelte a telefonját, még mindig rajtam feküdve. <br />
Az ok, amiért nem pánikoltam, és nevettem, az az volt, hogy tudtam, hogy egy telefon, és rövid időn belül a kívánt helyre fogunk érkezni. Niall mindig mindent elintéz, és még egy ilyen, alapvetően veszélyes szituációból is ő jön ki győztesként. Nem féltem, mert tudtam, hogyha vele vagyok, nem érhet semmi baj minket. És igazam is volt. Niall beszélt valakivel, aztán felpattant, engem is felhúzott, majd az előzőnél kétszer gyorsabb tempóval sétálunk vissza, az ellenkező irányba, és már messziről kezdett kirajzolódni előttem a hegyoldalban egy sötétbarna, egymagában álló házikó.<br />
A ház előtti pár métert már rohanva tettük meg, felfutottunk a teraszra, Niall pedig nyitotta az ajtót, és bebocsájtást nyertünk. Nem is érdekelt különösebben, Niallnek hogy van kulcsa ehhez a házhoz, mert tudom, hogy nem fontos információ. A lényeg, hogy van.<br />
Láttam már életemben nem egy bámulatos házat, többek közt azt is, amiben mi lakunk, de ez...az összeset lekörözte. Egy egyszerű, farönkökből álló ház, belépve pedig megcsapott a tiszta, hideg levegő, és a menthol illata. Az egész ház egyetlen nagy szobából állt, egy konyharésszel, egy pici fürdővel, és egy nappalirésszel kialakítva. A nappaliban állatbőr lógott a falakon, és szőnyegként is. A kandallóval szemben egy hosszú, barna ülőgarnitúra helyezkedett el, előtte pedig egy aprócska asztal. Körülöttünk ablakok voltak, amik mind le voltak sötételve, egy kivételével, amin keresztül fény áramlott a szobába. A mellettem álló Niallre néztem, aki győzedelmes mosollyal az arcán állt, és figyelte a reakciómat. <br />
-Niall Horan...-vettem nagy levegőt-ismétlem, hihetetlen vagy.-mondtam, és lehúztam magamról a sapkám, kesztyűm, és elindultam a kandalló felé. Végigsimítottam a puha, szőrmével borított kanapén, a mosoly pedig levakarhatatlan volt az arcomról. Ez a hely egyszerűen káprázatos volt. A mennyezet szintén fából volt, emelt belső résszel. Olyan volt, akár egy mesebeli kunyhó, csak sokkalta modernebb.<br />
-És...milyen messze van tőlünk a civilizáció?-kérdeztem óvatosan, Niall pedig csak szerényen felnevetett.<br />
-A hegy másik oldalán van a sípálya, a ház mögött kialakított ösvényen negyed óra séta, és máris ott vagyunk.-világosított fel, és őszintén, egy kicsit fellélegeztem.<br />
-Á, értem.<br />
-Van kedved síelni menni? Én addig bekészítek a kandallóba, és majd ha hazajövünk, begyújtok. A közelben van egy nagyon jó étterem is, úgyhogy a kaja is meg van oldva.-somolygott Niall a vállát vonogatva, én pedig szinte szóhoz se jutottam. <br />
-Tökéletes lesz.-feleltem pár pillanatnyi némaság után, majd tekintetem mélyen a Niallébe fúrtam. A szoba választott el kettőnket, mégis, Niall mágnesként vonzott magához. Az a kis görbület az arcán egyre szélesebb lett, ami megindította a lábaimat, azok pedig egyenesen a karjaiba vittek. Bár a házban még hideg volt, egyáltalán nem fáztam. Elég volt egy csók, hogy a testem lángra lobbanjon. Hihetetlenül izgatott voltam a délutánnal kapcsolatban, tudtam, hogy életem egy újabb felejthetetlen élményét fogom átélni, amit szintén Niallnek köszönhetek majd.<br />
Miután nagyjából lepakoltunk, Niall szerzett valahonnan fát, és majdnem profin bekészített a kandallóba, bár állította, hogy ért hozzá, az arckifejezéséből arra következtettem, hogy még életében nem látott ilyet. <br />
Niallnek igaza volt. Miután összeszedtük magunkat, alig húsz perc séta után egy komplett síparadicsomban kötöttünk ki. Mindenhol síelő emberek, felvonók, és sípályák sokasága volt. Az elején nagyon féltem, hiszen még soha sem síeltem, de Niall megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, csak figyeljek arra, amit ő csinál. <br />
-Na, először is ne enged, hogy szétcsússzon a lábad. A legfontosabb, a biztos tartás.-magyarázta, mikor már teljes harci díszbe voltunk öltözve. Egy kissé hülyén éreztem magam azzal a hosszú talpakkal a lábamon, olyan volt, mintha két deszkát kötöztek volna a talpamra, és meg kellett volna próbálnom azokon állni. Két kézzel, erősen tartottam a botokat, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban eleshetek.<br />
-Lizzie, ne szorítsd annyira a botokat, mert eltöröd őket.-szólt rám nevetve Niall, és csak ekkor esett le, hogy tényleg túlságosan szorosan fogom őket.-Nyugi, csak aprókat csússz előre elsőnek, így.-mutatta, majd nagy levegőt vettem, és utánozni kezdtem. <br />
-Na, menni fog ez!-dicsért meg Niall, mikor már majdnem egy méter haladtam, ő pedig folyamatosan a nyomomban volt.-Most pedig lépj hosszabbakat, ez az, pont úgy! Nahát, őstehetség vagy!-játszotta túl, mire csak gyilkos tekintettel néztem rá.<br />
-Nagyon vicces vagy.-ráztam a fejem.<br />
-Most mit tegyek, ha egyszer tényleg őstehetség vagy?-vonta meg a vállát, miközben egyenletesen haladtunk előre.<br />
-Na várj csak, ha majd egyszer valami olyat csinálunk, amit te nem tudsz, én úgy ki foglak röhögni, hogy...áááá!-a mondatom végét már nem tudtam befejezni, mert hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj, és hatalmasat taknyoltam, egyenesen egy hókupac közepébe. Hallottam, hogy mögöttem először síri csend van, majd halk kuncogás ütötte meg a fülem. Mérgesen tápászkodtam fel, az összes hajam az arcomba ragadt, a hó pedig behatolt a kabátom alá, kellemetlen érzést nyújtva.<br />
-Épp szólni akartam, hogy talán jobb lenne, ha előre néznél.-szólalt meg Niall, hangjából ítélve pedig eszméletlenül jót szórakozott rajtam.-Jól vagy?-váltott át aggodalmasabb hangra, majd odacsúszott mellém.<br />
-Jól.-vágtam rá, és megpróbáltam feltornázni magam, ami nagy nehezen, de sikerült.<br />
-Gondolom, hogy egy életre eleged van most a síelésből.-mondta félénken, oldalra billentett fejjel.<br />
-Nem.-feleltem határozottan.-Taníts meg síelni, hogy aztán jól elverjelek azért, mert kinevettél.-mondtam kihívóan, mire Niall csak eltátotta a száját, és bólintott.<br />
-Ahogy akarja, kisasszony.-válaszolt elfogadva a kihívást.-Akkor elsőnek talán fordítsa meg a kezében botot, és használja rendeltetésszerűen.-vigyorgott az arcomba, mire felment bennem a pumpa, és dúlva-fúlva, de megfordítottam a botot, és jeleztem, hogy felkészültem a harcra.<br />
A személyes síoktatásom eredménye a következő lett:nemcsak én nem tanultam meg síelni, de még Niall is elbizonytalanodott a végére, hogy ő tud-e síelni. Az oktatás alatt többször voltam vízszintesben, mint kellett volna, ezzel totálisan kikészítve Niallt. Egy idő után feladta, és inkább elmentünk enni, hátha majd újult erővel jobban megy a tanulás. Ahan, ezt hittük mi, de a testem egészen máshogy gondolta. Még életemben nem voltam ilyen kétballábas, mint most. A végére már meguntam az egészet, és leültem a hóba hóangyalt csinálni, majd lecsatoltam a sítalpakat, és azzal ütögettem Niallt, egészen addig, míg a tulajdonosuk rám nem szólt, és elküldött minket melegebb égtájakra. Nos, így történt, hogy Niall megpróbált megtanítani síelni, sikertelenül.<br />
-Soha, ismétlem, soha többet nem vállalkozok ilyenre!-mondta Niall fáradtan, mikor a késő délutáni órákban beestünk a házikónk ajtaján. <br />
-Miért, most mondd, hogy nem volt jó móka!-fordultam felé vidáman, nevetve, mire csak felháborodottan nézett rám.<br />
-Hogy jó móka?-kérdezett vissza elkerekedett szemekkel.-De, az volt, egészen addig, míg el nem zavartak minket, mert akadályoztuk a többi síelőt a randalírozásunkkal.-mondta, miközben levetette a kabátját, és meggyújtotta a tüzet a kandallóban, ami pillanatokon belül lángra lobbant. Fáradtan vetettem le magam a kanapéra, és mosolyogva néztem Niall morcos alakját.<br />
-Én élveztem.-jelentettem ki, majd elkaptam Niall karját, és lehúztam magam mellé.-És valld be, hogy te is.-suttogtam az ajkára, mire haloványan elmosolyodott.<br />
-Való igaz.-felelte.-De ezt még annál is jobban élvezem.-mondta halkan, és ajkával végigsúrolta az én ajkamat, édes játékra hívva őket. Átkaroltam a nyakát, és lehúzva magamhoz végignyúltunk a kanapén, Niall fél kézzel tartott, a másikkal pedig ügyelt rá, hogy ne nyomjon agyon. <br />
A kandalló egyre inkább kezdte felfűteni a szobát, a hőmérséklet folyamatosan felfelé kúszott, így lekerült rólunk a nagykabát, és a meleg, bélelt pulcsi. Odakint sötétedni kezdett, és egyre hidegebb is volt, így már nem igazán akartunk kimenni. A kandallón levő párologtatóból narancs, és csokoládé elegyének az illata szivárgott, finom illattal betöltve az egész helyiséget. Nem tudom, mennyi ideje feküdtünk már a kanapén, összeölelkezve, ilyenkor az időérzékem megbénul, ahogy a többi más érzékem is. Akár bomba is robbanhatna mellettünk, nem venném észre. Niall minden egyes csókja olyan hatással van rám, amit szavakkal nem is tudok elmagyarázni. <br />
-Nem vagy éhes?-kérdezte Niall váratlanul, mire csak megcsóváltam a fejem.<br />
-Te?-kérdeztem vissza.<br />
-Igen...-bólintott.-De nem ételre.-fejezte be a mondatát, a szemeiben pedig egy apró szikra lobbant fel. Hirtelen felült, engem pedig húzott magával. Ösztönösen az ölébe ültem, úgy, hogy a testünk az összes lehetséges ponton érintkezett egymással. Hátrahajtotta a fejét, és tátott szájjal vette a levegőt, miközben kezeit a csípőmre helyezte. Ez volt az a helyzet, ami mindig elindította bennem azt a bizonyos lavinát, ahonnan nem volt visszaút.<br />
Kezeim közé fogtam az arcát, és gyengéden végigcsókoltam a homlokát, orrát, száját, majd lefelé haladva az állát, és végül lágy csókokkal hintettem be a nyakát is. Halkan felmordult, mikor a füle mögötti érzékeny részt érintettem. Arcomat a nyaka hajlatába fúrtam, amikor Niall hirtelen megfeszült egész testében, majd szaggatottan fújta ki a levegőt.<br />
-Baj van, Niall?-kérdezten aggodalmasan, a tekintetét kémlelve, ami ködös volt, és ragyogott. Niall lehunyta a szemét, majd leszegte a fejét, és nagy levegőt vett.-Niall, mondd el, ha valami baj van.-húzódtam kicsit távolabb tőle, így az egész arcát láttam már.<br />
-Nincs semmi baj, Lizzie, ne aggódj.-felelte, ám mégis azt láttam rajta, hogy őrlődik valamin.-Vagyis, lenne itt valami, amit el szeretnék mondani neked.-mondta, a szívem pedig hatalmasat dobbant a mellkasom ellen. Az összes vér kifutott az arcomból, és a végtagjaimból, nem sok hiányzott, hogy leszédüljek Niall öléből.<br />
-Lizzie, hé, ne ijedj meg.-fogta meg Niall a kezem, és gyengéden végigsimított az arcomon. Mély levegőt vett, majd újból a szemembe nézett.-Tudod, rengeteget gondolkoztam az utóbbi időkben...mg a turnén voltunk, folyamatosan te jártál a fejemben, és akár hiszed, akár nem, azóta, hogy megismertelek, csak egyre jobban szeretlek.-mondta szerelmesen, amibe kissé belepirultam.-És igazából, magam sem tudom, hogy jött az ötlet, egyszer csak eszembe jutott, aztán gondolkoztam rajta, és úgy gondoltam, te is benne lennél.-csűrte tovább a dolgokat, én pedig kezdtem elveszíteni a fonalat.-Na, szóval...-vett egy újabb levegőt.-Arra gondoltam, hogy elköltözhetnénk a házból...egy külön, közös házba. Csak mi ketten.-bökte ki végre, körülöttem pedig megállt az idő.<br />
-Mármint úgy érted...hogy költözzünk össze?<br />
-Igen, úgy.-helyeselt.-Lizzie, én már szeretném a saját életemet élni, mert már megtaláltam azt a személyt, akit kerestem.<br />
-És...ott akarod hagyni a srácokat?-kérdeztem, még mindig döbbenten.<br />
-Csak a házat szeretném otthagyni, a fiúk attól még ugyanúgy a családomhoz tartoznak.-mosolyodott el.-Rövid időn belül Zayn is megházasodik, ők is elköltöznek. Ha jól tudom, Louis az összeköltözést tervezgeti már, Harryről, és Liamről pedig még semmit nem tudok.-vont vállat hanyagul.-Lizzie, én már nem akarok tovább várni. A kérdés csak az, hogy te ugyanígy érzel-e, és hajlandó vagy-e összeköltözni velem, egy saját házba, ami csak a miénk.-nézett a szemembe mélyen, tekintete lelkesedéstől csillogott, reménnyel teli volt.<br />
Letaglózva ültem Niallel szemben, és hirtelen lepergett előttem minden pillanat, amit vele töltöttem. A rengeteg nevetés, beszélgetés, a csókok, az érintések, a néha előforduló veszekedések, az örökös piszkálódások, és az, hogy esténként magához húzva alszik el. Életem legszebb élményei hozzá kötnek, az érzéseim ez iránt a fiú iránt már nem csupán fellángolások, ezt már tudom. Mégis, egy közös ház, csak vele, egy kicsit megijeszt. Háborúzni kezdenek az agyamban a gondolatok, a rossz ismét megpróbál felülkerekedni a bizakodó énemen, ám ezúttal a jó hamar legyőzi a rosszat. Nem akarok feleslegesen aggódni. Nem akarok hasztalan elméleteket gyártani, és problémákat kreálni. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok, már nagyon régóta. Hiszen mindig is ez volt a vágyam. Összeköltözni azzal az emberrel, akire az egész életemet rábíznám, és akibe visszafordíthatatlanul beleszerettem. Ezt a személyt pedig már nem kell keresnem, mert megtaláltam. Szokatlan módon, és nagy szerencsével, de megtaláltam, és míg élek, soha, de soha nem fogom elengedni. <br />
Mosollyal az arcomon néztem Niall szemébe, majd megragadva a pólóját magamhoz húztam, és egy hosszú, mindent elmondó csókban válaszoltam a kérdésére.<br />
-Szeretném...-súgtam neki, mire éreztem, hogy megborzong az ölelésemben, majd felcsillanó tekintettel nézett végig rajtam.-Szeretnék veled összeköltözni, Niall.-ismételtem meg határozottan, Niall arcára pedig rátapadt a mosoly.-Szeretnék csak veled élni...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-66205592192595180112013-12-06T13:51:00.001-08:002013-12-06T13:51:31.191-08:00(II./53.) Teljesen megőrjít...<a href="http://24.media.tumblr.com/b51b21f266ea44078586320e2533f797/tumblr_mx05c7sPlq1s8yroqo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="251" src="http://24.media.tumblr.com/b51b21f266ea44078586320e2533f797/tumblr_mx05c7sPlq1s8yroqo1_500.gif" width="320" /></a>Sziasztok Drágák!<br />Ne haragudjatok, de hulla vagyok...nincs is erőm sokat beszélni. Jó olvasást a részhez, ez ismét egy ilyen lazulós rész lett, de attól remélem még tetszik.:)Puszilok mindenkit: Dóri :*<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
*Niall szemszöge*</div>
<div style="text-align: justify;">
-Srácok, öt perc kezdésig!-kiabálta túl a tömeget egy erélyes férfihang, mire mindenki összerezzent egy pillanatra, majd folytatta,a mit az előbb csinált, csak kétszer nagyobb tempóra kapcsolva. </div>
<div style="text-align: justify;">
A turné befejeztével azt hinné az ember, hogy végre nyugalom lesz, és pihenés, nem kell többet zsúfolt backstage-ekben készülődni, stylistokkal, és fodrászokkal csatát vívni a fellépés előtti kinézetről, meg bájcsevegni a műsorvezetőkkel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ennek ellenére ez a nő itt előttem már fél órája a hajamat birizgálja, a légutaim már teljesen eldugultak, annyi lakkot ráfújt, és szerintem, olyan kemény már a hajam, hogy ha fejjel nekimennék a falnak, biztos átszakítanám. Az öltözékemmel nem volt semmi gond, hála Istennek. Hirtelen egy lágy érintést éreztem meg a vállamon, mire ijedten fordultam meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nagyon jól nézel ki, Niall.-villantotta rám a műsorvezető nő a legfényesebb mosolyát, mire udvariasan viszonoztam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Köszönöm. Te is.-feleltem, a nő keze pedig újra a vállamhoz ért, ujjai útját követte a szeme is, majd újból visszanézett rám, miközben az ujjai között elmorzsolt valamit.-Csak egy kis szösz volt rajtad.-mosolygott rám, majd párszor megrebegtette a szempilláját.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Oh, köszönöm.-mondtam, mire ő hátravetette a haját a válla fölött, így tökéletes belátásom nyílt kihívó dekoltázsára. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Készen állsz az interjúra?-kérdezte csilingelő hangon. <i>Ha ezt fogod csinálni, be sem megyek.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
-Persze.-válaszoltam kedélyesen.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Akkor jó, bent találkozunk.-mosolygott még rám, majd kecsesen ellibbent előlem. Utánanéztem, mire végigfutott rajtam a hideg. Váratlanul egy újabb kéz ért a vállamhoz, ezúttal inkább ütött, mint érintett.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Az előbb tényleg Claudia-val beszéltél?-hajolt felém Louis.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ja, idejött, hogy megdicsérje, milyen jól nézek ki, meg kérdezte, hogy készen állok-e az interjúra.-vontam meg a vállam hanyagul.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Aha...és flörtölt is, mi?-vigyorodott el Lou.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mint állat...-forgattam a szememet.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Bevetette a szöszös trükköt?-kérdezte, mire elkerekedett a szemem.-Mesélték, hogy ez a védjegye. Aki bejön neki, arról "leszed egy kis szöszt"-rajzolt idézőjeleket a levegőbe, mire felröhögtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na de figyelj, vigyázz vele.-váltott át komolyabb hangra.-Nagyon ügyelj rá, mit mondasz a kérdéseire, mert eléggé kétértelműek, és még ha nagyon mocorog, akkor se pillants a melleire...kihívás, tudom, de ne. Mert másnap az egész ország arról fog beszélni.-világosított fel Louis, és őszintén, egy kicsit hálás voltam neki. Bár sosem bámulnék meg más nőt, ráadásul nem élő adásban. Ennél azért tapasztaltabb vagyok már, tudom, mire ugranak a firkászok.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Rendben, észben tartom.-biccentettem, majd mindketten a feljáró felé fordultunk, mert kezdődött az adás.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sikítás, sikítás, és még több sikítás. A szokásos fogadtatásunk. Integetve, széles vigyorral az arcunkon vonultunk be, jókedvvel, majd levágódtunk a fotelokra, amik szerencsére, itt kényelmesek, és elférünk rajta, nem kell nyomorogni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Üdvözöllek titeket, srácok.-köszöntött minket Claudia, a legszélesebb mosolyával.-Hogy érzitek magatokat?</div>
<div style="text-align: justify;">
-Köszönjük, jól vagyunk.-válaszolt helyettünk Zayn.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Sikerült már kipihennetek a turnét?-kérdezte, végignézve rajtunk, majd megállapodott rajtam a tekintete.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Abszolút, bár őszintén megvallva, kicsit furcsa, hogy esténként nincsenek koncertek, és hogy végre a saját ágyunkban alhatunk.-felelte Liam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hiányoznak a szállodai szobák, meg azok a hatalmas párnák.-vágta közbe Louis, mire mindenki felnevetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na, Louis, még a végén azt hiszem, hogy jobban szeretsz úton lenni, mint itthon.-hajolt kicsit előre a nő, így a dekoltázsa ismét előbukkant. Louisra néztem, aki oldalra fordult hirtelen, mert Harry oldalba bökte, és ezen nevettek. Ahan, szóval ez az, amiről Louis beszélt. A zavarba ejtő, kétértelmű mondatok, és a mocorgás. Mikor Lou még mindig nem nézett rá, végül megunta és visszadőlt a helyére. Szép volt, Louis.<br />
-Meséljetek nekem egy kicsit a turnéról, hogy éreztétek magatokat? Nehéz hozzászokni ehhez az élethez?<br />
-Igazából egy idő után megszokja az ember.-vont vállat Harry.<br />
-És az otthoniak? Nem hiányoznak?-faggatózott, mire csak a szememet forgattam, észrevétlenül.<br />
-Az otthoniak persze hogy hiányoznak, de kárpótol minket az a sok gyönyörű hely, ahol járunk, és amiket látunk. Más ország, más kultúrák, másfajta emberek, különböző szokásokkal. -vágta ki magát Harry, elég ügyesen.<br />
-Szóval, a látvány, és a helyek szépsége kárpótol titeket. Ezt jó hallani.-mosolygott rá Claudia.-Nos, srácok, amíg ti úton voltatok, a lelkes rajongóitok készítettek nektek egy videót, hálájuk jeléül, amiért ilyen feledhetetlen koncerteken vehettek részt.-összemosolyogtunk a többiekkel, mire persze mindenki azt gondolhatta, hogy azért, mert mennyire izgatottak vagyunk, ami részben igaz is, mert egy-egy ilyen videó láttán még jobban tudatosul bennünk, hogy van értelme annak, amit csinálunk, és hihetetlenül jó érzés látni őket, viszont mostanában már előre bennünk van a félsz egy ilyen videó előtt, mert egyszer az egyikben a lányok, hát...megmutatták a bájaikat, elég nyíltan. Emlékszem, akkor épp Harry mellett ültem, és a látványra mindketten hátraestünk a székkel. Nos, azóta tartunk egy kicsit ezektől a meglepetés felvételektől. <br />
Lopva Harryre sandítottam, aki a kezébe temetett arccal szintén rám nézett, és egyszerre nevettünk fel, hangtalanul. Jöjjön hát, aminek jönnie kell.<br />
Hátradőltünk a fotelokban, a fények elhalványultak, és a kivetítőn megjelent az első képkocka, miközben a körülöttünk levő hangfalakból felcsendült a Live while we're young. <br />
Először még a koncertek előtti életről vágtak be képeket, mutatták a kígyózó tömeget, ahogy a lányok sírva mutatják a jegyeiket a kamerába, és azt kiáltják, hogy szeretünk titeket! Következőleg arról a pillanatról van videó bevágva, amikor feljövünk a színpadra, és a közönség ovációban tör ki. <br />
Rajongó lányok állnak egy hatalmas téren, és táncolják a mi megszokott mozdulatainkat. Nem tudom, hány százan lehetnek, de a tömeg egyszerre mozog, ami megdöbbentő. Ezután különböző nemzetiségű lányok állnak különböző helyeken, mosolyognak, és a kezükkel szívet mutatnak, majd ismét egy nagy tömeg ül valamilyen nagy épület előtt, és a Little things-t éneklik. A szívem egy pillanatra összeugrott, amikor a kamera két lányra irányul, akik összeölelkezve énekelnek, arcukon pedig patakokban folyik a könnyük. <br />
A videó végén megint egy hatalmas téren vagyunk, ám ezúttal felülről veszi őket a kamera, integetnek, majd felemelnek egy-egy nagyobb papírt, amin ez áll. "Köszönünk mindent. Szeretünk titeket, One Direction!"<br />
Ahogy leállt a videó, a fények is visszakacsolódtak, és egy hangos tapssal köszöntük meg az előbb látott felvételt.<br />
-Mit szóltok hozzá?-szólalt fel Claudia.<br />
-Nagyon megható, ahogyan a rajongóink éreznek, és ami a videón is látható volt.-felelte Zayn.-Ha lenne rá lehetőségünk, az összes rajongónkat egyenként ölelnénk magunkhoz, mert nem igazán tudjuk, hogyan fejezzük ki, mennyire szeretjük őket, és ha ők nincsenek, mi sehol nem lennénk.-mondta Zayn a szokásos szöveget, ami egyben az igazság is, mert annyira szeretnénk valamit visszaadni abból a rengeteg szeretetből, amit a rajongóinktól kapunk, csak sajnos annak botrány lenne a vége, mert a sok normális között akadna egy-kettő, akik nem bírnának viselkedni, és ezért nem engedik, hogy túl közeli kapcsolata kerüljünk velük, nyílt területen. De szerintem nemcsak a rajongók kellenek ahhoz, hogy ilyen sikeresek legyünk. Kell a biztos háttér is, mert ha az nincsen, mi sem lennénk ilyen összeszedettek. <i>Jó érzés tudni, hogy van, aki hazavár.</i><br />
Észre sem vettem, hogy egy jó ideje bambulok, körülöttem épp felnevettek valamin, amikor a műsorvezető nő hangja kizökkentett a gondolataimból.<br />
-Niall, olyan szótlan vagy egész este.-nézett egyenesen a szemembe, és kissé előrehajolt.-Talán valami gond van?<br />
-Nem, semmi, csak egy pillanatra elbambultam.-próbáltam egy széles mosollyal elterelni a figyelmet magamról, de már késő volt.<br />
-Niall, most képzeld az, hogy csak te, és én vagyunk itt, senki más, ne figyelj a kamerákra sem. <i>Na, még csak az kéne, veled kettesben lenni valahol.</i> Most felteszek neked egy bizalmas kérdést, amire az egész ország kíváncsi már hetek óta.-hajolt közelebb, én pedig erősen tartottam a szemkontaktust. Tudtam, mi fog következni.-Pár héttel ezelőtt sokként ért minket az interneten megjelenő hír, miszerint, a barátnőd megcsalt téged, amíg te távol voltál. Mint ahogy később kiderült, mindez hazugság volt, de azért biztosan megviselt téged is a hír, mikor hallottad, nem igaz?<br />
-Igen, elsőre valóban meghökkentő volt, de szerencsére csak egy rosszindulatú játék volt az egész, szó nincsen megcsalásról.-jelentettem ki a lehető leghatározottabban.-Lizzie és én tökéletesen megvagyunk együtt, reméljük minél tovább lesz ez így.-fejeztem be egy őszinte mosollyal, remélve, hogy ezzel végre befejezzük a témát.<br />
-Ó, értem, ennek nagyon örülök.-bólogatott.-És mondd csak, a színfalak mögött vár rád, ugye eltaláltam?-kérdezősködött tovább, és meg már a határán voltam, hogy felállok, és kimegyek innen.<br />
-Nem, éppen táncpróbán van, csak otthon találkozunk.-feleltem keményebben, remélve, hogy veszi végre az adást.<br />
-Hm, szóval táncpróbán.-emelte meg az állát.-Ez akk...<br />
-Claudia, igazán elbűvölő ez a ruha rajtad.-szakította félbe Harry, mire a nő felé fordult.-Illik a szemed színéhez.-bókolt, mire Claudia elmosolyodott, én pedig láthatatlanul fellélegeztem, és gondolatban kezet fogtam Harryvel, amiért kimentett.<br />
-Ó, köszönöm szépen, Harry, nagyon kedves vagy.-simított végig a ruháján.-Rendben, most pedig ideje, hogy játsszunk egy kicsit-.csapta össze a tenyerét, majd felállt, és mi is felálltunk, majd követtük, egészen egy hatalmas üveg tálig, amiben színes papírok voltak. A reflektorok ráirányultak, a kamerák egyaránt.-A feladatotok az lesz, hogy csukott szemmel húztok ezekből a papírokból, amin egy-egy kérdés található, majd válaszolnotok kell rá, de szigorúan csak őszintén.-emelte fel a mutatóujját nyomatékosításképpen. Elkészültetek?-fordult felénk Claudia, mire bólintottunk, majd egyenként húztunk az üvegből.<br />
Ha bármelyik állat lehetnél, melyik lennél?<br />
Melyik a kedvenc országod?<br />
Kedvenc meséd?<br />
Pillanatnyilag a kedvenc zenéd?<br />
Demi Lovato, vagy Selena Gomez?<br />
Az utolsó kérdés láttán lefagytam. Na basszus, ezt nem hiszem el...Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy kihúzom ezt. Nem is lenne baj, ha nem lettem volna már összeboronálva Demivel, és Selena nem lenne épp szingli. Akármit is válaszolok, már látom a következő cikkeket a neten, és tudom, hogy nem tetszene. <br />
Először Harry válaszai következnek.<br />
-Több telefonom van, pontosan három.-mondja elsőnek.-Szerintem a legszebb viselet, az indiai szári, cappucino, vagy kávé közül a kávét szeretem jobban, legutoljára Miley Cyrust hallgattam a rádióban, és igen...szoktam meztelenül aludni.-olvasta fel sorban a kérdéseket, az utolsó válasz után pedig leszegve a fejét vigyorodott el, próbálva rejteni a zavarát. Persze, az egész közönség tapsviharban tört ki. Megnyugodtam, hogy nemcsak nekem van akkor kínos kérdésem.<br />
A többieknek is hasonló, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdései voltak, például Liamnek, hogy reggelente a konyhába megy le előbb, vagy a fürdőbe, vagy Zaynnek, hogy általánosságban hány órát alszik, ha semmi, és senki nem zavarja meg. Zaynről kiderült, hogy mindene az alvás, imád aludni. Igaz, mi már ezt eddig is tudtuk, de most a világ is értesült róla. <br />
Az én válaszaim következtek. Határozottan álltam oda a mikrofonhoz, és megpróbáltam hamar túlesni rajta.<br />
-Szóval, ha bármelyik állat lehetnék, akkor talán oroszlán lennék, kedvenc országom Írország-mosolyodtam el-kedvenc mesém a Tarzan, pillanatnyilag kedvenc zeném Bruno Marstól a Locked out of heaven, és Demi Lovato, és Selena Gomez közül Demit választanám.-az utolsó válaszom után ujjongás, és meglepett hangok hagyták el a az emberek száját, én meg megpróbáltam a lehető legmagabiztosabban állni, mintha nem lenne ez az egész halál kínos.<br />
-Hm, meglepő válasz, Niall.-biccentett Claudia.-Megindokolnád?<br />
-Demi nagyon sokat segített az X-factor alatt, nagyon jó viszonyban voltunk, csak mostanában nem sokan beszéltünk. Szóval, jobban ismerem, ezért választottam őt.-mondtam jókedvűen, és imádkoztam, hogy hagyja annyiban a témát.<br />
Az istenek valószínűleg meghallgatták a a fohászomat, mert időközben eljött a műsor vége, így nem volt több szenvedés.<br />
-Örültem, srácok, hogy itt voltatok, igazán jó élmény volt, reméljük, még többször látogattok el majd hozzánk.-mosolygott ránk a nő, majd a kamerába nézett.-Sajnos, hölgyeim, és uraim, elérkezett adásunk vége, reméljük jól szórakoztak, és legközelebb is velünk tartanak. Ők voltak tehát a One Direction!-mutatott ránk, mi pedig integettünk, míg a közönség tapsolt, és meg nem szólalt egy hang, hogy vége az adásnak. Fellélegezve álltam fel a helyemről, és igazítottam meg a kabátomat.<br />
-Köszi srácok, jók voltatok.-lépett oda hozzánk Claudia.<br />
-Mi köszönjük, hogy itt lehettünk.-válaszolt udvariasan Liam, mi pedig rámosolyogtunk a műsorvezető nőre. Az órámra pillantottam. Végre vége, és mehetek haza, Lizziehez. <br />Sietve mentem vissza az öltözőbe, hogy összeszedjem a cuccaimat, megfordulva pedig szembe találtam magam a saját tükörképemmel. Fél vigyorral az arcomon néztem végig magamon. Most kivételesen nem néztem ki úgy, mint egy bazári majom, aminek őszintén örültem. Gyűlölöm, amikor hülye szerelésekbe vagyunk belekényszerítve. Fentebb húztam magamon a kabátomat, felvettem a táskámat, és kiviharzottam az öltözőből.<br />-Sietsz?-kapott el hirtelen Harry.-Nem jössz meginni valamit, Louisszal azt terveztük.<br />-Bocs, haver, de minél hamarabb otthon akarok már lenni.-feleltem, időközben pedig Louis is megérkezett.<br />-Az asszony behúzta a kéziféket, vagy miért nem jössz?-kérdezte viccelődve, mire önkénytelenül felröhögtem.<br />-Egy állat vagy, Louis.-ráztam a fejem.-Amúgy nem, csak...szeretnék vele kettesben lenni.-hajtottam le a fejem, és ahogy visszanéztem, két sejtelmes tekintettel találtam szembe magam..Aj, ne nézzetek már így rám.-löktem meg őket, mire felnevettek.-Tudjátok, hogy értem. Sok bepótolni valónk van.-mondtam, mire felvonták a szemöldöküket, és kísértetiesen egyszerre kezdtek el bólogatni.<br />-Az biztos, hogy van mit bepótolni...-fűzte hozzá Harry.<br />-Akkora idióták vagytok.-röhögtem el magam, mert teljesen kikészültem már tőlük.<br />-Elmondtad már neki, hogy mit akarsz?-kérdezte Harry, komolyabbra fordítva a szót. Nagyot nyeltem.<br />-Még nem, majd most akarom...-vakartam meg a tarkóm, mire Louis átkarolta a vállam.<br />-Ne parázz, tesó, úgyis jól fogja fogadni.<br />-Azt mondod?<br />-Persze.-vágott barátságosan hátba, én meg elmosolyodtam.-Hát akkor, én megyek, majd találkozunk. Jó szórakozást.-intettem nekik, majd kezembe vettem a kocsikulcsomat, és elindultam ki.<br />Sikerült kiszökni anélkül, hogy lerohantak volna a rajongók, így hamar a kocsimba kerültem, és indulhattam haza.<br />Az utcákon még mindig nagy volt a forgalom, szerencsémre, egy kisebb dugóba is belekeveredtem, majdnem fél órát álltam egy helyben, vagy csak csiga lassúsággal araszoltam előre.<br />Ujjaimmal a kormányon doboltam, a agyam pedig folyamatosan kattogott. Kezdtem ideges lenni, pedig nem kellett volna. Lizzievel megbeszéltük, hogy ma filmezős estét tartunk. Nekem személy szerint ezek a kedvenceim. Van egy jól bevált módszerem. Mindig olyan filmet választok, amit én már láttam, persze Lizzienek azt mondom, hogy még nem láttam. Aztán mikor befekszünk, és nézzük, én már tudom mikor mi következik. Az elején még békén hagyom, had nézze, majd pár izgalmasabb jelenet után elkezdem elterelni a figyelmét...és ez általában sikerülni is szokott. Egy idő után pedig csak azt vesszük észre, hogy már a stáblista fut a képernyőn, a filmből pedig szinte semmit nem láttunk. Persze, nem bánom, sokkal szívesebben nézem Lizziet, mint a filmet, amit már ezerszer láttam. Nem tudom, mikor jön rá erre a kis csalásomra, de remélem még jó soká.<br />Óvatosan parkoltam be a kocsival az udvarra, majd kiszedtem az anyósülésről az esti kajákat. Az ablakokon keresztül fény szűrődött ki, tehát Lizzie biztosan itthon van már. Elmosolyodtam már csak a gondolatra is, hogy mindjárt meglátom, magamhoz ölelhetem, és megcsókolhatom. <br />-Halóó.-kurjantottam egyet, ahogy beléptem az ajtón, majd füleltem, várva a válaszra. Pillanatokon belül lábdobogás hangja ütötte meg a fülem, és a lépcsőn megjelent a hang tulajdonosa is.<br />-Niall!-ugrott a nyakamba Lizzie, szó szerint, én pedig mi mást tehettem volna, mint magamhoz öleltem. A haja még nyirkos volt, tehát nemrég fürdött. Istenem, ez az illat, a sírba tesz, olyan mámorító.<br />-Na, milyen volt az interjú?-kérdezte mosollyal az arcán, vidáman, és teljesen felpörögve. Végignéztem rajta, és a mosoly önkénytelenül szökött az arcomra, a jókedve pedig átragadt rám is. Az én egyik pólóm volt rajta, ami leért a combja közepéig, így láttatni engedte azokat a formás, csábító lábakat. Akárhányszor végignézek rajta, még mindig beleborzongok. Tudom, hogy a póló alatt van egy rövid short is, viszont az nem látszódik. Ami pedig még tökéletesebbé teszi az összhatást, az az aranyos piros szőrös zokni a lábán. Egyszerűen megáll az eszem, és állva marad.<br />-Szokásos.-vontam vállat, és visszahúztam egy gyors csókra.-Ezek a tévések most nagyon ránk akaszkodtak, és a Jeremys botrányra.-mondtam, Lizzie pedig egy pillanatra megdermedt.-De ne aggódj, lerendeztem az egészet. Úgyis meg fogják unni, ha jön valami más, amin csámcsoghatnak. Ettél már?-kérdeztem, miközben a konyha felé haladtunk.<br />-Nem, de nem vagyok éhes.-felelte, majd levetette magát keresztbe a fotelba, a pólója pedig egy kissé felcsúszott, kivillantva a hasát. Észrevétlenül megnyaltam az ajkamat, majd megfordultam, hogy ne lássa rajtam, milyen állapotba vagyok. <br />Kivettem a hűtőből, ami kell egy szendvicshez, majd hozzá láttam. Levettem a pulcsimat, így már csak póló volt rajtam. Lizzie továbbra is a fotelban ült, és engem nézett.<br />-Na és, milyen volt a táncpróba?-kérdeztem, mire elmosolyodott.<br />-Eszméletlen!-mondta lelkesen.-Az új koreográfia egyszerűen lélegzetelállító. Nem semmi ez a Jack. Olyan elemeket tesz bele, hogy az ember elveszti tőle az eszét.-hadonászott a kezével.-Várj, mindjárt mutatok is egy képet.-nyúlt hátra, a kis asztalon lévő telefonjáért, így a póló újból felcsúszott, felül pedig teljesen a testéhez tapadt. Egy nyöszörgés szerű sóhaj szakadt fel belőlem, és a kést véletlen a pult mellé raktam, ami éles csörömpöléssel ért földet. <i>Az Isten szerelmére, szedd már össze magad, Niall!</i><br />-Na, nézd, van benne egy ilyen elem.-hajolt át a vállam felett, és nyomta az orrom elé a telefont. Valami furcsa pózban álltak, Lizziet egyből kiszúrtam, ahogyan középen ül/fekszik, fogalmam sincs, mit csinál. Nem igazán tudtam úgy odafigyelni a képre, hogy Lizzie teste az enyémhez simult hátulról.<br />-Tetszik?-kérdezte csilingelő hangon.<br />-Persze, hogy tetszik.-bólogattam. <br />-Baj van, Niall?-jött át mellém, arca pedig ijedt volt, ahogyan méregetett. Nagyot sóhajtottam, majd válasz helyett csak megragadtam, és feltettem a pultra, majd befurakodtam a combjai közé, és magamhoz rántottam. Váratlanul érhette mindez, mert félig tátott szájjal meredt rám, és a szemei is elkerekedtek. Mélyen a szemébe néztem, majd lassan, érzékien megcsókoltam, kezeimmel a combját cirógatva.<br />-Csak annyi, hogy a saját testi épséged érdekében ne vedd fel ezt így többet.-suttogtam az ajkára, mire csak elmosolyodott, kajánul, és a tarkómnál fogva közelebb húzott magához.<br />-Valóban?-incselkedett, ahogyan a mellkasomnak nyomta magát.<br />-Lizzie Grey, ne játssz a tűzzel.-ráztam a fejem, azonban már kezdtem elködösödni. Bármennyire is éget a vágy, most nem szabad engednem a csábításnak, mert fontos dologról akarok vele beszélni. Istenem, az a nyak, azok a lábak...<br />Hirtelen csaptam le az ajkaira, majd megpróbáltam elviccelni a dolgot azzal, hogy belecsíptem a fenekébe, amire mindig felsikkant, hogy most is.<br />-Na, gyere te istennő, nézzünk meg valami filmet.-rontottam el a pillanatot, Lizzie ajkai pedig lefelé görbültek. Gyermekiesen nyújtotta felém a karjait, miközben a lábát lóbálta.-Vegyelek le, mi?-néztem vissza unottan, mire hevesen bólogatni kezdett, így hát visszaléptem, és levettem a pultról. A jutalmam egy hatalmas, cuppanós csók volt.<br />-Szerencséd, hogy nem tudok ellenállni neked.-ingattam a fejem, miközben Lizzie előttem szökdécselt, felfelé.<br />-Én már csak ilyen ellenállhatatlan vagyok.-szólt vissza a válla felett, majd szaladt felfelé. Lefagyva néztem utána. Istenem, ez a lány teljesen megőrjít. <br />Lizzie egyre szorosabban bújt hozzám, miközben én a hátát simogattam. Egy akciófilmet választottam, amíg pedig Lizzie nézi, én rágódok. Ideje lenne közölnöm vele, de félek. Ajj, a fenébe. Először inkább lelövöm a meglepetést.<br />-Lizzie, erre a hétvégére van programod?<br />-Nincs.<br />-Oké, akkor most már van.-feleltem, Lizzie meg somolyogva nézett fel rám.<br />-Mit találtál már ki megint?-kérdezte nagyokat pislogva, mire nagy levegőt vettem.<br />-Emlékszel, mondtam neked, hogy megünnepeljük rendesen is a szülinapodat. Na, most hétvégén elviszlek valahova.<br />-Hova?<br />-Az titok, majd megtudod.-fordítottam magam felé az arcát, hogy egy csókkal ideiglenesen lenyugtassam.<br />-Olyan titokzatos vagy.-rázta a fejét.-Épphogy hazaértetek, és újra van élet a házban, megint elmész.<br />-De ezúttal veled.-tettem hozzá.<br />-Jó, persze, az más.-legyintett.-Úgy hiányzott már ez a nyüzsgés, nem hiszed el. Olyan rossz volt mindig egy üres házba hazajönni, nem pedig arra, hogy bömböl a zene, meg ordítanak a srácok.<br />-Szóval, szeretsz így élni, velük?-érdeklődtem, közben pedig az ujjam köré csavargattam a haját.<br />-Viccelsz?-nézett fel rám.-Imádok veletek lakni. Semmi pénzért nem élnék máshogy.-mondta Lizzie határozottan, én pedig bólintottam. Azt hiszem, mégsem ez a megfelelő alkalom a bejelentésre. Talán, majd máskor, vagy az is lehet, hogy lefújom az egészet. Nekem az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen.<br />-Annyira hiányzott már ez.-ölelt át, fejét pedig a mellkasomra hajtotta. Félmosolyra húztam az ajkamat.<br />-Nekem is, hidd el.-feleltem, kezemmel végigsimítva a hátán. Lizzie óvatosan felemelte a fejét, majd felnézett rám, és a szempillái alól pislogott. Mocorogni kezdett, végül pedig az arca az én arcom vonalába került.<br />-Miben mesterkedsz?-kérdeztem mosolyogva, miközben a szemkontaktus megszakítása nélkül Lizzie felült, és átlendítve a lábát rajtam, az ölembe ült. Hátravetett fejjel sóhajtottam fel, ahogy Lizzie végigsimított a mellkasomon, majd az arcomon. Maga felé fordította a fejem, és végignézett rajtam, az arcomon, mellkasomon, majd beharapta az ajkát. A szememet forgattam, mikor lentebb csúszott az ölemben, száján ugyanazzal a sejtelmes vigyorral. Éreztem, hogy a vérem pumpálni kezd bennem, így hát még időben kapcsoltam, és fokozatosan remegni kezdő kezemmel a távirányító után nyúltam, és egy pillanat alatt sötétbe burkoltam a szobát...</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-47903896371467519362013-11-26T11:08:00.000-08:002013-11-26T11:08:25.151-08:00(II./52.) Az utolsó darabka is a helyére került...<div style="text-align: justify;">
<a href="http://31.media.tumblr.com/d9691fa0a9ae80f27792aa913eec8894/tumblr_mwuop5lVDT1rtb8xmo2_400.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="180" src="http://31.media.tumblr.com/d9691fa0a9ae80f27792aa913eec8894/tumblr_mwuop5lVDT1rtb8xmo2_400.gif" width="320" /></a> Sziasztook! :)<br />
Here I am with a new, exciting chapter ( I hope) :D<br />
I really enjoyed it, when I wrote this, that means...na jó, befejeztem, csak egy kis változatosságot akartam hahaha :D Magyarul mondva ismét itt vagyok, egy új résszel, ami nem sok fordulatot tartalmaz, de szerintem kell ilyen rész is, szóval, jó olvasást hozzá, remélem nektek is jobb kedvetek lesz tőle, mert én nagyon élveztem miközben írtam :D<br />
Millió puszi, imádlak titeket! Dóri :*<br />
<br />
Egyik lábamról a másikra állva toporogtam a zajos terminál egyik kevésbé zsúfolt sarkában, és az ujjaimat morzsolgatva kapkodtam a fejem a kivetítő, és a kifutópálya között. A kapucni mélyen a fejembe volt húzva, és hosszú, fekete szövetkabát volt rajtam, amivel sikerült észrevétlenül elvegyülnöm. Nagyokat sóhajtoztam, miközben az előttem toporzékoló lányok tömegére néztem. Ők is ugyan arra várnak, amire én.</div>
<div style="text-align: justify;">
Niall látogatása a születésnapomon a legszebb ajándék volt, amit csak kaphattam tőle. Az együtt töltött éjszaka emlékei még most is tisztán élnek az emlékezetemben, visszagondolva rá minden porcikám bizseregni kezd. Maga volt a mennyország, sőt, még annál is jobb. Sajnos ez a mennyei állapot nem sokáig tartott, mert másnap kora délelőtt indult a gépe, ami ha jól emlékszem Olaszországba repítette el. Bár rengeteget utazott, és eléggé el is fáradt, mégis egész éjjel fent voltunk, feküdtünk a sötétben, és beszélgettünk, meg nevetgéltünk. Egyikünk sem volt álmos, pedig lehet jobb lett volna, ha alszunk, mert Niall hullafáradtan repült vissza a többiekhez, aztán kapott egy jókora fejmosást Paultól, amiért elszökött, majd stúdiózni mentek, és ráadásként még letolt kétszer két órás koncertet. Az sms-ben, amit másnap írt, csak ennyi áll: "14 és fél órát aludtam...a hotelszobám ajtajában...a földön."</div>
<div style="text-align: justify;">
Rengeteget beszélgettünk még azon az estén, mindent alaposan kitárgyaltunk, ami a két hét alatt történt, és bátran kijelenthetem, hogy a kapcsolatunk erősebb, mint valaha. Talán furcsa ezt így kimondani, de szükségünk volt erre a kis botrányra, és távolságra, hogy rájöjjünk, egymás nélkül az élet maga lenne a pokol. Ez a pár óra hossza, a véget nem érő beszélgetések, csókok, és ölelések adtak elég erőt a következő két héthez, amit úgy éltem meg, hogy visszanézve olyan, mintha csak két nap lett volna. Teljes erőbedobással láttam neki a dolgaimnak, időm nagy részét a tánccal töltöttem, fejlesztettem magam, és felzárkóztam a többi táncoshoz, végül pedig kiérdemeltem Jack őszinte elismerését is, és a papírt, amit aláírva most már hivatalosan is a Grenade Tánccsapat tagja vagyok, és én még fizetést is kapok a fellépéseken való részvételért. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az időm maradék részében sem unatkoztam, erről volt, aki gondoskodjon. Marcus amikor csak tehette, betoppant hozzám, és elrángatott vásárolni, moziba, vagy csak úgy, sétálni. Sosem fogom tudni megköszöni neki, amit értem tett az utóbbi időkben. Igaz, legelőször pofán tudtam volna csapni, amiért a hátam mögött intézkedett, és összebeszélt Niallel, de így utólag már nem bánom, hiszen ha ő nincsen, ki tudja hogyan állnánk most Niallel. Amikor Niall elmesélte, hogy Marcus töb, mint húsz nem fogadott hívás után valahogy előkerítette Harry számát, és őt hívta, majd átadta Niallnek a telefont, Marcus úgy beleordított, hogy Niall feje majdnem lerepült a helyéről. Először le akarta csapni a telefont, de aztán Macus elmondta neki az igazságot, és miután Niall sokkot kapott, Marcus még hozzátett egy elég cifra, és választékos káromkodást. Ekkor közösen megegyeztek abban, hogy Niallnek ide kell utaznia, minél hamarabb. Marcus szervezte az egészet, ezért vitt el estére, hogy ne legyek itthon, amíg Niall megérkezik, hogy még nagyobb legyen a meglepetés. Hát, mit ne mondjak, elég jól tud falazni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor másnap kikísértem a reptérre-amit mellesleg elég nagy könyörgések árán sikerült elérnem, mert Niall hallani sem akart róla, hogy hajnalok hajnalán én egyedül jöjjek haza, de végül csak sikerült kibuliznom magamnak-Niall megígérte, hogy miután hazajön, megünnepeljük a szülinapomat egy rendes, hozzám méltó bulival, és azt is mondta, hogy még lesz egy meglepetése számomra, csak legyek türelmes. Persze, hogy nem voltam türelmes. Ismerve Niallt, és a meglepetéseit, minimum olyanra számítok, amitől az állam a padlót fogja koptatni. Fogalmam sincs, mit tartogathat még a tarsolyában, de maga az egész srác egy rejtély.</div>
<div style="text-align: justify;">
Természetesen másnap apa, és a húgom is felköszöntöttek az ő sajátos módjukon, tortával a kezükben állítottak be hozzám, és egy hatalmas ajándékdobozzal, amiben egy új laptop volt, mert a régi sajnos tönkre ment. Ahogy beüzemeltem az új csodakészüléket, és felléptem a közösségikre, üzenetek százai ugrottak az arcomba, Twitteren annyian írtak, hogy már meg sem tudtam számolni, többségük olyan, akiről életemben nem hallottam, és valószínű, hogy a Direction-fandomhoz tartozott, de azért jól esett. Mondjuk, akadt egy pár, amin nagyon jót nevettem. "Boldog szülinapot Lizzie, SZERETLEK NIALL, MINDENNÉL JOBBAN, TE VAGY AZ ÉLETEM xoxoxo." Mindegy, a szándék a fontos. Végülis, a mondat eleje azzal kezdődött, hogy boldog születésnapot kívánt, ami azért már valami. A legjobb köszöntő, amitől egészen bedobbant a szívem, azonban nem Twitteren, vagy Facebookon érkezett. A Skype-ra bejelentkezve videóhívást kaptam, a képernyőmön pedig barátnőm mosolygós, vidám arca jelent meg, amint papírcsákóban, konfettit szórva, dudával a szájában üvöltötte, hogy "boldog születésnapot Anglia legdögösebb nőjének, Isten éltesse sokáig, a haja vége nőjön bokáig!"</div>
<div style="text-align: justify;">
A baki csak az volt ebben az egészben, hogy a háttérből jött a válasz, az anyukája hangja visszhangzott, ahogy visszakiabálta, hogy "Rickie, az istenért, ne üvölts már, miattad elejtettem a tányért"</div>
<div style="text-align: justify;">
Ekkor kész, végem volt, kitört belőlem a nevetés, a hasamat fogva röhögtem. miközben Rickie teljesen elpirult, és a nyakát behúzva imádkozott, hogy nem az anyja kedvenc porcelánjának okozta a vesztét. </div>
<div style="text-align: justify;">
Eszméletlenül jó volt újra beszélni Rickievel, látni, még így kamerán keresztül is. Mindig is egy energiabomba volt, de akkor kifejezetten túlpörgött, olyan jókedve volt. Azt mondta, sajnálja, hogy nem tudott személyesen felköszönteni, de ami késik, nem múlik. Végül több, mint négy óra hosszán át beszéltünk, és állíthatom, hogy felejthetetlen 19. születésnapot kreáltak nekem Niallel együtt...</div>
<div style="text-align: justify;">
A tömeg egyre csak gyűlt, a fiúk gépének pedig még nyoma sem volt. Néhány lány már kezdett elég gyanúsan méregetni, és felém-felém fordultak néhányan, de reménykedtem benne, hogy még bírják egy kicsit, és nem rohannak le, mielőtt megérkeznek a srácok.</div>
<div style="text-align: justify;">
A gyomrom egyre jobban liftezett, a térdeim a szokásos remegésbe kezdtek, ahogy egyre csak közeledett a landolás pillanata. Amikor megpillantottam a kijelzőtáblán a gépet, amire már Isten tudja mióta várok itt, a szívem kettőt vert egy helyett. Alig bírtam visszafojtani a mosolyomat, a szívem úgy dobogott, majd kiszakadt a mellkasomból. A lábaim vittek előre, próbálva átjutni oda, ahol elsőként látom meg őket. Sajnos, nem csak én akartam elsőként üdvözölni a srácokat. Megpróbáltam előrenyomulni, óvatosan, nem fellökve a többi lányt, akik már extázisba estek, és elkapta őket a visítóroham. Ekkor hirtelen, egyszerre ugrálni kezdtek, csápolni, és egyre inkább hátrakerültem. Tekintetemet abba az irányba fordítottam, amerre mind néztek, és amikor megláttam a melegítőbe, és pulcsiba bújtatott, baseball-sapkás szőkeséget, napszemüvegben, ásványvizes palackkal a kezében, és őrökkel körülvéve, felszaladt bennem a pumpa. Nem érdekeltek többé a lányok, a könyökömmel törtem utat magamnak, minden erőmet beleadva. Pár centis réseken tuszkoltam át magamat, volt, ahol visszalöktek, és majdnem elestem, a kapucni idő közben leesett a fejemről, a hajamba pedig ujjak akadtak, de nem vettem róla tudomást.Egy célom volt csak, eljutni Niallhöz, még mielőtt eltűnne. Egyre nehezebben haladtam, megrekedtem a tömeg egy bizonyos pontján.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Niall!-kiáltottam, hátha meghallja, azonban a lányok sikítozása elnyomta a hangomat.-Niall!-kiabáltam, ezúttal hangosabban, ám még mindig nem eléggé, hogy meghalljon. Összeszedtem végül minden erőmet, nagy levegőt vettem, és teljes erőből előrevágtam magam, miközben a nevét kiáltottam, hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Niall hirtelen megtorpant, és hátrafordult, pontosan a hang irányába. Az adrenalin szintem az egeket verdeste, amikor pedig eltátva a száját az őr kezébe nyomta az üvegét, és szaladni kezdett felém, az összes levegőm bent rekedt. A lányok előttem hatalmas ovációban törtek ki, én pedig tovább araszoltam előre, kinyújtva a kezem, gebeszkedtem, hátha elérem Niall kezét. Azonban, ha Niall értem nyúlt volna őt is azonnal berántják a tömegbe. Egy biztonsági őr jelent meg előttem, és szorosan magához húzva szabadított ki a tömegnyomorból. Meggyötörve préseltem ki magamból a bent rekedt levegőmet, majd megfordulva egyenesen Niall karjaiba omoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Lizzie, a jó ég áldjon meg.-suttogta a fülembe Niall, miközben erősen ölelt, szorított magához, csakhogy még jobban ne kapjak levegőt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Neked is szia.-válaszoltam mosollyal az arcomon, arcomat a nyakához fúrva, belélegezve a megszokott, mámorító illatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Olyan buta vagy, majdnem összetapostak!-háborgott, mire csak a vállamat rángattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Kérdezd meg úgy egy óra múlva, hogy érdekel-e.-vágtam vissza, mire a válasz egy mélyről jövő, zengő nevetés volt. Niall óvatosan eltolt magától, majd a fejét csóválta.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na, gyere te amazon, csatlakozzunk a többiekhez.-karolt át fél kézzel, én pedig hozzá bújva kántáltam magamban, hogy itt van, újra itt van, és most már nem megy sehová.</div>
<div style="text-align: justify;">
Külön autókba szálltunk be, amik a házig vittek mindannyiunkat. Mihelyt beültünk a kocsiba, én belecsimpaszkodtam Niallbe, köré csavartam a kezeimet, és a lábaimat, és csüngtem rajta, mint egy kis majom.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Istenem, hogy bújik...-mondta Niall, inkább csak magának, hangjából pedig éreztem, hogy mosolyog. Nem feleltem, csak még erősebben megszorítottam, arcomat a mellkasába fúrva.-Ohh, te jó ég, gyúrtál míg nem voltam itthon? Iszonyat erő van benned.-sóhajtott fel, majd ő is körém fonta a karjait, és puszit nyomott a homlokomra. Az út hátralevő részében ugyanúgy öleltem, és együtt nevettünk az utazás közben történteken, amiket mesélt. Mikor megérkeztünk a házhoz, Niall mozdult, hogy kiszálljon, azonban én nem engedtem. Lábaim a combjára fontam, kezeimet pedig a nyaka köré.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Életem, nem gondolod, hogy...?-mutatott kettőnkre, és az ajtóra, mire megráztam a fejem. Niall nagyot sóhajtott, majd oldalra billentette a fejét, és úgy vizslatott. Még ekkor sem engedtem a szorításomon, jó volt egy kicsit húzni az agyát.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hát, jó. Te akartad.-szólalt fel, és én már ekkor tudtam, hogy bajba kerültem. Egy határozott mozdulattal fentebb húzott az ölében, úgy, hogy a testünk szorosan összeért, ott, lent, és még ezernyi más helyen is. A lábaimat fellökte a derekára, majd kicsapta az ajtót, és szó szerint úgy, velem a testén lógva kifordult az autóból. Mikor el akartam engedni, ezúttal ő nem volt hajlandó letenni. Hátrament a csomagtartóhoz, kiszedte a bőröndöket, mindezt úgy, hogy még mindig rajta tehénkedtem. Egy idő után már nem bírtam, hátravetve a fejemet nevettem, megállás nélkül, még a könnyem is kicsordult, Niall pedig eközben a bőröndjeit vonszolgatta. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Niall, el fogunk esni, hallod?-figyelmeztettem, mert nem bírta egy kézzel lecsukni a csomagtartót, másikkal pedig a bőröndöt fogni, és még ráadásul én is ott voltam, nehezéknek.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Maga kételkedik bennem, kisasszony?-szólalt fel sértődötten, mire csak a fejemet ráztam, majd felsikítottam, mert igaz, a csomagtartót sikerült lecsuknia, de a lendülettől nekiestünk az autónak, én pedig az autónak nyomódtam, Niall meg rám esett. Egyszerre röhögtünk fel, nem bírtuk már tovább.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ejj, ezek a mai fiatalok.-hallottam meg egy ismerős hangot, amit rögtön követett egy másik is.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tombolnak a hormonok, ez az élet rendje.-a szám sarka pillanatok alatt felkúszott a fülem tövéig, Niall szemébe néztem, aki mosolyogva engedett el, hogy aztán nekifutásból Harry nyakába ugorjak.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ah, az igen, van benned erő.-nyögött fel, ahogy majdnem elestünk a lendülettől, amivel érkeztem.-Te, Niall szerintem vigyázz a nődre, mert ha jól sejtem, gyúrt míg odavoltunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Majd észben tartom.-intett vissza Niall komolyan, mire ismét felnevettem, majd Harry felé fordultam, és újból megöleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jó újra látni már.-súgtam a fülébe, mire szorított egy kicsit az ölelésén.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Téged is. Már úgyis kezdtem unni, hogy négy héten keresztül azt az unalmas, szőke fejet bámuljam, meg a többi barnát, meg feketét.-emelte fel Harry a hangját, mire hirtelen előrebukott a feje egy hátulról érkező taslitól, és Louis vigyorgó arca tűnt fel mögötte.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Vigyázz, hogy kivel beszélsz, kölyök.-emelte fel a mutatóujját fenyegetően, mire Harry védekezőn maga elé emelte a kezét, majd mindketten felröhögtek. Louis mosolyogva fordult felém, őt is ugyanúgy üdvözöltem, mint Harryt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mizu, királylány?-biccentett a fejével.-Niall átadta a születésnapi ajándékomat, mikor itt volt?-kérdezte izgatottan, mire csak a fejemet ráztam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem adott semmit, miért kellett volna?-húztam össze a szemöldökömet.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ha a Superman-mintás tangára gondolsz, Louis, akkor nem, nem adtam át neki.-karolt át váratlanul Niall, én meg kikerekedett szemekkel néztem Louisra.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ez komoly?-váltogattam köztük a tekintetem, Louis röhögött, Niall meg visszafojtott röhögéssel rázta a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ugyan már, haver, szerintem tuti ajándék lett volna, arra száz százalék, hogy felizg...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Lizzie, nézd csak ki van ott!-szakította félbe fennhangon Niall Louist, majd a válla mögött átmutatva Liamre mutatott, és Zaynre, akik épp ekkor érkeztek meg.-Szerintem ők is szeretnének üdvözölni.-kezdett el feléjük tolni, útközben pedig egy orbitálisat vágott Louis hátára, aki csak röhögött, és elővette a telefonját, feltételezem, hogy felhívta Eleanort.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Sziasztok, srácok!-köszöntem Liamnek, és Zaynnek, gyorsan megöleltem mindkettőjüket. Zayn mellett megjelent egy magas, csinos alak, aki mosolyogva üdvözölt.-Á, szia Perrie!-öleltem magamhoz a szőke szépséget, akinek az ujján még mindig büszkén csillogott az eljegyzési gyűrűje. Épp ezért nem kerülhette el a figyelmét az én ujjamon levő gyönyörűség, Perrie azonnal kiszúrta, és tágra nyitott szemekkel pislogott rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Ez..ez..</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nyugi, csak szülenapi ajándék.-mosolyodtam el szelíden.-Ígéretgyűrű, kívánságkővel.-világosítottam fel, miközben még az ujjai között forgatta az ujjamat.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Pedig az se lenne baj, ha igazi lenne.-nézett a szemembe kedvesen.-Majd még mesélsz róla.-kacsintott rám, majd csatlakozott Zaynhez, aki épp a bőröndöket cipelte felfelé. Hirtelen Niall termett mellettem, és ezerwattos mosollyal vigyorgott rám, majd Liamre nézett, aki szintén sejtelmesen mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Lizzie, van itt valami, aminek szerintem örülni fogsz.-fogta meg a karomat Niall, majd a Liam kocsijának az eleje felé kezdett el tolni.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jajj, Niall, egy újabb meglepetés, ugyan mi lehet már az...-ekkor felsikkantva megugrottam, amint két ujj belecsípett a derekamba, megfordulva pedig azt hittem, hogy mentem elájulok.Ha nem tudnám, hogy ez a valóság, azt hinném, álmodok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az egész utca visszhangzott a sikolyból, ami egyszerre tört ki belőlünk, amint Rickie nyakába vetettem magam, és akár két tizenhárom éves, úgy ugráltunk, fejvesztve, visítva.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jézusom, te jó Isten, te jó éég.-hüledeztem a fejemet fogva, a pulzusom legalább kétszázra ugrott fel, közel álltam a szívrohamhoz.-De te hogyan, és mikor, és...-hebegtem-habogtam, miközben észre sem vettem, hogy az én drága barátnőm mellett Liam áll, egyik kezével pedig átkarolja Rickie derekát. Az nem volt kifejezés, hogy ledöbbentem. Konkrétan össze tudtam volna esni, és egyben elrepülni, amint eljutott az agyamig a tény, hogy Rickie, és Liam. Még mindig tátott szájjal álltam, tekintetemet Rickie és Liam közt kapkodva, akik megszeppenve álltak előttem, végül pedig Liam felszólalt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nemcsak Niall szökött meg a turnéról illegálisan.-mondta, majd Rickievel egymásra néztek, én pedig olvadozni kezdtem, mint a csoki a napon.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hát, igen...Liam tett egy kis kitérőt az állomásokat illetően.-kuncogott Rickie, mire Liam magához húzta és egy gyors puszit adott a szájára. Rickievel összeakadt a tekintetünk, egyre több fogunk bukkant elő az ajkaink takarásából, és lassan mozdultunk egymás felé. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Na jó, én már nagyon jól ismerem ezt a mozdulatot.-szólalt fel Niall sejtve a veszélyt.-Liam, innentől számítva van tíz másodpercünk a kitörésig, szerintem jobb, ha azonnal elhagyjuk a veszélyes zónát.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Jól beszélsz.-helyeselt Liam, majd fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal elslisszoltak mellettünk. Abban a pillanatban, hogy eltűntek a látótérből, ismét felsikítottunk, teli torokból, és egymásnak esve kezdtünk el ugrándozni, Rickie az ölembe ugrott, úgy pörögtem a tengelyem körül.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hogy tehetted ezt, hogy még egy szót sem szóltál róla, hm?-kértem számon barátnőmet, aki csak a szemét forgatta.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem akartam lelőni a poént.</div>
<div style="text-align: justify;">
-De akkor ez most azt jelenti, hogy...?-húztam fel a szemöldököm, mire Rickie helyeslőn bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Újból együtt vagyunk.-fejezte be a mondatomat Rickie.-És visszaköltözök Londonba.-tette hozzá, én pedig nem bírtam tovább, ezúttal én ugrottam fel az ölébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
-De, de mesélj már, hogyan, és mikor , és...és...</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem akarom megzavarni a traccspartyt, de lassan ideje lenne bejönnötök, lányok, mindjárt koccintunk.-figyelmeztetett Liam. Kissé csalódott voltam, amiért nem tudhattam meg rögtön az összes részletet, de Rickie őszinte mosolya kárpótolt mindenért. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Később elmesélek mindent, töviről-hegyire, de most gyerünk be.-ragadta meg Rickie a karomat, engedelmesen bólintottam, majd elindultunk a lépcső felé.-Cserébe viszont én is kíváncsi vagyok annak a kis gyönyörűségnek a történetére az ujjadon...minden kis piszkos részlettel együtt.-suttogta a fülembe, a nevetés pedig újból kitört belőlem, a fejemet csóválva öleltem magamhoz az én bolond, kissé szétszórt, szerelemtől megrészegült barátnőmet.<br />
Nevetve estünk be az ajtón, szerencsétlenségemre pedig sikerült belebotlanom Louisba, aki ha nem kap el, valószínűleg a földön kötök ki.<br />
-Hé, kislány, még nem is ittunk semmit, de te már ingatag vagy?-kérdezte röhögve, miközben segített visszanyerni az egyensúlyomat.-Legalább amíg a buli elkezdődik, addig maradj józan, előre berúgni nem poén.<br />
-Miféle buliról beszélsz?-forgattam a fejem, hogy szétnézzek a házban, ahol rajtunk kívül senki nem volt, mégis, az egész légkör olyan nyüzsgő, és felvillanyozott volt.<br />
-Megünnepeljük a sikeres turné végét, miért mit gondoltál, csak úgy lezárunk egy ilyen turnét?-zárta szét a kezét Louis, közben pedig visszarántotta maga mellé Harryt, aki észrevétlenül akart elsuhanni mellettünk.-Mondd meg nekik, Hazz, hogy ma este bulizunk.-karolta át a nyakát, Harry pedig mosolyogva nézett ránk.<br />
-Ja, igen, de csak egy kis összejövetel. Itt lesz még pár közeli barátunk, koccintunk, meg ilyesmi.-vont vállat Harry, és nem tudtam nem észrevenni, hogy időközben végig a kezében levő mobilját szuggerálta, mintha várna valamire. Mikor a mobil hirtelen felcsendült, Harry elnézést kérve tört ki Louis karja alól, majd kicsörtetett a házból. Rickievel összenéztünk, ajkaink pedig sejtelmes mosolyra húzódtak. Volt egy sanda gyanúnk, hogy Harry a mai bulin eléggé el lesz foglalva.<br />
-Niall, most komolyan buli lesz?-szökkentem oda Niellhez, aki rögtön elkapott, és bepörgetve húzott a mellkasához.-Basszus, szólhattál volna, akkor kitakarítok, meg bevásárolok, meg felveszek valami elfogadható göncöt.-hajtottam sértetten, mire csak elvigyorodott, majd egy gyors puszit nyomott az ajkamra.<br />
-Édesem, a ház tisztaságával ne törődj, úgyis tele lesz szeméttel reggelre.-nézett a szemembe.-A bevásárlásról már gondoskodtunk, van minden, ami kell. Ami pedig a kinézetedet illeti.-tolt el kissé magától, hogy távolabbról vegyen szemügyre.-engem az se érdekelne, ha egy liszteszsákot húznál magadra, mert ígyis-úgyis gyönyörű vagy.-mosolygott rám édesen, bókjáért cserébe pedig megajándékoztam egy lassú csókkal.<br />
-Figyelj csak, én akkor is átvedlek valami alkalmibb ruhába, oké?-néztem Niallre, aki csak beleegyezőn bólogatott.<br />
-Csak siess, még mi is átöltözünk, aztán indulhat a buli.-kacsintott rám, majd ösztönzésképpen rásózott egyet a fenekemre, mire megbotránkozva néztem rá vissza, amikor pedig hátat fordított nekem, bosszúból belecsíptem a fenekébe.<br />
-Áúú!-szisszent fel, és még meg is ugrott. Cinkos vigyorral fordultam meg, és szaladtam fel a lépcsőn, be a szobánkba. Abba a szobába, ahol ma este már nem egyedül alszok. <br />
Harrynek valamiképp igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy kis összejövetel, és csak közeli barátok lesznek itt, hogy együtt ünnepeljük meg a turné sikerét. Tényleg nem voltak sokan, Lou-t megismertem egyből, itt volt még rajta kívül Liam legjobb barátja, és Josh, meg még páran, akiket csak látásból ismerek. <br />
A hangulat pillanatok alatt a tetőfokára hágott, azt hinné az ember, hogy négy hét folyamatos, és fárasztó munka, és egy repülőút után a srácok teljesen kipurcannak, és az egyetlen vágyuk, hogy végre vízszintesbe kerüljenek. Hát, majdnem. A fiúk cselesek voltak, mivel tegnap már nem volt koncertjük, az egész napot alvással, meg pihenéssel töltötték, a repülőutat szintén, így lett elég energiájuk bulizni. Hihetetlenek, komolyan mondom, bár én már semmin nem lepődök meg velük kapcsolatban. Valamilyen szinten meg is értem őket, hogy szeretnék végre kiengedni a gőzt, önfeledten bulizni, hiszen amit ebben a négy hétben csináltak, nem kis teljesítmény, és őszintén megérdemlik, hogy végre ne csak szórakoztassanak, hanem ők is szórakozzanak.<br />
A közös koccintás után beüzemelődtek a hangfalak, a legjobb zenék dübörögtek belőlük, a dühöngő vörös falai közé pedig újra visszatért az élet. Az első táncot természetesen Niallel lejtettem, bár inkább volt az bukdácsolás, mint tánc. <br />
-Várjál, most csináljuk úgy, mint a filmekben.-kiáltotta Niall a fülembe, majd hátulról magához húzott, kezét a derekamra tette, és szorosan hozzám simult, majd táncosokat imitáló, csábító mozdulatokba kezdett. Tényleg nagyon imádom Niallt, de ahogy ő mozog, az inkább hasonlít egy vergődő heringre a folyóparton, mint egy szexi vetkőzőfiú táncára. Nevetve utánoztam a mozdulatait, a tekintetem pedig hirtelen összeakadt Louiséval, aki éppen ivott, majd abban a pillanatban, hogy meglátta Niall mozgását, a szájában levő italt azzal a lendülettel visszaköpte a pohárba, és kitört belőle a röhögés, úgy, hogy majdnem leesett a székről. Niall észrevette, hogy Louis őt röhögni, mire csak még vadabb, és forróbb mozdulatokba kezdett. A karját szorosabbra vonta körülöttem, én pedig végigsimítottam rajta, miközben keverni kezdtem a csípőmmel, Niall pedig felvette a testem ritmusát. Louis ezt egyfajta kihívásnak vette, mert megragadta Eleanort, odajöttek elénk, és ők is hasonlóan kezdtek el mozogni. Szegény Eleanor, először azt sem tudta, mi van, csak megilletődve állt Louis előtt, aki már lekevert a földig, meg vissza. Mi eközben Niallel már alig álltunk a lábunkon a röhögéstől, majd mikor El vette az adást, valami egészen retardált mozdulatokba kezdett.<br />
-Nem bírom.-vonyítottam a hasamat fogva, fejemet hátravetve Niall vállához.<br />
-Na, ezt csináld utánam.-szólalt fel Louis, mikor megfogta a barátnője kezét, és majdnem úgy ledöntötte, hogy El feje a padlót csókolta.<br />
-Te nyertél, tesó.-üvöltötte túl a zenét Niall, majd röhögve összepacsiztak Louissal.-Igyunk már valamit, mert teljesen kiszáradtam.<br />
-Jó ötlet.-helyeseltem, majd az italokhoz mentünk. <br />
Niall arca teljesen kipirult, a haja csapzottan tapadt a homlokára, és a tarkójára, a rajta levő fekete póló pedig kihangsúlyozta izmos karjait, és széles vállait. Sietve töltött a poharába, majd úgy itt, mintha az lenn az utolsó pohár innivaló a földön. Önkénytelenül is elmosolyodtam a látványon, tekintetem a torkára tévedt, ahogyan nyelte a folyadékot.<br />
-Mit olyan érdekes?-kérdezte, még mielőtt letette volna a poharat. Upsz, lebuktam.<br />
-Semmi.-ráztam a fejem.-Csak...hiányzott már a látványod.<br />
-Igen, szóval a látványom?-húzta fel a szemöldökét.-Nem is én, a látványom. Ezt megjegyeztem, asszony.-húzta fel az orrát csökönyösen, mire belebokszoltam a karjába.<br />
-Ne merészelj még egyszer így hívni-fenyegettem meg a mutatóujjammal, mire közelebb hajolt hozzám.<br />
-Miért, mi lesz akkor, asszony?-szította tovább a tüzet. Hirtelen megragadtam a tarkóját, és lehúzva magamhoz számat az övére tapasztottam, kezéből pedig kiesett, az immár üres pohara. Ködös tekintettel vált el tőlem, a szemembe nézett, ajkaival pedig o-alakot formálva fújta ki a levegőt.<br />
-Azt hiszem, ezentúl az asszony lesz a kötőszavam.-mosolyodott el halványan, majd kezét a derekamra csúsztatva magához húzott, és gyengéden a karjaiba zárt.<br />
-Amúgy nemcsak a látványod hiányzott, hanem te is...nagyon.-sutyorogtam a fülébe.<br />
-El sem tudod képzelni milyen türelmetlenül számolgattam már a napokat.-válaszolt, mire elmosolyodtam.<br />
-Én ikszelgettem a naptárban.-osztottam meg vele a kis titkomat, mire hallottam, hogy felnevetett.<br />
-De a lényeg, hogy most már itthon vagyunk.-fúrta a száját a fülemhez.-Együtt. <br />
Ahogy kiejtette az utolsó a szót, az egész testemben megborzongtam. Volt a hangjában valami, ami különösen részegítő hatással volt rám. Az űr, ami eddig tátongott bennem most újra be lett töltve. Az utolsó kis darabka a felhőtlen boldogságomhoz is a helyére került. <br />
Még akartam mondani Niallnek valamit, de nem volt rá lehetőségem, ugyanis Rickie hirtelen, a semmiből termett előttem, és az arcomba kiáltott.<br />
-Gyere táncolni!-fogta meg a csuklóm, még egy utolsó pillantást vetettem Niallre, mielőtt Rickie magával rántott a táncolókhoz. Csak most vettem észre rajta, hogy nőtt a haja, és valamivel sötétebb lett. Most hullámos tincsei rakoncátlanul ugráltak az arca körül, ahogyan táncolt, egy tapadós, fehér nadrág volt rajta, halványzöld inggel, ami nagyon jól illett a szeméhez. Több, mint tíz centis magassarkújában biztos lábakon ugrándozott, mint aki mezítláb lenne. Mindig is csodáltam érte, hogyan tud megállni azokon a harci eszközökön, aztán az én öreg tornacipőmre néztem, ami hűségesen szolgál, már Isten tudja mióta. <br />
A zene fülbemászó volt, lehetetlen volt megállni, hogy ne táncoljunk rá. Idővel egyre jobban belejöttünk, annyira, hogy végül ledobva a cipőinket, az asztal tetején kötöttünk ki. Liam is csatlakozott hozzánk, aki a többiekkel ellentétben nem csak tisztelte a ritmust, hanem érezte is. Nem áll szándékomban bántani a srácokat, de be kell vallani, nem valami nagy táncosok, viszont ezzel együtt válnak imádni valóvá.<br />
Hirtelen Niallt láttam meg felém közeledni, mire eszembe ötlött valami, és önszántamból ugrottam le az asztalról, vagy ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor leszédültem az asztalról, Niall pont azelőtt kapott el, hogy elestem volna.<br />
-Minek iszik, aki nem bírja?-kérdezte vigyorogva, miközben rendbe szedtem magam.<br />
-Nem vagyok részeg.-tiltakoztam, mert valóban így volt. Egész este annyi alkohol került a vérembe, ami a pezsgőben volt. <br />
-Tudom.-bólintott.-És én sem.-közelebb hajoltam hozzá, és valóban, ő is józan volt, bár a szemei kicsit csillogtak, de teljesen eszénél volt.-Na, milyen a buli?<br />
-Eszméletlen jó.-feleltem mosolyogva.-Nagyon jó a hangulat, mindenki fantasztikusan érzi magát.<br />
-Ezt jó hallani. Gyere ide, te parkett ördöge, had öleljelek meg.-húzott a karjaiba, amit örömmel fogadtam.-Ha jól látom, nem csak mi vagyunk azok, akik újból egymásra találtak.-súgta a fülembe, majd fejével az asztal felé bökött, ahol az előbb táncoltam. Ösztönösen mosolyodtam el, ahogy megláttam Rickiet, és Liamet egymáshoz bújva táncolni, Liam hátulról ölelte át Rickiet, állát a vállára támasztotta, és mindkettőjük arcán őszinte, örömmel teli mosoly ült.<br />
-Megérdemlik, hogy boldogok legyenek.-sóhajtottam.-Te egyébként tudtál erről?<br />
-Csak annyi volt az egész, hogy Liam már nem bírt magával, rágódott, rengeteget, folyamatosan a telefonját nézegette, aztán egyszer csak nem bírta tovább, felhívta, aztán elment hozzá.-vont vállat.-Lizzie, az a szenvedés, amit levágott, jobban fájt, mintha késsel szurkáltak volna. Eltartott egy ideig, mire kiszedtük belőle, hogy mi a baja, aztán mikor bevallotta, hogy még mindig szereti Rickiet, de nem tudja, hogyan szerezhetné vissza, konkrétan egész éjszaka virrasztottunk vele, míg nem kitaláltuk, hogy menjen el hozzá, és szerezze vissza.-mesélte, mire nagyot dobbant a szívem.-Esküszöm, olyan csökönyös ez a srác, mint egy szamár. Egyik pillanatban volt önbizalma, aztán dühöngött, hogy elcseszte, és sosem fogja visszakapni Ricket. Akkor párnákat dobált, meg elszívta Zayn cigijének a felét.-elkerekedett szemmel hallgattam, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Liamről beszél, a mindig összeszedett, józan srácról.-Igen, a srácok is tudnak ám hisztizni, nehogy azt hidd.-tette hozzá Niall látva a megdöbbent arcomat. <br />
Elmosolyodtam, majd oldalra billentve a fejemet átkaroltam Niall nyakát, és lehúztam magamhoz.<br />
-És mondd, te voltál hisztis?-súgtam a fülébe kajánul.<br />
-Nem is egyszer.<br />
-És te mit csináltál akkor?-faggatóztam tovább, kiélvezve a helyzetet.<br />
-Ettem.-felelt egyetlen szóval, mire elnevettem magam.-Meg fekvőtámaszokat csináltam. Többet ért, mint a párnadobálás.-mondta, majd lágyan megcsókolt.-Iszonyatosan melegem van. Mit szólnál hozzá, ha szívnánk egy kis friss levegőt?-duruzsolta a fülembe, mire vadul bólogatni kezdtem, és hagytam, hogy megfogva a kezem kivezessen a dühöngőből.<br />
A szabad levegőre lépve megcsapott a tiszta, éjszakai levegő, ezúttal enyhébb volt a szokásosnál. Niall levezetett a kertben helyet foglaló kis padig, ahova leült, majd megrántva a kezemet kuncogva estem az ölébe. Ujjaim a tarkójára futottak, beletúrtak a hajába, miközben Niall lecsapott az ajkaimra, és ostromolni kezdte azokat. Az utcai lámpák fénye gyéren világított meg minket, szinte teljes sötétségbe burkolózva ültünk a kert végében, messze a zajtól, és messze a többiektől.<br />
Niall kezei beférkőztek a kabátom, és a pólóm alá, és megállapodtak a csípőmön. Éhesen, vágytól elfúlva csókolóztunk, Niall ajkai bejárták a nyakamat, az arcomat, és a fülem mögötti érzékeny részt, mialatt én a fejbőrét masszíroztam gyengéden.<br />
-Ha tudnád, mióta vágyom már erre.-hajtotta a fejét a mellkasomra, miközben karjait szorosabbra fonta körülöttem, fejemet pedig a fejére döntöttem.<br />
-Most már csak a tiéd vagyok.-mondtam halkan, majd egy lágy puszit adtam a homlokára. Ekkor felvillant valami az agyamban, mire hirtelen elhúzódtam Nialltől.<br />
-Baj van?-emelte fel a fejét.<br />
-Nem, dehogy. Csak...szeretnék neked mutatni valamit.-néztem a szemébe, majd felpattantam az öléből, és kinyújtottam felé a kezem.-Gyere!<br />
-Mire készülsz, te lány?-húzogatta sejtelmesen a szemöldökét, de én csak csörtettem előre, be a házba, fel az emeletre, a szobába. Felérve oda becsuktam magunk mögött az ajtót, majd nagyot sóhajtva álltam meg Niall előtt, aki értetlenül nézett végig rajtam. A szívem a torkomban dörömbölt, össze kellett szednem magam, hogy bele tudjak kezdeni a beszédbe.<br />
-Szóval...-köszörültem meg a torkomat, majd meggondoltam magam, és inkább a szekrényhez ugrottam, majd kivettem belőle a kis könyvet, és a hátam mögé rejtettem.<br />
-Lizzie...-szólalt meg Niall vészjósló hangon.<br />
-Szóval, szeptemberben ugye nem csak én lettem egy évvel idősebb.-kezdtem bele, mire Niall szemében felvillant valami, és elmosolyodva hallgatott tovább, összefonva a karjait.-Én...ezzel a kis aprósággal szeretnék boldog születésnapot kívánni.-nyújtottam felé az albumot, miközben tovább folytattam.-persze, nincs olyan ajándék, ami kifejezné, hogy mit érzek, meg ilyenek, de remélem tetszik. Én csináltam.-tettem hozzá zavartan, tekintetemmel Niall arcát vizslattam, aki úgy lapozgatta az albumot, és olyan gyengéden fogta, mintha legalábbis törékeny lenne.<br />
Azt találtam ki születésnapjára, hogy előhívatom az eddig készült összes képeinket, kinyomtattam az sms-einket, a Twitter postokat, amit egymással beszéltünk még régen, lefénymásoltam az egymásnak írt leveleket, és üzeneteket, a nekem írt dalát, és az album végére pedig lerajzoltam azt a jelenetet, amikor a táncteremben voltunk régebben, és felemelt a feje fölé, mint a Dirty Dancingben. <br />
Visszafojtott lélegzettel vártam Niall reakcióját, aki szinte lefagyva bámulta a képeket, és az albumban levő dolgokat.<br />
-N-na? Mit szólsz hozzá?-puhatolóztam óvatosan, mire Niall lassan becsukta a könyvet, és óvatosan az ágyra tette. Felemelte rám a tekintetét, és abban a pillanatban olyan érzelemhullám sepert végig rajtam, hogy majdnem összeestem. Niall tekintete ugyanis könnyes volt, ajkai megremegtek, ahogyan elmosolyodott, és magához húzva úgy megszorított, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.<br />
-Soha, de soha ne merj elhagyni, megértetted?-súgta a fülembe miközben szorongatott, én pedig elgyengültem a karjaiban, majd felugrottam rá, és a dereka köré fontam a lábaimat.<br />
-Megígérem neked.-feleltem, és lassan, szenvedélyesen megcsókoltam.<br />
-Öhm, van itt még valami...-szólaltam fel egy idő után, Niall pedig kábultan nézett a szemeimbe.<br />
-Nekem mára már teljesen végem, szóval, mondd.<br />
Zavartan sütöttem le a szemem, majd elkezdtem lehúzni a pulcsimat, és a pólómat, egészen addig, hogy látszódjon a mellemmel egy vonalban levő rész az oldalamon, a hónaljam alatt. Ezuátn lassan fordultam oldalt Niallnek, miközben még mindig nem néztem a szemeibe. Csak azt éreztem, hogy forró ujja megérinti a melltartóm alatti részt, amint gyengéden végigsimított rajta.<br />
-Jézusom, Lizzie...ez...ez...te jó Isten...-hüledezett Niall, nem találva a szavakat. Felpillantottam a szempillám alól, csak a mellkasát láttam, aminek bal oldalán végigfuttatta a kezét, pont a szívénél. Itt már megembereltem magamat, és félénken mosolyogva néztem fel rá, sűrűn pislogva.<br />
-Ez...basszus, most annyira bénán érzem magam.-vakarta meg a fejét.-Ezt...nem a fiúk szokták?<br />
-Nem érdekel, kik szokták.-csóváltam meg a fejem mosolyogva.-Elhatároztam, hogy lesz egy ilyenem, és lett. Én akartam, hogy legyen. Azért...tetszik?-húztam el a számat, mire Niall felsóhajtott.<br />
-Hülyéskedsz? Ez...hihetetlen. Imádom. De még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt mind...miattam.-rázta a fejét, mire csak a nyaka köré fontam a kezeimet, és közel húztam az arcomhoz.<br />
-Csak miattad...mert teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogom megbánni.-mondtam határozottan.-Mert szeretlek.-néztem mélyen a szemébe, Niallnek pedig nem kellett több, megragadott, és a falhoz nyomva csapott le újból az ajkaimra.<br />
A kezemet a fejem felé nyomta, miközben nyelvét a számba fúrta, hüvelykujjával végigsimított a fekete íráson a meztelen bőrömön.<br />
2013.06.18.<br />
Az első találkozásunk napja.</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-72504087643023496282013-11-18T12:29:00.001-08:002013-11-18T12:29:17.509-08:00(II./51.) Hagyom, hogy a dolgok maguktól történjenek...<div style="text-align: justify;">
<a href="http://data1.whicdn.com/images/86727378/large.png" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="213" src="http://data1.whicdn.com/images/86727378/large.png" width="320" /></a>Sziasztok Drágák!<br />
Örömmel jelentem ki, hogy itt az új! Mellesleg utálom magam, amiért megint ennyit kellett várnotok, de remélhetőleg ez a rész majd kárpótol egy kicsit titeket. :)<br />
Ahogy már a csoportban is írtam, ez egy kicsit részletesebb lett, mint az eddigi ilyen részek, remélem, hogy nem estem át a ló túlsó oldalára, és hogy tetszeni fog..:)<br />
Jó olvasást! xx<br />
<br />
Hangos sikolyomat visszhangozták a szoba falai, amint Niall ujjai belecsíptek az oldalamba. Fuldokoltam a nevetéstől, vergődtem, megpróbálva minél távolabb csúszni Nialltől, vagy lefejteni rólam a kezeit, mert halálra csiklandozott, és tudja, hogy ez a gyenge pontom. Szerencse, hogy rajtunk kívül senki nem volt a házban, mert biztosan azt hinnék, hogy valakit ölnek itt fent. Nos, ez részben igaz is volt. Niall megjelenése felért egy szívrohammal. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, főleg azok után, ami történt, hogy hazajön, eljön hozzám, csakhogy szemtől-szemben beszélhessünk, és tisztázzuk a dolgokat. Az elmúlt hetek fájdalma és szenvedései köddé váltak egy pillanat alatt, már el is felejtettük, mik történtek, és csak egymással foglalkoztunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Leírhatatlan érzés volt újra a karjaiban feküdni, egy valóra vált, gyönyörű álom. Merthogy az utóbbi időkben szinte folyamatosan megjelent az álmomban az a kép, hogy Niall ölében fekszek, nevetünk, és minden a lehető legnagyobb rendben van.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az ágy előtt feküdtünk a két babzsákfotelen, Niall hátát nekitámasztva az ágynak, én pedig Niall mellkasának dőltem, erős karjai pedig körém fonódtak, ujjai a derekamat cirógatták, miközben álla a vállamon pihent. Két hét után, végre újból közel voltunk egymáshoz, éreztem az illatát, a szívverését, és a lélegzetvételeit. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Na, kérsz még, tudom, hogy még szeretnél enni!-nyomta az arcomba a pici torta maradványait, én pedig nevetve húztam el a fejemet, mert igaz, a torta isteni finom volt, de a gyomrom pillanatnyilag akkora volt, mint egy borsószem, és kizárt dolog, hogy le bírtam volna még nyelni egy falatot is abból a tömény, édes süteményből.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Nem kérek, köszönöm.-toltam el a kezét, de Niall tovább erősködött, keze pedig közeledett az arcomhoz.-Niall, nem kérek többet, hallod?-ütögettem a karját, Niall viszont nem tágított, mivel sokkal erősebb volt mint én, a süti még mindig közeledett, és már majdnem a számnál volt. Végül nevetve elrántottam a fejem, és a torta a számon, és az arcomon landolt. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Niall!-sikítottam fel megbotránkozva, csokis mázzal a fejemen. Niallre néztem gyilkos tekintettel, aki elégedetten vigyorogva térképezte fel az arcom, és vizsgálta az alkotását. Hirtelen félmosolyra húzta az ajkát, majd a szemeimbe nézett, és rám kacsintva harapta be az ajkát. Erre a mozdulatra azt is elfelejtettem, hogy mi a nevem, nem beszélve az arcomra ragadt habról. A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, ledermedve követtem a szememmel Niall ujjainak útját, amik lassan indultak el az arcom felé, majd gyengéden leszedték a habot róla. Érintésének nyomán bizseregni kezdett a bőröm, a szám pedig önkénytelen mosolyra húzódott, ahogy az ujját a szájához emelte, és érzékien lenyalta róla a habot. A térdeimen ültem, szemben vele, mély szemkontaktusban. Mintha csak berögződött mozdulat lenne, úgy hajoltam Niall felé, amikor ő is előrébb hajolt. Ajka gyengéden ért hozzá az enyémhez, forró nyelve pedig utat találva magának simította végig az alsó, és a felső ajkaimat.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Hmm, milyen édes.-szólalt fel halkan Niall.-Viszont a szád se rossz.-tette hozzá, ezzel megszakítva a szentimentális pillanatot, ugyanis nevetve ütöttem meg a mellkasát, majd kinyitottam a szemem, Niall szintén mosolyogva az ölelésébe húzott, és elhelyezkedtünk az előbbi pozícióba.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Még mindig nem fér a fejembe, hogyan tudat elérni, hogy egy péntek este hazagyere. Neked nem koncerten kéne lenned ilyenkor?-kérdezősködtem, Niall pedig csak kuncogott rajtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mondtam már neked, hogy ne törődj azzal, hogy értem ide.-simított végig az arcomon.</div>
<div style="text-align: justify;">
-De én tudni akarom!-makacskodtam, felé fordulva. A szemembe nézett, vigyorogva rázta a fejét, amolyan "megőrjítesz, te lány" stílusban.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Úgysem hagysz békén, míg el nem mondom, igaz?-kérdezte, bár a kérdés költői volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Eltaláltad.-bólintottam.-Szóval, hogy sikerült elintézned?-kíváncsiskodtam, Niall felé fordulva.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Na jó, ha tényleg tudni akarod, ma valóban van koncertünk, de ne aggódj, mert az esti koncert háromnegyedén ott voltam, csak az utolsó fél óráról léptem le, megbeszéltem a srácokkal, hogy a maradék szólóimat eléneklik ők, és így elértem a gépet, ami egyenesen idehozott, még mielőtt te hazaértél volna.-mesélte, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Te kimaradtál egy koncertről?-néztem rá csodálkozva.-De...ilyet lehet csinálni? És a menedzsered mit szólt hozzá? Tud róla?-faggatóztam, Niall pedig hirtelen lesütötte a tekintetét, és az állát kezdte el vakargatni, mire bennem felszökött a pumpa.-Niall, te megszöktél?-szaladt fel a szemöldököm a hajam tövéig, és már kezdtem volna pánikolni, amikor is Niall lefogta a karomat, és lehúzva magához egy elhallgattató csókot nyomott a számra. </div>
<div style="text-align: justify;">
-Ne aggódj, Paul meg fogja tudni időben, hogy eljöttem. És igen, szabad ilyet csinálni...-mondta, mire felhúztam az egyik szemöldököm.-Nekem szabad.-vigyorodott el, válaszul a szememet forgattam.-Miért, mit gondolsz, ha valamelyikünk lebetegedik, és nem tud színpadra állni, akkor hogy oldjuk meg?-tette fel a kérdést, amire hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak.-A koncert nagy részén ott voltam, csak a végéről léptem le. A rajongók gyomorrontásról tudnak, és Paul is arról tud..egészen addig, míg a koncertnek vége, és a többiek közlik vele az igazat.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Tízes skálán mekkora leordítást fogsz kapni ezért?-kérdeztem, mire Niall egy pillanatra eltöprengett.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Úgy ezreset.-vonta meg a vállát.-De nem számít, mert csak az érdekel, hogy az én kicsi barátnőmmel töltsem a születésnapját, aki már pontosan-nézett félre, az órára-22 perce 19 éves.-fordult vissza felém, majd a szemembe nézve halvány mosolyra húzta a száját. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen csend telepedett ránk, egymás tekintetébe gabalyodva ültünk szemben egymással, Niall pedig egyszer csak megmozdult, és a jobb karját kinyújtotta felém, majd a fülem mögé túrt egy kósza hajtincsemet. Félszeg mosollyal az arcommal pillantottam fel rá a szempilláim alól, tekintetem pedig az ő varázslatos, kék íriszeibe ütközött. A bal karján támaszkodott, miközben a jobbal az arcomon simított végig lágyan, majd ujjai a nyakamra csúsztak, a vállamra, majd végigszántva a bőrömet egészen le a kézfejemig. A rövid ujjú pólón keresztül is éreztem az érintésének melegét, majd amikor a csupasz bőrömhöz ért az ujja, szinte lángra lobbantam. Lenéztem a körülöttünk heverő sütimaradványokra, a két pezsgőspohárra, és a még kibontatlan üveg pezsgőre. Tekintetem megakadt a behűtött finomságon, mire Niall mintha csak olvasna a gondolataimban, az üvegért nyúlt, és pár határozott mozdulattal kitekerte a kupakot. Ösztönösen szorítottam a füleimre a kezemet, mert kiskoromban mindig akkorát durrant, hogy megijedtem tőle, azóta pedig ez úgy megragadt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor felnéztem, az arcomra erős pír szökött, és inkább elrántottam a fejem, ugyanis Niall elragadóan édes mosollyal nézett engem, amitől rögtön zavarba jöttem. <br />
Óvatosan kezébe vette a poharakat, majd félig öntötte őket, majd az egyiket nekem adta, a másikat pedig ő fogta meg. <br />
-Koccintsunk arra, hogy 19 éves lettél.-emelte meg a poharat Niall, miközben oldalra billentette a fejét.-Igyunk rád, és arra, hogy a következő éved, és az az utáni is boldogságban teljen...mert csak az számít, hogy te boldog legyél.-húzta őszinte mosolyra a száját, mire a szívem hatalmasat ugrott a mellkasomban. Félszegen mosolyogtam vissza Niallre, majd én is felemeltem a poharamat, ám még mielőtt koccinthattunk volna, halkan megszólaltam.<br />
-Ránk...-mondtam, mire Niall mosollyal az arcán aprót biccentett, majd a két üvegpohár koccanásának éles hangja töltötte be a szobát. <br />
Tekintetem hirtelen a gyűrűmre tévedt, amin megcsillant a szoba gyér fénye. Önkénytelenül elmosolyodtam, és végigsimítottam a ragyogó apróságon.<br />
-Tetszik?-kérdezte Niall mosolygós hangon, mire hevesen bólogatni kezdtem.<br />
-Gyönyörű, ennél szebbet nem is kaphattam volna...én, teljesen odavagyok érte, na meg...azért is, akitől kaptam.-pillantottam fel rá szégyenlősen, mire Niall felém hajolva húzott oda magához, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.<br />
-Reméltem, hogy tetszeni fog, bár féltem tőle, hogy esetleg félre érted, és...-vitte fel a hangsúlyt, majd hirtelen dadogni kezdett.-mármint, úgy értem, nem mondom, hogy egyszer majd nem lesz az is, csak még semmit nem akartam elsietni, és úgy gondoltam, vagyis, nem tudtam, hogy te hogy gondolod, és...-hallgatott el hirtelen, amint a számat az ő szájára nyomtam. Az ajkát harapva nézett le rám, mikor szétváltunk, én pedig szélesen mosolyogtam rá.-Köszönöm, hogy leállítottál, még mielőtt minden összehablatyoltam volna. Szóval, Lizzie, ez a gyűrű...<br />
-Niall, semmi gond, nem értem félre, és nem haragszok semmiért.-néztem a szemébe egyenesen.-Fiatalok vagyunk még, azt hiszem bőven ráérünk még beszélni az ilyesfajta dolgokról.-mondtam ki őszintén, direkt nem használva az eljegyzés szót. Jelen pillanatban azt sem tudom, mit veszek fel holnap, nemhogy mi lesz még velünk évek múltán is. Nem akarok még előre tervezni, az ég világon semmit. Azt se, hogy lesz, vagy azt sem, hogy nem. Csak hagyom, hogy a dolgok maguktól történjenek. Nem akarok a jövőn gondolkozni, ma este biztos, hogy nem. <br />
-Önthetek még pezsgőt?-kérdezte Niall megemelve az üveget, mire határozottan bólintottam, őszinte mosollyal az arcomon.<br />
A pezsgő édes, alkoholos utóíze kellemesen szántotta végig a torkomat, amint mind a ketten belekortyoltunk. Egy pillanatra felnyitottam a szemem, és a tekintetem egyből megállapodott Niallön, aki szakadatlanul engem vizslatott, ujjai között tartva az ő poharát. Talán egy percig ha tudtam tartani a szemkontaktust, ugyanis Niall tekintete perzselő volt, különösen zavarba ejtő. Mikor elpillantottam, a szemem sarkából még akkor is láttam, hogy engem néz. Éreztem, hogy a jól ismert bizsergés lassan elindult a lábujjamtól, és egészen a fejem tetejéig kúszott, eljutva minden egyes sejtemig, azokat működésbe hozva. Niall pillantása már szinte perzselt, és tudta nagyon jól, hogy mit ér el ezzel. <br />
-Nézz rám, Lizzie.-szólalt meg rekedtes hangon, mire nagyot nyeltem. Letettem a poharat a földre, erősen ügyelve arra, hogy az ujjaim remegésétől fel ne boruljon, majd lassan Niall felé fordultam, és a szemébe néztem, és halványan elmosolyodtam. <br />
Másodperceken belül Niall ujjait éreztem meg, amint a végigsimítottak a térdemen, majd a kézfejemet megragadva egy aprót rántottak rajtam. Ekkorra már Niall keze is üres volt, tekintete pedig csalogatóan hívott magához.<br />
A mozdulatom ösztönös volt, ahogy Niall kezének szorítása is, amint gyengéden húzva maga felé az ölében kötöttem ki, szemben vele. Lábai az én lábam között terültek el hosszan, miközben én óvatosan ráültem a combjára. <br />
Kezeim maguktól indultak útnak, és találták meg számukra a tökéletes helyet, Niall arcát közrefogva. Ujjaim a tarkójára csúsztak, míg a hüvelykujjammal a füle előtti részt kezdtem el lágyan cirógatni. Kezei azon nyomban a csípőmre tévedtek, és gyengéden közelebb húzott magához.<br />
-Ha tudnád, mennyire hiányzott már ez.-suttogta a számra, ajkaink pedig épphogy érintették egymást. <br />
-Nekem is, nagyon.-feleltem halkan, megemelkedve, ahogyan Niall ujjai megszorították a csípőmet. Száját már nem választotta el semmi az enyémtől, puha ajkai lágyan cirógatták az enyémeket, majdnem-csókjai pedig kezdtek az őrületbe kergetni. <br />
A szobában kellemes félhomály úszott, az apró égők fénye pont annyira világított, amennyire kellett. Nem volt teljesen sötét, csupán az égősorok gyertyáinak közelében volt erős a fény. Nem tudom, hogy ez eddig is ilyen volt, vagy csak most vettem észre. <br />
Niall alakját, és vonásait tisztán, és tökéletesen láttam, olyan közel ültünk egymáshoz. Homlokát az enyémnek támasztotta, szemeim pedig azonnal lecsukódtak. Átadtam magam annak a mámorító, jól ismert érzésnek, ami akkor szokott eltölteni, ha ilyen közel tudhatom őt magamhoz.<br />
Homlokomat a vállához hajtottam, amikor Niall megmozdult, ajkai pedig a nyakamon találtak menedékre. Lassan, érzékien csókolta végig az érzékeny részt, majd fentebb haladt, egészen a fülem tövéig. Mikor odaért, és gyengéden a fogai közé vette a fülcimpámat az egész testemen egy villámszerű áramlat hasított végig, egy pontban összefutva, az alhasamban. <br />
Kezei váratlanul a pólóm alá csúsztak, így már meztelen bőrömön éreztem nagy tenyerét, és forró, lágy érintését. A derekamba markolva húzott fentebb az ölében, egészen addig, míg meg nem éreztem a dudort a lábaim között. Az összes vér az arcomba szökött, a lábaim pedig lemerevedtek az érzésre. Arcomat nekinyomtam a nyakának, míg ő tovább folytatta kényeztetésemet a tarkómnál, és felfelé haladva a gerincem vonalán.<br />
-Milyen szaporán veszed a levegőt...-szólalt meg elfúló hangon, mire egy halk nyögés szakadt fel belőlem, és megmozdítottam a csípőmet.-Óh, Istenem...-sóhajtott fel, majd mindkét kezét a csípőmre csúsztatva erősebben megszorított, a csípőjét pedig fentebb nyomta, ezzel elérve, hogy még jobban érezzem a kemény dudort a lábaim között.<br />
Próbáltam kontrollálni az egyre gyorsuló légzésemet, ám ez abban a helyzetben egyenlő volt a lehetetlennel. Újra a kezeimbe vettem Niall arcát, és elvéve az arcomat a nyakától, a szemeibe néztem. Kár volt...<br />
Tudom, hogy férfiakra nem szokták azt mondani, hogy gyönyörű. De akkor, abban a pillanatban, ahogyan rám nézett, lassan, szint erőlködve nyitva fel a szemhéját, nem létezett bámulatosabb látvány a földkerekségen. Tekintete fátyolos volt, vágytól ködös, elsötétült, szemei úgy csillogtak, akár a gyémántok. A feje az ágy támlájára volt hátravetve, ajkai résnyire nyitva voltak, nyakán pedig látszódott az ádámcsutkája, ahogyan nyelt egyet, az pedig megugrott. <br />
Bennem mintha bomba robbant volna, olyan intenzíven söpört végig rajtam a vágy. Előre hajoltam, számat pedig éhesen nyomtam az övére, majd mélyítettem el a csókunkat, amikor a nyelvünk egymásra talált. Egy kéjes nyögés hagyta el a számat, amikor Niall beszítva az alsó ajkamat, és gyengéden megharapta. Hirtelen megragadta a pólómat, és kibújtatott belőle, majd elhajította valahova. Egy határozott mozdulattal megragadott,a következő pillanatban pedig már Niall teste alatt találtam magam, a puha süppedős babzsákfoteleken, Niall pedig a két lábam közé préselődött be. Csókjai vadak voltak, ugyanakkor érzékiek, és hihetetlenül tüzesek. <br />
Lábaimat átfontam a derekán, ezzel közelebb húzva őt magamhoz, felnyögtem, amint férfiassága újból nekem nyomódott. Két kézzel átkaroltam, majd felgyűrtem a pólót a hátán, és megérintettem csupasz bőrét, mely annyira selymes, és puha volt, hogy elaléltam magától az érintéstől is. Esküszöm olyan finom, akár a baba bőre. Egyre fentebb csúsztattam a kezeimet, fentebb, és fentebb tűrve a pólót, amíg végül egy pillanatra eltávolodott tőlem, és lerántotta magáról. <br />
A szemeim kiugrottak a helyükről, a szívem pedig tízszer olyan gyors ütemre kapcsolt, ahogy kidolgozott felsőteste immár takarás nélkül jelent meg előttem. Ittam a látványt, mintha csak az életem múlna rajta. <br />
Keze a hátam alá kúszott, miközben csókolóztunk, majd egyszer csak éreztem, hogy a melltartóm ellazult körülöttem. Niall megszakította a csókunkat, majd lágyan végigcsókolta az arcomat, nyakamat, egészen a vállamig, ahol a melltartóm pántja volt. Ujjával lassan lehajtotta a vállamról, ajkaival pedig követte a pánt nyomát. Óvatosan kihúzta alólam a kezét, majd a babzsákra fektetett, és elhúzódott. <br />
Egész testemben remegtem, a szemeim csukva voltak, azonban akkor kinyitottam őket, mikor már nem éreztem magamon Niall kezét. Tekintetünk azonnal találkozott, és én úgy éreztem, hogy a fotel megolvadt alattam, sőt, még maga a föld is, én pedig elsüllyedek benne, vagy csak egyszerűen megsemmisülök. <br />
Az a mosoly, amivel megajándékozott, lehengerlő volt. Haja kócosan meredezett ezerfelé, fejét oldalra billentette, miközben fél kézen támaszkodott felettem, másikkal pedig a hajamat igazgatta körülöttem. Nem láttam semmi mást magam előtt, csak izmos mellkasát, karjait, vállát, és vágytól égő, szerelmes tekintetét. Kisfiús mosollyal az arcán birizgálta a hajam, nem tudtam mit csinál, de azt akartam, hogy soha ne hagyja abba. Már maga a látvány olyan érzést keltett bennem, ami semmivel nem pótolható.<br />
-Gyönyörű vagy, Lizzie.-suttogta végigsimítva a vállaimon, érintésének nyoma olyan volt, mintha egy forró pálcát húztak volna végig rajtam, a bőröm sisteregni kezdett. <br />
Kábultan mosolyogtam vissza rá, majd felé akartam nyúlni hogy megérintve lehúzzam magamhoz, de még mielőtt megmozdulhattam volna, Niall tartva a szemkontaktust egy ideig lehajtotta a fejét, egészen addig, hogy már csak a haját láttam. A szemeim már az előtt lecsukódtak, mielőtt még bármit is csinált volna, a szívem hatalmasat ugrott a mellkasomban, amikor Niall a melleim közé csókolt. Az ajkaim résnyire nyitódtak, a levegővételeim pedig egyre sűrűbbek, és egyre gyorsabbak lettek. Niall lassan, csábítóan húzta végig a száját a melleim vonalán, a hátam pedig szabályos ívbe feszült abban a pillanatban, mikor Niall szája a mellbimbómra tévedt, és gyengéd csókokat hagyott rajta. A levegőm a torkomon akadt, valami nyöszörgésszerűség hagyta el a számat, ujjaimmal pedig remegve szántottam végig Niall selymes, dús hajában. Tudta, érezte, hogy kezdem elveszíteni az önkontrollt, épp ezért nem hagyta abba. Ajkainak útja tovább folytatódott le a hasamon, a köldökömön keresztül, egészen a csípőmig. Két lágy puszit adott a medencecsontomra, majd hirtelen újból az arcomnál termett. <br />
Éreztem az arcomnak csapódni meleg leheletét, mire kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem. A kép összefolyt előttem, azonban nem kellett sokáig várnom, hogy kitisztuljon, mert Niall ajkai újból megtalálták az enyémeket, nyelve érzéki táncot járva kényeztette az enyémet. Átkaroltam a nyakát, és amilyen közel csak lehet, olyan közel húztam magamhoz, mellkasunk összenyomódott, egy férfias morgás tört fel belőle, amikor mellem a csupasz mellkasához ért.<br />
Egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett, a másik pedig felfedező útra indult a testemen, megállapodva a nadrágom szélénél. Éreztem, milyen forró a bőre, akárcsak az enyém volt. Ujjai a gombomhoz csúsztak, és a cipzáromhoz. Ekkor azonban lelassult a mozdulatában, és nem ment tovább. Biztatásképpen megemeltem a csípőmet, így Niall keze teljesen hozzám nyomódott, mire mindketten felnyögtünk. <br />
Ujjai behatoltak a nadrágom alá, és lassú mozdulatokkal kezdtek el dörzsölni, ott, lent. Minden izmom megfeszült, az izgalom vibrálva söpört végig rajtam, megérkezve arra a pontra, ahol Niall ujjai foglalatoskodtak. Képtelen voltam mozdulni, az élvezet, amit Niall nyújtott, varázslatos volt. Az én kezeim is maguktól indultak útnak, megállapodva Niall nadrágján. Egy halk sóhajt hallottam meg felőlem, mikor tenyeremet óvatosan egyre inkább domborodó férfiasságára helyeztem. Lassan, elővigyázatosan kezdtem el le, és fel mozgatni a kezem, mire éreztem, hogy Niall csípője a kezemmel együtt mozgott. Nagyot nyeltem, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat, majd úgy döntöttem, hogy kicsit gyorsítok a tempón. Niall halkan nyögdösni kezdett, hangja pedig a legszebb zene volt a fülemnek. Hirtelen Niall megmozdult, majd kezeit a fenekem alá csúsztatta, benyúlva a nadrágomba, és lehúzta rólam azt, majd ugyanezzel a lendülettel ő is megszabadult a fölösleges nadrágjától. Megragadta a csípőmet, és egy határozott, erős mozdulattal az ölébe ültetett, egyik lábamat átvetve a csípőjén. A mellkasának dőlve hallgattam a szívverését, ami ugyanúgy, mint az enyém, a szokásosnál sokkal intenzívebb volt. Egyszerre lélegeztünk, a testünk egy ritmusra emelkedett. Semmi más nem hallatszott a szobában, a homályba borult falak a mi hangunkat visszhangozták. <br />
-Szeretlek, Niall.-szaladt ki a számon, mindenféle előre gondolkodás nélkül. Niall nem felelt, csak szorosan átkarolt, és fentebb húzott az ölében, bár már nem volt hova, mert a lehető legközelebb ültem hozzá. Kezeit a derekamra tette, és lágy kézmozdulatokkal ösztönzött a mozgásra. Elfúlva nyomtam a homlokom az övének, éreztem, hogy a teljes megsemmisülésig már nem sok kell. Tovább folytattam a csípőm érzéki mozgatását, míg Niallből egy nyögés nem szakadt fel.<br />
-Jézusom...-nyögött fel, majd újból megragadta a testem, és felém kerekedett.<br />
A testünk harmonizálni kezdett egymással, éreztem, hogy a szívem majd kiszakad a mellkasomból, oly hevesen zakatolt, az egész testem bizsergett, és tudtam, hogy nemsoká teljesen magába szippant a mámor édes állapota. Körmeim erősen mélyedtek bele Niall hátába, pedig megpróbáltam visszafogni magam, ami jelen pillanatban nem igazán sikerült. Kétségbeesetten öleltem magamhoz Niall verejtékben úszó, lüktető testét, és csókoltam bele a vállába, miközben ő arcát a nyakamhoz fúrta. Teljesen hozzám préselte magát, nem jelentett már akadályt a köztünk levő ruharéteg, ami időközben lekerült rólunk. Niall felém hajolt, szemeink pedig egy vonalba kerültek. Kéjes tekintettel nézett a szemeimbe, haja csapzottan tapadt a homlokára, és a tekintetemet kutatta.<br />
-K-készen állsz?-kérdezte hebegve, nekem viszont kis időbe telt, míg felfogtam, mit kérdez. Nem értettem, miért kérdezi, de nem is akartam jelen pillanatban agyalni rajta. Minden kiesett az agyamból, ami nem Niall volt. Teljesen elkábított, azt sem tudtam, hány óra van, milyen nap, vagy hogy egyáltalán hol vagyunk. Semmi, az ég világon semmi más nem érdekelt, csak az, hogy végre, újból Niallel lehetek, ténylegesen. Mindennél jobban hiányzott már.<br />
Niall izmai mind megfeszültek, és egyszerre nyögtünk fel a kéjes érzésre, ami elöntött mindkettőnket. Még erősebben vájtam körmeimet Niall hátába, a vállába haraptam, fogaimmal összecsípve a bőrét. Niall a nyakamra tapasztotta a száját, enyhítve hangjának erején. Lassú, gyötrelmes mozdulatokkal érte el, hogy újra és újra felsóhajtsak, a fejem kótyagossá vált, elvesztettem a józan eszemet. Lassan, fokozatosan épült fel köztünk a gyönyör, már az ajtajában kopogtattam, pillanatokon belül pedig az ajtaja kinyitódott előttem, és én elgyengülve, megsemmisülve estem be rajta, Niall pedig követett...</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-37598723773447093522013-11-08T12:15:00.001-08:002013-11-08T12:15:42.555-08:00(II./50.) A tettek beszéltek...<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjO_CuxCiJEOiWNvZLtA4SZ9D-Agn1ROc_10-0wjk6UpFmgj5Q7RynarncbRZkx7vb-ir6WuzeyAbXqrG2rU7VVMNotTrBA8STCl5pmkX8Oof-eWiqca7bt359Kd3QCBYFMSxgy4FFXmmQ/s1600/tumblr_lkksmlqWNR1qg5f33o1_500_large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="181" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjO_CuxCiJEOiWNvZLtA4SZ9D-Agn1ROc_10-0wjk6UpFmgj5Q7RynarncbRZkx7vb-ir6WuzeyAbXqrG2rU7VVMNotTrBA8STCl5pmkX8Oof-eWiqca7bt359Kd3QCBYFMSxgy4FFXmmQ/s320/tumblr_lkksmlqWNR1qg5f33o1_500_large.gif" width="320" /></a>Sziasztok Drágák!<br />Szerintem nem haragszotok meg, ha most nem kezdek el itt dumálni. Amit mondani akarok az annyi, hogy KÖSZÖNÖM!:) Minden mást csoporton belül meg tudunk beszélni. :)<br />Remélem tetszeni fog a rész, nem lett olyan hosszú, ne tudom, kire, milyen hatással lesz, de megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból. Remélem, sikerült. :)<br />Jó olvasást! xoxo Dóri :*<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
Az világ megszűnt létezni arra az időre, amíg a karjaiban tartott, én pedig öleltem magamhoz, kétségbeesetten, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne a kezeim közül. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Éreztem, teljes egészében, hogy itt van velem, az agyam mégis képtelen volt felfogni, folyamatosan azt szajkózta, hogy ez csak egy álom, egy gyönyörű álom, amiből hamarosan felébredek, és ugyanott találom magam, ahol eddig voltam.<br />
Nem mertem kinyitni a szememet sem, annyira féltem, hogy mindez nem valódi. Éreztem, hogy a szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiszakad a mellkasomból, és a torkom is szorulni kezdett. <br />
Teljesen lemerevedtem, az egyetlen dolog, amire a testem reagált, az Niall karja volt, ami lassan kezdett ellazulni körülöttem. Még mindig lehunyt szemmel fúrtam a vállába az arcom, miközben óvatosan lecsúsztam az öléből, és a saját lábamra álltam. <br />
Leszegett fejjel bámultam lefelé. A tekintetem négy lábba ütközött, két fekete, elnyűtt tornacipőbe, és egy fehér, magas szárú Suprába. Ideje felébrednem, mert száz százalék, hogy nem hallucinálok. Valóban Niall áll előttem, és én mégsem merek felnézni rá. <br />
Tovább tanulmányoztam a földet, amikor lassan egy kéz érintette meg az államat. Érintésének hatása olyan szintű robbanást idézett elő bennem, hogy képes lettem volna ott helyben összeesni. Gyengéden emelte fel a fejemet, egészen addig, míg a szemünk egy vonalba nem került, és a tekintetünk össze nem kapcsolódott. Sötét volt, de a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Abban a pillanatban, hogy kék íriszei mélyen az enyémbe fúródtak, a bennem levő érzések egyszerre törtek a felszínre. Könny szökött a szemembe, és akár egy rugó, úgy löktem neki magamat Niallnek, kezeimmel szorosan átfogva a nyakát. Nem tudtam tovább visszatartani az érzéseimet, a bennem felgyülemlett fájdalom, hiányérzet, bűntudat, és a helyzet meglepettsége hangos sírás formájában szakadt fel belőlem. <br />
-Istenem, Lizzie...-szólalt fel elsőnek Niall, mély, rekedtes hangja zene volt füleimnek. Olyan régen nem hallottam már ezt a hangot, hogy még ez is újabb löketet adott a síráshoz.<br />
-N-niall, a-annyira hi-hiány-oztál.-nyöszörögtem szinte érthetetlenül, mire Niall ölelése erősebb lett körülöttem, és arcát a hajamba fúrva húzott még közelebb magához. Illata fenséges volt, pont olyan, mint amilyenre emlékeztem. Görcsösen kapaszkodtam belé, szívtam be az illatát. Annyi minden megfordult ezekben a pillanatokban a fejemben, mit keres itt, hogy jött ide, miért van itt, tudja-e az igazságot, viszont nem volt erőm hozzá, hogy mindent megkérdezzem tőle. Pillanatnyilag az egyetlen dolog, ami érdekelt, az Ő maga volt. Azt a rengeteg szenvedést, amin keresztül mentem, mind abba az ölelésbe akartam fojtani, és nem akartam elengedni. Ki akartam élvezni a viszontlátás örömét.<br />
<br />
*Niall szemszöge*<br />
A házban teljes volt a sötétség, amikor megérkeztem, mégis félve léptem be az ajtón. Gyors körbenézés után örömmel láttam, hogy minden úgy történt, ahogyan azt Marcus megígérte.<br />
A gyomromban a görcs nem akart oldódni, egészen addig, amíg meg nem láttam Lizziet a kapuban. Akkor, abban a a pillanatban nemhogy a gyomrom görcsölt, egyszerűen mozgásképtelenné váltam. Az egész testem megmerevedett, és bár fel kellett volna azonnal állnom, nem ment. Szégyen, nem szégyen, férfi létemre elgyengültem abban a pillanatban, hogy megláttam Őt. Bukdácsolva lépkedett felém, még nem is vett észre. Biztos, hogy ivott, akkor megy így, leszegett fejjel, lomhán. Jesszusom, Niall, lélegezz! Beszív...kifúj...beszív...megint kifúj...nem megy. Nem tudok lassítani a szívverésemen. Nehezen mozgásra bírtam a lábaimat, amik levittek a lépcső legaljáig. A tekintetemet eközben képtelen voltam elszakítani róla. Még így, kicsit spiccesen is olyan elbűvölő, mint máskor. Hosszú, dús haja rakoncátlanul omlik az arcába, amit idegesen csapkod ki onnan. A szokásos fekete tornacipője van rajta, a szokásos laza, de mégis elegáns ruháival. A szívem bukfenceket hányt a mellkasomban, a pulzusom pedig az egekben cikázott. És ekkor...ekkor felemelte a fejét, és észrevett. Azonnal megállt, mi több, meghökkent. Értetlenül rázta a fejét, és pislogott sűrűn. Nem hitt a szemének. Oda akartam szaladni hozzá, és mondani, hogy nem álmodik. Magamhoz akartam ölelni, és a fülébe suttogni, hogy ne féljen, itt vagyok, és semmi baj nincs, de egyszerűen leblokkoltam. A lábaim földbe gyökereztek, a szavaim pedig mind a torkomon rekedtek, különösképpen akkor, amikor eljutott Lizzie tudatáig, hogy valóban én vagyok az, és felém futva ugrott az ölembe. Szó nélkül ragadtam meg, és emeltem fel, lábait a derekam köré kulcsolta, és kezeivel a hátamat markolta. Az ég szerelmére, Niall, szólalj már meg! Akárhogy is erőlködtem, nem ment. Túl nagy hatással volt rám testének közelsége, az illata az orromba szökve kábított el. Feladtam, nem erőlködtem tovább a beszéddel. Mert akkor, abban a pillanatban a tettek beszéltek, mindkettőnk helyett. <br />
Eddig minden nap felidéztem magamban az arcát, mosolyát, az illatát, és gyengéd érintéseit. Most mindez itt van a kezemben, és nem akarom elengedni. Ha tudná, mennyire hiányzott. Ha tudná, olykor mennyire vágytam rá, hogy velem legyen...néha, már szinte elviselhetetlenné vált a hiánya. A srácok nem egyszer ugrattak vele, hogy mennyire el vagyok veszve, nem tán szerelmes vagyok? Jókat röhögtem rajtuk. Mert igen, az voltam. Olyan voltam, akár egy fiatal tinisrác. Szenvedtem, sokszor elég látványosan. Nem hittem volna, hogy bárki képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem. A távolság sosem volt akadály semmiben, mégis, a legnagyobb ellenségemmé vált. <br />
Leírhatatlan érzés újra itthon lenni, vele. Még mindig úgy csimpaszkodik rajtam, akár egy kis majom. Lassan lefejtettem a kezeim magam körül, ő pedig lecsúszott az ölemből. Nem nézett fel rám, a földet kémlelte kettőnk között. Miért nem néz fel rám? Istenem, remélem nem azért, mert nem tud a szemembe nézni. Remélem, iszonyatosan remélem, hogy nem haragszik rám, mert akkor vége mindennek. De én voltam a barom, hogy nem kerestem. A fenébe is...<br />
Óvatosan emeltem fel a kezem, hogy az állát megérintve ösztönözzem arra, hogy a szemembe nézzen. Bőre tűzforró volt, a kezem pedig jéghideg. Lizzie összerezzent az érintésemre, és abban a pillanatban, hogy a tekintetünk összeforrt, az ajkai remegni kezdtek, majd sírásban kitörve ugrott újból a nyakamba.<br />
-Istenem, Lizzie...-suttogtam magamhoz szorítva törékeny testét. Ezek kívül nem tudtam mást kipréselni magamból, mert annyira fájt, hogy így látom őt, ennyire összetörten. Szerettem volna minél előbb megszüntetni a fájdalmát, mert éreztem, hogy én is kezdek gyengülni, még ennél is jobban. <br />
-N-niall, a-annyira hi-hiány-oztál.-szipogott, arcát erősen a mellkasomba fúrva. Még erősebben szorítottam magamhoz. Ideje, hogy a kezdeti sokk után mindketten összeszedjük magunkat. Most rajtam a sor, hogy férfiként viselkedjek, és én tegyem meg az első lépést. Nem nézhetem tovább, hogy ez a lány valami olyan miatt szenved, amiért nem kellene. <br />
-Gyere, Lizzie, menjünk be...-szólítottam meg a lehető leglágyabb hangon, reménnyel telve. Rám emelte hatalmas, sírástól megduzzadt szemeit, majd lassan bólintott egyet, az ajkát kemény vonallá préselve. Istenem, azok az ajkak...csábítóak. Még így, kisírt szemekkel, kócosan is gyönyörű, és kívánatos. Nehéz kontrollálnom magam, és bennem tomboló érzéseket. Belülről forrok, és csak idő kérdése, hogy kitörjek. Lizzie, mit teszel te velem? Egy halvány mosolyt küldtem felé, de már nem látta, ugyanis lehajtott fejjel indult meg az ajtó felé, én pedig követtem...<br />
<br />
*Lizzie szemszöge*<br />
Magamban számoltam a másodperceket, amik még hátra voltak addig, amíg a lábaim felmondják a szolgálatot, és összeesek. Annyi minden volt, amit hirtelen mondani akartam, de nem tudtam hogyan kezdjek bele. Túl sok volt a felgyülemlett dolog. Vártam, hogy majd Niall kezdje el a beszélgetést. Nem akartam egyből lerohanni, és bombázni a kérdéseimmel, de a bensőm mást sugallt, ahogy a testem bizsergése is, amit pusztán a jelenléte okozott. Mindennél jobban meg akartam csókolni, de féltem. Féltem, a reakciójától, attól, hogy esetleg elutasít. Épp ezért hangtalanul baktattam fel a lépcsőn, be a lakásba. Niall mögöttem jött, egyik kezét a vállamra téve. Már ettől,a ruhán keresztüli érintéstől is hő áradt szét a testemben. Jézusom, Lizzie, koncentrálj...<br />
Lassan nyitottam ki a bejárati ajtót, szorosan közel maradva az ajtóhoz, amíg Niall belépett mellettem. A kapcsoló felé nyúltam, hogy feloltsam a villanyt, amikor is Niall teste az enyémnek nyomódott, én pedig az ajtóhoz préselődtem, és az nagyot csattant, ahogyan becsukódott. A kemény fa nyomta a hátam, de a kellemetlen érzés azonnal elszállt, mikor Niall mellkasa az enyémhez ért, szorosan. Forró leheletét éreztem az arcomon, a fejem pedig lángolt, hála a sötétnek, nem látszódott. Körülöttünk sírni csend volt, az egyetlen, amit hallottam, az a vérem lüktetése a fülemben. A sötétségen keresztül megtaláltam Niall tekintetét, a légzésem szaporább lett, amint egyik kezét a derekamra csúsztatta, másikkal pedig gyengéden megsimította az arcomat. Arca már csak pár centire volt az enyémtől. Kezdtem elveszíteni az eszemet, a gondolataim összekuszálódtak, és egyetlen egy pontban futottak össze. Akarom az ajkát az enyémen. Egyszer csak azt éreztem, hogy a homlokát az enyémhez dönti, és az orrunk is egymáshoz ért. Ujjai a fülem mögötti érzékeny pontot cirógatták, a szemhéjam magától csukódott le érintésének hatására. <br />
-Hogy kerültél ide?-szaladt ki a számon, önkénytelenül.<br />
-Miattad jöttem.-válaszolt hirtelen, elfúló hangon. <br />
-Sajnálom...-sóhajtottam, mire Niall keze megszorította a derekamat.<br />
-Te ne sajnálj semmit...é-én kérek bocsánatot.-mondta rekedtes hangon.<br />
-De, de N...-nem bírtam befejezi a mondatomat, mert Niall ajkai lecsaptak az enyémekre, és kétségbeesetten kezdték el ostromolni azokat. Hirtelen el is felejtettem, mit is akartam mondani, de nem csak azt, hanem a fejemben kavargó összes gondolatot is. Csak éreztem.<br />
Mintha egy időzített bomba robbant volna fel, olyan energiával, és olyan erővel viszonoztam a csókját. Ujjaimmal a hajába szántottam, olyan közel húztam magamhoz, hogy már szinte levegő sem maradt köztünk. Niall hirtelen megragadta a combjaimat, és az ölébe húzva nyomott neki újra az ajtónak. Egy nyögés szakadt fel belőlem, amikor Niall megszorította a combomat, és teljesen nekem préselte a testét. Követelőzően fúrtam a nyelvem az övéhez, még többért könyörögve. Minden, az eddig bennünk lappangó kételyek, és a vágy keveredve ütött ki rajtunk. Mert ez volt az igazság. Bármi is történt, akármilyen megbeszélendő probléma áll is most fent, az egymás iránt érzett vágyunk ezúttal erősebb. Képtelenek lennénk tiszta fejjel beszélni, azután, hogy két hét óta még csak nem is láttuk egymást. Szavakkal nem is lehet elmondani azt az érzést, amit kivált belőlem alapjában véve, ráadásul most ez az érzés az ezerszeresére sokszorozódott. Az a fránya távolság...<br />Hatalmába kerített érintéseinek, és csókjainak a mámora, az elmémet köd borította el, és kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Csókjai vadak voltak, fantasztikusak, és követelőzőek. Mintha mindent ebbe próbált volna meg elfojtani. <br />Ujjaim újból a hajába szántottak, végig a tarkóján, ő pedig még jobban az ajtónak nyomott, amikor is egy furcsa érzés hasított belém, és vágott gyomron. Még mindig nem tudom hogyan, miért, és mikor érkezett ide. Fogalmam sincs róla, hogy tudja-e az igazságot. Mi van, ha azért van itt, mert a rossz hírt akarja közölni velem? Ó, te jó ég...Niall régebben azt mondta nekem, hogy van benne annyi gerincesség, hogy egy kapcsolatot élőben, szemtől szemben zár le, nem pedig bunkó módon, telefonon, vagy bármely más eszközös keresztül.<br />
A végtagjaim zsibbadni kezdtek ezekre a gondolatokra, és az eddig vadul verdeső szívem hirtelen a torkomba ugorva akadályozta a légzésem. Elfogott a pánik.<br />-Lizzie, baj van?-hallottam meg Niall ijedt hangját, amint elengedett, és a talpam újra érintette a talajt.-Lizzie, az Isten szerelmére, válaszolj már!-tartott meg a kezemnél fogva, én pedig csak meredtem előre, próbálva megkeresni a hangomat.<br />-K-kérlek mondd el...-hebegtem.<br />-Mit?-kereste a tekintetemet reményvesztetten.<br />-Amiért itt vagy...-préseltem ki magamból, körmeimet pedig a tenyerembe vájtam, hogy eszméletemnél maradjak, érezve a fájdalmat. Niall idegesen fújta ki a levegőt, majd kezei közé fogta az én kezem, és húzni kezdett, be a nappaliba.<br />Még mindig nem égett a villany, de a hatalmas üvegablakokon keresztül beszökött a hold éjjeli fénye, keveredve az utcai lámpák világításával, így kellemes félhomályba burkolta a nappali azon szegletét, ahol a kanapé volt. Nehéz léptekkel haladtam Niall mögött, majd a kanapéhoz érve hagyta, hogy én foglaljak helyet elsőnek, majd leült mellém, és szembe fordult velem. A szívem kettőt vert egy helyett, nem sok hiányzott, hogy leforduljak a kanapéról, és megkóstoljam a padlót. Az egyetlen, ami megtartott, az Niall keze volt, amikor a félhomályban megkereste az enyémeket, és gyengéden simogatni kezdte a kézfejemet.<br />-Féltem ettől a találkozástól, azt be kell vallanom.-kezdte, mire nagyot nyeltem, és feléje fordítottam a tekintetemet. Láttam rajta, hogy komoly dolgot akar mondani, és e miatt zaklatott. Éreztem a keze remegésén, ahogy aprókat simított a bőrömön. Ahogy a szemébe néztem, mintha valami bátorságféle suhant volna át az arcán, mert mély levegőt vett, és folytatta.-Rengeteg minden történt velünk ez alatt a két hét alatt, és fogalmam sincs hol kezdjem, de megpróbálom.-szívott be újra egy mély levegőt.-Egy hatalmas idióta vagyok, amiért nem válaszoltam a hívásaidra, most már tudom, hogy hiba volt figyelmen kívül hagynom őket.-hirtelen fejezte be a mondatot, és lehajtott a fejét.-Olvastam a híreket.-mondta alig hallhatóan, mire a szívem megugrott a mellkasomban.-Amikor elsőnek megláttam, én...én nem hittem a szememnek, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez igaz.-kezdett el dadogni, ez pedig annak a jele volt, hogy még jobban összezavarodott, bennem pedig mintha kést forgattak volna, olyan érzésem támadt.-Bíztam benned, de az a cikk...összetört.-ekkor hirtelen olyat tett, amire nem számítottam. Lehajolt, és a fejét az ölembe fektette, és átölelte a combjaimat, olyan erősen, hogy azt hittem, összeroppanok.-Sajnálom, Lizzie, annyira sajnálom, hogy kételkedtem benned.-könyörgött, erre pedig én zavarodtam össze. Mi a fene? Miért ő kér bocsánatot? Mi van?!<br />-Niall, mi...<br />-Azt hittem, hogy ez az egész igaz, amíg valaki észhez nem térített, és el nem mondta az igazságot...amit tőled is hallhattam volna, ha félreteszem azt a fene nagy egómat, és felveszem azt a rohadt telefont.-vallotta be, én pedig teljesen elvesztettem a fonalat. Ki beszélt Niallel?<br />-Úgy szégyellem magamat, ne haragudj rám, Lizzie...<br />-Ki mondta el?-szaladt ki belőlem, ami legelőször eljutott a tudatomig. Niall ismét nagyot sóhajtott.<br />-Marcus...-mondta, nekem pedig lecsukódott a szemem, és egy apró mosoly szökött az arcomra. Hát persze, hogy Marcus.-Felhívott, és elmagyarázta, mi történt. <br />-Akkor, ez azt jelenti, hogy tudod, hogy...én nem...-nyögdécseltem, de szerencsére Niall még előbb megszólalt, minthogy kimondjam azt a szót.<br />-Tudom.-bólintott, mire nekem mázsás súly esett le a szívemről.<br />-Az egész olyan zavaros volt.-szólaltam meg, mert már úgy éreztem, van erőm hozzá.-Napokig én is azt hittem, hogy...megcsaltalak. Iszonyatos volt.-borzadtam meg visszagondolva az akkori szenvedésre.-Biztos voltam benne, hogy...elhagysz.<br />-Lizzie...<br />-De, tényleg azt hittem.-erősködtem.-És a legdurvább, hogy ha ez igaz lenne, akkor meg is érdemelném.<br />-De nem igaz.-jegyezte meg halkan, mosolygós hangon Niall, mire én is picit elmosolyodtam.<br />-Rettegtem tőle, hogy el fogsz hagyni...elviselhetetlen bűntudatom volt.-emlékeztem vissza. Niall ujjai ismét megtalálták az államat, megérintve azt fordított maga felé, így egyenesen a szemébe néztem. Tekintete perzselő volt, mélyre hatoló.<br />-Annyira sajnálom, hogy szenvedned kellett.-mondta őszintén, majd homlokát az enyémhez döntötte. Ez az aprócska mozdulat nekem, abban a pillanatban felért egy csókcsatával. Hirtelen minden olyan tisztává vált, Niallön pedig nyugalmat láttam, ami engem is megnyugtatott. Hüvelykujjával az arcomat cirógatta, forró lehelete pedig keveredett az enyémmel.<br />-És mi lett...a sráccal?-kérdezte egy idő után, mire nyeltem egyet.<br />-Megbocsátottam Jeremynek...-sóhajtottam.-Ez viszont nem azt jelenti, hogy elfelejtettem, mit csinált, de tudom, hogy nem volt más választása. Szerencsétlen szenvedett már eleget, és...nem tudom, egyszerűen csak én nem vagyok az a fajta, aki haragot tud tartani. <br />-Ez jellemző.-nevetett fel halkan Niall.-Még egy ilyen helyzetben is azt nézed, hogy a másiknak mi a jó.-rázta a fejét, majd közelebb hajolt hozzám.-Egy szerencséje van csak...hogy nem voltam itt, amikor ez történt.-erre a szívem nagyot dobbant.<br />-Niall, kérlek, ne bántsd.-ijedtem meg, mire Niall óvatosan megbökött az orrával.<br />-Ne aggódj, nem fogok egy ujjal sem hozzá nyúlni...Lizzie, felejtsük el mindezt.-fújta ki a levegőt szaggatottan.-Mindketten eleget rágódtunk már, feleslegesen. Nem tudom, mi célja volt ennek az egésznek, de büszke lehet magára, aki kitalálta. Sikerült fájdalmat okozni.-a torkom elszorult ezekre a szavakra, és újból leszegtem a fejem. <br />-Felejtsük el, Lizzie. Nem akarok e felől többet hallani. Nem érdekel. Csak egy rossz színjáték volt.-simított le, és fel a karomon, miközben ezeket mondta. Milyen furcsa. Én is pont ugyanezt mondtam Samnek. Csak egy rossz színjáték volt...<br />-Mit gondolsz, továbbléphetünk?-kérdezte Niall reménykedve, mire lassan bólintottam.<br />-Az lesz a legjobb.-feleltem.-Köszönöm, Niall, hogy hiszel nekem. Tudod, nagyon rossz érzés volt, hogy nem vetted fel a telefont, mikor én csak azt akartam, hogy tőlem halld először az igazat. Már tényleg kezdtem elveszíteni a reményt...-néztem fel rá hirtelen, pontosan a szemébe.-De most itt vagy, és csak ez érdekel.-vallottam be őszintén, mire láttam rajta, hogy megkönnyebbül.<br />Amikor azt mondtam, rosszul esett, hogy nem vette fel, enyhén fogalmaztam. Majdnem belehaltam abba, hogy rám se bagózott, és amilyen labilis vagyok most érzelmileg, a képébe ordítanék, amiért hagyta, hogy szenvedjek. De nem teszem, mert tudom, hogy ő is szenvedett. Kellett neki is egy kis idő, hogy helyre tegye a dolgokat, és a végeredmény itt van mellettem. Eljött hozzám, még mindig nem tudom hogyan, de itt van.<br />
És nem haragszik.<br />
És rettenetesen hiányzott. <br />Ez elnyom minden mást. Csak a most számít.<br />Felemelve a kezemet simítottam végig az arcán, hüvelykujjamat a füle mögé csúsztatva. Niall habozás nélkül nyomta bele az arcát a tenyerembe, lehunyt szemekkel. <br />-Van számodra valamim.-suttogta az ajkamra, mire elmosolyodtam.<br />-Micsoda?-kérdeztem vissza, a válasz pedig egy gyengéd, érzéki csók volt. Az egész testem beleremegett, újból köszönthettem azt a jóleső, régi érzést, ami mindig elöntött, amikor megcsókol. Hirtelen elhúzódott, majd felpattanva nyújtotta felém a kezét, amit mosolyogva fogadtam el. Egészen a lépcsőig mentünk, ahol egyszer csak megállt, és szembefordult velem, majd mosolyogva a szemembe nézett.<br />-Csukd be a szemed.-kérte mire, a szívem újból heves dörömbölésbe kezdett, a mai estén már ezredjére. Ha így haladok, megvan rá a esély, hogy szívritmus zavaros leszek. Mély levegőt vettem, majd úgy tettem, ahogy kérte. Emlékszem rá, milyen volt az első alkalom, amikor azt kérte, csukjam be a szemem. Féltem. De most nyugodt szívvel merem behunyni a szemem. Egyáltalán nem félek.<br />Két kar fonódott a felső karjaimra, és egy mellkas ütközött a hátamnak. Éreztem a szívét, ahogy dobog, ami mosolygásra késztetett, mellette pedig férfias illata az orromba szökve kezdett az őrület felé kergetni. <br />-Még mindig nem tudom, hogy kerültél ide.-szólaltam fel, miközben óvatos léptekkel haladtunk felfelé. <br />-Mindent megtudsz időben.-súgta a fülembe, mire csak még kíváncsibb lettem.-Rendben, itt vagyunk.-állított meg, mikor felértünk az emeletre, és kis sétálás után megálltunk.-Nyisd ki a szemed.-mondta finoman, ajkai majdnem a fülemhez értek.<br />A látvány lenyűgöző volt, csodálatos. Pislogás nélkül meredtem az előttem futó égősorok hangulatos fényére, a két babzsákfotelre a szobánk közepén, az üveg pezsgőre, és az apró, tenyérnyi nagyságú tortára, aminek egy 19-es gyertya pislákolt a tetején, és ami szintén ott hevert a két fotel között. Lebénulva fordultam Niall felé, akinek félénk kifejezés ült az arcán.<br />-Tudom, hogy nem a legjobb, de semmi pénzért sem mulasztottam volna el a születésnapodat.-mondta, mire a kezemet a szám elé kaptam, és a világ megfordult velem a születésnapom említésére.-Mert a fő ok, amiért itt vagyok, az ez.-nézett mélyen a szemembe, majd a zsebéhez nyúlt, és előhúzott egy kék bársonytokot. Abban a pillanatban megszűntem létezni. A térdeim remegve adták a tudtomra, hogy ezt ők nem fogják bírni, az arcom pedig égni kezdett.<br />-Szerettem volna én lenni az első, aki felköszönt téged.-folytatta, majd mindkettőnk tekintete a bársonytokra futott.-Tudom, hogy ilyenkor szoktak életre szóló kívánságokat, és bölcsességeket mondani, de...én csak annyit szeretnék, hogy legyél boldog.-nézett mélyen a szemembe.-És ha lehet, mellettem. Mert én mindent meg fogok neked adni, amire szükséged van, ígérem.-ekkor felpattintotta a tokot, amiben egy aranyozott gyűrű volt, a közepén egy rózsaszín kővel.<br />Úgy éreztem, mintha a föld kisiklott volna a lábaim alól. Egyszerre öntött el a boldogság, és indult el a bizsergés a lábujjamtól egészen a fejemig, Niall szavai, és ez a gyönyörű ajándék olyan mértékben hatott rám, hogy ha lehetséges lenne, elrepülnék.<br />-Istenem...-sóhajtottam, az ajkaim pedig remegni kezdtek, ahogyan Niall ragyogó tekintete egybeolvadt az enyémmel.<br />-Szabad?-kérdezte fél szemöldökét felhúzva, és csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy az ujjai között tartott gyűrűre gondol. Megbabonázva bólintottam.<br />Niall kezébe vette az én kezemet, és óvatosan felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Tökéletesen illett rám. Elérzékenyülve mosolyogtam Niallre, aki az ajkát beharapva vizsgálta az ujjamon a gyűrűt.<br />-Tökéletes.-jelentette be.-Pont, mint a viselője.-nézett újból a szemembe, mire az ájulás közeli állapot mellé még egy kis pirulás is társult.-Ez a kő, ami benne van, kívánságkő.-szólalt meg, én pedig kíváncsian hallgattam.-Egy betű van a kő aljára gravírozva, ami az én kívánságomnak a kezdőbetűje. Ezt én nem fogom neked elmondani.-húzta pajkos félmosolyra a száját. A lényeg, hogy ez a kívánság úgy fog teljesülni, hogy te nem tudsz róla.<br />-Istenem, Niall.-ugrottam a nyakába, miközben az arcomat végigszántotta egy kósza könnycsepp.-Köszönöm. Annyira köszönöm.-fúrtam az arcom a nyakához. Karjai körém fonódtak, és erősen tartottak, hogy össze ne essek.<br />-Boldog születésnapot, Lizzie.<br />-Szeretlek.-suttogtam a fülébe, mire még szorosabban ölelt magához.<br />-Én is szeretlek.-csókolta meg a homlokom, majd végigsimított a gerincem vonalán.-Te jó ég, hogy bírhattam ki idáig nélküled?-elhúzódva tőle a tenyerembe fogtam az arcát, majd rámosolyogtam. <br />-Itt vagyok, most már itt vagyunk. Csak ketten.-hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, mire Niall teste megrezdült, és tekintete a számra esett. Szeme útját pillanatokon belül a szája követte, én pedig boldogan fogadtam a tizenkilencedik évem első csókját, mert az óra 0:02-t mutatott, épp abban a pillanatban, hogy megcsókolt...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-68266129013398108732013-10-30T07:05:00.001-07:002013-10-30T07:07:53.934-07:00Sziasztok Drága Olvasóim!<br />
Mielőtt bármit is mondanék, szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek Titeket, és eszméletlenül hálás vagyok Nektek!<br />
Sajnos, rossz hírrel érkeztem...a héten olyan dolgok történtek velem, amire sosem számítottam volna, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy teljesen felfordult az életem. Mostmár nem időm nincsen írni, hanem egyszerűen képtelen vagyok az írásra koncentrálni, és mivel nem akarok csalódást okozni a rosszabbnál rosszabb részekkel, ezért úgy döntöttem, hogy egy időre abbahagyom az írást. Csak addig, amíg rendeződnek a dolgaim, és újból lesz erőm az íráshoz.<br />
Nagyon sajnálom, tudom, hogy pont talán a legizgalmasabb rész előtt mondom ezt, de nem tehetek mást. Remélem meg tudtok nekem bocsájtani. Mihelyst rendbe jönnek a dolgaim, ígérem, jelentkezek! Megcsinálom Facebook-on a csoportot, amibe aki szeretne, beléphet, ha pedig nem, azért sem haragszok meg...:) Itt a link: <a href="https://www.facebook.com/groups/177197555816595/">https://www.facebook.com/groups/177197555816595/</a><br />
Köszönöm az eddigi támogatásokat, a sok biztató szót, nem egyszer volt olyan, hogy Miattatok mosolyogva kezdtem neki a napnak! :)<br />
Köszönök mindent!♥<br />(p.s.:Remélem megnyitja nektek a csoportot, ha nem, akkor Loved you first-Lizzie&Niall néven keressetek rá)Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-74687563813135301302013-10-24T11:42:00.002-07:002013-10-24T11:42:34.278-07:00(II./49.) Remény...<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<a href="http://data3.whicdn.com/images/83059281/large.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="http://data3.whicdn.com/images/83059281/large.jpg" width="229" /></a>Sziasztok, Drága Olvasóim!<br />Megérkeztem az új résszel, ami egy kicsit másabb, mint az eddigiek, és hosszabb is. Ne haragudjatok, amiért ez ilyen sűrített rész lett, minden esetre, én élveztem, miközben írtam, remélem olvasni is élvezetes lesz! :)<br />Remélem mindenki jól van, bírja a sulit, kitartás, nemsoká szünet! :)<br />Kérlek még titeket, hogy szavazzatok a Facebook-csoport miatt, eddig nem szerettem volna csinálni, de ha azt látom, hogy szükség van rá, akkor csinálok. :)<br />Jó olvasást, sok-sok puszi: Dóri :*</div>
Ajánlott zene:<a href="http://www.youtube.com/watch?v=HGKTDdyC9KU&list=PLC5B98D5504596357">Scream</a><br /><br />
Képtelen lennék szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek elárasztottak, és kíméletlenül magukba szippantottak. Sejtelmem sem volt, mikor, de legfőképpen hogy hogyan kezdjek neki a dolgok helyrehozásának. Minden ellenem szólt, és már én is arra a szinte jutottam, hogy elhittem, valóban bűnös vagyok, és nem érdemlek már semmi jót. <br />
Jeremy két nappal ezelőtti vallomása a feje tetejére állította az amúgy sem szokványos életemet, ez a hirtelen jött fordulat pedig jó pár dolgot megváltoztatott bennem.<br />
Miután Marcus szó szerint felkapart a földről, velem maradt éjszakára, és együtt virrasztottunk. Az elején legfőképp abból állt a virrasztás, hogy az ágyra vetődve keltem ki magamból, és adtam ki a bennem felgyülemlett érzéseket, majd Marcus kivitt a fürdőbe, hogy mosakodjak meg, mert el fogok ájulni. Képtelen voltam kontrollálni magam, amit így utólag már kicsit szégyellek, hogy így kikeltem magamból, de akkor, abban a pillanatban semmi másra nem vágytam jobban, mint dühöngeni, és kárt tenni valamiben. Marcus, hű barátom, ezt egy párnával oldotta meg, amit a kezembe adott, én pedig erőből földhöz vágtam, vagy csak karmoltam, és a fejemre szorítva üvöltöttem bele. Szánalmasan viselkedtem, de legalább enyhült egy kicsit a nyomás rajtam, az agyamból kiürültek a fölösleges, értelmetlen gondolatok, és némiképp arra tudtam koncentrálni, ami fontos volt. A "hogyan tovább"-ra.<br />
-Nem hagyhatsz fel a tánccal, hiszen végre sikerült találnod egy normális helyet, ahol dolgozhatnál.-parancsolt rám Marcus, miközben keresztben feküdtem a nappaliban a kényelmes bőrkanapén, és próbáltam a lehető leglogikusabban gondolkozni.<br />
-Eszem ágában nincs abbahagyni a táncot.-jelentettem ki határozottan.-De azt nem tudom, hogy hogyan fogok ezek után visszamenni, vagy ami még rosszabb, egyáltalán visszafogadnak-e még...-estem kétségbe, mert ez a lehetőség eddig még meg sem fordult a fejemben. <br />
-Szerinted tudnál úgy koncentrálni a feladatodra, hogy közben ott van Sam, meg Jeremy is?-kérdezte gyanakvóan Marcus, mire elhúztam a számat.<br />
-Nem tudom...Tényleg nem tudom...-csóváltam a fejem tanácstalanul.-Nagyon szíven ütött Jeremy vallomása...azt hitem, hogy ő tényleg őszinte hozzám, erre pedig kiderül, hogy végig a vesztemre ment ki a játék...-csuklott el a hangom hirtelen.-Annyira naiv voltam, hogy hittem neki...de olyan kedves, és segítőkész volt, az egyetlen, aki érdeklődött irántam, és aki nem taszított el még azelőtt, hogy megismert volna...úgy fáj, hogy ezt pont ő tette velem.-éreztem, ahogyan a fájdalom ismét mardosni kezd belülről, gyorsan ültem fel, és gubóztam össze a kanapén. <br />
-Lizzie, ne sírj.-ölelt magához Marcus még azelőtt, hogy újból kifakadtam volna.-Tudom, hogy nagyon megbántottak, de próbáld meg elfelejteni azt a nyomorultat.<br />
-És mi az, hogy belém szeretett?-néztem fel fátyolos tekintettel.-Marcus, én már nem tudom mit higgyek el neki, és mit nem...Olyan zavaros ez az egész.<br />
-Figyelj, én nem látok annak a gyereknek a fejébe, de szerintem tényleg őszinte volt hozzád.-simított végig a hátamon.-Bár ez nem sokat változtat a tényen, hogy átvert, és kis híján tönkretett, de az lehetséges, hogy azért vallott be mindent, mert időközben megszeretett, és próbálta még menteni a menthetőt...-elmélkedett.-És azon se változtat sokat, hogy ha meglátom az utcán a golyóinál fogva rángatom ki a Temzéig, és dobom bele, had vigye a víz,-mondta halál komoly hangon, mire lesápadtam.-de ez nem rád tartozik, ezt majd elintézzük egymás között.<br />
-Marcus, kérlek, ne bántsd!-rántottam meg a pólóját, és bár fogalmam sem volt, miért védem Jeremyt, azt a fajta bűnhődési módot, amit Marcus levezetett az előbb, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám.<br />
-Miért ne? Megérdemelné.-makacskodott.<br />
-Tudom, és hidd el, legszívesebben személyesen tanítanám móresre, de a legjobb lesz, ha éretten viselkedünk, és nem rontunk tovább ezen az amúgy is elcseszett helyzeten.-szegtem le a fejem, nagyot sóhajtva.-Annyi mindenen keresztül mentem már, hogy egy ilyen már szinte meg sem kottyan...fáj, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Átkozottul fáj, hogy elárultak, és hülyét csináltak belőlem, de leginkább magamra haragszok, amiért sikerült behúznia a csőbe.<br />
-Nem a te hibád, hogy ennyire tenyérbemászó a stílusa.<br />
-De arról én tehetek, hogy megbíztam benne.-néztem Marcus szemébe.-Nem mondom, hogy örök életemre gyűlölni fogom, mert én nem tudok haragot tartani, de az az egy biztos, hogy sosem fogom elfelejteni, milyen csúnyán keresztbe tett nekem.-közöltem Marcussal, akinek aprót rándult a szája a mondatom végére.<br />
-Istenem, te lány...-húzott újra a karjaiba, majd belepuszilt a hajamba.-Annyit kell szenvedned, és mégis olyan egyenes, és bölcs vagy. Nagyon tisztellek, és felnézek rád, remélem tudod.-mondta, mire halványan mosolyogva néztem fel rá.-Nálad erősebb nővel még nem találkoztam...-jelentette ki, és ha jól láttam, a szemében büszkeség csillogott. Nem szóltam semmit, csak még erősebben magamhoz szorítottam, hogy merítsek belőle erőt.<br />
Az a nagy hibám, hogy túl hamar engedek közel magamhoz embereket, és túl hamar nyílok meg nekik. Ebbe a csapdába estem bele az imént, ami egy életre tanulságként fog lebegni a szemem előtt. Talán azért is engedtem Jeremyt olyan gyorsan a közelembe, mert eddig nem voltak negatív tapasztalataim ilyen téren. Niallnek is viszonylag hamar engedtem utat a szívemhez, aminek az eredménye meg is látszik. Marcus volt az a másik ember, akivel szinte rögtön megtaláltuk a közös hangot, és azóta egy hullámhosszon vagyunk. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ő már sokkal több, mint egy barát. Óv, és védelmez, akár egy testvér, ő az a személy, aki azonnal feltűnik ha segítségre van szükségem. Nem ez az első alkalom, hogy virraszt velem, és amikor csapot-papot otthagyva rohan, hogy a segítségemre legyen. Már emiatt is kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy nem tudom, hányszor hagyta már félbe a munkáját, miattam. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert ha ő nem lenne, már rég összetörtem volna, menthetetlenül. Marcus látott már nevetni, sírni, dühöngeni, berúgni, és ezeknek a keverékét is, szóval, már neki nem tudok újat mutatni. Megdöbbentő kimondani, de pár hét alatt úgy megismert, mintha legalább a fél életünket együtt töltöttük volna. Apa szintén nagyon hálás neki, már ő is bevallotta magának, hogy Niallön kívül Marcus az egyetlen, aki féken tud tartani, és meg tud nyugtatni, ha olyan helyzet adódik. Elfogadta Marcus másságát, sőt, ha lehet azt mondani, még tetszik is neki, no persze nem olyan értelemben. Ezért is nem csinál belőle nagy ügyet, ha Marcus itt marad estére, mert tudja, hogy semmi nem történhet köztünk.<br />
Részletesen átbeszéltünk mindent, vagyis, hogy pontosítsak, a beszélgetés abból állt, hogy én kiöntöttem Marcusnak a lelkemet, ő pedig összerakva a kirakós darabkáit valamiféle tanácsot adott, amivel úgy látta, hogy sikerülne javítani a helyzeten. Pár órával később, az eredmény változatlan volt. Kérdéses volt a tánc, és a legsúlyosabb probléma, Niall.<br />
-Eddig bármikor hívtam, nem vette fel...-mondtam elkeseredetten.-Vagy ki volt kapcsolva, vagy pedig ki sem csengett. Biztos vagyok benne, hogy látta a híreket, és mindent tud már.-kezdtem kétségbeesni.-Marcus, ha esélyt sem ad arra, hogy én magam mondjam el neki, mi történt, az csak egyet jelenthet...-nyeltem egy nagyot.-Nem kíváncsi rám, többé már nem.-ennél a pontnál újból elgyengültem, és engedtem a belülről fakadó kínnak, hogy szétáradjon bennem. Sírva borultam Marcus ölébe, aki, már ezen az estén úgy ezredjére vigasztal meg.<br />
-Lizzie, nyugodj meg, biztos van rá magyarázat, hogy miért nem veszi fel, és miért nem hív.-próbált megnyugtatni.-Csak gondolj bele, szegény milyen helyzetben lehet most. Az internetről megtud valamit a barátnőjéről, ami mellesleg nem is igaz, épp egy turné közepén van, biztos vagyok benne, hogy teljesen össze van zavarodva, és egy kis időre van szüksége. Meg fog keresni, ezt hidd el nekem.-simogatta a vállam, majd nagyot sóhajtott.-Szerintem elég volt mára ennyi ebből. Ideje lenne elmenned aludni, jót fog tenni egy kis pihenés.-mondta, és nem kellett győzködnie, teljesen egyetértetten vele. Rettenetesen kimerültem, és másra sem vágytam jobban, mint végre vízszintesbe menni, kizavarni a fejemből a gondolatokat, és aludni. <br />
-Igazad van.-sóhajtottam, mire Marcus megszorította a kezem.<br />
-Szeretnéd, hogy maradjak éjszakára?-nézett a szemembe, mire hálás mosolyra húztam a számat.<br />
-Megtennéd?-kérdeztem őszinte csodálattal a hangomban.<br />
-Ez csak természetes.-vonta meg a vállát, mire elérzékenyülve ugrottam a nyakába.<br />
-Fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni neked mindezt.-sutyorogtam a nyakába, mire az ölelése erősebb lett. <br />
-Bárcsak ne lenne mit meghálálnod.-válaszolt, én meg fájdalmasan elmosolyodtam.-Egyébként meg nem kell semmit meghálálnod. Ez a kötelességem, hogy segítsek, ha bajban vagy.<br />
-Köszönöm, Marcus.-sóhajtottam, és őszintén hálás voltam ennek az embernek mindenért, amit értem tett.<br />
-Na, menj aludni, királylány...holnap nehéz nap vár rád.-mondta, miközben lemásztam a kanapéról. A faliórára nézve kissé megszédültem, ahogy láttam, a mutató háromnegyed hármat mutatott. <br />
Nem volt erőm, hogy lezuhanyozzak, így csak gyorsan átváltottam a pizsamámat, miközben Marcus megágyazott magának a szobában levő kanapén, ami már az ő helyévé vált. Mindig ott aludt, amikor itt maradt. Nem beszéltük meg, egyszerűen csak úgy döntött, hogy az a hely tökéletes lesz neki, én pedig nem zaklattam a kérdéseimmel. Ez olyan néma megállapodás volt köztünk. <br />
Hulla fáradtan, émelygő fejjel, és sajgó testtel helyeztem végre magam kényelembe. Még betakarózni sem volt erőm. Az érzés, hogy végre megpihenhetek, felülmúlt minden mellékes szükségletemet. Még hallottam, ahogyan Marcus jó éjszakát kíván, majd lehunytam a szemem, és percek múlva elragadott az álom...<br />
Másnap az ébredés egyenlő volt a kínszenvedéssel. A fejem ólomnehéz volt, és sajgott, nem beszélve a hatalmas, vörös szemeimről. Oldalra fordítva a fejem Marcus még mindig a kanapén aludt, aranyosan szuszogott, bár a takarót sikerült lerugdosnia magáról. Gépies mozdulatokkal küzdöttem fel magam az ágyból, megpróbálva elnyomni magamban az érzést, hogy mindjárt széthasad a fejem. Lassan Marcushoz sétáltam, és gondosan betakargattam, ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Megérdemli, hogy hagyjam pihenni, miután az egész estéjét az én nyomorom hallgatásával töltötte. <br />
Hangtalanul botorkáltam le a lépcsőn, kávéért rimánkodva. A ház kongott az ürességtől, amit már kezdtem megszokni. Feltettem főni az kávét, majd úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt.<br />
Megszokásból a kapuhoz mentem, hogy ellenőrizzem a postát. Legnagyobb meglepetésemre, a ládában egy fehér boríték lapult, feladó, és minden más nélkül. Gyanúsan néztem szét magam körül, majd hezitálva, de feltéptem a borítékot.<br />
<i>"Tudom, hogy már ezerszer elmondtam, de sajnálom. Nemcsak a tegnapit, az egészet. Ritka elcseszett egy helyzet, amibe kerültünk...bárcsak ne ilyen úton ismertél volna meg, és akkor talán lehettünk volna barátok. Tudom, hogy ami megtörtént, már nem lehet visszacsinálni, és nem fogsz sose bízni már bennem, sőt, még a megbocsátást is megkérdőjelezem, de engedd meg, hogy elmondjak még pár dolgot. Először is, mindent kitálaltam Jacknek, ő pedig megígérte, hogy lesz egy beszélgetése Sammel. Niallt sajnos nem tudtam elérni, de próbálkoztam, végül inkább úgy döntöttem, nem zaklatom, mert úgysem hallgatna meg. Sajnálom, ezt is. Lényeg a lényeg, Lizzie, szeretném, ha tudnál még ez után boldog lenni, és ha segítség kell, bármiben, nekem szólhatsz. Segíteni akarok rendbe hozni, amit elrontottam...ha esetleg meg szeretnél verni, vagy rugdosni, azt sem utasítom vissza. Viszont egy dolgot ígérj meg. Nem hagyod abba a táncot! Jacknek elmondtam mindent, hogy miért nem jársz, és azt mondta, van egy utolsó esélyed...kérlek, élj vele! Számít rád! Esküszöm, hogy engem észre sem fogsz ott venni. Annyi kárt okoztam már neked, szeretném valahogy jóvá tenni. Tudom, hogy most látni sem akarsz, és lehet, hogy már rég összetépted ezt a levelet, de ha mégsem, akkor az azt jelenti, hogy visszatért az a Lizzie, akit...megkedveltem. Légy jó! Jeremy"</i><br />
Hitetlen mosollyal az arcomon hajtottam össze a levelet, a szememet forgatva. Hogy ez a gyerek mikre nem képes! A fenébe is...nem tudom utálni, pedig lenne okom rá. Bárcsak tényleg ne ilyen formában kellett volna megismernünk egymást. De ennek ellenére, képtelen vagyok gyűlölni őt. Legfőképp azért, mert látom rajta, hogy őszintén megbánta, amit tett, és még ha késő volt is, végül mindent bevallott. Nem beszélve erről a levélről, és a folyamatos bocsánatért esedezésért. Mindenki megérdemel még egy esélyt, nem igaz? <br />
Jeremynek igaza van, valóban kezd visszatérni az érzékeny Lizzie...aminek nem tudom az okát, hogy miért, hiszen napok óta nem hallottam a barátom felől, és arról sincs fogalmam, hányadán állok vele. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, viszont gyakran megfordul a fejemben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegetem a gondolatot. A tegnapi beszélgetés után, és ezt a levelet olvasva felcsillant bennem valami. Egy apró kis dolog, ami nem hagyja, hogy újból a mélybe süllyedjek. Egy kapaszkodó, amit ha nem engedek el, akár minden rendbe jöhet. Ez pedig nem más, mint a remény...<br />
Azzal az eltökélt szándékkal indultam vissza a házba, hogy ma ha törik, ha szakad, de beszélni fogok Niallel. Marcus még mindig a kanapémon aludt, és mivel nem akartam felébreszteni, a telefonommal együtt kiültem a teraszra, egy nagy bögre, erős kávé társaságában. Amióta apa és Melanie átköltöztek az új lakásukba, még magányosabbnak érzem magam ebben a hatalmas házban. Ezért is örülök annyira, hogy Marcus sokat van velem, mert így kicsit elterelődnek a gondolataim. Bevallom, hiányzik az üvöltözés le az emeletről a földszintre, vagy a ház egyik végéből a másikba, hiányzik, hogy egyszerre öt fajta zene bömböl max hangerőn, hiányzik a rendetlenség a konyhában, a szétdobált ruhák mindenhol, a tócsák a fürdőszobában, hiányoznak az esti hülyülések, a beszélgetések. Hiányzik Liam, Harry, Zayn, Louis, és a legjobban Niall. Nemcsak a ház üres nélkülük, hanem az életem is. Unalmasnak ugyan nem mondhatók, de szürkék a hétköznapjaim, úgy vágyom már arra, hogy ha véletlen elfelejtek mosolyogni, Louis addig csikizzen, míg hisztérikus röhögőgörcsöt nem kapok, hiányolom Harry megjegyzéseit, Zayn lazaságát, Liam kétségbeesett arát, amikor meglátja, hogy a ház romokban hever, pedig csak egy órára ment el itthonról. Epekedve vágyok már arra, hogy hátulról hirtelen karok fonódjanak körém, és öleljenek szorosan, miközben megszokott illatát az orromban érzem. Niall ajkai, ahogyan felderítő útra indulnak a nyakamon, és az arcomon, az érintései, a hangja, a szemei, amikkel bármikor el tud kábítani. Esténként a gyengéd cirógatása, vagy ahogy a hajammal játszik. Egy szót sem szólnék azért, hogy mindig szanaszét hagyja a cuccait, vagy hogy képes egyedül kienni a hűtőt, aztán meg nem pakol el maga után, azt sem hánynám a szemére, hogy sokszor annyira belemerül a fociba, hogy el sem jut a tudatáig, amit beszélek hozzá. Ezek mind eltörpülnek amellett, hogy mennyire szeretném már, hogy velem legyen, öleljen, és soha többé ne engedjen el. <br />
Helyet foglaltam hát, és tárcsázni kezdtem, de csak kicsengett, viszont nem vette fel, végül az üzenetrögzítő kapcsolt be. Ezt a műveletet legalább egy milliószor ismételtem meg, a létező összes variációban elmondva, hogy kérem, hívjon vissza, ha tud, és ne higgyen el semmit, amit az interneten látott, mert egy szó sem igaz belőle. Csak hívjon vissza, és elmondom neki az igazságot. Végül pedig hozzátettem, hogy bízzon bennem, iszonyatosan hiányzik, és szeretem.<br />
A kezdeti lelkesedésem kezdett lankadni, amikor órák elteltével még mindig nem sikerült elérnem Niallt. Kezdtem komolyan kétségbeesni. Ezt a napot erre szántam, mégis volt valami, ami ott motoszkált az agyam hátsó szegletében. Ahogy múlt az idő, és egyre inkább közeledett a napi próba időpontja, valami legbelül azt sugallta, hogy ideje szünetet tartanom, és visszatérni oda, ahol majdnem egy hete nem voltam.<br />
-Miért nem keltettél fel hamarabb?-lépett ki Marcus a teraszra, a szívbajt hozva rám.<br />
-Ne haragudj, nem volt szívem hozzá.-vontam meg a vállam a telefonom képernyőjét szuggerálva. Marcus odalépett hozzám, és fél karral megölelve egy puszit nyomott a fejem tetejére.<br />
-Sikerült valamennyire kipihenned magad?-kérdezte, ám én azonnal meghallottam a kérdés valódi jelentését. A "kipihenni magam" a "sikerült valamilyen döntést hoznod"-dal egyezik meg. Mélyet sóhajtottam, majd tekintetem az előttem levő asztalon heverő levélre tévedt. Felvettem, és Marcus kezébe adtam.<br />
-Ez mi?-vonta fel a szemöldökét.<br />
-Csak olvasd el.-mondtam, ő pedig úgy tett. Percek múlva összehajtotta a levelet, és merev arccal bólogatni kezdett.<br />
-Na, mit szólsz hozzá?-kérdeztem tanácstalanul, Marcus pedig a tarkóját vakarta.<br />
-Figyelj, ez még nem változtat azon, hogy majdnem tönkretett.-rázta a fejét, mire elhúztam a számat.<br />
-Tudom...-szegtem le a tekintetem.-De akkor mégis mi a fenét csináljak? Marcus, magam sem tudom miért, de képtelen vagyok gyűlölni.-néztem a szemébe, mire lassan leült mellém, és eltöprengve maga elé bámult.<br />
-Gondolod, hogy ha megbocsátasz neki, valamivel könnyebb lesz?-kérdezte rám nézve.<br />
-Szerencsétlen nagyon régóta úgy élt, mint egy alávetett. Nem ő akart nekem rosszat, egyszerűen csak teljesítette, amit mondtak neki.-védtem, fogalmam sincs miért.-Azzal, hogy utálom, még a helyzetem nem fog javulni. Ha megbocsátanék neki, legalább ennyivel kevesebb nyomná a lelkét, és...valamiért nekem is könnyebb lenne a lelkem.-vontam vállat. Ekkor döbbentem rá, hogy teljesen össze voltam zavarodva. A régi Lizzie sosem bocsátott volna meg egy ilyet, legyen az akárki. Egyáltalán mi az, hogy régi, meg új Lizzie? Eddig erre sem jöttem rá, de ezek szerint léteznek. <br />
Marcus nagyot sóhajtott, és megérintette a kezem.<br />
-Legyen úgy, ahogy jónak gondolod.-mosolygott rám szerényen.-Ha azt mondod, hogy ezzel neked is jobb lesz, akkor nem tartalak vissza. Csak légy nagyon óvatos, rendben?-nézett a szemeimbe féltőn, én pedig hálásan rámosolyogtam, és magamhoz öleltem. Mikor elhajolt, egy pillanatra megrökönyödtem.<br />
-Mi baj?-kérdezte azonnal.<br />
-A táncpróba, ma. Nem tudom, elmenjek-e.-haraptam be a szám.<br />
-Szeretnél?<br />
-Háát...-húztam el a számat.-Ott lesz Jeremy és Sam is.<br />
-Akkor ez tökéletes lehetőség lesz arra, hogy megmondd Jeremynek, megbocsájtasz, és ara is, hogy kitépd annak a ribancnak a haját.-jelentette ki lazán, mire elnyílt a szám.<br />
-Na de Marcus.-ütöttem meg a kezét, mire vállat vont.<br />
-Ugyan már, ne mondd, hogy nem lenne jó érzés. Plusz, meg is érdemelné, hogy megritkítsd azt a csodaszép hajkoronáját.-mondta egyszerűen, mire felhorkantam.<br />
-Ha tizennégy éves lennék, talán még meg is tenném, de nem úgy, hogy lassan...-fagytam le egy pillanatra, mielőtt még folytatni tudtam volna.-Lassan tizenkilenc éves leszek.<br />
-Pontosan két nap múlva.-bólintott Marcus mosollyal az arcán, mire bizsergés futott végig rajtam.-Mi ezzel a gond?<br />
-Semmi, semmi...-ráztam a fejem.-Csak annál szebb születésnapi ajándékot el sem tudok képzelni, mint hogy kidob a barátom.-mondtam letörten, Marcus erre hangosan sóhajtott egyet, majd felállt a helyéről.<br />
-Erről hallani sem akarok. Most pedig szedd össze magad, meg a táncos cuccaidat, mert nemsoká indulunk a próbádra.-jelentette ki határozottan, kinyújtotta felém a kezét, és engem is felhúzott a helyemről.<br />
-De hát addig még sok idő van.<br />
-Mindegy, előtte majd beülünk valahova. Na, gyerünk mozgás!-lökdösött befelé az ajtón, majd egyenesen fel az emeletre. Azt még nagylelkűen megvárta, hogy összeszedjem a cuccaimat, majd minden úgy történt. ahogy azt eltervezte. <br />
A gyomrom görcsbe ugrott abban a pillanatban, ahogy átléptem az épület küszöbét. A pulóverem kapucnijába próbáltam meg elrejtőzni, mert olyan érzés volt, mintha mindenki engem bámult volna. És ez most rosszabb volt, mint legelőször. Lehajtott fejjel, és vadul kalapáló szívvel vágtattam felfelé a lépcsőn, egy célom volt csak, elérni Jacket, hogy beszélhessek vele. Addig nem akartam senkivel sem társalogni, míg vele nem beszéltem. Az ajtó félig nyitva volt, kihallatszott a bent tartózkodók nevetgélése. A kezeim remegtek, ahogyan az egész testem is. Iszonyatosan féltem belépni oda, ahol napokkal ezelőtt a legjobb perceimet töltöttem. Lassan nyúltam az ajtó felé, mély levegőket véve, majd mozgásra bírtam a lábaimat, és egy lépéssel bent termettem. Nem mertem felnézni, mégis muszáj voltam, hogy megtaláljam Jacket. A fülemben dörömbölő vértől alig hallottam valamit, csupán csak hangfoszlányokat, mégis, amikor már teljesen bent voltam a teremben, a beszélgetések mintha elhaltak volna. Csak egyetlen egy pillanatra emeltem fel a szememet a padlóról, és az elég volt, hogy többszörösen is elsüllyedjek. A terem végében Jeremy guggolt, tekintete rám szegeződött, a keze pedig megállt a levegőben, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Sam, és a csatlósai szintén bent voltak, mind engem bámulva. És persze, legmesszebb tőlem, ott állt Jack, aki épp vadul magyarázott valamit, de a hirtelen csendre ő is felfigyelt. Éreztem, hogy az arcom olyan vörös, mint a rózsa, és hirtelen olyan melegem lett, hogy majdnem elégtem. Kifújva a levegőt erőt vettem magamon, és egyenesen Jack felé indultam. Megálltam előtte, és félénken a szemébe néztem.<br />
-Üdv újra itt, Lizzie.-köszönt, majd hirtelen elmosolyodott, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről. Körbenézett, majd megfogta a karomat, és kicsit arrébb húzott, távolabb a tömegtől.<br />
-Jeremytől tudom, mi történt.-suttogta, én pedig szégyellni kezdtem magam.-Figyelj, én csak annyit, kérek, hogy a magánügyeket próbán kívül intézzétek, és itt ha lehet, ne essetek egymásnak, mert az nem tenne jót a csapatnak. Menni fog?-kérdezte bizakodón, mire lassan, de bólintottam.-Na, ennek örülök. Akkor, nemsoká kezdünk.-kacsintott rám, majd elment onnan. Tudtam, hogy a mögöttem levők néznek. Tudtam, hogy egyszer úgyis szembe kell velük néznem, és úgy határoztam, hogy ez az egyszer, most lesz. Nem viselkedhetek úgy, mint aki bűnös, hiszen én nem csináltam semmit. Itt nem én vagyok az, akinek szégyenkeznie kell. <br />
Határozottan fordultam meg, és néztem közvetlenül a mögöttem állókra. Jeremyvel azonnal összeakadt a tekintetünk, és egyből lesápadt, amikor elindultam felé, majd letettem mellé a cuccaimat.<br />
-Sz-szia...-dadogta egy pár másodperc sokk után.<br />
-Szia.-mosolyogtam rá halványan. Az arcomat fürkészte, gyanakvóan, valószínűleg azt vizsgálta, valóban mosolygok, vagy épp kitörni készülök.-Nyugi, nem kell félned tőlem.<br />
-T-tényleg?-kerekedett el a szeme, mire nagyot sóhajtottam.<br />
-Figyelj, felejtsük el, ami történt.-jelentettem ki, Jeremy álla pedig szinte koppant a padlón.<br />
-K-komolyan mondod?-lepődött meg, mire bólintottam.-Te jó Isten...<br />
-Egyszerűen csak nem akarok utálkozni, kinőttünk már abból a korszakból.-vontam vállat.-Persze, ez nem jelenti azt, hogy el van felejtve a dolog.-tettem hozzá, mire némiképp lefagyott a mosoly az arcáról, de bólintott.<br />
-Persze, megértem...-bólintott, majd a szemembe nézett.-Annyira jó vagy hozzám, pedig meg sem érdemlem. Köszönöm, Lizzie.-mondta, én pedig a szememet forgattam.<br />
-Elég ebből, oké? És ha lehet, többet ne is említsük ezt.<br />
-Úgy lesz.-bólintott, majd látványosan fellélegzett, és belekortyolt az üdítőjébe. Ki kellett mennem a mosdóba, és mialatt, oda tartottam, elkaptam egy rosszmájú megjegyzést, amit nekem szántak, csak épp a hátam mögött.<br />
-Miss ártatlan, na persze.-horkant fel Sam, mire megdermedtem. Mély levegőt vettem, és kimérten hátrafordultam.<br />
-Parancsolsz?-kérdeztem félre billentett fejjel.<br />
-Ó, nem tényleg nem.-legyintett, mire egy lépéssel közelebb mentem hozzá.<br />
-Tudod Sam, ideje lenne már megtanulnod a saját életeddel foglalkoznod. Mert elhiszem én, hogy az olyan tökéletes, de attól még nincs jogod másét tönkretenni.-mondtam, egyenesen a szemébe.<br />
-Tönkretenni?-vonyított fel.-Kis csillag, te tetted tönkre a saját életedet azzal, hogy megcsaltad a sztár barátocskádat az egyik csapattársaddal.-bökött Jeremyre, aki gyilkos pillantást lövellt felé.<br />
-Nem mondtam, hogy becézgethetsz. A másik dolog, hogy hatalmas tévedésben vagy.-mosolyodtam el cinikusan.-Azzal sokkal inkább tönkre lehet tenni egy életet, ha zsarolással tartunk a markunkban valakit. Ha már csak így lehet hatalma az embernek, az már veszett ügy. De te Sam, büszke lehetsz magadra.-bólintottam.-Alig ismerlek, és te sem ismersz engem, mégis az első lépésed az volt, hogy megpróbálj keresztbe tenni nekem. Hát gratulálok, ha te így ismerkedsz, ne várd azt, hogy a jövőben is lesznek rendes kapcsolataid. Plusz, ha valakit megfenyegetsz, az sem jó pont.-tártam szét a karom.-Mert lehet, hogy széthullik a kapcsolatom, de legalább a becsületem még megvan, és a tudat, hogy nem tettem tönkre senki életét.-léptem egy lépést közelebb hozzá.-Jeremy mindent elmondott. Mindent tudok. Szép kis terv volt Sam, de el kell keserítselek. Hiába való volt, ugyanis én sosem akartam átvenni a helyedet. De ha ez a legnagyobb vágyad, hogy megtartsd a pozíciódat, sok sikert kívánok hozzá.-mondtam a szemébe.-Csak egyet kérek. Engem hagyjál békén, mert nem vagyok kíváncsi rád, és a pitiáner játszmáidra.-közöltem vele egyszerűen, mindenféle érzelem nélkül. Körülöttünk mindenki elcsendesedett, lefagyva hallgatta, ahogyan kiosztom Samet. Mert sajnos, vagy nem, ez végül kiosztás lett. Muszáj voltam neki megmondani a magamét. Velem ne szórakozzon, és nem érdekel Jack véleménye se. Ha ki akar tenni, hát tegyen, de akkor is ki fogok állni magamért.<br />
Sam arca teljesen lemerevedett, hirtelen köpni-nyelni nem tudott, csak pislogott rám, szótlanul. Oldalra nézett, a többiekre, akik szintén nem szóltak semmit. Végül a szemembe nézett, a feje pedig lángolt, olyan vörös lett.<br />
-Ribanc.-sziszegte a fogai között, majd megperdült, felkapta a cuccait, és kiviharzott a teremből, bevágva maga után az ajtót. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd kifújtam a levegőt. Egy kezet éreztem meg a vállamon. Hátra fordulva Jack állt mögöttem, szigorú arccal.<br />
-Sajnálom.-suttogtam leszegett fejjel.<br />
-Világosan elmondtam, hogy a magánéleti problémákat a tánctermen kívül intézzétek.-mondta komoran, majd megköszörülte a torkát.-Te pedig nagy ívben tettél rá. Ettől függetlenül, méltányolom a magabiztosságod, és örülök, hogy nem hagytad magadat.-jegyezte meg, én meg elkerekedett szemmel néztem fel rá.<br />
-Akkor most...?<br />
-Figyelj, Lizzie.-sóhajtott fel Jack.-Valóban jobban örültem volna, ha mindezt nem kell hallanom, de ha már így alakult, nem akarok még egy táncost elveszíteni. Sam vagy megbékül, vagy nem, majd beszélek még vele. Most viszont jó lenne elkezdeni a próbát, mert sehova nem fogunk így haladni, és két hét múlva újból fellépés van.-mondta Jack, majd egyszerűen otthagyott, és beindította a zenét.<br />
Hirtelen egy önkénytelen mosoly szaladt az arcomra, amit próbáltam leplezni, de valahogy nem ment. Igen, sikerült. Csak egy kis erő kellett hozzá, és bátorság, hogy kiálljak, és egyenesen a szemébe mondjak mindent. Ha nagy eredménye nem is lesz, legalább már úgy fekszek le, hogy nem hagytam magam, hanem kiálltam a becsületemért...<br />
Pénteken, érthetetlen módon mosollyal az arcomon keltem fel, és ez a mosoly kitartott egészen a táncpróba végéig, ugyanis akkor egyetlen soros üzenet olyan szinten szívem ütött, hogy legszívesebben sírógörcsben törtem volna ki ott, mindenki előtt.<br />
Már hozzátartozott a napi rutinomhoz, hogy kisebb időközönként megpróbálom felhívni Niallt, üzenek neki, de nem kapok választ. Bármennyire is próbáltam erőt sugallni magamnak, és bebeszélni, hogy csak nem hallja, esetleg nincs ideje felvenni, egy idő után kezdtem elbizonytalanodni. Lehetetlen, hogy egy hét alatt nincs ideje visszahívni, mert tudom, hogy szabadidejében mindig a telefonján lóg, és képtelenség, hogy nem látta azt a hatszázezer hívást, ami mind tőlem jött. Nem, itt valami más lehet, még reménykedek, hogy nem a legrosszabb...nem, nem szabad arra gondolnom, mert ha hiszek az ellenkezőjében, akkor az fog teljesülni...ugye?<br />Hiába éltem e szerint az elv szerint, délutánra olyan szinten bepánikoltam, hogy a sírógörcs kerülgetett. A telefonom hozzátapadt a kezemhez, kétségbeesettnél kétségbeesettebb hang, és szöveges üzeneteket küldtem neki, mindhiába.<br />A táncteremben ültem törökülésben a földön, várva arra, hogy kezdődjön a próba. A társaim a tegnapi incidens után nem közeledtek hozzám, de nem is néztek rá úgy, mint a véres rongyra, ami azért kezdetnek nem olyan rossz. <br />-Mit csinálsz?-kérdezte óvatosan Jeremy, miközben lehuppant mellém. Felnéztem rá, mire a szeme a mobilomra tévedt, majd hirtelen elfordította a tekintetét.-Ó, ne haragudj. Személyes ügy, úgy látom.-köszörülte meg a torkát, éreztem rajta, hogy kezd zavarba jönni. Még nem tudta, hogyan kellene viszonyulnia hozzám, ez tisztán kivehető volt a viselkedéséből.<br />-Niallt próbálom elérni...de eddig nem sikerült.-sóhajtottam gondterhelten, majd visszacsúsztattam a mobilom a táskámba.<br />-Sajnálom...-szegte le a fejét.-Viszont képzeld, Sam kilépett.-váltott témát hirtelen.-Beszélt Jackkel és mondta, hogy nem akar többet visszajönni ide. Őszintén mondom, nekem nem fog hiányozni.<br />-Hát nekem se, azt elhiheted.-csatlakoztam hozzá. Jack épp ebben a pillanatban lépett be, és indította el a zenét. Jeremy hamarabb felpattant, és bizonytalanul a kezét nyújtotta felém. Barátságosan rámosolyogtam, majd elfogadtam a kezét.<br />Teljesen jó hangulatban telt a próba, szinte ki is ment a fejemből a tény, hogy Niall nem kíváncsi rám, egészen addig, míg szünetben meg nem néztem a telefonomat. Egy bejövő üzenetem volt. Nialltől. A szívem a torkomba ugorva akadályozott a légzésben, amint remegő ujjal nyomtam rá a megnyit gombra. <i>Sajnálom, hogy nem vettem fel, de elfoglalt voltam. Nemsoká beszélünk. Niall</i><br />Ennyi. Ez minden, amit egy hét után írt. Két mondat. A telefon kicsúszott a kezemből, visszaesve a táskámba, én pedig ott helyben el tudtam volna ájulni. Ez a semmitmondó írás sokkal, de sokkal jobban fájt, mintha egyenesen kidobott volna. Te jó ég, hát még sincs akkora szerencsém, mint gondoltam! Másodpercek alatt csúsztam szét teljesen, a próba hátra levő részében alig tudtam koncentrálni, de nem is érdekelt. Jelenleg az egyelten dolog, ami a fejemben járt, az Niall volt, és a gondolat, hogy talán, most végleg vége...<br />Tapasztaltam én már életemben jót, rosszat, felemelő boldogságot, és szétmarcangoló fájdalmat is. A szenvedés, ami a mostani helyzetben átjár, elviselhetetlen. Újra és újra elolvastam az üzenetet, minden egyes betűt, próbáltam értelmezni, más szempontból nézni, de a végkifejlet mindig ugyanaz volt. Niallt nem érdeklem. Ennyi volt. Én idióta barom képes voltam azt képzelni, hogy minden rendben lesz. A nagy fenét. Tudom, hogy én vagyok a fő hibás ebben a dologban, viszont az is felidegesít már, hogy Niall még csak nem is hajlandó velem beszélni. Komolyan ennyire megterhelő lenne neki felvenni azt a rohadt telefont, és legalább esélyt adnia arra, hogy elmondjam az igazat? Vagy már ennyire sem méltat?<br />Kínomban már szidtam Niallt, pedig nagyon is tudtam, hogy nem arról van szó, hogy nem méltat rá. Niall nagyon is szeret, ám valamiért mégsem akar beszélni velem.<br />Egyedül voltam este a nagy, üres házban. Szörnyen egyedül, a gondolataimmal a fejemben. A nappaliban halkan szólt a tévé, hogy legyen egy kis háttérzaj, de figyelni nem tudtam rá. Fel-alá járkáltam, céltalanul. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy meg fogok őrülni, ha ez így megy tovább. Megfordult a fejemben, hogy felhívom apát, és átmegyek hozzájuk, de nem akartam most őket traktálni a saját nyomorommal, apának más se hiányzik, Melanie pedig még nem értené meg. Rickiet hiába hívnám, skypeon nem tudnék mást csinálni, csak bőgni. Nem tud itt lenni, hogy megöleljen, és lelket öntsön belém. Nem tudtam eldönteni, hogy társaságot akarok, vagy egyedül lenni. Nem hiszem, hogy most jó beszélgetőpartner lennék, így maradtam az egyedüllétnél.<br />A telefonom hirtelen felcsörrent, én pedig megugrottam, úgy megijesztett. <br />-Szia, van programod estére?-szólt bele egy kellemes hang, mire csak belenyöszörögtem a telefonba.-Ezek szerint nincs. Oké, akkor fél óra múlva ott vagyok, vegyél fel valami normális cuccot, és elmegyünk valahova.-jelentette ki egyszerűen, meg sem várva a reakciómat.<br />-Marcus, nekem sem...<br />-Fél óra múlva. Puszillak.-köszönt el, majd lecsapta. A fejemet rázva tettem le a mobilt, majd elgyengülve beledőltem a fotelbe, és lehunytam a szemem.<br />Pontosan fél óra múlva megszólalt a csengő, én pedig nyűgösen nyögtem fel. Felküzdve magam kivánszorogtam a kapuhoz, ahol Marcus állt, amint pedig meglátott, az arca nyugodtból idegesre változott.<br />-Mondtam, hogy öltözz fel.-rontott rám, mikor beengedtem.<br />-Marcus, nem akarok emberek közé menni.-nyavalyogtam, mire Marcus csak a fejét csóválta rosszallóan, majd egyszerűen megragadta a karom, és elkezdett befelé húzni.<br />-Márpedig ma este nem maradsz itthon, azt garantálom.-közölte, miközben ráncigált fel az emeltre, a szobámba.<br />-Értsd már meg, hogy nem akarok sehova menni! Engedj már el, hé! Marcus!-vergődtem, de nem érdekelte látszólag.-Elég!-fékeztem le hirtelen, erre már Marcus is megállt, és elkerekedett szemekkel fordult hátra, majd lassan elengedte a kezem.-Ne haragudj.-kértem azonnal bocsánatot a túl erős hangnemért. Lerogytam az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcom.-Egy roncs vagyok. Egy szerencsétlen. Nem akartalak bántani, csak...-kerestem a szavakat.-Niall írt, de bárcsak ne írt volna. Marcus, már fogalmam sincs róla, mi lesz velünk.-néztem a szemébe reményvesztetten.-Én tényleg csak szeretnék beszélni vele, de ha esélyt se ad rá, akkor nem tudom helyrehozni, amit elcsesztem!-keltem ki újból magamból, Marcus két kézzel fogta meg a vállam, és fordított szembe magával.<br />-Figyelj, Lizzie...-nézett mélyen a szemeimbe.-Ne görcsölj folyton. Most szépen felöltözöl, és eljössz velem meginni valamit, csupán egy, vagy két órára. Nem többre. Ígérem, utána hazahozlak, de muszáj lesz egy kisit kimozdulnod, mert teljesen magadba fogsz roskadni. Kérlek, Lizzie.-könyörgött, és láttam rajta, hogy teljesen őszintén beszél. <br />-Én nem akarom úgy jól érezni magam, hogy közben Niall szenved.-mormoltam az orrom alatt.<br />-Lizzie, csak egy órára.-kérlelt tovább.-Ha nem jössz, a hátamon viszlek el, és az nem lesz szép látvány.-próbálta elviccelni a dolgot, mire aprót mosolyogtam. Nagyot sóhajtottam, majd a szemébe nézve bólintottam egyet.<br />-De szigorúan egy óra.-emeltem fel a mutatóujjam, Marcus pedig teljesen fellelkesedett.<br />Kinyitotta a szekrényemet, és ő választotta ki nekem, hogy mit vegyek fel, majd szó szerint betuszkolt a fürdőbe, hogy haladjak.<br />-Gyerünk, gyerünk, mozgás, mozgás!-siettetett, miközben folyamatosan az óráját nézegette.<br />-Jól van már, haladok. Csak tudnám hova sietünk.-forgattam a szemem, majd úgy tettem, ahogy Marcus mondta, mert kezdte elveszíteni a türelmét. Röpke negyed óra alatt elkészültem, alig tudtam már bezárni a házat, mert Marcus szó szerint kilökdösött a kocsiba, majd szélsebesen elhajtott onnan, mintha csak menekülne valami elől.<br />Egy nem túl zsúfolt bárba tértünk be, ahol leültünk egy kisebb, kevésbé feltűnő helyre.<br />-Mit iszol?-kérdezte.<br />-Egy pohár vizet.-mondtam összefont karokkal, mire Marcus félrebillentett fejjel nézett rám.<br />-Rendben, akkor gyümölcslé jó lesz? Vagy alkoholmentes sör?-ajánlotta, nekem pedig a tekintetem a mellettem levő, jót érző fiatalokra siklott. Ekkor, felvillant az agyamban egy ötlet. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! <br />-Vodkát kérek.-mondtam Marcus szemébe, aki csak megrázta a fejét.<br />-Na nem, nem fogod leinni magad.-tiltakozott, mire csak cinkosan elmosolyodtam.<br />-Pedig pont azt tervezem.-feleltem, majd felugrottam az asztaltól, és a pulthoz mentem. Marcus pedig utánam.<br />Az volt a tervem, hogyha leiszom magam, legalább egy kis időre elfelejtem a problémát. Végső elkeseredettségemben már a piára számítottam csak, de Marcus mellett meghiúsult a tervem. Egy kis veszekedés után végül megadtam magam, és nem ittam annyit, amennyit akartam. Marcus nem tágított, nem engedte, hogy berúgjak. Pedig próbáltam elterelni a figyelmét, de nem sikerült. Csakhogy, az a pár pohár alkohol, amit végül sikerült becsempésznem, hatni kezdett. Nem feltűnően, de már éreztem.<br />-Tudod, én nagyon szeretem Niallt, és bármit megtennék érte, de tényleg!-magyaráztam Marcusnak, aki csak vadul bólogatott, az órájára pillantva.-Mondd, miért nem akar velem beszélni? Ez annyira nem jó így...-ráztam a fejem csalódottan, majd lopva Marcus italáért nyúltam. Még félúton rácsapott a kezemre.<br />-Na, ebből elég kislány, ideje hazamenni, mielőtt nem fogok bírni veled.-állt fel hirtelen, lehúzva a poharában levő maradékot, mire elhúztam a számat, és az én poharamat néztem.<br />-De Marcus, én nem akarok hazamenni!-tiltakoztam.-Inni akarok, még! Kicsit felejteni akarok!<br />-És szerinted az megoldás lenne?-állt mellém, hogy belém karoljon, és lehúzzon a székről.<br />-Csak átmeneti.-vontam vállat.-Kérlek, ha most hazamegyek, meg fogok őrülni! Szeretem Niallt!-folytak ki a szavak a számon, amikor pedig leléptem a földre, a fejembe belenyilallt a fájdalom. Az a baj velem, hogy bármennyit is iszok, a fejem mindig megfájdul. <br />Még makacskodtam egy ideig, aztán jobbnak láttam, ha beletörődök a sorsomba. Nem akartam jelenetet rendezni, így is megbámultak már páran. Lehajtott fejjel ültem be Marcus kocsijába, és csak vártam, hogy hazaérjünk. Útközben párszor Marcusra néztem, aki szakadatlanul az utat figyelte.<br />-Szerinted is megbolondultam?-kérdeztem, mire csak elmosolyodott.-Marcus, én nem tudom mi lennék Niall nélkül. Én csak vele tudom elképzelni az életem, senki mással. Soha nem akartam megbántani.-mondtam, leginkább magamnak.<br />-Nyugodj meg Lizzie, minden rendben lesz.-válaszolt nyugodt, kellemes hangon.<br />-Te miért vagy ilyen nyugodt? Örülsz valaminek?-kérdeztem rá, mert észrevettem, hogy egy jó ideje nem merev az arca, hanem inkább olyan, izgatott, vagy nem is tudom.<br />-Csak annak örülök, hogy végül sikerült kirángassalak otthonról, és amíg nem kezdett hatni a pia, tudtunk normálisan beszélni.-vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.-De nemsoká úgyis jobb lesz, majd meglátod.<br />-Csak lenne igazad.-dőltem vissza az ülésbe, majd lehunytam a szemem, és legközelebb már csak akkor nyitottam ki, amikor az autó megállt.<br />Az utca csendes volt, csak egy-két ember tűnt fel néha a járdán, plusz az autók. Kezdett elnyomni a pia, nagyot nyúlt a szám, amikor kiszálltam a kocsiból. Be kell valljam, elfáradtam. Testileg, és lelkileg is. Marcus megérintette a vállam, majd rám mosolyogva szorosan magához ölelt. Nem értettem, ezt miért kapom, viszont jól esett. Kótyagos tekintettel nyitottam ki a kaput, majd indultam el befelé. Viszont Marcus az autójánál maradt.<br />-Nem jössz be?-kérdeztem hátrafordulva.<br />-Nem, mennem kell. Találkozóm van.-legyintett, apró mosollyal az arcán.-Jó éjszakát neked, hívj, ha bármire szükséged lenne.-kacsintott rám, majd visszaszállt a kocsijába, egy utolsót intett, és elhajtott. Csalódottan léptem be az udvarra, mert tudtam, hogy ha Marcus nem marad, akkor az estén ugyanúgy fog telni, ahogy a tegnapi. Borzasztóan. Agyalok egész este, forgolódok, és keresem a megfelelő megoldást. Mélyen sóhajtva csuktam be a kaput, majd lassú léptekkel indultam tovább, a lépcsőig. Egy pillanatra elszakítottam a tekintetem a járdáról, és amint a lépcsőre néztem, menten megszédültem, mint akit arcon csaptak. A szívem bukfencezett egyet a mellkasomban, szerencse, hogy mellettem volt a fal, és meg tudtam támaszkodni benne. Nagyobbra nyitottam a szemem, és sűrűn pislogni kezdtem. Biztos, hogy csak álmodok, vagy a piától már hallucinálok is. Egy alak ült a lépcsőn, velem szemben, lehajtott fejjel. Hirtelen felemelte a fejét, és amint meglátott, megmozdult. Istenem, ez csak egy álom...Jézusom, mi volt abban a vodkában, vagy miben, amit ittam már? A lábam ujjától a fejem búbjáig bizsergés öntötte el a testem, a szívem pedig olyan hevesen dörömbölt, hogy azt hittem, infarktust kapok. Az összes vér az arcomba tódulva vette el a lábaim működőképességét, és amint az alak felállt, és magasztos, lassú léptekkel közeledni kezdett felém, megszűntem létezni. A táskám lecsúszott a vállamról, amint a bennem levő érzések egyszerre robbantak fel, és törtek ki belőlem sírás formájában. <br />-Szia.-hallottam meg mély, rekedtes hangját, amint már csak alig egy méterre lehetett tőlem. Ennyi kellett csupán, hogy elveszítsen az önuralmamat. A lábaim megindultak alattam, olyan hévvel vittek egyenesen felé, hogy elrugaszkodva a talajtól szó szerint a nyakába ugrottam. Erős karjai azonnal körém fonódtak, én pedig csimpaszkodtam rajta, szorítottam, ahogy csak tudtam. Érzem őt, testét az enyém ellen, karjait körülöttem, az illatát, mindent. Nem álmodok, istenem ez a valóság! Mégis képtelen vagyok elhinni!<br />Szólás képtelenné váltam, a fejemben összekeveredtek a gondolatok, minden. Arcomat a nyakába fúrtam, és úgy szorítottam, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Hiszen így is volt. Nem tértem magamhoz, az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy itt van velem...hát valóban itt van...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com11tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-38352423591148395962013-10-20T12:23:00.002-07:002013-10-20T12:24:43.666-07:00(II./48.) Csak egy ostoba színjáték...<a href="http://25.media.tumblr.com/a452bebf27a03234b64fe107cb3b8c70/tumblr_muze6bjNz41sk8dvqo1_500.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="http://25.media.tumblr.com/a452bebf27a03234b64fe107cb3b8c70/tumblr_muze6bjNz41sk8dvqo1_500.jpg" width="276" /></a>Sziasztok, Drágák!<br />
Sajnálom, hogy megint késtem...ne haragudjatok, de egyszerűen nem volt erőm írni sem, amikor pedig lett volna, nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy megírjak egy ilyen részt. Remélem nem okozok nagy csalódást, a következő már hosszabb lesz, és hamarabb fog érkezni!<br />
Köszönöm az előzőhöz írt kommenteket, egy-egy hozzászólás teljesen feldobta a napomat! :) Remélem jól vagytok! :)<br />
Puszillak titeket, jó olvasást: Dóri :*<br />
<br />
Másodpercekig csak álltunk egymással szemben, szótlanul, a döbbenettől mozdulatlanná meredtek a végtagjaim, mozgásképtelenné váltam. Jeremy vállai szaporán emelkedtek, félbe billentett fejjel nézett egyenesen a szemembe, és várt. Talán arra, hogy én szólaljak meg először. A testem bizseregni kezdett, és hirtelen úgy éreztem, hogy ha nincs mellettem a fal, ott esek össze az előszoba küszöbén. Végtelennek tűnő másodpercek után nem bírtam tovább, és megszakítottam a néma szemkontaktust.<br />
A fejemben kérdések ezrei kavarogtak, mikbe kezdtem beleszédülni. A büszkeségem még megmaradt darabkái visítva ripakodtak rám, hogy rohanjak oda az ajtóhoz, és csukjam rá, viszont az agyam ennek az ellenkezőjéért harcolt. Egyedül a testem volt akadály, ugyanis az egyiknek sem engedelmeskedett. Leszegett fejjel, a padlót bámulva próbáltam erőt gyűjteni, hogy egyáltalán újra a szemébe tudjak nézni, anélkül, hogy porrá égnék azon nyomban.<br />
-L-Lizzie...-szólalt meg bizonytalan, akadozó hangon, mire összeszorítottam a szememet.-Beszéljünk, ké-kérlek...-könyörgött szinte, a szívem pedig szúrni kezdett. Tudtam, hogy meg kell próbálnom, mert ez már olyan ügy, ami nem maradhat elintézetlenül. <br />
-Kérlek, Lizzie...-könyörgött tovább, egyre kétségbeesettebben. Gyorsan kellett cselekednem, és összeszedni a maradék bátorságom, hiszen apa még mindig ott állt előtte, megakadályozva, hogy bejöjjön, és Marcus is megjelent mögöttem az ajtóban.<br />
Mély levegőt vettem, amit szaggatottan fújtam ki. Az istenit neki! A szívem egy helyett duplát vert, és már ájulás közeli állapotban voltam. Nem kaptam levegőt. <br />
Lassan emeltem fel a fejem, és apa szemébe néztem, aki óvón pillantott rám. Egy mély lélegzetet vettem, és ellöktem magam a faltól.<br />
-Semmi baj, apa.-simítottam végig a vállán, ügyelve arra, hogy a mögötte álló Jeremyvel még csak véletlenül se találkozzon a tekintetünk. <br />
-Biztos vagy benne?-kérdezte a lehető legbizalmatlanabb hangon, ahogy eddig valaha megszólalt. Nem, nem voltam benne biztos, viszont tudtam, hogy muszáj, és előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, miközben aprót bólintottam.<br />
-Igen.-próbáltam magabiztosságot sugárzani, kevés sikerrel. Apa felvont szemöldökkel mért végig, majd átnézett a válla felett, és újból vissza rám. Komolyan hezitált, míg végül nagyot sóhajtott, és ellépett az ajtó elől. Jeremy még mindig mozdulatlanná meredt, mikor egy lépést tettem felé, majd még egyet, mígnem kiléptem mellette a teraszra, és behúztam magunk mögött az ajtót. <br />
Kissé hűvös volt odakint, egyből végigfutott rajtam a hideg, mire magam köré csavartam a kezeimet, és elsétáltam a lépcsőfokokig. Lassan ültem le rá, Jeremy pedig vonakodva, de követte a példámat. Körülbelül egy méterre foglalt helyet, maga elé bámulva. Ideges volt, bár próbálta leplezni, de a lába remegése elárulta őt. Egy időre csend telepedett ránk, mindketten magunk elé néztünk, amikor hirtelen Jeremy felém fordult.<br />
-Lizze, én annyira sajnálom...-sóhajtotta megtörten.-Ha tudtam volna, hogy ez lesz, én az elejétől kezdve más...<br />
-Hogy találtál ide?-vágtam a szavába, mire értetlenül rázott egyet a fején.<br />
-Én...én egész nap próbáltalak megkeresni, mert mindenképp beszélni akartam veled, és nem vetted fel a telefont, meg nem is válaszoltál, addig nyomoztam, míg kiderítettem, hogy itt laksz... és addig feküdtem a csengőn, míg ki nem jött az az ember... de Lizzie, ez nem lényeg most.-rázta a fejét, majd hirtelen felpattant a helyéről, és leugrott elém. Rezignáltan túrt a hajába, miközben lépkedett előttem.<br />
-Jeremy, ez...ez az egész egy nagy tévedés, minden.-ráztam a fejem, éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben.-Én, nekem fogalmam sincs, hogyan történt minden, annyira zavaros, és lehet, hogy tönkrement az egész életem, és...<br />
-Nem!-szakított félbe.-Nem ment tönkre semmi!<br />
-De, de tönkrement! Jeremy, ezzel mindent elrontottam.-temettem az arcom a tenyerembe.<br />
-Nem rontottál el semmit, csak kérlek, hallgass meg!-rimánkodott már összetett kezekkel, mire csak gondterhelten sóhajtottam egyet.<br />
-Nem tudom, Jeremy, nem tudom, hogy akarok-e hallani bármit is.<br />
-Kérlek! Őszinte akarok lenni végre hozzád, mert ezt én így nem bírom már tovább! Tudnod kell most már mindenről, többé nem akarok titkolózni előtted!-mart bele újra a hajába, majd ellökte magát a lépcsőtől, tett egy lépést előre, és mélyeket lélegzett. Körülöttünk sötét volt, csak a gyér utcai lámpa nyújtott annyi fényt, hogy lássam Jeremy alakját kirajzolódni előttem, amint egyik lábával a lépcsőnek támaszkodik, majd hirtelen tesz egy lépést felém, és leül, velem szembe. Elkerülhetetlen volt most már, hogy ne nézzek a szemébe. <br />
-Rendben.-mondtam mély levegőt véve, amivel próbáltam egy kicsit higgadtabb állapotba kerülni.<br />
-Lizzie...-kezdte, én pedig már itt félni kezdtem attól, amit hallani fogok.-Tudod, milyenek a gimis évek. A legveszélyesebbek az ember életében, mert akkor dől el, hogy milyen pályát, és egyben milyen életet is választ magának. Van az a kritikus időszak, amitől minden szülő félti a gyerekét. A drogozás, ivás, cigizés, züllés időszaka.-mesélte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Pontosan tudtam, miről beszél, tapasztalatból tudtam.-Szóval, sajnos, ebbe én is beleestem.-rándult meg az ajka, majd folytatta.-Az utolsó évben teljesen kifordultam önmagamból. Mai napig sem tudom a pontos okát, egyszerűen csak...megváltoztam, a rossz irányba. Ittam, piáltam, buliról-bulira jártam...és nem vetettem meg a drogokat sem.-csuklott el a hangja, és egy pillanatra megszakította a szemkontaktust is, majd újból egybekapcsolta a tekintetünket.-A szüleim nem tudtak mit kezdeni velem, teljesen eltávolodtam tőlük. Rengeteget veszekedtünk, sokszor haza sem jártam, hanem valamelyik haveromnál csöveltem.Nem érdekelt senki, és semmi, csak az, hogy én jól érezzem magam, ami ment is, úgy pár hónapig. Aztán, a szüleim megelégelték a viselkedésemet, és amikor betöltöttem a tizennyolcat, elküldtek otthonról, én pedig a legnagyobb örömmel mentem is. Volt még pénzem, szóval, egy szállodában laktam...Ugyanúgy folytattam tovább mindent, ahogy addig csináltam. Aztán egyszer találkoztam egy lánnyal. Christinának hívták, és nagyon megtetszett. Rendes lány volt, sokat beszélgettünk, és megismerkedtünk. Rájöttem, hogy többet érzek ez iránt a lány iránt, mint barátság, és ő is többet érzett...Viszont iszonyatosan zavarta az életmódom. Elhatároztam, hogy megjavulok, és rendbe teszem az életem. Megpróbáltam visszamenni a szüleimhez, de ők hallani sem akartak rólam...féltek tőlem. A saját családom rettegett tőlem.-csuklott el a hangja, ismét.-Ez volt az a löket, ami újból a mélybe taszított. Újból inni meg drogozni kezdtem, és Tinával is folyamatosan összevesztem, amikor bódult állapotban voltam...Volt egy másik lány, akivel szintén egy bulin ismerkedtem meg, és ő sosem hányta a szememre, ha be voltam szívva, sosem csesztetett, hanem mindig jól éreztük együtt magunkat...mikor Tinával összevesztünk, nála kerestem a boldogságot.-vett egy mély levegőt, és itt már tudtam, ki az a lány.-Sammel rendszeresen összejártunk Tina háta mögött, ha padlón voltam, ő volt az egyetlen örömszerzési forrásom.-mesélte, én pedig lesütöttem a szemem, és a fejemet ráztam.<br />
-Ezt nem tudom elhinni...-suttogtam magam elé, Jeremy pedig felnyögött.<br />
-Lizzie, én annyira megbántam...-mentegetőzött.-De akkor, azokban a pillanatokban az tűnt a legjobb megoldásnak, különben meghaltam volna. Nem kellettem a családomnak, sem a barátnőmnek, Sam pedig...amikor vele voltam, úgy éreztem boldog vagyok, még ha az az öröm csak pillanatnyi állapot is volt.-kulcsolta össze az ujjait a térdén, majd újból a szemembe nézett.-Aztán, jött egy isteni löket, ami felébresztett ebből a rémálomból. Egyszer csak megelégeltem, és azt mondtam, hogy elég volt ebből. Elhatároztam, hogy végre valahára rendbe teszem az életem. Rájöttem, hogy minden, amit Christinával tettem, nem volt méltó hozzá, hiszen ő nem ezt érdemelte. Rendeztem a viszonyom a családommal, akik bár nehezen, de újra a bizalmukba fogadtak.-vett egy mély levegőt.-Elvonóra mentem, és sikerült leszoknom a drogokról, és a piáról is.-húzódott egy szinte láthatatlan, halovány mosolyra a szája.-Christinával tiszta lappal kezdtünk mindent, és végül már úgy szerettem, és úgy bántam vele, ahogyan azt ő megérdemli. Csakhogy, egy valamivel nem számoltam.-sóhajtott fel, én pedig leszorítottam a szemem. Azt hiszem, most jön a java.-Sam nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem akarok többé találkozni, és lefeküdni vele. Nem bírta elviselni a visszautasítást, így hát megzsarolt, hogy kitálal Christinának a mi volt kapcsolatunkról, hacsak...még utoljára le nem fekszem vele.-sütötte le a fejét, nekem meg ökölbe szorult a kezem.-Így hát megtettem...de hatalmas hiba volt. Christina volt az egyetlen biztos pont akkor az életemben, és ezt Sam is tudta. Azt hittem, véget ért a zsarolás. Aztán szükségem volt valami munkára, Sam pedig ajánlotta a tánccsapatot, ahol ő volt. Mindig is jól táncoltam, és szerettem is, így sikerült a táncos állás. Sam viszont ezt egy szívességnek vette, amit viszonoznom illik...azóta a markában vagyok, és mindent teljesítenem kell, amit csak akar, különben kitálal Christinának.-fejezte be végül, én pedig lefagyva ültem előtte, és néztem őt. A hallottakat fel kellett emésztenem, olyan sok új, és egyben meghökkentő információt kaptam ezalatt a pár perc alatt, amit nehéz volt feldolgoznom. Jeremynek viszonya volt Sammel? Sam megzsarolta? Ki az a Christina, és eddig miért nem hallottam róla? Miért hagyta, hogy zsarolja? Annyi mindent nem értettem...nagyot csalódtam Jeremyben. <br />
Egy mély levegőt vettem, majd a szemébe néztem, és megpróbáltam belőle kiolvasni belőle valamit, ám semmi mást nem láttam, csak rettegést, és bűnbánatot.<br />
-Miért nem meséltél eddig Christináról, és erről az egészről?-köszörültem meg a torkom, Jeremy pedig visszaült mellém.-Ezek szerint még mindig együtt vagytok?<br />
-Nem tartottam fontosnak.-rázta a fejét, majd felsóhajtott.-Az igazság az, hogyha beszéltem volna neked róla, akkor nem engedtél volna közel magadhoz.-mondta, mire értetlenül néztem rá. Jeremy arca meggyötört volt, ahogyan a feje a vállai közé esett, majd lassan visszanézett rám, a szívem összeszorult a fájdalomtól.<br />
-Ha eddig csak utáltál, amit őszintén, megértek, azok után, amit most hallani fogsz azon se csodálkoznék, ha itt helyben megölnél.-mondta szégyenteljes hangon, én pedig egyre jobban aggódni kezdtem.Szaggatottan fújta ki a levegőt, majd gyötrelmesen lassan, de beszélni kezdett.<br />
-Mint már említettem, Sam markában vagyok, és a folyamatos zsarolás feladatokban nyilvánul meg.-felvontam a szemöldökömet, mert egy árva szót nem értettem belőle.<br />
-Mégis milyen fel...<br />
-Azt a feladatot kaptam tőle, hogy csábítsalak el.-bökte ki hirtelen, mire a levegőm bent rekedt, és ledermedve néztem Jeremyre.<br />
-Te-tessék?-makogtam még a döbbenet hatása alatt.<br />
-Már amikor odajöttél hozzánk mindenki tudta, hogy ki vagy te. Nagyon is tudták, hogy a híres énekes barátnőcskéje csatlakozott hozzánk, és ezért fogadtak olyan ridegen.-nézett a szemembe sajnálkozva.-Azt hitték, csak azért vett fel Jack, mert a tinisztár csaja vagy. Azt hitték, nem tudsz semmit. Nem vettek komolyan.-húzta el a száját, én pedig nagyot nyeltem. Jó tudni azért, hogy ilyen szívélyes volt a fogadtatásom.-Aztán, amikor láttuk a táncodat, mindenkinek leesett az álla. A hirtelen jött ellenszenv átváltozott féltékenységbe. Már akkor látszott rajtad, a legelső alkalommal, hogy iszonyatosan jó vagy, és nem egy amatőrrel van dolgunk.-mondta, majd felsóhajtott.-Sam pedig bepánikolt. Félt, hogy elveszti a pozícióját, és lesz valaki a csapatban, aki jobb nála.-közölte, mire a szememet forgattam. Tipikus.-És...ezért mondta azt nekem, hogy csábítsalak el, és hozzalak kínos helyzetbe, úgy, hogy mindenki azt higgye, megcsaltad a barátodat...-hajtotta le a fejét, bennem pedig hirtelen felvillant valami.<br />
-De hát akkor...<br />
-Lizzie, mi nem feküdtünk le...-suttogta szinte alig hallhatóan, nekem pedig megállt a szívverésem, abban a pillanatban le tudtam volna fordulni a lépcső tetejéről.<br />
-Minden, amit az újságok megírtak, hazugság volt...nem történt köztünk semmi...azért nem emlékeztél semmire, mert-halt el a hangja hirtelen-...mert Sam kábítószert tett az italodba, ami teljesen kiütött, pedig nem is az egész adaggal ittad meg.-világosított fel, az agyamban pedig eközben kezdett összeállni a kép. Hát persze! Akkor Jeremy ezért kapta ki a kezemből a poharamat, és húzta le. Nem azért vette el, mert tetszett neki a színe, ó, az istenit neki, dehogyis azért!<br />
-Aztán, este pedig elvittelek hozzánk, és ott ébredtél, abban a tudatban, hogy megcsaltad a szerelmedet.-folytak ki a szavak a száján, kíméletlenül, Jeremy eközben pedig ott előttem vált sóbálvánnyá. Éreztem, ahogy egyre szaporábbá válik a légzésem, azonban a tüdőm összeszűkült, és alig tudta befogadni az oxigént, miközben a látásom homályosodni kezdett a szemeimbe tóduló könnyek fátylától. -Lizzie, én annyira sajnálom...-rázta meg a fejét lassan, teljesen leblokkolva.-Amíg élek gyűlölni fogom azért, amit tettem veled...kérlek, ha valaha is meg tudsz nekem bocsáj..<br />
-Ennek semmi értelme!-pattantam fel a helyemről idegesen, a fejemet fogva.-Jeremy, ez...ez...ez mégis hogy a fenébe lehetett?-kérdeztem összetörve.-Mégis mi értelme volt ennek az egésznek? <br />
-Lizzie, kérlek, hallgass meg.-nyúlt a kezemért, de elrántottam.<br />
-Nem!-förmedtem rá.-Megáll az eszem, Jeremy! Azt hittem, hogy...azt, hogy...még is mi a jó eget hittem? Talán, hogy őszinte vagy hozzám? Hogy a barátom vagy? Igen, azt hittem!-néztem az égre.-Istenem, hogy lehettem ilyen vak.-temettem az arcom a kezeimbe, majd lehuppantam a lépcsőre, és próbáltam enyhíteni a fejem lüktetésén. Ezt nem tudom elhinni...ez nem történhet meg. Minden, ami eddig történt, csak egy ostoba színjáték volt, és én voltam a bolond, akin a közönség végül jót derült. De még mekkora bolond voltam, hogy hittem neki...hát ezért volt minden olyan gyanús, már az elejétől. Világos, hogy az a szörnyeteg állt az egész mögött. Na de hogy Jeremy képes volt belemenni ebbe az egészbe? Képes volt azt játszani, hogy kedvel, és jó hozzám, miközben végig arra ment ki a játék, hogy engem tönkretegyenek, ami mellesleg sikerült is...Összetörtem. És nem csak én, hanem a számomra legfontosabb ember is. <br />
-Miért, Jeremy?-néztem fel rá elkeseredetten, a fejemet rázva.-Miért tetted ezt velem? És miért vallasz be nekem most mindent? Örülj, a tervetek bevált.-böktem felé a fejemmel, majd széttártam a karomat, és felálltam a helyemről.-Minden úgy történt, ahogy elterveztétek.-jelentettem ki, miközben a torkom egyre csak szorult.-Az egész világ úgy tudja, hogy megcsaltam Niallt, és esélyem sincs kimagyarázni magam. Érzelmileg nem a padlóra, hanem a pokol legmélyére küldtetek, darabokban heverek, de semmi baj, hiszen ez volt a cél. Hát gratulálok, tényleg.-biccentettem elismerően.-Miért nem mész, és élvezed ki a sikeredet? Menj, ünnepeld meg Sammel, Christinával, vagy tudjam is én melyik kurváddal, és hagyj engem békén, rendben?-mondtam a szemébe nézve, Jeremy pedig teljesen elsápadt. Hosszú másodpercekig csak néztünk egymásra, mikor egyszer Jeremy megmozdult, és lassú mozdulatokkal felállt a helyéről, és elém lépett. Mialatt a szemébe néztem, úgy éreztem, mint akit gyomorszájon rúgnak. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit a pillantásával mért rám, így elrántottam a tekintetem.<br />
-Megértelek, Lizzie...-szólalt meg rekedtes, mély hangon.-Tudod, teljesen igazad van, mindenben. Sosem fogom megbocsájtani magamnak mindezt...látni, ahogy szenvedsz, miközben tudom, hogy én okoztam mindent.-sóhajtott fel keservesen.-Sajnálom, hogy nem jött meg előbb az eszem, de most már teljesen mindegy.-mondta, mire felkaptam a fejem.<br />
-Ez után mit fog tenni Sam? Hogy mindent kitálaltál?-kérdeztem, bár semmi közöm nem volt hozzá, és őszintén, nem is érdekelt. Nem tudom, miért kérdeztem rá.-Ki fog tálalni a barátnődnek. Akkor meg mi értelme volt ennek?-ráztam a fejem értetlenül.<br />
-Régebben azért teljesítettem mindent, mert érdekelt Christina, és nem akartam elveszíteni...-harapta be a száját.-De már őszintén nem érdekel...mert fájdalmat okoztam annak a lánynak, akibe alig pár nap alatt, őrülten beleszerettem.-mondta, egyenesen a szemembe. Hirtelen megállt körülöttem a levegő, szédülni kezdtem. Ahogy Jeremy szavai eljutottak hozzám, azon nyomban el tudtam volna ájulni, és közel is voltam hozzá. A mellkasom szúrni kezdett, a szemeim pedig kikerekedve ragadtak Jeremyre, aki megtörten, reményvesztetten állt előttem csillogó szemekkel. Ez nem lehet...Éreztem, hogy a lábaim remegni kezdenek alattam, felmondva a szolgálatot. A mellettem levő oszlopnak dőltem, és megpróbáltam megemészteni a hallottakat, melyek olyan erővel vágtak pofán, hogy megkérdőjeleztem, valóban ébren vagyok-e, nem csak egy borzasztó rémálomba kerültem. Mert ha ez a valóság, és nem egy rémálom, akkor fogalmam sincs, hogyan térek magamhoz.<br />
-Nem bírtam már tovább magamban tartani, Lizzie, ne haragudj...-szólalt fel, miközben még látta, hogy a sokkhatás alatt vagyok.-Nem bírtam már tovább a szemedbe hazudni, és azt sem tudtam, hogy voltam képes megtenni ezt veled...talán hamarabb kellett volna bevallanom magamnak, hogy szeretlek, és akkor megmenthetlek ettől az egésztől.-csóválta a fejét.-Annyira sajnálom...én, én tudom, hogy te nem így érzel irántam.-érintette meg a kezem elérve ezzel, hogy a szemébe nézzek.-És azt is tudom, hogy soha nem is fogsz...mert amit Niall iránt érzel, az pótolhatatlan.-jelent meg egy szinte láthatatlan, reményvesztett mosoly a szája sarkában.-Nem is kérlek rá, hogy gondolkodj kettőnkön, mert tudom, hogy nincs, és nem is lesz olyan...egyedül arra kérlek, hogy fogadd el mindazt, amit mondtam neked. Én pedig megleszek. Nyugodj meg, nem fogok többet keresztbe tenni neked.-ígérte meg, majd mélyet sóhajtott.-Vigyázz magadra, Lizzie. Remélem, valaha még meg tudsz nekem bocsájtani.-mondta szégyenteljes, bűnbánó hangon, én viszont képtelen voltam reagálni rá. Magam köré fontam a kezeimet, és a földre szegeztem a tekintetem. Jeremy tudta, hogy ez azt jelenti, menjen el, csak épp nincs erőm kimondani. Akadozó léptekkel távolodott el tőlem, cipőjének kopogása tudatta még, hogy a közelemben van.<br />
-Niallnek szerencséje van...piszok nagy mázlista a gyerek.-jegyezte még meg visszafordulva, majd nem várva a válaszomra tovább indult, a kapu felé. <br />
Még hallottam, ahogy a kapu a helyére csapódik, majd újból teljes csönd ölelt körül. Abban a pillanatban érzések, és gondolatok milliói öntötték el az agyam, és kezdték el ostromolni a szívemet. Remegő kézzel nyúltam fel az arcomhoz, hogy a fülem mögé simítsam egy hajtincsemet, amikor is a térdeim összecsuklottak alattam, és az oszlop tövébe csúsztam. A vállaim rázkódni kezdtek, a mellkasom pedig szűkülni, amint szabadon engedtem a könnyeimet. Hangtalan, ám annál fájdalmasabb sírásban törtem ki. Olyan érzés volt, mintha belülről elpusztulnék. Jeremy, és a színjátéka, az igazság, hogy mégsem csaltam meg Niallt, az árulás, és a szerelmi vallomás a végén...nekem ez túl sok, én ezt nem tudom megemészteni! Naiv voltam, vak, és végtelenül buta, amiért nem ismertem fel, hogy hazudik. De hiszen nem is hazudott...nem eljátszotta, hogy kedvel, hanem tényleg kedvelt...csak milyen értelemben! A franca mindennel, és mindenkivel...<br />
Kikelve magamból ütöttem az öklömmel a kemény burkolatot, miközben hüppögtem, és megállás nélkül sírtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Nem láttam a kiutat, sem a megoldást. Jelenleg csak meg akartam szűnni létezni. Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, majd egy erős test vágódott le mellém, és vont a karjaiba. Anélkül, hogy ránéztem volna is tudtam, hogy Marcus sietett a segítségemre. Markoltam, szaggattam rajta a pólóját, ő pedig csitítgatni próbált, miközben óvatos, gyengéd mozdulatokkal felszedett a földről, és a karjába véve vitt be a házba...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-91049695701546985572013-10-10T13:34:00.000-07:002013-10-10T13:34:45.776-07:00(II./47.) A saját akadályaimba ütközöm...<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data1.whicdn.com/images/31095445/tumblr_m38wuuUELp1r8a1qt_large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="140" src="http://data1.whicdn.com/images/31095445/tumblr_m38wuuUELp1r8a1qt_large.gif" width="320" /></a></div>
Sziasztok, Drágák! <br />
Nos, ilyen gyors talán még sosem voltam, de ezt teszi a betegszabadság...Kompenzálni akarom a sok eddigi késést, úgyhogy most rakom az új részt, viszont nem tudom, a következő mikor jön majd, meg rengeteg pótolni valóm lesz, de megteszem amit tudok. :)<br />
Köszönöm a pontosan 111 feliratkozót, ez eszméletlen!! Imádlak titeket!!♥♥<br />
Jó olvasást, remélem tetszeni fog. Sok-sok puszi: Dóri :*<br />
<br />
Sosem lehetsz túl hosszú ideig boldog, mert amikor úgy érzed, ennél jobb már nem is lehetne, történik valami, és a csúcsról a mélybe zuhansz, akár pillanatok leforgása alatt is. Ha huzamosabb ideig boldog vagy, természetesen nem gondolsz a rosszra, vagy arra, hogy mikor jön újra valami, ami letaszít az érzelmi hullámvasút tetejéről. Még csak meg sem fordul a fejedben, hogy másnap darabokra hullott szívvel kelsz fel, akkora szégyenérzettel hogy legszívesebben a föld alá ásnád magad, de aztán rájössz, hogy még a föld sem érdemli meg, hogy egy ilyen szerencsétlenséget fedjen be. Teljesen magadba fordulsz, és nem látod a reményt adó, halovány fénysugarat az alagút végén. <i>Innen nincs kiút</i>.-gondolod magadban. <i>Megérdemled</i>.<i> Az egész a te hibád. Bűnhődnöd kell.</i><br />
Nem bírtam már elviselni az érzéseket, melyek a fejemben kavarogtak megállás nélkül, és az agyamban kergetőző, ostromló gondolatokat. Belülről akartam felrobbanni. A bűntudat lyukat vájt a szívem közepébe, a szégyen pedig alattomosan kúszott fel a torkomba, és fojtogatott, megállás nélkül. Kedvem lett volna a falba verni a fejemet, vagy szétrúgni valamit, de azzal nem oldódott volna meg semmi. Maximum, a dühöm kicsit csillapodott volna. Mégis, hogy a jó büdös életbe lehettem ilyen felelőtlen? Valaki más ágyában ébredni, de egy másik férfival az oldalamon, és bár nem tudtam magamról, ez még mindig nem mentség arra, amit tettem. Erre egyszerűen nincs is mentség. Megtettem. Nem lehet visszapörgetni az időt, és meg nem történtté tenni a dolgokat. Igen, ittam...rengeteget. Másnap fel sem tudtam kelni az ágyból, mert a fejem olyan szinten lüktetett, hogy majd belehaltam, és szédültem is. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek az után az éjszaka után. Azt már tudom, hogyha iszom, teljesen kifordulok önmagamból. De hogy ennyire?! Soha, de soha az életbe nem iszom többet, soha! Azt hittem, kontroll alatt tudom tartani magam, de tévedtem. Egy taccs részeg embert semmi más nem irányít, csak a temérdek mennyiségű alkohol,amit magába borított, meggondolatlanul. Még mindig a fejemben zengenek az interneten olvasottak...<br />
<i>"Ez a csaj egy ócska ribanc, én mindig is tudtam." </i><br />
<i>"Niall ezerszer jobbat érdemel nálad, te kurva!" </i><br />
<i>"A legjobb lenne, ha meghalnál!" </i><br />
<i>"Mégis, hogy tehetted ezt?" </i><br />
<i>"Én már az elején megmondtam, hogy ez is olyan, mint a többi..."</i> Visszagondolva görcsbe rándul a testem, és könnyek lepik el újra a szememet. Igazuk van...mindenkinek igaza van...Egy semmirekellő, hűtlen ribanc vagyok, aki egy elcsúszott éjszakával rombolt le mindent, amit olyan gondosan építgetett, és óvott mindentől...<br />
A telefonom újból megcsörrent, a mai nap már vagy századjára. Idegesen nyúltam érte, és néztem meg, ki hív. A kijelzőn Jeremy neve villogott. Egy nyűgös sóhaj tört fel belőlem, majd úgy, mint eddig is, elutasítottam a hívást. Nem akartam vele beszélni. Se most, se később. Tudom, gyerekes dolog, amit csinálok, de egyszerűen képtelen vagyok szembe nézni vele azután, ami történt. Nem az ő hibája. Ő is ugyanolyan részeg volt, mint én, abban az állapotban pedig fogalmunk sem volt arról, mit csinálunk. Tudom, hogy nem szabadna így viselkednem vele, hiszen ő csak tisztázni akarja a dolgokat, amit már ezer meg egy SMS-ben megírt, de nekem nincs lelki erőm ehhez. Három napja kihagyom a próbákat is, mert ott elkerülhetetlen lenne, hogy találkozzunk. Jack aggódik értem, és aggodalma már kezd dühbe átcsapni, amikor hív, és én kinyomom. Vele sincs kedvem beszélni. Bezárkózni van kedvem, magamhoz szorítani a kispárnámat, és szétbőgni az agyamat. Ezt érdemlem. Semmi mást. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel elveszíthetem a frissen szerzett munkalehetőségemet, és valószínű, hogy sosem találok még egy ilyet, de nem érdekel. Semmi szükségük egy ilyen emberi roncsra, mint én. Eddig is megvoltak nélkülem, ez után is meglesznek. <br />
Nem vagyok sem éhes, se szomjas, nincs kedvem tévét nézni, sem az interneten lógni. Nem akarok emberek közé menni, és érezni azokat a lesújtó, ítéletes pillantásokat magamon. Jelenleg semmi más nem érdekel egy valakin kívül, aki már biztosan megtudta, mi történt, még sem adta tudtomra. <br />
Niall szombat este óta nem hívott, és nem is keresett semmiféle módon. Én próbáltam hívni akkor, mikor kicsit több erőt éreztem magamban, de mindannyiszor nem volt elérhető. Magamnak sem tudtam bevallani, hogy szeretnék, vagy nem beszélni vele. Félek, rettenetesen félek, hogy mit mondana. A legrosszabb az, hogy esélyem sincs tisztára mosni magamat, mert bűnös vagyok. Nincs mivel mentegetőznöm. Niall távollétében megcsaltam egy másik sráccal. Nem is az érdekel engem, hogy rólam mit mondanak, vagy írnak. Magasról leszarom, mások mit gondolnak erről, sőt, még az sem érdekelne, ha rám köpnének, egy dolog van viszont, ami olyan fájdalmas, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe, és megforgatnák benne. Az, hogy fájdalmat okoztam Niallnek...már Isten tudja hanyadjára. Megbántottam azt, akit a világon mindennél jobban szeretek. Mert szeretem, ez az igazság. Az érzés, amit Jeremy iránt érzek hozzá sem fogható ahhoz, amivel Niallhöz kötődöm. Nekem Ő a mindenem, még akkor is, ha ezt már senki nem hiszi el nekem. Mert valóban van rá okuk, hogy ne higgyenek nekem. Ha csak arra gondolok, hogy most messze tőlem, Niall valahol épp összetörik, és én nem lehetek ott, hogy megmagyarázzam, fájdalmasan hasít belém a bűnösség érzése. Kegyetlenül bűntudatom van, és soha nem szégyelltem még magam ennyire, mint most. Én itt lebzselek a házában, miközben ő a padlóra kerül, miattam. Mi lesz, ha hazaér? Mit fog mondani? Édes Istenem, képtelen leszek a szemébe nézni ezek után. Hogy tehettem ezt?! Mindent elrontottam...<br />
Halk, ütemes kopogásra kaptam fel a fejemet, melyek az ajtóm felől jöttek.<br />
-Menj el!-kiáltottam a párnámba fúrt fejjel, mikor a kopogás csak nem akart szűnni.-Menj el kérlek, akárki is vagy! Nem akarok beszélni senkivel!-könyörögtem, haszontalanul. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és óvatos léptekkel valaki felém közeledett. Az ágyon feküdtem keresztben, egy előnytelen pizsamában, kócos, görcsös hajjal. Még fésülködni sem volt kedvem. <br />
-Lizzie, drágám, vendéged érkezett.-simított végig a hátamon egy gyengéd kéz, apu szelíd hangja hallatán pedig összeszorult a torkom, és csak úgy, elkapott a sírhatnék.<br />
-Küldd el, akárki az, nem akarok senkivel beszélni.-dünnyögtem a párnába.<br />
-Itt áll az ajtóban, és szeretne beszélni veled.-mondta, még mindig a hátamat cirógatva. Hirtelen pattantam fel az ágyban, és vadul ráztam a fejemet.<br />
-Senkivel nem akarok beszélni, apa! Küldd el!-förmedtem rá apára, aki kicsit hátrahőkölt a váratlan kitörésemtől.<br />
-Édesem, nyugodj meg.-próbált nyugtatni apa, immár a kézfejemet simogatva.-Három nap szenvedés után ideje lenne végre beszélned valakivel.<br />
-De én nem akarok!<br />
-Lizzie...-sóhajtott apa fáradtan.-Csak engedd meg, hogy bejöjjön. Nagyon aggódik érted, és én is.<br />
-Nincs rá szükség.-ráztam a fejem, apa viszont hajthatatlan volt.<br />
-Csak ne ess neki, könyörgöm.-adott egy puszit a homlokomra.-Ez így nem mehet tovább.-simított végig az arcomon, majd felállt mellőlem, és kinyitotta az ajtót, melyen Marcus sétált be, látszólag nyugodt állapotban. Az ágyamon térdeltem, arcomat a kezeimbe temetve. Marcus lassan közeledett hozzám, majd leült mellém az ágyra, de nem szólt semmit. Mély levegőket vettem, majd lassan Marcus felé fordítottam a fejemet. Tekintete tele volt aggodalommal, és együttérzéssel. Éreztem, hogy a torkom szorulni kezd, az ajkam megremegett, és a kép előttem homályosodni kezdett.<br />
-Istenem, Lizzie...-sóhajtotta Marcus, mikor a karjaiba vetettem magam, és kitört belőlem a mélyről jövő, keserves sírás. Erősen szorított, miközben én a körmömet mélyesztettem a hátába. Tudtam, hogy előtte bátran sírhatok, ő nem nevet ki, és bár tudtam, hogy ő nem ítélkezik felettem, mégis szégyelltem magam.<br />
-Istenem, te lány...-sóhajtotta újból, a hajamat simogatva, miközben én a karjaiban rázkódtam.<br />
-M-marcus...-szipogtam, mire erősebben ölelt magához.-H-hogy tehe-tehettem e-ezt? <br />
-Shhh, Lizzie, próbálj meg megnyugodni.-próbált meg nyugtatni, kevés sikerrel. Végtelenül hosszú időnek tűnt, amit bőgve töltöttem Marcust szorongatva, végül pedig kisírt, feldagadt szemekkel, és vörös fejjel húzódtam el Marcustól. <br />
-Jobban vagy már?-kérdezte, miután türelmesen kivárta, hogy kisírjam magam. Bizonytalanul ingattam a fejemet.<br />
-Ennél szarabbul nem is lehetnék.-vallottam be őszintén, mire Marcus felsóhajtott, és megsimította a vállam. Türelmesen várta, hogy kifújjam az orrom, és megtöröljem a szemem, valamint hogy kicsit összeszedjem magamat. <br />
-Lizzie...-kezdte mély, kimért hangon.-Mi volt ez?-kérdezte, mire a plafonra emeltem a tekintetem.<br />
-Gőzöm nincs.-ráztam a fejem, és valóban ez volt az igazság.<br />
-De mégis hogyan történt? És miért? És miért kell arra felmennem a netre, hogy azt lássam amint mindenki szid téged, és gusztustalanabbnál gusztustalanabb mondatokkal ócsároljanak? Miért az internetről kell nekem mindezt megtudnom?-zúdította rám kérdéseinek áradatát.<br />
-Nem akartalak feleslegesen terhelni...ez az én baklövésem, nekem kell viselni a következményeit.<br />
-Badarság!-csattant fel.-Tudod, hogy ha szóltál volna, én azonnal jöttem volna. És mi az, hogy a te baklövésed? Ha jól tudom, egy ilyenhez ketten kellenek.-emelte elém két ujját, mire csak a fejem csóváltam.<br />
-Ne említsd őt, kérlek...<br />
-De, de igenis említem, mert tudni akarom, mi történt! Minden annyira zavaros, az egészből semmit nem értek, és...<br />
-Megcsaltam Őt!-ordítottam Marcus képébe.-Megcsaltam, érted?-mondtam indulatosan.-Segg részegre leittam magam, aztán valahogy összegabalyodtam az egyik csapattársammal, akivel az eset óta nem beszéltem. Mellette ébredtem reggel, és annyira bepánikoltam, hogy azonnal leléptem, bár halvány lila gőzöm nem volt arról, hol vagyok. Óráimba telt, mire hazaértem, aztán feljöttem a szobámba, és azóta nem mentem ki innen. Az egész világ tudja, mekkora ribanc vagyok, és teljesen igazuk van! Nem akarok kimenni az utcára, nem akarok senkivel találkozni, mert az egyetlen akit akarok, az most épp egy másik földrészen van, és elérhetetlen! Mélységesen megbántam, amit tettem, de most már késő, rohadtul elcsesztem!-kiáltottam teli torokból, Marcus pedig meghökkentem pislogott rám, szó nélkül. Ekkor vettem csak észre, hogy térdre állva ordítottam eddig a képébe, így miután kiadtam magamból mindent, meghunyászkodva ereszkedtem vissza az ágyra, és kuporodtam össze.<br />
-Most már jobb?-kérdezte halkan Marcus, mire felsóhajtottam, és a szemébe néztem.<br />
-Talán egy kicsivel...de nem, ez sosem lesz jobb...<br />
-Lizzie, ez...ez...erre nem találok szavakat.-hebegte.<br />
-Mondd csak ki nyugodtan, hogy egy olcsó szajha vagyok, mondd csak ki.-biztattam, mire a fejét rázta.<br />
-Nem vagy az.<br />
-Ó, ne gyere ezzel, könyörgöm.-vetettem hátra a fejemet.<br />
-Lizzie, nem vagy ribanc, hidd már el. Részeg voltál, nem tudtad, mit csinálsz. Tudod mennyi emberrel megesik az ilyen?<br />
-Szóval a pia az oka, hogy megcsaltam a barátomat?-vontam fel a szemöldököm.-Magyarázzam meg, és fogjam arra a kibaszott alkoholra, hogy hűtlen voltam? Mit érek el vele? A pia bocsánatot fog kérni, és elvállalja helyettem, hogy ő a felelős mindenért?-emeltem fel újra a hangom.-Hm?<br />
-Lizzie, nyugodj meg.-nyomott vissza a helyemre Marcus óvatosan.-Ide hallgass.-fordított szembe magával.-Most tegyél félre mindent, és gondold át. Niall szeret annyira, hogy elnézze ezt neked? Ő is volt már részeg, tisztában van vele, mire képes az alkohol, ha túl messzire megy az ember. Nem is emlékszel semmire az egészből. Ha józan lettél volna, akkor is megtetted volna?<br />
-Kizárt dolog.<br />
-Na akkor meg miért okolod magad ilyen súlyosan? Igen, bazi nagyot botlottál, de ez csak egy botlás volt, és nem szereted azt a srácot, ellenben Niallel, aki szintén meghal érted, annyira szeret. Meg. Fogja. Érteni.-hangsúlyozta ki a szavakat.-Érted? Meg fogja érteni!<br />
-Hogy, ha egyszer meg sem hallgat?-kérdeztem kétségbeesetten.-Hiába hívom, nem veszi fel azt a rohadt telefont.<br />
-Egyszer úgy is fel fogja venni.<br />
-Kösz a biztatást.-puffogtam.-Meg sem érdemlem,hogy szóba álljon velem ezek után. Niall sokkal, de sokkal jobbat érdemelne nálam!<br />
-Lizzie, fejezd már be ezt a kishitűséget!-emelte fel a hangját Marcus, mire kicsit összerezzentem.-Azzal, hogy begubózol, és elzárkózol minden elől, semmi nem lesz jobb! Elsüllyedsz az önsajnálatban, és saját magad marcangolásában ahelyett, hogy a kezedbe vennéd a dolgokat, és megpróbálnád helyre hozni!<br />
-Mégis hogy a fenébe, hm?-tártam szét a karom, szinte már kiabálva.<br />
-Beszéltél már ezzel a Jeremy gyerekkel?<br />
-Nem, és nem is fogok.-mondtam konokul.<br />
-Na ez az, amiről beszélek!-bökött rám.-Pedig az lenne a legelső lépés, hogy helyrehozd a dolgokat. Tisztáznotok kell, hogy mi volt ez, és mi lesz ez után. Amíg vele nem beszélsz, és nem tudod, mi játszódik le benne, addig magad sem tudod helyre tenni a dolgokat.-csóválta a fejét.-Keresett már?<br />
-Vasárnap és hétfőn nem...-emlékeztem vissza.-Aztán kedden csak párszor hívott, ma pedig egész nap, szinte megállás nélkül hív, és üzen, hogy vegyem fel, beszéljünk, mert fontos.-húztam el a számat.<br />
-Akkor miért nem veszed fel azt az istenverte telefont?-kérdezte hitetlenül Marcus.<br />
-Mert nincs erőm beszélni vele! Egyszerűen elönt a bántudat, és a szégyenérzet, ha csak arra gondolok, hogy...<br />
-Nem veszed észre, hogy saját magad teszed lehetetlenné a helyzetet?<br />
-Mi?-húztam fel a szemöldököm.<br />
-Könyörgöm, Lizzie...-fogta a fejét Marcus, majd mély levegőt vett, és a szemembe nézett.-Te akarod a legjobban helyre hozni a dolgokat, mégis te vagy az, aki akadályozza azt. Ideje lenne végre felébredned!-kocogtatta meg a fejemet, nekem pedig akkor, és ott helyben végem lett. Egy hatalmas morajlásban törtem ki, és lehunyt szemmel, elernyedt testtel dőltem hátra az ágyon, majd a plafont kezdtem el bámulni.<br />
Tényleg ez lenne a helyzet? Ennyire elvakult vagyok, és nem veszem észre, hogy a saját akadályaimba ütközöm?<br />
-Marcuuus...-nyögtem fel, kezemmel a hajamat tépve. Marcus óvatosan feküdt le mellém az ágyra, a könyökére támaszkodva.<br />
-Igen?-kérdezte lágyabban.<br />
-Egy barom vagyok...egy hatalmas nagy, szerencsétlen barom...<br />
-Egy fiatal lány vagy, aki szeretné élvezni az életet, és sajnos, sokszor bajba kerül.-közölte szelíd hangon, immár nem kiabálva.-Ez az élet.<br />
-Mindent elcsesztem.-temettem az arcom a kezeimbe, miközben a fejemet ráztam.<br />
-De még nem késő helyre hozni a dolgokat.<br />
-Marcus...-néztem fel rá, egyenesen a szemébe.-Én csak Niallt szeretem. Senki mást.<br />
-Tudom.-bólintott egyetértőn.-Tudom, szívem...<br />
-Akkor mégis hogy a francba viselkedhettem így?-estem vissza újból az önsanyargatás mély gödrébe.<br />
-Lizzie, részeg voltál. Tudom, hogy ez neked nem mentség, de ha Niall szeret, márpedig szeret, meg fog bocsátani.<br />
-És mi van, ha nem?-néztem rá reményvesztetten.-Kérlek, az igazat mondd. Te is tudod, hogy egy megcsalás mellett nem huny csak úgy szemet az ember. Te sem tennéd...<br />
Marcus sóhajtva kapta el a tekintetét, majd pillantott újból vissza rám.<br />
-Ez nem egy egyszerű dolog...de ha a kapcsolatotok erős, és már túléltetek mást is, akkor nem kizárt, hogy ezt is túl fogjátok...A szerelem sok mindenre képes, főleg a megbocsátásra...Ha pedig úgy adódna, hogy...-harapta el a mondat végét, mert nem akarta kimondani, ami már oly sokszor megfordult a legsötétebb gondolataimban.-akkor el kell fogadnod, hogy ennyi volt...<br />
-De én nem akarom elfogadni.-ráztam a fejem.<br />
-Akkor küzdj érte!-mondta ösztönzően.-Tudod, a legnagyobb harcosok nem a filmekben, meg a ringekben vannak...a legnagyobb harcosok azok, akik addig küzdenek valamiért, amíg van bennük erő, és csak az után esnek össze, hogy ténylegesen, mindennek vége...-mondta Marcus, nekem pedig összerándult a gyomrom szavainak bölcsessége hallatán.-Egy igazi harcos a végsőkig remél...<br />
Mindig azt mondtam magamra, hogy kitartó vagyok, és küzdök, amíg bírom. Harcosnak neveztem magam, de rájöttem, hogy még igazából nem volt olyan, hogy valamiért úgy küzdöttem, mintha az életem lenne a tét. Valahogy, a dolgok mindig jóra fordultak, és nem kellett tovább küzdenem. A sors kegyes volt hozzám, most viszont nem tudom, megérdemlem-e, hogy még egyszer kegyelmes legyen velem.<br />
-Szóval azt mondod, küzdjek érte, ameddig csak lehet?-fordultam Marcus felé, akinek egy apró, szinte láthatatlan mosolyra húzódott a szája. <br />
-Ez minden, amit megtehetsz.-válaszolt, én pedig most először, higgadtan fújtam ki a bent rekedt levegőmet. Félszegen fordultam Marcus felé, majd egy őszinte, hálás öleléssel bújtam hozzá.<br />
-Köszönöm.-suttogtam a fülébe, mire egy gyengéd puszit éreztem az arcomon.<br />
-Nem mondom, hogy szívesen, mert nem szeretem, amikor ilyen helyzetben vagy.<br />
-Egy biztos...te mindig tudod, hogyan rugdoss fel, ha padlón vagyok.<br />
-Tőlem ne is várj mást.-vont vállat.-Ha kell, a hajadnál fogva rángatlak fel, ha azt látom, hogy nincs más megoldás.-közölte, én pedig egy észrevehetetlen szájrándítással helyettesítettem a mosolygást. Nem ment, egyszerűen még nem tudtam mosolyogni, mert belém nyilallt az a szörnyű kín, amit még Marcus bölcsességével, és ésszerűségével sem tudtam leküzdeni. Most már amíg élek, tüskeként fog élni bennem, hogy megcsaltam az egyetlen embert, akit szeretek.<br />
Keservesen sóhajtva húzódtam el Marcustól, aki félre billentett fejjel nézett végig rajtam.<br />
-Mi az?-kérdeztem, még mindig nyűgösen.<br />
-Semmi...-rázta a fejét.-Csak nem szeretlek így szétesve látni.-mondta, én pedig a telefonomért nyúltam, mely kikapcsoltan hevert az ágyon. A számat harapdálva forgattam az ujjaim között a készüléket, majd végszóra megnyomtam a bekapcsolás gombot. Kétségbeesetten néztem Marcus szemébe, aki csak empatikusan pillantott rám vissza. A kijelző kivilágosodott, rajta Niall képével, mire olyan érzés töltött el, mintha a szívemet facsarnák ki. Pillanatokon belül villogni kezdett a képernyő, 12 bejövő üzenettel, és 34 nem fogadott hívással. Mind a tizenkét üzenet Jeremytől jött, aki egyre pánikszerűbben írta le könyörgő sorait. <i>"Kérlek, vedd fel a telefont, Lizzie, beszélnünk kell! Ne csináld ezt! Kérlek, hívj vissza, ha ezt elolvastad! Sajnálom, Lizzie! SAJNÁLOM!"</i><br />
Sóhajtva léptem ki az üzenetekből, be a híváslistámra. A hívások háromnegyede Jeremytől, a maradék többi pedig Jacktől, és Rickietől jött...<br />
-Nem muszáj visszahívnod őket.-érintette meg Marcus a vállamat, mire fájdalmasan nyögtem fel.<br />
-Nincs hozzá erőm...nincs erőm magyarázkodni.-ráztam a fejem kimerülten. Nemcsak lelkileg, de fizikailag is elgyengültem.<br />
-Na, majd én megmondom, mit csinálj. Először is, add ide szépen azt a mobilt.-vette ki a kezemből a telefonomat, majd zsebre rakta, és felállt az ágyamról.-Most pedig felkelsz innen, és elmész lezuhanyozol, hogy egy kis szín is legyen az arcodon.-utasított, felsegítve az ágyról.-Ezalatt én szerzek neked valami ennivalót, amit majd szépen megeszel, mert gyanítom, hogy az elmúlt napokban nem sok vitamin került a szervezetedbe.-mondta, én pedig szégyenkezve szegtem le a tekintetem.-Sejtettem...na mindegy.-rázta a fejét.<br />
-És mi lesz azután, hogy ezeken túl vagyunk?-néztem fel rá segélykérőn.<br />
-Azt majd meglátod. Legelőször, csak ezzel foglalkozz rendben? Kelj újra életre!-mosolygott rám szomorkásan, majd miután beleegyezőn bólintottam, elengedett, én pedig kibotorkáltam a fürdőbe.<br />
A tükörbe nézve konstatáltam, hogy ez a lidérc-életmód nem igazán volt jó döntés. A bőröm sápadt, és fehér volt, az arcom beesett, a szemeim pedig összeszűkült, véreres bogyóknak néztek ki, nem beszélve a hajamról, amibe beleragadt a hajgumi, és tele volt görcsökkel, és gubancokkal. Levetkőzni is csak lassú mozdulatokkal tudtam, mert olyan gyenge voltam, hogy minden gyorsabb mozdulattól megszédültem. Elővigyázatosan léptem be a zuhany alá, majd magamra engedtem a kellemes meleg vizet, s percekig csak álltam alatta, a csempének döntve a fejemet. Próbáltam kiüríteni a fejemet, ám kevés sikerrel. Egyre csak a szombat éjszaka képei villantak fel előttem, ám mind ott ér véget, hogy iszunk, majd eltűnünk a tömegben, aztán teljes filmszakadás. A következő, amit látok, Jeremy alvó arca mellettem, és az akkori érzések pánikként törtek rám. A torkom összeszűkült, alig engedte be a levegőt, a fejem pedig lüktetni kezdett. Két kézzel a falnak támaszkodva próbáltam talpon maradni, mély, nagy levegőket véve. Kinyitottam a szemem, majd hirtelen a csaphoz nyúltam, és elfordítottam, a hideg irányába. Pillanatokon belül a kellemesen meleg víz helyett jéghideg ömlött a bőrömre, mintha csak apró szilánkok szurkáltak volna. Felsikkantottam a hirtelen jött kellemetlen érzéstől, majd megrázkódva alatta végül elzártam, és kiléptem a kabinból. <br />
A tükörből már egy fokkal jobb látvány nézett vissza rám, viszont még mindig undorodtam magamtól, ezért inkább hátat fordítottam a tükörnek, és úgy öltöztem fel.<br />
Egy melegítő együttesben, kifésült, megszárított hajjal, és valamivel élénkebben sétáltam le a lépcsőn. A külsőm talán javult valamivel, de a belsőm még mindig romokban hevert. Marcust a konyhában találtam meg, apa társaságában, amint épp a tűzhelynél szorgoskodnak. Érzekésemre felkapták a fejüket, és őszintén elmosolyodtak.<br />
-Kicsim, hát végre kimozdultál!-indult el felém apa, majd a karjába zárva nyomott egy puszit a fejemre.-Határozottan jobban festesz, mint pár órával ezelőtt.-mondta, én pedig hitetlenkedve fújtam egyet.<br />
-Összeütöttünk neked egy gyors rántottát, gondoltuk, az is megteszi.-vont vállat Marcus, és már egy tányér rántottát tett le elém a pultra.<br />
-Nem vagyok éhes.-tiltakoztam, mire két, szúrós szempár meredt rám.<br />
-Eszel! Nincs apelláta!-parancsolt rám Marcus, mire szem forgatva helyet foglaltam, és kezembe vettem a villát. A faliórára néztem, ami hat órát mutatott. Már javában zajlik a próba, nélkülem. Nos, erről már lecsúsztam. Jack biztosan ki fog rúgni, a nyakamat merném rátenni.<br />
-Akarod, hogy itt maradjak estére?-kérdezte Marcus, mire a fejemet csóváltam.<br />
-Nem kell, szeretném kialudni magam.-válaszoltam, mire Marcus helyeslőn bólintott. Apával helyet foglaltak velem szemben, és fürkészőn nézték, ahogyan lapátolom magamba a kaját. Még arra sem volt erőm, hogy felidegeljem rajta magam, és beszóljak nekik. Hirtelen csengőszó hasított a levegőbe, mire mindhárman kérdőn néztünk össze.<br />
-Megyek, kinyitom.-szólalt meg apa, majd lemászott a székről, és a bejárati ajtó felé ballagott. <br />
Marcus továbbra is figyelmesen nézett, én pedig ettem, figyelmen kívül hagyva a bámulását. Hirtelen egy hangos ordítás hangzott fel az ajtó felől, mire ijedten kaptam fel a fejem, még a villa is kiesett a kezemből.<br />
-Beszélnem kell vele, könyörgöm, engedjen be!-hallottam meg egy rimánkodó hangot, mire nagyot nyeltem.<br />
-Higgadjon le!-felelte apa.<br />
-Kérem, könyörgöm, csak pár perc az egész!<br />
-Nem!-kiáltott apa, én pedig kétségbeesetten, vadul dübörgő szívvel néztem Marcusra aki ugyanolyan döbbentem bámult vissza rám, mint én rá. A vér a fülemben dobogott, amikor lecsaptam a kezemből a villát, a szék lába élesen csikorgott a padlón, ahogyan kilöktem azt magam alól, és a bajárat felé kezdtem el rohanni. <br />
A tekintetünk azonnal összetalálkozott, és én menten el tudtam volna süllyedni. Ő abbahagyta a tolongást, apa pedig megdermedve kapkodva köztünk a tekintetét, végül rajtam megállapodva ellépett az ajtóból, így már pontosan szemben álltam Jeremyvel...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-13319152223792709482013-10-09T11:27:00.003-07:002013-10-09T11:27:44.894-07:00(II./46.) Megölöm...<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://31.media.tumblr.com/19b11d5c4dd834db61d2978578f8edda/tumblr_mifoowgmSw1rxkzk5o1_500.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="http://31.media.tumblr.com/19b11d5c4dd834db61d2978578f8edda/tumblr_mifoowgmSw1rxkzk5o1_500.jpg" width="290" /></a></div>
Sziasztok, Életeim! :)<br />Ismét egy új résszel jelentkezem, ezúttal hamarabb, mint mostanában szoktam. Ennek az oka az, hogy lebetegedtem, és a hétre kiírt az orvos, szóval, volt időm írni :)<br />A hétvégén nem leszek itthon, szóval, akkorra semmiképp ne várjatok részt. Remélem mindenki jól van, továbbra i köszönöm a támogatást, és remélem ez a rész most kicsit felpezsdíti a kedélyeket. :) <br />Jó olvasást, puszilok mindenkit!<br />Dóri :*<br />Ajánlott zene: <a href="http://www.youtube.com/watch?v=Z8eXaXoUJRQ">Selena Gomez - Slow down</a><br />
<br />A nagy sikerű fellépés után úgy döntöttünk, hogy egy kiadós after partyval ünnepeljük meg a "győzelmünket". Egy közeli klubba tértünk be, ahol már telt ház volt, mi azonban eltéríthetetlenek voltunk. Befurakodtunk a zajos, tömött helyiségbe, ahol rajtunk kívül még jó páran buliztak. A zene hatalmas decibellel üvöltött a hangfalakból, miközben fáradhatatlan, izzadt testek vonaglottak a parketten. A bokám még mindig sajgott egy kicsit, ezért jobbnak láttam, ha egy kicsit pihentetem, így én leültem az egyik boxba, és a tömeget bámultam. Táncosokkal azért nem éri meg bulizni menni, mert hivatásukból kifolyólag képesek végigtáncolni az egész éjszakát, és ha nem vagy olyan formában, hogy velük táncolj, akkor bizony egyedül maradsz. Így történt ez velem is. Az érkezést követően mind összegyűltünk egy közös koccintásra, majd percekkel utána mindenki szétszéledt, és uralma alá vette a parkettet. Én csak ültem ott egyedül, a könyökömre támaszkodva, és bámultam az embereket, ahogy önfeledten szórakoznak. Valami erősen húzott afelé, hogy én is táncoljak, de mégsem mentem, ami nem feltétlenül a bokám miatt volt.<br />
Eszembe jutottak a közös klubozások Niallel, és a srácokkal, ami egy kissé letaszított a hangulat csúcsáról. A csapattársaim mind nagyon jó fejek, és tudják, hogy kell bulizni, de soha, senki nem fogja pótolni Nialléket. Amikor velük vagyunk bulizni, nem mindenki táncolja végig az éjszakát, de mégis olyan hangulata van az egésznek, amit nem cserélnék le semmire másra. Az érzés, mikor majd szétrobbanok, nemcsak a bennem túltengő adrenalintól, hanem az érintéseitől a testemen, és bár Niall tánctudása nem mondható profizmusnak, mégis vele a legjobb. Tekintetemmel őket kerestem a tömegben, és felröhögtem magamon a tudatra, hogy ennek az esélye egyenlő a nullával. Inkább fogtam az italomat, és tovább iszogattam, a fejemet ingatva a ritmusra, mely oly csábítóan kúszott be az érzékeimbe, mozgásra ösztönözve a végtagjaimat, hogy nehezemre esett már egy helyben ülni, így mocorogni kezdtem, valami táncolás félét imitálva.<br />
Hirtelen egy test vágódott le mellém, olyan hévvel érkezve, hogy szinte majdnem elsodort. Oldalra fordulva Jeremy kipirult, vigyorgós arcát láttam meg, amint a szemembe néz, majd fejével a parkett felé biccent.<br />
-Na, tánckirálynő, idd meg ezt, és irány a parkett!-harsogta túl a hangos zenét.-Eddig mindenkivel táncoltál már, kivéve engem, szóval kárpótolni fogsz.-jelentette ki, mire felnevettem a fejemet rázva.<br />
-Ha nem vetted volna észre, eddig senkivel sem táncoltam, és nincs most kedvem táncolni.-válaszoltam, mire leesett állal bámult rám.<br />
-Biztosan rosszul hallottam, olyan nagy itt a ricsaj.-hegyezte a fülét gonoszul.- Lizzie, igyál, aztán nyomás táncolni!-parancsolt rám játékosan, miközben a még megmaradt pezsgőmet kortyolgattam. Volt is kedvem táncolni, meg nem is.<br />
-Nem tudom, hogy akarok-e táncolni.-mondtam, de mivel értelmetlen arcot vágott, muszáj voltam közelebb hajolni hozzá, és konkrétan a fülébe üvöltöttem.-NEM TUDOM, HOGY VAN-E KEDVEM HOZZÁ.-mondtam újra, ezúttal már megértette.<br />
-Én meg tudom. Van, és jössz is, ennyi.-hajolt ő is a fülemhez, válaszára pedig a számat húzgáltam. Hirtelen belefújt a nyakamba, pont egy olyat pontot érve, amitől végigfutott rajtam a hideg, és idiótán röhögtem fel.<br />
-Na, ne mondjam még egyszer.-bökdösött továbbra is győzködve.-Ne akard, hogy erőszakosabb módszerekhez folyamodjak.-fenyegetett meg, mire elnevettem magam, és nagyot sóhajtottam.<br />
-Rendben, legyen.-adtam be a derekam, mire örömittasan ütött egyet a levegőbe, majd felpattanva a helyéről a kezét nyújtotta felém. Ha most látnám először, biztosan azt feltételezném, hogy bevett valami gyorsítószert, de mivel ismerem, tudom, hogy ő alapjáraton lelőhetetlen. <br />Kikecmeregtem a helyemről, majd kínkeserves arccal hagytam, hogy Jeremy lerángasson a táncparkettre, be egyenesen a tömeg közepébe. Nekem tökéletesen megfelelt volna, ha csak szélen maradunk, de nem, Jeremy mindenképpen be akart olvadni a tömegbe, mondván, akkor buli a buli, ha érzed magad mellett a többi embert. Na, ebben aztán tényleg nem volt hiány. Szó szerint át kellett magunkat préselni az emberek között, végig ügyelnem kellett arra, hogy ne lépjek senki lábára, vagy le ne taperoljak valakit. Jeremy akár egy faltörő kos, úgy indult neki a sokaságnak, én meg mögötte bukdácsoltam. <br />-Minden oké?-fordult hátra, de szinte alig hallottam mit mond, mert a dübörgő zene elnyomta a hangját.<br />-Ja, leszámítva, hogy valaki beletúrt a hajamba.-néztem hátra kérdőn, mikor éreztem, hogy ujjak szaladnak bele a hajamba, szerencsére nem kitépés céljából. Mögöttem persze ezer meg egy ember volt, a tettes bárki lehetett, de úgy döntöttem, nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki. <br />Egy kiadós küszködés után Jeremy végre megállt, és pedig becsusszantam elé, megpróbálva tartani a tisztes távolságot. Ez azonban az első percben meghiúsult, mert valaki hátulról erélyeset taszított rajtam, ezzel sikeresen nekilökve Jeremynek, aki csak vigyorogva nézett le rám.<br />-Na, táncolhatunk?-kérdezte elégedett mosollyal az arcán. Tekintve, hogy isten tudja hol voltam a tömegben, sehol nem láttam kijáratot, és így is a nyakamba lihegtek, nem volt más választásom, minthogy beleegyezzek. <br />-Gyerünk, ne görcsölj már annyit! Oldódj fel, Lizzie!-hajolt a fülemhez Jeremy, majd két kézzel megragadta a derekam, kicsit eltolt magától, beállítva ezzel táncoló pozícióba. Rezzenéstelen arccal néztem fel rá, majd akaratlanul is elmosolyodtam, amikor kezeit a magasba emelve kezdett el vonaglani, engem is táncolásra ösztönözve. Csak bámultam, ahogyan arcokat vág, miközben táncol, és olyan mozdulatokat csinál, hogy máris nagyobb lesz a hely körülötte. Nem sokáig tudtam tovább játszani a makacs lány szerepét, hiszen a számomra legnagyobb drog megállás nélkül üvöltött a fülembe, és terjedt szét az ereimben. Hatását rövid időn belül éreztem meg, ahogyan a testem magától kezdett el ritmusra mozogni. Jeremyvel összetalálkozott a tekintetünk, aki szélesen vigyorgott, majd rám kacsintva fejezte ki tetszését. Hátravetett fejjel tört ki belőlem a nevetés, majd teljesen rácsatlakoztam a zene ütemére, és elengedve magamat táncolni kezdtem. <br />A tömeg körülöttünk nem akart fogyatkozni, sőt, úgy tűnt, egyre többen vagyunk. A zene átvette az irányítást a testem felett, nem volt bennem semmiféle görcs, vagy kétely, egyszerűen csak hagytam, hogy a ritmus vezessen, és jól éreztem magam. Jeremy homlokán gyöngyözött az izzadtság, mint ahogyan az enyémen is, de egyikünket sem érdekelte. <br />-Gyere, igyunk valamit!-hajolt oda hirtelen, mire egyetértőn bólintottam, hiszen teljesen kiszáradt a torkom ez alatt a ki tudja mennyi idő alatt. Jeremy megragadta a kezem, és úgy kezdett el kifelé húzni a tömegből, erősen markolva a csuklóm, nehogy véletlen eleresszen, mert akkor sosem tudni, mikor találunk újra egymásra. <br />Kifulladva, ám annál nagyobb jókedvvel vetődtünk le az egyik boxba, egymásra néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat.<br />-Na ugye megmondtam én, hogy van kedved táncolni?-mondta Jeremy nagyképűen, látszott rajta, hogy teljesen meg van elégedve magával.<br />-Igen, megmondtad.-forgattam a szemem amolyan "igen, igazad volt" stílusban.<br />-Nem érzem a lábam.<br />-Az jó, mert én sem.-ráztam a fejem nevetve.-Ki fog elmenni piáért?<br />-Az, aki szélen ül.-közölte Jeremy cinkos mosollyal az arcán, mivelhogy én ültem szélen. Gyilkos tekintettel néztem rá, majd hirtelen felpattantam, és szinte átesve rajta beküzdöttem magam mellé, hogy ő legyen szélen. <br />-Hé, hova iszkolsz?-ragadta meg a derekam, majd erőből megpróbált visszahúzni, csakhogy én megkapaszkodtam a fotel támlájában, így hiába rángatott, nem mozdultam.<br />-Háhá!-fordultam hátra, majd kiöltöttem rá a nyelvem, ő azonban kihasználta ezt az alkalmat, és egy nagyot húzott rajtam, így végül az ölében landoltam, ahonnan röhögve pattantam fel, majdnem felborítva az előttünk levő asztalt.<br />-Mekkora béna vagy!-rázta a fejét nevetve, miközben én a fejemet fogtam, és leültem a kis asztalra.<br />-Na, de jókedvük van valakiknek!-csattant fel egy ismerős, éles hang, oldalra fordulva pedig Sam pöffeszkedett mellettünk, meg még páran rajta kívül. Mind levágódtak a boxba, Jeremy pedig megfogva a kezem beültetett maga mellé, a jobb oldalára, míg Sam a balon foglalt helyet, egy pohár koktéllal a kezében. Csatlakozott hozzánk még Laura, Kim, Paige, Adam és Blake is, akik szintén táncosok voltak, és szintén jól érezték magukat. Mindannyian benyomultunk a boxba, ami szerencsére elég széles volt ahhoz, hogy elférjünk. <br />-Így aztán végképp nem megy el egyikünk sem italért.-kiáltottam Jeremy fülébe, aki csak helyeslően bólintott. A zene itt, ezen a helyen még hangosabb volt, mint a parketten. <br />-Pia kéne?-hajolt ki Sam, szokatlanul kedves mosollyal az arcán. Már maga az is meglepett, hogy Sam egyáltalán mosolygott, az meg végkép sokkolt, hogy pont rám.-Oké srácok, kié a következő kör?-nézett körbe, Blake pedig azonnal jelentkezett, hogy ő és Adam elmennek a következő körért. Meglepődve húztam fel a szemöldököm, Sam pedig önelégülten vonta meg a vállát, majd dőlt vissza a helyére.<br />-Így kell ezt csinálni.-mondta fölényesen, mire csak a szemem forgattam, nem túl feltűnően, de Jeremy pont látta, mire mindketten óvatos mosolyra húztuk a szánkat.<br />-Meghoztuuuk!-üvöltötte Blake, és több pohár rövidet tett le elénk. Mondanom sem kell, hogy kezek erdeje nyúlt azonnal értük, és én is gyorsan lestoppoltam egyet. <br />-Akkor igyunk, az izé...-emelte a magasba a poharát Adam, azonban egy picit megingott attól az italmennyiségtől ami már lecsúszott a torkán.-Igyunk, az izé...-kereste a szavakat, majd csak legyintett egyet-Igyunk!-zárta le csupán ennyivel a köszöntőt, mire mind felnevettünk, és lehúztuk.<br />Az előbbi kört még jó pár követte utána, és nem tudom, hogy csináltam, hogy a tárcámat egész este elő sem vettem, mégsem voltam soha szomjas. Pár pohár után többen úgy döntöttek, hogy elmennek táncolni, jobban mondva inkább eldőlöngéltek a parkettig, mi meg a helyünkön ülve röhögtünk rajtuk.<br />Már lentebb csúsztam az ülésen, a lábamat feltettem a kis asztalra, Jeremy mellettem szintén kényelembe helyezte magát.<br />-Te figyelj már...jöhet még egy kör?-kérdezte mosolyogva.<br />-Jöhet hát!-egyeztem bele, hiszen még teljesen jól voltam, igaz, éreztem, hogy az alkohol már kezd hatni, de tudtam, hol a határ.<br />-Iszunk együtt?-kérdezte Sam már szinte vörös fejjel, és a világ legbarátságosabb vigyorával az arcán. Ő már totálisan be volt állva.<br />-Igyunk.-bólintottam, és szinte végszóra megjelent Blake négy koktéllal a kezében, majd letette elénk.<br />-Ajjaj, mixelünk?-húztam el a számat rosszallóan, emlékezve a legutóbbi mixelős esetre. Csupán csak az asztal tetején kötöttem ki.<br />-Mixelés nélkül nem buli a buli.-válaszolta, majd jó egészséget kívánva inni kezdte a sajátját.<br />
Az ajkamat harapva néztem Jeremyre, aki érzelemmentes arccal bámult maga elé, a poharát szuggerálva, nagyot sóhajtva. <br />-Te sem tartod jó ötletnek, igaz?-böktem meg játékosan mosolyogva, ám válaszul csak a fejét ingatta.<br />-Hát nem...egyáltalán nem...-mondta, majd újból rám nézett, mélyen a szemembe. Összeráncolta a szemöldökét, miközben tekintetét szinte az enyémbe forrasztotta. Fészkelődni kezdett a helyén, közelebb csúszott hozzám, majd hirtelen, az arca elindult az enyém felé. Értetlenül ráncoltam a homlokomat, a fejem lüktetett, és kezdtem úgy érezni, hogy fogy a levegőm.<br />-Hé, Jeremy, mi-mit csinálsz?-kérdeztem hebegve, kezemmel nekitámaszkodva Jeremy mellkasának, hogy megpróbáljam a köztünk lévő távolságot növelni. <br />-A szemedet nézem.-felelte, arca pedig már alig pár centire volt az enyémtől.<br />-A szememet?-próbáltam elfordítani a fejem, de Jeremy feje követte azt.<br />-Igen.-felelte.-Mindig azt hittem, hogy zöld, de ahogy most elnézem, inkább olyan kékes...<br />-Jeremy, egy neonfényekkel kivilágított, szinte sötét helyen vagyunk.-röhögtem el magam hirtelen, mire Jeremy is felnevetett.<br />-Tudom, tudom...de akkor is. Szép szemed van.-bólogatott elismerően, olyan volt, akár egy kíváncsi kisfiú. Nem tudtam eldönteni, hogy most megijedjek, vagy nevessek, végül az utolsót választottam. Az eddigi döbbenet eltűnt az arcomról, és nem tudtam visszafojtani a nevetésem.<br />-Neked is megártott a pia.-jegyeztem meg, nem alaptalanul. Jeremy leszegte a tekintetét, majd elmosolyodott, és végre kimászott az arcomból.<br />-Amúgy nem vagyok még részeg, ennyi meg sem kottyan, csak...tényleg kíváncsi voltam a szemedre.-mentegetőzött, én pedig sietve bólogattam.<br />-Persze, értem én.-nyugtattam meg, mert úgy láttam rajta, mintha zavarba jött volna ettől az előbbi jelenettől, én viszont nem haragudtam rá. Tapasztalatból tudom, hogy az alkohol milyen kiszámíthatatlanná teszi az embert.-Viszont, ha nem bánod, én ezt a koktélt még megiszom, mert nagyon csalogató ez a kék szín!-forgattam a poharam a kezemben, majd felemeltem.<br />-Na, gyerünk skacok, ennek el kell fogynia!-közölte Sam, aki eközben végig Jeremy másik oldalán enyelgett Blake-kel, aki már azt sem tudta, hogy hívják, olyan állapotban volt. Sammel Jeremyre néztünk, aki vonakodva, de kezébe vette a saját poharát, majd egy apró mosolyt eleresztve emelte fel azt.<br />-Na, ez a beszéd! Egészségetekreeeee!-kiáltotta örömittasan Sam, majd sejtelmesen Jeremyre mosolygott, és beleivott a sajátjába. A szívószálat a számhoz emeltem, és beleszívtam a koktélomba. Éreztem, ahogy az ital végigégeti a nyelőcsövemet, és ahhoz képest, hogy ez koktél volt, tisztán érződött benne az tömény alkohol. Nem tudom, milyen fajta ez, de iszonyatosan jó íze volt. <br />Somolyogva Jeremyre pillantottam, akinek egy pillanatra mintha kétségbeesés futott volna át az arcán. Hirtelen a szemembe nézett, a poharát az asztalra csapva nyúlt felém.<br />-Hé, hadd kóstoljam meg a tiedet, olyan jó színe van!-rontott rám, és szó szerint kirántotta a kezemből az italomat, majd vedelni kezdte, mintha csak rövidet inna.<br />-Jeremy!-bámultam rá eltátott szájjal, ahogyan a majdnem háromnegyed pohár koktélt egyszerűen lehúzza két másodperc alatt. Teljesen ledöbbentett.-Te normális vagy?-vontam fel a szemöldökömet.<br />-Á, ez jól esett.-törölte meg a száját, mint aki jól végezte dolgát. A tekintetem a mellette ülő Samre siklott, aki gyilkosan nézett Jeremyre, összeszűkült szemmel, majd felpattant a helyéről.<br />-Te megőrültél.-rázta a fejét, szemrehányóan végigmérve Jeremyt, majd dohogva elviharzott onnan. Jeremy nagy levegőket véve fordult vissza felém, és egy teljes fogsoros mosolyt villantott rám.<br />-Egy tánc?-kérdezte hirtelen, én pedig még mindig lesokkoltan pislogtam, majd végül minden mindegy alapon igent mondtam.<br />Az előzővel ellentétben, ahogy lementünk a parkettre, a fejem hirtelen lüktetni kezdett. Úgy éreztem, mintha forogna velem az egész terem, amire a villogó fények csak még jobban rásegítettek. Melegem volt, iszonyatosan, szakadt rólam a víz, azonban nem érdekelt semmi. Hirtelen, a semmiből olyan szabadságérzet tört rám, hogy vigyorral az arcomon lépkedtem Jeremy után, aki ezúttal is a tömeg közepébe nyomakodott be. A hatalmas hangfalakból egy Selena Gomez szám csendült fel, minden egyes ütemre a vér a fülembe torkollott, a szívem pedig egyre hevesebben pumpált. Nem kellett biztatás, hogy táncoljak, a ritmus azonnal bebocsátást nyert a végtagjaimba, melyek maguktól kezdtek el mozogni. Az egész világ velem táncolt, az én kezemben volt az irányítás, és olyan érzés töltött el, mintha repülnék, szárnyalnék.<br />
Arra még emlékszem, hogy Jeremy megragad, és háttal magához húz, majd táncolni kezdünk, az emlékek azonban itt homályosulni kezdenek, és csak annyit tudok, hogy a testem önálló életre kelt...<br /><br />*Niall szemszöge, másnap délelőtt*<br />Az ébresztőóra utálatos hangja szakította félbe a lustálkodásomat. Már ötödjére nyomtam le a szundi gombot, de egyszerűen ez az átkozott telefon képtelen megérteni, hogy még aludni akarok. A tengapi koncert teljesen elszívta minden erőmet, nem beszélve az utána levő buliról, ahol igaz, nem ittam sokat, mégis érzem a hatását a fejemben. Szörnyen lüktet.<br />Nyöszörögve keltem ki a helyemről, egy fájdalomcsillapító után kutatva, melyet szerencsére megtaláltam az egyik zsebben. Egy pulcsit, melegítőt, és a cipőmet felkapva úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt, és kisétálok az erkélyre. Remélhetőleg a ma hajnalig ordító fanok elfáradtak, és elköltöztek az ablakunk alól, és nem fog pánikszerű visítás kitörni, ahogy kilépek. Összeszorított fogakkal nyitottam ki az ajtót, óvatosan, várva a reakciót...semmi. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Senki nem vett észre. Fáradtan nyújtózkodtam ki, majd lenézve az alattam futó útra, nagyot sóhajtottam. Új nap kezdődik. Lazán visszasétáltam a falhoz, és majd hátamat nekitámasztva lerogytam a földre, és elővettem a telefonomat. Megnyomva a kioldó gombot egy mosolygós, életvidám arc jelent meg előttem, ami engem is önkénytelen mosolygásra késztetett. Ez az az arc, amit akár milliók közül is azonnal megismernék. Édes Istenem, hogy mennyire hiányzik már ez az arc, minden apró kis vonásával együtt. Gyönyörű, hatalmas szempárja, puha bőre, és telt, finom ajkai. Olyan szívesen csókolnám őket, mint még ezelőtt soha. Baszki, Niall, ez tocsogósan nyálasra sikerült...-röhögtem fel magamban. De mi a francot csináljak, ha egyszer így van? Hiányoznak a csókjai, az érintései, a nevetése, ahogyan rám néz, azzal az igéző szempárjával, hiányzik a hangja, az illata, az, hogy a karjaimban tartsam, karcsú teste, ami olyan tökéletesen illik az enyémhez. Hiányzik Ő maga...Igaz, szinte minden nap beszélünk vagy telefonon, vagy skypeon, de az nem igazi. Azon keresztül nem tudom magamhoz ölelni, nem tudok végigsimítani az arcán, vagy beletúrni a hajába. Amikor elindultunk, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor nincs időm ezen agyalni, de sosincs olyan, hogy ne jutna eszembe valamiről. Hirtelen nyitódott mellettem az ajtó, mire felkaptam a fejem. Zayn dugta ki a fejét, majd mikor meglátott, halványan elmosolyodott, és behúzta maga mögött az ajtót.<br />-Nem zavarok?-kérdezte, még ő is félkómában.<br />-Nem.-ráztam a fejem, Zayn pedig lehuppant mellém, és ugyanúgy beült, mint én. Hátát a falnak vetve, két térdén támasztva a kezeit. Mostmár ketten ültünk az erkély hideg csempéjén, és bámultunk magunk elé, mint két holtkóros.<br />-Hiányzik, igaz?-törte meg a csendet Zayn, mire egy gondterhelt sóhaj tört fel belőlem.<br />-Az nem kifejezés...-tettem hozzá, a fejemet rázva.-Már kezdek megőrülni. Tegnap például már hallucináltam is. A tömegben megláttam egy lányt, akire azt hittem, hogy ő az.<br />-Ja, akkor ő volt az, aki miatt lefeküdtél a színpadra?-kérdezte Zayn, mire felnevettünk.<br />-Igen. Jó nagy idióta vagyok, mi?-röhögtem ki magam szerencsétlenül.<br />-Hát, alapjáraton az vagy, de ebben az esetben nem.-vigasztalt Zayn.<br />-Kösz tesó, ez tényleg jól esett.-bólogattam nevetve.<br />-Komolyan mondom, nem vagy az. Ha te azt tudnád, hányszor hallucinálok én is.-legyintett.-Valamelyik nap azt hittem a koncerten, hogy a DNA intro-ja kezdődött el, aztán persze nem is az volt.-vallotta be, mire ránéztem, és mindketten elröhögtünk magunkat.<br />-Jaj, mit tesz velünk ez a szerelem.-ráztam a fejem.<br />-A sírba tesz.-kontrázott rá Zayn.-De te még jobb helyzetben is vagy, te sokkal hamarabb találkozol vele, mint én Perrievel.<br />-Ez igaz...de akkor is szar, na.<br />-Tudom.-bólintott.-De ha eddig kibírtad, az után is ki fogod. Figyelj, ha nem agyalsz rajta sokat, akkor hamarabb telik az idő. Én például így csinálom.Egész jó módszer, csak néha fog el a hiányérzet...akkor viszont rohadtul.<br />-Hát, majd meglátom mire leszek képes.-vontam vállat, majd mindketten az ajtó irányába kaptuk a fejünket, ami ismét nyitódott.<br />-Ó, a két haldokló Rómeó egymásra talált.-tette a szívére a kezét Louis, mialatt üdvözölt minket. Zaynnel mindketten a fejünket rázva röhögtünk Louison. <br />-Pofa be, te acélember.-vágtam vissza.-Nem mindenki olyan, mint te, hogy tök könnyen kezeled ezt a helyzetet.<br />-Hát, olyan ne is legyen senki, mint én. Amúgy meg tévedsz.-emelte fel a mutatóujját.-Rohadtul nem könnyű nekem sem, csak én nem haldoklom olyan látványosan, mint ti.-bökött ránk, mire a szemünket forgattuk.<br />-Jól van, nagyokos, el lehet innen húzni, mi itt most épp megdögleni készültünk, amíg félbe nem szakítottál.-intette le Zayn, mire Louis felröhögött, és visszament a szobába. <br />-Hogy ez mekkora állat.-jelentettem ki röhögve, mire Zayn egyetértően bólogatott. Tény, hogy Louis kíméletlenül őszinte, de sikerült feldobnia a reggelemet, mint mindig. <br />-Szerintem gyerünk le kajálni, mert meghalok, olyan éhes vagyok.-vetette fel Zayn.<br />-Ez egy tízpontos ötlet.-értettem egyet azonnal, majd megragadtam Zayn kezét, és felrángattam magam a földről.<br />Mint mindig, most is Liamnél kajáltunk, mert nála mindig van valami friss, és finom kaja. <br />-Kifosztottátok a hűtőm!-nézett ránk szigorúan Liam, amint a kanapén fekve faltunk mindent, amit a hűtőben találtunk.<br />-És? Holnap úgysem itt leszünk már, akkor meg mit érdekel?-vont vállat Louis, mire Liam elhúzta a száját, és csatlakozott hozzánk. <br />-Harry, te nem jössz?-fordultam hátra a göndörhöz, aki pólóban, boxerben, és zokniban feszített a laptop előtt, úgy, hogy majd kigúvadt a szeme. Valószínű, hogy ő így is jött át, ahogy van, a kinézetéből ítélve pedig nem sokat aludhatott az éjszaka.<br />-Nem, kösz, majd később.-intett le még csak rám sem nézve, mire vállat vontam, és felálltam a helyemről. <br />A kenyeremet tömve magamba mentem Harry felé, mert kíváncsi voltam, mi az, ami ennyire lefoglalja. Mögé álltam, és csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, amikor odahajolva hozzá csámcsogni kezdtem.<br />-Niall, mondtam már, hogy utálom, ha a fülembe csámcsognak.-csapott hátra a kezével, mire tele szájjal nevetni kezdtem.<br />-Harry, mi a fenéért böngészed te a netes híreket?-kérdeztem belefáradva már ebbe a témába.-Tudod, hogy semmi érdemlegeset nem írnak, minden kamu, nem értem, mi érdekel anny...hé, menj csak vissza!-álltam meg hirtelen.-Ott volt valami!<br />-Nem, nem volt ott semmi!-rázta a fejét Harry, és megpróbálta úgy fordítani a laptopot hogy ne lássak belőle semmit. Csakhogy már késő volt.<br />-Harry, az jó ég áldjon meg, ne szórakozz velem!-szóltam rá ingerülten, már a többiek is felfigyeltek ránk.-Hadd nézze, mi volt ott! Lizzieről volt szó!-ment fel bennem teljesen a pumpa, Harry pedig együtt érzőn nézett a szemembe, majd nagyot sóhajtott.<br />-Te akartad...-mondta, majd felém fordította a laptopot, nekem pedig abban a pillanatban megállt a szívem. <br /><span style="background-color: #f6b26b;"><b>"Botrány! Niall Horant megcsalta barátnője!</b></span><br /><span style="background-color: #f6b26b;"></span><span style="background-color: #f6b26b;"><i>A híres énekes barátnője, Lizzie Grey Niall távollétében másnál kereste a boldogságot. A hűtlen barátnő szombat este fergetegeset bulizott az egyik nyilvános szórakozóhelyen, megünnepelve a sikeres fellépését a Grande tánccsapatnak, miközben az egész éjszakát egy másik férfi, Jeremy Nichols társaságában töltötte. A párocska szinte elválaszthatatlan volt, ezt a lent található képek is bizonyítják, amiken látszik, hogy igencsak jól mulattak, majd hajnaltájt együtt hagyták el a szórakozóhelyet. Directionerek, mit szóltok ehhez? És ami a legfontosabb, hogy Niall Horan vajon mit szól ehhez? Hát, egy biztos. Nem lennék a helyében. Vajon elég erős-e a fiatalok szerelme, hogy túléljen egy ilyen botlást?</i>"</span><br />Teljesen ledöbbentem...muszáj voltam valami kapaszkodót keresni, amin megtámaszkodok, különben ott helyben ájultam volna el. A szemem folyamatosan a cikken, és az alatta levő képeken ugrándozott. Négy kép volt összesen. Az elsőn, amikor egy boxban ülnek, Lizzie az asztalra tett lábakkal, egy pohárral a kezében, és hátravetett fejjel nevet. <i>Istenem, az a nevetés, szinte hallom magamban csilingelő, kellemes hangját.</i><br />A második képen a mögött a gyerek mögött megy, aki a kezét fogja, és a táncolótömeg felé tartanak. A szemem rátapadt a pontra, ahol a kezük összeér. <i>Te seggfej, azonnal engedd el a barátnőmet, vagy tőből tekerem ki a kezed!</i><br />A harmadik képen egymásba karolnak, és a kijárat felé tartanak. Lehajtott fejjel, mintha csak sunnyognának. <i>A rohadt életbe, hova mész a barátnőmmel, te szerencsétlen?</i><br />És a negyedik kép...a negyedik kép az, ami rendesen megütött. Egy messzebbi kép, de tisztán látszik az, hogy Lizzie ül, ez a tetű pedig teljes testtel rá van fordulva, és...a feje kitakarja Lizzie fejét. Annyi látszik csak hogy Lizzie kezei a srác mellkasán vannak, és...és...nem, nem! A kibaszott életbe, nem fogom kimondani! Mély levegőket véve, összeszorult torokkal támaszkodtam az asztalon, miközben a pulzusom túlszárnyalta az életveszélyes határát is. A robbanás határán voltam. Körülöttem teljes csend volt, a szememet lehunyva szorítottam az asztal sarkát olyan erővel, hogy az majdnem eltört, és szinte morzsolni tudtam volna az ujjaim között. Az agyamat elborította a fekete köd, éreztem, hogy az összes vér az arcomba tódul, és egyetlen egy dologra tudtam csak gondolni...<i>megölöm azt a rohadékot.</i>Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-74728173372160338692013-10-04T13:46:00.001-07:002013-10-06T08:31:23.378-07:00(II./45.) A legjobb helyen...Sziasztok, Drágák!<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data1.whicdn.com/images/79748844/large.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="266" src="http://data1.whicdn.com/images/79748844/large.jpg" width="320" /></a></div>
Ismét késéssel, de meghoztam az új részt, remélem nem untok még nagyon...:) Nem fogok most pedálozni a sok kifogással, hogy sok a tanulnivaló, kevés az időm blablabla...de tényleg így van, szóval, nem győzök mást kérni mint a türelmeteket. Nagyon igyekszem!<br />
Remélem mindenki jól van, imádlak titeket, és jó olvasást!<br />
ui:bocsi, az esetleges helyesírási hibákért<br />
Puszi és ölelés: Dóri :*<br />
<br />
A színpad mögött állva kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A körmömet rágtam, pedig ez sosem volt a szokásom, miközben a gyomrom bukfencezett, és szaltózott, nem beszélve a lábaim folytonos remegéséről. Nem sok hiányzott, hogy összeessek, ezért végig az egyik hangfalnak dőltem, ami tartalék volt arra az esetre, ha valamelyik elromlana. Próbáltam mélyeket lélegezni, lelassítani a szívverésemet, sikertelenül. Kapkodtam a levegő után, hihetetlen légszomjom volt, a szívemet pedig a halántékomnál éreztem lüktetni. A rajtam levő póló teljesen a hátamra tapadt az izzadtságtól, olyan érzés volt, mintha egy felfűtött szaunába ültem volna, csak rajtam kívül ezt senki nem vette észre. Rettentően izgultam, még soha az életben nem voltam ennyire ideges egyetlen fellépés előtt sem. <br />
Körülöttem a táncosok már a fellépés lázában égtek, ide-oda rohangáltak, ki sminket igazított, ki hajat csinált, vagy éppen bemelegített. <br />
-Készen állsz?-toppant elém egy mosolygós arcú, barna hajú lány, akinek a neve sajnos nem ugrott be.<br />
-Pe-persze.-dadogtam bólogatva, mire megsimította a vállam.<br />
-Ne izgulj, minden jól megy majd.-próbált nyugtatni.-Csak arra figyelj majd, hogy ha lejössz a színpadról, kerüld el a sajtót, hogy ne kelljen a hülye kérdéseikre válaszolni!-figyelmeztetett, mire egyetértőn bólintottam. Hirtelen Jack hangja harsant fel, minket maga köré invitálva.<br />
-Figyelem, emberek! Itt az idő.-mondta jelentőségteljes hangon.-Most kell odatenni magunkat, és megmutatni, hogy kik is vagyunk mi. Itt lesz az összes tévécsatornától egy-egy közvetítő, plusz a sajtó, akiknek nem nyilatkozunk!-emelte fel a mutatóujját.-Szeretném, ha minden úgy alakulna, ahogy a főpróbán, mert ott csodálatosak voltatok. Még a levegőbe dobós részt is tökéletesen megcsináltuk, meg a ruhaváltást is. Szóval, emberek...rajtunk a sor!-tette be a kezét középre, mire mind ugyanúgy tettünk, majd egy közös "Grenade" kiáltással és örömujjongással felkészültünk a showra. Még volt két perc a színpadra lépés előtt, miután szétoszlott a tömeg, a tekintetem hirtelen megakadt Jeremyn, amint egy lány tol neki a falnak, majd hajol oda hozzá, és csábítóan rámosolyog. Az előttem levő nagy paraván pont kitakarta a lányt, így előrébb kellett hajolnom, hogy meglássam, kivel enyeleg ilyen feltűnően. A szemem egy időben koppant a padlón az állammal, hirtelen mozdulni sem tudtam a döbbenettől, amikor kirajzolódott előttem a lány karcsú, csinos alakja, kezei, amint Jeremy nyakába fonja őket, és hosszú, lángvörös haja, mely kecsesen omlott le a hátán. Meginogtam a látványra, ahogyan Jeremy közelebb húzza magához a derekánál fogva, és lassan, szenvedélyesen megcsókolja Samet. <br />
-Színpadra!-ordították, mire odakint tapsvihar hangzott fel, és a táncosok mind a színpad lépcsője felé iramlottak. Csupán akkor eszméltem fel, amikor Jeremy elhaladt előttem, és óvatosan megbökött, majd a szemembe nézve elmosolyodott, és megfordítva a lépcső felé irányított.<br />
-Hajrá, kislány! Mutasd meg a világnak, mire vagy képes Elizabeth Grey.-suttogta a fülembe, amit valószínűleg biztatásnak szánt, én viszont leblokkoltam tőle, fogalmam sincs miért. <br />
Eközben azonban kiértünk a színpadra, a közönség tapsolt, üdvözölt minket, a reflektorok egyenként világítottak bele a szemembe, kiégetve a retinámat. A tömeg hatalmas volt, sokkalta több, mint amire számítottam. Körbe mindenhol ültem emberek, lent, és még páholyokban is. Betámolyogtam a helyemre, és amint elaludtak a fények, tudtam, hogy tíz másodpercem van arra, hogy összeszedjem magam. Mély levegőt vettem, csukott szemmel, és a zene indulására mozogni kezdtem, próbáltam a koreográfiát táncolni, de valamiért a kezeim és a lábaim nem voltak összhangban. Szememmel folyamatosan a körülöttem állókat néztem, akik átéléssel táncoltak, a közönség pedig lelkesen figyelt minket. Nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam normálisan táncolni, a pánik pedig kezdett eluralkodni rajtam. Hirtelen összeakadt a tekintetem Samével, aki csak gúnyosan vigyorgott rám, majd észrevettem, hogy egyre többen néznek rám. Másik oldalra kaptam a fejem, ahol Jeremy állt, és rimánkodó arccal adta a tudtomra, hogy valami nem stimmel. Hirtelen a táncosok ketté váltak, én pedig valahogyan a színpad legelejére kerültem. A zene elhalkult, a fülemben nem hallottam mást, mint a vérem lüktetését. Csak álltam ott, a színpad közepén, megdermedten, szerencsétlenül, a tömeg velem szemben goromba arccal bámultak. Zihálva fordultam hátra, a táncosaim pedig szintén mogorván, karba font kézzel álltak mögöttem. A hajamba markolva fordultam előre, éreztem, hogy a levegőm kezd elfogyni, és nem tudok újat belélegezni. Hirtelen, a két lelátó között megjelent egy alak, hosszú, fekete kabátban, és zsebre dugott kézzel állt meg a lépcső közepén. Hunyorogva próbáltam meg felismerni, ki az, majd mikor tekintete találkozott az enyémmel, a szívemet mintha kifacsarták volna. Kék szemei csalódottan, bánatosan találtak rá az enyémekre, a szája kinyitódott, és ezt kiáltotta: Táncolj! Megpróbáltam visszaordítani, de nem jött ki hang a torkomon, teljesen megnémultam. Akárhogyan erőlködtem, a szavak nem akartam hangokká formálódni. "Táncolj"-kiáltotta újra, immáron szigorúbban, mire a kezemmel érte akartam nyúlni, de egyszer csak sarkon fordult, és sietős léptekkel az ajtó felé ment. A hajamat tépve nyúltam utána, ordítva, kiabálva, hangtalanul. A tömeg, és a táncosok is mind engem bámultak, és egyre kisebbnek éreztem magam. Jeremy tekintete reménytelen volt, Jack mérgesen, szemrehányóan nézett a szemembe, Sam pedig önelégült vigyorral az arcán. Nem bírtam tovább. A térdeimre zuhanva estem össze a kemény színpadon, és fejemet a lábaimra hajtva engedtem utat a folyamszerű könnyeimnek. Bőgtem, miközben körmeimmel a tenyerembe vájtam, éreztem, ahogy a bőröm felreped az erős szorítás hatására. Aztán valaki hirtelen a vállamhoz ért, de nem fordultam meg, majd egy erős lökést éreztem meg hátulról, mire erősen, teljes tüdőből, felsikítottam...<br />
-Lizzie, az istenit neki!-üvöltött velem Marcus, teljesen vörös fejjel, vadul emelkedő és süllyedő mellkassal. A szemébe nézve láttam, hogy teljesen meg volt rémülve, és ezzel nem volt egyedül. Végignéztem magamon, a nedves, rám tapadt ruhán, a hajamon, ami tincsekben ragadt az arcomhoz, és a gombóccá gyűrt lepedőn alattam. A kezeim, melyekbe az arcomat temettem, remegtek, és én maga pedig tűzforró voltam. Szégyenkezve hajtottam le a fejem, miután Marcus aggódó tekintetébe néztem.<br />
-Gyere ide, kislány, ne sírj, rémálmod volt.-ölelt magához, mire én még szorosabban fontam köré a karom, és temettem a fejem a mellkasába.-Sssh, semmi baj.-csitított a hátamat simogatva.-A szívbajt hoztad rám.<br />
-M-mit keresel nálunk?-kérdeztem még akadozva.<br />
-Azért jöttem, hogy elvigyelek a főpróbádra. A húgod engedett be, mert apád elment valami fontos ügyben, viszont nem gondoltam volna, hogy ez a látvány fogad.<br />
-Jézusom, a főpróba!-kiáltottam fel, kitépve magam Marcus karjai közül, a hirtelen mozdulattól azonban sikerült megszédülnöm.<br />
-Hé, nyugalom, még van időd, direkt hamarabb jöttem.-nyugtatott meg, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, és visszahanyatlottam az ágyra, majd beleszántva a hajamba mélyet sóhajtottam. <br />
Marcus nem kérdezett semmit, csupán a hátamat simogatta le, és fel, miközben tekintetét végig magamon éreztem.<br />
-A fellépés...nyögtem.-E-el fogom rontani...megálmodtam.<br />
-Ne bolondulj már meg, dehogy fogod elrontani! Csak egy rossz álom volt, nehogy higgy már neki.-mondta felháborodva, mire a fejemet ráztam.<br />
-Egy ideig annyira valóságos volt minden...aztán, feltűnt Niall is, és olyan...olyan volt, mintha csalódott volna bennem. Olyan...fájdalmasan nézett rám...-csóváltam a fejem, megpróbálva feldolgozni az előbbi szörnyű álmot.-Istenem, annyira rossz volt.-dőltem újból Marcus mellkasának, aki csak felnyögött a lendülettől, ahogyan nekizuhantam. <br />
-Biztos lehetsz benne, hogy minden simán megy majd. Ez természetes, hogy izgulsz, hiszen csak régóta nem álltál már színpadon. De azzal, hogy bestresszeled magad még az előadás előtt, azzal csak magadnak ártasz.-világosított fel, én pedig pontosan tudtam, hogy igaza van.-Szóval, most nyugodj le, és menj, fürödj meg, frissülj fel, hogy aztán kicsattanó energiával indulhassunk el a főpróbára!-lelkesedett fel, majd hirtelen szorosabbra fonta a karját körülöttem, és eldőlt velem az ágyon, mire visítva röhögtem fel, egyrészt, mert alig kaptam levegőt, másrészt, mert ha Marcus lelkes, akkor nincs az az isten, ami őt eltántorítja a céljától...<br />
Igazat kell hogy adjak Marcusnak, mivel a próba fenomenálisra sikerült. Mindenki ott volt, és az első két próbálkozás után már többet senki sem hibázott, és a próba egész jó hangulatban telt. Most azért mindenkin látszott, hogy itt már nincs helye a hülyéskedésnek, mindenki komolyan vette a próbát, és a legjobb tudása szerint csinálta azt, amit kell, aminek eredményeképp sikerült egy olyan próbát összehoznunk, hogy még Jack is elismerően bólintott.<br />
-Azt kell hogy mondjam, nem találtam kivetni valót, aminek hihetetlenül örülök.-mosolygott a kimerült társaságra.-De azért senki ne bízza el magát, maradjon meg ez a lelkesedés, és energia az esti fellépésre is!-tette hozzá, csak hogy mégse érezzük magunkat teljesen tökéletesnek.<br />
Miközben szedelőzködtünk, Jeremy lépett oda mellém, és bökött óvatosan oldalba.<br />
-Lizzie, csináltam valamit, amiért kerülsz engem?-kérdezte, nekem pedig nyelnem kellett egyet. Való igaz, hogy a próba kezdete óta nem igazán kerestem a társaságát, ha kérdezett valamit, akkor is csak tőmondatokban válaszoltam. Az álmom mély nyomot hagyott bennem, és bár csak egy álom volt, mégis képtelen vagyok Jeremy szemébe nézni azok után, hogy azt álmodtam, a szemem láttára csókolózott Sammel.<br />
-Nem, nem csináltál semmit.-ráztam meg a fejem, még mindig a cuccaimmal babrálva, ezzel húzva az időt. <br />
-Akkor miért nem nézel rám, ha hozzám beszélsz?-kérdezte furcsa csalódottsággal a hangjában, mire felsóhajtottam.<br />
-Nem a te hibád, tényleg. Csak...most nem vagyok társalgós kedvemben.-próbáltam meg lerázni, miközben a vállamra vettem a táskámat, és az ajtó felé indultam. Pechemre, Jeremy ennél nehezebb eset volt. <br />
-Pedig szerettelek volna meghívni egy kávéra, vagy valamire. Hé, Lizzie, várj már meg!-kiabált utánam a lépcsőn, mire egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, de hiába, a fordulónál valahogy elém került, ezzel elállva előttem az utat. Ez volt az első pillanat, amikor a szemébe néztem. Lemondóan sóhajtottam fel, mikor kezét a fejem mellé támasztva konkrétan bezárt a sarokba.<br />
-Jó...-mondtam puffogva.-Ki fogsz röhögni, de álmodtam egy baromságot, aminek az égvilágon semmi értelme nincsen, és azért vagyok ilyen rezignált.-hadartam el, mire a válsz néma csend volt. Félve pillantottam fel Jeremyre, akinek az arcán széles vigyor terült el, majd elfordítva a fejét hangtalanul nevetni kezdett.<br />
-Mi olyan vicces?-kérdeztem értetlenül, mire visszafordult felém.<br />
-Csak...most komolyan egy hülye álom miatt nem beszélsz velem?-kérdezte vigyorogva, jót mulatva a helyzet abszurdságán.-Én azt álmodtam a múltkor, hogy felzabáltam a szomszéd összes díjnyertes almáit, akkor most nekem sem szabadna szóba állnom vele?-példálózott, belőlem pedig kitört a nevetés.-Na látod. Ne bolondozz már, akármi is volt az, semmi jelentősége.-mondta, nekem pedig kezdett elszállni a zavarom, majd a szemébe néztem.-De ha nagyon szeretnéd, elmesélheted nekem ezt a rettenetes álmot, mondjuk egy jó kávé, vagy üdítő mellett. Na, mit gondolsz?-ajánlkozott a szemöldökét húzogatva, mire a fejem ingatva mosolyogtam.<br />
-Starbucks vagy McDonalds?-kérdeztem vissza, Jeremy arca pedig kivirult.<br />
-Egyértelmű, hogy Starbucks, az gyalog közelebb van, meg a közelben van buszmegálló is, szóval...hajrá.-kacsintott rám, majd direkt elvette a kezét a fejem mellől, így majdnem rám esett, én pedig röhögve fogtam meg a vállát, majd toltam arrébb. Hirtelen torokköszörülést hallottunk meg, mire lendületből arrébb löktem Jeremyt, hogy szembe találhassam magam magával az ördöggel, Sammel. Fölényesen nézett végig rajtunk, majd egy laza sziasztokot odavetve elsuhant mellettünk, és tovább ment lefelé. Ez a lány tuti, hogy soha nem tanult illemtant, helyből akkora bunkó, mint más nekifutásból sem. Észre sem vettem, hogy egy pillanatra elbambultam, csak akkor, amikor Jeremy elindult, és visszaszólt nekem, hogy esetleg elindulok még most, vagy megvárom, hogy a Starbucks maga jöjjön el elém, mire természetesen elmosolyodtam, és utánasiettem...<br />
A délután villámgyorsan eltelt, szinte csak egy pislogásnak tűnt, és a délből este fél nyolc lett. Persze, az idő ily gyors múlásához nagyban hozzájárult a Jeremyvel töltött császkálós, semmittevős délután, ami kávézásnak indult, majd nagy volumenű vásárlás lett belőle, no, nem nekem, hanem neki. Ugyanis rájött, hogy neki nincsen se kabátja, se cipője, se nadrágja, se pólója, és sürgősen be kell neki vásárolnia egy tucattal belőle. A normálistól eltekintően most én vettem át az unatkozó kísérő szerepét, akit szinte úgy kell egyik boltból a másikba átrángatni, miközben Jeremy, mint a mérgezett egér rohangált a sorok között. Bevitte vagy a fél üzletet a próbafülkébe, és egyenként próbálta fel őket. Az elején még élveztem is, legtöbbször csak jól kiröhögtem a béna összeállításán, majd úgy fél óra elteltével már csak mutattam, hogy tetszik, vagy nem, egy óra után már a földre csúszva ráztam a fejem, vagy bólintottam, másfél óra után a fülke mellett kiterülve vertem a fejem a falba, és minden ruhánál csak felnyögtem, hogy haza akarok menni. Jeremy pedig kijelentette, hogy velem sem megy többet vásárolni, mert rosszabb vagyok, mint az anyja, pedig szerinte őt senki nem tudja überelni. Hát, nekem sikerült.<br />
Immár a tényleges fellépés backstage-ében álltam, az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, ahogy a többiek is. Harci díszbe öltözve vártuk, hogy meghalljuk azt a bizonyos hangot, miszerint idő van, és menni kell. Az ideg ugyanúgy ott volt a gyomromban, mint az álmomban, azonban ellentétben az ott történtekkel, itt nincs semmilyen sajtó, sem több százezres tömegek, csupán egy száz körüli publikum, és kamerák, de mindenhol. Csodálom, hogy ránk nem aggatnak apró kis kamerákat, mert én már azon sem lepődök meg. Itt, a színpad mögött meg a nyüzsgés, hangosítók, díszletesek, és a stáb tagjai szlalomoznak a hangfalak, és a kábelek között, folyamatosan headset-en egyeztetve egymással. Kíváncsiságból kinéztem a színpadra, de azonnal behúztam a fejem, amikor megláttam, mennyien ülnek odakint. Akaratlanul is hevesebben dobogott a szívem, a tenyerem pedig izzadni kezdett, valamint a lábfejem is önkénytelen dobolásba kezdett.<br />
-Nem tán izgulsz?-érintette meg valaki a vállam, mire hatalmasat ugrottam ijedtemben, a pulzusom pedig az egekbe szaladt.<br />
-Jesszusom, Jeremy, ezt ne!-kaptam a szívemhez, miközben ő jót szórakozott rajtam.<br />
-Ugyan már, minek parázol? Úgyis jók leszünk.<br />
-Ti lesztek jók, én meg majd bénázok...-forgattam a szemem, mire Jeremy csípőre tette a kezét, és közelebb hajolt.<br />
-Ne akard, hogy megint a bevált fenyítési módszeremet alkalmazzam. Van itt pár sarok, ahova be tudlak tuszkolni, ha nagyon akarom.-fenyegetett meg, mire elröhögtem magam. Ma délután, amikor már nemcsak nekem, hanem neki is elege lett belőlem, felrángatott a földről, és belökve a próbafülkébe rám dobálta az összes ruhát, majd csikizni kezdett, én meg szó szerint sírtam, és alig kaptam levegőt.<br />
-Isten mentsen attól.-tiltakoztam, majd nagyot sóhajtottam. Egy gyengéd kéz ért a vállamhoz, majd simított le végig rajta, egészen a kézfejemig.<br />
-Ne aggódj, minden rendben lesz.-mondta nyugalmas, de mégis határozott hangon, én pedig csak beharaptam a számat, és megingattam a fejem. Jeremy hirtelen megragadta a kezem, és magához ölelt, én pedig vonakodva, de visszaöleltem. Kellett nekem ez a kis feltöltődés, erőt adott. Az én szeretetnyelvem az érintések, amik hihetetlenül fel tudják tölteni az embert energiával, elég akár egy röpke érintés, vagy ölelés, és máris jobban érzem magam. Sajnos, azonban ahogy mindennek, ennek is megvan a maga árnyoldala. Az egyik legveszélyesebb szeretetnyelv az érintés. Ha nem vigyázunk vele, eluralkodhat rajtunk az ez iránti szükséglet, és ha másik nem tudják ezt értelmezni, akár még bajba is kerülhetünk ez által.<br />
-Ide mindenki!-tapsolt egyet Jack, mire kibújtam Jeremy öleléséből, és gyorsan eliszkoltam onnan, egyenesen Jackhez.-Oké, öt percünk van a színpadra lépésig.-közölte, mire zúgolódni kezdtünk.-Remélem mindenki felkészült, és ugyanolyan energiával fogja majd letolni, minta próbán. Szóval, most vagy soha. Emberek, atom jók leszünk!-tette be a kezét vigyorogva, a fellépés előtti izgalmi állapotban, mi pedig követtük. Majd szintén, mint az álmomban, egyszerre kiáltottunk fel. <br />
-Grenade!-formálta meg az ajkam mosolyogva a szót, és a testemen végigfutott egy furcsa bizsergés, és semmi mást nem éreztem, hogy itt, és most, a legjobb helyen vagyok. <br />
A színpadra lépés előtt egy óvatlan pillantást vetettem az egyik közelben levő sarokra, de szerencsére nem láttam Jeremyt és Samet csókolózni, ami egy kis megnyugvást jelentett, egyszerűen csak azért, mert ki nem állom azt a csajt, Jeremyt viszont kedvelem, és nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neki. Szembe fordulva a lépcsővel éreztem, hogy az adrenalinom kezdi feltornázni magát a normálról, a turbóra, kezem-lábam remegett, mialatt felsétáltam a nagyközönség elé, és elfoglaltam a helyem, amit sikerült elsőre megtalálnom. Elhelyezkedtünk, a tömeg pedig kitartóan tapsolt, a szívem pedig elhatározta, hogy mindenképpen ki fog ugrani a mellkasomból. Azt hittem, a körülöttem levők is hallják, milyen ütemmel dübörög, de valószínűleg ők is így éreztek, ezt a koncentráló tekintetekből, és a megfontolt mozdulatokból vettem le. Mikor kialudtak a fények, és felhangzott a zenénk intrója, a vérem az arcomba tódult, az idegeimet pedig átjárta a ritmus nyújtotta impulzus, hogy amikor elkezdődik a mozgás, akár egy rugó, úgy lőjem ki magamat, és kezdjem el a rongyosra gyakorolt, az életem talán egyik legjelentősebb koreográfiájának az elejét. <br />
Mindnen más volt, mint az álmomban. Bár tartottam tőle, de mégsem fagytam le, egy pillanatra sem, a táncosok nem álltak le, és a közönség sem nézett rám szemrehányóan. Egyszerűen csak tudtam, mi mi után következik, tekintetemmel pedig néha-néha a többiekre pillantva megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van. <br />
Magabiztosan lépkedtem előre, és forgattam a csípőm, majd mosollyal az arcomon fordultam hátra, hogy aztán a hajamat hátravessem, majd újból elinduljak még előre. Kicsúsztam oldalra, pont úgy, ahogy a koreográfiában van, és szökdeltem hátrafelé, ami teljesen rendben volt, egészen odáig, hogy a talpam hirtelen megcsúszott, és hirtelen a földön találtam magam. Még épphogy meg tudtam magam tartani a kezemmel, de megállt bennem az ütő. Elrontottam. A kibaszott életbe, hát csak elrontottam. Lassan kezdett a pánik az agyamba férkőzni, ám hirtelen egy másik gondolat kiütötte onnan. Fel kell állnom. Egy igazi táncos nem bukik el ennyin. Nem hagyhatom, hogy ezen bukjak el.<br />
Aprót rázva a fejemen megtámaszkodtam a kezemen, majd mintha csak break-elni készültem volna köröztem egyet a lábammal, és felugrottam állásba. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a bokámba, ahogyan talpra érkeztem, mire halkan felszisszentem, de nem álltam meg. Visszaálltam a helyemre, és ignorálva a szúrást a lábamban folytattam tovább a táncot.<br />
Az emelős részhez érve összeszorítottam a fogamat, hogy ne látszódjon, fáj. Jeremy azonban észrevette, hogy baj van, és aggódóan nézett a szemembe. "Mi az?"-formálta a szájával, miközben eldöntött. Erre csak megráztam a fejem, és újból mosolyt erőltettem magamra, hiszen nem ronthattuk el, már nem sok volt a végéig. A legkitartóbb formámat vettem elő, és megerőltettem magam, és úgy látszik, megérte. A show végén az emberek a helyükről felugorva tapsoltak meg bennünket, mi pedig lihegve, kifulladva hajoltunk meg előttük, majd szaladtunk le a színpadról. <br />
A backstage-be érve egy hatalmas, csapatölelés volt a legelső, amit csináltunk.<br />
-Sikerült!!-kiáltotta Jack átszellemülve, az emberek arcán pedig büszkeség tükröződött.-Lizzie, mi történt tánc közben?-fordult felém Jack, mire minden szem rám szegeződött. <br />
-Megcsúsztam valamin, és elestem, nem tudom hogyan.-tártam szét a karomat, majd felszisszentem, az éles nyilallás miatt.<br />
-Fáj valamid?<br />
-A bokám, szúródik.-húztam el a számat, mire Jack odalépett hozzám, és lehajolt, hogy megnézze.<br />
-Hm, szerintem mindenképp nézesd meg, arra hátrafelé van valahol az elsősegély, a mosdók mellett. Valaki megtenn...<br />
-Majd én elmegyek vele.-vállakozott egyből Jeremy, mire Jack bólintott.<br />
-Rendben. Egyébként, gratulálok, nagyon ügyes voltál.-mosolygott rám.-Nagy respekt, hogy fájós lábbal végigcsináltad. Király vagy!-tartotta az öklét, mire összeöklöztünk, és mindketten egymásra mosolyogtunk.<br />
Komótosan bicegni kezdtem, Jeremy pedig támaszképp tartotta a karomat.<br />
-Tényleg nagyon jó voltál.-dicsért meg, immár harmadszorra.<br />
-Köszönöm, de te sem voltál azért semmi.-bókoltam vissza.<br />
-Jaj, tudod, hogy értem.-rázta a fejét.-Én múlthéten is voltam színpadon, neked pedig hosszabb kihagyás után ez az első alkalom, hogy színpadra álltál. ÉS megcsináltad. Látod, én előre megmondtam.-vonta fel a szemöldökét.<br />
-De elestem.<br />
-De akkor is megoldottad, feltűnés nélkül. Teljesen mindegy, nem rontottál el semmit, és ez a lényeg. Kapcsoltál, és visszaálltál táncolni. És ez a lényeg. Hogy nem torpantál meg, mint az amatőrök.-mosolygott rám szelíden, mire kissé zavarba jöttem. Időközben elértünk az elsősegélyig, ahol egy kedves arcú nő jött a segítségemre, és végzett el egy gyors vizsgálatot. Mint kiderült, csak egy kicsit meghúzódott, de semmi komoly bajom nem lesz. Egy-két nap pihenés, és újra rendbe jövök, viszont azt mondta, pihentessem, ameddig csak tudom. <br />
-Örülök, hogy nincs semmi komoly bajod.-nézett a szemembe Jeremy őszintén.<br />
-Hát még én.-sóhajtottam.-Most gondold el, épphogy bekerültem a csapatba, azonnal ki is hullok. Az gáz lenne, nem is kicsit.-ingattam a fejem, mire Jeremy elnevette magát, és tovább támogatott.-Hallod, gyorsan beszaladok vécére.-engedtem el a karját, majd bebillegtem a mosdóba. A tükörből egy piros arcú, szétálló hajú lány nézett vissza rám, halvány mosollyal az arcán. Visszamosolyogtam magamra, majd bementem az egyik fülkébe.<br />
Hirtelen kicsapódott az ajtó, és léptek dobogása hallatszott. <br />
-Szerintem fantasztikusak voltunk mindannyian.-szólt egy magas, vékony hang.<br />
-Ja, persze, mindannyian.-válaszolt egy másik, erősebb hang, akit azonnal tudtam párosítani arccal.-Ez a Blake teljesen rám van kattanva, egyszerűen már elege van belőle, hogy nem tud leszállni rólam. Tánc közben is folyamatosan lesett.<br />
-És ez baj?-kérdezte valaki.-Sam, mind tudjuk, hogy Blake az idők kezdete óta szerelmes beléd, és neked sem volt közömbös.<br />
-Jó, az elején még tényleg jó volt, élveztem, de már ráuntam.-mondta hanyagul Sam, nekem pedig vissza kellett fognom magam, hogy ne borítsam rá az ajtót.-Egyébként is, nem szabad, hogy keresztülhúzza a számításaimat.-tette hozzá, mire felkaptam a fejem, és illetlenség, vagy nem, tovább füleltem.<br />
-Jaj, Sam, még mindig nem mondtál le róla?-kérdezte valaki eléggé kedvetlenül. <br />
-Nem bizony.-hangzott a határozott válasz.-Sokkal tartozik nekem, és most itt az ideje, hogy törlesszen. <br />
-Nem gondolod, hogy ez elég szenyaság, amit csinálsz?<br />
-Tudom, hogy az. De ha jót akar magának, akkor nem jár el a szája, csak teszi, amit mondok neki. Egyébként is, megvannak a fegyvereim vele szemben.<br />
-Aljas vagy, Sam. Honnan tudod, hogy még mindig úgy érez?<br />
-Egyszerűen csak tudom. Hiába tagadja, én mindent tudok róla.-mondta Sam undorítóan nagy magabiztossággal, majd nagyot sóhajtott, ahogyan a többiek is. Még tettek-vettek valamit, majd újból léptek hangzottak fel, majd ajtócsapódás, és a mosdó elcsendesedett.<br />
Lesokkoltan ültem a vécéülőke tetején, időközben még vécézni is elfelejtettem. Most illetlen voltam, mert kihallgattam egy magánbeszélgetést, de teszek rá. Tudtam, hogy ez a dög mesterkedik valamiben, és most már egy fokkal közelebb állok hozzá, hogy megtudjam, miben. Egyszerűen felfordult a gyomrom a gusztustalan magabiztosságától, és magától a stílustól, ahogyan beszélt. Irtózatosan érdekel most már, hogy mi van készülőben, de legfőképpen az, hogy ki az, akiről úgy beszélt, mintha az alárendeltje lenne. Egy gondolat ötlött a fejembe hirtelen, de nagyon remélem, hogy amit sejtek, annak ehhez nincsen köze...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-1557269151413345798.post-35136775999149479192013-09-26T11:29:00.001-07:002013-09-26T11:29:43.831-07:00(II./44.) Minden lehetséges...<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://31.media.tumblr.com/5273289ccfd2600f28ea47b7fbdf9f4b/tumblr_msb6co6bm51rt370po1_500.png" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="http://31.media.tumblr.com/5273289ccfd2600f28ea47b7fbdf9f4b/tumblr_msb6co6bm51rt370po1_500.png" width="223" /></a></div>
Sziasztok, Drágáim!<br />
Tudom, tudom...rengeteget késtem. Nem akarok magyarázkodni, viszont ez a két hét kész őrültekháza volt...most komolyan, ki találta ki, hogy ennyit kelljen tanulni a suliban?! Borzalmas...annyit mondok, szívás a gimnázium...:)<br />
A részről annyit, hogy ez most egy lazább rész lett, de már nem akartalak tovább megvárakoztatni titeket.:)<br />
Köszönöm szépen annak a 103 embernek, aki szavazott, ezzel sokat segítettetek nekem! :)<br />
Ezentúl törekszem arra, hogy minél hamarabb tudjak részt hozni, de nem ígérek semmit, mert bármi jöhet, ami keresztül húzhatja a számításaimat, ismét.<br />
Remélem azért mindenki jól van, és nem pártoltatok még el tőlem nagyon, a sok késés miatt. Imádlak titeket, és köszönöm nektek, hogy még mindig türelmesek vagytok!<br />
Sok-sok psuzi, és ölelés: Dóri :*<br />
<br />
Pár napja úgy érzem, egy kettős világba csöppentem, mindkettő különböző, csupán egy azonosság van közöttük. A főszereplő, azaz én. Az egyik világ az, amit a tánctermen kívül töltök, és sajnos, ez a rosszabb. Ilyenkor az idő ólomlábakon vánszorog, ha nincs mivel elfoglalnom magamat, előtör belőlem a hiányérzet, a telefonomat nézem, vagy az interneten vagyok. Mindenhol Őt keresem. Folyamatosan az jár a fejemben, vajon mit csinálhat éppen? Dolgozik, vagy pihenőt tart? Vajon ő is épp rám gondol, és az együtt töltött perceinkre? Ő is felidézi magában a közös emlékeinket, és ebből merít erőt? Vajon neki is olyan pokolian hiányzok, mint ő nekem? <br />
Általában csak fekszek az ágyon, és a semmitmondó plafont bámulom, és agyalok. Sokszor, akkora mértékben eluralkodik rajtam a magányosság érzése, hogy már összeesküvés elméleteket gyártok, és a legrosszabb dolgokra gondolok. Talán nem is hiányzom neki? Miért nem hív? Hát elfelejtett? <br />
És csak tovább és tovább csűröm-csavarom a dolgokat, míg olyan szintre nem jutok, hogy elsírom magam...és ez az a pillanat, amikor valaki jön, és kíméletlenül kirángat ebből a képtelen állapotból. Ez valaki pedig nem más, mint Marcus. Őszintén mondhatom, rengeteget köszönhetek neki, már ez alatt a pár nap alatt is. A lelkemre kötötte, hogy bármire szükségem van, azonnal hívjam, még akkor is, ha épp valami hülyeség jut eszembe, vagy ha csak beszélgetni szeretnék. Egyszer történt, hogy már a torkomat szorongatta a sírás, felhívtam, ő pedig azonnal leszűrte, hogy valami nincsen rendben, és negyed órán belül itt volt, hogy elterelje a gondolataimat, és kicsit felvidítson. Azóta minden egyes nap ő keres, hogy megbizonyosodjon róla, jól vagyok. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki, amiért így törődik velem. Szegény apa már azt a kevés haját tépi miattam, mert egyszer, amikor az érzelmi hullámvasút legalján voltam, megpróbált segíteni, én pedig leüvöltöttem a fejét, majd egy tál müzlivel felrohantam a szobámba, aztán fél óra múlva az ölébe bújva néztük a tévét együtt. Nem csodálom, ha már nem mer hozzám szólni néha, hiszen sosem tudhatja, milyen passzban vagyok. Ezt Marcustól tudom, hogy apa átadta neki a lelkem ápolásának a feladatát, mondván "Te fiatalabb vagy, érted a hiszti-nyelvet, amihez én már öreg vagyok." Persze, ettől függetlenül minden nap érdeklődik a hogylétem felől, és sokat beszélgetünk, ha épp látja rajtam, hogy mosolygok, viszont ha búskomor arccal kísértek a házban, akár egy szellem, jobbnak látja, ha nem szól hozzám.<br />
Ez volt a kettős életem fájdalmasabb oldala, amivel szemben áll az, amikor táncpróbákon vagyok, vagy külön gyakorolok. <br />
Amikor táncolok, úgy érzem, újra szárnyalok. Tudom, hogy régen is így éreztem magam, amikor táncoltam, és ez hatalmas öröm nekem, hogy még mindig ezt váltja ki belőlem a tánc. Ilyenkor nincs időm elmélkedni, nem gondolok a magányra, az agyam automatikusan kikapcsol, a testem pedig turbó üzemmódra vált, így mozgom végig a sokszor több, mint három óra hosszát. <br />
Az elején tartottam a táncpartnereimtől, de három napba telt, és beilleszkedtem. Szinte mindenkivel beszéltem már pár szót, és meg kell mondjam, mind igen szimpatikusak. Kedvesen fogadtak, és ha látják, hogy valami még nem megy, rögtön segítenek, nem pedig leordítanak. <br />
Már egyedül megyek a próbákra, legtöbbször Jeremyvel találkozunk előtte, mivel ő egy pár megállóval utánam száll fel a buszra, majd próbák után együtt is megyünk hazafelé. Eddig vele a legjobb a kapcsolatom, rengeteget beszélgetünk, és mindig megnevettet valamivel, mert folyamatosan hülyéskedik. Tegnap például a próbán annyira produkálta magát, és túljátszott egy mozdulatot, hogy már összegörnyedve röhögtem rajta, mire Jack kiküldött mindkettőnket a folyosóra. "Általában nem szoktam ezt a fegyelmezési módot alkalmazni, de ti ketten, lehetetlenek vagytok."-dohogott Jack, miközben mi kimentünk a folyosóra, lenyugodni. Szeretek Jeremyvel lenni, mert még nem igazán ismerem, viszont a kisugárzása abszolút pozitív, és ő az, aki a kezdetektől nyitott volt felém, ezért szeretném, ha minél jobb lenne a kapcsoltunk.<br />
Jackkel is kifejezetten jól kijövünk, szinte mindig egyetértünk, és bár a próbái olyan kemények, hogy majd kiköpöm a tüdőmet, mégis megéri, mert valami szenzációs, amit alkotunk. Mikor előadunk valamit, csak nézem magunkat a tükörben, és szinte el sem hiszem, hogy ezek mi vagyunk, nem egy amerikai táncos filmből kiszedett jelenet.<br />
Valahogy megint azt kezdem érezni, hogy beindultak a dolgaim, és az életem a helyes vágányra terelődik. Most, per pillanat úgy érzem, minden lehetséges, és nincs olyan, hogy lehetetlen...<br />
-Azt a rohadt...-rogytunk le a padlóra Jeremyvel, mindketten az ásványvizes flakon után kapva. A próba kezdete óta most először volt még csak pihenő, pedig már több, mint másfél órája megállás nélkül mozgunk.<br />
-Szerintem Jack tuti beszívott.-mondta lihegve Jeremy, miközben nagyot húzott a vizéből.<br />
-Honnan veszed?-kérdeztem, hanyatt feküdve a hűs padlón, mely olyan jól esett tűzforró testemnek.<br />
-Másfél óra folyamatos mozgás...biztosan nem érzékeli sem a teret, sem az időt, valami másik dimenzióba csúszhatott át, mert ez egy normális embert szó szerint a padlóra küld.-fortyogott, mire röhögve ráztam meg a fejem, és a térdébe kapaszkodva vonszoltam fel magam a földről.<br />
-Na mi történt, a nagy táncos nem bírja, ha megdolgoztatják?-vontam fel a szemöldökömet kihívón, mire Jeremy gúnyos vigyorra húzta a száját.<br />
-Bocsánat, úrnőm, hogy valaki nem olyan duracell nyúl, mint egyesek.-vágott vissza, mire játékosan eltátottam a számat.<br />
-Duracell nyúl? Te bolond vagy!-csóváltam a fejem nevetve.<br />
-Ó, dehogyis! Te ha kell, még megállás nélkül is képes lennél körbefutni a Temzét, olyan energiabomba rejtőzik benned, csak a kérdés-hajolt hozzám közelebb-, hogy mikor robban.-súgta a fülembe, mire belebokszoltam a combjába, és mindketten felnevettünk.<br />
-Rendben, emberek, eddig nagyon szép munka, nagyon jól haladunk.-harsant fel Jack reszelős hangja. Neki sosem kellett kiabálni, elég volt csak megszólalnia, mindenki azonnal ránézett. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy tekintély.<br />
-Holnap van a fellépés napja, és a koreográfia még mindig nem az igazi egy-két helyen, ezért az lenne, hogy holnap délelőtt másfél órával meghosszabbítjuk a próbát, tehát annyival tovább maradnánk. Elvárom mindenkitől, hogy maradjon, és úgy intézze a dolgait, hogy az a másfél óra ne ütközzön bele semmilyen más programba.<br />
-Jack, én csak egy órát tudok tovább maradni, mert megyek fodrászhoz, és időpontom van.-szólalt fel Sam, Jack pedig egy nagyot sóhajtott, és tekintetét az égnek emelte.<br />
-Sam, megmondtam, hogy mindenkitől elvárom, hogy végig jelen legyen...-nézett a szemébe jelentőségteljesen, de úgy látszik Samet ez nem hatotta meg. Ugyanolyan lazán állt a bordásfalnak dőlve, és ujjai között az üvegét forgatta.<br />
-Jack, ne haragudj, de már nem tudom visszamondani.-rázta a fejét.-Nekem megy az egész tánc, mindenhol a helyén van minden, vagy mondd, ha nem, és akkor maradok.-közölte Jackkel magabiztosan.<br />
-De, de minden rendben van.-adta fel Jack.-Nem bánom, menjél akkor fodrászhoz, de ezután kérem, hogy minden próbán legyél itt végig, mert ez a csapat érdeke. <br />
-Úgy lesz.-bólintott határozottan, majd peckes léptekkel kivonult az ajtón, lófarokba fogott vörös haja táncot járva lobogott utána. Nem tudom miért, megkönnyebbülés futott végig rajtam, amikor kilépett az ajtón. Sam az a lány, akit még három nap elteltével sem sikerült megkedvelnem. Igazából, ennyi idő alatt nem lehet kialakítani rendes kapcsolatokat, de ez a pár nap arra pont elég, hogy feltérképezd a terepet, és tudd, ki az, akivel lehet beszélgetni, és ki az, akitől jobb, ha távol tartod magad. Sam az utóbbi kategóriába tartozik. Még nemigen találkoztam ilyen lánnyal, akinek ekkora lenne az önbecsülése, és aki ekkora magabiztossággal rendelkezik, mint ő. Bár azt meg kell hagyni, akit ilyen adottságokkal áldottak meg, annak van oka a büszkeségre. Amellett, hogy a csapat egyik legjobb táncosa, rendkívüli testi adottságokkal is büszkélkedhet. Vörös haj, kontrasztban a smaragdzöld szemekkel, amihez társul a hamvas, hibátlan bőr, hosszú, kecses lábak, szélesebb csípő, és keskeny derék, nem beszélve arról, hogy mellben is igen dinamikus. Első ránézésre lenyűgözi az embert a szépsége, de az a fura csillogás a szemében mégis visszatartja, hogy közelebb merészkedjen hozzá.<br />
-Jólvan, emberek, remélem senki másnak nincs elfoglaltsága holnapra, mert nyakunkon van a fellépés, és olyan nincs, hogy nem klappol minden, világos?-nézett végig a társaságon szigorú tekintettel, persze senki nem mert ellenkezni.<br />
-Rám utalt.-súgtam Jeremy fülébe, aki megilletődött fejet vágott.-A koreográfiával kapcsolatban. Nekem nem megy még rendesen.-fejtettem ki bővebben, Jeremy pedig fújtatva megrázta a fejét.<br />
-Ugyan már! Te vagy az egyik, akinek a legjobban megy...-nézett a szemembe.-Pedig csak négy próbán voltál eddig...négyen!-nyomta négy ujját az arcomba, mire röhögve toltam arrébb a kezét.<br />
-Jó, értem.-nevettem.-De akkor is, előfordul, hogy még itt-ott elhibázom a lépést.<br />
-Hol?<br />
-Hát, van ez a rész.-pattantam fel a földről, és bemutattam azt a részt, ahol rendszerint másfelé lépek, és kiesek az ütemből.-Itt sosem tudom merre kell mozdulnom. Jeremy karba tett kézzel figyelte, mit csinálok, majd óvatos félmosollyal az arcán odalépett hozzám.<br />
-Azért rontod el, mert kettő helyett csak egyet lépsz jobbra, és utána lököd magad vissza.-mutatott rá a hibámra.-Nézd, így kell. Na, most együtt, egy, két, há, és jobbra kettő-hullám-lök.-csináltuk együtt a lépést, és így már nem is rontottam el, hanem pont kijött.-Na, megy ez, látod!-dicsért meg Jeremy egy kedves mosoly kíséretében, mire én is visszamosolyogtam rá.<br />
-Köszi, hogy megmutattad. Remélem nem fogom már ezek után eltéveszteni. <br />
-Azt én is remélem.-szólt közbe egy éles hang, mire mindketten hátrafordultunk. Hát persze, hogy Sam állt mögöttünk karba font kezekkel, és engem szuggerált. <br />
-Ha mégis van még valami, amit nem tudsz, szólj, és megmutatom. Bár, úgy látom, már akadt egy pót-oktatód.-tette hozzá fölényesen, majd Jeremyre pillantott, aki faarccal bámult maga elé.-Senki nem szeretné, ha már az első fellépésen hibáznál.-mondta közelebb lépve, az ajkán furcsa, gunyoros mosollyal. Nagyot nyeltem, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat.<br />
-Nem fogok, abban biztos lehetsz.-válaszoltam olyan határozottan, ami csak tőlem telt. Sam egy utolsó pillantást vetett rám, majd sarkon fordult, és elviharzott tőlünk. Ledermedve fordultam újra Jeremyvel szembe, és hirtelen megrázkódtam.<br />
-Ettől a csajtól a hideg futkos a hátamon.-ráztam meg a fejemet.<br />
-Ne is törődj vele.-legyintett Jeremy.-Kicsit többet képzel magáról, mint ami valójában.<br />
-Erre magamtól is rájöttem.-feleltem, majd az ajtó felé néztem, amin épp Jack lépett be, egyenesen a magnóhoz menve. <br />
-Kezdés!-kiáltotta el magát, mire egy nyűgös sóhaj sepert végig a termen, majd mindenki beállt a szokásos helyére, majd pillanatokon belül a hangfalakból felharsant a zene, Jack beszámolt, és a padló hirtelen dörrent fel a lépéseink súlyától.<br />
Már negyedjére próbáltuk el egymás után a táncot, egyhuzamban, és mind a négyszer hibátlanul csináltam végig. Jeremynek hála, már azt az egy lépést sem tévesztem el, így már majdnem tökéletes az egész, kivéve egy valamit.<br />
-Jeremy, az isten szerelmére, fogd már meg rendesen Lizziet, mert ha ilyen lazán tartod, szerencsétlen lány elrepül a terem másik végébe!-szidta meg Jack Jeremyt, aki csak egy mélyet sóhajtott, és a fejét vakarta. Való igaz, hogy annál a résznél, amikor néhány lányt felemelnek a fiúk, majd visszahúznak, és ellöknek balra, miközben a derekunknál fogva tartanak, Jeremy szinte alig ér hozzám, nem tart rendesen a levegőben, és a derekamat sem fogja elég erősen. Így nem tudjuk megcsinálni pontosan a lépést.<br />
-Na, Jeremy, embereld meg magadat, mert ez nem az a teljesítmény, amit tőled elvárok.-fenyítette meg a mutatóujjával, majd sarkon fordult, és újra magnóhoz ment. Észrevétlenül közelebb csusszantam Jeremyhez.<br />
-Mondd, ha nehéz vagyok, mert akkor beiktatok egy egész esti edzést, hogy holnapra leadjak pár kilót.-mondtam halkan Jeremynek, aki nevetésben tört ki.<br />
-A lelkemre venném, ha miattam nem tudnád kipihenni magadat.-felelte nagyokat pislogva rám.<br />
-Akkor mi a baj? Én is érzem, hogy valamiért nem tartasz meg rendesen.-kérdeztem lényegre törően. Jeremy mély levegőt vett, majd egy pillanatra elfordította a fejét, végül visszanézett rám, egyenesen a szemembe.<br />
-Semmi baj nincsen.-rázta meg a fejét, tiltakozóan.-Innentől erősen foglak fogni, rendben?-mondta, nekem pedig olyan érzésem támadt, hogy nem ez volt az, amit valójában mondani akart.<br />
-Csak csináld úgy, ahogy azt kell.-válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében, mire Jeremy feszesen bólintott, majd visszaálltunk a helyünkre a következő próbára. <br />
Érdekes módon, most már egyikünk sem hibázott el semmit, Jeremy pedig annál a résznél olyan erősen tartott, hogy hiba nélkül megcsináltuk a lépést, sőt, a lábamat olyan magasra tudtam lendíteni, mint eddig még egyszer sem. Kizárt, hogy itt az erővel legyen a baj, hiszen Jeremy rendkívül jó fizikumban van, olyan könnyedén tartott, és emelt fel, akár egy tollpihét. Valami van a háttérben, amiről nem tudok. Tisztában vagyok vele, hogy négy nap alatt nem lehet két idegen emberből legjobb barát, és már ennek is örüljek, hogy egyáltalán így be tudtam illeszkedni, de valamiért mégis idegesít, hogy valamit titkol, ez tisztán látszik. Talán, egyszer majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Megvan az oka, hogy eddig miért nem mondta, talán nem is rám tartozik...talán tényleg semmi közöm hozzá. Jeremy a táncpartnerem, és egy kedves ismerősöm, és esetleg, egyszer barátok is leszünk. Én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Szeretném, ha mindenkivel jó lenne a kapcsolatom...mindenkivel, akik közé Sam is beletartozik. Kétség kívül ő a legkeményebb dió közülük, és fogalmam sincs, valaha leszünk-e barátok, vagy akár kedves ismerősök is. Egy biztos, hogy mit nem akarok. Újabb ellenségeket. Azokra aztán végképp nincs szükségem. <br />
Kifulladva rogytunk le a padlóra, én csukott szemmel próbáltam meg lelassítani a szívverésemet, és visszanyerni a lélegzetemet. Jack iszonyatosan megdolgoztatott minket, és csak most láttam, hogy a szokásos nyolc óra helyett már háromnegyed kilenc is elmúlt. Én személy szerint fel voltam rá készülve, hogy a fellépés miatt tovább leszünk majd, és nem tévedtem. A legjobb, hogy nem tudom, mikor megy busz ilyenkor, de majd megkérdezem Jeremyt. Teljesen kipurcantam, teljesen biztos, hogy itt, helyben el tudnék aludni a terem közepén. Nincs erőm felkelni, lefürödni pedig végképp nem. Viszont mégis erőt kell vennem magamon, mert itt nem maradhatok.<br />
Miután nyűglődve, de sikerült felküzdenem magam a földről, és át tudtam öltözni, már nem sokan voltak a teremben rajtam, és Jeremyn kívül csak Jack, és még pár ember egyeztetett a holnappal kapcsolatban. Nyögve vettem fel a táskámat a vállamra, majd a nyakamba tekerve a sálamat az ajtó felé mentem.<br />
-További szép estét mindenkinek!-köszöntem oda Jackéknek.<br />
-Sziasztok, holnap délelőtt kilenckor találkozunk!-intett vissza Jack, majd Jeremyvel elindultunk lefelé a szűk lépcsőn. Minden egyes lépcsőfokot kész kínszenvedés volt megtenni, a lábaim remegtek, olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnének alólam.<br />
Az egyik fordulónál véletlen megcsúszott a lábam, és csak egy hajszálra voltam attól, hogy lebukfencezzek, hacsak Jeremy nem kapja el a karom, és tart meg.<br />
-Hé, jól vagy?-kérdezte fennhangon, miután megbizonyosodott róla, hogy meg tudok állni a lábamon.<br />
-Persze, csak nagyon elfáradtam, ilyenkor előfordul, hogy egy ronccsá válok.-legyintettem jelentéktelenül, Jeremy azonban összevont szemöldökkel szuggerált. Egy mosolyt küldtem felé, mire úgy látszott, kicsit megenyhült, majd tovább haladtunk lefelé.<br />
Kilépve a nagy ajtón azonnal megcsapott az esti hűvös levegő, keveredve az autók kipufogójának füstjével. Az utcai lámpák katonás sorrendben álltak egymás mellett, végig az út mentén, fényt adva a sötét éjszakába. A hangok ugyanolyan intenzívek voltak, mint napközben, ugyanúgy a kocsik zajától volt hangos az utca, néha-néha felharsanó dudaszóval. A járdákon kisebb csoportokba tömörülve bulizni induló fiatalok voltak, felszabadultan nevettek, és beszélgettek egymással, sokszor igen magas hangerőn. Oldalra fordulva hirtelen Samet, és még egy lányt láttam meg állni, akik egy pillanatra szintén ránk néztek. Sötét volt, így nem tudtam kivenni a tekintetükből, hogyan vajon mire is gondolhatnak.<br />
-Jön valaki érted?-szólalt meg Jeremy a kapucnija alól. Megráztam a fejem.<br />
-Te hanyas busszal mész?<br />
-Kocsival vagyok.-emelte fel a kezében levő kulcsot, mire egy kisebb pánik tört rám.<br />
-Ha gondolod, elvihetlek hazáig.-ajánlotta kedvesen.<br />
-Nem, nem szükséges, majd buszozok, csak abban segíts, hogy melyik áll meg az én megállómnál.-utasítottam vissza az ajánlatát, mert azt azért csak nem várhatom el, hogy hazafuvarozzon.<br />
-Biztosan ne vigyelek el? Lizzie, én tényleg szívesen elviszlek.-győzködött tovább, mire csak halványan elmosolyodtam.<br />
-Tényleg nem kell, köszi. Megmondod, melyik busz lesz az enyém?-kérdeztem, mire Jeremy sóhajtott egyet, majd az órájára pillantott.<br />
-A 9:20-as megáll ott.-mondta. Addig még van tíz perc.<br />
-Oké, köszönöm szépen. Akkor, majd holnap találkozunk. Szia!-biccentettem, majd elindultam a megálló felé.<br />
-Hé, ha már nem engedted, hogy hazavigyelek, legalább a buszt had várjam meg veled. Netán, ha mégsem jönne, akkor se maradj itt.-pattant oda mellém, miután bevágta a cuccait a kocsija első ülésére. Ebben a fekete kapucnis pulcsiban úgy nézett ki, mint egy rossz maffiózó, viszont ha az arcára nézek, inkább egy kisfiút látok. Furcsa összeállítás. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, amit pechemre észre is vett.<br />
-Mit mosolyogsz?-kérdezte bársonyos hangon.<br />
-Csak azon, hogy olyan vagy, mint egy maffiózó ezzel a kapucnival a fejeden.-nevettem fel halkan, majd a fejéhez nyúltam, és még jobban belehúztam az arcába.<br />
-Ez aljas volt.-nézett a szemembe tettetett sértődöttséggel, mire újból felnevettem. Mögöttünk hirtelen nevetés harsant fel, hátra fordulva Sam, és a másik lány karba tett kézzel, flegmán tapasztották ránk a szemüket. <br />
-Mi a franc bajuk van velem?-fordultam vissza előre, és a pillanatnyi jókedvem azonnal tovaszállt.<br />
-Mondtam már, ne foglalkozz vele, nem éri meg.-mondta Jeremy kemény hangon, mire csak a szememet forgattam.<br />
-De hiszen nem is csináltam neki semmit...nem értem, miért öl meg magával a tekintetével. Látszik rajta, hogy legszívesebben a pokolba kívánna, csak tudnám, miért.-tártam szét a kezem tanácstalanul, majd felpillantottam Jeremyre, aki merev arccal bámult maga elé, majd mikor észrevette, hogy nézem, ő is rám nézett, és gyorsan elmosolyodott. Időközben a megállóhoz értünk, ahol rajtunk kívül még jó pár ember várt a buszra. A táblának dőltem fáradtan, fejemet a hideg fémhez érintve. Jól esett sajgó fejemnek ez a kis hideg. Egy nagy sóhaj után Jeremyre néztem, akivel összeakadt a tekintetünk. Félre billentett fejjel, félmosollyal az arcán pásztázott, még az után is, hogy látta, nézem. Egy kicsit zavarba hozott ezzel, így igyekeztem másfelé nézelődni, nem őrá.<br />
-Biztos ne vigyelek haza kocsival?-kérdezte váratlanul, kedves hangon.-Mindjárt állva elalszol, olyan fáradt vagy.<br />
-Nem kell, tényleg, haza tudok buszozni, meg ehhez is hozzá kell szoknom.-vontam meg a vállam, Jeremy pedig halkan felnevetett.<br />
-Nagyon makacs tudsz lenni.<br />
-Az is vagyok.-vágtam rá, mire felhorkant, és mosolyogva megrázta a fejét. A sarkon hirtelen feltűnt a piros buszunk, mire az emberek mozgolódni kezdtek, és előre tolakodni, hogy minél hamarabb felszállhassanak. Ellöktem magam a táblától, és egy lépéssel közelebb mentem a tömeghez, mikor valaki hátulról erőset taszított rajtam, nekilökve ezzel Jeremynek. A mellkasa akadályozott meg abban, hogy hatalmasat puffanjak, és a tömeg lába alatt kössek ki. Már fel sem mertem nézni Jeremyre, ezen a nap már másodjára ment meg az eséstől. <br />
-Csak egyszer érjek haza.-sutyorogtam, miközben elhúzódtam a mellkasától, és végül felpillantottam rá.<br />
-Vigyázz hazafelé az úton. Azért próbálj meg életben maradni, míg hazaérsz.-mosolygott, majd ellépett előlem, hogy fel tudjak szállni.<br />
-Jó legyél, holnap találkozunk. Vezess óvatosan! Szia!-integettem neki a lépcsőről, Jeremy pedig zsebre tett kézzel állt előttem, egészen addig, míg helyet nem foglaltam. <br />
A busz tele volt későn hazajáró, fáradt emberekkel, akiken mind látszott, hogy végigdolgozták a napot. A hátsó ajtó mögötti második ülésre ültem le, egy idős hölgy mellé. Elővettem az iPod-omat, és elindítva a zenét vártam, hogy a busz elinduljon. <br />Útközben az ablakból hirtelen észrevettem Samet, és Jeremyt, amint egy fekete kocsi előtt álltak, Jeremy a kocsinak dőlve, Sam pedig előtte nem sokkal zsebre dugott kezekkel. Hát, ez érdekes. Vajon mi lehet a közös témájuk, és Jeremy miért beszél Sammel, mikor nekem azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele? Végül is, semmi közöm hozzá, csak furcsa. Talán egy újabb titok, amiről nem kell tudnom.<br />
Éreztem, hogy a szemhéjam egyre nehezebb és nehezebb lesz, néha megengedtem, hogy egy kicsikét lecsukódjanak, de minden perc után kinyitottam őket, mert nem hiányzott egy elalvás, hogy aztán Isten tudja hova keveredjek el. <br />
Egy különös érzés kóválygott bennem, és rántotta görcsbe a gyomromat egész út alatt. Végig úgy éreztem, mintha valaki engem figyelne, de nem mertem hátranézni. Kivert a víz, mire az én megállómhoz értünk, mikor a busz ajtaja kinyitódott, mint akit puskából lőttek ki, olyan sebességgel száguldottam le a lépcsőn, és sietve szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb a biztonságot nyújtó otthonomhoz érjek. Miután loholtam vagy öt percig, csak akkor mertem hátranézni, hogy követ-e valaki, de az utcán egy lélek sem volt mögöttem. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, de azért ugyanúgy sietve tettem meg azt a pár métert még a házig.<br />
Belépve az előszobába elöntött a nyugalom érzése. A táskámat a földre hajítva indultam fel az emeletre, hogy köszönjek apáéknak. <br />
-Szia!-nyitottam be apa szobájába, aki szokásos módon a laptopja előtt ült, érkezésemre pedig mosolyogva állt fel a székből, és ölelt magához.<br />
-Azt hittem, már sosem érsz haza.-simított végig a hátamon.-Hű, nagyon fáradtnak tűnsz. Milyen volt a próba?-érdeklődött, miközben én háttal a kanapéra vetődtem.<br />
-Iszonyatosan fárasztó volt, de legalább már tudom a koreográfiát. Holnap délelőtt lesz a főpróba, szóval, szerintem ma hamar megyek aludni, mert holnap este meg a fellépés lesz, és nem akarom elrontani.-válaszoltam megdörzsölve a szemem.-A házzal mi újság?<br />
-A hétvégére ideér minden, szóval, hétfőre már be is tudjuk rendezni. A festők ma végeztek, és nagyon szép munkát végeztek.<br />
-Na, az nagyon jó. Mikor költöztök át?<br />
-Ha minden igaz, kedd este már ott alszunk.-mosolygott apa, majd odalépett hozzám, és gyengéden végigsimított a fejemen.-Menj aludni, hercegnőm, mert tényleg nagyon álmos vagy. Jóéjt!-nyomott egy puszit a fejemre, majd visszahúztam még egy ölelésre, mire mindketten elmosolyodtunk. <br />
Felküzdöttem magam a kanapéról, majd átcsoszogtam Melanie szobájába. Az ajtón keresztül hallottam, hogy szól a tévé, így egy kopogás után benyitottam. Húgom a laptopja előtt ült, és elmosolyodott, mikor beléptem.<br />
-Elég szarul nézel ki.-üdvözölt kedvesen, az ő szokásos stílusában.<br />
-Köszönöm hugicám, ilyenkor érzem ám, hogy szeretsz.<br />
-Nincs mit, nővérkém.-vont vállat Melanie kuncogva, majd itt is, mint apánál, lerogytam az ágyára.-Látom nem kicsit vagy kifáradva.<br />
-Ezt jól látod.-dünnyögtem az arcomat egy párnába nyomva.<br />
-Na, akkor mutatok valamit, amitől garantáltan visszajön az életkedved.-mondta Melanie, mire kíváncsian emeltem fel a fejem. A laptopján pötyögött valamit, majd elégedett vigyorral az arcán fordította felém a képernyőt. Melanienak igaza volt. A szemeim azonnal kikerekedtek, és megrázva a fejem feltornáztam magam ülő helyzetbe, szájamra pedig kaján vigyor húzódott, és azonnal elfelejtettem, hogy miért is vagyok épp álmos. A képek, amik egymás után villantak fel diavetítésben mosolyt csaltak az arcomra. Ábrándozva néztem a Róla készült képeket, és nemcsak a fáradtságom szállt el, hanem a szívem is hevesebben kezdett el dobogni a mellkasom ellen.<br />
-Ez-ezek mikori képek?-kérdeztem Melaniet, teljes hatás alatt.<br />
-Ma délutániak.-felelte a húgom kiélvezve, hogy sikerült ledöbbentenie. Jók, igaz?-bökött meg vigyorogva, mire csak bambán bólintottam.<br />
-Nem gyengén jók.-helyeseltem szemeimmel közben folyamatosan a képernyőre tapadva. Egy nagy csomó kép következett egymás után, szinte mind Niallről, amik ma délután készültek. Éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, ahogyan a képeket néztem. Be kell valljam, piszkosul szexi volt rajtuk, pedig csak az utcán készült lesifotók, és a rajongókkal csinált képek voltak. Percekig merültem el a képek nyújtotta gyönyörben, majd amilyen gyorsan kerültem ebbe az örömmel teli állapotba, olyan hirtelen lombozódtam le. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egy tenger választ el tőle, és ki tudja, hány mérföld. Én itt vagyok, ő pedig máshol, távol tőlem. Nem érezhetem az illatát, érintését a bőrömön, nem láthatom a gyönyörű, kék szemeit, melyek olyan csodálattal néznek rám minden egyes pillanatban, hogy úgy érzem, hercegnő vagyok. Nem hallhatom bársonyos hangját, ami mindig megnyugtat. Tudom, hogy ma éjszaka nem a karjaiban fog rám lelni az álom, és nem fogom érezni, hogy ujjaival apró köröket rajzol a karomra. Nem fog édes dolgokat suttogni a fülembe, és nem fogom érezni gyengéd csókjait a számon. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, és a torkomat szorongatni kezdte egy gombóc. Jézusom, hogy nekem mennyire hiányzik ez a szőke angyal...<br />
-Na, most mondd, hogy nem dobtam fel az estédet!-szakította félbe a gondolataimat Melanie lelkes, büszke hangon. Egy halvány mosoly kúszott az arcomra, majd eltoltam magam elől a laptopot.<br />
-De, feldobtad.-bólintottam, csak hogy a húgomnak legyen valami sikerélménye.-Na, én megyek aludni, mert mindjárt összeesek. Jóéjt, és ne maradj fent sokáig!-másztam le az ágyról.<br />
-Majd én tudom, meddig maradok fent.-közölte, és akkor nem éreztem magamban annyi erőt, hogy vitába szálljak vele.-Jóéjt neked is, Lizzie!<br />
Miután lezuhanyoztam, hullaként estem bele az ágyamba. A hold fénye kecsesen kúszott be a két függöny között, pont rávilágítva az arcomra. Már arra is képtelen voltam, hogy felkeljek, és elhúzzam. A takaró alá bújva szippantottam be a még megmaradt, Niall-illatot. Kinyújtottam magam mellé a karomat, de sajnos hiába. Az ágy üres, és hideg volt mellettem. Fáradtan nyögtem fel, majd a másik oldalamra fordultam, de úgy sem volt jó. Sehogy nem volt jó. Végső elkeseredettségemben előkotortam a telefonom a párnám alól, és vaksin, a félhomályban bepötyögtem egy üzenetet.<br />
"Iszonyúan fáradt vagyok. Holnap lesz a fellépésünk. Remélem, a te napod valamivel kíméletesebb volt, mint az enyém. Nagyon hiányzol! Szeretlek! xoxo"-miután lenyomtam a küldés gombot újból visszafeküdtem a párnára, mert nem igazán számítottam rá, hogy fog rá válasz érkezni. Mégis, alig pár percen belül a mobilom csipogni kezdett. Nagyot dobbant a szívem, miközben kihalásztam a párna alól, és megnyitottam a bejövő üzenetet. <br />
"Nemrég lett vége a koncertnek. Teljesen kivagyok, együtt érzek veled. Louis rendesen kitett magáért, fellocsolta az egész színpadot, én meg hatalmasat estem, szóval, most sajog a hátsóm. Eszméletlenül hiányzol, gyönyörűm. Számolom a napokat, mikor láthatlak újra. Aludj jól, és sok sikert holnapra! Sajnálom, hogy nem lehetek ott, de tudom, hogy aratni fogsz. Szeretlek! xx N."<br />
Akármilyen kimerült, és nyűgös voltam az előbb, ez a pár sor megdobogtatta a szívemet. Bárgyú vigyorral az arcomon szorítottam a mellkasomra a telefonomat, úgy feküdtem vissza, szemben a plafonnal. <br />
Tehát ő is gondol rám, és nem csak nekem szenvedés ez az idő, amit külön töltünk. Mit számít a távolság, ha szeret? Mit meg nem adnék azért, ha most itt lehetne...Még három hét. Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/01819323628679675494noreply@blogger.com1