(32. bejegyzés) Csak egy valódi okot mondj...

Harry azonnal intézkedett, és hívott egy taxit. Átfúrtuk magunkat az egyre csak gyarapodó közönségen, akik mind a balhéra kiéhezve vártak ott. Két biztonsági őr jelent meg velünk szemben, de Louis közölte velük, hogy távozunk magunktól is, nem kell erőszakhoz folyamodni. A férfi még utánunk üvöltött, hogy fel fogja jelenteni Niallt, ám akkor ő húzta volna a rövidebbet, hiszen előtte ő akart megerőszakolni engem, ami sokkal súlyosabb bűn. Beszálltunk az autóba, Liam és Rickie felajánlották, hogy hazajönnek velünk, de megnyugtattam őket, hogy egyedül is menni fog, meg most amúgy is nekem kell beszélnem vele, négyszemközt. Bemondtam a sofőrnek a címet, aki felvont szemöldökkel méregette Niallt.
-Csak hajtson.-szóltam rá, mikor már elegem lett a bámészkodásából. Elszakította tekintetét a megtépázott fiúról, majd az útra szegezte. Szótlanul ültünk egymás mellett, ő az egyik ablakon bámult ki, én a másikon. Vibrált köztünk a levegő, amit a taxis is érzékelt, ezért nem is nagyon próbálkozott a jópofizással, csak elszállított minket a megadott címre. Kifizettem a fuvart, majd vártam Niallre, hogy szálljon ki. A sötét utcán csupán csak mi ketten álltunk, a levegő lehűlt, igencsak fáztam a báli ruhámban. Előkotortam a kulcsokat, amiket Liam adott, majd előreengedtem Niallt. Egy kicsit sántított, de nem engedte, hogy segítsek neki. Betörtünk az üres házba, lámpát oltottam, majd a konyhába mentem. Még mindig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nekitámaszkodott a pultnak, én megálltam szemben vele. Próbáltunk a másik szeméből olvasni, szavak helyett. Egy idő után oldalra fordította fejét, szétkapcsolva a szemkontaktust. Közelebb léptem hozzá, ujjaimmal végigsimítottam a szétszaggatott ruháján, a karján, egy helyen ahogy hozzáértem, felszisszent. Gyanakvóan néztem rá, majd letéptem róla az ingét ott, ahol a fájdalmas pont volt. Eltátottam a számat, ahogy megláttam a feldagadt kezét. Szemöldökéhez emeltem a kezem, éppen csak egy leheletnyire értem hozzá, amikor teste megrázkódott, szemeit, ajkait összeszorította. Fejemet csóválva néztem végig rajta...hogy volt képes ilyet csinálni? A csaphoz léptem, elővettem egy tálat amibe vizet töltöttem, és egy rongyot, amit bevizeztem. Mire visszafordultam Niall a pulton ült, lehajtott fejjel. Megemeltem egy kicsit az állát, hogy felfelé nézzen. Óvatosan tisztogatni kezdtem a sebeit, próbáltam minél kíméletesebben, hogy ne fájjon neki. Az arca nagyjából megtisztult, az ütések nyomai tisztán látszódtak, helyükön feldagadt a bőre, bevörösödött, vagy éppen belilult. Egyszerűen nem bírtam elviselni ezt a látványt. Borzasztó volt, hogy így láttam. Már a mellkasánál jártam, amikor véletlen kicsit erősebben nyomtam rá a rongyot, mire hangosan felmordult. Ijedten néztem rá, majd a gombokhoz nyúltam, és egy határozott mozdulattal széttéptem rajta az inget. Hátrálnom kellett egy lépést, hogy meg tudjak kapaszkodni a mögöttem lévő pult szélébe. Kezemet a szám elé tettem, a rémület kezdett el mardosni belülről, ahogyan a lila-zöld-vörös foltokat néztem a hasán, amik helyeként véreztek is. Dühösen néztem rá, nem bírtam már kontrollálni az érzéseimet.
-Hogy tehetted ezt? Niall, nézz magadra, csupa seb vagy!-kiáltottam rá.
-Nem tehettem mást, az az állat bántani akart téged...-mondta halkan miközben rám nézett.
-És ez a megoldás? Hogy majdnem félholtra vereted magad? Niall, akárhol hozzád érek egy picit is, egyből fáj. Nézd, mozogni is alig tudsz, felfogtad, hogy mit tettél? Komolyabb bajod is eshetett volna!-üvöltöttem méreggel telve.
-Inkább hagytam volna, hogy megerőszakoljon?-kérdezte, az ő hangja is emelkedni kezdett.
-Nem, de nem ezt kellett volna tenned!-kiabáltam az arcába, mert eközben már közvetlenül előtte álltam.
-Akkor még is mit? Szerinted akkor abban a pillanatban tudtam én higgadtan gondolkozni? Ahogy láttam, hogy nekinyom a falnak, és ott taperol...-nézett a szemembe-undorító volt. Elborult az agyam.-vette egyre halkabbra a hangját.-Ösztönösen cselekedtem.-mondta.
-Niall...megint bajba kerültél...miattam.-léptem még közelebb hozzá.-Megrémisztettél.
-Sajnálom.-mondta, majd megfogta a kezem, és magához vont. Megéreztem szíve heves dobogását, szaggatott lélegzetvételeit. Megfeszülve álltam ölelő karjai között, miközben ő a fejemre adott egy puszit.
-Nekünk még van egy befejezetlen beszélgetésünk...-suttogta, utalva a bálon elhangzottakra, amik miatt kibuktak belőlem az érzéseim. Vettem egy mély levegőt, amikor szembe fordított magával, így a szemembe nézett. Ajkaim remegni kezdtek, nem tudtam megszólalni.
-Mit mondasz?-kérdezte a vállaimat tartva. Fejemet a padlóra szegeztem, majd lassan megráztam.
-Niall...ez...ez nem...-dadogtam, ám elállt a szavam, amikor megéreztem száját az enyémre tapadni, testem elgyengült, szemeim lecsukódtak, a szívem a torkomba ugrott érintésétől. Erőtlenül borultam a karjaiba, már-már élveztem a csókját, amikor mintha egy kést szúrtak volna belém, olyan fájdalom kerített hatalmába. Felnyitottam a szemem, és eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám.
-Niall...nem engedhetem meg, hogy bármi  bajod essen...miattam. Kérlek, érts meg. Én...én..annyira sajnálom.-lépdeltem hátra esetlenül, könnybe lábadt szemekkel, ő leugrott a pultól, és felém közeledett fejét rázva, kezét felém nyújtva.
-Ne mondj ilyeneket.-szólt rám könyörgően, de én csak hátráltam tovább egyre gyorsabban, és gyorsabban.
-Nem...ezt...ezt nem hagyhatom.-fordultam sarkon, amikor a bejárati ajtónál voltam, már nyitottam volna ki, amikor elkapta a kezem, és a falnak nyomott.
-Nem akarom, hogy elmenj.-mondta a szemembe nézve. Belülről szaggatni kezdett egy érzés, alig kaptam levegőt, az egész testem reszketett.
-Niall, érts meg...nem maradhatok, mennem kell. Kérlek...kérlek.-könyörögtem minden erőmet belevéve, ám hangom elhalt köztünk. Még mindig erősen nyomott a falnak, vállai megemelkedtek minden egyes levegővételnél.
-Csak egy valódi okot mondj...-dörmögte mély hangján.
-A családomnak szüksége van rám...
Válaszomra lehunyta a szemeit, majd lehajtotta a fejét, és engedett szorításából. Egészen addig, amíg teljesen el nem vált a testünk, és a szemben levő falnak nem dőlt, nekem háttal állva. Remegő kezekkel nyúltam a kilincsért, majd azt lenyomva kiléptem az előszobából, és levonszoltam magam a lépcsőn. Még visszanéztem rá, fejét a falnak nyomta, egyik kezével hirtelen beleütött egy hatalmasat, majd ellökte magát tőle, és eltűnt a látókörömből. Visszafordítottam a fejem, felgyorsítottam a lépteim, mezítláb csattogtam a hideg aszfalton, a kavicsok vágták a talpam, beleléptem egy-egy jéghideg tócsába is, de nem érdekelt semmi, csak rohantam előre, könnyeim patakként ömlöttek a szemeimből, már fulladoztam a köhögéstől, fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, csak futottam előre, céltalanul, megtörten...
Megálltam egy kapu aljában, ahol összerogytam, leültem a betonra, fejemet hátravetettem, ami a kőkerítésnek ütközött, és csak sírtam. Hirtelen egy kocsi hangját hallottam meg, mire felemeltem fáradt szemeimet. Az autó ismerős volt, ahol közelebb ért egyből tudtam, ki vagy kik ülnek benne. Mégsem mozdultam a helyemről. A ruhám szétterült körülöttem, a hideg kicsípte a bőröm, reszkettem, homályosan láttam. Lefékezett mellettem, kicsapódott az ajtó, majd a göndör hajú ugrott ki belőle, zaklatottan futott felém.
-Lizzie, mit csinálsz? Kelj fel azonnal!-rángatott fel Harry.-Eszednél vagy? Indulj be a kocsiba!-terelt a jármű felé, ám én már alig álltam a lábamon, csak az ő karjai tartottak meg. Beestem az ülésre, majd ő is beült, és a gázra taposott. Visszavitt a szállodába, majd segített kiszállni, de a lábaim összecsuklottak alattam, így a karjaiba dőltem.
-Ó, az Isten szerelmére...-szitkozódott, majd egy mozdulattal felemelt, és a kezeiben vitt be. Nem éreztem a végtagjaimat, a fejem több tonnás kővé vált, minden egyes levegővétel komoly erőfeszítést jelentett. Az utolsó kép, amint meglátom Rickiet, Liamet, Zaynt, és a többieket, akik megrémült arccal néznek, majd egyszerre indulnak el felénk, utána összemosódik előttem minden, csak a sötétséget van előttem...
Egy kellemes hang üti meg a fülem, ami kintről szűrődik be. Lassan nyitom ki a szemem, rajtam takarók hegye áll, fejem alatt puha párna, előttem az ablakon beáramlik a reggeli  gyér napfény. Pislogok párat, ökölbe szorítom a kezem, majd nyújtózok egy nagyot, és a hátamra fordulok. Felülök az ágyban, és a fejemhez nyúlok. Felszisszenek,a mint egy érzékeny ponthoz ér az ujjam. Óvatosan megtapogatom, érzek egy kis púpot ott. Körülnézek a szobámban, rend van, finom, friss illat járja át a helységet. Tekintetem megakad egy barna ruhán. Kikászálódok az ágyból, és odamegyek elé. Néjány helyen el van szakadva, az alja nyirkos, az egész ruha gyűrött. Beszélgetést hallok odakintről, így elindulok az ajtó felé.Amint kilépek, két megszeppent tekintettel találom szemben magam, akik egyből felugranak, ahogy meglátnak, és felém indulnak.
-Itt aludtál?-bökök Liamre.
-Őőő..nem. Csak nemrég jöttem.-válaszolt halvány mosollyal az arcán.
-Ó, értem.-bólintottam.
-Jól vagy, Lizzie?-kérdezte Rickie.
-Igen, jól vagyok...-bólogattam.-Miért?
Erre összenéznek, majd újra felém fordulnak. Rickie tesz felém egy lépést.
-Tudod, a tegnap este miatt.-hozza fel félve a témát. Felemelem a fejem, és kinézek az ablakon. Beletúrok a hajamba, ismét megérzem a fájó pontot a fejemen. Lecsukódik a szemem, és felvillannak a tegnap este emlékei. A férfi, a verekedés, a vakuk, a kiáltások, az ütések, ahogy Niall a pulton ül, én pedig előtte állok, amikor megcsókol, majd hátrálni kezdek, de visszafog, és a falnak nyom...hozzám simul, majd elenged, én pedig bódultan támolygok ki, majd rohanok a kihalt utcákon. A kocsi fényszórója, Harry aggodalmas tekintete, majd a többiek arca, akik felénk jönnek. Filmként peregnek le előttem a történtek, ismét érzem azt a szívbemarkoló érzést, ami tegnap a pusztulásomat okozta. Meghökkenek, amikor Rickie megérinti a kezem.
-Minden rendben?-kérdezi félénken.
-Igen...azt hiszem.-válaszolok bizonytalanul.-A ruhám...-fordulok hátra, majd a szobámba mutatok.
-Minden rendben, ne aggódj, Eleanor tudja, hogy mi történt, nem neheztel rád.-világosított fel.
-Akkor jó.-hajtottam le a fejem. Hirtelen belém nyilal egy kép..
-És Niall?-kérdezem pislogás nélkül a padlót bámulva.
-Tegnap óta bezárkózott a szobájába, és senkinek nem nyit ajtót, ki sem jön...válaszolt Liam.
Ez az amire számítottam. Elönt a bűntudat, hogy én miattam van minden. A fájdalmai, a bezárkózottsága.
-Elmegyek fürdeni.-fordulok meg, majd a fürdő felé veszem az irányt. Beállok a forró zuhany alá, elmerülök a magányban, és a keserűségben. Összetörtem a szívét, soha az életbe nem fog nekem megbocsátani. Amit csak magamnak köszönhetek. Azt hiszi, hogy nem szeretem...pedig ez nem így van. Csak is a saját érdekében hagyom el...veszélyt jelentek rá, és a karrierjére. Nem hagyhatom, hogy miattam váljon énekesből botrányhőssé. Neki most az elsőre kell koncentrálni. Mit is gondoltam? Idejövök én, egy ismeretlen, semmitmondó lány létemre, és azt várom, hogy az élet egy habos torta lesz, mindenféle baj nélkül. Milyen tudatlan vagyok. Ez az ő élete, amibe én nem férek bele, még ha azt hiszi is. Később meg fogja érteni, és túl teszi magát rajta...remélem. Hirtelen felindulásból elzárom a meleg vizet, és a jéghideg víz ömlik rám, így teljesen felébresztve engem. Megrázom magam, kilépek a fülkéből, megtörölközök, felöltözök, és újult erővel lépek ki a nappaliba. Liam és Rickie ott állnak, érkezésemre felkapják a fejüket. Egy mosolyt erőltetek magamra, és a szobámba indulok. Felkapok magamra egy pulcsit, és felkuporodok az ágyamra. Némán bámulok ki az ablakon, kezemben a Nialltől kapott karkötőt szorongatom. Nézem, ahogyan a Nap sugarai erőlködnek a felhők mögött, próbálnak utat törni maguknak, hogy végre kisüthessenek. Ám a felhők sokkal erősebbek nála, így bármennyire is szeretne végre ragyogni, a többség ereje legyőzi őt...

(31. bejegyzés) Ne merjen hozzá érni...

-Maradj velem...-suttogta remegő hangon.
Szívem hatalmasat dobbant szavaira. Ujjaimmal meggyűrtem a hátán a zakóját, arcomat válla és nyaka közé fúrtam. Ettől féltem.
-Maradj itt velem, Lizzie.-súgta újra, mire én egy nagy levegővétel kíséretében nyomtam a nyakához a fejem.-Ne menj el.-vont közelebb magához, majd várt a válaszomra. Lehunyt szemmel léptem távolabb tőle.
-Elmegyek a mosdóba.-mondtam, majd meg sem várva mit reagál, sarkon fordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Fátyolos tekintetemtől megvakulva ütköztem neki pár embernek, akiktől elhaló hangon kértem bocsánatot, egyre jobban nyomódott a mellkason, úgy éreztem megfulladok a torkomban dobogó szívemtől, a helységet egyszerre zsúfoltnak éreztem, mintha a falak megindultak volna egymás felé, kétségbeesetten próbáltam áttörni a táncoló párok között, majd amikor az ajtóhoz értem szinte kitéptem azt a helyéről, kilépve rajta erőtlenül dőltem neki. Kint hűvösebb volt, bentről nevetés és zene szűrődött ki. Próbáltam szabályozni a légzésem, a folyosón lézengett pár ember, akik mind felkapták fejüket heves érkezésemre, ezért inkább úgy döntöttem a mosdóban nyugszok meg. Befordultam az egyik folyosóra, aminek a végén ott világított a "Női mosdó" felirat. Esetlen léptekkel haladtam előre, amikor megbicsaklott a lábam, és a falnak estem. Remegő kezekkel rángattam le magamról a cipőmet, majd a kezembe véve őket mentem tovább. Így viszont a ruhám a földig ért, húztam magam után, a lábam belegabalyodott, muszáj voltam felgyűrni az alját, és azt is magam előtt tartani. A másik oldalon levő férfi vécé ajtaja nyitódott, és kilépett rajta az a férfi, aki fel akart kérni táncolni, meg mögötte még ketten, és engem kezdtek el vizslatni. Könnyekkel telítődött szemeimet a földre szegeztem, felgyorsítottam a lépteimet, és szinte betörtem a mosdóba. A cipőm és a ruhám alja kihullott a kezemből, felcsaptam a villanyt, és a hideg csempének dőltem, majd lecsúsztam a földre. Fejemet a térdemre hajtottam, arcomat a finom anyagba fúrtam. Mélyeket lélegeztem, miközben Niall szavai jártak a fejemben. Azt akarja, hogy maradjak itt vele. Nem szeretné, ha elmennék. Nem tudom, mit csináljak. Apának most van rám a legnagyobb szüksége, a családunk éppen szétesőben van, nem hagyhatom cserben azt az embert, aki minden erejét beleadva próbálja nekem megadni a legjobbat, anya halála óta kitartóan nevel, és mindig mellettem áll. Akkor is segített, amikor életem legsötétebb korszakát éltem, nem fordult ellenem. Még be kell fejeznem az iskolát, ott van a családom, a barátaim, az egész életem. Ott, Kaliforniában. Viszont itt van ő. Nála csodálatosabb emberrel még életemben nem találkoztam, és soha nem is fogok. Benne megleltem egy olyan kincset, mely csak a legszerencsésebbeknek adatik meg. Barátot, aki felvillanyozza a szürke hétköznapjaidat, testvért, akivel van, hogy összevesztek, de ugyanúgy szeretitek egymást, szülőt, aki aggódik érted és félt, valamint a társat, aki miatt érdemes felkelni minden nap ebben a nyomorult életben. Eszembe jutnak az együtt töltött pillanatok, a találkozásunk pillanata, amikor ott talált a zuhogó esőben sírva, és nem hagyott magamra, hanem bevitt, vigasztalt. Már attól a perctől szimpatikus volt nekem. Vagy mikor a szökőkútban vandálkodtunk, és kimentett egy kínos helyzetből, pedig nem is ismert. Aztán volt a vidámpark. A nevetés, az ott készült képek, melyek a mai napig ott lapulnak a pénztárcámban. Vagy amikor Daviddel és vele voltam...hogy harcoltak már a kegyeimért, hogy törték már magukat, csak hogy imponáljanak nekem. Erre visszagondolva kicsit elmosolyodok. És végül amikor el kellett mennie..és én utána mentem, ezzel feladva az addigi kapcsolatomat. A szívem megszakadt, amikor el kellett engednem. És az érzés, hogy itt újra találkoztunk...leírhatatlan. Életem legjobb szakaszai közé sorolom ezt a három hetet. Amikor megszöktetett, a táncteremben töltött boldog órák, az újságcikk, vagy az a fergeteges buli, ahol majdnem közelebb kerültünk egymáshoz. Azok a felejthetetlen csókok melyeket lopva adtunk egymásnak. Az ajkaim bizseregni kezdnek, ha a barlangi birkózásunkra, vagy a tánctermi csókra gondolok. Az érintései, a mosolya, a ragyogó kék szemei melyek teljesen elvarázsoltak. Ábrándozásom közben azt veszem észre, hogy a ruhámon egy nagy tócsa éktelenkedik, és az arcom tűzforró a rajta leömlő könnyáradattól. Hát ennyire komolyan éreznék iránta? Ennyire a rabjává váltam? Egy olyan érzés kerített hatalmába, melyet még ezelőtt nem éreztem...Erőt vettem magamon, és felálltam a hideg kőről, azzal a céllal, hogy rendbe szedem magam. Felhúztam magam a mosdókagylót fogva, majd két kézzel megtámaszkodtam rajta, és a tükörbe néztem. A látvány megrémisztett. Lángvörös, bedagadt szemek, elfolyt szemfesték csapzott tincsek rátapadva könnytől áztatott arcomra. Vettem pár mély levegőt, majd egy papírtörlőért nyúltam, amit bevizeztem, és tisztogatni kezdtem az arcom. Megnyitottam a csapot, a víz egyenletesen folyt belőle. A mosdókagyló mellett festékkel itatott papírtörlők tornya állt, amit egy határozott mozdulattal a kukába sepertem. Tenyeremet megtöltöttem vízzel, majd belemártottam az arcom. Ezt a mozdulatot egymás után megismételtem vagy százszor, egészen addig míg a vörösség el nem múlt. Megigazítottam magamon a ruhámat, felitattam a rajta levő foltot, kezembe vettem a magassarkúmat, megborzoltam a hajam. Megálltam a tükörrel szemben, a mostani kép jobban tetszett, mint a negyed órával ezelőtti. Kicsit piros volt még az arcom, de csak a hideg víz miatt. Egy erős, magabiztos lány nézett vissza rám, akiről az sugárzik, hogy minden rendben. De a látszat csal.  A felszín alatt egy összetört, tanácstalan lány bújkál, akinek fogalma sincs, hogyan tovább. Ismét vettem pár mély levegőt, ittam egy kis vizet. Lassan vissza kellene mennem, ám képtelen voltam megmozdulni. Legszívesebben örökre bezárkóznék ide, vagy csak elbújnék minden elől, és várnám, amíg maguktól megoldódnak a problémák, és az összes kérdésre választ kapok. Ám tudom, hogy ez korántsem így van. Nem lehetek gyáva, ez nem én vagyok. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, és egy bólintással nyugtáztam, hogy készen állok. Lecsaptam a villanyt, megragadtam a kilincset, és talán a kelleténél is nagyobb lendülettel rántottam ki az ajtót, de fő, hogy megtettem, és kint vagyok. Azonban a folyosón nem várt vendégekkel találom szembe magam. A három ismeretlen pasas a falnak dőlve állnak, és jöttömre felkapják a fejüket. Megtorpanok, óvatosan húzom be magam után az ajtót. Végignézek rajtuk, majd elkapom a fejem, és elindulnék innen, de az egyik elém sétál, ezzel elállva az utat előlem. A szívem a torkomba ugrik, lábaim remegni kezdenek, amint megáll előttem, és a falnak dőlve önelégült mosolyra húzza a száját. Nem szabad, hogy lássa, rajtam, hogy félek. Pedig nagyon is félek. Nyelek egyet, majd kihúzom magam és a szemébe nézek.
-Segíthetek valamiben?-kérdezem olyan határozottan, ahogy csak tudom.
A pasas a többiekre néz, majd megvillantja hófehér fogsorát. A másik kettő szintén vigyorogni kezd, majd egy lépést közelebb tesznek hozzám. Riadtan nézek körül a folyosón, ám pechemre senki nincs épp ott. Az előttem álló férfire nézek, majd megkísérlek egy lépést oldalra, de az már egyből ott is terem, és belé ütközök.
-Hova ilyen sietősen, kisasszony?-kérdezi, miközben közelebb lép hozzám.
-Engedjenek innen.-mondtam parancsoló hangon.
-Ugyan már. Ezt maga se gondolja komolyan.-nevetett fel, majd egyik ujjával egy előre lógó hajtincsemet kezdte el csavargatni. Dühösen csaptam hátra a hajam.
-Engedjenek.-mondtam újra.
-Mi olyan sürgős? Ne siessen úgy, rengeteg időnk van.-húzódott közelebb hozzám, egyből megéreztem a belőle áradó alkohol szagát, majd reflexből egy lépést tettem hátra, de egy testnek üköztem, így a hapsi ijesztően közel került hozzám. Kilátástalan helyzetben voltam, balra tőlem a fal, jobbra ez egyik, hátam mögött a másik, előttem pedig a harmadik  állt.
-A java még csak ez után jön.-hajolt a fülemhez, majd egyik kezét a dekoltázsomra tette, amire én azonnal rávágtam egyet.
-Vegye le rólam a kezét!-kiáltottam a képébe, amikor hirtelen meglökött, a mögöttem lévő ember ellépett onnan, így a hátam mögött lévő falnak ütköztem. Az ájulás szélén voltam, amikor a férfi erősen megszorította a nyakam, másik kezével pedig hátranyúlt, és belemarkolt a fenekembe. Kétségbeesetten kezdtem el kapálózni, de hiábavaló volt, a falnak nyomott, a folyosó üres volt, és a legutolsó lámpa is kialudt felettünk, így homály borult ránk. Egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon, rettegtem attól hogy mi fog következni. Tehetetlenségemben segítségért kiáltottam, de betapasztotta a szám, és kárörvendően vigyorogni kezdett.
-Azt hiszem mégis jobb lett volna, ha táncol velem. De maga tudja, nekem így is jó. Ezt biztos jobban fogom élvezni.-mondta, mocskos szavaitól azonnal felfordult a gyomrom. Nem tudtam menekülni, egyedül abban reménykedtem, hogy valaki arra jár, és észrevesz. Bele akadtam rúgni a hasába, de a ruhám szélén állt, a karomat pedig a falnak nyomta, így azokat sem tudtam mozdítani. Kiszolgáltatott helyzetben voltam, csak remegtem, és sírni tudtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy eltaszítsam magamtól, de az egyre csak közelebb húzódott hozzám. Sikítani akartam, de akkor befogta a szám, amikor pedig ütni akartam, vállát a karomnak nyomta. A másik két férfi egyszer csak odajönnek felénk, és háttal álltak, mintha takarni próbálnának. Eljött az idő, hogy megkíséreljek egy újabb sikítást, amikor ismét tenyerét éreztem a számon.
-Ne merjen hozzá érni...-hallottam az ismerős hangot, mely most a kelleténél mélyebb, és szigorúbb volt, visszhangozta a sivár folyosó.
-Nem hallották? Azonnal takarodjanak innen!-hallottam meg lábai dobogását, amint egyre közelebb ér. A férfi egy pillanatra megtorpant, majd lemászott rólam, ezzel levegőhöz juttatva engem. Reszketve löktem el magam a faltól, amikor megláttam Niallt, zihálva léptem át a férfiak között, majd felé nyújtottam a kezemet, amit ő megfogott, mielőtt teljesen összeesnék. Szemei szikrákat szórtak, tekintete rólam ismét a részeg emberekre váltott. Mert ez volt az igazság, mind a hárman be voltak rúgva mocsok módon. Kezeit ökölbe szorította, majd egy lépést tett a zaklató felé.
-Mi van taknyos, nem tán veled van?-kérdezte felröhögve. Niall nem válaszolt, csak egyre közelebb ment hozzá.
-Ugyan már, ne húzd így fel magad, mi csak szórakoztunk egy kicsit. Igaz?-nézett rám, ám én csak lehajtott fejjel álltam Niall mögött.
-Ha még egyszer hozzá mer érni, az volt az utolsó tette az életben. Világos?-parancsolt rá, hangjából érezhető volt a mérhetetlen düh.
-Miért, mit csinálsz kölyök? A pofámba énekelsz? Ne röhögtess már.-csapott a hasára, majd a többiekre nézett, akik már Niall háta mögött álltak. Önelégülten röhögött fel, amikor az történt, hogy Niall bemosott neki egy hatalmasat ököllel. Egyensúlyát vesztve csapódott a falnak, megérintette az orrát, amiből vér ugyan nem folyt, de egyből vörös lett. A pasas hirtelen hasba térdelte Niallt, aki fájdalmasan rogyott össze, majd megint felegyenesedett, és egy újabbat húzott be neki. Ütlegelni kezdték egymást, nem fogták vissza magukat. Ijedtemben a szám elé kaptam a kezem, majd Niallhez ugrottam.
-Niall, ne!!! Fejezzétek be!-üvöltöttem, miközben próbáltam lefogni a karját, de másik lökött rajtam egyet, így a földre kerültem. A két férfi elfutott, meg sem próbálva szétválasztani őket. Feltápászkodtam a földről, egyre azon voltam, hogy leállítsam Niallt, aki a falnak nyomta a férfit, és folyamatosan ütötte. De nem hagyta abba. Kínomban ordítottam egyet, amikor hirtelen lábdobogást hallottam meg magam mögül, hátrafordultam, és fotósok hadával találtam magam szemben, élükön a két ismeretlen zaklatóval, így a helyzet még súlyosabb lett. Azonban a vakuk mögött megláttam Zaynt és Liamet akik a paparazzikon áttörve rohannak hozzánk, majd fogják meg Niallt, és ráncigálják el onnan. A férfi sokkal erősebb és nagyobb nála, még is a végkifejlet az volt, hogy az ő orrából folyt a vér, a ruháján lyukak voltak, a szeme be volt dagadva, erőtlenül dőlt neki a falnak, tekintetét még mindig Niallre szegezve. A két másik ember mellé állt, és őt fogta le. Niall ruhája szintén el volt szaggatva, az arcán kisebb zúzódások voltak, szemében még mindig perzselően égett a düh. Ha a srácok nem fognák két oldalról, biztos, hogy újra nekimenne. Közben az összes fotós már körülöttünk toporgott, Louisék is megérkeztek, akik értetlenül bámultak ránk.
-Mi történt?-kérdezte aggódva Rickie.
Nem tudtam válaszolni, csak a fejemet ráztam, és össze-vissza mutogattam. Hitelen Harry pattant mellén, idegesen nézett.
-Lizzie, muszáj innen elmennetek, különben szétszednek titeket.-ragadta meg a karom, és határozottan utasított. Egyetértően bólogattam, bár még mindig hatás alatt voltam.
-Hívj egy taxit.-erőlködtem ki magamból ennyit, mire Harry bólintott, és intett a srácoknak, hogy jöjjenek, és hozzák Niallt is aki még mindig a robbanás szélén állt...

(30. bejegyzés) Maradj velem...

A kiválasztott ruhákkal a kezünkben távoztunk Eleanor ruhabutikjából, hívtunk egy taxit, mert úgy csak kényelmesebb visszajutni a szállodába, meg nem vonszolhatjuk át az egész városon ezeket a meseszép báli darabokat. A délután viszonylag gyorsan elrepült, Rickievel egy cseppet sem figyeltünk oda a programon, csupán csak az este járt a fejünkben. Amikor észrevettük, hogy a másik maga elé bámul, egyből tudtuk, hogy gondolatban már a bálban van. Ilyenkor egy picit böktünk a másikon, ezzel visszazökkentve a jelenbe. A sétáról visszatérve szinte rohantunk fel a szobánkba, hogy végre elkezdhessünk készülődni. Óvatosan kibújtattuk a ruhánkat a zacskókból, és kiakasztottuk a szekrényre. Először Rickie ment el fürdeni, ő úgy is mindig hamarabb végez, egyedül én vagyok az, aki órákat is képes állni a forró zuhany alatt. Csapódott az ajtó, nyitódott a csap, és nemsokára a folyó vízsugár hangját hallottam bentről. A barna szépség felé fordultam, odaléptem elé, majd kezemmel végigsimítottam a finom anyagon. Tekintetem az alatta levő magassarkú cipőre tévedt, és a kis krémszínű táskára, mai pontosan illet a cipőhöz. Kiemeltem belőle a varázslatos fülbevalót, amit Perrie talált nekem. Halkan felnevettem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy én valóban ezeket fogom ma viselni. Hirtelen megcsörrent a telefonom a szoba másik végében a kanapén, így átugrálva a földön hagyott bőröndöket és ruhakupacokat rávetettem magam a táskámra, amiben a telefonom volt. A kijelző az Apa nevet mutatta, felette borostás arca látszódott a képen. Mosolyogva nyomtam meg az "Elfogad" gombot, majd hátradőltem a fotelben.
-Szia apa!-köszöntem teljesen jókedvűen. Régen beszéltünk már, jó volt hallani a hangját.
-Szia hercegnőm!-szólított kedvenc becenevemen.-Hogy vagy?-kérdezte.
-Köszi, jól. És ti? Otthon minden rendben?-kíváncsiskodtam.
-Fogjuk rá. Ne haragudj, hogy nem tudtalak hívni, csak annyi dolgom volt, szanaszét vagyok esve, meg a húgod is kezelhetetlenné vált.-regélte el a problémáit.
-Szegénykém. Mi történt Melanieval? A szokásos?-kérdezősködtem, miközben a hasamra fordultam.
-Bárcsak az lenne...viszont most rosszabb. Szerelmes. Visszafordíthatatlanul és őrülten. Semmi másról nem szólnak a napjai, csak így Lucas, úgy Lucas. Az a fiú kihasználja. Az a baj, hogy most van abban a korban, hogy teljesen megbolondítja a szerelem.-mesélte apa.
-Ó, hát az sose baj, ha az ember szerelmes.-nevettem el magam, visszagondolva az én első nagy szerelmemre, hogy milyen voltam akkor.
-De, ez most baj, ugyanis a srác rossz dolgokba keveri bele, és idősebb nála 2 évvel. Múltkor például a húgod seggrészegre itta magát, alig bírt hazatántorogni. Nekem azt mondta, hogy a barátnőjénél volt, de felhívtam a lány anyját, és ő semmit sem tudott az egészről. Hazudik nekem, elszökik itthonról, és iszik. Lizzie, nem tudom mit csináljak vele. Hiába próbálok beszélgetni, egyszerűen rám csapja az ajtót, és elküld a fenébe. Komolyan rosszul esik, hogy így bánik velem. Pedig én csak neki akarok jót. Bárcsak itt lenne most anyád, aki tudná mit kell ilyenkor tenni.-hallottam hangján az elkeseredettséget, bántotta a tudat, hogy Melanie ellene fordult. Megrendített, ahogyan ezeket hallottam húgomról. Nem ilyennek ismertem, igaz mindig is vadóc volt, de ennyire nem. Úgy éreztem, apának nagy szüksége van most rám.
-Tarts ki apa, négy nap, és otthon vagyok. Mindenben segítek.-öntöttem lelket belé.
-El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol már. Nélküled olyan üres ez a ház. Már számolom a napokat, mikor láthatlak újra.-mondta elérzékenyülve.
-Már nekem is hiányoztok. Amúgy jövő héten hogy dolgozol?-kérdeztem, mert a fejemben már összeállt egy kisebb terv a családi viszony rendbehozására. A vonal másik végén nem válaszolt senki.-Halló?-szóltam bele, majd egy sóhaj tudatta velem, hogy apa még mindig ott van.
-Lizzie...-kezdte, ám hangja nem volt túl bizalomgerjesztő.-az az igazság, hogy nem dolgozok sehogy. Kirúgtak a munkahelyemről.-vallotta be, mire leesett az állam.
-Elbocsátottak. A cég csődbe ment, mindenki elvesztette az állását. De már azon vagyok, hogy találjak egy másikat, holnap is megyek egy interjúra.-magyarázta.
-Nagyon remélem, hogy sikerül találni munkát.-mondtam őszintén. Közben nyitódott a fürdő ajtaja, Rickie lépett ki rajta egy törölközőbe csavarva.-Ne haragudj apa, de most mennem kell. Majd még beszélünk. Kitartás. Szeretlek. Puszi.-tettem le a telefont, majd elmentem fürdeni. Fogalmam sem volt, hogy otthon ekkora a káosz. Nem hagyhatom apát egyedül ebben a nehéz helyzetben, tartozom neki annyival, hogy segítek amiben csak tudok. Elhatároztam, hogy majd beszélek Melanieval, és kiderítem mi ez a züllés dolog. Nem engedem, hogy ugyanabba a hibába essen, mint én egy éve. Aránylag hamar végeztem a tusolással, kimentem a szobába, ahol Rickie fürdőköpenyben ült a tükör előtt, és vadul sminkelt. Én a hajam formálásához láttam hozzá. Megszárítottam, majd két oldalt befontam egy tincset, amit hátratűztem, maradék hajamat kivasaltam, és előre engedtem omlani, így a mellkason közepéig ért. Rickie egy elismerő bólintással fejezte ki tetszését. Ő már majdnem kész volt, már csak a ruháját kellett felvennie. Váltottam helyét a tükör előtt, majd sminkelni kezdtem. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam hogyan. Festékek hada hevert előttem, bizonytalanul húzogattam a kezem felettük. Barátnőm kezét éreztem meg a vállamon, kétségbeesetten néztem rá, mire ő csak kacsintott egyet, és leült velem szembe. Pillanatok alatt profin kimaszkírozott, ebben ő mindig is ügyesebb volt nálam. Haját viszont én csináltam meg neki. Kontyba tekertem, majd elől egy tincset begöndörítettem. Végül felvettem a ruhám, a cipőm, és az ékszereim. A nyakláncot muszáj voltam levenni, ám a karkötő maradhatott. Még tíz perc a srácok érkezéséig, de a térdeim már remegnek. Rickie bombasztikusan néz ki, vörös testhez simuló ruhája kiemeli tökéletes alakját, fekete magassarkúja és táskája még elegánsabbá teszi. Kopogtatnak. Én megtorpanok, Rickie nyit ajtót, majd óvatosan megöleli Liamet, aki egyből megdicséri csinos barátnőjét. Elbújok az ajtó mögé, és nagy levegőt veszek. Most, vagy soha. Kilépek az ajtó mögül, a bejáratnál már csak Niall áll, fekete öltönyben, igényesen beállított hajjal, elegáns cipőben, és nyakkendőben, ragyogó szemekkel, és tündöklő mosollyal. Megigézve néz rám, amint megállok előtte, és óvatosan rá emeltem tekintetemet.
-Lélegzetelállító vagy.-suttogja a fülembe, erős, férfias illata egyből megcsapja az orrom. Zavartan sütöm le a fejem, majd makogok valamit.
-Köszönöm. Te is jól nézel ki.-viszonoztam bókját.
-Mehetünk?-nyújtja felém a karját.
-Mehetünk.-bólintok, majd belé karolok, és elindulunk a kocsihoz...
Minél közelebb értünk, én annál jobban szorongtam, lábammal idegesen doboltam a szívem úgy dobogott, hogy azt hittem mentem kiszakad a mellkasomból.A kocsi befordult az épület elé, vakuk ezrei villantak fel egy másodperc töredéke alatt, én meg lefagytam. Niall megszorította a kezem, majd biztatósan rám mosolygott, és kiszállt a kocsiból, hogy engem kisegíthessen. Remegő térdekkel szálltam ki az autóból, egy kényszermosolyt erőltetve magamra, amint meg kellett állnunk egymás mellett, hogy fotót készítsenek rólunk. Akármerre néztem, arcok helyett csak lencsékkel találkoztam,melyek minden pillanatban kattantak. Egy rövid bájolgás után végre bemehettünk a bálba. Erősen szorítottam Niall karját, aki csak nyugtatóan ölelte át a hátam. A többiek előre mentek, én is léptem volna be a folyosóról a terembe, amikor Niall megtorpant, ezzel megállítva engem is. A folyosó egyik ága csendes volt, senki nem járt akkor ott. Megfogta a kezem, és elhúzott oda, majd hátamat a falnak nyomta, és egészen közel hajolt hozzám.
-Lizzie, nyugi. Itt vagyok, nem lesz semmi baj. Próbáld meg jól érezni magadat, nem akarom, hogy egész este görcsölj. Gyönyörű vagy, bámulatos a ruhád is, a hajad is, a cipőd is, mindened. Csak az eleje lesz húzós, amíg megérkezik a többi sztárvendég, aztán már csak a bennfentes fotósok jöhetnek be a bálra, és készíthetnek képeket. Nem lesz semmi baj, hidd el. Senki nem fog kinézni innen, mert nem vagy híres. Velem vagy, és ezt el fogják fogadni. Meg amúgy is akad itt több balhés híresség, akikről jó cikket lehetne írni.-simította meg az arcom gyengéden, mire elmosolyodtam. Egy puszit adott az arcomra, majd megölelt. Egyből elszállt minden félelmem, hittem neki. Ha ő azt mondja, hogy ne aggódjak, mert nincs miért, akkor az úgy is van. Magabiztos léptekkel indultunk be, hamar megtaláltuk az asztalt, ahol a többiek ültek. Közvetlen a színpad előtt, az egyik sarokban, hangulatos kis gyertyák égtek az asztalon, a terem bámulatosan fel volt díszítve, finomságok százai lapultak az asztalokon, középen pedig szabad volt a tánctér. Helyet foglaltunk, majd vártuk, hogy kezdődjön az előadás. Közben akadt pár fotós, akinek pózolni kellett, de nem volt vészes. Niallnek igaza volt, tényleg elviselhető. Önfeledten beszélgettünk, nevettünk a többiekkel, amíg a házigazda a mikrofonhoz nem lépett, és nem üdvözölt mindenkit. Számos híresség ült még az asztaloknál, Ed Sheeran volt, akit egyből megismertem, az ő zenéjét imádom. Mintha láttam volna még Taylor Swiftet, Selena Gomezt, és a Little Mix többi tagját is, akiknek sajnos nem tudom a nevét, csak Perrie révén hallottam róluk. A fellépők pedig nem voltak mások, mint azok a gyerekek, akik valamiben tehetségesek, csak nincs alkalmuk kibontakozni. Volt aki énekelt, volt aki gitározott, vagy éppen zongorázott, akadtak olyanok, akik valamilyen színdarabot adtak elő. Igazán kivételes tehetségnek számítottak, hogyha ennyi híresség előtt mutathatták be mit tudnak. Mindegyikőjük egy-egy árvaház, vagy gyermekkórház képviselőjeként érkezett. Láttam szegényeken, hogy mennyire lámpalázasak, amit nem is csodálok, hiszem ennyi sztár előtt még sosem szerepeltek.
Mosolyogva néztem mindegyiküket, annyira ártatlanok és fiatalok, mégis küzdeniük kell egytől-egyig valamivel, kinek a betegséggel kinek a szegénységgel. Egy alacsony, szőke hajú kislány sétált be a színpadra, mellette egy idősebb nő ment, és a kezét fogta, majd odakísérte a zongorához. A kislány vak volt. Döbbenten néztem, amikor leült, vett egy mély levegőt, és elkezdett játszani. Az egész teremre csend borult, mind átszellemülve hallgattuk a zenéjét. Egyetlen hangot sem ütött félre, olyan átéléssel játszott, és annyira szívhez szólóan, hogy teljesen elérzékenyültem. Mikor befejezte felállt, és meghajolt. Egy pár másodpercig még hatása alatt voltunk, majd egyszerre álltunk fel, és hatalmas tapsviharban törtünk ki. Arcán boldogság látszódott, mosolygott, és forgatta a fejét. Minden sztár aki ott volt, most levetkőzve minden gátlását állva tapsolt, és fütyült. Tudtuk, hogy a kislány erre a napra mindig emlékezni fog. Miután mindenki sorra került, megtapsoltuk őket, és már érkezett is a vacsora. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy mi van a tányéromban, de amint láttam, hogy a többiek jóízűen látnak hozzá, hát én sem filóztam. Finom volt a hús, a köret is ízlett, innivalóként pedig vörösbort fogyasztottunk. A fiúk hozták a szokásos formájukat, nem nagyon érdekelte őket, hogy éppen gy jótékonysági bál kellős közepén vagyunk.
-Srácok, ebben répa van!-kiáltott fel Louis vidáman.-Adjátok nekem légyszi!-nézett ránk kiskutyaszemekkel. Nem válaszoltunk, csak nevetni kezdtünk, majd Eleanort kezdte el zaklatni. Hirtelen azt láttuk, amint Louis megugrik egy kicsit, és összeszorítja a fogát, Elenaor pedig egyenes háttal eszik tovább, kaján vigyorral a száján. Valószínű, hogy az asztal alatt megrúgta nyugtalan barátja lábát, amire ő csak ennyivel reagált. Liam megfogta a kanalát, majd átcsúsztatta az asztal másik végébe, mire Rickie szúrós szemekkel nézett rá.
-Zayn, kérlek, visszaadnád a kanalam? Én még ma szeretnék táncolni, szükségem van a lábaimra.-szólt Liam, majd Louisra nézett, aki eközben még mindig szenvedett. A vacsora jó hangulatban telt, nem hittem volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni. És a java még csak ez után jött. Evés után ugyanis jött a tánc ideje. Vártunk egy kicsit, hogy ne forduljon fel a gyomrunk majd a párok özönleni kezdtek a táncparkettre. A többiek már felpattantak, én még ittam egy kortyot a vörösboromból, amikor egy kezet láttam meg magam előtt.
-Szabad egy táncra, hölgyem?-állt meg mellettem egy férfi, akit még eddig sosem láttam. Bizonytalanul néztem körbe, senki nem volt körülöttem, amikor válaszra nyitottam volna a szám, egy szőke fej jelent meg a pasas háta mögött, majd megkocogtatta a vállát.
-Sajnálom, a kisasszony már foglalt.-vigyorgott a képébe, majd felhúzott a székről, és a parkettre vezetett. Még visszafordultam, a férfi dühös tekintettel meredt ránk. Végül beverekedtük magunkat a tömegbe, és táncolni kezdtünk. Kellemes zene szólt, Niall beállt abba a pozícióba, amit még én mutattam neki a múltkor, halál komoly fejet vágott, majd vezetni kezdett. Úgy csinált, mintha profi versenytáncos lenne, peckesen lépkedett, rángatta a fejét, én meg már alig bírtam a lábamon állni annyira nevettem. Mikor már látta rajtam, hogy nem bírom sokáig, visszavett az őrületből, és egy lazább táncba kezdett. Kezemet átfontam a nyaka körül, ő átkarolta a derekam, homlokának döntöttem az enyémet, és még csukott szemmel,de nevettem. Hirtelen megszólalt a házigazda.
-Most pedig következik az est bálkirályának és bálkirálynőjének a kihirdetése!-bazsalygott a színpad tetején. Értetlenül néztem Niallre, aki szintén nem értett semmit.
-Ilyen is van?-kérdeztem tőle.
-Fogalmam sincs mi ez.-válaszolt nevetve.
-Tehát akik az est bálkirálya és bálkirálynője címet kiérdemelte, az nem más, mint....-nyitotta ki a fehér borítékot, majd elmosolyodott.-Zayn Malik, és párja, a csodálatos Perrie Edwards!-kiáltotta, mire mindenki tapsolni kezdett, a nyertesen pedig felmentek átvenni a koronákat. Ők is ugyanilyen értetlenül álltak az egészhez, mind a ketten szégyenlősen mosolyogtak, majd egy csókot adtak egymás szájára a koronázás után. Mi a kelleténél kicsit hangosabban fütyültünk, de hát nem volt mit tenni, a mi barátaink nyertek. Nemsoká minden visszaállt a régi kerékvágásba, ám most kialudtak a fények, és a zenekar egy lassabb, lágyabb zenét kezdett el játszani. Körülöttünk a párok egymásba karoltak, és lassúzni kezdtek. Niallre néztem, aki közelebb lépett hozzám, majd óvatosan a derekamra helyezte a kezét, másik kezébe fogta a tenyerem, és a szemembe nézett.
-Menni fog?-kérdeztem halkan, mire csak bólintott. Fejemet a vállára dőltöttem, majd aprókat keztdünk el lépkedni oldalra, és vissza. Beszívtam kellemes illatát, testünk egymáshoz simult, éreztem minden egyes szívdobogását. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy ő vezessen.
-Számomra te vagy a bálkirálynő.-suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam, és a szemébe néztem. Arcát gyéren világította meg a lámpa fénye, ám szemei akár a gyémántok úgy csillogtak.
-Köszönöm.-válaszoltam, majd levettem arcáról a szemem, de hirtelen közelebb húzott magához, így arcunk közel került egymáshoz. Szótlanul fürkészte az arcom, amíg ő egyenletesen lélegzett, én egyre hevesebben, akkor kiváltképpen, amikor kicsit oldalra hajtotta a fejét, és a szája a fülemet súrolta.
-Maradj velem...-suttogta remegő hangon.

(29. bejegyzés) Rajtad múlik, hogy döntesz.

Szótlanul ültünk a terem közepén, egymással szemben, a csendet csupán a kintről beszűrődő autók morajlása törte meg. Szétnéztem magam körül, és arra jöttem rá, hogy ez a terem a régi tánciskolámra emlékeztet. Gondterhelten felsóhajtottam, Niall arcán egyből megjelentek a ráncok, amik az aggodalmát tükrözték.
-Hiányzik a tánc...-mondtam halkan.-amíg táncoltam, minden olyan más volt...teljes volt az életem.-hajtottam le a fejem.
-Akkor folytasd!-tette kezét a térdemre, szemei most bátorítóan csillogtak, érintése meleg volt, és gondoskodó.
-Nem tudom...-csóváltam meg a fejem.-Amikor a zűrös korszakom volt, összevesztem a barátaimmal, és kiléptem tőlük. Nemsoká ők is feladták, és az iskola bezárt. Örökre. A nulláról kezdhetném az egészet, és egyedül nem menne. Segítőm pedig nincs. Amikor mi bezártunk, a konkurensünk örömében pezsgőt bontott, mert az összes diákunk átment hozzá. Semmi esélyem nem lenne, és az igazat megvallva, nem akarom újra átélni azt a megaláztatást és szánalmat, amit akkor kaptam. Csalódtak bennem, elvesztettem a bizalmukat. Bele kell törődnöm, hogy ez az álmom nem fog valóra válni...pedig már olyan közel voltam hozzá, szinte csak egy karnyújtásnyira volt...de mindent elrontottam.-öntöttem ki a szívem, miközben a padlót kapargattam a körmeimmel.
-Lizzie...-szólalt meg kellemes hangján-én tudom, hogy képes lennél rá. Óriási akaraterőd van, elszánt vagy és magabiztos. Mind ezek mellett okos és céltudatos. Mindened megvan hozzá, hogy újrakezd.-nyúlt a kezemért, apró kézfejem elveszett nagy tenyerei között. Biztatóan cirógatta a bőröm, miközben folyamatos mosolyával tartotta bennem a lelket. Eszméletlenül jól esett, hogy így törődik velem. Szavai a szívemig hatoltak, ám tudtam, hogy bármennyire is szeretnék hinni neki, nem fog menni.
-Niall, egymagam kevés vagyok. Apámtól nem kérhetek pénzt, helyem sincs, és egyedül kevés vagyok tanárnak.Hiába vagyok tehetséges táncos, ha nincs eszközöm kibontakozni. Kérlek, ne beszéljünk erről többet, mert nem akarom elrontani a hangulatot.-zártam le a témát, még mielőtt jobban belemerültünk volna.-meg amúgy se vagyok olyan jó táncos, vannak nálam ezerszer ügyesebbek is.-húztam el a szám.-Emlékszem arra, amikor a Dirty Dancing-es mozdulatot próbáltuk, és csak nekem meg Chrisnek nem sikerült.-nevettem fel kínomban.-Mi voltunk az egyetlen pár, aki képtelen volt rá. Chris megpróbálta Jennyvel, és vele meg sikerült. Nagyon kínos volt...-szomorodtam el, majd Niallre néztem. Szemében felvillant egy szikra, arcára sejtelmes mosoly ült ki. Mielőtt rákérdezhettem volna, felpattant a helyéről, megragadta a kezem, és felhúzott. Átkocogott a terem végébe, felém fordult, és összecsapta a tenyerét, majd ujjával maga felé invitált.
-Gyere, majd én felemellek. Úgy mint a Dirty Dancing-ben. Gyere, fuss ide!-szólt vigyorogva.
-Te meghibbantál. Az előbb meséltem, hogy képtelen vagyok rá.-háborodtam fel.
-Kérlek, csak próbáljuk ki. Én bízok benned.
-Niall, ez nem jó ötlet. Fájni fog, ha elesünk.-tiltakoztam.
-Vállalom a kockázatot. Na, hajrá, gyere!-biztatott. Csípőre vágtam a kezem, megforgattam a szemeim, majd egy kis habozás után erőt vettem magamon, és megindultam felé. Ahogy közeledtem egyre szélesebb lett a mosoly az arcán, már készenlétbe állt, hogy a levegőbe emelhessen, amikor hirtelen megtorpantam, kezemmel a mellkasának támaszkodtam, és dühösen dobbantottam egyet.
-Mondtam, hogy nem fog menni.-fordultam meg mérgesen, de ujjai a csuklóm köré fonódtak, és visszahúzott magához.
-Semmi baj. Még egyszer. Érzem, hogy most sikerülni fog.-suttogta lágyan a fülembe.
Sóhajtottam egy nagyot, majd visszasétáltam az eredeti helyemre.
-Rajta!-biccentett.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, és újult erővel indultam neki. Egyre gyorsultam, szinte mágnesként vonzott magához. Adrenalin szintem az egekbe szökött, szaporábban szedtem a lábaim, csak őt néztem, tekintetünk összekapcsolódott, úgy futottam, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megérintsem.
Lehunyt szemmel rugaszkodtam el, lábam elvált a talajtól, két erős kéz tartotta a derekam, egész testem megfeszült, csak arra eszméltem fel, hogy a levegőben fekszem, pont úgy, mint a filmben. Ragyogó tekintetével találtam szembe magam, vállai megfeszültek, kirajzolódtak szabályos izmai. Magabiztosan tartott, úgy éreztem, mintha szárnyalnék. Önfeledten nevettem el magam, amikor a tükörbe néztem. Hát mégis képes vagyok rá! Lassan engedett le, derekamat még mindig fogta, mellkasunk összesimult, arcunk alig pár centire volt egymástól. Boldogan szorítottam magamhoz, ölelgettem, örömömben ugrálni kezdtem.
-Na, mit mondtam?!-kérdezte vigyorogva.
-Jó, igazad volt.-adtam meg magam.-Fogalmam sincs, hogy csináltuk.-ráztam meg a fejem elképedve.
-Az az igazság, hogy ezt csak azzal tudod megcsinálni, akiben igazán bízol.-mondta komoly arccal.
-Ebben lehet valami...-gondolkoztam el.-Chrissel sosem voltunk egy hullámhosszon.-emlékeztem vissza.
-Na látod. Ha még egyszer azt hallom, hogy nem vagy tehetséges, fenékbe billentelek. Értve vagyok?-dőltötte homlokát az enyémnek.
-Igen.-válaszoltam érthetően.-Nem gondolod, hogy ideje lenne mennünk? Elég késő van, holnap délelőtt megyünk Rickievel ruhát nézni, szóval arra még lelkileg fel kell készülnöm, meg már éhes is vagyok.-tettem kezemet az éppen felmorduló gyomromra.
-Mit szólnál egy Nando's-hoz? Én fizetek.-jelentette ki.
-Remek ötlet.-bólintottam, majd a cipőmért mentem, összeszedtük a cuccainkat, leoltottuk a lámpát, és kiléptünk a sötét utcára...
***
A tegnap este nagyon jól telt, Niallel felzabáltuk az egész Nando's-t, rengeteget nevettünk. Megbeszéltük, hogy ma este értünk jönnek fél nyolcra, úgy megyünk a bálba. Rickievel elkéredzkedtünk Bratt-től délelőttre és estére. Először kikerekedett szemekkel reagált, de kislányos bájunkkal sikerült meggyőzni.
Barátnőmmel éppen az egyik ruhaszalon felé tartunk, ahol már Eleanor és Perrie várnak ránk. Nagy nehezen idetaláltunk, de az a sok bolyongás nem volt hiábavaló. Még ennyi gyönyörű ruhát én életemben nem láttam. Káprázatosak voltak, különlegesebbnél különlegesebb színekben pompáztak, mind másmilyen volt, ám ugyanolyan lenyűgöző.
-Húha...-ennyit tudtam kinyögni üdvözlésképpen.
-Mennyország.-ámuldozott mellettem Rickie.
-Örülök, hogy itt vagytok végre.-állt fel Elenaor, majd odajött, és megölelt minket.
-Gyertek beljebb!-szólt a háttérből Perrie. Kábultan csoszogtunk befelé, a ruhák mennyisége egyre csak nőtt.
-Szóval, ki milyen ruhát szeretne?-csapta össze a tenyerét Eleanor.
-Hol az eladó? Nem kéne szólni neki, hogy itt vagyunk?-kérdeztem bizonytalanul, mire Eleanor elnevette magát.
-Én vagyok az eladó.-itt leesett az állam.-Enyém ez a butik.-mondta kedvesen.
-Na ne.-kábultam el teljesen.-Ez csúcs!-villanyozódtam fel.
-Természetesen a ruha csak kölcsönbe lesz, de nem kell érte fizetnetek. Vegyétek ezt egy baráti ajándéknak. Bármelyiket választhatjátok, amelyik csak tetszik.-fordult körbe.
-Te észvesztő vagy. Köszönjük!-ölelte meg Rickie.
Elindultunk körbenézni, azt se tudtuk merre kezdjük. Perrie és Eleanor már választottak, Perrie egy visszafogott, egyszerű fehér földig érő estélyit, félvállas pánttal, a mell alatti résznél pedig szűkítve volt. Eleanor valamelyest merészebb darabot választott, kék színű, hátul majdnem a derekáig kivágott, szintén földig érő, elől egyik oldalt  térdéig hasított. Nagyon csinosak voltak benne mindketten. Rickie harmadik próbálásra talált rá álmai ruhájára, amely egy vörös, térd alá érő, testhez simuló, elég mély dekoltázsú elegáns darab. Istenien állt rajta. Egyedül én szerencsétlenkedtem, egyszerűen egyikben sem éreztem magam jól. A lányok már össze-vissza rohangáltak, hozták be nekem a próbafülkébe a ruhákat.
-Ebben úgy nézek ki, mint egy habos, mázos süti, vagy mint egy szülinapi torta.-mutattam végig a rózsaszín fodros ruhán.
-Nem, ez nem a te stílusod.-rázta a fejét Perrie.-Menj be, mindjárt hozok neked valamit!-tessékelt vissza.
Meggyötört arccal battyogtam vissza, tekintetem a csodás ruhaköltemények között kapkodtam. Hirtelen megakadt a szemem egy darabon. Odaléptem a fogashoz, és kihúztam a többi közül. Ahogy megláttam, egyből tudtam, hogy ez az, amit én keresek. Barna, pánt nélküli, a mellrészét apró kis gyöngyök díszítik, derékban egy selyemszalaggal volt összehúzva, körülbelül olyan lábszárig érő lehet, az alja kicsit fordos, legfelső rétegben csillogós anyag borítja, mely csak akkor látszódik, ha úgy süt rá a fény. Boldogan fordultam a többiek felé, akik egytől egyik a sorokat bújták, majd felkiáltottam:
-Lányok! Megtaláltam!-hangomra mind felém néztek, sietve odaszaladtak hozzám, majd betuszkoltak az öltözőbe. Lehámoztam magamról a rózsaszín borzalmat, és felvettem az általam talált ruhát. Úgy illett hozzám, mintha rám öntötték volna, kezemmel végigsimítottam rajta, és végre fellélegeztem. Ez a tökéletes ruha. Kiléptem az ajtón, barátnőim hangos sikításban és tapsban törtek ki, amint megláttak.
-Ez igeeen!-bólogatott Eleanor.
-Lizzie, ez bámulatos!-mosolygott Perrie.
-Nagyon jól nézel ki, csajszi. Furcsa, hogy végre látok rajtad egy ilyet is, nem csak a szokásos farmergatya, tornacsuka, ejtett póló kombinációt. Mindenképp ez legyen.-jelentette ki Rickie. Már csak cipőt kell találnunk hozzá.-fordult a többiek felé. Hirtelen eszembe jutott valami, a táskámhoz futottam és tárcsáztam Niall számát.
-Szia! Megvan még az a cipő, amivel tegnap este kínoztál? Nagyon jó! Akkor ha jöttök este, hozd már el. Majd meglátod...Igen, azért kell. Nem mondom meg. Nem, képet se küldök, majd este meglátod. El ne felejtsd hozni, mert megnyakallak. Okés, te is.-tettem le a készüléket, majd a lányokra néztem.
-Cipő megoldva.-tártam szét a kezeimet, majd levágtam magam a kanapéra a többiek közé. Kérdések ezrei fogócskáztak a fejemben. Mi van, ha Niallnek nem fog tetszeni a ruha? Biztos, hogy ez a megfelelő? Mi van, ha meglát, és ijedtében elszalad? Vajon felkészült arra, hogy engem estélyiben lásson? Tulajdonképpen még én magam sem készültem fel rá. Fotósok hada lesz ott, milliónyi képet csinálnak majd, és az sem kizárt, hogy belekerülünk az újságba is. Nem akarom még egyszer, hogy rajtunk csámcsogjon a média. Rengeteg híresség lesz ott még rajtunk kívül, nem szabad szégyent hoznom rá. Muszáj, hogy jól mutassak mellette. Hirtelen nyitódott az ajtó, Louis és Harry lépett be rajta. Lefordultam a kanapéról, és az öltöző felé vettem az irányt, miután köszöntem nekik. Pont nyitottam volna ki az ajtót, amikor egy kezet éreztem hozzám érni. Megfordultam, és a fürtössel találtam magam szemben.
-Nagyon csini.-nézett végig rajtam.
-Köszi.-mondtam, majd léptem volna be, amikor visszarántott.
-Valami baj van, Lizzie?-kérdezte aggódó tekintettel.
Leültem a mellettem levő székre, és a tenyerembe temettem az arcom.
-Félek...-nyögtem ki. Harry leguggolt velem szembe, kezét a térdemre rakta.
-Mitől?-kérdezte értetlenül.
-Ettől az egésztől. Nem vagyok híres, nem vagyok szép, sőt, még csak nem is itt lakom. Hogy fogok én mutatni Niall mellett?-néztem a szemébe szomorúan.-A média úgy kezel, mint aki csak el akarja rabolni Niall szívét, semmit sem tudnak rólunk, azt hiszik csak ki akarom használni, pedig ez nem így van, én tényleg sz...fontos nekem.-hadartam.-Nem akarok neki csalódást okozni, azt akarom, hogy boldog legyen.-fejeztem be.
-Lizzie...-szólalt meg Harry mély hangján.-elhiszed nekem, hogy Niall még soha életében nem volt ilyen boldog, mint most?-nézett a szemembe.
-Tényleg?-kérdeztem kicsit elmosolyodva.
-Igen, nekem elhiheted. Minden második szava az, hogy Lizzie. Jaj, mennem kell, mert Lizzie vár, jaj Lizzie hív telefonon, jaj, fel kéne hívnom Lizziet. Ritka pillanat, amikor nem rólad beszél. Fontos vagy neki. Én úgy látom, hogy nagyon a szívéhez nőttél.-mondta nyugtatóan.
-Már csak négy napig vagyok itt.-emlékeztettem őt, és saját magamat is.
-Nem feltétlenül.-válaszolt, amire felkaptam a fejem.
-Ezt hogy érted?
-Nézd más szemmel... tisztában vagy magaddal, és az érzéseiddel?-kérdezte, mire csak megráztam a fejem bizonytalanul.-Akkor még van négy napod, hogy eldöntsd, hogy mit szeretnél. Tudom, hogy rá fogsz jönni magadtól, mire gondoltam az előbb. Rajtad múlik, hogy döntesz.-mondta bársonyos hangon, majd elmosolyodott és felállt, de mielőtt elment volna letett mellém egy dobozt.
-Ezt ő küldi!-mosolygott, majd elsétált. A cipőm volt benne, egy kis cetlivel a tetején. "Már alig várom az estét, és hogy lássalak." Elgondolkozva néztem utána. Tudtam, hogy mit akart ezzel mondani. Bennem is megfordult már ez az ötlet, de valahogy sosem hoztam felszínre ezt a lehetőséget. Valahogy lehetetlennek éreztem. Ledöbbentett, hogy Harry, mint kívülálló, ennyire átlátja a helyzetet. Még kell egy kis idő, hogy teljesen tisztán lássak...

Egy újabb díj:)

A díjért ezer köszönet Dreamernek. :)

Miután megkaptad a díjat...
...tedd ki a blogodra!
...írj öt dolgot magadról!
...válaszolj azokra a kérdésekre,amiket feltettek neked!És
...tegyél fel öt kérdést annak,akinek küldöd!
...küldd tovább öt embernek :]

5. dolog rólam
1. Imádok írni.
2. Kedvenc tantárgyam az angol.
3. Nagyon boldog vagyok, amiért ennyien olvassák a blogom :)
4. Írás közben mindig zenét hallgatok.
5. Cserkész vagyok :)

Válaszaim:

1. Mi jelenleg a legnagyobb vágyad?
Hogy eljussak egyszer Londonba:)

2.  Mióta írsz? (nem feltétlenül blogot)
Mindig is szerettem írni, így képes voltam magam kifejezni. Ezt a blogot tavaly decemberben kezdtem, és úgy érzem nem volt hiába:)

 
3. Melyik általad kitalált szereplőd bőrébe bújnál a legszívesebben? Miért?
Lizzie:) Igazából az ő személyében fogalmazom meg saját magamat, vagy inkább azt, aki szeretnék lenni.

4. Melyik az a könyv, amit már többször is olvastál, annyira tetszett?
Szent Johanna Gimi:)

5.  Milyen szempontoknak kell megfelelnie egy blognak, hogy rendszeres olvasójává válj?
Ha beleolvasok az elejébe, fogjon meg, legyen benne valami plusz, ami miatt olvastatja magát. Legyen szépen megfogalmazva, szeretem, ha ki vannak dolgozva a részletek.

Ne haragudjatok, de nem tudom továbbküldeni senkinek, mert nem jelenleg csak a Darkot olvasom, ma fogok nekikezdeni blogokat keresni:)
Még egyszer köszönöm a díjat! :)

(28. bejegyzés) Van olyan dolog az életedben, amit megbántál?

Fejemet izmos vállain pihentettem, kezeimet összekulcsoltam a mellkasán, testem nekifeszült a hátának, miközben ő erősen markolta a combom, hogy még csak esélyem se legyen leszállni a hátáról. Egészen a táncterem ajtajáig cipelt, a zsebében kezdett el kotorászni, előszedte a kulcsait, nagy nehezen beletalált a kulcslyukba, majd egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, úgy, hogy majdnem elestünk.
-Most már igazán letehetsz, itt vagyunk.-figyelmeztettem, ám válaszul csak fentebb dobott a hátán.
-Majd leteszlek, ha ahhoz lesz kedvem.-mondta szórakozottan. Mosolyogva döntöttem fejemet a tarkójának, beszívtam kellemes, férfias illatát, türelmesen vártam a pillanatra, amikor végre elenged. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, megrázogattam a lábfejemet, hátha újra megindul benne a vérkeringés. Teljesen lezsibbadtam. Niall a terem másik végébe sétált, és a magnóval babrált. Szembefordultam régi, jó barátommal, a tükörrel. Megigazítottam a ruhámat, felkötöttem a hajam. A tükörből észrevettem, hogy szőke barátom az asztalka előtt guggolt, idegesen csapkodta az asztallapot, és őrizetlenül hagyta a szatyrot. Pimasz vigyorral az arcomon osontam oda érte, pont a kezembe vettem, és már húztam volna elő a benne levő dobozt, amikor két kéz hirtelen a derekamra tapadt, lábam elvált a talajtól, és ismét a levegőben voltam. Ijedtemben felsikítottam, a doboz kiesett a kezeim közül amint megpörgetett, izmos karjai körém fonódtak, és gyengéden beleharapott a fülembe.
-A kis kíváncsi.-búgta a fülembe, amikor letett. Forgott velem a terem, szédülten estem neki mellkasának, amin ő jót nevetett.
-Szemét!-ütöttem volna vállba, de annyira nem volt egyensúlyom, hogy kezem elsiklott karja mellett, így ütésem a levegőbe talált. Jobbnak láttam, ha leülök, amíg újra rendbe nem jövök. Lehuppant mellém, vigyorogva nézte, ahogyan hosszan pislogok, és masszírozom a fejem. Mikor már tudatomnál voltam, kiöltöttem rá a nyelvem, amire egy kacsintással és egy hangos nevetéssel válaszolt.
-Szóval, elmondod végre mi van a szatyorban, vagy még előtte teljesen a padlóra küldesz?-kérdeztem tőle félig mérgesen, félig vidáman. Arcán most is ott ült jellegzetes mosolya, amitől mindig elolvadok.
-Nem is rossz ötlet.-húzódott közelebb hozzám, ujját végighúzta arcomon. Egy hosszabb szemkontaktus után zavartan sütöttem le a fejem, majd kicsit távolabb csúsztam tőle. Megköszörülte a torkát, felállt, és a dobozért ment. Törökülésbe ültem, kíváncsian figyeltem mit szed ki belőle. Szemmel láthatólag egy cipős doboz volt. Érdeklődve húztam fel a szemöldökön, amikor leemelte a tetejét, és a dobozból előkerült egy...magassarkú?! Elfintorodtam, amint megláttam a barna, lekerekített orrú, nem éppen lapos talpú cipőt.
-Ne nézz már rá így, csak egy cipő.-adta a kezembe.
-De milyen!? Ez legalább 10 centis.-forgattam a barna cipellőt, egyáltalán nem voltam vele kibékülve.
-Mint tudod, a bálban muszáj lesz felvenned, mert egy szép estélyihez nem illik a tornacsuka.-világosított fel.
-Tudom. De csak menni kell benne, azt meg valahogy kibírom.-mondtam erőszakosan.
-Lizzie, az az igazság, hogy nem csak állni kell..ugyanis lesz ott élőzene, ami azt jelenti, hogy táncolnunk is kell. Ezért hívtalak, hogy segíts...mert nem tudok lassúzni se. Szeretném, ha segítenél nekem.-emelte rám kérlelő tekintetét, szeme bánatosan csillogott, ajkait lebiggyesztette. Tudja, hogy ez mindig beválik.
-De utállak...-álltam fel mérgesen.-Legyen, segítek. De ezt a borzalmat muszáj felvenni?-hisztiztem, ám válaszul csak odajött, felsegített a földről, és hevesen bólogatott. Nemtetszésemet egy nyögéssel fejeztem ki. Leültem az egyik székre, ráérősen fűztem ki a tornacipőmet, levettem a zoknimat, majd belebújtam a barna magassarkúba. Bizonytalanul vizsgáltam lábaimat benne, megpróbáltam felállni, de visszahuppantam a székre. Niall észrevette kínlódásomat, és azonnal a segítségemre sietett. Megragadta a kezem, majd egy biztató mosolyt küldött felém, és felsegített. Lábaim azonnal remegni kezdtek, ahogyan teljes testsúlyommal álltam, tettem egy lépést előre. Majd még egyet. Egyre biztosabban lépkedtem, mosolyogva néztem Niallre, aki még mindig fogta a karom, és ő is mosolygott. Ekkor hirtelen kibicsaklott a bokám, és majdnem elzúgtam, de szerencsére a megmentőm rögtön kapcsolt, és elkapott, mielőtt a földön landoltam volna.
-Huh, ez közel volt.-fújta ki a levegőt Niall, miközben újra lábra állított.-Fog menni egyedül?-kérdezte.
-Talán.-válaszoltam bizonytalanul, majd elengedtem a kezét, és egyedül lépkedtem tovább. Tettem egy pár kört, néhányszor pörögtem egyet, nem sok idő telt bele, egyre jobban kezdtem érezni magam. Niall a falnak dőlve nézett, végig mosolygott. Egyszer csak megperdültem, és szenvedélyes pillantást küldtem felé.
-Na ugye, hogy nem is olyan rossz?-indult el felém.
-Na jó, tényleg elviselhető. De ez csak egyszeri alkalom lesz, még mielőtt teljesen beleéled magad. És amúgy is, honnan tudsz te arról, hogy nem vagyok kibékülve a magassarkúkkal?-kérdeztem, miközben a cipőm dobogásával szórakoztam.
-Talán onnan, hogy még soha az életben nem láttam a lábadon...meg vannak jó forrásaim.-válaszolt vigyorogva, miközben a magnót léptette.
-Rickie...-jutott eszembe.-Ti tényleg szövetkeztek ellenem.-ráztam nevetve a fejem.
-Nem ellened, hanem érted.-fordult hátra, majd felállt, és odajött hozzám.
-Szóval, akkor mivel kezdjük?-tértem a tárgyra, szembefordultam a tükörrel, amiben megláttam magunkat. Még így is magasabb volt nálam.
-Megtanítasz valami laza táncra? Tudod, amiket az ilyen bálokon szokás táncolni.-rugdosta cipője orrával a földet, kezeit zsebre tette, fullcapje oldalra fordítva a fején, aztán rám nézett. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd amikor rájöttem mire is gondol, elé álltam. Alakja felém magasodott, ajkai mosolyra húzódtak,gyönyörű, kék szemei izgatottan csillogtak.
-Tehát, az alapbeállás. Emeld fel a jobb kezedet, engedd hogy a tenyeredbe tegyem az én kezemet. Másik kezedet tedd a derekamra, és húzz magadhoz kicsit közelebb.-adtam az instrukciókat, amiket engedelmesen teljesített. Talán egy kicsit közelebb is húzott magához, mint kellett volna, de nem számít.
-Így jó?-kérdezte félve.
-Igen. A tánc maga annyi, hogy jobbra, balra lépkedsz, néha megpörgeted a partnered. Ez igazából ilyen lazulás, úgy mozogsz, ahogy éppen jól esik.-magyaráztam.
-Értem. Akkor ez oké. És a lassúzás?-húzta fel egyik szemöldökét, hangja elhalkult.
-Ne félj tőle, nem nehéz.-simítottam végig a karján, látszólag nagyon meg volt ijedve.-Tehát. Az alapfelállás ugyan az, mint az előbbinél.-helyezkedtem vissza az előző pozícióba, kihúztam magam, és a szemébe néztem.-Egyenesedj ki. És nézz a szemembe.-kértem mosolyogva, majd elkezdtem lépkedni.-Előre...hátra...előre...hátra...-suttogtam halkan. Úgy tűnt, megy neki, ám valami miatt lenézett a lábára, így a keze a derekamról a fenekemre csúszott. Zavartam kapta fel a fejét, tisztára elvörösödött. Nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni, így csak óvatosan elmosolyodtam, és biztatótan néztem rá.
-És próbáld a kezed az eredeti helyen tartani...-mondtam kedvesen, mire csak halkan felnevetett.-Niall, nézz rám. Ha a padlót nézed megint kizökkensz.-szóltam rá. Bólintott egyet, vett egy nagy levegőt, majd tekintetét összekapcsolta az enyémmel, és engedte, hogy vezessem. Végig a szemembe nézett, így egyszer sem rontott.
-Na látod, hogy megy ez!-engedtem el a kezét, amikor már úgy éreztem biztos a dolgában, nem kell tanítgatni.
-Köszönöm. Akkor most jöhet valami gyorsabb? Esetleg a múltkori?-kérdezte miután nagyot kortyolt az ásványvízből.
-Levehetem ezt a borzalmat?-mutattam a cipőmre.
-Le. De akkor megtanítod azt a táncot, amit már mutattál!-bökött felém a mutatóujjával.
-Adta Isten!-ültem le a padlóra, majd lerángattam magamról. Lábaimnak felüdülés volt megszabadulni a kényelmetlen darabtól. Mezítláb szökkentem oda a magnóhoz, elindítottam rajta a kedvenc zenémet. Visszapattantam a tükör elé, visszaszámoltam, és elkezdtem táncolni. Legnagyobb meglepődésemre Niall tudta a mozdulatokat, amiket már megmutattam neki. Elismerően néztem rá, majd újra elkezdtem. Egyre jobban belejöttünk a táncba, Niall elég gyorsan tanul, ha akar. Közben folyamatosan nevettünk, mert például amikor nem figyeltem egy pillanatra, akkor Niall vicces fejeket vágott, vagy amikor elrontotta a koreográfiát, nem hagyta abba, hanem rögtönzött. Kezeivel csápolt, körbe-körbe forgott, rázta a fenekét, kevert a csípőjével, rángatta a vállát. A koreográfusok rémálma az a különszám, amit ő előadott akkor. Egyszer meg csak úgy elkezdte táncolni a macarenát, amibe én is beszálltam. Már folyt a könnyem a röhögéstől, kezemet az oldalamra nyomtam, ami már iszonyatosan szúródott.
-Hu, szerintem tartsunk egy kis szünetet.-mondtam szaggatottan, majd lerogytam a parkettára. A levegő párás volt körülöttünk, mind a ketten leizzadtunk, arcunk szinte égett, olyan vörös volt. Hátamra feküdtem, kezemmel odébb túrtam egy vizes tincsemet, próbáltam szabályozni a légzésem. Niallre néztem, aki háttal állt nekem, és egyszer csak lehúzta magáról a felsőjét. Nyelnem kellett egy nagyot, ahogyan megláttam kirajzolódni az izmokat a hátán, és széles vállait. A látványt csak fokozta a fekete Calvin Kleines boxeralsója, aminek széle kilátszódott a nadrág felett. Hevesen dobogó szívvel feküdtem vissza a földre, próbáltam kontrollálni a bennem felébredt érzéseket. Hirtelen Niall terült el mellettem, ő is szaporábban vette a levegőt. Keze hozzáért az enyémhez, azonnal megéreztem forró bőrét. Ujjai az enyéim mellett táncoltak, éreztem, ahogyan meg akarja fogni a kezem, de aztán mégsem teszi. Gondolkodás nélkül nyúltam keze után, és összefontam ujjainkat. Tudom, hogy ezt nem lenne szabad. De muszáj...egyszerűen szükségem van rá. Ez még nem olyan nagy bűn. Oldalra fordítottam a fejem, és egy tündöklő szempárral találkoztam össze. Hosszan néztük egymást, mosolyogva, fáradtan.
-Játsszunk kérdezz-feleleket.-mondta hirtelen.
-Okés, játsszunk.-válaszoltam.-Kérdezz te először!-néztem újra felé. Tekintetét a plafonra emelte, homlokán verejtékcseppek csillogtak, mellkasa le-fel emelkedett.
-Van olyan dolog az életedben, amit megbántál?-kérdezte a szemembe nézve. Szemeim lecsukódtak, fejem automatikusan elfordult, egyből előtörtek a régi emlékek, amikre nem szívesen gondolok vissza. Sóhajtottam egyet, majd nehezen, de válaszoltam.
-Egy éve volt... Nem vagyok büszke arra az időre... Rossz társaságba keveredtem, minden nap buliztam, cigiztem, és ittam.... Sodródtam az árral, amit én nem vettem észre, a családommal rosszul bántam, elhanyagoltam a barátaim... Egy falat építettem magam köré, nem hallgattam meg szeretteim tanácsait, akik folyton azt mondták, hogy szálljak ki ebből amíg nem késő. De nem hallgattam rájuk, csak az érdekelt, hogy jól érezzem magam, az újdonsült barátaimmal mindig jó kedvem volt, belevittek balhékba, amik akkor jó bulinak tűntek, nem is számoltam a lehetséges következményekkel. Egyszer végül addig fajult ez az egész, hogy a rendőrségen kötöttünk ki...részegen majdnem felgyújtottunk egy házat. Csakis Davidnek köszönhetem, hogy most itt vagyok, és nem a börtönben. Nem én okoztam a tüzet, mégis a srácok rám fogták... David viszont nem volt részeg, így ő elmondta az igazságot a rendőröknek, így megúsztam...-egy könnycsepp szökött a szemebe, ahogyan visszaemlékeztem, amint ott ülök a kihalt folyosón, és várom anyát, hogy jöjjön értem.-Mindenkit eltaszítottam magamtól...utána levő este volt a koncert...akkor halt meg anya.-itt elcsuklott a hangom.-Élete utolsó napjaiban úgy viselkedtem vele, ahogyan sosem érdemelte. Soha nem bocsájtom meg magamnak..-fejeztem be, majd felültem, fejemet a térdemre hajtottam, és úgy sírtam. Ölelő kezeket éreztem meg magam körül, egy meleg testet a hátamnak nyomódni. Könnyes szemmel néztem rá, aki mögöttem ült, és aggódva nézett. Letöröltem a könnyeimet, és egy mosolyt erőltettem magamra.
-Ne haragudj, Lizzie, én erről nem tudtam...-kért bocsánatot a fejét rázva.
-Semmi baj, tényleg nem tudhattad..de most már tudod. Ezért akadtam ki annyira azután a buli után. Féltem, hogy részegen megint elkövettem valamit, amire nem is emlékszek-vallottam be neki.-De ne is beszéljünk többet erről. Most én kérdezek.-húztam ki magam, majd szembefordultam vele. Szóval..van olyan álmod, amibe ha belegebedsz is, de valóra váltod?-kérdeztem. Szavaim hallatán elmosolyodott, majd egy kis idő után rám nézett.
-De még mennyire, hogy van...-válaszolt nevetve.-és őszintén remélem, hogy sikerül valóra váltanom...

(27. bejegyzés) Ez az én saját harcom, melyben önmagamat kell legyőznöm.

*Niall szemszöge*
Lizzie szavai villámcsapásként sújtottak le rám. Én tényleg, azt hittem, hogy többet érez irántam, mert akármit is mondott, tettei ellene beszélte. Akkor miért engedte, hogy megcsókoljam a barlangban, ha csak barátként tekint rám? Látom rajta, hogy igenis élvezi ha megölelem, nem vagyok vak, azt is észreveszem, hogy akármikor hozzáérek, beleremeg érintésembe. Felforrósodik a bőre, szemeit lehunyja, boldogsággal tölt el, hogy ilyen hatással vagyok rá. És a tánctermi csók...na igen. Arra mindig emlékezni fogok. A magabiztossága, ahogy hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül a falnak nyomott, és epekedve várta, hogy megcsókoljam. Talán az lett volna a legjobb, ha nem engedek a csábításnak, de annyira megőrjített, hogy muszáj voltam eleget tenni kérésének, muszáj volt megcsókolnom. Amikor hozzám ér, az egész testem bizseregni kezd gyengéd tapintása alatt, finom vanília illata megbabonáz, hosszú, dús haja fátyolként omlik vállaira, és a szeme...a szeme, ami igazán ellenállhatatlanná teszi őt, elragadó mosolya mellett. Ezeken kívül intelligens, jó a humora, okos és optimista. Akár a Nap, úgy ragyogja be az ember életét. Hozzá hasonlóval még sosem találkoztam. A jelenlétében minden olyan egyszerűnek, és gondtalannak tűnik. Szabadnak érzem magam, amikor vele vagyok. Minden apró kis dolga egyedivé teszi őt, a furcsa szokásai, és az, hogy nem tudja magáról milyen csodálatos is ő valójában. Ez az, ami őt gyönyörűvé teszi. Sok mindent tudok már róla, de fogadni mernék, hogy akad még olyan, amit nem mondott el nekem. A tánc iránti szenvedélyéről sem tudnék, ha nem láttam volna meg. És az a fantasztikus mozgás! Olyan könnyedén, szívből táncol gátlások nélkül. Annyi meglepetést okozott már nekem, titokzatossága az, ami még jobban vonz engem. Nem tudhatom, mikor mond igazat, vagy mikor hallgat el valamit. Vajon hányszor húzhatott már a csőbe? Bele se merek gondolni. Igaz, egyszer én sem voltam vele őszinte, de jobb így neki, hogy nem tudja az igazságot. Azon a bulin esett nekem másodjára, ám sokkal erőszakosabban, mint a táncteremben. Ahogy széttépte rajtam az ingemet, és összekarmolta a mellkasom, miközben telhetetlenül falta ajkaimat...a hideg kiráz, ha visszagondolok mi lett volna, ha én is totál részeg vagyok,és nem állítom le. Kihasználhattam volna az alkalmat, hisz olyan régóta vágytam már erre, de nem...csak az alkohol irányította, nem önszántából cselekedett. Nem tehettem meg vele...annál ő sokkal többet jelent nekem. Bár azért azt megjegyzem, hogy nagyon szexi az erőszakos énje. Mindenesetre úgy néz ki, ki kell várnom az alkalmat, amikor józanul, tiszta fejjel akar majd engem...ha egyáltalán lesz ilyen. Ha két hét alatt nem tudtam meggyőzni, miért az utolsó napokban sikerülne? Talán őszinte volt, és csak a barátom akar lenni...talán csak velem pótolta azt az űrt, amit David hagyott maga...talán csak arra vágyott, hogy valaki törődjön vele.
Amikor azt kellett hazudnom, hogy én sem akarok semmi többet, a Föld legnyomorultabb emberének éreztem magam, ám a helyzet ezt mondatta velem. Az lenne a legjobb, ha távol maradnék tőle...ami egyenesen lehetetlen. Ha vele vagyok, nem bírom ki, hogy ne öleljem át, ne érjek hozzá, ne árasszam el csókok hadával...ha vele vagyok, akkor érzem igazán, hogy élek. De meg kell tennem...miatta. Ez az én saját harcom, melyben önmagamat kell legyőznöm...és a bennem tomboló érzéseket. Ha ő ezt akarja, hát legyen. Inkább visszafogom magam, minthogy elveszítsem.
****
Már csak azt vártam, hogy vége legyen ennek a napnak, és Niallel lehessek. Egész éjszaka azon agyaltam, hogy mi a francot kellene csinálnom?! Szavai visszhangoztak a fejemben, reakciója az emlékezetembe vésődött. Magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel. Sajnos túlságosan is vágyom rá, képtelen vagyok teljesen eltaszítani. Annyira nehéz azt játszani, hogy nem akarok többet, miközben képes volnék meghalni egyetlen érintéséért. De miatta muszáj lesz, hogy erős legyek. Nem akarom összetörni a szívét, meg ha ő nem akar többet, felesleges törnöm magam. Az egész délelőtti programot végig unatkoztam, oda sem figyeltem, csak az járt az eszemben, hogy mikor lesz már este? Bemutatót tartottunk a tegnap meglátogatott helyekről, Bratt kíváncsian méregetett minket, amikor bejelentettük, hogy mi az erdőben voltunk. Meséltünk az ottani élővilágról, a növényekről, belecsempésztünk egy kis környezetvédelmet is, és Brattnek szó szerint leesett az álla. Megdicsért minket, amiért ilyen ötletesek vagyunk, és büszke volt ránk, hogy ez eszünkbe jutott. Halkan megjegyezte, hogy tőlünk nem ezt várta, valami sokkal rosszabbra számított, de megleptük, ezért kellemeset csalódott bennünk. Rickievel tudtuk, hogy ez nem a mi érdemünk, hanem a srácoké. Álmosan ültem végig a bemutatókat, kultúráltan unatkoztam. Nagy nehezen, de vége lett a délelőtti programnak, mindenki elmehetett enni. Már azt hittem kilyukad a gyomrom, olyan éhes voltam. Megrohamoztuk az étkezőt, mindenki rendelt valamit, majd elfogyasztotta. Éppen a sült krumplit tömtem magamba, amikor megjelent Bratt, arcán fájdalmas kifejezéssel. Mindannyian ijedten néztünk rá, azt hittük komoly baj van.
-Srácok, az a helyzet, hogy a ma délutáni programot le kell mondanunk. Annyira restellem, amiért úgy el voltam foglalva. Az a helyzet, hogy elfelejtettem előre megrendelni a jegyeket, és már nem lehet kapni az előadásra, mind elfogyott. Kérlek, ne haragudjatok rám. Persze mindenki azt csinál helyette délután amit akar, én nem helyrehozom a hibám, és megpróbálok csütörtökre jegyeket szerezni. Így megfelel?-kérdezte félve, mire elmosolyodtunk megbocsátóan.
-Ne aggódj, senki sem haragszik. Legalább lesz egy szabad délutánunk.-nevette el magát Dan, majd összepacsizott a többiekkel. Mi is bólintottunk.
-Semmi baj, Bratt. Intézd el, amit el kell intézned, mi megleszünk.-válaszoltam őszintén, és láttam rajta, hogy egy nagy kő esik le a szívéről.
-Mindig is tudtam, hogy ti vagytok a legjobbak.-kacsintott ránk.-Viszont, ha most nem haragszotok, el is kezdem az adminisztrációt, meg a szervezést. Ha valakinek kellek, a szobámban leszek. Vigyázzatok magatokra, és időben visszajönni! Egyénként jó étvágyat.-sorolta el a szokásos mondókáját, majd sarkon fordult és elindult fel. Elpusztítottam az ebédem, majd jóllakottan felcsörtettem a szobámba, és levágtam magam a kanapéra. Rickie jött utánam, a telefonját nyomkodva. Lábamat feltettem a támlára, kezeimet a fejem alá csúsztattam, és megkezdtem az ebéd utáni pihenést. Estéig még bőven van időm, valószínűleg aludni fogok. Barátnőm toporgását hallottam magam körül, érdeklődve figyeltem, mit csinál.
-Lizzie, neked megvan már a ruhád a jótékonysági bálra?-kérdezte hirtelen.
-Honnan lenne? Még sehol sem voltam, egyáltalán még az sem biztos, hogy van kedvem menni a bálra.-válaszoltam hetykén.
-Rossz válasz. Ez esetben holnap délelőtt eljössz velem, és együtt keresünk ruhát, meg cipőt, meg kiegészítőket. És nem, ez nem kérdés volt.-reagált le, amikor elutasítóan elkezdtem rázni a fejem.
-Rickie, el tudsz engem képzelni estélyiben, magassarkúban apró kis szütyővel a kezemben?-mutattam végig magamon, a szakadt rövidnadrágomon, az elnyűtt tornacipőmön, és a laza felsőmön. Barátnőm oldalra hajtotta a fejét, majd elmosolyodott, és odajött hozzám. Végigsimított a hajamon, majd kedves arccal válaszolt:
-Téged bármiben el tudlak képzelni. Tudom, ez a te stílusod, nem a ruhák, de erre a bálra nem jöhetsz lezser cuccokban, bármennyire is jól állnak neked. Muszáj lesz egyszer felvenned egy elegánsabb ruhát, és a gyűlölt magassarkút is. Hidd el, nem olyan borzalmasak. Meg szerintem nem csak nekem tetszene a kinézeted.-mosolygott sokat sejtetően. Megforgattam a szemem, majd felültem a kanapén.
-Tehát...nem vállalok felelősséget a ruha épségéért, sem a sajátomért, mert biztosra veszem, hogy kitöröm a bokám abban az istenverte magassarkúban, és még életemben nem viseltem elegáns göncöket, de legyen...elmegyek szerdán ruhát nézni...és magassarkút is.-mondtam ki egy szuszra, Rickie már ugrott volna a nyakamba, de még egy utolsó szóra felemeltem az ujjam.-De a nyaklánc, és a karkötőm az marad, és nem fogok úgy kinézni, mint egy barbie-baba. Semmi csilli-villi, semmi túldíszítettség, csak egy egyszerű estélyi. A cipő sarka meg elfogadható méretű legyen.-soroltam a feltételeimet, amiken Rickie jókat nevetett.
-Minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd.-ölelt meg mosolyogva.-Viszont ne haragudj, de nekem mennem kell.-pattant fel mellőlem.
-Ne már, itt hagysz egész délutánra? Hova mész? Muszáj menned?-kérdezősködtem.
-Liammel megyünk moziba, meg vásárolni. Segítek neki öltönyt keresni szerdára, mert egyedül képtelen találni.-mondta Rickie fejét csóválva.
-Akkor jók legyetek, üdvözlöm Liamet!-kiáltottam utána, majd intett, és becsapta maga után az ajtót.
Nyögve dőltem vissza a kanapéra, és a plafont bámultam. Mit fogok én itt csinálni egész délután? Egy lehetőségem maradt, fetrengeni. Kínlódva helyezkedtem el, magamra húztam egy plédet, és lehunytam a szemem. Már majdnem sikerült elaludnom, amikor megcsörrent a telefonom. Idegesen nyúltam érte, egy számomra ismeretlen számot mutatott a kijelző.
-Igen?-szóltam bele rekedt hangon.
-Szép jó reggelt, hercegnő.-hallottam az ismerős hangot a vonal másik végéről, amire egyből felugrottam.-Nem gondolod, hogy kicsit késő van már az alváshoz?-kérdezte játékosan.
-A hercegnő már túl van egy délelőttnyi szenvedésen, és egy nagy adag ebéden, ezért úgy döntött, kipiheni a mai nap fáradalmait, mielőtt kiszökik éjnek idején.-válaszoltam nevetve, miközben az ablakhoz sétáltam, és felültem a párkányra.
-Nem lesz délutáni programotok?-váltott vissza rendes beszélgetésre.
-Nem, Bratt elfelejtett jegyet rendelni, szóval szabad vagyok egész délután.-válaszoltam unottan.
-Akkor találkozzunk hamarabb.-mondta.
-Biztos jó ötlet ez? Mi van ha észrevesznek?-aggódva haraptam bele az egyik ujjamba.
-És mi van, ha nem érdekel?-kérdezte.
-És mi van, ha mégis van délutánra programom?-füllentettem egy kicsit.
-És mi van, ha azt mondom fordulj meg?-kérdezte egyszerűen, mire nagyot nyeltem. Óvatosan hátranéztem, a szívem egyből bedobbant, amikor megláttam ott állni a járdán, napszemüvegben, fehér pólóban, és egy sima farmerben, kezében egy szatyrot tartva, és nekem integet.
-Akkor az van, hogy lemegyek.-mondtam elpirulva. Látva mosolyomat, letette a telefonját, és kezével intett, hogy menjek. Ujjaimmal mutattam, hogy öt perc, és lent vagyok, mire felmutatta a hüvelykujját, és az órájára bökött, hogy siessek. Válaszul egy puszit dobtam neki, majd a szekrényemhez rohantam, és felvettem egy piros pólót, egy fekete rövidnadrágot, a fekete tornacipőmet, és az oldaltáskámat. Gyorsan fogat mostam, kifésültem a hajam, felkötöttem a fejem búbjára, megtöröltem a szemüvegem, feltettem egy kis púdert meg szájfényt, és leszáguldottam a lépcsőn. A szőkeség amikor meglátott, egy édes mosollyal az arcán indult el felém, majd megölelt, és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Niall, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Bárki megláthat.-mondtam görcsösen, mire csak átfogta a vállam, feltolta a napszemüvegét, és az eget kémlelte.
-Igazán nem érdekelnek mások. Nyugi, nem az utcán leszünk. Tudod, táncórát beszéltünk meg.-súgta a fülembe.
-Oda nem este megyünk csak?-értetlenkedtem.
-Hát ha már így alakult mehetünk hamarabb is, nem?-kérdezte.
-Végül is. Igazad van, jó lesz, legalább több idő marad a táncra, mert már előre tudom, hogy a felét el fogod hülyéskedni, a másik felében meg nyűglődni fogsz, hogy nem tudod megcsinálni.-borzoltam össze a haját, mire haragosan rám nézett, ám szája szélén ott ült jellegzetes mosolya.
-Nincs igazad, én igenis mindent megteszek azért, hogy jól táncoljak, meg azt hallottam, hogy a tánctól izmosodni lehet, ha valami rendszeresen mozog.-osztotta meg velem ezt a csodálatos felfedezést.
-Na ne mondd. Hát, akkor azt hiszem örök életedre punnyadt leszel, mert te sosem fogsz rendszeresen táncolni.-ráztam meg a fejem, majd ujjammal nyomkodni kezdtem a karját, amit meg kell hagyni, koránt sem volt puha, sokkal inkább izmos. Nem válaszolt, csak egyszerűen lehajolt, és a karjaiba kapott, majd a vállára dobott, úgy vitt végig az utcán. Lábammal rugdostam, kapálóztam, de nem tett le.
-Szóval, még mindig punnyadtnak gondolsz?-kérdezte, miután már egy jó ideje cipelt.
-Neeeem, csak tegyél már le! Légy szíves!-könyörögtem neki, mert már kicsit kínos volt, ahogyan megbámultak az utcán. Megkegyelmezett, és végül újra éreztem a szilárd talajt a lábam alatt. A hajam összekócolódott, a fejem vörös volt az erőlködéstől, a pólóm is félrecsúszott rajtam a sok mozgolódástól. Szórakozottan nézte, ahogy igazgatom magam dühös fejjel, majd mikor újra hozzám akart érni, elhúzódtam, és elindultam tovább, kihúzva a hátamat, kecsesen. Nem hallottam, hogy követett volna, ezért hátrafordultam. Ott állt a hirdetőtáblának támaszkodva, még mindig engem vizslatva.
-Mi van?Nem jössz?-böktem oda flegmán, mire csak felröhögött.
-Hát azt nem tudom, hogy te hova mész, én személy szerint a táncterembe indulok, ami erre van.-mutatott jobbra, fejét lehajtva. Zavartan néztem körbe, majd sértődötten dobogtam vissza hozzá, már alig bírta visszatartani a röhögést, kezét a szája elé tette. Hümmögtem egyet, majd hajamat felé csapva megindultam a jó irányba. Egy halk nevetést hallottam magam mögül, aztán hirtelen egy kezet éreztem meg a derekamon.
-Imádom, amikor durcás vagy.-suttogta a fülembe, hangjára megremegett a testem, érintésére egy hosszút pislogtam, és muszáj volt vennem egy mély levegőt. Hirtelen megszólalt bennem a vészjelző, már megint túl közel voltunk egymáshoz. Kezét levettem a derekamról, majd lábujjhegyre álltam, és a füléhez hajoltam.
-Akkor élvezd is ki rendesen.-mondtam, majd mögé sétáltam, kezemet a vállára tettem, és egy határozott ugrással a hátán termettem. Reakciója gyors volt, egyből elkapta a combom, kezeit összekulcsolta maga előtt, kicsit fentebb dobott, és ment tovább. Így talán elviselhetőbb volt a közelsége, mintha ő ölelne át. Nem nyöszörgött, nem is jajgatott, csak vitt a hátán, mintha nem is lenne súlyom.
-Amúgy messze vagyunk még?-kérdeztem, mert már aggódtam, hogy sérvet kap, olyan hosszú ideje voltam a hátán.
-Nem foglak letenni. És nem, nem vagyunk messze.-válaszolt nevetve.
-Nem vagyok nehéz?-érdeklődtem.
-Könnyű vagy, akár egy üres nejlonzacskó.-mondta költőien.
-Bolond vagy.-fújtam bele nyakába nevetve.-Tényleg, ha már zacskóról van szó, mi van abban a szatyorban ami a karodon van?-kíváncsiskodtam.
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik.-mondta komoly arccal.
-Na jó, elég volt már mára a bölcsességekből. Mondd már el mi van benne!-türelmetlenül pattogni kezdtem a hátán, így kizökkentve őt a sétából, dőlöngélni kezdett, majd belecsípett a lábamba, hogy lenyugodjak.
-Majd megtudod, ha odaértünk a terembe.-válaszolta oldalra fordított fejjel, egy édes mosoly kíséretében.-Addig is türelem, mert ha még egyszer pattogni kezdesz, beledoblak az első bokorba, nem viccelek.-fenyegetőzött. Továbbra is a szatyrot vizslattam, próbáltam leugrani a hátáról, mindennel idegesítettem, harapdáltam, fújkáltam, de nem tett le. Kénytelen voltam várni az út végéig, pedig már fúrta az oldalamat a kíváncsiság, fogalmam sincs, mi lehet benne...

(26. bejegyzés) Sosem fogsz elveszíteni...

Niall kézen fogott, úgy húzott át a sötét erdőn keresztül a tisztásig, ahol a kocsink állt. A talaj vizes volt, besüppedt alattam minden egyes lépésnél, a cipőm kis híján beleragadt a sárba. Nagy szitkozódások közepette botorkáltunk ki az autóig, ahol meglehetősen világosabb volt, mint a sűrű lombok alatt. Mindannyian tocsogtunk a víztől, ruhánkra felcsapott a sár, fáradtan, koszosan másztunk be a járműbe. Kimerülve döntöttem fejem a támlának, Liam indította a motort, Niall pedig közelebb húzódott hozzám, fejét az enyémnek támasztotta. Meleg keze az enyémen pihent, szabályos légzését hallgattam a visszaúton. Liam és Rickie sem beszéltek, Liam az utat figyelte, Rickie pedig csendben, lehunyt szemmel ült az anyósülésen. Tekintetem a mellettem szuszogó szőkeségre tévedt, aki ártatlanul, édesen aludt nekem dőlve. Haja kis tincsekbe állt össze, arcát apró kis sárfoltok tarkították, hatalmas szempillái néha meg-megremegtek, telt ajkai mozdulatlanul pihentek egymáson. Aludt, ám a kezemet még mindig fogta, olykor megszorította, és halvány mosolyra húzta száját. Csak néztem őt, mire gondolatok ezrei kezdtek cikázni a fejemben. Pár hete még azt sem tudtam, hogy ki ő, most meg teljes bizalmi kapcsolat van közöttünk, árad belőle a nyugalom,és a szeretet amint a kezemet simogatja. Karjaiban mindig békére lelek, amikor hozzám ér, egy természetfeletti erő veszi át az irányítást felettem, nem gondolkozok, kizárom a külvilágot, csak a pillanatnak élek, és annak, hogy velem van. Tudom, hogy ő is így érez. Tudom, hogy ez már kettőnk között több, mint barátság. De nem akarom, hogy ez igaz legyen. Nekem öt nap múlva haza kell mennem a családomhoz, vissza a való életbe, magam mögött hagyva ezt a három hétnyi álomvilágot, ezt a csodát, a kalandokat, és őt magát is. Beleőrülök, ha csak arra gondolok, hogy nem fogom látni tündöklő szemeit, nem fogom érezni mámorító illatát, védelmező karjait körülöttem. Ha engednék a régóta csábító kísértésnek, akkor valószínűleg belehalnék az elválásba. De annyira nehéz távol tartanom magam tőle. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt. Egyetlen érintéstől megremegnek a térdeim, a lélegzésem felgyorsul, és a föld felett lebegek, valahol két világ között. Ezt sosem fogja pótolni semmi, erre csakis egyedül ő képes. Amikor visszagondolok az első tánctermi csókunkra, a forróság önt el. Ha akkor nem szánom rá magam arra a lépésre, fogalmam sincs hol tartanánk. Talán hiba volt megtennem, talán nem. Viszont azt biztosra tudom, hogy akkor és ott a világ legboldogabb emberének éreztem magam. És a koncert utáni buli. Ott is csókolóztunk, igaz mind a ketten részegek voltunk, de valahogy mégis megtörtént. Csókolózhattam volna mással is, hiszem nem is tudtam magamról, de nem, pont vele hozott össze a sors megint. És a mai barlangos eset. Ahogy leszorított a földre, ahogyan szája az enyémhez ért...földöntúli érzés fogott el. Annyi minden történt már köztünk, nem tudom képes leszek-e kordában tartani az érzéseimet. Ismét rápillantottam, még mindig nyugodtan pihent a vállamon, egyszer csak megmozdult az arca, és beharapta a száját, mocorogni kezdett, majd visszahajtotta fejét hozzám, és tovább aludt. Én ezt nem bírom. Nem tehetem ki annak a csalódásnak, hogy megadok neki mindent, majd pár nap múlva itt hagyom. Hogy reményt adok neki, majd elutasítom. Nem tehetem ezt vele, ő nem ezt érdemli. Muszáj leszek távol maradni tőle, bármennyire is vágyom minden apró érintésére, öleléseire. Okosan kell cselekednem, nem szabad, hogy feltűnjön neki a vívódásom. Gondterheltem borultam neki az üvegnek, éreztem ahogyan torkom összeszorul, és egy vékony könnycsepp gördül le az arcomon. -Képes leszek rá...csak miatta teszem.-biztattam magam hang nélkül. Lehetséges, hogy én is álomba merültem, mert a következő kép, ahogyan megállunk a szálloda előtt, és bágyadtan botorkálnak ki a kocsiból Rickieék, és Niall nincs mellettem. Álmosan nézek szét, mikor nyitódik az ajtó, és Niall ragyogó kék szemeivel találom magam szemben. Elmosolyodtam halványan. majd megfogtam a felém nyújtott kezét, hogy kisegítsen az ülésről. Hullafáradtan vonszoltuk magunkat a lépcsőig, csapzottak voltunk, és a szemem is majd leragadt. Niall elvette a hátizsákom, és segített felcipelni, miközben másik kezével engem tartott lábon. A bentiektől kaptunk néhány szúrós pillantást, meglepetten néztek végig rajtunk, mocskos ruháinkon, sáros bőrünkön. Nem törődtünk velünk, egyetlen célunk volt csak, elérni a szobánkig, lefürödni, majd aludni...rengeteget. Nyűgösen dőltem neki a falnak, amíg Rickie kinyitotta az ajtót, majd elbúcsúzott Liamtől, és elindult be. Utána akartam fordulni, amikor Niall megragadta a karom, és szembe fordított magával. Liamre nézett, aki intett, hogy megvárja odalent a kocsiban. Hátamat a falnak nyomtam, határozottan felélénkültem, amikor megéreztem erős karjait a derekamon, majd izmos mellkasát előttem. Egyből szaporábban vettem a levegőt, szívem vadul dübörögni kezdett, amikor közelebb húzódott hozzám, tekintetét mélyen az enyémbe véste. Tartottam a szemkontaktust, ám kezemmel a mellkasának támaszkodtam, így megszüntetve testünk érintkezését. Nagyot nyeltem, amikor arca közeledett az enyémhez, tanácstalanságomban oldalra fordítottam a fejem, így ajkai az arcomon landoltak. Értetlenül nézett rám, szemében csalódottságot láttam.
-Mi a baj, Lizzie?-suttogta. Mély levegőt vettem és próbáltam valami elfogadható indokot adni.
-Semmi...csak...-dadogtam.
-Csak mi?-kérdezte kerek szemekkel. Tudtam, hogy most, vagy soha. Bármennyire is fáj, ki kell mondanom.
-Én ezt nem akarom...-mondtam, ám hangom elhalt kettőnk között.
-Mit nem akarsz?-kérdezte a szemembe nézve.
-Szeretném, ha csak barátok lennénk, mert...-itt nyelnem kellett egyet, úgy éreztem, legszívesebben most jól arcon vágnám magam ezért a kijelentésért-mert én nem érzek többet.-mondtam lesütött fejjel, kijelentésemre a gyomrom egy gombóccá rándult össze, majd erőt vettem magamon, és ránéztem. Homlokán összefutottak a ráncok, mérhetetlenül le volt döbbenve szavaim hallatán, csak pislogott, majd ő is lehajtotta a fejét. Ez volt az a pillanat, amikor inkább haltam volna meg, mintsem hogy tovább nézzem elkeseredett arcát. Remegő kezeimmel végigsimítottam az arcán, és meglepődtem, amikor rám emelte mélykék szemeit, és fájdalmasan elmosolyodott. Továbbra is ölelt, arcát belefúrta a tenyerembe, kezeivel a hátamat cirógatta.
-Niall, én annyira...-ráztam meg a fejem, amikor egyik ujját a számra tette.
-Ne mondj semmit...megértelek. Nem haragszok, tényleg.-küldött felém egy biztató pillantást, ám én láttam mögötte a valódi érzéseket.
-Nem akarlak elveszíteni...-nyomtam arcomat a nyakához, kezeimmel szorosan megöleltem, hátán a pólóját gyűrtem.
-Sosem fogsz elveszíteni, én mindig itt leszek melletted.-mondta, majd egy puszit adott az arcomra, és eltolt magától. Arca nem tűnt már olyan búsnak, kezeivel megfogta az én kezemet, ujjainkat összekulcsolta, majd megállt velem szemben. Továbbra is szenvedve néztem rá, gyűlöltem magam azért, amiket mondtam, még ha tudtam is, hogy ez az egyetlen lehetőég, hogy ne fájjon annyira. Viszont ha ez a helyes út, akkor miért érzem magam ilyen borzalmasan?
-Ajj, ne nézz már így rám, nem a halálos ítéletemet mondtad ki, egyszerűen csak megosztottad velem, hogy mit érzel. És hé,-emelte meg a kezem kicsit, így a szemébe néztem-elfogadom, mert ezt szeretnéd. Nem foglak elhanyagolni, nem foglak megutálni azért, amit érzel. Tulajdonképpen én sem akarok semmi komolyabbat, csak jó érzés valaki ölelgetni, puszilgatni. Ígérd meg, hogy te sem fogsz eltávolodni tőlem...-emelte kezeimet a szívéhez, és könyörgően nézett rám.-
-Megígérem.-válaszoltam, mire egyetértően bólintott, majd elhallgatott.
-Van itt még valami, amivel szeretnék tisztában lenni.-szólalt meg újra, mire szívem hatalmasat dobbant.
-Mi lenne az?-emeltem rá csüggedt tekintetem.
-A jövőben lepofozol azért, ha ilyet csinálok?-kérdezte vigyorogva, majd kezeit a derekamra tette, közelebb húzott magához, és adott egy gyengéd csókot a nyakamra. Érintésére átfutott rajtam a hideg, beleborzongtam apró csókjába. Válasz helyett csak átfontam karomat a nyaka körül, és beleharaptam puha bőrébe. Azt hiszem értette a célzást, mert ráfújt a nyakamra, amitől összerándultam, és bárgyún vigyorogni kezdtem.
-Mit szólnál holnap este egy táncpróbához? Ha így haladunk sosem fogok megtanulni táncolni.-nézett rám komolyan, mire kivirultam.
-Benne vagyok.-súgtam boldogan. Tekintetünk egymásba kapcsolódott, próbáltuk kitalálni mi járhat a másik fejében, amikor megcsörrent a telefonja. Idegesen előkotorta, majd felvette.
-Öt perc és lent vagyok.-mondta köszönés, nélkül, majd hahá-zott egy sort grimaszolva, és visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Tekintetem megállapodott a telefonon, majd kérdőn rámutattam.
-Neked nem ilyen telefonod volt, ez új?-kérdeztem.
-Igen, mielőtt Amerikába mentünk a másik bedöglött, így muszáj voltam újat venni. Ú, tényleg, de jó hogy mondod. Add már meg a számod, mert mindig elfelejtem elkérni.-nyújtotta oda, hogy bepötyögjem a számom.
-Kész.-adtam vissza, ám pillantásom megállapodott a hátterén. Az a kép volt, amit a Trafalgar Square-en csináltunk azon az estén, amikor elkaptak minket a paparazzik. Mosolyogva néztem a fotót, ám nem sokáig, mert Niall kikapta a kezemből, és elpirulva csúsztatta vissza a zsebébe.
-Jó a háttérképed.-jelentettem ki, mire csak félénken elmosolyodott.
-Köszönöm.-válaszolt halkan.
-Hogy lehet az, hogy ez a kép megmaradt, ha a régi telód elromlott?-kíváncsiskodtam.
-A fotó a memóriakártyán volt, így azt sikerült megmenteni.-világosított fel.
-Á, értem. Majd csörgess már meg, hogy nekem is meglegyen az új számod.-kértem barátságosan.
-Mindenképpen.Viszont ha nem haragszol, most mennem kell.-bökött ujjával a lépcső felé, utalva a nem kicsit ideges Liamre.
-Persze, menj csak, nyugodtan. Holnap találkozunk.-öleltem magamhoz újra, éreztem szíve heves dübörgését.
-Majd felhívlak. Holnap óvatosabbak leszünk, nem fogjuk felhívni magunkra a firkászok, és senki más figyelmét sem.-vázolta fel a holnapi tervet.
-Várom a hívásod.-válaszoltam, majd elhúztam a karjaimat, hogy elengedjem, ám ő még visszarántott, és egy utolsó puszit adott az arcomra.
-Jóéjt.-mondta lehunyt szemekkel.
-Neked is.-suttogtam alig hallhatóan, majd ellépett előlem, és sietve megindult a lépcső felé. Még figyeltem távolodó alakját, éreztem magamon az érintését, majd kábultan csoszogtam be az ajtón. Rickie már aludt, így lábujjhegyen osontam be a szobámba, szedtem elő a hálógúnyámat, majd elmentem lezuhanyozni. Útközben belenéztem a falon lógó tükörbe, és egy borzongás futott át rajtam, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.Gyorsan megráztam a fejem, letöröltem a könnyemet, és besiettem a fürdőbe. Megkönnyebbülés volt lerángatni magamról a nyirkos, koszos ruhákat, beálltam a meleg zuhany alá, a vízcseppek végigszántották egyre forrósodó bőrömet, az egész fürdőszoba úszott a párás levegőben. Felüdülés volt ez a fürdés, vizes hajjal, tisztán léptem ki a fülkéből, majd a tükörhöz mentem. A mosdó mellett hagyott telefonomra pillantottam, majd megnéztem mennyi az idő. Ahogy végighúztam ujjaimat a képernyőn, egy jegyzeten akadt meg a szemem, ami eddig nem volt ott. Furcsállva nyitottam meg, biztos voltam benne, hogy azt nem én írtam. Ahogy elolvastam a szemeim újra könnybe lábadtak, erőtlenül omlottam össze, hátamat a hideg csempének támasztottam, most nem fogtam vissza magam, engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom... szívem megtelt keserűséggel amint újra és újra végigolvastam a sorokat...
"Just one touch, and I was a beliver, every kiss it gets a little sweeter, it's getting better, keeps getting better all the time, girl..."*
Tudtam, hogy ezt ő írta...talán akkor, amikor aludtam. De mindenképp azelőtt, hogy elmondtam neki a "majdnem" igazságot az érzéseimről...Mardosott a fájdalom,
halkan sírtam, kezeimet átkulcsoltam a térdem alatt, fejemet a térdemre támasztottam, csak vállaim remegtek szüntelenül.  Végképp nem tudtam, mi a helyes út...vajon ő hogy érez most irántam? Ő sem mondott igazat az előbb?

*(Csak egy érintés, és hívő lettem...minden csók, egyre édesebb, ez egyre jobb lesz, mindig egyre jobb lesz...)