(II./38.) Viselkedj!

Sziasztok Drága Olvasóim!
Most egy extra hosszú résszel érkeztem, ami remélem, tetszeni fog mindenkinek! :) Sajnos, az elkövetkezendő időben nem fogok jelentkezni, mert hétfőn indulok egy táborba, ahonnan csak augusztus 2-án érek haza, hullafáradtan, ezért fogalmam sincs, mikor tudok majd legközelebb részt hozni, mert 5-én pedig ismét nyaralni leszek. Remélem megértitek, és fáj a szívem, hogy nem tudok majd írni, de 11 napig nemhogy internet, mobil közelben sem leszek :/
Még egyszer sajnálom, és remélem, ennek a résznek az izgalma kihat még addig, amíg újat nem hozok!
Puszilok mindenkit, szeretlek titeket♥ Dóri :*

Türelmetlenül doboltam a lábammal, kezeimet összefonva a mellemen, és a tekintetem folyamatosan a leszállópályák, és a menetrend tábla között kapkodtam. Tagadni sem tudtam volna, mennyire izgatott vagyok. Pár órával ezelőtt beszéltem apával, aki közölte, hogy épp a reptéren vannak, és nemsoká indul a gépünk ide, hozzám. Az egész napom tehát várakozással telt, feszült voltam, ugyanakkor boldog is. Úgy viselkedtem, mint egy bezsongott kisgyerek, aki túl sok cukrot evett. Tele voltam energiával, aminek a többiek igencsak örültek, ugyanis feltakarítottam majdnem az egész házat, sőt, még sütit is sütöttem.
Niall karjaiban ébredni az együtt töltött éjszaka után maga volt a mennyország, ráadásul úgy, hogy tudjuk, immár minden rendben köztünk. Persze, ma is makacskodott egy sort, nem akart elmenni otthonról semmi pénzért, így egy fél óra nyűglődés, és győzködés után úgy döntöttem, hogy hatásosabb módszerhez folyamodok. Bár, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ínyemre a folytonos incselkedés, csókok, és simítások hegye, de tudtam, hogy az ő érdekében muszáj munkába mennie. Aljas módon bekötöttem a szemét, és ő azt hitte, hogy ez is csak egy játék, míg én levezettem az autóhoz, és beültettem Louis mellé, aki elégedetten zárta le az ajtót, így Niall már nem tudott tiltakozni, egyszerűen csak duzzogva hátra dőlt, amíg Louis elhajtott a ház elől. Ilyenkor elgondolkozok, hogy normális esetben az anyuka szokta kényszeríti a kisfiát, mert nem akar iskolába menni. Nálunk ugyanez történt, csak éppen itt a barátnő kényszerítette a barátját, aki nem akart munkába menni. Furcsa egy helyzet, de már kezdem megszokni, hogy itt semmi sem hétköznapi...
-Mikor landolnak?-ölelt át hátulról Niall, és egy nyugtató puszit nyomott a fejem búbjára. Az előtérben levő nagy órára néztem, és nagyot sóhajtottam.
-Körülbelül negyed óra még, ha nem késik a gép.-válaszoltam, majd szembe fordulva Niallel szorosan magamhoz öleltem, és mélyen beszívtam a pulcsija illatát.
Örültem, hogy Niall mégis elkísért a reptérre, mert egyfelől biztosan beleőrültem volna a várakozásba, ha magam jövök, másfelől pedig kényelmesebb volt így hazamenni,, kocsival, mintha az egész városon keresztül kellett volna vonszolnunk a csomagjaikat.
Niall nyakához fúrtam az arcom, miközben ő gyengéden simogatta a hátamat. Ujjaimmal óvatosan nyúltam be a kapucnia alá, ügyelve arra, hogy az még véletlenül se essen le a fejéről, és beletúrtam a hajába, mire kissé elhúzódott tőlem, és finoman megcsókolt. Egyetértettünk abban, hogy jobb lesz, ha most mindketten álcázzuk magunkat, mert Niallnek most nem sok kedve volt a rajongókhoz. Azt mondta, hogy szeretné ezt a maradék időt velem, és a családommal tölteni, hogy ebben a pár napban amennyire csak lehet, megismerjék őt, és elfogadják. Bár jól leplezte, lerítt róla, hogy tart apától, és a személyes találkozástól. Nem akartam fölöslegesen idegesíteni a szokásos szövegekkel, így csak magamhoz húzva egy hosszú csókban adtam a tudtára, hogy vele vagyok, teljes mértékben.
Niall teste hirtelen megfeszült, és mélyet lélegzett az ölelésemben.Kibújtam a karjai közül, és egy mosoly kúszott az arcomra, amikor rájöttem, mi is ennek az oka. A gép öt perc múlva landolt.
-Látod már őket?-súgta a fülembe Niall, mikor a leszálló utasok hada megtöltötte a repteret. Lábujjhegyre állva forgolódtam, hogy szétnézzek, de csak a fejemet ráztam. Niall egyre erősebben szorította a kezem, ezért felpillantottam rá. Merev tekintettel figyelte a tömeget, ajkait pedig összeszorította. Halványan elmosolyodtam, majd felpipiskedve hozzá bátorítóan megcsókoltam.
-Ne aggódj, nem lesz semmi baj.-suttogtam halkan.
-Bízom benned.-nyomott egy lágy puszit a homlokomra, majd még egyszer, szorosan magához ölelt.
-Lizzie?-rezzentem össze egy mély, rekedtes hangra, mire úgy ugrottunk szét Niallel, mintha egy kaktuszt öleltem volna magamhoz.
Sarkon fordulva a tekintetem egyenesen beleütközött egy fáradtan csillogó, kék szempárba, mire a szám széle megremegett, akárcsak a térdeim.Képtelen voltam bármit is mondani, egyszerűen csak lendületet vettem, és apa nyakába ugrottam, aki a csomagjaikat a földre ejtve szorított magához, olyan közel, és olyan szeretettel, amilyenre csak egy apa képes.
-Apa.-duruzsoltam a nyakába.
-Lizzie, kislányom. Úgy hiányoztál.-mondta meghatottan, és karjait még .Azt hiszem, az összes levegőt kiszorítottam apából, de nem érdekelt. Fel sem tűnt, hogy felemelt a földről, és a lábam a levegőben lógott, csak azt éreztem, hogy a kezei védelmezően körém fonódnak, és nem engednek. Mélyen beszívtam a kölni, és az arcszesze illatát, amit már olyan rég nem éreztem. Borostás arca csiklandozta a bőrömet, ahogyan puszit adott a hajamra.
Nem tudom, mennyi idő telt el, talán pár perc, mire végre sikerült elszabadulnunk egymástól.
Könnybe lábadt szemekkel léptem arrébb tőle egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni. Oldalra biccentett fejjel állt előttem, ajkán félmosollyal, és tetőtől-talpig végigmért.
-Édes Istenem, én drága Lizziem...-sóhajtott fel.-De jó újra látni.
Hirtelen kinyújtotta a kezét felém, és végigsimított az arcomon. Akkor vettem csak észre, hogy egy könnycseppet törölt le róla, addig a pillanatig fel sem tűnt, hogy elsírtam magam. Apa szemébe néztem, és láttam, hogy ő is meghatódott.
-Gyere ide.-húzott megint magához, ezúttal már egy visszafogottabb, szorongatós apa-lánya ölelésre. Nevetve engedett el, majd egyik kezemet a fejem felé emelve megpörgetett, ahogy régen is csinálta.
-Mennyit változtál, hercegnőm. Eddig is gyönyörű voltál, de most még szebb lettél.-dicsért meg bársonyos hangon, mire mosolyogva megvontam a vállam.
-Csak egy kis hajfestés, meg ilyenek.-mondtam, mire mosolyogva bólintott. Apa háta mögött feltűnt két fiatal lány, amint telefonnal a kezükben, és napszemüveggel a fejükön sétáltak felénk. Hunyorogva néztem rájuk, és elkerekedtek a szemeim, amikor felismertem egyiküket.
-Melanie!-kiáltottam fel boldogan, mire egy ezerwattos vigyort kaptam válaszul. Gyorsan magamhoz öleltem a húgomat, majd eltolva magamtól eltátott szájjal néztem végig rajta. Mióta utoljára láttam, iszonyatosan megváltozott. Gyönyörű, hullámos barna haja helyett most szögegyenesre vasalt, szőke haj omlott a vállára, a megszokott virágos, és pasztellszínű ruhák helyett farmerszoknyát, és szűk csőtopot viselt, körmei vörösre voltak festve, és ahogy a feje tetejére tolta a szemüvegét, észrevettem, hogy a szeme vastagon ki van húzva. Lesokkoltam mértem végig, olyan arckifejezéssel, amit ha meglátott volna, biztosan megsértődik, de nem tudtam elfojtani a csodálkozásomat. Szerencsére nem látta, milyen arcot vágtam, mert egy gyors köszönés után újra visszabújt a mobiljába, és folytatta, amit előbb elkezdett. Aprót rázva a fejemen estem vissza a döbbenetből a valóvilágba, és a szám önkénytelenül is mosolyra húzódott, ahogy megéreztem egy kezet az enyémnek ütődni. Megköszörülve a torkomat fordultam meg, és simítottam végig Niall karján.
-Szóval, apa.-kezdtem bele, de addigra apa már régen megnézte magának Niallt.-Ő itt Niall, a barátom. Niall, ő itt az apukám.-suttogtam a biztonság kedvéért,, nehogy valaki meghallja, hogy az ő nevét mondom.
-Üdvözlöm, Mr. Grey, Niall Horan vagyok.-nyújtott kezet udvariasan, mire apa bólintva megrázta azt.
-Szólíts csak Antonynak.-mondta apa, aztán közelebb hajolt hozzá, egészen bizalmasan.-De mondd csak, miért rejtőzködsz?-kérdezte apa, én pedig rájöttem, hogy Niall napszemüvegéről, és homlokába húzott pulcsijáról beszél.
-Tudja, a rajongók miatt.-suttogta Niall vissza.-Nem akarom önöket kínos helyzetbe hozni, ezért jobbnak láttam ezt a megoldást.
-Á, értem.-világosodott meg apa, majd hirtelen megfordult.-Melanie, elég most mát a telefonozásból!-szólt rá a húgomra, aki csak fintorgott egyet.
-Jó, mindjárt, csak ezt még elküldöm.-emelete fel az ujját, majd pötyögött még egy sort, aztán vigyorogva nézett fel Niallre, és egy lépéssel közelebb ment hozzá.
-Melanie Grey, nagyon örvendek.-nyújtott kezet neki egy csábos szempilla rebegtetés kíséretében.-Ő itt a barátnőm, Kristen Leeroy.-mutatott a mellette álló, fekete hajú lányra, aki ugyanezt megismételve fogott kezet Niallel.
-Niall Horan, örülök, hogy megismerhetlek titeket.-villantotta rájuk a szokásos, imádni való mosolyát, mire húgomék arca átváltott szederjes színűre, majd kacéran elmosolyodtak. Ha nem ismerném a húgom, azt hinném, hogy flörtöl a barátommal, de mivel ismerem, így betudtam ezt a furcsa viselkedést a zavarának, amit Niall okozott.
-Szerintem induljunk, mert már nagyon várom, hogy hazaérjünk.-lelkesedtem fel, mire apa megsimította a vállam.
-Valóban?-vonta fel a szemöldökét.-Nem tán készültél valamivel?
-Egész nap takarított, sőt, még sütit is sütött.-árulta el Niall, mire megütöttem a karját.
-Ez meglepetés lett volna!-dorgáltam meg mire, nevetve elhúzta a száját.
-Talán nem is kár azért a sütiért.-szólalt fel apa, én meg megbotránkozva néztem rá.
-Ismerek pár nagyon jó helyet, ahol isteniek a sütik.-kontrázott Niall.
-Ti máris ellenem vagytok?-háborodtam fel, mire apa és Niall összenéztek, majd elnevették magukat.-Na szép.-húztam fel a szemöldököm, és leráztam ma vállamról Niall kezét.-Hagyjál!
-Lizzie, na, biztos finom lett a sütid, csak vicceltünk, nem igaz, Mr. Grey?-ölelt volna magához Niall, de aztán a kezét a teste mellett tartotta.
-Úgy van.-bólintott rá apa.-Ne durcázz már, hercegnőm.-kérte lágy hangon, mire elmosolyodtam, és apa egyik táskájáért léptem.-Niall, tegeződhetnénk? Mellettetek nem akarom úgy érezni magam, mint egy vénember.
-Persze, Mr. Gr...Anthony.-javította ki magát sietősen Niall, mire apa rámosolygott.
-Na, akkor induljunk, mert már égek a vágytól, hogy megkóstoljam az én kislányom alkotását.-játszotta apa az izgatottat, mire kiöltöttem rá a nyelvem, és megfordultam. Még összeakadt a tekintetem a húgoméval, aki a barátnőjével együtt elég furcsán méregetett, elhúzott szájjal. Nem tudom, mi ütött belé, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Majd miután hazaértünk, és lesz egy kis időm, mindenképp beszélgetek vele egy kicsit, hogy megtudjam, mi ez a hirtelen változás, addig pedig ki akarom élvezni a viszontlátás örömét. Éreztem, hogy Niall keze hozzáér az enyémhez, és a teste is egyre közelebb került hozzám, mire felnéztem rá, és biztatóan elmosolyodtam, majd rákacsintottam, és egy puszit küldtem neki, mire bizonytalanul, de megfogta a kezem, majd mikor megszorítottam azt, teljesen összekulcsolta ujjainkat, és úgy haladtunk a kijárat felé...
-Remélem megfelel ez a szoba.-léptem be apa ideiglenes szobájába, egy pohár üdítővel a kezemben. Apa éppen az ágyneműt igazította vissza, amit egy kicsit összegyűrt, majd mosolyogva pillantott fel rám.
-Tökéletes lesz, köszönöm szépen.-vette el az üdítőt, és egy húzásra megitta.-Áh, ez jól esett. Köszönöm.
-Egészségedre.-bólintottam, majd ledőltem az ágyára, ő pedig követett. Egy darabig csak feküdtünk egymás mellett, és a plafont bámultuk, mert egyikünk sem tudta, hogy hogyan kezdjen bele a mondandójába. Végül apa törte meg a csendet.
-Niall mikor ér haza?-érdeklődött.
-Még el kellett mennie valahova, de azt mondta, hogy mindannyian hazaérnek még nyolc óra előtt.-informáltam apát, aki felfogása jeléül bólintott egyet.
-Értem. Hát, takaros kis ház, mit ne mondjak.-jelentette ki, aztán ránézve elnevettük magunkat.-Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy ha én két életemet végigdolgoznám, még akkor sem tudnék ehhez hasonlót venni.-korrigálta kicsit a véleményét, mire elmosolyodtam.
-Tudod, hogy szerettem a kaliforniai házunkat, és a mostani se lesz egy egérlyuk.
-Tudom, tudom, de érted, mire gondolok.-nézett végig a szobában, ami alapból vendégszoba volt, mégis úgy festett, mint egy lakosztály.-Minden elismerésem ezeké a kölyköké, nem semmi ez a ház.-jegyezte meg mosolyogva.
-Meg is dolgoznak érte keményen.
-Nagyon nehéz nekik?
-El sem tudod képzelni, mennyire.-ráztam meg a fejem lehunyt szemmel, mire apa felsóhajtott.
-Hát, abból kiindulva, hogy Niallnek úgy kellett felöltöznie, mint aki lopni készül, nem túl biztató a helyzet.
-Á, ez csak egy kis csekélység.-legyintettem.-Mióta együtt vagyunk, ha gyűjteném az újságokat, amikben csak rólunk írtak, megtelne vele az otthoni szobám.-mondtam tettetett jókdevvel, mire apa felszisszent.-Arról meg még nem is beszéltem, hogy róluk, mint bandáról mennyit írnak. Egyszerűen nem tudnak úgy kimenni a boltba se, hogy a paparazzik ne lihegnének azonnal a nyakukba.Vagy, ha egy nő társaságában mutatkoznak, egyből el vannak jegyezve. El sem hiszed, hányszor voltam én már Niall felesége, terhes, sőt, már Niall fizikailag bántalmazott is, mert a mullingar-i fabaleset után kicsit sántítva mentem, de rákbetegségben is szenvedtem már, szóval, nekem nem tudsz újat mondani velem kapcsolatban.-tártam szét a kezem, majd apa felé fordultam, aki tátott szájjal hallgatta a kitörésemet.-Ne haragudj, nem akartam rád hozni a szívbajt.-érintettem meg a kezét lesütve a szemem.
-Inkább megleptél. Tényleg ilyen szörnyű?-nézett rám aggodalmasan apa, mire szégyenkezve elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
-Csak addig, amíg hozzá nem szoktam. Nem akarom, hogy félre értsd,ennyire nem borzasztó, mert vannak jó dolgok is, amik ellensúlyozzák a rosszakat.
-Valóban?
-Igen.-bólogattam lelkesen.-Például, képzeld, amikor Kaliforniában voltunk, magánrepülővel mentünk, meg sokszor a hasznodra válik, ha híres vagy.-vontam meg a vállam.-De amit a legjobban szeretek, az a jótékonykodás. Ha híres vagy, és jótékonykodsz, azzal a többi embert is arra buzdítod. A srácok is sokat jótékonykodnak. Voltak már Ghana-ban nyomornegyedekben, ellátogattak gyerekkórházakba, meg játszottak a gyerekekkel, azon kívül felvettek egy számot, részt vettek a Red Nose Day-en, adományoztak, videókban hívják fel a figyelmet az erőszakra, és az elkerülésre, és mindig ösztönzik a rajongókat, hogy ők is segítsenek másokon, és annyira de annyira jó látni, hogy ilyenekkel is foglalkoznak sztár létükre.-hadartam el egy szuszra, míg el nem fogyott a levegőm. Én lihegtem, apa pedig széles mosollyal az arcán megsimította a kezemet.
-Büszke vagy rá, igaz?-kérdezte halkan, sejtelmesen mosolyogva.
-Igen. Nagyon...-bólintottam elpirulva.
-Tényleg példaértékű, amiket csinálnak. Rendes fiúnak tűnik a te kis sztárbarátod.-vigyorodott el, mire játékosan megböktem.
-Az is. Este szeretne meghívni minket vacsorára, ha neked is megfelel.-közöltem apával Niall ötletét, amit tegnap óta a fejébe vett, és mikor hazahozott minket, akkor mondta, hogy mindenképp említsem meg.
-Az remek lenne.-egyezett bele apa mindenféle győzködés nélkül.
-De örülök!-ugrottam a nyakába izgatottan.
-Megfojtasz, kincsem.-szólalt meg apa elfúló hangon, mire lazítottam a ölelésemen.
-Bocsi.
-Semmi baj, örülök, hogy boldognak látlak.-simította meg az arcomat.-Tudod, egy ideig abban a hitben éltem, hogy nem jó itt neked, és csak azért mondod azt nekem, hogy minden rendben, hogy ne aggódjak.
-Ez hülyeség.-tiltakoztam egyből.
-Persze, most már tudom. Csak az apai féltés beszélt belőlem Bevallom, tartottam tőle, hogy össze fogsz roppanni.
-Ugyan miért?-vontam fel a szemöldököm.
-Pont azért, amit az előbb a hírnévről meséltél. Féltem, hogy nem fogod bírni a nyilvánosságot.
-Az elején tényleg nehéz volt, de már hozzászoktam.
-Ennek örülök.-túrt a fülem mögé egy kósza tincset, miközben szeretetteljesen rám mosolygott.
-Apa.-szólítottam meg.
-Mondd.
-Mi történt Melanie-vel?-kérdeztem értetlenül, mire egy gondterhelt sóhajt kaptam válaszul.-Ő, olyan, mintha...mintha nem is az én húgom lenne. Ahogy öltözködik, meg a viselkedése, meg egyáltalán, mi az a szőke haj neki? Megengedted neki, hogy befesse?
-Nem.-rázta meg a fejét.-Egyszer csak így jött haza. Azt mondta, hogy a barátnőjénél lesz, aztán kiderült, hogy fodrásznál voltak. Lizzie, én nem tudom mi ütött belé, de egyszerűen kezelhetetlen!-mondta apa, és ahogy a szemébe néztem, mérhetetlen szomorúságot láttam benne.-Már...már tényleg mindent kipróbáltam, de egyszerűen semmi nem hat rá. Az se, ha szépen beszélek vele, az se, ha csúnyán. Azért is szerettem volna, ha csak ketten jövünk, mert akkor lett volna rá esély, hogy talán kicsit észhez tér, de Kristen nélkül meg hallani sem akart az utazásról. Fogalmam sincs, mit lehetne vele tenni.-csóválta a fejét, és tudtam, mennyire bántja, hogy nem tudja kezelni a saját lányát.
-Ne aggódj, apa, majd segítek benne.-érintettem meg biztatóan, mire hálásan rám mosolyodott.
-Köszönöm. Tudtam, hogy rád mindig lehet számítani.-puszilta meg az arcom, majd legördült az ágyról.-El kell intéznem néhány telefonhívást, aztán még beszélünk, rendben?
-Persze.-bólogattam.-Addig ránézek Melaniera.-mondtam majd kicsattogtam a szobámból.
A húgom és a barátnője egy másik vendégszobában alszanak együtt, ami szintén a második emeleten van, csak a folyosó másik végén. Ahogy odaértem az ajtóhoz, az résnyire nyitva volt, és halk, susmorgás szerű beszélgetés hallatszott ki. Már épp nyitottam volna be, amikor megütötte a fülem egy érdekes mondat.
-És mi van, ha lebukunk?-kérdezte egy hang, valószínűleg Kristen.
-Kizárt, ahhoz most túlságosan is el vannak foglalva egymással. Ismerem már a nővérem. Most az a legfontosabb neki, hogy apa és a pasija megszeressék egymást.-válaszolt a húgom olyan gúnyos hangom, hogy azt hittem, rárúgom az ajtót. Végül vettem egy mély levegőt, és tovább füleltem.
-Hidd el, senki sem fog törődni velünk, azt csinálunk, amit akarunk.
-Még mindig nem hiszem el, hogy a One Direction-házban vagyunk, ott, ahol a fiúk laknak.-álmélkodott Kristen, aztán egy tompa puffanás hallatszott. Valaki ledőlt az ágyra.
-Még én sem fogom fel, hogy a nővérem pasija az én álompasim. Ténylegesen az övé. Együtt vannak.-folytatta Melanie.
-Együtt laknak.
-Egy házban.
-Egy szobában.
-Egy ágyban.-fejezték be, majd kitört belőlük a röhögés. Ez volt az a pillanat, amikor már nem tudtam tovább tűrtőztetni magam, és egy művigyort erőltetve magamra berontottam az ajtón.
-Sziasztok, lányok!-csicseregtem barátságosan, mire azok ketten úgy rebbentek szét, és hagyták abba a röhögést, mintha hangyabolyba feküdtek volna.-Ó, ne ijedjetek meg, csak én vagyok! Sikerült kipakolni?-kérdeztem mosolyogva.
-Ahan, sikerült.-bólogatott Melanie. Körülnéztem a szobában, direkt úgy, hogy azt higgyék, keresek valamit. Szinte harapni lehetett a levegőben a feszültséget, amit jelen pillanatban  nagyon élveztem.
-Hát, akkor jó szórakozást.-fordultam meg, hogy kimenjek, amikor egy hang megállított.
-Öhm, Lizzie, a srácok mikor érnek haza?-kérdezte ártatlanul Melanie.
-Későn. Miért?-erőltettem továbbra is a műmosolyomat.
-Hát, csak képet szeretnénk velük csinálni, meg izé...amit még lehet.-vont vállat Kristen.
-Á, értem.-bólintottam.-Majd szólok, ha itthon vannak. Ők is biztos szívesen beszélgetnek majd veletek.
-Ahan.-hümmögött egyet Melanie, és a körmét kezdte el vizslatni. Éreztem, hogy egyre magasabbra szalad a pulzusom, de visszafogtam magam.
-Akkor én megyek is, jók legyetek.-intettem, majd kimentem a szobából, és az ajtó azonnal bevágódott mögöttem.
Dohogva vágtattam végig a folyosón, és megpróbáltam lehiggadni. Gyanúsak nekem ezek a lányok, és fogalmam sincs, miben mesterkednek, de valamit biztos terveznek, a nyakamat tenném rá! egyszerre dühít és szomorít el, hogy a saját húgom ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem, vagyis, inkább az a lány, aki a húgomból lett. Igaz, sosem volt egy angyal, de remélem, semmi olyat nem csinál most, amit később megbánhat. Ajánlom neki, hogy viselkedjen úgy, ahogy kell, és ne csináljon semmi hülyeséget. Sajnálom, hogy ennyire bizalmatlan vagyok Melanieval, de ez a mostani énje nagyon szúrja a szemem. Csak reménykedek benne, hogy valahol mélyen, legbelül még mindig az én szeretni való kishúgom, és nem egy bajkeverő, mert annál nagyobb csalódást el sem tudnék képzelni...
-Szóval azt mondod, nem haragszol az elmaradt vacsora miatt?-ölelt át hátulról Niall, amint épp a tűzhely mellett álltam, és a tésztát kavartam meg.
-Nem haragszom, majd bepótoljuk.-vontam vállat mosolyogva.
-De apád mit fog így gondolni rólam?-pánikolt Niall, mire hátrafordítottam a fejem, és egy puszit nyomtam az állára.
-Ne aggódj már, megérti, hidd el nekem.-biztosítottam.
-Tényleg?
-Igen.-bólintottam.
-Köszönöm istenem.-mondta Niall, mire elnevettem magam.
-De a holnap diszkó ugye nem lesz elfelejtve?-húztam fel a szemöldököm, elővéve a szigorú nézésem.
-Nem, dehogyis!-vágta rá.-Már szóltam a többieknek is, és Harry meg Liam biztosan jönnek, Zayn meg Louis még megbeszélik Ellel meg Perrievel. Ők is kezdik megérezni a közelgő turné szelét.-préselte össze az ajkait, mire az én szám is lefelé görbült, és az edényre meredve kavargattam tovább a szószt. Niall karjai hirtelen szorosabban fonódtak körém, és az arcát a nyakamba fúrta, majd apró puszikat hagyott a bőrömön.
-Gőzöm nincs, hogy fogom kibírni nélküled.-duruzsolta a nyakamba, és egy akaratlan sóhaj tört fel belőlem, ahogyan a szája egy érzékeny ponthoz ért. Megremegő kézzel tettem le a fakanalat, és szembefordultam Niallel.
-Engem az zavar leginkább, hogy nem leszel itthon a szülinapodkor.-hajoltam közel hozzá.
-És a tiéden sem.-tette hozzá.
-Engem a tiéd jobban érdekel.-makacskodott.
-Engem meg a tiéd.-mondtam, mire magához rántott, és a mellkasunk kemény falként csapódott egymáshoz.
-Az én gyönyörű barátnőm is csak egyszer lesz tizenkilenc éves, és míg élek, báni fogom, ha nem leszek itt.-suttogta úgy, hogy a szája már csak milliméterekre volt az enyémtől.
-Az én szívtipró barátom pedig csak egyszer lesz húsz éves.-kötekedtem, mire Niall ajkai parancsszerűen tapadtak az enyémre, és vadul kezdték ostromolni a számat.
-Bőségesen kárpótollak majd, rendben?-lehelte a számra, mire bólintottam.
-El is várom.
-Érted mindent, asszony.
-Hogy mondtad?-szaladt fel a szemöldököm a hajam tövéig, és megpróbáltam kibontakozni Niall öleléséből, de erősen tartott, és újból megcsókolt.-Ha még egyszer ezt mered mondani, nagyon meg leszel büntetve, uram!
-Valóban?-incselkedett, majd a keze a derekamról lentebb csusszant, de még épp időben csaptam rá.
-El a mancsokkal!-löktem el magamtól, és visszafordultam a tűzhely felé, megkavarni a szószt. Egy fél perc se kellett, Niall karjai újból a derekamon pihentek, és kíváncsian nézte a főztömet.
-Kóstold meg!-nyomtam a szájához a fakanalat, mire rosszallóan elhúzta a száját, mintha félne, de aztán megnyalta, és legnagyobb meglepetésemre elismerően bólintott.
-Ez igen! Tudtam én, hogy jó asszonyom van nekem.-dicsért meg, mire ráütöttem a fakanállal. Vigyorogva ugrott arrébb, és felvéve egy konyharuhát összecsavarta, és megpróbált megcsapni vele, mire hangosan felsikítottam.
-Gyerekek, mi folyik itt, mindjárt éhen halok!-csörtetett be a konyhába Rickie, és belenézett az edénybe.-Hát, a semminél jobb lesz.
-És ki mondta, hogy kapsz belőle?-kérdeztem a fakanállal hadonászva.
-Azt hiszem ez a minimum, amiért tartom odalent a frontot.-bökött a dühöngő felé.-Egyébként már jó lenne, ha valamelyikőtök lassan lejönne, mondjuk Niall.-fordult felé mosolyogva.
-Gáz van?
-Nem, csak Tony bácsi már hiányol.-vont vállat Rickie.
-Á, értem. Mindjárt kész a kaja, és aki éhes, jöhet enni. Amúgy mi folyik odalent?-puhatolóztam.
-Minden rendben.-mondta Rickie, ám láttam, hogy megremegett a szája széle.
-Baj van?
-Á, nem dehogyis.-rázta a fejét, majd összefont karral nekidőlt a pultnak.
-Rickie, mondd el, mi történt!-szóltam rá mérgesen, mire barátnőm észrevétlenül Niallre pillantott, aztán vissza rám.
-Ó...-kerekedett el a szám, ahogy leesett, Rickie Niall miatt nem mondja el.-Niall, megtennéd, hogy viszel le egy üveg üdítőt, és szólsz a többieknek a kajáról?-mosolyogtam rá, aki bólintott, majd egy gyors csók után eltűnt a dühöngő felé vezető úton.
-Most már mondhatod.-fordultam Rickie felé.
-Hülyének fogsz nézni...-csóválta a fejét, ezzel még tovább húzva az időt.
-Rickie, ki vele!
-Jó...-fújta ki a levegőt.-Tudod, itt van ez a Kristen, Melanie barátnője, és...
-És?
-És mióta a srácok hazaértek, Liammel beszélget.-kapargatta a pultot lesütött szemmel.
-És mi van benne, ha egy rajongó beszélget Liammel?-kérdeztem értetlenül.
-Az, hogy láttad te, hogy néz ki az a lány? Tudom, hogy két évvel idősebb a húgodnál.
-De még akkor is csak gyerek.-vontam meg a vállam.
-Egy olyan gyerek, akinek seggig érő, ébenfekete haja van, hozzá vakító kék szemekkel, és olyan manöken lábakkal, amit a rajta levő testhez álló ruha gyönyörűen kihangsúlyoz.-fakadt ki Rickie hirtelen, nekem pedig akkor jutott el csak a tudatomig, hogy mi is a baj.
-Rickie, te féltékeny vagy arra a lányra?-kerekedett el a szemem.
-Lizzie, te nem láttad, mit csinált odalent.-rázta meg a fejét.
-Mert mit?
-Ahj, gyere le, és nézd meg a saját szemeddel, ez meg már úgyis készen van.-zárta el Ricki a gázt, majd a könyökömnél fogva lerángatott a dühöngőbe.
Belépve kellemes hangerejű zene fogadott, és beszélgetés zaja, ahogyan mindenki kényelembe helyezve magát társalgott. Felharsant néhány erőteljes nevetés is, és hirtelen nem értettem, Rickienek mi is a baja, egészen addig, amíg meg nem láttam az egymással szemben ülő Liamet, és Kristent. Kristen egy pohár üdítőt tartott a kezében, miközben keresztbe tett lábakkal mosolygott Liamre.
Éreztem, hogy Rickie megfeszül mellettem, mire nyugtatóan megfogtam a kezét, és a szemébe nézve üzentem neki telepatikusan, hogy higgadjon le. Vett pár mély levegőt, majd bólogatva hagyta, hogy most én húzzam magam után. Csatlakoztunk a kanapén ülőkhöz, Niall ahogy meglátott, szó szerint lelökte maga mellől Louist, hogy felszabadítsa a helyet nekem.
-Kösz, haver.-biccentet Louis, majd levágta magát az egyik babzsákfotelbe.
Tovább folytatódott a beszélgetés, most éppen apát faggatták a korábbi munkájáról, és a fiatalkoráról, hogy ő miket csinált, amikor ő annyi idős volt, mint most ők. Melanie Harry és Zayn között ült, és a tekintetem akarva akaratlanul is rátévedt. Mindig, amikor felnevettünk egy-egy poénon, a karja hozzádörzsölődött vagy Harryhez, vagy Zaynhez, amire nem tudtam rájönni, hogy direkt, vagy csak véletlen.
Túl a nosztalgián, és a jelenen apa kijelentette, hogy ő felmegy aludni, mert már nagyon álmos, nekünk pedig további jó szórakozást kívánt. Miután felállt, Louis épp az egyik biztonsági őrt parodizálta ki, és én is teljes mértékig rá figyeltem, de hirtelen megakadt a szemem a húgomon, aki árgus szemekkel vizslatta az ajtót, majd amikor az becsukódott, Kristennel sejtelmesen egymásra néztek, és sátánian elmosolyodtak, mire összeráncoltam a homlokom. Kristen felállt a helyéről, és szó szerint kézen fogta Liamet! Azt hittem, lefordulok a kanapéról, ahogy Liam kezét fogva odavezette hozzánk, és leültek közénk. Éreztem, hogy a tenyerem kezd izzadni, és idegesen pillantottam oldalra, mert volt egy sejtésem, hogy valakit még nálam is jobban feldühített ez a kis magánakció. A gyanúm pedig beigazolódott, ahogyan a tekintetem megállapodott Rickien. Egyenes háttal meredt maga elé, pislogás nélkül egy pontra, miközben mindkét keze ökölbe volt szorítva. Próbáltam mentálisan lenyugtatni, mert félem, hogy csinál valamit, de aztán megnyugodtam, amikor láttam, hogy a kezei elernyednek, és görnyedt háttal dől vissza a kanapéra.
-És milyen érzés, hogy mindenki odavan értetek?-kérdezte a húgom csilingelő hangon, egyenesen Niallre nézve.
-Hát, az túlzás, hogy mindenki odavan értünk, mert akadnak utálkozók is, de azokkal megpróbálunk nem foglalkozni.-vonta meg a vállát, majd reflexből közelebb húzott magához a vállamnál fogva, Melanie tekintete pedig Niall karjára tapadt, jobban mondva, pólója alól kilátszódó bicepszére. Véletlenül összetalálkozott a tekintetünk, mire zavartan kapta vissza Niall arcára.
-Nincs kedvetek darts-ozni?-szólalt fel Kristen, mire a fiúk figyelme a dartstáblára terelődött.
-Miért ne?-vontak vállat, majd a többiek feltápászkodtak a játékhoz, mi pedig Niallel ott maradtunk, ahol eddig ültünk, mert nekem nem volt kedvem most hozzá, Niall pedig nem mozdult mellőlem.. Ekkor vettem csak észre, hogy Melanien egy eszméletlenül rövid pamutszoknya van, és egy elég mélyen dekoltált felső. Értetlenül néztem a húgomra, aki megállt egyenesen a tábla előtt, és úgy csinált, mint aki már évek óta ezt játssza, pedig szó sem volt ilyenről. Melanie soha az életben nem tudott játszani vele, sőt, utálta, ezért nem is értettem, mire ilyen magabiztos. Koncentrált, majd dobott, és a nyíl egészen máshol csapódott be, mint ahol kellett volna. Vett egy mély levegőt majd újra dobott, ám a nyíl ezúttal a falba ütközött.
-A fenébe, én ezt nem tudom! Nem értem, miért nem találom el.-rázta meg a fejét, és csalódott arccal nézett maga elé.
-Segítsek?-kérdezte Harry, mire Melanie szeme hirtelen felcsillant, és a szája sarkában egy láthatatlan mosoly jelent meg. Felemelte a fejét, és álszent arccal nézett fel Harryre, aki kedvesen mosolyogva állt előtte.
-Megtennéd?-kérdezte nyávogós hangon, mire Harry bólintott, és Melanie mögé állt, és megfogta a kezét. Ebben a pillanatban értettem meg mindent, és amilyen nyugodt voltam, olyan hirtelen borult el az agyam. Megfeszültem Niall ölelésében, és vadul kalapáló szívvel, vérben forgó szemekkel pattantam fel, majd léptem oda Melaniehoz. Megragadtam a karját, és kirántottam Harry elől.
-Áú, miért rángatsz?-nézett rám undokul, mire a szemébe néztem, és csak egy hajszál választott el, hogy ne keverjek le neki egy pofont.
-Gyere, segítened kell nekem egy kicsit!-vonszoltam továbbra is magam után, nem törődve vele.
-Most?
-Igen, most.-bólintottam feszülten, és kituszkoltam az ajtón, majd behúztam magunk után, és feltoltam a lépcsőn, egészen a nappaliig.
-Lizzie, mi a fenéért rángatsz, hagyd már abba, nem érted?nyavalygott Melanie, mire ingerülten fordítottam szembe magammal.
-Mégis mi a francot képzelsz te magadról?-sziszegtem összeszorított fogakkal.
-Mi bajod van neked, te megőrültél?-vágott felháborodott arcot.
-Nagyon jól tudod, hogy mi bajom van!-kiáltottam a képébe.-Honnan veszed a bátorságot, hogy így viselkedj, és egyáltalán mikor lettél te ilyen?
-Milyen?-játszotta tovább az értetlent.
-Melanie, ne feszítsd túl a húrt, hallod!-fenyegettem meg az ujjammal.-Egyáltalán mióta hordasz te ilyen ruhákat, és mióta égeted a hajadat?-pöcköltem meg az egyik fürtjét, mire sértődötten a háta mögé dobta a haját, és kihúzva magát közelebb lépett hozzám.
-Semmi közöd hozzá, hogyan viselkedem, rendben?-mondta flegmán.
-De igenis van!-ordítottam.-Mert az én barátaimmal viselkedsz úgy, mint egy ribanc! Szerinted nem láttam, mit műveltetek a barátnőddel együtt? Melanie, még csak tizennégy éves vagy, és rohadtul nem érdekel, hogy mennyire vagy nagylány, meg menő, az én barátaim nem úgy fognak téged megismerni, amilyen most agy, mert ez nem te vagy, ébredj már fel! Mindig is megvetetted az olyan lányokat, amilyen most te vagy! Melanie, flörtöltél egy tizenkilenc éves sráccal, flörtöltél a barátommal, és ez nem elfogadható!
-Miért, akkor mit akarsz, mit csináljak, hogy jól érezzem magam?-tárta szét a karját, felemelve a hangját.-Te könnyen beszélsz baszki, neked a pasid Niall Horan, és barátod a One Direction, mióta Londonban vagy, együtt Niallel szinte minden másnap fent vagy a neten, mindenki rólad beszél, mindened megvan, azt csinálsz, amit csak akarsz, mert te mindent megkaphatsz, csak azért, mert idősebb vagy, szép, és ártatlan! Felfogtad, milyen fiú van melletted? Az a fiú, akiért lányok ezrei epedeznek, mert tudják, sosem kaphatják meg! Neked olyan tökéletes életed van, hogy ennél tökéletesebb már nem is lehetne! Kigondolsz valamit, és az azonnal teljesül! Az emberek irigykedve néznek rád, és ezrek lennének a helyedben! Annyira jól elvagy a saját, fantasztikus világodban, hogy másra már nem is gondolsz!-fröcsögte az arcomba.-Mégis mit szeretnél, mit csináljak, hogy én is végre jól érezzem magam?
-Viselkedj!-kiáltottam rá, már szinte remegtem az idegtől.-Szerinted tényleg tökéletes életem van? Melanie, neked fogalmad sincs róla, miken mentem én keresztül! Fogalmad sincs, mennyit szenvedtünk Niallel azért, hogy ilyen tökéletes életem legyen! Én a helyedben összetenném a kezem, hogy még ilyen fiatal vagy, és azt csinálhatsz, amit szeretnél! Abban igazad van, hogy szerencsés vagyok, mert Niall a barátom, de arról gőzöd nincs, hogy milyen ő valójában, se arról, hogy a többiek milyenek! Ti csak a híres embert látjátok benne, aki mindent megkaphat, de azt már nem tudjátok, mennyi mindenről kellett lemondania neki! Melanie, az ég szerelmére, azt sem tudod, miről beszélsz, de már lassan én sem!-hadonásztam feldúltan.-Mi történt veled?-léptem hozzá közelebb.-Mi történt az én barna hajú, bájos húgommal, aki olyan izgalommal várta a One Direction koncertet, hogy egy macival gyakorolta a kommunikációt? Mi lett azzal az aranyos lánnyal, aki helyett most egy alulöltözött, kimaszkírozott csaj áll?-néztem végig rajta döbbenten, és éreztem, hogy a szemeim kezdenek bepárásodni.-Én azt a Melaniet akarom, akit büszkén mutatok be a barátaimnak, akik akármennyire is híresek, ugyanolyan normális emberek,mint te, vagy én. Mer akár hiszed, akár nem, én még ugyanaz a normális lány vagyok, mint pár hónapja.
Melanie szótlan maradt. Szemei intenzíven csillogtak, és a szája sarka meg-megremegett, majd szétnyíltak az ajkai.
-É-én...s-sajnálo-hom.-kapta a szája elé a kezét, és hátat fordítva felviharzott az emelet felé.
A bennem felgyülemlett harag, és csalódottság egy rekedtes hörgésben szabadult fel belőlem, ahogyan a hajamba túrva rogytam le a kanapéra, és rázni kezdett a sírás.
Még soha, de soha nem veszekedtünk így Melanieval, és nem értem, ez hogy jött most így elő. Az, amiket mondott, mintha késsel döfködtek volna, olyan fájdalommal hasított belém. Hát azt hiszi, hogy én felhőtlenül boldog vagyok, és tökéletes az életem? Csak azért, mert a barátom egy híres énekes, és én minden megkaphatok? Nem érti, nem is tudja, mikről kellett nekünk lemondanunk, hogy együtt lehessünk! Neki egy kapcsolatban természetes, hogy elmennek együtt moziba, kézen fogva, és egész nap csak császkálnak, nevetgélnek, jól érzik magukat, nekünk viszont ez nem adatott meg. Mi bármit csinálunk, arról az egész világ tud, és nincs olyan, hogy privát élet, csak az, ami e között a négy fal között történik. Édes istenem, Melanie, hát ezt szeretnéd? Ne a pénzre, és a hírnévre hajtsd, hanem hogy boldog legyél, ami ezek nélkül is lehetséges! Kicsi húgom, nem akarom, hogy rossz legyen neked!
Egy váratlan adrenalinlökettől felugrottam a kanapéról, és zihálva felrohantam a lépcsőn, úgy, elhomályosult tekintettel, és végigszáguldottam a folyosón, egészen Melanie szobájáig, aminek az ajtaja csukva volt. Nem törődve semmivel feltéptem a helyéről, és az ágyon megpillantottam a húgomat, ahogy összekuporogva ült, és zokogott. Érkezésemre felkapta a fejét, és szipogva nézett rám. Egy utolsó lendületet véve mentem oda hozzá, és olyan szorosan öleltem magamhoz, mint eddig még soha. Éreztem, hogy az ujjai gyűrik rajtam a pólómat, és újból sírni kezd, mire az én szememből is könnypatak folyt le az arcomon, egészen Melanie hajára. Gyengéden simogattam a hátát, és ringatva próbáltam meg lenyugtatni, nem csak őt, hanem magamat is...

(II./37.) Szükségem volt Rá...

Sziasztok Drágáim!
Most nem olyan hamar, de megjöttem az új résszel. Először is, hatalmas örömmel, és büszkeséggel jelentem ki, hogy túlléptük a 90 ezer látogatót!!!!!! Úúúristen..fogalmam sincs, hogyan köszönhetném meg ezt Nektek! Annyira, de annyira jó érzéssel tölt el, hogy ezt leírni nem tudom...:)
Ti vagytok  a legjobb olvasók, imádlak titeket! Nélkületek sehol sem lennék! Nagyon-nagyon szépen köszönöm a sok biztatást!♥♥
A héten még gazdagabb lettem pár új olvasóval, ami szintén boldoggá tett! Nem tudok mást mondani, minthogy KÖSZÖNÖM♥
A részről annyit, hogy nem tudom, ki mit várt, de ilyen lett...:)
Lehet, hogy nincs benne túl sok izgalom, de azt a következő részekre tartogatom...:)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Puszillak titeket: Dóri :*

*Niall szemszöge*
 -Niall, jössz már?-hallottam meg a hátam mögül Louis sürgető hangját, mire hirtelen odakaptam a fejem.-Esküszöm haver, te csak testben vagy itt. Szedd össze magad, mert ez így nem lesz jó.-haladt el mellettem, miközben barátian háta veregetett.
-Persze, megyek.-bólogattam, és felküzdöttem magam ülő helyzetből.
Ez így nem jó, nagyon nem jó. Miért engedtem el Lizziet szó nélkül? Amikor este engedte, hogy megöleljem, az maga volt a mennyország. Tudtam, hogy nem haragszik, akármilyen bunkó is voltam vele. Szépen megterveztem mindent, hogy majd beszélek vele, és valamiért nem bírtam megszólalni. Egyszerűen csak nem tudtam belekezdeni, és amikor lett volna még egy utolsó esélyem, megláttam a háta mögött azt a bájgúnárt, és elszállt az összes életkedvem. Ez nem Lizzie hibája, csakis az enyém. Nem érdemelte meg azt, ahogy beszéltem vele...Istenem, mekkora egy állat vagyok! Halvány gőzöm sincs, hogyan magyarázzam ezt meg neki, arról meg főleg, hogyan békíthetném meg, vagy, hogy ez után a reggeli akció után megbocsát-e. Nem tehetek róla, de amikor meglátom azt a szépen fésült gyereket a közelében, felmegy bennem a puma. Olyan tenyérbemászó vigyora van, na meg az arca...ütni való egy figura. Legszívesebben bemosnék neki egyet, mert irritál, ahogyan ránéz Lizziere, ahogyan úgy viselkedik vele, mintha már régi jó barátok lennének. Lizzie hiába mondja, hogy nem hajt rá, szerintem meg egyértelmű, hogy a barátnőmre fáj a foga. Na de azt már nem! Meg fogom vele értetni, hogy Lizzie hozzám tartozik, ha kell, erőszakot is alkalmazok, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy ennek a Marcusnak a karja kétszer akkora, mint az én combom, és valószínű, hogy egy enyhe suhintással a földön találnám magam. Lizzie az enyém, és ha kell, egy ilyen izomagyúval is megküzdök érte!
-Nagyon elvetemült a tekinteted.-zökkentett ki egy hang az elmélkedésemből, felnézve pedig Harry vigyorgó arcát láttam meg magam előtt. Ekkor vettem észre, hogy még mindig csak állok egy helyben, a falnak dőlve, pedig Louis nemrég szólt, hogy ideje indulni.
-Csak gondolkoztam.-ráztam meg a fejem, és már léptem volna előre, amikor Harry erősen megragadta a vállam, és visszatolt, vele szembe, és kíváncsian szuggerálni kezdett.
-Az fejed vörösségéből ítélve nem azon törhetted a fejed, hogyan ülsz le teázni a lakberendezővel, igazam van?-vonta fel fél szemöldökét, én meg bólintottam.
-Olyan szívesen állba vágnám.-jelentettem ki egyszerűen, mire Harry megrázta a fejét.
-Niall, mi lelt téged? Rád nem igazán volt jellemző az agresszió.
-Ez a helyzet ezt hozza ki belőlem.-vontam vállat.
-Nem kéne, hogy ezt hozza ki.-csóválta meg a fejét Harry rosszallóan.-Tegnap nagyon megbántottad Lizziet.
-Tudom.-sütöttem le a fejem.-De az a nyálas képű annyira felidegesített! Mit képzel az magáról? Nem fogja megszerezni Lizziet, akárhogy is próbálkozik!-fröcsögtem dühösen.
-Jézusom, ez kezd nagyon eldurvulni. Niall, úgy beszélsz, mint egy tízéves kisgyerek! Szerinted, ha Marcus próbálkozna Lizzienél, Lizzie egy percnél is tovább dolgozna még vele?-kérdezte Harry.
-Nem.-feleltem egykedvűen.-De akkor is idegesít!
-Niall, lassan kezded átlépni a brutális féltékenység határát, mert a normális féltékenységét már mérföldekkel elhagytad.
-Nem vagyok féltékeny!
-Na ne röhögtess. Ezt még te sem gondolod komolyan!-húzta gúnyos vigyorra a száját, hiszen igaza volt. Elviselhetetlenül féltékeny voltam Marcusra. Gondterhelten sóhajtva rogytam vissza a fotelba, és temettem az arcom a tenyerembe. Harry óvatosan ráült a mellettem levő fotel karfájára, és kezét a vállamra tette.
-Tudod, olyan szar érzés, hogy látom őket nevetni.-kezdtem bele, és éreztem, hogy a rám nehezedő mázsás súlyok kezdenek enyhülni.-Lizzie akkor nevet így, amikor tényleg nagyon boldog. És eddig csak miattam nevetett így, csak én tudtam ilyen örömet okozni neki. Dühít, hogy rajtam kívül másnak is sikerült! Az utóbbi két napban feszültség volt köztünk, én nem tudtam megmosolyogtatni, erre jött Marcus, és Lizzie rosszkedve azonnal elmúlt. Én csak fájdalmat okoztam neki, ellenben azzal a sráccal, aki felvidította, és helyrehozta azt, amit én elcsesztem. A fenébe is, nem akarom, hogy átvegye a helyemet!-csattantam fel, Harry pedig nyugtatóan nézett rám.
-Szó nincs róla, hogy Marcus átvenné a helyedet, Niall.-cáfolta meg az előbbi monológomat, majd nagyot sóhajtott.-Fogalmam sincs, hányszor kell még a fejetekbe vernem, hogy mennyire szeretitek egymást, de ha kell százszor is megteszem, csakhogy végre megértsétek.-mondta határozottan.-Nem okoztál fájdalmat Lizzienek, egészen tegnap estéig. Akkor nagyon megbántottad.
-Tudom.-feleltem, aztán mindketten felütöttük a fejünket egy kintről jövő ordításra, ami Louistól származott, ahogy nem épp kulturált formában megkért minket, hogy haladjunk.
-Na jó, tudod mit?-fordult vissza felém Harry.-Mivel most úgyis kajálni készültünk, közben majd megbeszéljük, hogyan tehetnéd jóvá a baklövésedet.
-Kajálni megyünk?-vontam fel a szemöldököm.
-Igen. Miért, mit hittél?
-Azt hittem hangpróbára.
-Ott tegnap voltunk.-felelte Harry leesett állal.-Te tényleg nagyon ki vagy ütve, tesó. Na, gyere, mert ha Louis betartja az előbbi ígéretét, miszerint a kis énünknél fogva rángat minket ki, az nem lesz épp előnyös, több szempontból sem.-húzta el a száját, mire felröhögtem, és erőt véve magamon felálltam, majd a kijárat felé vettük az irányt...

*Lizzie szemszöge*
Letaglózott, amikor Marcus elmondta nekem ezt a féltve őrzött titkát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő, de így visszagondolva, már minden világos. Azok az elejtett szavak, gesztusok mind utaltak rá, de én nem vettem észre, mert túlságosan lefoglalt, hogy arra figyeljek, amit mond. Őszintén szólva, nem bánom, hogy Marcus meleg. Elfogadom, teljes mértékben, és nem fogom e miatt megszakítani vele a kapcsolatot. Láttam rajta, hogy amikor megmondtam neki a véleményem, mintha egy mázsás kő esett volna le a szívéről, teljesen megkönnyebbült. Valószínű, hogy nem erre a reakcióra számított, és az igazat megvallva, én is meglepődtem saját magamon, hogy ilyen könnyen veszem ezt. Egy újabb tulajdonságom került felszínre. Szóval, mindent egybevéve, minden maradt a normális kerékvágásban, kivéve, hogy egy valakinek még tudnia kell az igazat, és amit művelni fog, az korántsem lesz normális, szerintem.
Remekül haladtunk a házzal, kész a nappali, és a konyha is, már csak meg kell mutatni apának, és ha rábólint, akkor kezdünk is hozzá a berendezéshez. Ha úgy vesszük, még kapóra is jött ez a turné, mert ha itt lesznek apáék, nem csak több időt töltök majd velük, hanem ők is jelen lesznek a berendezésnél, és segíteni fognak, magyarán nem nekem kell mindent megcsinálni. Holnap ilyenkor már itt lesznek, és végre magamhoz ölelhetem őket. Szinte el sem hiszem. Olyan jó lesz már látni őket, annyira hiányoztak, még a lökött húgom is. Lassan úgy néz ki, hogy tényleg minden helyreáll...
A telefonomért léptem, feloldottam, és megnéztem, jött e hívásom, majd amikor láttam, hogy nincs egyetlen nem fogadottam sem, nyűgösen hajítottam le a mobilt az ágyra. Ezt a manővert ma délutánt úgy ötvenedjére ismételtem el. Várom, hátha felhív, de semmi, az ég világon semmi. Lassan nyolc óra, és még egész nap nem adott életjelet magáról. Igaz, én kergettem el reggel, de azt hittem, nem bír majd magával, és hív, de nem így történt. Ahogy teltek az órák a haragom egyre inkább ment át bánatba, onnan pedig szép lassan változott át kétségbeesett reménnyé. Ez az igazság. Akárhogy is beszélt velem, akármilyen tahó módon viselkedett, kétségbeesetten vágytam rá, hogy halljam a hangját, legalább egy percre is. Egész nap ki sem dugtam az orrom a házból, már kezdtem teljesen magamba roskadni, amikor is eszembe jutott, hogy egy "jó" hírt még közölnöm kell Niallel. Nos, a "jó" hír, tulajdonképpen csak Niallnek jó hír, számomra inkább problémamegoldó tény, ami gyengíteni fog a köztünk kialakult patthelyzeten. Hirtelen mosoly kúszott az arcomra, ahogy arra gondoltam, Niall mit fog szólni, ha megtudja. Örülni fog neki, esetleg elszégyelli magát, vagy mind a kettő egyszerre? Nagyon remélem, hogy legrosszabb esetben pár óra, és kiderül.
Egy vastag pulcsit magamra húzva léptem ki a teraszra, ahol nekem háttal épp Rickie és Zayn ült.
-Csatlakozhatok?-kérdeztem, és a félhomályban próbáltam megtalálni a tekintetüket, melyek egyszerre fordultak felém.
-Persze, gyere drága.-paskolta meg Rickie a mellette levő fotelt, mire megkerülve őket lehuppantam a puha párnára. Átöleltem magam, mert egy kicsit fáztam, ahogyan  hűvös, esti szél megérintette a bőrömet. Talán nem a legjobb ötlet volt rövidnadrágban és pulcsiban kijönni, de nem érdekelt. A gondolataim sokkal inkább a körül keringtek, hogy Niall hol a fészkes fenében van már, mert rajta, és Harryn kívül már mindenki hazajött, sőt, Louis már el is ment. Körbenéztem a kertben, felnéztem az égre, majd egy gondterhelt sóhajjal Rickie felé fordultam, és a meglepettségtől, vagyis inkább a sokktól majdnem lefordultam a székről.
-Rickie, te mit csinálsz?-kérdeztem vádlón, szikrázó szemekkel az ujjai között csüngő, parázsló végű rettenetre nézve.
-Nyugi, csak egy kicsit lazítani akartam, nem fogok rászokni.-nyugtatott meg egyből, mire mély levegőt vettem, és a szemébe nézve bólintottam, majd a pillantásomat Zaynre futtattam, aki lehorgasztva a fejét nyomta el az ő csikkjét a hamutálban.
-Ne gyilkolj meg a szemeddel, jó? Kezdek félni.-motyogta halkan, mire bólintottam.
-Jól is teszed.
-Nyugi, egy száltól még nem lesz belőle láncdohányos.-próbált meg ő is nyugtatni, és éreztem, hogy lassan kezdem eltúlozni a dolgot, de nem tudtam mit csinálni ellene. A balhés korszakom óta gyűlölöm a cigit, és a gyomrom is felfordul tőle. Tudom, milyen az, ha rászokik az ember, és azt is tudom, milyen kínszenvedés leszokni róla. Épp ezért az a megoldás, hogy nem szabad rászokni.
-Rendben.-fújtam ki a levegőt.-Ne haragudjatok.-ráztam meg a fejem szégyenkezve.
-Semmi baj, megértelek.-tette a vállamra a kezét Zayn, majd egy bátorító mosolyt küldve felém bement a házba, hogy egyedül hagyjon minket Rickievel. Mélyeket lélegezve vártam meg, míg Rickie és elszívja, és végre beszélhessünk.
-Minden oké?-kérdezte, miközben engem szuggerált.
-Fogjuk rá.
-Hiányzik, ugye?-trafált bele.-Már nem haragszol rá, igaz?
-Igaz...-hunytam le a szemem.-De felidegesít, hogy egész nap keresett. Talán ő még mindig haragszik rám, és ezért nem hívott. És bánt, hogy nem tudom, miért nincs még itthon.-soroltam a kételyeimet.
-Túlaggódod a dolgokat. Biztos csak akadt valami elintéznivalója, és azért nincs még itthon, szerintem nemsoká itt lesz.-mosolygott rám.
-Remélem igazad van.-sóhajtottam megadóan.
-Apudék holnap jönnek, igaz?-terelte át a szót másra.
-Igen.-mondtam, és én is önkénytelenül elmosolyodtam.-Az még egy külön menet lesz.
-Miért?-vonta fel a szemöldökét.
-Niall és apa még nem találkoztak.-közöltem vele, mire elhúzta a száját, de láttam rajta, hogy közben vigyorog.
-Akkor szólok a srácoknak, hogy takarítsanak el a házból minden kést, valamint szúró, és vágó eszközt. Bár, ki tudja, szerintem apud felszerelkezik, és alapból vasvillával az oldalán fog majd érkezni.-játszadozott el a gondolattal, ami engem is megnevettetett.
-Idióta, apa nem ilyen agresszív.-ráztam a fejem.
-Tudom, tudom.-emelte fel a kezét védekezően.-De azért poén lenne, ha így jönne.-röhögte el magát, aztán mindketten a kapu felé kaptuk a tekintetünket. Tisztán hallottuk, hogy egy kocsi fékez le a ház előtt, és nyitódik a kapu. A ház sarkánál egyszer csak egy hatalmas paca jelent meg, óriási fejjel, és kezekkel, és vékony lábakon közeledett felénk. Hunyorogva hajoltam előre, ahogyan Rickie is, és egyszerre ugrott a torkomba a szívem, és szorult görcsbe a gyomrom. Egy gigantikus méretű, barna plüssmaci jött felénk. Bent rekedt levegővel fordultam Rickie felé, aki sejtelmes mosollyal az arcán állt fel a székéből, majd rám mosolyogva beslisszolt a házba. Meredten, a torkomban lüktető szívvel vártam, hogy a maci elérje a lépcső alját, a szék karfájába kapaszkodtam, úgy szorítottam, hogy az ujjaim már teljesen elfehéredtek, és közben csak egyenesen néztem magam elé. Ahogy nőtt az ereimben a nyomás, úgy kúszott egy halvány mosoly az arcomra, és hirtelen, mintha villám csapott volna belém, felálltam a székből, a lépcső felé indultam, és óvatos léptekkel haladtam Felé, noha a méretes plüss teljesen kitakarta az arcát, száz százalékig biztos voltam benne, hogy Ő az. A sejtésem akkor igazolódott be végleg, amikor elfordította a maci fejét, és hirtelen szembe találtam magam Vele. Mélykék, szikrázó pillantása azonnal, keresés nélkül rátalált az enyémre. Bár este volt, és hűvös, szemeinek ragyogása tűzként perzselt meg. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a szemkontaktust, egészen úgy lépkedtem le az utolsó lépcsőfokig, és ott megálltam vele szemben. Pontosan egy magasságban volt a szemünk, csak egy méter lehetett köztünk. Nem tudtam, mikor fog megszólalni, és már épp készültem, hogy most már én kezdek bele először, a szavak nem jöttek a számra. Most nem azért, mert mérges voltam rá, egyszerűen csak annyira megbabonázott pusztán a nézésével, hogy a torkomon akadtak a szavak.
-Lizzie...-szólított meg mély, rekedtes hangon, majd az egyik hóna alá vágta a macit, ami kétszer akkora volt, mint ő. Halványan elmosolyodtam, és vettem egy levegőt, amikor folytatta.-Tudom, hogy elszúrtam. Tudom, hogy hatalmas hülyeség volt, amit csináltam, és hogy egy seggfej voltam, és azt is tudom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy most egy egyszerű sajnálom nem lenne elég, de nem tudok mást mondani, minthogy sajnálom, és bocsáss meg nekem.-mondta bűnbánó hangon, végig a szemembe nézve.-Én nem akartalak megbántani, se szóval, se cselekededettel, de mégis sikerült. Én...én csak rohadtul féltékeny lettem.-hajtotta le a fejét hirtelen.-Ahogy azzal a pasassal nevetgéltetek, én...engem elborított a sötét köd, és csak arra tudtam gondolni, hogy...hozzád ért...és valami olyat adott neked, amit én nem tudtam megadni....-suttogta elhaló hangon, majd hirtelen felkapta a fejét.-Lizzie, én nagyon sajnálom, és ígérem, soha többet nem fog előfordulni!-nézett újból a szemembe, tekintete pedig reménytől, és kétségbeeséstől csillogott.-Én elfogadom, hogy jóban vagytok a lakberendezővel, és ígérem, nem csinálok többet jelenetet...és, az igazság az, hogy már reggel szerettem volna bocsánatot kérni, de nem volt elég erőm belekezdeni, és amikor megláttam mögötted azt a pasit...-csóválta meg a fejét, ezzel visszanyerve az önuralmát.-...sajnálom.-horgasztotta le a fejét, majd hosszú csend következett. Kíváncsi voltam, mond-e még valamit, és nem is kellett sokáig várnom. Nem sokkal a monológja után félve felnézett rám, várva hátha reagálok rá. Az igazság az, hogy tudtam, mit kellett volna mondanom, de még a szavai hatása alatt voltam, és nem tudtam egy értelmes szót sem kinyögni.
-Őt pedig neked hoztam...-húzta maga elé a nagy macit, és az arca még pont kilátszott a maci feje fölül. Tekintetemet a barna plüssállat, és Niall arca között kapkodtam.-Ha már Niallnek nem bocsátasz meg, legalább a macit vedd el, ő nem tehet semmiről.-vonta meg a vállát Niall, és ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább. Az ajkam széles mosolyra húzódott, és ezzel egy időben csillant fel Niall szeme is, majd mosolyodott el ő is. Halkan nevetve rugaszkodtam el a lépcsőről, és ugrottam fel Niall ölébe, aki a másodperc tizednyi része alatt ejtette el a macit, és zárt engem a karjaiba. Nem akartam beszélni, azt hiszem, így sokkal jobban a tudtára adtam, hogy megbocsátottam. Száját az enyémre tapasztva szorított magához, nyelve pedig hamarosan utat tört magának, hogy aztán forró csókban forrhasson össze az enyémmel. Szenvedélyesen, vágytól fűtötten csókoltuk egymást, úgy, mintha hosszú idő óta ez lett volna az első csókunk. Az egész testemen remegés hasított végig, amikor Niall a pulcsi alá nyúlva megérintette a csupasz bőrömet. Azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Szükségem volt az érintéseire, a csókjaira, szükségem volt Rá...
Fogalmam sincs, hogy a csókcsatánk milyen hosszú ideig tartott, egyszer csak azt éreztem, hogy végigfutott rajtam a hideg, és ez már nem Niall érintéseinek a hatására. Valószínűleg Niall is észrevette, hogy megborzongtam, mert lassan lecsúsztatott az öléből, és a szemebe nézve simított végig az arcomon.
-Ideje bemenni, mert meg fogsz fázni.-mondta, mire kábultan bólintottam, és felfelé igyekeztem a lépcsőn. Niall felkapta a macit a földről, és cipelte utánam. Belépve elöntötte az arcomat a pír, ahogy a nappaliban ülők szeme mind rám szegeződött, és a cinkos mosoly az arcukon azt tükrözte, hogy mind nézői voltak az előbbi kis műsorunknak odakint. Mire megszólalhattam volna, Niall karja fonódott a derekamra, és mosolyogva nézett a többiekre.
-Mi felmentünk, további jó éjszakát!-intett Niall nekik, mire kaján vigyorral a szájukon visszaintettek. A pillantásom összetalálkozott Rickieével, aki az ajkát harapva kacsintott rám, majd a hüvelykujját felmutatva bólogatni kezdett, mire hangtalanul felnevettem.
Az ágyra huppanva néztem, ahogy Niall letámasztja a macit a fal mellé, és rám nézve indult el felém.
-Idehozod?-mutattam rá, mielőtt még odaért volna hozzám.
-Persze.-bólintott, és visszalépett a medvéért.
-Te jó ég, ennek van súlya!-nyögtem fel, ahogyan a maci a kezembe került. Ahogy ott ültem az ágyon, teljesen kitakart, nem láttam tőle semmit, főleg azt nem, hogy Niall hol van. Kínlódva fordítottam át mellém, és Niall mosolygós arcával találtam magam szembe.
-Tetszik?-kérdezte kíváncsian, mire a medvére pillantottam.
-Irtó aranyos, köszönöm szépen.-mosolyodtam el a gigantikus plüssömre pillantva.-De nem kellett volna.
-Azok után, ahogy viselkedtem, ez a minimum.-kapta el a pillantását, és az ágytakarót kezdte el kapargatni.-Tényleg nagyon sajnálom.
-Tudom.-bólintottam, mire felnézett rám, és a szemében megkönnyebbülést láttam.-Nem haragszok már rád, de azt tudnod kell, hogy nagyon megbántottál, amiért nem bíztál bennem. Teljesen félreértetted az egész helyzetet. Tudod, az a helyzet, hogy Marcus...
-Tudom, hogy Marcus nem akart semmit sem.-vágott bele a mondandómba, és hirtelen azt hittem, hogy már tudja az igazat, de a következő mondata megcáfolta ezt.-Én...gondolkoztam, és rájöttem, hogy túlreagáltam a dolgot. Elöntött a féltékenység, amikor láttam, hogy egy másik férfi van a közeledben, és, én azt hittem, hogy akar valamit tőled, mert ahogy rád nézett...és azt is látom, hogy ez a Marcus sem egy pincébe való típus, hanem inkább az, aki után bomlanak a nők, és...attól féltem, hogy a csábereje rád is hatással lesz.-vallotta be.
-Nem, itt másról van szó, tudod...-kezdtem bele újra, mire megint félbeszakított.
-Tudom! Marcus nem kockáztatná a munkáját, sem a lakberendezői tekintélyét, meg gondolom, hogy van neki valakije, és te csak a barátja vagy, és ígérem, nem leszek többet féltékeny, megpróbálok nem bebeszélni magamnak hülyeségeket, mert tudom, hogy te nem csalnál meg, és...
-Niall!-szóltam közbe erélyes hangon, mire abbahagyta a beszédet, és ijedten rám nézett. Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.-Nekem nincs félni valóm Marcustól, mert előbb csábítana el téged, mint engem...-mondtam, mire Niall értetlen arcot vágott.
-He?-nyögte ki elmésen, mire felsóhajtottam, és halványan elmosolyodtam, majd újból Niall szemébe néztem.
-Marcus nem a nőkhöz vonzódik...-utaltam most már konkrétabban, majd Niallre sandítottam, akinek az arca fokozatosan halványult el, és váltott át pirosból fehérre. Kikerekedtek a szemei, sőt, még a szája is tátva maradt, és lassan fordult felém, majd mikor aprót bólintottam, szó szerint ledőlt az ágyról, és a fejét az ágy keretébe verdeste. Hasra feküdve simítottam végig a fején, mire felemelte a fejét, de a szemei még csukva voltak.
-Te jó isten...én egy állat vagyok. Ó, hogy az a telibe...-mormolt el halkan egy igencsak cifra, és választékos káromkodást, mire szégyen, nem szégyen, felnevettem. Niall kétségbeesett tekintettel nézett fel rám.
-Egy idióta vagyok.-mondta a szemembe.
-Az vagy.-értettem egyet. Láttam rajta, hogy még mindig sokkhatás alatt van, ezért csak szótlanul masszírozni kezdtem a tarkóját.
-Azt hiszem, hogy nekem elnézést kell kérnem Marcustól.-jelentette ki, mire bólintottam.
-Nem tennél vele rosszat.-helyeseltem, Niall pedig bólogatott.-De előtte van még egy kis dolgod.-vontam meg a vállam, mire Niall riadtan nézett rám.
-Micsoda?-kérdezte kerek szemekkel.
-Hát...-ragadtam meg a pólója nyakát, és felhúztam egy apró csókra, majd beleharaptam az alsó ajkába.-...ez.-súgtam kacéran a fülébe, és elhúzódva tőle kibújtam a pulcsiból, ami alatt csak egy szűk topot viseltem. Niall szeme radarként mért végig tetőtől talpig, majd nagyot nyelt, amikor a topom széléhez ért a kezem. A szemembe nézve szexi félmosolyra húzta az ajkát, és feltápászkodva a földről fölém hajolt, ezzel maga alá temetve engem. Pillanatokon belül szája már az enyémet ostromolta, majd onnan a nyakamra vándorolt. Egy kéjes hang szakadt fel a torkomból, ahogy a kezét a hátam alá fúrva közelebb emelt magához, és a csípőnk egymáshoz préselődött.
-Szeretnélek én megszabadítani a ruháidtól.-sóhajtotta két csók között, és nem is kellett sok idő, a topom a földön landolt. Mély levegőt véve térképezte fel immár fedetlen felsőtestemet, és a szájába harapva hajolt fölém újból.-Annyira gyönyörű vagy.-búgta, majd a nyakánál fogva lehúztam magamhoz egy újabb csókért. Fejemet hátravetve engedtem, hogy a szája levándoroljon az államra, nyakamra, a hasamra, majd egészen a csípőmig. Ismerős ujjak simítottak végig a csípőcsontomon, majd az ujjakat egy forró száj követte.
-Ez az írás még mindig igaz...-suttogta a fülembe, és tudtam, hogy a tetoválásomról beszél, amin az előbb egy gyengéd puszit hagyott.
-És az is marad...-feleltem, és egy határozott mozdulattal felé gördültem. Szinte leszaggattam róla a pólóját, majd finom csókokkal hintettem be immár meztelen mellkasát. Minden egyes érintésemkor megemelkedett, és visszasüllyedt a mellkasa, egyre hevesebb ütemben, ő pedig a combomba markolva tartott magán, egészen szorosan hozzá. Fel-le simított a gerincem vonalán, hatalmas tenyerét hol a hátamon, hol a csípőmön éreztem. Édes, puha ajkainak érintése maga volt a mennyország. Csak egy pillanatra kalandoztam el, az is elég volt, hogy újból Niall alatt találjam magam. Lábamat átfonva a dereka körül préseltem neki magam, amennyire csak tudtam, és hallottam, amint egy kéjes morgás tör fel belőle, ahogyan az ágyéka nekem nyomódott. Zihálva, levegő után kapkodva csókolóztunk, simítottuk egymást, kihasználva minden egyes másodpercet, amivel örömet okozhattunk a másiknak. Mint mindig, most is élvezetet nyertünk a másik boldogságában, és ezáltal mindketten boldogok voltunk.
Van egy pont, ahol az ember elveszti a józan eszét, és már nincs sem ereje, sem kedve agyalni, egyszerűen csak élvezi, ami vele történik. Az utolsó képem Niall verejtékben úszó, izmos teste az enyém ellen, szenvedélyes, vad csókjai a számon, és a mindent elsöprő, érzéki érintései a bőrömön. Ez után elvesztettem az irányítást magam felett, véglegesen átadtam magam a gyönyörnek...

(II./36.) Azok voltak a jelek, hogy nem voltak semmiféle jelek...

Sziasztok Drágák!
Ahogy ígértem, még a héten meghoztam a következő részt. Hát, elöljáróban annyit, hogy ez sem az a szokásos rész lett, és remélem a benne levő tartalom nem érint érzékenyen senkit, aki esetleg más véleményen van. Minden esetre én nem akarom senkinek kivívni az ellenszenvét, és nem áll szándékomban megbántani senkit. :)
Ha elolvassátok, érteni fogjátok, miről hadoválok itt :)
Még annyit, hogy szeretném megköszönni az előző résznél a 41 Tetsziket, mert azt hiszem, ennyit még nem kaptam egyetlen részre sem :)
Remélem ez is felfelé fog araszolni lassan, de biztosan :)
Jó olvasást, és várom a véleményeket, mert őszintén kíváncsi vagyok rá! :)
puszi: Dóri :*

Fejemet a kemény ablaküvegnek támasztva bámultam ki a kocsiból, az összes figyelmemet a mellettem elsuhanó épületeknek szentelve. A szemem sarkából észrevétlenül Niallre sandítottam, aki merev arccal nézett maga elé, tekintetét az útra szegezve. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, még az a szokásos, édes mosoly sem volt ott a szája sarkában, amit úgy imádok. Nem nézett felém, így abbahagytam a bámulását, és újból kifelé meredtem az ablakon.
A reggelünk szótlanul, üresen telt, olyan eseménytelenül, és érzelemmentesen, mint még soha ezelőtt. Noha, a karjaiban lelt az álom, és ébredéskor ugyanúgy az ölelésében tartott, egy jó reggelt köszöntésen kívül semmi mást nem kaptam. Én vártam. Nem tudtam, mi tévő legyek, én szólaljak meg elsőnek, vagy hagyjam, hogy először ő kezdjen bele? A másodikat választottam, de úgy látszik, ez a pillanat még nem jött el. Mindketten felöltöztünk, megreggeliztünk a konyhában, Liam, Louis és Harry jelenlétében, akik nyilvánvalóan érezték a vibrálást a levegőben, ezért egy szót sem ejtettek a tegnap estéről. Tudtam, hogy tudták, mi történt, Harry valószínűleg figyelmeztette őket, hogy készüljenek fel, ma mindketten úgy működünk, mint egy időzített bomba. Csak idő kérdése, és valamelyikünk robbanni fog, addig pedig az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb tartják magukat tőlünk.
Niall végül akkor szólalt meg először, és utoljára, amikor kijelentette, hogy elvisz a házhoz. Nem kérdés volt, hanem közlés, és bár először tiltakozni akartam, még mielőtt megtettem volna, rábólintottam. Azt hittem, azért akar ő elvinni, hogy majd útközben megbeszéljük a történteket, ezért is egyeztem bele. Az út a házig csúcsforgalomban is maximum fél óra, amiből már húsz perc eltelt, Niall pedig azóta némán meredt maga elé. Próbálkoztam azzal, hogy sokáig néztem rá, de akár egy pajzs, úgy állta a tekintetem. Aztán megköszörültem a torkom, és fészkelődni kezdtem a helyemen, de ez sem hatott rá. Feladtam. Fogalmam sincs, mire várt, de inkább hagytam is. Biztosan a megfelelő alkalmat keresi, hát akkor had keresse. Majd ha felkészült, és készen áll rá, akkor beszélhetünk. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, de nincs az az isten, amiért én kezdeményeznék ebben az ügyben. Ő viselkedett gyerekesen, ő bántott meg, majd ha végre összeszedte magát, ő is fog bocsánatot kérni. Ezekért a gondolatokért legszívesebben lekevernék magamnak két pofont, mert majd meghalok érte, hogy megszólaljak, de tudom, most az a helyes, ha hallgatok. És most egyszer az életben azt fogom tenni, amit az eszem mond, és nem hallgatok a szívemre.
Egy piros lámpa szakította félbe az utazásunkat, így kénytelenek voltunk megállni, és várni. Idegtépő volt ez a várakozás, és a kínos némasággal vegyülve pedig elviselhetetlenné vált. Muszáj, hogy legyen valami, ami megtöri a csendet, mert itt robbanok fel, helyben. A kezem automatikusan a rádió gombja felé nyúlt, és akkor, váratlanul a gomb helyett Niall kézfejéhez értek az ujjaim. Az érzés sokkoló volt, olyan sebességgel rántottam vissza a kezem, mintha az áram rázott volna meg. Az érintése forró volt, és szinte átáradt belém is a benne felgyülemlett feszültség. Zavartan kulcsoltam össze a kezemet az ölemben, és vártam, hátha most megszólal, de semmi sem történt. Niall ugyan bekapcsolta a rádiót, és pillanatokon belül kellemes zene töltötte be az autót, de egy szót sem volt képes kinyögni. Ez volt az a pont, ahogy elegem lett. Az út végéig mozdulatlanul, London utcáira meredve utaztam, a lehető legmesszebb húzódva Nialltől, és folyamatos tépelődés, és várakozás helyett elmerültem Zayn barátnőjének, és a bandájának az egyik legújabb dalában, ami éppen a hangszórókból szólt.
Amikor az autó lefékezett a ház előtt, Marcus már ott állt, támasztva a saját autóját, és a telefonját tanulmányozta. Elhatároztam, hogy még adok egy utolsó esélyt Niallnek, így mielőtt még kiszálltam volna, felé fordultam. Ugyanaz a merev, és érzelemmentes arc, mint amikor elindultunk. Hát jó. Kicsatoltam az övemet, és kinyitottam az ajtót.
-Köszönöm a fuvart, majd találkozunk.-mondtam ránézve, majd kipattantam a kocsiból.-Szia!-köszöntem oda, és már épp be akartam csapni az ajtaját, amikor Niall felszólalt.
-Lizzie! Várj!-kiáltotta, az anyósülésre támaszkodva. Kíváncsian hajoltam vissza hozzá. Nagy levegőt vett, és a szája széle egy parányit megrándult, majd mielőtt belekezdett volna, átnézett a vállam felett, összeráncolta a homlokát, és hirtelen kifújta a levegőt.
-Hívj fel, ha végeztetek, és eljövök érted.-mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, mire a pulzusom az egekbe ugrott.
-Ne fáradj, majd hazamegyek busszal. További szép napot.-mondtam lebiggyesztett ajkakkal, és izomból rávágtam a kocsiajtót, és sarkon fordultam. Dohogva lépkedtem Marcus felé, miközben hallottam, hogy a motor felbőg mögöttem, majd hangos kerékcsikorgással elhajt. A szemeim szikráztak a dühtől, kedvem lett volna most belerúgni valamibe, vagy összetörni bármit is.
-Ó, jaj...-hangzott fel Marcus vészjósló hangja előttem, amikor odaértem zsebre csúsztatta a telefonját, és fürkészően vizslatni kezdte az arcomat.-Vihar van a Paradicsomban?-kérdezte felvont szemöldökkel, mire lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam lehűteni magam.
-Van nálad valami tömény?-kérdeztem, és ezzel épp elég választ adtam neki.
-Az az egy biztos kislány, hogy amíg velem vagy, te maximum  hígítatlan málnaszörpöt iszol, mint tömény ital.-ölelte át a vállam, és a ház felé tolt.-Bemegyünk, és szépen elmeséled, hogy mi történt, és nem!-emelte fel az ujját-nem mondhatod azt, hogy semmi, mert amit az előbb láttam, az minden, csak nem semmi!-szorított teljesen sarokba. Nem válaszoltam, csak elővettem a kulcsokat, és szótlanul kinyitottam a bejárati ajtót.
-Na, akkor elmondod, mi történt köztetek, amin ilyen csúnyán összekaptatok?-állt elém, az ablakpárkánynak támaszkodva. Mivel odabent nem voltak bútorok, csupán a párkány volt az egyetlen hely, ahova ülni lehetett, és amit Marcus azonnal el is foglalt. Keserédes szájízzel dőltem neki a vele szemben levő, fehér falnak, és a fejemet hátravetve a világ legszerencsétlenebb látványát nyújtottam. Egyszerűen nem volt szívem elmondani Marcusnak, hogy ez az egész miatta van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érzékenyen érintené, és még a végén lelkiismeret furdalása, és bűntudata lesz, amit semmiképp sem akarok okozni neki. Ez csakis egyedül Niallé és az én ügyem.
-Na? Én várok.-fonta össze a karjait a mellén, és türelmetlenül nézett rám, majd az órájára.-Bár mindkettőnknek előnyére válna, ha minél hamarabb elmondanád, mert ez is csak a házból veszi el az időt.-vont vállat aljasan, mire összeszorított szemmel fordultam felé.
-Csak összevesztünk egy kicsit.-mondtam lazán, bár belül még mindig marcangolt az ideg.
-Ahan, eddig világos. De min?-faggatózott tovább, és tudtam, hogy addig úgysem fog békén hagyni, amíg el nem mondom.-Tudom, nem az én dolgom, de gyűlölöm, amikor valaki olyan ideges, hogy már sírni tudna.-lágyult el a hangja.-Csak mondd azt, hogy semmi közöm hozzá, és leszállok a témáról.
Így tovább, Marcus, tedd még ennél is nehezebbé! Kínkeservesen felsóhajtottam, két választásom volt. Vagy őszinte leszek hozzá, és elmondok neki mindent, és ezzel lehet, hogy én is megkönnyebbülök, vagy lerázom, ezzel megbántva őt, és én is sík ideg maradok. Azt hiszem, nem kérdés, hogy melyik lenne a helyesebb választás. Hátamat a falnak döntve a padlóig csúsztam, kezemet a térdemen pihentetve. Marcus oldalra billentett fejjel állt, majd lassan elindult, és helyet foglalt mellettem, ő már kecsesebben, mint ahogyan én leültem. A falnak támaszkodva nézett maga elé, majd rám. Arra várt, hogy erőt gyűjtsek, és belekezdjek a mondandómba. Ó, de hogyan kezdjem? Annyira nem akarom megbántani! Pedig ennek úgyis az lesz a vége.
-Lizzie, ha nem rám tartozik, akkor nem muszáj elmondanod.-hátrált meg a végére, mire ellenkezve megráztam a fejem, és egy mély levegő után belekezdtem.
-Miután tegnap elmentél, Niallel elég csúnyán összevesztünk, mert féltékenységi jelenetet rendezett. Minden rosszat a fejemhez vágott, aztán miután mindketten kellőképpen felhúztuk a másik agyát, kiabáltuk egymással, és én kimenekültem a kertbe, otthagyva Niallt. Azt hiszi, hogy megcsaltam őt...veled.-nyeltem egy nagyot, de nem mertem Marcusra nézni.-Valamiért nem bízott meg bennem, bennünk, nem tudom, és olyan gyerekesen viselkedett, mint még soha. Aznap már nem is beszéltünk, bár este úgy aludtunk, hogy reggelig ölelt, miután felkeltünk, én vártam rá, hogy majd bocsánatot kér, de nem tette meg. Egész reggel hozzám sem szólt, még a kocsiban sem. Az tette be végül a kaput, hogy mikor kiszálltam, még utánam szólt, és akkor azt hittem, hogy bocsánatot fog kérni, de csak azt mondta, hogy ha végeztünk, hívjam fel, és értem jön. Erre felment bennem a pumpa, és rávágtam az ajtót, a többit meg már tudod.-hadartam el a lényeget, majd visszafojtott lélegzettel Marcusra pillantottam, aki merev arccal, és fagyos tekintettel bámult maga elé. Nem pislogott, és az arcáról eltűnt az a mosoly is, ami egy perce még ott virított. Nem szólt semmit, ő is megnémult. Gratulálok, Lizzie, ügyes vagy! A fenébe, tudtam, hogy ez lesz!
-Sajnálom, Marcus.-mondtam halkan, tekintetem a padlóra szegezve.-Kérlek, ne érezd magad rosszul e miatt.
-Ne, ne sajnálj semmit.-legyintett a fejét csóválva.-Én kérek bocsánatot.
-Te?-vontam fel a szemöldököm.-Ugyan már! Az egyetlen, akinek itt bocsánatot kell kérnie, az Niall, amiért olyan kiállhatatlanul viselkedett tegnap. Ne vedd magadra, Marcus, kérlek, nem akarom, hogy bántson! Majd én lerendezek mindent Niallel, ne aggódj.-bólogattam eltökélten.-Lesz még egy kis beszélgetésünk a faragatlan modoráért.
-Lizzie, ne!-szakított félbe Marcus, mire összerezzentem. Mély levegőt vett, majd felemelte a fejét, és kinézett az ablakon.-Tudhattam volna hogy ez lesz.-rázta a fejét csalódottan, mire megsimítottam a vállát.
-Ne okold magad, én sem tudtam, hogy ez lesz, pedig én már régebb óta ismerem Niallt.
-De lehetett volna annyi eszem, hogy kicsit gondolkozok, mielőtt cselekszem.-tépelődött tovább.-Csak az a baj, hogy nekem ez már fel sem tűnik, más srácnak meg igencsak szemet szúr, ha a barátnője mással beszélget, meg nevetgél.
-Marcus, én bízom benned, és tudom, hogy nem érnél úgy hozzám, mert ha igen, akkor azt már megtetted volna.-próbáltam most én nyugtatni őt.
-Ez teljesen így van.-helyeselt.
-Én...nekem be kell vallanom valamit.-hajtottam le a fejem.-Amikor először megláttalak, már akkor szimpatikus voltál. Lehengerlő volt a stílusod, és én azt hittem...szóval, hogy én bejövök neked.-vallottam be, és éreztem, hogy az arcom lángba borul.-De aztán láttam, hogy valószínű, hogy nem vagyok az ideálod, vagy nem is tudom, a lényeg, hogy láttam, hogy nem akarsz hozzám úgy közeledni, mint férfi a nőhöz.-motyogtam zavartan, és igyekeztem nem nevetségessé tenni magamat.-Elfogadtam, hogy nem nézel rám úgy, és meg is könnyebbültem, mert én Niallt szeretem, és senkiért nem hagynám ott.-mondtam, ezt már magabiztosan.-Szóval, azért történt az, hogy úgy beszélgettünk, mint a régi jó barátok, és ezért engedtelek közel magamhoz, mert valami okból fogva bíztam benned.-eközben Marcus mosolygása engem is mosolygásra késztetett.-Viszont Niall csak annyit látott ebből, hogy nagy köztünk az összhang, és...
-Egy féltékeny srác, aki oda meg vissza van a barátnőjéért egyből a legrosszabbra gondol.-fejezte be helyettem Marcus, szinte majdnem szó szerint, ahogy tegnap este mondta Harry.
-Igen.-bólintottam egyetértően.-Szóval, nekem már az elején világos volt, hogy neked nem az olyan típusú lányok jönnek be, mint én.-vontam vállat.-Ezért engedtelek közel magamhoz.-fújtam ki a levegőt, majd Marcusra néztem. Halkan felnevetett, majd a plafonra emelte a tekintetét.
-Tudod, az bánt a legjobban, hogy ez az egész elkerülhető lett volna.-rázta a fejét bánatosan, majd felém fordult, és a szemembe nézett.-Te egy nagyon csinos, és kedves lány vagy, Lizzie, azt azért ne hidd, hogy nem vettem észre.-mosolyodott el félszegen, mire megdörzsöltem a karomat.-És ne gondold azt, hogy veled van a baj, mert nem így van. Niall nem véletlenül van teljesen beléd zúgva, de én...ez olyan nehéz.-bukott előre a feje, miközben beszélt. Láttam rajta, hogy szenved, és valamit nagyon ki akar mondani, csak képtelen rá. Nem erőltettem, csupán kíváncsian vártam, hogy mit szeretne elmondani nekem.
-Szóval, Lizzie...-kezdett bele újra.-Talán megérted, hogy ezt az első találkozáskor ne zúdítottam egyből rád, talán nem. Az a helyzet, hogy nem azért nem vonzódtam hozzád, mert nem vagy vonzó személyiség, hanem azért...mert én más vizeken hajózok.-nyögte ki, de még mindig nem értettem tisztán. Hirtelen felröhögött, kényszeredetten, és újból a plafonra nézett.-Na, ennél ostobábban sem mondhattam volna.-rázta fejét, miközben beharapta a száját. Összeráncolt szemöldökkel meredtem magam elé, és törtem a fejem. Mi az, hogy más vizeken hajózik? Nem lakberendező? Meg mit ért az alatt, hogy nem azért nem vonzódik hozzám, mert nem vagyok vonzó, hanem, mert...te jó isten...Ez nem lehet igaz...vagy mégis? Basszus, hát ez az!
A felismerés villámként csapott belém, úgy éreztem magam, mint aki hangyabolyba ült, bizseregni kezdtem, és hirtelen nagyon melegem lett. Eltátott számít időközben becsuktam, és nagyot nyelve fordultam Marcus felé, aki ugyanolyan lassan fordult felém. A különbség az volt, hogy ő szomorkásan mosolygott, én meg lesokkolva pislogtam.
-Szóval ez azt jelenti, hogy te...
-Igen.-vágta rá.-A férfiakhoz vonzódom.-mondta ki, ezúttal már nyíltan. Nem tehettem róla, de egy pár másodpercig köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam magam elé, mint egy idióta. Hogy a fenébe nem vettem ezt észre? Hiszen a jelek nyilvánvalóak voltak! Mellette nem dobogott hevesebben a szívem, nem rázott ki a hideg, ha hozzám ért, és nem játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne vele csókolózni. Hát ez az... Azok voltak a jelek, hogy nem voltak semmiféle jelek. Én vak! A testem, és a tudat alattim is érzékelte, én meg képtelen voltam észrevenni...de hiszen akkor ez azt jelenti, hogy Marcus tényleg sosem nézett rám nőként, amiből kifolyólag nem kell aggódnom, és tényleg lehetünk barátok! Te jó ég, ha ezt Niall megtudja...már előre várom a reakcióját.
-Ha nem akarsz többet velem dolgozni, csak mondd, és elmegyek.-szakította félbe Marcus az örömujjongásomat, mire kérdőn felvontam a szemöldököm.-Hidd el, én megértem. Ezért nem tudja senki a szakmában, sőt, a családon és a barátokon kívül senki. Sok ember ha megtudná, esze ágában sem lenne egy egy meleg pasassal együtt dolgozni, mert irtóznak tőlünk.-rázta meg a fejét csalódottan.-Neked csak azért mondtam el, mert nem akartam, hogy e miatt legyetek haragban a szerelmeddel. Nem bírnám elviselni, ha miattam feszültség lenne köztetek.-mondta, miközben még mindig nem nézett rám.-Szóval, csak mondd, és már itt sem vagyok. Remélem azért rendeződnek köztetek a dolgok, most, hogy már tudod az igazságot.-mosolyodott el halványan, és már készült, hogy feltápászkodjon a helyéről, amikor megragadtam a karját, és visszarántottam magam mellé, majd szorosan megöleltem. Valószínűleg váratlanul érte a reakcióm, mert elkerekedett szemekkel, és merev testtel ült mellettem. Választ várt, mire hangosan felnevettem, és újból magamhoz szorítottam.
-Eszedbe se jusson, hogy nem akarok többet veled dolgozni. Szerinted honnan szednék még egy ilyen csodás lakberendezőt, mint amilyen te vagy? Nem hiszem, hogy lenne még valaki, aki elviselné a hangulatingadozásimat.-csóváltam meg a fejem, majd Marcus szemébe néztem, aki őszinte hálával a szemében nézett vissza rám.
-Akkor ez azt jelenti, hogy...?
-Miért, mit hittél?-tártam szét a karom, majd felültem a térdemre.-Marcus, ha azt hitted, hogy azzal, mert megtudom, hogy a a saját nemedhez vonzódsz, kirúglak, hát nagyot tévedtél.-mondtam határozottan.-Nem zavar,hogy ilyen vagy, mert ez is te vagy, és nem ártasz senkinek ezzel. Az, aki anélkül megveti a homoszexuálisokat, hogy bármit is tudna róluk, az egy roppant bunkó, és előítéletes ember. Őszintén szólva, én észre se vettem, hogy bármi furcsaság lenne benned.
-Mert igyekszem jól titkolni.-szólt közbe.-Mint már mondtam, jelentősen visszaesne az üzlet, ha kitudódna. Vannak, akik nem tudják megemészteni, hogy ilyen vagyok.-húzta el csalódottan a száját bennem pedig ekkor felvillant egy friss emlék.
-Matt, az öcséd...-kezdtem bele, és amikor ránéztem, rögtön tudtam, hogy beletrafáltam.-Nem tudja elfogadni, igaz?-kérdeztem óvatosan.
-Sajnos nem.-rázta meg a fejét.-Pedig annyi mindent megtettem, de nem sikerült. A szüleim szintén nem tudják elfogadni. Ezért is jöttem el otthonról...nem tudnék ott élni, ahol úgy néznek rám, mint egy leprásra. Bár nehéz colt, de megtettem, és már nem bánom egy percig sem.-vallotta be, és látszott rajta, hogy tényleg így gondolja, azonban az erős szavak mögött mégis ott bujkált a fájdalom. Az biztos, hogy ennek az embernek nagy önbecsülése van, és tartása. Csak ne fájna neki ennyire...
-És nem hiányoznak?
-De...Matt a legjobban.-vakarta meg a homlokát, majd hirtelen felnevetett.-Ha látnád milyen imádni való egy kölyök! Ú, most biztos megölne, hogy ezt mondtam róla, de tényleg az.
-Mennyi idős?
-Idén lesz 16.-sóhajtotta.-Lassan kész férfi lesz belőle.-ábrándozott.-Csak az a kár, hogy én nem lehetek tanúja ennek a folyamatnak.-komorodott újra el, mire az én szám is lefelé görbült, és ösztönösen magamhoz öleltem Marcust.
-Próbálj meg beszélni vele!-tanácsoltam, átérezve valamennyire a fájdalmát.
-Már próbáltam, nem is egyszer. De felesleges időpocsékolás.-legyintett egyet, és reményvesztetten felsóhajtott.
-Én azt mondom, semmi sem lehetetlen, csak igazán akarni kell. Ha fontos, sose add fel a reményt.-bukott ki belőlem.-Napi bölcsesség, Lizzietől.-forgattam meg a szemem, mire Marcus jóízűen felnevetett mellettem.
-Azt mondod?-fordult felém reménykedő pillantással.
-Azt.-bólintottam.
-Neked sosem volt olyan az életedben, amire azt mondtad, hogy lehetetlen?-kíváncsiskodott.
-De, és azt a mai napig lehetetlennek is tartom,de most nem ez a fontos...
-De, mondd csak! Mit tartasz lehetetlennek?-fürkészett érdeklődve.
-Az álmom, amit már lehet, hogy említettem, egy tánciskola.-sóhajtottam ábrándos tekintettel.-De a jelenlegi állás szerint ez sosem fog megvalósulni.
-Ó, dehogynem!-csillant fel Marcus szeme.
-Marcus, még sosem láttál táncolni, és nem vagyok egy hű de nagy táncos. Nem hiszem, hogy képes lennék valaha saját tánciskolát vezetni, meg nincs is rá elég pénzem.
-Na, ezen változtathatunk!
-Min?
-Hogy nem láttalak táncolni.-mondta sejtelmes vigyorral az arcán.-Mit szólnál hozzá, ha pénteken elmennénk valahova? Persze, nem csak mi ketten, hanem jönne Niall is, meg aki még szeretne.-tette gyorsan hozzá.-Rád is rád férne, meg rám is, meg szerintem Niallre is.
-Hétfőn kezdődik a turnéjuk.-vágtam közbe.
-Na és? Az hétfő, addig még lesz két napja kijózanodni.-mondta jókedvűen, mire elmosolyodtam.-Így legalább ti is összébb melegedtek ez után a veszekedés után, és én is szórakozhatok egy kicsit. Már vagy egy hónapja nem voltam úgy igazán szórakozni.-kalandozott el a tekintete, majd hirtelen visszanézett rám.-Na, jó buli lesz, meglátod!-bökött oldalba, mire felnevettem.
-Majd meglátom, Niall hogy viselkedik.-mondtam, és mindketten elnevettük magunkat.
-Remek.-bólintott.-Ja, és figyelj, szerintem semmiképp ne add fel ezt az iskolát!-fogta meg a kezem, majd a szemembe nézett.-Egy egy teljesen reális álom, nem úgy, mint az enyém...
-Én a helyedben pedig a tiedet tartom elképzelhetőbb álomnak!-makacskodtam.
-Á, kizárt.-rázta meg a fejét.
-Dehogynem!-húztam ki magam.-Ha egy tánciskola megvalósítható, akkor egy megromlott családi viszony is helyrehozható.-húztam fel a fél szemöldököm, mire Marcus ajkán pimasz mosoly húzódott végig.
-Rendben...akkor fogadjunk!-ragyogott fel a tekintete.
-Miben?-nevettem el magam.
-Abban, hogy te létrehozod a tánciskoládat, én meg kibékülök a tesómmal.-mondta mosolyogva.
-De ez nem is igazi fogadás.-ráztam a fejem.
-Nem. Ez inkább, ambíció. Egy cél. Fogadalom, mindkettőnknek.-rántott egyet a vállán, és továbbra is a szemembe nézett.
-Rendben, akkor fogadjuk meg, hogy addig megyünk, amíg el nem érjük ezeket!-nyújtottam hevesen kezet Marcsunak, aki nevetve csapott bele a tenyerembe, majd rázta meg a kezem.
-Úgy legyen!-mondta a szemembe nézve.
-Úgy legyen!-bólintottam, majd egyszerre vágtuk el a kezünket.
-Most pedig azt hiszem, ideje lenne munkához látni.-rántott vissza a jelenbe Marcus, és ekkor esett le nekem is, hogy tényleg el kellene kezdeni a ház tervezését, mert ha így haladunk, tíz év múlva sem lesz kész.
-Egyetértek.-bólintottam, majd elfogadtam Marcus felém nyújtott kezét, hogy segítsek felállni a faltól.
Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a helyzet így fog lezárulni. Bevallom, örülök neki, amiért Marcus bevallotta az igazat arról, hogy meleg. Eddig nem ismertem meleg embert, de belőle kiindulva nem lehetnek olyanok, amilyennek a társadalom állítja be őket. Így már kétségek nélkül jelenthetem ki, hogy Marcus is teljesen a bizalmába fogadott, és így, hogy nincsenek közöttünk a természet szőtte akadályok, tényleg lehetünk barátok. Márpedig most van az az idő, amikor mindkettőnknek szüksége van egy barátra, vagy egyszerűen csak valakire, akire támaszkodhat, és akinek elsírhatja a bánatát. Azt hiszem, jobban nem is időzíthetett volna apa ezzel a házvásárlással...

(II./35.) Úgy viselkedett, mint egy irigy kisfiú, akinek hozzányúltak a kedvenc játékához...

Sziasztok Drága Olvasóim!
Meg is érkeztem az újabb résszel, remélem már vártátok :)
Ez most nem a megszokott, boldog rész lett, de remélem tetszeni fog, már amennyire egy ilyen részt lehet szeretni.
Köszönöm, a folyamatosan növekvő nézettséget, és a követők számát Bloglovin-on! :) Nagyon boldoggá tesz!
Úgy terveztem, még ezen a héten hozom a következő részt, hogy minél hamarabb megtudjátok, mi lesz velük. :)
Jó olvasást, puszilok mindenkit: Dóri :*
Ajánlott zene: Bruno Mars - Talking to the moon

A szívem heves dörömbölése a mellkasomban jelezte, hogy szikrázó feszültség van a levegőben, noha erre magamtól is rájöttem, elég volt csak végignéznem Niallen. Zavartan kapkodtam a tekintetemet a három srác között, ahogyan egymásra, majd rám pillantanak, de egyikük sem szólalt meg. Végül Marcus törte meg a kínos csendet, ahogy időközben elengedte a kezem, és egy lépést tett Niallék felé.
-Üdv, Marcus Bennett vagyok.-nyújtott kezet Niallnek, aki gyanakvó arckifejezéssel mérte végig, majd elfogadta a felé nyújtott jobbot.
-Niall Horan.-mutatkozott be Niall is.
-Marcus Bennett.
-Harry Styles.-fogtak kezet Harryvel is.
-Nagy rajongótok vagyok, srácok!-mondta Marcus kedvesen, mire Harry és Niall halvány mosolyra húzták a szájukat.
-Valóban?-kérdezett vissza Niall, a szeme sarkából pedig rám sandított.
-Tudom, ez egy azonos nemű szájából elég furcsán hangzik, így szemtől-szemben, de ez az igazság.-vonta meg a vállát Marcus.-De nyugi, nem fogok visítozni, meg képért, és aláírásért könyörögni.
-Az főképp furcsa lenne.-bólintott Niall, majd ismét rám nézett. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Marcus épp indulni készült, amikor Niall és Harry megérkeztek. Most mondjam neki azt, hogy maradjon még egy kicsit? Legszívesebben azt tenném, de nem magam miatt, hanem Niall miatt. Szerintem ha ők összeismerkednének, nagyon gyorsan megtalálnák a közös hangot, és akár barátok is lehetnek. Azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna, Niall hangjára figyeltem fel.
-Na, és hogy halad a ház?-kérdezte, miközben rám és Marcusra nézett. Marcusszal óvatosan egymásra pillantottunk, és akaratlanul is elnevettük magunkat.
-Hát, ma nem sokat haladtunk vele.-válaszoltam.-De elhatároztuk, hogy holnap délelőtt most már tényleg nekiállunk.
-Hogyhogy nem haladtatok?-húzta fel fél szemöldökét Niall, gyanakvóan vizslatva.
-Lizzie túl fáradt volt, és nem engedtem, hogy kótyagos fejjel fogjon bele bármibe is, mert a végén még elront valamit, és az senkinek nem lenne jó.-világosította fel Marcus Niallt.-Szóval, csak beszélgettünk.
-Értem.-bólintott Niall feszesen.-Jól elszaladt az idő.-jegyezte meg Niall az órájára pillantva.
-Hú, tényleg.-csapott a homlokára Marcus, mikor észlelte, hogy már tíz óra is elmúlt.-Nekem muszáj mennem, további szép estét, örvendek a találkozásnak.-lépett oda Niallhez, és Harryhez kezet fogni, majd visszafordult hozzám.-Akkor holnap reggel kilenc órára a háznál. Ha nem érnék oda időben, csörgess meg.-mondta, mire érthetően bólintottam.
-Kikísérlek.-jelentettem ki, majd az ajtó felé vettük az irányt.
-Sziasztok!-intett vissza még Niallnek és Harrynek, akik nem túl lelkesen, de visszaintegettek.
Megborzongva csattogtam ki a kapuig, Marcusszal a nyomomban. Eléggé lehűlt a levegő az egész napos esőtől, ráadásul hatalmas víztócsák díszítették a járdát, amikbe sikeresen beleléptem. A puha papucsomnak annyi.
-Köszönök mindent.-nézett a szemembe Marcus, mielőtt elindult volna.
-Nagyon szívesen.-mosolyodtam el.-És én is köszönök mindent.
-Ez csak természetes.-rántott egyet a vállán, és még szélesebb mosolyra húzta a száját.-Akkor holnap. Jó éjszakát, Lizzie.-mondta búgó hangon, majd észrevettem, hogy a kezei megrándulnak a teste mellett. Rámosolyogtam, majd kitárt karokkal magamhoz öleltem, ő pedig megsimította a hátam.
-Neked is jó éjszakát, és vigyázz a buszon!-kiáltottam még utána, mikor elindult. A válla fölött visszamosolygott rám, és megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mire bólintottam, és néztem, ahogy távolodó alakját már csak az utcai lámpák fénye világítja meg, majd eltűnik a kanyarban. Sietősen caflattam vissza a házba, a bejárati ajtót nagy hévvel csaptam be magam után, majd lerúgtam a papucsom, és Niall keresésére indultam. Nem kellett sokáig fáradoznom, a konyhában találtam rá, amint a pultnak támaszkodva állt velem szemben. Ujjaival a pulton dobolt, lábait pedig összefonta maga előtt, és a tekintetét le sem vette rólam. Szinte éreztem, ahogy a pillantása lyukat éget a mellkasomba, és fogalmam sincs miért, de nem mentem hozzá közelebb, hanem megálltam a konyha másik végében, és a hűtőnek dőltem.
-Mi fárasztott le?-kérdezte hirtelen, másodpercekkel azután, hogy bejöttem. Kérdőn néztem fel rá.
-Hogy érted?
-Azt mondta, hogy fáradt voltál, ezért nem sikerült haladni a házzal.-emlékeztetett, és akkor rájöttem, hogy az előbb említettekre gondol.
-Ja, igen.-bólintottam rá.-Az egész napos rohanástól purcantam ki, de már jól vagyok.-erősködtem, bizonyítékként még rá is mosolyogtam.
-Azt látom.-válaszolta ridegen, mire a szívem nagyot dobbant a mellkasomban.
-Mi a baj, Niall?-kérdeztem óvatosan, majd közelebb léptem hozzá.
-Miből meríttettél hirtelen energiát?-kérdezte vissza, szemei pedig összeszűkültek.
-Tessék?
-Ahogy elnézem, nagyon egymásra találtatok ezzel a bájgúnárral.-bökött a fejével az utca felé, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa.
-Niall, mi a francról beszélsz?-kérdeztem erélyesebb hangnemre váltva, és Niall elé álltam,a karomat pedig összefontam a mellemen.
-Miről beszélek?-lökte el magát a pulttól, és ő is közelebb jött.-Arról, hogy a gesztusok alapján elég tartalmas délutánotok lehetett. Rád mászott, igaz?-kérdezte a szemembe nézve, én pedig ott helyben semmissé váltam.
-Jézusom, dehogyis!-csattantam fel.-Niall, te most komolyan meggyanúsítasz engem?-mutattam magamra, a szemöldököm pedig a hajam tövéig szaladt.
-Én nem gyanúsítalak semmivel!-vágott vissza, már ő is méregtől elfúló hangon.
-Tényleg?-kerekedett el a szemem.-Pedig képzeld, pont azt csinálod!
-Lizzie, mondd el, bármi is történt! Inkább fájjon, minthogy elhallgass előlem valamit!-tárta szét a karját, szemei pedig dühtől szikráztak.
-Niall, te megőrültél!-horkantam fel a fejemet rázva, éreztem, hogy a vérem egyre forróbb és forróbb lesz, a szívem lüktetését pedig már a tarkómban éreztem. Próbáltam higgadt maradni, de az, amit Niall művelt kezdett teljesen az idegeimre menni.-Mi a fenét valljak be, amikor nem történt semmi?!-tártam most szét én a karom, és még egy lépést tettem felé.
-Akkor mondd, mivel töltöttétek a délutánt?-kérdezte átható tekintettel.
-Teáztunk, és beszélgettünk. Ennyi.-mondtam, hiszen csak ennyi történt. Most valljak be valamit, amit meg sem csináltam? Niall összeszorított szájjal aprókat bólogatott.
-Ahan, szóval teáztatok.-szűrte a fogai között.-Lizzie, kérlek, mondd el, ha hozzád ért.
-Niall, fejezd már be!-kiáltottam rá, most már hangosan.-Nevetségesen viselkedsz, tudod?
-Én vagyok a nevetséges?-bökött magára a mutatóujjával, megbotránkozott képet vágva.
-Túlreagálod a dolgokat, és olyannal gyanúsítasz, ami meg sem történt! Miért csinálod ezt? Talán nem bízol bennem?-erősödött fel a haragom, miközben megsértetten soroltam a kérdéseimet.
-Szóval túlreagálom a dolgokat? Lizzie, szerinted mit gondoljak, amikor egy ilyen kigyúrt nyálgép a barátnőmmel tölt egy délutánt, láthatóan mind a ketten jól érzik magukat, aztán a kapuban meg megölelik egymást?-vonta fel a szemöldökét Niall, nekem pedig ekkora már egy kosárlabda méretű gombóc nőtt a torkomban, ami akadályozott a légzésben. A térdeim remegni kezdtek alattam, nem sok hiányzott, hogy mentem a földre rogyjak. Kapkodva szedtem a levegőt, a szemeim pedig homályosodni kezdtek a bennük összegyűlő könnytengertől. Nyeltem egyet, majd a lehető leghiggadtabban válaszoltam.
-Te azt hiszed, hogy megcsaltalak, Niall?-kérdeztem, miközben igyekeztem elnyomni a hangon remegését.
-Fogalmam sincs!-csattant fel, majd robogó léptekkel kikerült, és a falnak támasztotta a homlokát. Kész. Ennyi volt, én eddig bírtam. Sóhajtva hümmögtem egyet, majd karba font kezekkel Niallhez sétáltam.
-Tehát azt hiszed, hogy megcsaltalak.-jelentettem ki tényszerűen.-Rendben. Azok után, hogy felhagytam mindennel, a régi életemmel, a családommal, és itt maradtam Londonban, Miattad, te azt feltételezed, hogy félreléptem a lakberendezővel, akit még csak egy napja ismerek.-soroltam olyan éllel a hangomban, hogy azzal már ölni lehetett volna.-Fáradt voltam, nem éreztem jól magam, amikor idejött Marcus. Én a házat akartam tervezni,de ő ragaszkodott hozzá, hogy ha ilyen állapotban vagyok, akkor inkább ne nyúlunk semmihez. Ezért leültünk beszélgetni, és teázni. Őszintén jól éreztem magam a társaságában, mert egy jó humorú srác, aki mellesleg figyelmes, és csak úgy mellékesen mondom, hogy esze ágában sem volt hozzám érni, és nekem se hozzá. Dumáltunk, nevetgélünk, és hopp, elszállt a délután. Igen, még a fáradtságom is elmúlt a társaságában.-bólintottam nyomatékosításképpen, majd Niall mögé mentem, aki nem emelte fel a fejét, így a hátának beszéltem tovább.-Tudod miről beszélgettünk?-folytattam megemberelve magam.-Rólad. Elmeséltem neki, hogy hogyan lettünk mi egy pár, azt is, hogy miken kellett keresztülmennünk, hogy itt lehessünk, ahol most vagyunk. Mindent elmondtam neki, és ezzel én is újraéltem minden egyes pillanatát. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretlek, hogy bármire képes lennék Érted. Elmondtam neki, hogy Te kiegészítesz engem, hogy Te mindig ott vagy, ha szükségem van valakire, és azt, hogy Melletted úgy érzem, élek. És nagyon jó érzés volt ezt megosztani valakivel. És tudod mit mondott?-hajoltam közelebb hozzá, bár nem vártam választ.-Azt mondta, hogy azok alapján, ahogy beszéltem Rólad, és kettőnkről, szebb kapcsolatot még kívánni sem lehetne. Sok sikert, és minden lehetséges jót kívánt nekünk a jövőre nézve. Őszintén, mindenféle hátsó szándék nélkül. Ennyi volt.-halkultam el a végére, majd nagy levegőt vettem, és még hozzátettem.-De úgy látszik, mégsem olyan tökéletes ez a kapcsolat, ha a barátom nem hisz nekem. Tudod mit?-emeltem fel az egyik kezem.-Kibaszottul nem érdekel!-csaptam egyet a levegőbe, és kényszeredetten felnevettem.-Ha úgy érzed, nem bizonyítottam még, akkor folytasd ezt tovább, és meglátjuk, mi lesz belőle.-emeltem a plafonra a tekintetem, próbálva megakadályozni a feltörni készülő zokogást. Megkerültem, és bal oldalról álltam mellé.-Csak egyet mondok még. Ez rohadtul fájt!-törtem ki, a hangom pedig elcsuklott.-Fáj, hogy ezt kaptam tőled azok után, amin keresztülmentünk.-ráztam a fejem hitetlenül, és itt már képtelen voltam visszafogni magam. Legördült az első könnycsepp.-Nem tudom, mi ütött beléd, de remélem, ez csak pillanatnyi elmezavarodás, mert ha nem...akkor iszonyúan félreismertelek.-nyeltem egy nagyot, majd elhomályosult tekintettel végignéztem még rajta, és sarkon fordultam. Ekkor egy kéz nyúlt utánam.
-Lizzie, várj...-mondta halkan, rekedtes hangon, felemelve fejét a faltól. A mellkasom szaporán emelkedett, és süllyedt, elfordultam, hogy ne kelljen a szemébe nézni, és kiszakítottam magam a fogásából.
-Hagyj békén.-suttogtam, de ő újra a kezem után kapott.-Csak hagyj...békén-mondtam szinte parancsoló hangon, mélyen a szemébe nézve. Niall pislogott párat, majd lassan lazított a szorításon, és a keze lecsúszott rólam a teste mellé. Ebben a pillanatban elfordultam tőle, és nem törődve a térdem remegésével, rohanni kezdtem. Egy puffanást hallottam csak magam mögött, hátrapillantva Niallt pillantottam meg, amint a földre rogyott, hátát a falnak támasztva, a válla előrebukott, a feje pedig a vállai közé esett. Ez volt az a pillanat, ami megadta az utolsó lökést. Felmordulva törtem ki a bejárati ajtón, és bukdácsoltam le a lépcsőn, az utolsó fokon megbotlottam, és kemény földre zuhantam. Csak a szúró fájdalmat éreztem, kívül is, és belül is. Lassan tápászkodtam fel, közben folyamatosan sírva. Hideg szél fújt, ami még fagyosabbá tette könnyáztatta arcomat. Nem érdekelt, hogy fázok. Az sem érdekelt, hogy a térdem, amire ráestem lüktetett az égő fájdalomtól. A szívem fájdalma minden egyéb mást elnyomott, és csak azt éreztem, hogy belülről megsemmisülök, elporladok. Reszketve botorkáltam el az udvarban az első padig, majd lezuttyantam rá, és újból kitört belőlem a bőgés. Hisztérikusan hüppögtem, olyan érzés volt, mintha be akarna szakadni a mellkasom, és soha többet nem tudnám abbahagyni a sírást. Felhúztam a térdem, átkarolva azt ráhajtottam a homlokom, és hagytam, hogy kiszabaduljanak belőlem az érzelmek.
Kételkedik bennem. Mindazok után, amin keresztülmentünk, egymásért, egy ilyen esettől meginog a bizalma. Neki? Hiszen kettőnk közül ő lépett félre az exével! Megbocsátottam neki, mert tudom, hogy szeret, és én is szeretem. Ez nem elég bizonyíték neki? Mit tettem, amiért így viselkedett velem? Én nem ilyennek ismertem Niallt. Sosem rendezett még ekkora féltékenységi jelenetet, jó, mindig elkergette azokat a pasikat, akik a közelembe merészkedtek, amiken még jókat nevettem, egészen idáig. Ahogyan Marcust méregette, olyanfajta dühöt láttam a szemében, mint még soha. Úgy viselkedett, mint egy irigy kisfiú, akinek hozzányúltak a kedvenc játékához. De ez még mindig nem mentség arra, hogy így beszéljen velem! Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőle ezt a szokatlan agressziót, de minden esetre nem szeretném, ha többet mutatkozna ez az énje. Én azt a Niallt szeretem, aki kedves, vicces, és úgy bánik velem, mintha én lennék a világon a legnagyobb kincse. A gyengéd, és törődő Niall az igazi, nem ez a bunkó. Tudom, hogy mindenkinek több énje van, és lehet, hogy Niallnek ez a mérges énje. Egyszer láttam eddig teljesen kikelni magából, amikor a bálon az a férfi meg akart erőszakolni, és akkor Niall nekiment. Az volt az a pillanat, amikor láttam őt igazán dühösen, de akkor csak hálás voltam neki, amiért megmentett. Most viszont megijedtem tőle. Tudom, hogy engem sosem bántana, tettel biztosan nem. Szóval pedig úgy is okozhat fájdalmat, hogy nem tud róla, csak véletlen kicsúszik a száján. Most ez történt, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt nem tudatlanul csinálta. Szerintem teljesen tisztában volt vele, mit beszél, sőt, úgy látszott, még vissza is fogja magát. De miért? Mi történt, ami ezt váltotta ki belőle? Ó, bárcsak tudnám! Legszívesebben visszarohannék hozzá, és teljes erőből szorítanám magamhoz, de képtelen lennék most erre. Túlságosan is megbántott, és félek, hogy egyikünk sem elég higgadt ahhoz, hogy ezt megbeszéljük, és csak még nagyobb veszekedés kerekedne ki ebből. Inkább maradok még itt a padon kucorogva, és jól kisírom magam, ahol senki sem hall, és lát, amíg meg nem nyugszok annyira, hogy újra egy légtérben legyek vele.
Lábdobogás hangja ütötte meg a fülem. Lassan emeltem fel a fejem, amibe a legapróbb mozdulattól is belenyilalt a fájdalom. Hát persze, ha sokat sírok, mindig elnehezedik a fejem. A sötétben egy alakot láttam felém közeledni, bár azt nem tudtam, ki volt az, csak a körvonalai rajzolódtak ki a gyér éjszakai fényben. Ahogy közelebb ért, láthatóvá vált a göndör haj a feje tetején, és széles vállai, amiből azonnal felismertem. Megfontolt léptekkel haladt felém, a kezében pedig egy összehajtott plédet tartott.
-Leülhetek?-kérdezte óvatosan, ahogy megállt a pad szélénél. Bólintottam, mire helyet foglalt, és felém nyújtotta a puha takarót.-Ezt terítsd magadra, mert megfázol.-mondta aggodalmas hangon, és átadta a plédet. Ahogy a kezünk összeért, akkor vettem csak észre, hogy az enyém jéghideg az övéhez képest. Magamra csavartam a takarót, és máris éreztem, hogy a testem kezd felmelegedni.
-Köszönöm.-mondtam szinte suttogva.-Ez elég ironikus, nem?-horkantam fel.
-Micsoda?-kérdezte szembe fordulva velem.
-Az, hogy bármikor összeveszünk, te jössz utánam.-mondtam, majd szorosabbra húztam a plédet.
-Bárcsak ne kellene utánad jönnöm, mert az azt jelentené, hogy minden rendben van.-csóválta meg a fejét Harry, majd a szemembe nézett.-Abból, amit odabent láttam, elég komolyan összevesztetek, ugye?-kérdezte óvatosan, vészjósló hangon.
-Igen.-bólintottam keserűen.-Mondd, miért kellett úgy viselkednie, mint egy bunkó állat?-csattantam fel.
-Nyugi, Lizzie, ne idegesítsd fel magam újra!-tette a térdemre a kezét Harry, tekintetét pedig mélyen az enyémbe fúrta. Mély levegőt vettem, és visszadőltem a pad szélének, majd felnéztem a borús, felhős égboltra, ahol egyetlen csillagot sem láttam ragyogni.
-Nem értem, Harry, miért csinálta ezt.-szólaltam meg halkan, még mindig az eget bámulva. Harry nagyot sóhajtott.
-Nem volt jó hangulatban.
-Hát, azt észrevettem.-biccentettem egyet a fejemmel.-De ez még mindig nem jogosítja fel arra, hogy úgy beszéljen velem, mint a kutyával!
-Lizzie, Niall nem mondta?-kérdezte hirtelen, én pedig értetlenül felhúztam a szemöldököm.
-Mit kellett volna mondania? Miután kikísértem Marcust, és visszamentem, csak azt hajtogatta, hogy áruljam el, mi történt köztem és Marcus között, és összevesztünk.
-Szóval nem mondta.-jegyezte meg Harry hümmögve.
-Harry, ne idegesíts fel, mondd, mit kellett volna mondania!-parancsoltam rá a göndörre, aki védekezőn maga elé emelte a kezét.
-A turnét meghosszabbították.-bökte ki, én meg úgy éreztem, fejbe vágtak.
-M-micsoda?-dadogtam, és közelebb hajoltam hozzá, mint aki nem hallotta jól.
-Ősz közepén is lett volna egy turnénk, de a menedzserünk ma közölte velünk, hogy sokkal jobban megérné, ha összevonnák a két turnét, és így ősszel már csak az új albumra tudnánk koncentrálni, ami télen fog megjelenni.-világosított fel Harry, és kénytelen voltam megkapaszkodni a pad szélében, különben leszédültem volna róla.
-Me-mennyi idővel lesz hosszabb?-kérdeztem olyan halkan, hogy a hangom csaknem elhalt út közben. Harry nagy levegőt vett, majd újra rám emelte a tekintetét.
-Még két héttel.-sóhajtotta, én pedig éreztem, hogy a torkom összeszorul, és újból kitör belőlem a zokogás. A tenyerembe temettem az arcom, és nem érdekelt, hogy ki van mellettem, megint sírtam. Harry egyből magához húzott, és védelmezően átölelt.
-Ne sírj, hé, css, Lizzie, be fogsz lázasodni!-próbált nyugtatni, és megtartani a karjában, de mindhiába. Olyan voltam, mintha egy rongybabát tartott volna a kezei között. Már csak ez hiányzott mára, még egy rossz hír. Harry percekig próbált megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Mikor már teljesen kiszáradtak a könnycsatornáim, és valamiképp visszanyertem az önuralmat a testem fölött, abbamaradt a sírásom. A szememet dörzsölgetve bújtam ki Harry öleléséből, és dőltem hátra a padon, lehunyt szemmel, és mély levegőket vettem. Muszáj volt összeszednem magam.
-Mégis honnan jött ez a képtelenség?-kérdeztem, és próbáltam felháborodott lenni, de annyi erőm sem volt, hogy a fejem felemeljem, nemhogy dühöngjek.
-Fogalmam sincs, de szívesen szétrúgnám a seggét annak, aki kitalálta.-válaszolta Harry ingerülten.-Mind kiakadtunk, amikor megtudtuk, de a legjobban Niallt viselte meg.-mondta, én pedig erőt vettem magamon, és felé fordultam, majd kinyitottam a szemem, és tovább hallgattam, mit mond.-Egész hazafelé úton dühöngött, és amikor hazaértünk, és meglátott azzal a pasival, na az végleg betette neki a kaput.
-De semmi se történt, Harry.-bizonygattam, habár felesleges volt.
-Én hiszek neked, Lizzie, és Niall is hisz.-nézett a szemembe, és úgy tűnt, őszintén beszél.-Csak tudod, Niall már alapból ideges volt, amikor hazajöttünk, nagyon-nagyon ideges, és mire gondoljon egy olyan srác, aki halálosan szerelmes a barátnőjébe, amikor a lányt egy igencsak jóvágású pasival látja meg? Még ha nem is történt semmi, akkor is látszott rajtatok, hogy jól éreztétek magatokat, és ez pont elég volt Niallnek, hogy elveszítse a fejét.
-Az bánt a legjobban, hogy nem bízik bennem.-szúrtam közbe elkeseredetten.
-Dehogynem bízik!-vágta rá Harry.-Ez az egész nem rád irányult, hidd el nekem. Ha nem cseszte volna fel az agyát már alapból ez a turné, nem bosszantotta volna fel ennyire a szitu.
-De akkor se rajtam töltse ki a mérgét!-akadékoskodtam továbbra is, mire Harry sóhajtva megrázta a fejét.
-Lizzie, én teljes mértékben megértelek téged.-simította meg a térdem.-De Niallnek szüksége van rád. Figyelj csak, már így is letargiába esett, hogy itt kell hagyjon téged két hétre, hát még most, hogy megtudta, nem két hét lesz, hanem négy.-mondta, majd hirtelen felnevetett.-Én tényleg nem értem, hogy szerethet valaki annyira egy embert, hogy ennyire nem tudjon élni nélküle, de Niall így szeret, és ezt te is tudod, csak néha előjön belőle a gyerek, főleg, ha szerelemből van szó.-magyarázta.-El ne mondd neki, hogy ezt mondom, de tudom, hogy Niall tud nagyon férfiasan viselkedni a szerelem bizonyos terein, máskor viszont olyan, mint egy fiatal kis srác, aki nem tudja, mi tévő legyen.-próbált jobb belátásra bírni, én pedig önkénytelenül is elmosolyodtam. Pont ugyanezen gondolkoztam én is nemrég.
-Még szerencse, hogy a férfias énjét többet tapasztaltam, mint a kisfiú énjét.-szóltam közbe, mire Harry halkan nevetni kezdett.
-Ugye nem fogod elhagyni?-kérdezte Harry reménnyel teli hangon.
-Eszem ágában sincs elhagyni.-jelentettem ki határozottan, mire Harry megkönnyebbülten felsóhajtott.-Csak rosszul esett, amit csinált, ennyi.-vontam meg a vállam.
-Akkor megnyugodtam.-dőlt hátra a padon, majd hirtelen felhorkant.-Most nem tudom eldönteni, hogy ez előny, vagy hátrány, hogy ha összevesztek, én teszek rendet köztetek.
-Hát nem tudom...talán értékelném, ha egyszer Niall oldaná meg a problémáját, nem mást küldene helyette.-húztam el a számat.
-Nono, ez nem így van!-rázta meg a mutatóujját Harry előttem.-Nem ő küldött, magamtól jöttem. Magam sem tudom miért, de kötelességemnek érzem rendet tenni köztetek.
-Á, szóval magadtól vagy ilyen jólelkű.-mosolyodtam el.-És mondd, Niallel is beszéltél már?
-Persze, azzal kezdtem, hogy jól megmostam a fejét, és elküldtem, hogy higgadjon le.-mesélte, mire elnevettem magam.-Azonnal utánad akart jönni, de okulva a múltkori alkalomból jobbnak láttam, ha mégsem jön ki hozzád. Belőletek kinézném, hogy egymásnak estek, és még jobban eldurvul a helyzet.-harapott bele az ajkába.
-Az biztos, hogy nem esnénk egymásnak,de azt már nem garantálhattam volna, hogy nem veszünk össze még jobban.-érettem egyet Harry gondolatmenetével, mire ő is bólintott.
-Na igen. Minden esetre, megkérdezem még utoljára: Lenyugodtál?-kérdezte.
-Igen, amennyire le tudtam.-bólintottam.-Nemsoká visszamegyek a házba, csak még egy kicsit ülök itt kint.-húztam össze magamon a plédet, Harry pedig feltápászkodott, és megsimogatta a vállam.
-Ahogy szeretnéd.-húzta félmosolyra az ajkát.-Én akkor bemegyek, megnézem, egyben van-e még a ház, meg Niall is.-mondta, mire biccentettem, majd újból felnéztem az égre, miközben hallgattam Harry lépteinek hangját az éjszaka csendjében...
Mélyeket szívtam a tiszta, esti levegőből, behunytam a szemeimet, és próbáltam kiüríteni az agyamból minden rosszat. Próbáltam megemészteni a hallottakat, és a történteket. Amikor a meghosszabbított turnéra tévedtek a gondolataim, ismét megkörnyékezett a sírógörcs, de ezúttal visszafogtam magam. Ez hihetetlen...négy hétig nem láthatjuk egymást. Két hétbe is belebetegedtem volna, nemhogy négybe! Te jó ég, fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni. Tudom, hogy ha mindketten kijózanodtunk Niallel, okvetlen beszélni fogunk erről. De nem ma éjszaka. Ehhez túl kimerültünk már mindketten. Habár Harry monológja valamivel enyhített a Niall iránti haragomon, még mindig fáj, amiket a fejemhez vágott. Reggelre talán kialussza magát, és meg tudjuk ezt higgadtan beszélni. Addig is jobb, ha nem szólunk egymáshoz, talán újra lángra lobbanna a bennünk szunnyadó harag, és sértettség parazsa, amiből semmi jó nem sülhet ki...
Úgy egy órával Harry távozása után én is úgy döntöttem, hogy ideje bemenni. Igaz, majdnem jéggé fagytam, mégis jót tett, hogy kit voltam, mert az érzékeimet teljesen lehűtötte, és újból visszatért a délutánt köddé vált fáradtságom is.
Annyi erő volt még bennem, hogy átöltözzek Niall egyik méretes pólójába, és becsoszogjak a hálószobánkba. Összeszorított szájjal nyitottam ki az ajtót, mert nem tudtam, mi vár odabent. Bekukucskáltam az apró résen, odabent sötét volt, és csend. Szélesebbre tártam az ajtót, és belépve Niall egyenletes szuszogását hallottam meg, és láttam, ahogy az ágy végében fekszik, háttal nekem. Az én helyemen aludt el. Hang nélkül becsusszantam mellé az ágyba, és bebújtam a meleg paplan alá. Nyitott szemmel bámultam magam elé a sötétben, és hallgattam, ahogy Niall békésen lélegzik mellettem. Erős késztetést éreztem arra, hogy felé forduljak. Belül egy hang azt súgta, hogy nem szabad most hozzá érnem, megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen azért, amit velem tett. Ez volt a büszke, feminista énem. Egy másik, szerelmes énem pedig magához akarta húzni, és végigcsókolni a száját, simogatni az arcát, bele akart túrni a hajába, és érezni  az érintését. Mindennél jobban vágytam rá, de mégsem tettem. Két démonom vívott odabent csatát, és úgy tűnt, ez egyszer a büszkeség győz. Nem fordultam felé, hanem amilyen messzire csak lehet, elhúzódtam tőle, és éberen vártam, hogy végre a szememre jöjjön az álom, de a bennem tomboló érzelmek hadától képtelen voltam elaludni. Erőszakosan szorítottam össze a szemem, és szinte kényszerítettem magam, hogy aludjak.
Hirtelen megmozdult a takaró mellettem, és pillanatokon belül egy meleg testet éreztem az én fagyos, kihűlt testem ellen. Fél kézzel átölelte a derekam, és szorosan magához húzott, arcát a nyakamba fúrva. Visszafojtottam egy feltörni készülő nyögést, és a hátam teljesen a mellkasának taszítottam. Akár a tűz és víz, olyan volt a testünk érintkezése. Neki forró, puha volt a bőre, az én hideg, merev bőrömmel szemben. Leírhatatlan érzés volt, amikor megölelt. Próbáltam eltolni magamtól, vagy kibontakozni az öleléséből, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Éreztem, ahogy a meleg újra átjárja a testem, a szívverésem pedig visszaáll a normális tempóra. Lehunytam a szemem, és én is egyenletesen kezdtem venni a levegőt. Nem tiltakoztam...többé nem...