2013. április 28., vasárnap

(II./22.) Nélküled elveszek...

Sziasztok Drága Olvasók!
Itt is volnék az új résszel, de először is hatalmas köszönettel tartozom, amiért túl léptük az 50 ezer(!!) látogatót! Hihetetlenek vagytok, nagyon szépen köszönöm! A kommentek és pipák száma kicsit csökkent, de remélem, azért tetszik, és majd új erőre kaptok. Ne haragudjatok, de lehet, hogy a következő rész sokat fog késni, mert jövőhéten vizsgám van, és arra kell magolnom.:/ Na, nem is húzom tovább az időt, itt a rész, jó olvasást, szeretettel várom a visszajelzéseket! :)
puszi : Dóri :*
Ajánlott zene: Taylor Swift - Safe and sound

Nyirkos, hűs levegő érintette meg a bőröm, ahogy kiléptünk a hatalmas terminál ajtóin. Az égen esőfelhők hada sorakozott, elrejtve a melegséget sugárzó napot, és szinte érezni lehetett, hogy nem sok idő múlva leszakad az ég. Mélyet szippantottam az esőillatú levegőből, és halványan elmosolyodtam. Üdv újra itthon!
Mintha csak a fejembe látna az időjárás, ugyanis egy pillanaton belül kövér esőcseppek csattantak szét az aszfalton, és szánkáztak végig a bőrömön. A pulcsinkat a fejünk felé tartottuk, úgy rohantunk át a nem messze álló taxisorhoz. Bepattantunk, még mielőtt jobban eláznánk, és a hazafelé kértük a fuvart. Fejemet az ablaknak döntve merültem el London utcáinak tanulmányozásában. Errefelé úgy látszik, nem zavarja az embereket a zuhogó eső, hiszen a járdák telve vannak emberekkel, akik színes esernyőkkel, vagy esőkabátokban sietnek valahova. Pár órával ezelőtt még a malibui homokban sütkéreztem, élveztem a kaliforniai napsütést a bőrömön. Most pedig egy taxiban ülök, oldalamon a szőkeséggel, aki elgondolkodó arckifejezéssel mereng ki az ablakon, miközben odakint úgy esik, mintha dézsából öntenék. Nem beszéltünk, sem mi, sem Harry, aki csatlakozott hozzánk. Tudtuk, hogy ezzel a hétvégével véget ért a pihenés, és a semmittevés. Holnaptól újra várja őket a kemény munka, a próbák, a szokásos rohanás. Újból kevesebb időt fogunk együtt tölteni, lehet, hogy csak esténként fogjuk látni egymást, vagy egy mondatot tudunk csak váltani 24 óra alatt. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak lenne inkább hétköznapi srác, ugyanilyen mesés hanggal, és mély érzésekkel...bárcsak tényleg úgy tudnánk viselkedni, mint a normális, hétköznapi párok. De tudom, hogy ez lehetetlen, mert Niall alapból nem hétköznapi, és nem is akarom, hogy másmilyen legyen. Ő választotta ezt az életet, vállalta a hírességgel járó következményeket, amikkel most kénytelen megbirkózni. Talán ő maga sem gondolta még régen, amikor a szobájában ülve gitározgatott, és énekelgetett, hogy egyszer, a közeljövőben nem tud úgy elmenni a boltba bevásárolni, hogy ne jelennének meg azonnal a paparazzik, és a sikítozó rajongók. Mennyivel könnyebb lenne neki mindezek nélkül, de sajnos ez ellen nem tud mit tenni...el kell fogadnia, és meg kell tanulnia együtt élni a helyzettel.
-Megérkeztünk.-szólalt meg Niall, amikor a taxi lelassított a ház előtt. Bágyadtan néztem fel a magas, sövénnyel körülvett épületre, ami jelenleg az otthonom volt. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam elhessegetni az aggódó gondolatokat, amik a visszatérésünkkel együtt furakodtak be újra a fejembe. Niall állt meg az ajtó előtt, egy nagy, fekete esernyővel, és illedelmesen kisegített a kocsiból, majd az ernyő alá bújva céloztuk meg a kaput, amíg Harry a költségeket rendezte.
Fújtatva dőltem bele a puha, friss illatú ágyneműbe, és magamba szívtam az otthon kellemes illatát. Megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajtam, úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Féltem, hogy minden ugyanott fog folytatódni, ahol abbahagytuk, mielőtt elmentünk. Nem akarom elengedni magam mellől Niallt, hiszen most kaptam vissza. Szeretnék minden percet vele tölteni, amit csak lehet. Hirtelen besüppedt mellettem az ágy, és egy lágy érintést éreztem meg a hátamon.
-Mi bánt, életem?-kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában, miközben a mellkasára húzott, és  megpuszilta a fejem. Nyöszörögve fúrtam arcom a vállába, ujjaimmal ragaszkodón kapaszkodtam belé.
-Mi lesz velem, ha nem láthatlak?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Hogy érted ezt?
-Niall, mindketten tudjuk, hogy iszonyatosan elfoglalt leszel az elkövetkezendő két hétben...utána pedig turnézni mész, újabb két hétig. Egy hónap. Ennyi ideig nem foglak látni.-soroltam, igyekezve uralkodni hangom remegésén.-Niall, nekem csak te vagy itt, nélküled elveszek. Én bele fogok bolondulni, ha nem láthatlak egy hónapig!-néztem a szemébe reményvesztetten.
-Jaj, drága Lizzie.-ölelt magához szorosan, fejét a hajamba fúrva. Felült az ágyon, engem pedig maga felé fordított, és két tenyere közé simította a kezeimet.-Figyelj rám. Megígérem neked, hogy nem hagylak magadra. Tudod, hogy ez a két hét kicsit húzós lesz, de amennyi szabadidőm lesz, azt mind veled szeretném tölteni, kettesben. Amúgy meg itt van Rickie, és Eleanor is, akikhez bármikor fordulhatsz, akármi van. Nem vagy egyedül, és nem is leszel. Ami pedig a turnét illeti, hidd el, én is bele fogok pusztulni, már most rossz, hogy tudom, két hétig nem érinthetem meg a csinos kis arcod. De biztos vagyok benne, hogy ki fogjuk bírni, te is, én is, és miután letelik a két hét, legalább egy napig nem foglak elengedni.-mosolyodott el a végére, szavai pedig kicsit megnyugtattak engem is.
-Megígérd, hogy nem fogsz elhanyagolni?-kérdeztem, hangom könyörgő volt.
-Megígérem.-bólintott, majd végigsimított az arcomon, és gyengéden megcsókolt.-De most ha nem bánod, még kiélvezném ezt a pár szabad órát. Mit szólsz hozzá?-húzta fel fél szemöldökét, sejtelmes vigyorral az arcán.
Hittem neki. Őszintén reméltem, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt ő elmondta.El is döntöttem, hogy nem fogok most ezzel foglalkozni, ráérek majd akkor agyalni, amikor ő nem lesz itt, meg amúgy sem tudnék józanul gondolkozni, miközben ajkai épp a nyakamat súrolják végig.
-Lizzie...lenne itt még valami.-állt meg egy pillanatra, és úgy tűnt, valami fontosat szeretne mondani.
-Igen?-ültem fel, hogy szemünk egy vonalba kerüljön.
-Tudod, a hétvégénk előreláthatólag szabad lesz, és arra gondoltam, hogy hazaugranék Mullingarba...-mondta, mire bólintottam. Szóval mégsem töltjük együtt a hétvégét. Na de nem baj majd legközelebb...-És te is velem jöhetnél.-fejezte be, és egy kis idő múlva eljutott a tudatomig a szavak jelentése. Felcsillanó tekintettel néztem a szemébe, akaratlanul is fülig szaladt a szám, és nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Ha ez az, amire gondolok, akkor itt helyben agyoncsókolgatom.
-Szóval, úgy érted, hogy...?-sziszegtem a fogaim között, várva arra, hogy Niall megszólaljon.
-Igen, úgy. Szeretnélek bemutatni a családomnak.-bólintott egyértelműen-szerintem itt az ideje, hogy megismerd anyuékat..persze, csak ha nem tartod korainak, és te is szeretnéd.-vakargatta meg az állát zavarában. Egy pillanat erejéig nem tudtam, hogy most mit is csináljak. A szívem vadul dörömbölt a mellkasomban a tudatra, hogy Niall szeretne bemutatni a családjának. Eddig nem is nagyon gondolkoztam ezen, épp elég volt az, hogy együtt vagyunk, a magunk kis világában. De ez, hogy azt szeretné, találkozzak az élete többi fontos szereplőivel, igazán megtisztelő, és komoly dolog. Az ember nem mutat be csak úgy valakit a szüleinek, hacsak az a valaki nem tölt be jelentős szerepet az életében. Azt hiszem, ennél jobban már nem is szerethetem. Vagy mégis? Fogalmam sincs. Egyet tudok biztosan, hogy most repülni tudnék, olyan boldog vagyok.
-Na, mit mondasz?-hallottam meg kíváncsi hangját, észre sem vettem, hogy elragadott a képzeletem, és megvárattam a válasszal.
-Örömmel elmegyek veled Mullingarba.-bólintottam, a lehető legszélesebben mosolyogva. Niall arca kivirult, és mintha egy tonnás kő esett volna le a szívéről, akkorát sóhajtott.
-De örülök!-mondta, majd magához húzott, és egy lágy puszit adott az arcomra.-Féltem, hogy nemet mondasz.
-Ugyan miért mondtam volna nemet?-emeltem fel rá a tekintetem, miközben az ölében feküdtem.
-Nem tudom...korainak tartottad volna még, vagy nem lett volna kedved hozzá például.-vonta meg a vállát.
-De buta vagy.-nevettem fel.-Örülök, hogy megismerhetem a családodat. Bár, egy valamitől kicsit tartok...
-Mitől?-kérdezte ijedten.
-Mi van, ha nem kedvelnek majd? Ha azt hiszik, csak kihasznállak?-húztam el a számat kétségbeesetten. Ez a lehetőség csak most jutott eszembe.
-Ne viccelj már!-fogta meg a kezem, majd felhúzott, magával szembe.-Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak, mert téged nem lehet nem szeretni.-mondta mosolyogva, mire kicsit elpirultam.-A másik, meg látják, hogy boldog vagyok veled, és ha ki akarnál használni, már rég megtetted volna...Vagy ha mégis ez a terved, akkor nem bánom, csináld, legalább addig is élvezhetem, hogy veled lehetek.-rántott egyet a vállán, miközben komolyan beszélt, noha tudtam, hogy ilyen még csak meg sem fordult a fejében soha.
-Basszus, most lebuktam.-vágtam megsemmisült fejet.-Lelepleződött a szándékom, ezek után hogy fogok majd a szemedbe nézni, vagy megcsókolni anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásom lenne?-kaptam a szám elé a kezem, mire Niall felkacagott, és megragadva a derekam közelebb húzott magához.
-Hát így.-mondta oldalra hajtott fejjel, és a következő pillanatban puha szája már az enyémen pihent. Lehunyt szemmel simítottam végig a nyakán, majd fel a tarkóján, egészen a hajáig. Élvezettel túrtam bele szőke tincseibe, miközben mellkasunk egymásnak feszült, és szája vadul tépte az enyémet. Egy jóleső nyögés szakadt fel belőlem, ahogy a fenekembe markolva teljesen az ölébe húzott, és tenyere a pólóm alá csúszott. Érintése nyomán felforrósodott a bőröm, mikor a melltartóm kapcsához ért, és egy mozdulattal pattintotta ki, egész testemet átjárta a kellemes bizsergés. Végigcsókolt az állam vonalán, fejemet hátrahajtva engedtem, hogy kényeztessen. Épp, amikor gyengéd csókokat lehelt a nyakamra, felcsendült a szoba másik végében lévő telefonom.
-Fel ne vedd.-suttogta két csók között.
-És ha fontos?-kérdeztem, majd kuncogni kezdem, ahogyan a nyakamba szuszogott.
-Ha fontos, majd visszahív később.-válaszolta, miközben puszikat hagyott a kulcscsontomon. Megráztam a fejem, és újból átadtam magam az érzésnek. Niall eldöntött az ágyon, és felém hajolva segített ellazulni. Csakhogy, az a rohadt telefon kitartóan csengett, egymás után folyamatosan. Mérgesen nyögött fel, és nézett a szemembe, vágytól ködös tekintettel.
-Muszáj lesz felvennem, ez tényleg fontos lehet.-simítottam végig az arcán bocsánatkérőn, majd egy gyors csókot lehelve formás ajkaira legördültem az ágyról, és előkotortam a telefonom a pulcsim zsebéből. A kijelzőn apa képe villogott, bármikor máskor örömmel vettem volna fel, ezúttal azonban mérgesen szóltam bele.
-Szia, apa.-sziszegtem a fogaim között.
-Szia, kincsem! Miért nem vetted fel hamarabb, valami baj van, vagy esetleg zavarok?-faggatózott egyből.
-Hát, ami azt illeti, nem a legmegfelelőbb időpontban hívtál.-húztam el a szám az ágyon könyöklő szőkeségre fordítva a tekintetem, aki sértődötten feküdt keresztbe az ágyon.
-Sajnálom, drágám, és hidd el, hívnálak én máskor, de egy nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani neked.-szabadkozott, a mondat második részét hallva, pedig meghűlt a vér az ereimben. Apa csak akkor beszél így, ha valami baj van. Istenem, ugye nem vele történt valami? Vagy Melanieval?
-Minden rendben, Lizzie?-hallottam meg apa kétségbeesett hangját.
-Persze, igen.-bólogattam, ám hangom remegett, szörnyen ideges lettem, a szívem is a torkomban dobogott.-Hallgatlak.-mondtam, majd az ágyhoz sétáltam.
-Szóval, Lizzie...tudod, még mindig nem sikerült itthon munkát találni, és a kapcsolatom Melanieval is rosszabb, mint bármikor máskor.-hangja gondterhelt volt, éreztem, hogy itt nagy a baj.-Nem tudom, emlékszel-e, de régebben említettem, hogy van egy lehetséges megoldás, de még akkor nem árultam el, mert nem volt biztos, hogy sikerül. Szóval, azért hívtalak, hogy elmondjam, sikerült.-sóhajtotta.
Ez után a mondatok egymás után, szünet nélkül hagyták el a száját, egyre lelkesebben beszélt, tervezett, mesélt, a jövőről. A térdeim megremegtek, és felmondva a szolgálatot csuklottak össze alattam, és az ágyra rogytam. Túl sok információt kellett feldolgoznom, az agyam nem volt képes egyszerre befogadni mindent. Miután rám zúdított mindent, valószínűleg érezte, hogy lesokkolt, ezért elköszönt, és kérte, hogy majd hívjam vissza. Pislogás nélkül meredtem magam elé, a kezem erőtlenül esett le az ölembe. Nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak, vagy nevessek. Niall óvatosan megérintette a vállam, majd leguggolt szembe velem, hogy a szemembe nézhessen.
-Mi történt, Lizzie?-kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Egy pillanatig képtelen voltam a válaszra, a torkom kiszáradt, nyelnem kellett egyet, hogy újra beszédképes legyek.
-Ideköltöznek...Londonba.-nyögtem ki, kimondva még képtelenebbül hangzott.
-De hát ez nagyszerű hír, nem?-kérdezte Niall mosolyogva, aki látszólag örült a változásnak.
-Azt akarja, hogy lakjak velük.-böktem ki, mire Niall arcáról lehervadt a mosoly.-Amikor múltkor beszéltünk, elpanaszoltam neki, hogy szeretnék egy saját kis lakást kivenni, de sajnos még nem találtam. Eladta az otthoni házat, és a volt főnöke segítségével szerzett itt munkát, és talált egy lakást is, amit nekem kell majd megnéznem, hogy megfelel-e mindannyiunknak. Niall, apa azt hiszi, ha itt fognak lakni, akkor én visszaköltözöm hozzájuk, és minden olyan lesz, mint régen!-hadartam egyre idegesebben, és hangosabban, két kezem a fejemre tapasztva. Niall leült mellém az ágyra, és védelmezőn magához ölelt, gyengéden simogatni kezdte a hátam, nyugtatni próbált.
-Nyugodj meg, Lizzie.-suttogta, miközben arcát a hajamba fúrta.-Beszélj vele, hogy te nem szeretnél úgy élni, mint régen. Tudod, én annak örülnék a legjobban, ha itt laknál, velem. Ha együtt laknánk. Mondd meg apádnak, hogy te velem szeretnél lakni, biztosan megérti.-próbált ötletet adni az ő kedves módján.
-Te nem hallottad, milyen lelkesen beszélt...Niall, apa már biztos benne, hogy én vele fogok lakni. Újra akarja kezdeni az életét, itt, velünk...a családjának megmaradt részével. -néztem a szemébe reményvesztetten, a torkomban levő gombóctól pedig alig kaptam levegőt. Erőtlenül hajtottam Niall mellkasára a fejem, aki teljes mértékben együttérzőn viselkedett, nem kezdeményezett beszélgetést, egyszerűen csak szorított magához, és cirógatott.
-Bármi legyen is, rám számíthatsz...mindenben.-törte meg a csendet, mire hálásan rámosolyogtam, és visszadőltem a mellkasára. Tudom, hogy rá számíthatok. De fogalmam sincs, apának hogyan mondjam el, hogy nekem már kialakult a saját életem, Niallel...

2013. április 24., szerda

(II./21.) A terved visszafelé sült el...

Sziasztok Kedves Olvasók!
Sajnos nem úgy lett ahogy ígértem, csak most tudtam hozni az új részt, de remélem nem várattalak meg titeket nagyon :)
Köszönöm a kommenteket, és azt, hogy mindjárt elérjük az 50 ezer látogatót (te jó ég!) :)
Várom a megjegyzéseket, és a pipákat, jó olvasást mindenkinek, puszi : Dóri :*
Ajánlott zene: David Guetta - Titanium

Lágy fuvallat csapta meg az arcom, éreztem a sós víz friss illatát az orromban. Lustán nyitottam ki a szemem, hunyorogtam, amint a nap vakító fénye a szemembe tűzött.  Pislogtam kicsit, miután kitisztult a látásom, csupán a végeláthatatlan kékség terült el előttem.A mellettem fekvőre néztem, aki hatalmas, ég kék szemekkel bámult vissza rám, arcán sejtelmes vigyorral.
-Te jó ég! Itt aludtunk!-ültem fel hirtelen, a mozdulattól megszédülve. Niall halkan felnevetett mellettem, és könyökére támaszkodva nézett továbbra is engem, mosolyogva. A szívem még vadul dübörgött a tudatra, hogy az egész éjszakát a parton töltöttük, majd ahogy tekintetem találkozott Niallével, én is felnevettem.
-A parton aludtunk...-mondtam nyugodt hangon, inkább csak magamnak.
-Ezek szerint igen.-tárta szét a karját, majd amikor visszadőltem hozzá, szorosan magához ölelt, és egy puszit adott a homlokomra.
-Egész este...-álmélkodtam tovább, a tiszta, felhőtlen eget kémlelve.
-De még milyen este!-szólalt fel Niall pimasz hanglejtéssel, mire nagyot nyeltem, és egy kis pír szökött az arcomra. Óvatosan pillantottam fel Niallre, aki válaszul csak rám kacsintott. Szembe fordultam vele, egyik lábamat átlendítettem a testén, és ráültem a hasára. Kíváncsi tekintettel méregetett végig, miközben kezeit a combomra helyezte. Lehajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Azonnal viszonozta.
-Ha el mered mondani bárkinek is...-suttogtam két csók között.
-Akkor mi lesz? Mit teszel?-vonta fel a szemöldökét kihívóan.
-Akkor...kizárlak a lakásból!-böktem ki a választ, ami legelőször eszembe jutott. Niall hitetlenül felnevetett.
-Ez aztán a fenyegetés. Veszélyes vagy, hallod?-húzta össze a szemöldökét, és tettetett félelemmel nézett rám.
-Olyan kedves vagy, mondtam már?-mosolyodtam el gúnyosan.
-Igen. Meg azt is mondtad, hogy cuki vagyok...és ellenállhatatlan.-mondta, ajkán szexi félmosollyal.
-El ne szállj, Horan.-csóváltam meg a fejem, majd számat újra az övére tapasztottam.
Az az egy biztos, hogy a tegnapi este is felkerül a "Soha nem felejtem el" éjszakák közé. Életemben nem gondoltam volna, hogy részem lesz benne valaha, hiszen eddig csak filmben láttam ilyen szerelmes jeleneteket. Lassan tényleg úgy érzem magam, mintha egy film főszereplője lennék, Niall pedig a szőke hercegem. Elhatároztam, hogy az előző este kevésbé kellemes pillanatait pedig örökre száműzöm az elmémből. Csak a jóra akarok emlékezni, nem arra, ami beárnyékolhatná a boldogságunkat. Botlás volt. Tudom, hogy csak az volt. Niall már nem egyszer bizonyított, megérdemli, hogy megbocsássak neki, és kapjon még egy esélyt. Hiszek benne, hogy többet nem fogja eljátszani a bizalmam. Már csak Rachel maradt hátra...Nem áll szándékomban jelenetet rendezni, csupán pár szót szeretnék váltani vele, higgadtan. Még akkor is, ha legszívesebben a szőke loboncánál fogva húznám végig magam után a part mentén oda-vissza , futólépésben. De mivel ellenzem az erőszak bármilyen formáját, ezzel a lehetőséggel csak magamban intézem el.
Hosszan csókolóztunk a magas szikla tövében, egymás ölelésébe bújva. Nem úgy tűnt, mintha Niall valaha is el akarna engedni.
-Figyelj csak.-álltam meg egy pillanatra, mire Niall kérdőn nézett rám.-Lassan indulni kéne vissza.
Niall nagyot sóhajtott, nem tűnt túl lelkesnek.
-Nem akarok visszamenni.-rázta meg a fejét.
-De muszáj. Tudod, ma megyünk haza, és minden cuccunk ott van, nem beszélve a többiekről, akik azt se tudják élünk-e még.-húztam el a számat.
-Ráérünk még.-győzködött.
-Niall...én sem szívesen megyek most oda.-mondtam őszintén, hiszen tudtam, miért nem rajong valójában az ötletért.-De itt sem maradhatunk egész nap. Figyelj, én nem haragszok már rád.-bújtam közelebb hozzá, és összekulcsoltam ujjainkat.-Ígérem, nem fogok Rachelnek ugrani, de ideje életjelet adni magunkról.-simítottam meg a kézfejét. Pár másodperc után nagy levegőt vett, és bólintott.
-Igazad van. Menjünk vissza hozzájuk.-mondta, majd ezzel felállt, engem is felhúzva.-De majd még ma eltűnünk, egy kis időre.-súgta a fülembe szemtelenül vigyorogva.
-Majd meglátom.-vetettem oda, majd elindultam a ház felé. Niall pillanatokon belül mellettem termett,  egymásba fonta ujjainkat, úgy sétáltunk tovább. Minden egyes lépésnél nagyot dobbant a szívem, ahogy egyre közelebb értünk a házhoz. Féltem, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, és elvesztem a józan eszem. Fokozatosan lettem idegesebb, mikor beértünk a hátsókertbe, lehunyt szemmel megszorítottam Niall kezét, aki azonnal magához húzott.
-Annyira sajnálom.-suttogta alig hallhatóan, a fejét rázva.
-Nem számít már...-válaszoltam azonnal, de valahogy úgy éreztem, Niallben mindig is egy kis tüskeként fog megmaradni ez a botlás. A hatalmas teraszra értünk, és már csak pár lépés választott el minket az üvegajtótól.
-Erősen fogd a kezem, és el ne engedj semmiképpen!-parancsoltam rá, mire bólintott, és eltolta az ajtót. Odabent megcsapott a hűs, légkondícionált levegő, és a virágillat. Teljes csend volt, csak a lábunk csattogása hallatszott. A konyha felé közeledtünk, ahol egy árva lélek sem tartózkodott. A nappali kanapéjának karfáján sötét, göndör tincsek terültek szét, és halk, egyenletes szuszogás hallatszott. Óvatosan közelebb merészkedtünk, és nem tudtuk, felébresszük-e a göndört. Hason aludt, csak egy boxer volt rajta, és nem úgy festett, mint aki egy nyugodt éjszaka után lepihent oda. Inkább úgy, mint akinek nem volt hozzá ereje, hogy felvonszolja magát az emeletre, így a legközelebbi, viszonylag kényelmes vízszintes felületet választotta az alvásra. Finoman megböktem a karját, ám nem reagált.
-Harry.-suttogtam lágy hangon, miközben lehajoltam hozzá, és tovább rázogattam. Semmi reakció. Segítségkérően Niallre pillantottam, aki nagyot sóhajtott, majd leguggolt, és Harry füléhez hajolt.
-Hahóóóóóó!-kiáltotta a fülébe, mire összerezzentem. Harry úgy ugrott fel, mint akit az áram csapott meg, ijedtségében lefordult a kanapéról, és majdhogynem az ölembe esett. Szapora lélegzetvételekkel, álmos arccal, és kócos hajjal nézett Niallre, ölni tudott volna a szemeivel.
-Megőrültél, ember?-kérdezte fáradt, rekedtes hangon, majd megdörzsölte a szemét, és pislogott párat.-Na, majd így várj tőlem legközelebb ébresztést.-dörmögte, majd miután felkászálódott, ránk nézett, és dühös arca hirtelen megenyhült, ahogyan Niall kezére tévedt a tekintete, ami a derekamon volt.-Nem láttalak már este titeket...vagyis, inkább volt az már hajnal.-morfondírozott, majd elégültem elmosolyodott.-Ami azt jelenti, hogy nem aludtatok itt...igaz?-húzta fel fél szemöldökét kíváncsian. Niallel egymásra néztünk, és elmosolyodtunk.-Na, ez a beszéd, fiatalok!-csapta össze a tenyerét, diadalittasan felkiáltva.-Tudtam én, hogy minden rendben lesz. Szívből örülök nektek.-kacsintott ránk.-Mit gondoltok, felébresszük a többieket?
-Nincs szükség rá, már ébren vagyunk.-válaszolt egy hang a lépcső felől, mire mind arra fordultunk. Liam sétált le rajta, felöltözve, látszólag frissen. Nem sokkal mögötte Louis, kevésbé energikus állapotban.
-Káááááávéééééét.-nyöszörögte, miközben a korlátba kapaszkodva vonszolta le magát.-Amúgy ki az a nem normális, aki korán reggel ordít, mint a sakál?-kérdezte a fejét fogva.
-Nem az én hibám, ez a hülye kiabált a fülembe. Képzeld el, hogy pont a legszebbet álmodod, és valaki beleordít. Te mit csinálnál?-szállt harcba Harry.
-Pofán vágnám, visszakézből.-hangzott az egyértelmű válasz.
Lassan mindenki leszállingózott az emeletről, ki jobb, ki kevésbé szalonképes állapotban. Megcélozták a konyhát, és ipari mennyiségben kezdték gyártani a kávét. Valószínűleg tegnap eléggé kiütötték magukat, amíg távol voltam. Beszélgettek, néha fel-felnevettek egy-egy tegnap történt eseten, és feltűnően sokszor pillantottak felénk. Mindenki ott volt, kivéve egy valakit...
-Rachel?-szólaltam fel hirtelen, mire a szoba elcsendesült. Szóval már mindent tudnak...
-Már nincs itt.-válaszolta Liam.
-Hogyhogy nincs itt?-kerekedett el a szemem. Harry megköszörülte a torkát, és felém fordult.
-Tegnap, miután mindketten elmentetek, elment. Felhívta az egyik barátnőjét, aki a közelben lakik, és elcuccolt hozzá.-mesélte.
-És csak úgy, önszántából?-kérdezte Niall meglepetten.
-Hát, nem egészen...-vakargatta meg a tarkóját Harry, és Rickiere nézett, aki karba tett kézzel állt, és elfordította a fejét, miközben egy grimaszt vágott. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy nevessek, vagy megijedjek, így csak felugrottam a helyemről.
-Jézusom, Rickie, mit csináltál?-kérdeztem rémülten, és csak remélni mertem, hogy semmi olyat, amit később megbánhat.
-Nyugi, semmi komoly...csak egy kicsit elbeszélgettem vele.-válaszolt a fejét ingatva.
-Csak beszélgettél?-csattant fel Louis röhögve, és hozzám fordult.-Szóval, a barátnőd mikor megtudta mit történt, olyan decibellel üvöltött, hogy még a tenger is megszűnt hullámozni ijedtében. Aztán csak kiabált, majd amikor Rachel bejött a házba, Rickie utána ment, természetesen végig üvöltve. Csodálom, hogy nem rekedt be. Talán ezért döntött úgy Rachel, hogy ne élvezi tovább a társaságunkat, és inkább elhúz.-rántotta meg a vállát, nekem meg leesett az állam.
-Ez komoly, Rickie?-kérdeztem, és éreztem, ahogy az ajkam kezd felfelé szaladni.
-Tudod, ki kavarjon be a legjobb barátnőmnek. Szerencséje van a csajnak, hogy itt voltak a srácok, és nem engedték, hogy ráugorjak. Pedig megtettem volna.-bólogatott hevesen, de nem tudta befejezni, mert lendületből ráugrottam, és szorosan magamhoz öleltem.
-Hihetetlen vagy.-mondtam, még mindig csodálkozva.-Az igazság az, hogy én is szerettem volna vele beszélni, de úgy látszik, megelőztél. Bár, most hogy így belegondolok, lehet jobb is ez így. Nincs kedvem rá nézni, remélem többet látni se fogom.-rázkódtam meg, majd Niallre néztem, aki lehajtott fejjel állt mögöttem, ám amikor észrevette, hogy nézem, egyből felnézett, és elmosolyodott.
Nem sokkal ez után úgy döntöttünk, hogy kiülünk a teraszra, és a nap segítségével éledünk fel. Feltankoltunk kávéval, és mindenki elfoglalt egy számára kényelmes helyet, majd kiélveztük az utolsó napunkat itt, a melegben. Pár óra múlva ugyanis minden visszaáll a normál kerékvágásba, visszarepülünk Londonba, ahol újra a borongós, esős időjárás fogad minket, a rikító nap helyett.
-Kinek van kedve a délutánt a parton tölteni?- kérdezte Zayn.
-Te? A parton? Víz közelében?-vonta fel a szemöldökét Liam.
-Igen.-bólintott határozottan.-De csak mert ez a nőszemély folyamatosan a fülemet rágja.-mutatott a mellette ülő Perriere, aki ártatlanul széttárta a karját.
-Szerintem is élvezzük ki a meleget, amíg lehet.-értett egyet Eleanor.
Kis idő múlva, már bikinikben, napszemüvegekben, és fürdőnadrágokban parádéztünk odalent a víz mellett. Harry és Niall úszni mentek, Liam, Zayn, Rickie és Perrie röplabdáztak, Louis meg Eleanort molesztálta, persze nem rossz értelemben. Ide-oda pörgette a vízben, miközben a lány majd megszakadt a nevetéstől. Én a törölközőmön feküdtem, és napoztattam magam. Niall hívott, hogy menjek úszni, de most valahogy nem volt kedvem hozzá. Épp jót mosolyogtam, mert Louis a nyakába vette Elt, és szaladgált vele, amikor megcsörrent egy telefon. Niall telefonja. Nem tudtam szólni neki, túl messze volt, így hát előkotortam a ruhája alól, és megnéztem a kijelzőt. Abban a pillanatban elöntött a forróság, ahogy megláttam Rachel nevét felvillanni a képernyőn. Ajkamat harapva hezitáltam, hogy felvegyem-e, hiszen ez mégiscsak Niall telefonja. A készülék kitartóan csengett tovább. A fenébe is, ha Rachel Niallt hívja, annak valószínűleg köze van hozzám, szóval miért is ne venném fel?
-Haló.-köszöntem bele hűvösen. A vonal másik végén pár másodperces néma csönd volt.
-Lizzie...?!-hallottam meg egy ledöbbent hangot.
-Talált.-nevettem fel gúnyosan.
-Niall a közelben van?
-Nem tudom adni, épp úszni ment.
-Ó...kár.-nagy levegőt vett.-Csak bocsánatot szerettem volna kérni tőle, amiért tegnap úgy letámadtam.-kezdte, mire erősebben megszorítottam a mobilt.
-Valóban?-kérdeztem kimérten.
-Igen. Elborult az agyam. Niall régi jó barátom, mindig is nagyon szerettem...persze volt idő, hogy úgy szerettem, de az már elmúlt. Nem akartam én semmi rosszat, tényleg. Szégyellem magam, és sajnálom...és örülök, hogy még együtt vagytok. Ezek szerint nagyon erős kapcsolat a tiétek. Szóval, még egyszer, sajnálom...-kért bocsánatot, ám hangja egyáltalán nem tűnt őszintének.
-Rendben.-feleltem.-Részemről elfogadva a bocsánatkérés.-hallottam, ahogy nagyot sóhajt a vonal másik végében.-Elfogadom, még ha tudom, hogy nem is így gondolod.
-Hogy érted ezt?-csattant fel.
-Rachel.-nevettem fel.-Mindketten tudjuk, hogy az előbbi monológod egy szava sem igaz. Szereted Niallt, mindig is szeretted, és nem puszta véletlenből smároltad le. Vissza akartad szerezni, miközben tudtad, hogy barátnője van. Arra játszottál, hogy szétválassz minket, de elárulok valamit...elcseszted. A terved visszafelé sült el. Nem szakítottunk, sőt, most még inkább ragaszkodunk egymáshoz.Csak ezért kérsz bocsánatot, hogy azt higgyük, megbántad, pedig legbelül most szörnyen ideges vagy, amiért nem jött össze...de ilyen az élet. Szánalmas ez a játék, amit játszottál ez idő alatt. Kihasználni valaki csak azért, hogy valaki más közelében legyél...szánalmas. Szóval, szeretném, ha a közeljövőben távol maradnál tőlünk, és nem kavarnál be. Megköszönném.-soroltam higgadt, határozott hangon, és szinte láttam magam előtt Rachel arcát, ahogy fokozatosan sápad le.-Ja, és még valami!-tettem hozzá, még mielőtt megszólalhatott volna.-Szerencséd, hogy tegnap este Rickievel találkoztál. Kár lenne azért a dús hajkoronádért.-szúrtam oda a végére egy csípős kis fenyegetést, még ha nem is igazán gondoltam komolyan. Most nem bántanám Rachelt...tegnap viszont lehet, hogy megtettem volna. Hosszú, döbbent csendet hallottam. Nem tudtam, ott van-e még a vonalban, de nem is érdekelt. Elvettem a fülemtől a telefont, és kinyomtam, majd a ruhákra dobtam. A szívem vadul dübörgött még az izgalom hatására, ahogy kiosztottam Rachelt. Még sosem beszéltem ilyen ingerülten senkivel, nem vagyok a durvaság híve. De azt sem hagyom, hogy elnyomjanak. Hadd tudja csak, kivel van dolga. Részemről ezzel a beszélgetéssel a Rachel-ügy lezárva...
Ajkaimon elégedett mosoly jelent meg, ahogy megláttam a felém közeledő szőkeséget. Vizes haja kuszán állt, teste csillogott a víztől, ahogyan a nap fénye megtört rajta. Káprázatos látványt nyújtott, és egy perc sem kellett, hogy teljesen elvarázsoljon. Sanda vigyorral állt meg előttem,és nyújtotta ki a kezét, hogy felhúzzon. Gondolkodás nélkül pattantam fel, kezemet a nyaka köré fontam, és viszonoztam finom, érzéki csókját. Teste az enyémhez tapadt, éreztem, milyen tűzforró a bőre.
-Kivel beszéltél telefonon?-kérdezte, miután elváltunk, és lassan megnyalta az alsó ajkát
-Rachellel.-válaszoltam nyíltan, hiszen mi értelme lett volna hazudni? Niall arcán egy pillanatra rémület futott át, majd nagyot nyelt, és a szemembe nézett.
-Mit akart?
-Csak bocsánatot kérni. Elfogadtam, még ha nem is volt komoly a bocsánatkérése. Egy ideig nem fogjuk látni, úgy érzem.-gondolkodtam el.-Ugye nem baj, hogy beszéltem vele?-kérdeztem félve, mert Niall nem mondott semmit.
-Egyáltalán nem baj. Én már úgyis megbeszéltem vele, amit kellett...és épp elég volt.-húzta el a száját, és átnézett a vállam felett.
-Hogyan fogsz rá emlékezni?-kérdeztem kíváncsian. Rachel volt már neki ismeretlen, ismerős, barát, barátnő, ex...érdekelt, Niall hogy érez most. Tudtam, hogy nehéz neki, hiszen régóta ismeri, és nagyon jó barátja volt...
-Egy barátként...egy régi barátként, akivel tizenéves koromban együtt lógtam a játszótéren, és akire büszke vagyok, amiért sikerült valóra váltania az álmát.-válaszolt, mire őszintén elmosolyodtam, és magamhoz öleltem őt.
-Reméltem, hogy ezt fogod mondani.-súgtam a fülébe, majd két kezem közé fogtam az arcát, és lágy puszit adtam a szájára.
Nem vártam el tőle, hogy utálja meg, és törölje ki az emlékezetéből, hiszen tudom, hogy képtelenség. Én sem tudnám elfelejteni azt, akihez valaha is erős baráti kapcsolat fűzött. Baráti...Niall nem akar rá úgy emlékezni, mint a valamikori barátnőjére.
-Ő volt az első szerelmed, igaz?-kérdeztem hirtelen.
-Igaz...-bólintott feszülten.-De nem az utolsó.-mosolyodott el, a szemeimbe nézve, majd egy dalszöveget kezdett el énekelni, lágy hangon, csak úgy, hogy én halljam. "I wanna be last, yeah, baby let me be your last, your last first kiss..."-énekelte, majd látva mosolyomat magához ölelt, és szeretetteljesen megcsókolt...

2013. április 19., péntek

(II./20.) Nála volt a lehetőség, hogy bizonyítson...

 Sziasztok Drága Olvasók!
Most hamarabb jöttem az új résszel, és remélem, tetszeni fog mindenkinek! Köszönöm az előző részhez írt kommenteket, véleményeket, nagyon jól esnek, csak annyit tudok mondani, hogy Isten tartsa meg jó szokásotokat! :) Kíváncsian várom a véleményeket!
puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: One Direction - Over Again

Harry szavai mély benyomást hagytak bennem. Még sosem hallottam őt ilyen őszintén beszélni, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire átlátja a kapcsolatunkat Niallel, ami először kicsit megrémített, később azonban csodálattal hallgattam végig szívhez szóló monológját. Sokat jelent neki Niall, efelől semmi kétség. Harry igazi barátként viselkedett, ahogyan megpróbált jobb belátásra bírni. De nem tudom... Ezek után fogalmam sincs, hogy tudnék-e újra bízni benne. Ki tudja, mi más történt volna még, ha mondjuk nem itt vagyunk, hanem otthon, Londonban? Nem, erre még csak gondolni sem akarok. Épp elég az a szenvedés, amit ez a csók okozott. Niall, nem teheted ezt velem! Én legbelül, a szívem mélyén reménykedem benne, hogy még érzel irántam valamit, és ez az incidens csupán egy buta félreértés volt. Még hiszem, hogy szeretsz...de hogyan bízhatnék benned ezután?
Egy alak rajzolódott ki előttem a félhomályban. Lassú, megfontolt léptekkel haladt felém, háta görnyedt volt, vállai előre estek, kezei pedig hanyagul lógtak a teste mellett. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy tudjam, Ő az...Nem jött közelebb. Pár méterrel arrébb megállt, és mint akinek földbe gyökerezett a lába, sóbálvánnyá válva maradt egy helyben. Nagyot nyelve töröltem meg könnyekkel áztatott arcom, és minden erőmet összeszedve tápászkodtam fel. Minden mozdulat fájt, amit megtettem. A fejem elviselhetetlenül sajgott, és akár egy kő, olyan súlyosnak éreztem. A könnycsatornáim szinte ordítottak a szárazságtól, ajkaim kicserepesedtek, miközben a szívem vadul vert a mellkasomban, és a vér a fülemben lüktetett. Szükségem volt pár másodpercre, hogy összeszedjem magam, és egy helyben tudjak állni, mindenféle dőlöngélés nélkül. Fátyolos tekintettel meredtem az előttem állóra, aki szótlanul, tekintetét az enyémbe forrasztva meredt rám. Néztem alakját, és akaratlanul is elkapott az a gyötrelmes érzés, amiről az előbbi pillanatokban sikerült valamennyire elfeledkeznem. Éreztem, ahogy a pumpa egyre gyorsabban szalad fel bennem, ahogyan őt bámulva felidéződtek bennem azok a fájdalmas képek. Hirtelen mérhetetlen harag, és csalódottság lett úrrá rajtam, pont akkor, amikor Niall pár határozatlan lépést tett felém, válaszul elfordultam, és hátrébb léptem, tekintetemet a talajra szegezve.
-Lizzie...hallgass meg, kérlek...-szólalt meg erőtlen hangon, és pillanatokkal később lágy érintését éreztem meg a karomon. Reflexből ráztam le magamról a kezeit, és dühösen, szikrákat szóró szemekkel fordultam felé, mire ösztönösen leengedte a kezét, és úgy nézett rám, mint aki a halálos ítéletére vár. Percekig szótlanul meredtem rá, próbáltam összegyűjteni minden energiámat, hogy lássa, nem vagyok annyira kiborulva, még ha ez nem is az igazság. Tudtam, hogy tudja mennyire megviselt, hiszen Harry valószínűleg beszámolt neki a beszélgetésünkről, de tartottam magam ahhoz, hogy megőrizzem a maradék méltóságomat is.
-Csak annyit árulj el...-kezdtem végtelennek tűnő, már-már gyilkosan hosszú hallgatás után, mire türelmetlenül kapta fel a fejét hangomra.-egyszeri alkalom volt, vagy máskor is előfordult már? Esetleg mással, nem csak vele?-kéredztem bántóan, sértődöttséggel a hangomban.
-Soha, soha nem fordult elő, se vele se mással...ez, ez egy baleset volt.-válaszolt dadogva.
-Szóval baleset.-bólintottam kimérten.-Tudod, az, ha valaki épp akkor lép le a járdára, amikor az autós már nem tud fékezni, és elüti, vagy ha nem figyelünk a lábunk elé, és hatalmasat zakózunk egy lépcső tetejéről, na az baleset...baleset, mert az akaratunkon kívül történik velünk.-mondtam érezhető éllel a hangomban.-De az, ami a mi irányításunk alatt történik meg, na az nem baleset.-ráztam meg a fejem, miközben végig Niallt néztem. Tudom, hogy kegyetlenül beszéltem vele, de nem érdekelt. Dühös voltam rá, iszonyatosan dühös. Akartam, hogy átérezze a fájdalmat, amit nekem okozott ezzel a kis "balesettel"-
-Lizzie...bocsáss meg nekem.-mondta  már szinte könyörgő hangon, majd felemelte a fejét, és közelebb lépett hozzám.-Egy barom vagyok, egy hatalmas szerencsétlen! Nem tudom, mi ütött belém, amikor engedtem, hogy Rachel rám másszon...
-Hogy?-húztam fel a szemöldököm.-Rachel mászott rád?
-Igen.-bólintott értetlenül.-Becsuktam a hűtőajtót, és amikor megfordultam, ő ott állt velem szemben, és hozzám simult. Aztán...megtörtént. Nem tudom hogyan, de visszacsókoltam, amire nem vagyok büszke. Lizzie, én sosem bántanálak meg téged akarattal! Most foghatnám az alkoholra, de nem akarok még ennél is mélyebbre süllyedni. Igen, bevallom, egy pillanatra elvesztettem a józan eszem, és engedtem neki. De semmit, az ég világon semmit nem jelentett nekem, mert nekem csak te számítasz!-ragadta meg a karom, és mélyen a szemembe nézett, miközben megszakíthatatlanul beszélt. Nem volt bennem annyi erő, hogy leállítsam. Az, ahogyan rám nézett, és már-már kétségbeesetten kapaszkodott belém, mintha valaki megnyomta volna bennem a pause gombot, egyszerűen képtelen voltam közbeszólni, pedig az lett volna a leghelyesebb dolog, hogy elküldöm őt, és meg sem hallgatom. Igen, a filmekben is így csinálják a színészek, meg az életben is az erős nők...én azonban korántsem voltam már erős.
-És ha én őt szeretném, akkor ennek a másik fele nem a te nyakadban lógna.-húzta elő a pólója alól a kis, aranyozott félszívet, és a szájához emelte. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, amiben valóban ott fityegett a szív másik fele. Pár pillanatig az ujjaim közt forgattam a kis medált, majd megráztam a fejem, és Niallre néztem.
-Megbántottál, Niall...-mondtam ki őszintén, már nem érdekelt, ha látja, mennyire magam alatt vagyok.-Mindig is féltem, hogy valaha közelebb kerültök egymáshoz Rachellel. Amikor feltűnt, nem volt szimpatikus, és amikor megtudtam, hogy ti valamikor egy pár voltatok, na ott végképp bepánikoltam...Féltem attól, hogy újra felébrednek bennetek a régi érzések, de nem akartam jelenetet rendezni, amikor úgy nézett rád, akkor sem akartam kiakadni, amikor úgy ért hozzád, ahogyan te nem vetted észre. De tűrtem...és később rájöttem, hogy nincs miért aggódnom. Azonban amit a jacuzzizásnál műveltetek, az újból megrémített. Folyamatosan flörtöltetek, és lehet, hogy te csak baráti játékként fogtad fel, viszont ő nagyon is igazinak érezte! És talán ez adott neki bátorságot arra, hogy megcsókoljon, és igen, sikerült neki, mert nem tiltakoztál!-vágtam a képébe, hevesen affektálva, észre sem vettem, hogy mennyire felhergeltem magam, és megint csak egy hajszál választott el attól, hogy hisztérikus sírásban törjek ki.-Azonban volt egy időszak, hogy megnyugodtam, hogy nem fog köztetek semmi történni. Azért hittem azt, mert szerettelek...és bíztam benned.-az utolsó mondat közben elcsuklott a hangom, és éreztem, ahogyan nem tudok tovább uralkodni a bennem felgyülemlett érzéseken, és újból kövér könnycseppek szántották végig az arcom.
-Miért beszélsz múlt időben?-kérdezte Niall lassan, ajkai döbbenten formálták a múlt idő kifejezést. -Hát...már nem szeretsz?-hangja halk volt, és elhalt útközben. Megdermedve állt előttem, és már fogalmam sem volt, milyen érzelmek játszódtak le benne. Volt az arcán döbbenet, szégyen, de legfőképpen félelem...Nagyot nyelve hunytam le a szemem, hogy kicsit lehiggadjak az előző kirohanásom után.
-Mindig is szeretni foglak...-válaszoltam leszegett fejjel, és csak is az igazságot mondtam. Miért hazudjak neki, és magamnak is? Mi értelme volna? Sosem fogom tudni nem szeretni, hiszen már egy különös kapocs köt hozzá, olyan erős, amilyet egy ilyen nem tud megtörni...legfeljebb csak meglazítani.
-De félek...fogalmam sincs, meg tudnék-e benned bízni ez után.-ráztam a fejem hitetlenül, legbelül pedig darabokra tépett a tudat, hogy ezt ki kell mondanom. Senkit nem szerettem jobban nála, senkit nem akartam még úgy, ahogyan őt akarom. De megingott a bizalmam...és ha azt valaki elveszti, nehéz visszaszereznie.
-Kérlek, kincsem...-simította kezét az arcomra, mikor közel ért hozzám.-Egy idióta voltam, vagyok...azt se bánom, ha lekeversz egy pofont, vagy úgy megversz, hogy egy hétig talpra sem tudok állni, csak ne hagyj el....-sóhajtotta.-Annyi mindenen keresztül mentünk, hogy végre egymáséi lehessünk, nem engedhetjük, hogy az én hülyeségem miatt vége legyen...-csóválta meg a fejét, hangja reményvesztetten csengett.
-Harry is ugyanezt mondta.-elevenítettem fel magamban a göndör szavait, amik szintén nagy fejtörést okoztak.
-Mert Harry tudja, mennyit szenvedtem érted...soha nem bántanálak meg téged akarattal. Kérlek, Lizzie, adj még egy esélyt! Esküszöm, hogy nem fogok visszaélni vele, csak engedd, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy nekem!-fogta két tenyere közé az arcomat, és kétségbeesett, reménykedő pillantások között kérlelt.
A döntés az én kezemben volt. Csak bámultam azokba a gyönyörű, kék szemekbe, melyekben most sötéten csillogott a megbocsátás iránti vágy, és a félelem. A szívem és az eszem vad háborúba kezdett, és már-már úgy tűnt, hogy az eszem kerül ki belőle győztesként. -Miért sétálnál bele újból a csapdába? Nemsoká úgyis turnéra megy, nem fogod látni, honnan tudod, hogy nem csal meg?-zakatolta egy hang a fejemben. -Onnan tudja, hogy szereti! És a történtek ellenére mégis bízik benne, mert szereti, és megbocsát neki! Üres lenne az élete Nélküle.-válaszolt a szívem. -Csalódni akarsz? Akkor tessék, bocsáss csak meg neki!-hajtogatta az eszem. -Azért bocsáss meg neki, mert szeret... el kell hinned neki, hogy ez az igazság!-felelte a szívem, és ebben a pillanatban véget vetettem a hadakozásnak. Csak néztem, ahogyan Niall ajkait harapva, hevesen emelkedő mellkassal fürkészi a vonásaimat, válaszra várva. A fenébe is, Lizzie Grey!-szidtam le magam, amikor is eldőlt, hogy melyik fél győzött.
Nagyot sóhajtottam, és remegő szájjal vetettem magam Niall karjai közé. Kezeimet átfontam a háta mögött, és öleltem, szorítottam őt magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Valójában az is múlt. Újból nála volt a lehetőség, hogy bizonyítson, és csak rajta múlik, hogyan használja ki. Könnyáztatta arcomat a vállába nyomtam, miközben a pólóját szorongattam kezeim között.
-Köszönöm.-préselte ki a magából, rekedtes hangon ezt az egy szót, miközben ugyanolyan erővel szorított magához, mint én őt. Mindketten féltünk...féltünk attól, hogy elvesztjük a másikat. De nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen eset közénk álljon, hiszen akik igazán szeretik egymást, azok képesek legyőzni minden minden akadályt...és mi ilyenek vagyunk.
-Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet!-könyörögtem neki nehéz lélegzetvételek között, szipogva.Megkönnyebbülve, és őszinte bűnbánattal a szemében nézett vissza rám, és ajka óvatos kis félmosolyra húzódott. Ismét eljött a pillanat, hogy ne tudjak neki ellenállni, és minden akaratom ellenére én is elmosolyodtam.
-Felejtsük el, ami történt. Adok neked még egy esélyt, Niall...-mondtam nyugodt hangnemben.
-Köszönöm...de azért most utálsz még, igaz?-húzta el a száját elkeseredetten. Úgy festett, akár egy kisfiú, akit az anyukája tetten ért, amint épp el akarta csenni a tortára szánt csokit. Tudtam, hogy ahhoz, hogy felejtsek, meg kell neki bocsátanom, és ki kell törölnöm a fejemből minden képet, amik beárnyékolták volna a boldogságunkat.
-Nem utállak.-simítottam végig az arcán, le a mellkasáig, aztán a szemébe néztem.
-Akkor megcsókolhatlak?-kérdezte halvány mosollyal az arcán, noha már sejtette a választ. Nem szóltam semmit, csupán magamhoz húztam, és szenvedélyesen megcsókoltam, amit nagy örömmel viszonzott. Ujjaim a hajába szántottak, kezei a derekamat markolták, miközben nyelveink utat törtek magunknak, és hosszú, vad csókban forrtak össze. Érezni akartam őt, az érintéseit, melyek alig pár másodperc alatt elbódítottak, a csókjait, amik olyan gyengédek, és odaadóak voltak, hogy minden egyes porcikám beleremegett...érezni azt, ahogy szeret.
-Volt nekünk egy tervünk ma estére...-sóhajtottam két csók között, mire elkerekedett szemmel bámult rám.
-Ezt-ezt komolyan gondolod?-hebegte megilletődve.
-Komolyan.-bólintottam, majd számat újból az övére tapasztottam.-Menjünk vissza, és aludjunk mi a vendégházban.-ajánlottam, és indulni készültem, amikor megragadta a kezem, és visszarántott magához.
-Nekem jobb ötletem van.-suttogta, majd egy tincset simított a fülem mögé, és körülnézett a kihalt partszakaszon. Kis idő múlva nagy koppanással esett le, hogy mire is célzott.
-Te megőrültél!-jegyeztem meg felhorkanva.
-Igen. Ma este érted akarok megőrülni...-válaszolt kajánul elvigyorodva, és esélyt sem adott rá, hogy bármit is mondjak egyszerűen a karjaiba vett, és a sziklának döntötte a hátam, majd csókolni kezdett.
-Niall...-nyöszörögtem.-bárki megláthat.
-Ugyan ki jár erre ilyenkor? Nézz csak szét, a part ezen részén már egy lélek sincs, és a többiek is vagy egy kilométerre vannak innen, ráadásul ezek a sziklák nagyon magasak.-zihálta, miközben szája már a kulcscsontomra tévedt.
-De mi van, ha valaki utánunk jön?-akadékosodtam még mindig.
-Lizzie...senki nem fog utánunk jönni. Tudják, hogy mi zajlott le köztünk, és valószínűleg egyikük sem olyan tapintatlan, hogy ránk törjön. Ne aggódj már.-nézett rám mosolyogva.-Vagy nem szeretnéd? Mert akkor azt mondd, és én mentem befejezem.-hátrált meg, engem elengedve, így már a saját lábaimon álltam.
-Talán kell még egy kis idő...-vakargattam meg a karomat zavartan.
-Értem...ha ezt szeretnéd, én tiszteletben tartom.-bólintott, ezzel elfogadva döntésem.-De én nem akarok visszamenni hozzájuk...-csóválta meg a fejét.
-Én sem.-vágtam rá egyből.-Maradjunk itt, jó?-léptem felé, majd összekulcsoltam ujjainkat.
-Rendben.-felelte, és hagyta, hogy kézen fogva vezessem őt az egyik szikla tövébe, ahol ezelőtt ültem. Csendben foglaltunk helyet egymás mellett, hátát a kemény sziklának támasztotta, majd vonakodva, de magához ölelt, és kis köröket rajzolgatott a hátamra. Láttam rajta, hogy fél. Még mindig félt, hogy esetleg nem bocsátok meg neki. Merengve bámulta ez előtte elterülő óceánt, és valamin nagyon törte a fejét. Némán, ritkán pislogva tartott a karjaiban, és nem kezdeményezett beszélgetést. Ahogy tenyeremet végighúztam mellkasától a nyakáig, szemhéjai lecsukódtak, és pár másodpercig erőszakosan tartotta azokat csukva. Mikor megismételtem előbbi mozdulatomat, már egy halk sóhajnak is utat engedett. Belül szenvedett, láttam rajta. Azért, amit pár órával ezelőtt tett, legalább egy hétig nem kellene hozzá szólnom. De nem tudom megtenni. Olyan nagyon szeretném őt, bármit is tett, már nem érdekelt...láttam, hogy őszintén megbánta, és épp ez volt az oka annak, hogy egy hirtelen mozdulattal az ölében termettem, lovaglóülésben. Megdöbbent tekintettel nézett rám, nem tudta, mire vélje ezt a váratlan akciómat. Óvatosan cirógatni kezdtem a haját, és gyöngéd, lágy csókokat leheltem ajkára. Kis hezitálás után kezeit a csípőmre tette, és magához szorítva követelt többet.
-Szeretlek, Lizzie.-bukott ki belőle, mintha csak szavakkal akarna bizonyítani.
-Én is szeretlek.-válaszoltam a szemébe nézve, majd engedtem, hogy immár ő húzzon magához újabb csókokért. Már nem érdekelt, ha valaki mégis erre járna. Újra bíztam benne, és újra tudtam úgy érezni, mint akkor, azon az éjszakán, amikor először lettünk egymáséi. Tudtam, hogy megéri neki még egy esélyt adni. De hogyan is tudnám elengedni, mikor ennyire fontos nekem? Lehetetlen.
Lélegzetvételeim szakadoztak, ahogyan kezei bejárták testem minden egyes szegletét, érzéki, finom csókjai pedig a fellegekbe röpítettek egyetlen pillanat alatt. Hűvös szellő fújt, azonban a homok még langyos volt az egész napi égetően forró napsütés miatt, és a leterített ruhák sem engedték, hogy fázzunk. Egyszerre járt végig a bizsergés a lábujjamtól a fejem búbjáig, a hideg és a meleg, amint arcát a nyakamba fúrva szuszogott felettem. Körmeimmel a hátát karcoltam végig, olykor bele-bele martam, mire kicsit felszisszent. Arcom kipirult volt, hátravetett fejjel engedtem, hogy kényeztessen, mialatt testünk egybeolvadt, és karjai biztonságot adóan fonódtak körém. Képtelen voltam kontrollálni magam. Szavak, amiket a fülembe suttogott, éjfekete, fátyolos tekintete, mámorító illata, és törődő érintései teljesen elvették az eszem. Halk nyögések és mély sóhajok szakadtam fel belőlünk, miközben átadtuk magunkat a gyönyörnek, és gyengéd mozdulatokkal repített át egy másik, sokkalta szebb világba...

2013. április 17., szerda

(II./19.) Sosem láttam még embert így szeretni, ahogy ő szeret téged...

Sziasztok Drága Olvasók!
Itt is van az újabb rész, remélem nem gyűlöltetek meg nagyon, tudom, hogy az előző rész kicsit kegyetlenre sikerült, de enne így kellett történnie. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást, és szeretettel várom a kommenteket, kritikákat, még mindig! :) (Örülnék, ha jóó sok összegyűlne, és a pipálásról se feledkezzetek meg :)
puszi: Dóri .*
ui.: mostantól hozok a részekhez ajánlott zenéket is! :)
Ajánlott zene: Jason Walker - Down

*Harry szemszöge*
Valami itt nincsen rendben. Lizziet akkor láttam legutóbb ilyen meggyötörtnek, amikor az utcán szedtem össze, miután úgy döntött, hogy megszakítja a kapcsolatát Niallel. Borzalmas volt látni, ahogy ott görnyedt a földön, és sírt. Utálom, amikor egy lányt sírni látok, annál nincs is rosszabb dolog a világon. Olyankor összeszorul a szívem, ha tudom, hogy nem segíthetek rajta. De mi történhetett? Mi volt bent, ami Lizziet ennyire lesokkolta? Valaminek történni kellett, hiszen mielőtt bement, még minden rendben volt. Mit láthatott, ami ennyire felzaklatta? Látszott rajta, hogy valami nagyon kikészítette, hiába próbálta leplezni, én láttam már őt teljesen szétcsúszva, és akkor pont ugyanígy remegtek a kezei, mint az előbb. És ez a remegés, most nem szerelmes remegés volt. Sokkal inkább kétségbeesett. Félek, hogy valami nagy baj történt.
Pár perccel Lizzie távozása után Niall rohant ki a házból, az arca szinte lángolt. a szemeire pedig sötét fátyol borult. Rohanó léptekkel haladt felénk, lába alatt csak úgy porzott a homok. Már messziről sütött róla, hogy iszonyúan ideges, szemei szinte szikrákat szórtak. Nem sokkal mögötte Rachel tipegett, ám ő sem volt éppen nyugodt idegállapotban. Összeszűkült szemekkel nézett előre, ujjával egy kósza tincset sepert a füle mögé. Niall után kiabált, hogy várja meg, de Niall mintha meg sem hallaná, merev tekintettel bámult maga elé, és haladt egyre közelebb hozzánk. Nem tudom, a többiek észleltek-e valamit, de én biztosra vettem, hogy ezek közt most karddal lehetne vágni a feszültséget. Niall szaporán emelkedő mellkassal fékezett le mellettem, majd a megmaradt üveg töményért nyúlt, és nagyot húzott le belőle. Sóhajtva rogyott le mellém, lábait törökülésbe húzta, és tovább itta a kezében tartott italt, miközben a lobogó tüzet nézte.
-Haver, ne szorítsd annyira azt az üveget, mert vagy az, vagy az ujjaid bánják.-figyelmeztettem óvatosan, mert ujjai már szinte elfehéredtek, olyan erősen markolta az üveget. Először mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélek, pár másodperc fáziskésés után kényszeredetten mosolyogva felnevetett. Jaj, ez a műröhögés, hogy én mennyire gyűlölöm! Itt tényleg nagyon nagy a baj, ha Niall már így nevet, és töményet iszik.
-Minden rendben?-böktem oldalba, és aggódva méregettem.
-Ja, persze.-bólogatott hevesen, ám túl rég óta ismerem, hogy tudjam, hazudik. Újból az üveg fenekére nézett, majd unottan körbefordult. Megfeszült állkapoccsal forgolódott, tekintetét ide-oda kapkodta, mint aki keres valakit. Két kézre támaszkodott, majd hátranézett, a víz felé is. Kérdőn fordult felém, felhúzott szemöldökkel.
-Te, figyelj már. Lizzie merre van?-kérdezte a lehető legnyugodtabb hangon, amire most képes volt.
-Hát, úgy volt, hogy megvágta magát a késsel, és bement a házba sebtapaszért. Pár perccel később pedig halálsápadt arccal, és reszkető végtagokkal jött vissza, és azt mondta, elmegy sétálni.-meséltem el neki a történteket. Mondandóm közben Niall arcából fokozatosan kezdett kifutni a vér, elkerekedett szemekkel meredt rám, és még a kezéből is kiejtette az italos üveget. A szemben ülő Rachelre nézett, aki félve emelte fel a fejét, ám ahogy találkozott a tekintetük, Rachel azonnal lehajtotta a fejét. Niallre néztem, aki szótlanul ült mellettem, meg sem mozdulva. Ajkai meg-megremegtek, és lefelé konyultak. Nem hittem el, amit látok. Niall szeme sarkában egy könnycsepp tűnt fel, amit ő a száját beharapva tüntetett el onnan, erőszakosan megdörzsölve a szemét. Hirtelen gyorsasággal pattant fel, és indult el az egyik irányba. Gondolkodás nélkül ugrottam utána, még épphogy el tudtam kapni a karját, ami tűzforró volt.
-Niall, mi történt?-kérdeztem idegesen, mert most már biztos voltam benne, hogy Niallnek köze van Lizzie rossz kedvéhez. Niall nem szólt semmit, csak kitépte a karját a kezem közül, és az égre emelve tekintetét fonta össze a tarkóján a két kezét. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy szőke barátom már majdnem a sírás határán állt, végül sóhajtott egy nagyot, és bármi előjelzés nélkül elkáromkodta magát. Egyre türelmetlenebb voltam, egy hang belül azt súgta, hogy Niall csinált valamit, ami miatt most teljesen kiakadt. Hiába vártam, hogy végre megszólaljon, egy hang sem hagyta el a száját. Nehezen lélegezve meredt maga elé, és hol a fejét fogta, hol idegesen a hajába túrt. Miért nem hajlandó elmondani, mi történt? Látom, hogy iszonyat nagy a baj, Niall normális körülmények között sosem viselkedik ilyen zaklatottan, még ilyen hosszú és választékos káromkodást se sűrűn hallottam tőle, és ahogy kinéz, az már kezd ijesztővé válni. Nem sok hiányzik, hogy felrobbanjon. De mi a fene volt bent? És Lizzie miért rohant el elfojtott sírással a hangjában? És Rachel miért futott Niall után, aki rá se hederített, csak leült, és inni kezdett? Ekkor felvillant egy lehetőség...
-Basszus, ugye nem az történt, amire gondolok?-ragadtam meg Niall karját, és erőszakosan szembe fordítottam magammal, hogy a szemébe nézhessek. Niall arca égni kezdett, és hörögve fújta ki a levegőt, majd ismét a fejéhez kapott, és elfordult tőlem.
-De.-nyögte ki ezt a két betűs szót, ami hirtelen pofonként csapott arcba. Ez a hír sokkolt. Hirtelen mozdulni sem tudtam a döbbenettől.
-Cseszd meg, Horan!-csúszott ki a számon, amit éppen éreztem. Hát így már minden világos. Vagyis, majdnem minden...
-És mégis hogy?-kérdeztem egy fokkal nyugodtabb hangon. Muszáj volt lehiggadnom, láttam Niallön, hogy szörnyen érzi magát, nem akartam még jobban bántani. Épp elég szenvedés az neki, hogy egy másik lánnyal csókolózott a barátnője háta mögött.
-É-én...fogalmam sincs.-dadogott.-Hogy én mekkora egy seggfej vagyok, te jó ég!-emelte égnek a tekintetét, miközben dühösen dobbantott egyet.-Most azonnal utánamegyek, és beszélek vele!-indult meg az ellenkező irányba, teljesen váratlanul.
-Na, nem, azt nem!-álltam az útjába.-Figyelj, Niall, hatalmas baromságot csináltál, ezt te is tudod. De ha most utána mész, nem fogtok tudni értelmes emberek módjára beszélgetni. Te dühös vagy saját magadra, ő pedig rád, amit meg tudok érteni!-osztottam ki finoman, de azért érthetően.-Niall...Maradj itt, én pedig elmegyek, és beszélek vele. Ha te mennél, valószínűleg elküldene a búsba, sőt, talán még el is menne messzebbre, így sem tudom merre lehet már.-néztem a végtelenül hosszú partra.-Velem talán hajlandó lesz szót váltani. Rendben?-kérdeztem az összeomlás szélén álló barátomtól.
-Én Lizziet szeretem.-mondta remegő hangon.
-Tudom...én tudom.-bólintottam őszintén.-De reménykedj benne, hogy ő is tudja.-vetettem rá egy utolsó pillantást, majd elindultam, hogy megkeressem Lizziet.
-Miért nem verted be a képem, amiért a barátnőddel csókolóztam?-kérdezte halkan, szégyentől remegő hangon.
-Mert Rachel nem a barátnőm.-feleltem, még láttam, ahogy Niall arcára kiül a döbbenet, és az értetlenség, majd sarkon fordultam, és Lizzie után indultam.
Nem lenne okom haragudni Niallre, amiért csókolózott Rachellel, hiszen ő és én már régóta nem vagyunk egy pár. Mégis, valami miatt dühös voltam rá. Miért csinálta ezt, mi szükség volt erre? Lizzie miatta költözött Londonba, az ő szerelme egy tökéletes lehetőség volt neki az új életre. Mind a ketten szeretik egymást, efelől semmi kétség. Úgy tűnt, minden rendben van köztük, ezért is olyan meglepő ez a fordulat. Mi lelte ezt a gyereket? Sietős léptekkel haladtam egyre csak előre, biztos voltam benne, hogy a sziklák mögött egy lelkileg összetört, kétségbeesett lányt fogok találni...

*Lizzie szemszöge*
Nem volt erőm megtartani magam, elgyengülve rogytam le a homokba, hátamat a kemény sziklának támasztva. A könnyeim folyamként szántották végig az arcom, és egyre több és több lett belőlük. Keserves sírásom nem akart alábbhagyni, erőszakosan nyomtam a kezemet a fejemre, hogy megpróbáljam enyhíteni azt a lüktető fájdalmat. Szinte fulladoztam, nemcsak kívül, belül is. Szívemnek azon helyén, ahol eddig a legdrágább kincsemet őriztem, most egy hatalmas, sötét lyuk tátong, olyan érzés, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem. Bármennyire is próbálkoztam, az agyam nem tudtam rávenni arra, hogy tisztán gondolkozzon, egyre csak egy kérdés zakatolt a fejemben. Miért? Miért tette ezt velem? Hát nem vagyok én elég jó neki? Mi vezette őt erre? Talán már régóta nem úgy érez, csak nem mondta el? De hát miért nem? És egyszerűen, miért pont Rachel? Miért ő, és miért nem én? Miért, miért, miért? Egy reményvesztett sóhaj kíséretében ütöttem bele a földbe, belemarkolva a homokba, majd hagytam, hogy az apró szemcsék kifolyjanak az ujjaim között, majd újra feltört belőlem a zokogás.
Hirtelen egy halk, lágy hangot hallottam meg, nem messze tőlem. Erőtlenül emeltem fel fájdalomtól elnehezedett fejemet, és a göndör felé fordultam, kinek sziluettjét csak halványan láttam a könnyfátylam mögül. Nem szóltam semmit, fejem visszahanyatlott a térdemre, és tovább sírtam.
Éreztem, amint az előbb említett test óvatosan leereszkedik mellém, és miután nem szóltam egy árva szót sem, közelebb húzódott hozzám. Képtelen voltam a kapcsolatteremtés bármilyen formájára is, hüppögtem, és a mellkasom majd benyomódott a szakadatlan sírástól, csakhogy nem bírtam abbahagyni. Mihelyt kicsit megnyugodtam, újból úrrá lett felettem a kín. Harry egy ideig nem szólt, csak hangtalanul ült mellettem, és folyamatos szipogásomat hallgatta. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, de nem éreztem magam kellőképpen erősnek, hogy kontrollálni tudjam az érzéseimet.
-Lizzie...-szólított meg percekkel később, hangja elővigyázatos volt, gyöngéd.
Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, és tekintetemet ráemeltem. Zöld szemei aggodalommal telve fürkésztek, göndör hajával a lágy szellő játszott, az arcába fújta, mire a fiú megrázta a fejét, és a helyükre parancsolta rakoncátlan tincseit.
-Miért jöttél utánam?-nyöszörögtem, és csak remélni mentem, hogy ki tudja venni rekedt hangomból a szavaim lényegét.
-Meg akartam bizonyosodni róla, hogy rendben vagy.-felelte.
-Rendben?-csattantam fel.-Igen, igazad van, minden a legnagyobb rendben van.-szipogtam- A barátom nem csókolózott egy másik lánnyal az én hátam mögött, miközben állítólag engem szeret és én nem láttam meg őket, nem ezt az egészet csak képzeltem.-válaszoltam pikírten, iróniával telve, kezemmel ide-oda hadonászva.
-Niall szeret téged.-mondta higgadtan, mire gúnyosan felhorkantam.
-Igen, épp az előbb bizonyította be, hogy mennyire.-bólogattam, és letöröltem egy újabb előbukkanó könnycseppet.
-Lizzie, végighallgatsz?-kérdezte Harry, még mindig nyugodtan. Felé fordultam, és bár fortyogott bennem a düh, és legszívesebben ráordítottam volna, hogy hagyjon engem békén, mégsem tettem. Harry nem tehet semmiről, ő is csak egy szerencsétlen áldozat. Te jó ég, hát akkor ő is hogyan érezhet, hiszen az ő párja is félrelépett! Lehunytam a szemem, és egy hatalmas sóhaj kíséretében bólintottam.
-Figyelj.-kezdte, mikor végre elhitte, hogy hajlandó vagyok beszélni vele.-Téged és Niallt az Isten is egymásnak teremtett, efelől semmi kétségem.-mondta, mire hitetlenül felnevettem.-Hallgass meg, kérlek. Régóta ismerem Niallt, mindent tudok róla, nagyon jó barátom. Tudod, a srácoknál nem szokás beszélni az érzésekről, mi azonban többször is megosztottuk egymással, hogy mit érzünk, és ez a pár beszélgetés elég volt ahhoz, hogy kiismerjük egymást, és tudjuk, hogy a másik mikor szomorú, mikor boldog, és mikor szerelmes. Ez utóbbit csupán azóta tapasztalom nála, mióta San Fransisco-ban egy koncert után rátalált egy lányra, akivel úgy hozta a sors, hogy később egymásra találjanak.-ezen a mondaton önkénytelenül is elmosolyodtam, már amennyire ez ilyenkor lehetséges.-Niall mindig is egy energiabomba volt, aki imádta az életet, és annak minden szépségét. Egy olyan jólelkű srác, amiből nagyon kevés van. Mikor vissza kellett utaznunk Londonba, árnyéka volt önmagának. Nem mondta, de én tudtam, hogy az elvesztésed tudata miatt volt maga alatt. Akár egy szellem, úgy lézengett, rossz volt ránézni. Amikor azonban megtudta, hogy újra láthat, mintha kicserélték volna. Lázasan kezdte el szervezni, hogyan fog meglepni, olyan volt akár egy túlbuzgó kisgyerek. Elmondta nekem, hogy fél attól, hogy esetleg te nem szeretnél vele találkozni, vagy egyáltalán nem is fogsz érdeklődni iránta. Ahogy teltek a napok, és egyre több időt töltöttetek együtt, Niallben kezdett kialakulni valami komolyabb, mélyebb érzés, titkolni akarta előtted, de legfőképp maga előtt. Azonban eljött az az idő, amikor már nem tudott uralkodni az érzésein. Ahogy közeledett a nap, amikor elmész, Niall összeomlott. Beszéltünk, és azt mondta, nem hagyhatja, hogy elmenj, mert nem bírna téged elengedni, mert ahhoz túlságosan is...beléd szeretett. Ekkor mondta ki először, hogy szeret. Ez után elhatározta, hogy bármi áron is, de az övé leszel. Rengeteget vívódott magában, és én még sosem láttam ennyire szenvedni, mint amikor megtudta, hogy elmész, végleg. Én nem tudom, mi történt azon az éjszakán, amikor a tetőn voltatok, de utána világos volt, hogy nem maradsz itt. Niall külsőleg úgy tűnt, mint aki beletörődött, ám belülről széttépte a bánat, hogy el kell engednie. Azért engedett el, hogy neked jó legyen, mert tudta, hogy a családod a legfontosabb neked. Legbelül reménykedett benne, hogy mégis visszatérsz hozzá, de nem mert lépni. Azt hitte, le tudja zárni a múltat, azt hitte, el tud majd felejteni téged idővel. De én tudtam, hogy erre sosem lesz képes, így megadtam neki az utolsó löketet, és az eredmény, hogy együtt laktok, és egy párt alkottok. Lizzie, ezt azért mondtam el, hogy tudd, Niall min ment keresztül azért, hogy egymáséi lehessetek. Én sosem láttam még embert így szeretni, ahogy ő szeret téged. Melletted Niall az a Niall, akit megismertem, és aki a barátom lett. Olyan átéléssel és büszkeséggel mesél rólad, hogy az embernek összeszorul a szíve a boldogságtól.-nevetett fel hirtelen.-Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatással vagy erre a szeleburdi gyerekre! Tényleg olyan, mintha elvarázsoltad volna, madarat lehet vele fogatni, és ez a munkáján is meglátszik. Fellépésekkor teljes erőbedobással dolgozik, hát még ha te is jelen vagy, huhú...-legyintett-le sem lehet lőni, jó értelemben véve. Csak rátok kell nézni, és még vak is látja, hogy mennyire összeilletek.  Niall nemrégiben azt mondta nekem, hogy te vagy a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele, még az X-factornál is sokkalta jobb. És azt te is tudod, hogy Niall másik szerelme az éneklés.-nézett rám Harry, megerősítést várva, mire határozottan bólintottam.-Lizzie...nekem fogalmam sincs, Niall hogy keveredhetett bele ebbe a botlásba, de biztosan merem állítani, hogy nem jelentett és nem is fog soha jelenteni neki semmit az a csók, mert ő téged szeret...csakis kizárólag téged.-fejezte be a göndör, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.
Harry beszéde után arra lettem figyelmes, hogy újból könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, ám ezúttal a meghatottságtól. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a szerelem langyos tengerében, a vészcsengő őrült módjára csilingelni kezdett a fejemben.
-De ha szeret, akkor mi a fenéért csókolózott Rachellel? Rachellel, aki valamikor ugyanazt a szerepet töltötte be, amit most én! Miért lehetek biztos abban, hogy nem törtek elő belőle a régi érzések, hiszen Rachel tökéletes, ezerszer jobban Niallhez való, mint én.-hadartam, és éreztem, hogy újból kezd felmenni bennem a pumpa.-És egyébként is, te miért nem haragszol rájuk, hiszen Rachel a barátnőd!
-Rachel és én nagyon régóta nem vagyunk együtt, és szerintem a mi kapcsolatunk sosem volt feleannyira se erős, mint a tiétek.-mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Hogyhogy? De hát, én...azt hittem, hogy...
-Tudod, Rachel az elején nagyon bejött. Szőke haj, karcsú test, jó humor, megnyerő stílus...ám ahogy megismertem, rájöttem, hogy a fullos külső üres belsőt takar. Gyönyörű lány, és intelligens is, de nem érett. Ő kalandra vágyott, akivel tehette flörtölt, sokszor úgy is, hogy én is jelen voltam. Megbeszéltük a dolgot, és maradtunk haverok. Már egy ideje sejtettem, hogy amúgy se miattam van velünk, csak nem gondoltam, hogy a sejtésem beválik. Azt hittem, lesz benne annyi tisztelet, hogy nem kezd ki a volt legjobb barátjával, úgy, hogy közben neki van barátnője, de ezek szerint vastagabb a bőr a képén, mint gondoltam.-rázta meg a fejét megvetően.
-Sosem kedveltem Rachelt, és most már tudom, miért.-feleltem.-De akkor Niall miért hagyta hogy megtörténjen? Miért, ha valóban engem szeret?-böktem ki azt a sokat ízlelgetett kérdést.
-Nos, ezt én sem tudom biztosan...Niall és Rachel is elég spiccesek voltak, talán baleset volt.
-Mondd meg nekem, hogy egy csók hogyan lehet baleset?-kérdezősködtem tovább, hajthatatlanul.
-Lizzie, fogalmam sincs...nem tudom, mi vezette Niallt erre. Csak ismételni tudom magamat, miszerint Niallnek semmit nem jelentett. Botlás volt, amiért jó ideig vezekelni fog.-mondta Harry, hangjában őszinteség csengett. Nagy sóhaj szakadt fel a torkomból, és az előttem elterülő sötét kékséget kémleltem, melynek tükrén megcsillant a hold ezüstös fénye.
-Szerinted szeret még?-törtem meg a csendet pár másodperc után.
-Hm, ebben biztos vagyok. A kérdés most az, hogy te szereted-e őt annyira, hogy megbocsáss neki.-mondta Harry bölcsen. Újból magam elé meredtem, és kényszeredetten felsóhajtottam.
-Nem tudom...szeretem, ezt nem tagadom. De fogalmam sincs, ezek után hogy tudnék a szemébe nézni...-ráztam meg a fejem.
-Talán beszélj vele, és megtudod.-adta a legmegfelelőbb választ.-Tudod, mindig is csodálattal néztem rátok. Annyira egyben vagytok, szinte egyszerre gondolkoztok, egyszerre mozdultok, és ha együtt vagytok, süt rólatok, hogy imádjátok egymást. Igazán kár lenne értetek, és tudom, hogy ezt te is tudod. Én senki mást nem birok elképzelni a mellé a hülye gyerek mellé.-mondta játékosan, mire én is halkan felnevettem, és újból a szemébe néztem.-Egy próbát megér, nem?-húzta fel a szemöldökét.
-De...-sóhajtottam, és érezni akartam, hogy könnyebb lett, de legbelül még mindig emésztett az érzés, hogy Niall talán már nem szeret. Viszont ha ez igaz, akkor tőle szeretném hallani, az ő szájából,  ehhez pedig muszáj, hogy beszéljünk.
-Félek.-böktem ki hirtelen.
-Ne félj, Lizzie, minden rendben lesz. Gyere ide!-húzódott közelebb, majd fél karral magához ölelt, fejemet pedig a vállára hajtottam, és próbáltam lenyelni a torkomat szorongató gombócot.
-De mi van, ha tényleg nem szeret?-kérdeztem kétségbeesetten, már vagy századjára.
-Lizzie, ne beszélj már badarságokat, könyörgöm! Szerinted, ha nem szeretne, akkor miért volt már a sírás határán, amikor eljöttem utánad, és miért nézett úgy Rachlere, mintha egyetlen pillantással meg tudná ölni? Nyugodj meg, gondold át a dolgokat, és ne aggódj...Niall a csillagokat is lehozná neked, ha megtehetné.-biztatott.-Most pedig elmegyek, és szólok neki, hogy vársz rá, rendben?-tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen.-És ne sírj már, mert meg fogsz fulladni, és ez nem épp a legmegfelelőbb alkalom, hogy elhalálozz!-viccelődött ízlésesen, majd letöröltem a könnyem, és bólogattam. Harry elmosolyodott, és felállt, hogy visszamenjen a többiekhez.
-Harry!-kiáltottam utána, mikor már pár méterrel arrébb állt.
-Tessék?-fordult vissza.
-Miért törődsz ennyit velem?-kérdeztem zavartan, hiszen tény, hogy Harry nélkül valószínűleg azonnal kiadtam volna Niall útját, így viszont elgondolkozom a folytatáson. Nem értettem, Harry miért foglalkozik velem, a szerelmi életemmel, hiszen nem rég óta ismerjük egymást, bár jóban vagyunk, azért ezt nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen önzetlenül segít rajtam. Némán pislogtam Harryre, a választ várva. A göndör a sziklának támaszkodott, majd óvatos mosolyra húzta ajkait.
-A nővéremre emlékeztetsz...egykor neki is voltak ilyen gondjai, de nem velem osztotta meg, mert még akkor kisfiú voltam. Viszont most már elég nagynak érzem magam, hogy tudjak segíteni.-mondta.-Meg amúgy is, nem bírnám tétlenül nézni, ahogy az egyik legjobb barátom tönkremegy.-vonta meg a vállát lazán, majd hátat fordított.
-Köszönöm.-szóltam, még mielőtt elindulhatott volna.
-Igazán nincs mit. Kívánom, hogy minden rendbe jöjjön köztetek!-bólintott, majd eltűnt a sötét sziklák árnyékában...

2013. április 14., vasárnap

(II./18.) Bántott, de nem úgy, ahogy elképzeltem…



Sziasztok Kedves Olvasók!
Szeretném megköszönni a türelmeteket, sajnálom, hogy majdnem egy hétig nem tudtam új részt hozni, de rengeteg időmet elvette a vizsgára készülés, és már nem volt energiám írni. Ha minden jól megy, mostanában sűrűbben tudom majd hozni a részeket, mert nem kell annyit tanulnom (remélem) :)
Köszönöm az előbbi részhez a kommenteket, és az értékeléseket, nagyon örültem nekik! Nem is húzom tovább az időt, itt is van a következő rész, jó olvasást, és szeretettel várom a véleményeteket, megjegyzéseket! :)
Puszi: Dóri :*

-Niall, ha még egyszer megpróbálod kioldani a felsőmet, belefojtalak a vízbe!-dorgáltam meg pajkos kis barátomat, aki már vagy századjára húzta meg a bikini felsőm zsinórját, remélve, hogy sikerül szétszednie. Egy mérges pillantást küldtem felé, ám nem létező haragom azonnal elszállt, ahogy egy mozdulattal megrázta a fejét, vizes haja össze-vissza állt, egész teste csillogott a sós víztől a nap fényében, és arcán ott ült az a féloldalas, pimasz mosoly amit mindig akkor alkalmazott, ha ideges voltam. Tudta, hogy ezzel bármikor le tud venni a lábamról. Csak egy pillanatra bambultam el, és gyönyörködtem a látványban, ám ez épp elég idő volt arra, hogy magához húzzon, és újból a víz alá merüljön velem. Addig-addig forgolódott, míg végül a hátam mögé került, és úgy törtünk a felszínre, hogy hátulról körém fonta a karjait, fejét pedig a vállamra támasztotta. Ujjaival a bőrömet cirógatta, miközben mosolyogva puszilta végig állam vonalát. Szemeim önkénytelenül lecsukódtak, az egész testem elernyedt, majd hirtelen kellemes bizsergés járt végig. Elhomályosult tudattal élveztem gyengéd érintéseit, amikor is egy erősebb harapást éreztem meg a vállamban, és a felsőm hirtelen meglazult, és a  madzagja a hátamhoz csapódott.
-Niall Horan, fejezd be!-emeltem fel a hangom, de a tekintélyem ismét elveszítettem, ugyanis hiába akartam én parancsolóan rászólni, amikor összetalálkozott a tekintetünk, azonnal elvesztem azokban a gyémánt kék szemekben, és amint felnevetett, már azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán miért vagyok ott. Zavartan tartottam a tenyeremmel magamon a bikinimet, és éreztem, ahogy a fejem kezd elvörösödni, ahogy tekintetem lejjebb csusszant a felsőtestén, feltérképezve férfias előnyeit. Hallottam, ahogy jóízűen felnevet, és egyik kezét kinyújtja felém, majd végigsimított az állam vonalán.
-Na, mizu?-röhögött fel, mire idegesen ellöktem a kezét.
-Ne nevess, inkább segíts bekötni!-fordítottam hátat neki, még mielőtt a fejem szénné égne a szeme láttára.
-Pedig annyit kínlódtam vele.-cammogott.
-Niall, a többiek már a parton szedelőzködnek, csak ránk várnak, hogy indulhassunk a jachtra. Nem volt elég az egész délután, hogy kiszórakozd magad?-kérdeztem a fejemet csóválva, miközben hátra lépkedtem, és türelmetlenül toltam neki a hátam a kezének.-Kérlek, kösd már be!
-Jó.-dünnyögte, majd lustán babrálni kezdett vele.-De ha rajtam múlna, egész este itt lennénk a parton.-suttogta a fülembe sejtelmes hangon.
-Azt mindjárt gondoltam.-feleltem gunyorosan mosolyogva.-Köszi.-fordultam felé, mikor éreztem, hogy meghúzta a masnit a megkötőn. Arcát a kezeim közé fogtam, miközben szorosan átölelt, és a szemembe nézett.-Ígérem, hogy elszökünk este, jó? Csak most már gyerünk, mert tudod, időre kell mennünk!-emlékeztettem, mire ajkai mosolyra húzódtak, majd magához húzott, egy lágy csókot adott a számra.
-Menjünk.-szólt, mire bólintottam, és a part felé fordultam, hogy végre kijussak a tengerből. Tettem előre pár lépést, mikor hirtelen kicsúszott a talaj a lábam alól, és Niall karjaiban találtam magam. Nevetve kapaszkodtam a nyakába, és hagytam, hogy a hátralevő pár méteren a karjaiban vigyen.
-Mikor unod már meg?-kérdeztem szemforatva..
-Soha.-hangzott a határozott válasz, mire elmosolyodtam, és a nyakába fúrtam a fejem.
A délután igazán kellemesen telt, úgy, ahogy előre megterveztük. Úszkáltunk, süttettük magunkat a napon, játszadoztunk a vízben, röplabdáztunk a parton. Niallel folyamatosan harcoltunk, megpróbáltuk lenyomni a másikat a víz alá, majd azon versenyeztünk, hogy ki tud tovább lent maradni. Megpróbáltunk kézen állni, én meg akkor jöttem rá, hogy semmi egyensúlyérzékem sincs, így végül az lett, hogy Niall a lábamat tartotta, és úgy maradtam egy helyben. Amikor pedig megunta, hogy engem tartson, egyszerűen megfogta a lábam, és húzott maga után a vízben, aminek a következménye az lett, hogy majdnem megfulladtam, annyi vizet nyeltem. Nevetve vonszolt ki a partra, én hörögve nevettem, a torkomat fogva, Niall pedig mellettem összegörnyedve röhögött rajtam. A többiek valószínűleg azt hitték, hogy valami nincs rendben nálunk, ugyanis elég furcsa tekintettel méregettek minket, végül egy legyintéssel elintézték, és nem kérdezgettek semmit. A fiúk persze most sem úszták meg, először még csak kíváncsian bámulták őket a rajongók, majd reszkető végtagokkal, az ájulás közeli állapotban jöttek oda egy-egy autogramért és képért. Persze, a srácok nem küldték el őket, mindegyikükkel váltottak pár szót, csináltak képet, és dedikáltak. Mi a háttérből néztük, ahogyan teljesítik a hírnévvel járó kötelességeiket, és jót mosolyogtunk egy-egy lányon, akik tényleg úgy néztek ki, mintha megszállta volna őket valami. Azonban volt egy pillanat, ami tényleg meglepett. Miközben a napon sütkéreztem, egy halk hangocskát hallottam meg magam mellől. Ahogy kinyitottam a szemem, egy szöszi, fürtös kislány állt megszeppenve, és azt kérte, hogy hadd csináljon egy olyan képet, amin én meg Niall is rajta vagyunk. Döbbenten néztem Niallre, aki csak bólintott, hogy menjek. Felkászálódtam a helyemről, és zavart arckifejezéssel álltam be Niall mellé, aki határozottan átkarolt, majd a kislány beállt elénk, és az anyukája csinált rólunk egy fotót. A fotó után Niall leguggolt, hogy aláírja a frizbijét, és miközben dedikált, a kislánnyal találkozott a tekintetünk. Egyszerűen leírhatatlan az, amit a szemében láttam. Ahogy belenéztem azokba a hatalmas, égszínkék szemekbe, az egész testemet végigjárta a melegség. Azok a boldogságtól ragyogó szemek, ahogyan Niallt nézte, szinte már majdnem kicsordult a könny a szeméből, annyira rajong az én szőke fiúmért, aki mikor végzett a dedikálással, lágyan megsimította a lány karját, és láttam, hogy a kis szőkeség menten remegni kezd, és még szélesebb mosolyra húzza formás kis ajkait. Vékony térdei szinte összecsuklottak alatta, ahogy kezében az aláírt frizbivel sétált, futott, majd később rohant a parton, majd kikelve önmagából belefutott a vízbe, és az apukája nyakába ugrott. Kába mosollyal az arcomon néztem utána, és azon agyaltam, hogy vajon az a több millió lány is így érez? Ha egy képtől, aláírástól vagy kedves mosolytól elvesztik a józan eszüket, és ez a pár pillanat nagyon hosszú időre belevésődik az emlékezetükbe. Hát valóban ilyen hatással lennének rájuk? Ha ők egyetlen ilyen perctől a felhők felett járnak, akkor nekem mit kellene éreznem? Azt hiszem, igazán nagy kincs, ami a birtokomban van. Mindenki Niall Horanje, a szőke, babaarcú, kék szemű énekes fiúja, az enyém… Olyan jó ezt így kimondani. "Az enyém." Én részesülök abban, amikről milliók álmodnak, mellettem ébred reggelente, én látom először az álmos, fáradt arcát, én hallom először a rekedtes hangját, én kapom tőle a nap első csókját...és ez piszokjó érzés. Úgy érzem, visszautaztam az időbe, és a 13 éves énem bőrébe bújtam. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog, mint vele. Ez az egész olyan, mint egy álom...egy csodálatos álom, és rettegek, hogy egyszer felébredek.
-Min töröd azt a csinos kis buksid?-hallottam meg kellemes hangját.-Gyere, ideje felszállni a jachtra! Vagy nem szeretnél? Még visszaléphetsz.-húzta fel a szemöldökét vigyorogva.
-Nem, mehetünk!-löktem meg lágyan, a víz felé.
-Lizzie, miért nem maradunk?-lépett vissza hozzám, és szorosan magához húzott.-Ezerszer jobban éreznénk magunkat, csak így, kettesben.-duruzsolta a fülembe, hangja csábító volt, és már-már engedtem a kísértésnek, de az agyamban egy kis csengő őrült módjára csilingelni kezdett. Nagyot sóhajtva toltam el magamtól, hogy aztán reménykedő szempárjába nézhessek.
-Nem lehet, kincsem. Nem léphetünk le, nem hagyhatjuk ott a többieket, várnak ránk. Kérlek, légy türelmes.-simítottam végig napbarnított bőrén.
-És ha nem akarok türelmes lenni?-csattant fel.-Lizzie, ki akarok kapcsolódni, és ahhoz te is kellesz!-mondta idegesen.-Vagy van valami baj?-vonta fel egyik szemöldökét.
-Nem, semmi baj nincsen. Tényleg…-bizonygattam a szemébe nézve.-Gyere, ideje felszállni.-fogtam meg a kezét, hogy a jacht felé húzzam. Niall sértődött tekintettel vonult mellettem, majd amikor felértünk a többiekhez, unottan vett ki egy sört a hűtőládából, és levágta magát a jacht végébe.
-Hát, ezt meg mi lelte?-fordult hátra meglepetten Liam.
-Semmi komoly, majd lenyugszik.-vontam meg a vállam, majd belekortyoltam az üdítőmbe. Szörnyen éreztem magam, amiért visszautasítottam Niall közeledését, inni sem volt már kedvem. Én csak egy pár órát akartam a barátaimmal tölteni, jól érezni magam, kicsit ellazulni, élvezni, ahogyan a lemenő nap fényében szeljük a tengert, jókat nevetni. Társaságban akartam lenni, az elmúlt hetek alatt szinte mindig egyedül, vagy Rickievel voltam, nem mentem bulizni, a ház küszöbét is csak akkor léptem át, ha vásárolni indultam. Pörgést akartam, hallgatni a fiúk poénjait, és sírásig nevetni. Persze a pihenés másik formáját sem felejtettem el, de azt inkább estére terveztem. Akkor már mindenki megnyugszik, kiszórakoztuk magunkat, és jut idő egymásra is, amit csak együtt, kettesben tölthetünk, és nem zavar minket senki. Romantikus hangulatot képzeltem el, ami csakis este jöhetett volna létre. De azzal, hogy most magamra haragítottam Niallt, mindent elszúrtam.
A korlátnak támaszkodva, lehunyt szemmel élveztem, ahogyan a  gyér nap süti az arcom, és a tenger sós illata az orromba szökik. A jacht egy helyben állt, épp elég messze voltunk a parttól, a közelben egy lélek sem volt. Hirtelen egy hangos csattanásra kaptam fel a fejem, amit még hangosabb röhögés követett. Ahogy hátra fordultam, Harryt láttam meg a padlón feküdni, körülötte a többiek dőlöngélve nevettek.
-Ember, ez nem igaz, hogy mindenhol elesel!-préselte ki magából Louis, miközben a térdét csapkodta.
-Ha-ha, nagyon vicces. Nem láttam ezt a kis pöcköt, jó?-kászálódott fel Harry a földről.-Jó, azért ennyire nem volt vicces, hogy ne tudjátok abbahagyni a röhögést!-horkant fel.
-De, az volt.-bólogatott Louis, még mindig vigyorogva.
-Valóban?-kérdezte Harry, igencsak gyanús hangsúllyal, majd egy lépést tett Louis felé.
Éreztem, hogy valami történni fog…és milyen jók a megérzéseim! A következő pillanatban a göndör egy jól irányzott lökéssel a vízbe küldte hahotázó barátját, aki meglepettségében felsikított. Mérges arccal, vizet köpve bukott fel, és gyilkos pillantást küldött Harry felé.
-Na, ez már tényleg vicces.-vágta oda a vízben köröző Louisnak, majd gondolt egyet, ledobta a papucsát, és egy fejessel utána ugrott. Csapkodva nyomkodták egymást a víz alá, jóízűen nevetve. Tekintetem Rachelre tévedt, aki épp a lenge ruháját rántotta le magáról, hogy aztán ő is a vízben kössön ki, hatalmas bombát ugorva. A víz felfröccsent a fedélzetre is, majd a szőke hajzuhatag bukkant fel előttünk.
-Gyertek!-intett Rachel, mosolyogva.
A számat harapdálva toporogtam a jacht szélén, valahogy nem volt kedvem ismét vizesnek lenni. Bizonytalanul álltam, és néztem a fürdőzőket.
-Lizzie, ugorj be te is!-kiáltott rám Rickie.
-Nem, jó lesz ez itt nekem.-bólintottam, és épp leguggolni készültem, amikor egy erős lökést éreztem a hátamon, és a következő pillanatban a testem elmerült a tengerben.
Hüledezve töröltem ki a vizet a szememből, hogy lássam, ki volt olyan kedves, hogy belökött. A fedélzeten nem láttam mást, csak őt. Karba tett kézzel állt, és elégedett vigyorral az arcán méregetett, majd ő is csatlakozott a többiekhez. Nem értettem, mire volt ez jó. Azonban ahelyett, hogy odaúszott volna hozzám, leállt vízi csatázni. Hitetlenül meredtem rá, az egész elmémet elöntötte a sötét köd. Szikrákat szóró szemekkel úsztam el a jacht oldalához, még egy utolsó pillantást vetve a szőkeségre, aki mint ha minden rendben lenne, úgy viháncolt. Dühös karcsapásokkal értem a jacht széléhez, és elhatároztam, hogy nem érdekel senki. Pihenni akartam, társaságban lenni? Hát, nem jött össze. Amikor fel akartam húzni magam a fedélzetre, hirtelen valami megragadott, és visszarántott a vízbe. Nagy csobbanással huppantam vissza, hátam azonnal a hideg fémnek ütközött, ahogyan Niall mellkasát az enyémnek nyomta. Némán méregetett, közönyös tekintettel, azonban a szeme sarkában megjelenő kis ránc elárulta, hogy igenis jól szórakozik. Egyik kezét végigfuttatta az oldalamon, majd megállapodott az arcomon.
-Hova, hova?-dörmögte mély hangon.
-Oda, ahol eredetileg is akartam maradni, de nem tudtam, mivel valaki arcátlanul a vízbe lökött.-mélyesztettem tekintetem az övébe.
-Vagy úgy.-bólintott.-Hát, ennek a valakinek nyomós oka volt rá. Valahogy meg akarta bosszulni az őt ért sérelmet, és ezt a módot érezte a legjobbnak. És most, hogy az a galád megbűnhődött, az illető lelke megnyugodott.-mondta, szavai önkénytelen mosolygásra késztettek.
-Tényleg? Szóval, az illető nem haragszik már?-túrtam bele a hajába gyengéden.
-Sosem haragudott, csak érzékenyen érintette a tény, hogy visszautasították.-rántott egyet a vállán.
-Sajnálom… Nem akartalak megbántani.-kértem tőle bocsánatot lehajtott fejjel.-Csak egy kis társaságot szerettem volna magam körül. De most már mindegy.-néztem újra fel rá.-Ha visszaértünk a partra, a tied vagyok.-jelentettem ki, mire láttam, hogy szemei felcsillannak. Édesen elmosolyodott, majd két kezét a fejem mellé tette.
-Figyelj. A srácok terveztek egy kis nyársalást ez után. Szerintem vétek lenne kihagyni, nem gondolod?-kérdezte mosollyal az arcán, a szemöldökét ugráltatva.-Meg aztán, a sötét sokkal izgalmasabb.-súgta a fülembe pimasz hangon. Halkan felnevetve karoltam át a nyakát, hogy az arcát magam felé fordítva meg tudtam csókolni.
-Köszönöm.-leheltem ajkára.
-Nincsen mit. Megértem, hogy annyi bezártság után szeretnél egy kis teret, hogy hiányzik a társaság. Nekem is hiányozna.-mondta együtt érzően.
-Hát, valahogy úgy.-ingattam meg a fejem.-Figyelj, szerinted Liam most épp megfulladni készül, vagy nekünk csápol?-hunyorogtam, mert nem láttam tisztán a távolabb levő barátunkat, aki vad mozdulatokkal integetett felénk.
-Szerintem azt mondja, hogy menjünk oda.-mosolyodott el Niall.-De ha nem szeretnéd, felőlem visszamehetünk a jachtra.-tette hozzá gyorsan. Pár pillanatig bazsalyogva néztem várakozó arcát, majd sóhajtottam egyet, és átöleltem.
-Az nyer, aki előbb odaér.-suttogtam a fülébe halkan, lassan beszélve, majd felnevettem, és elrugaszkodtam a jacht oldaláról, mit sem törődve Niall értetlen arckifejezésével, a többiek felé vettem az irányt.
A nap utolsó sugarai lágyan játszadoztak a tükörsima víz felszínén, miközben nem messze tőlem, a tűz szikrái pattogtak, és gyúltak lángra, ahogy Tom egy új adag fát pakolt rá. Az apró kis lángnyelvek, pillanatokon belül méretes fénycsóvákká váltak, ezzel még jobban felmelegítve az esti hűs levegőt.
-Liz, dobsz egy kés?-hallottam meg a nevemet, mire Harry integetett szemben velem.
-Inkább adnám, ha nem bánod.-válaszoltam mosolyogva, majd felálltam, és átnyújtottam neki a kért kést.
-Köszi.-vette el, majd annak segítségével lefejtette a nyársbotról a majdnem szénné égett húst.
Hangosan szitkozódva vette tudomásul, hogy a vacsorája ehetetlen. Törökülésben ülve néztem végig a többieken, arcukat megvilágította a tűz fénye, mindannyian mosolyogtak, és boldognak látszottak. Üres sörösüvegek hevertek a meleg homokban, mialatt teli üvegek voltak a kézben. Tagadni sem lehetett, hogy a levegőben igencsak megnövekedett az alkoholtartalom. Mindenki legalább a harmadik italt itta, Tom jóvoltából előkerült egy pár üveg tömény ital is, amit nagy lelkesedéssel fogadtak, és rövid időn belül elpusztították. A jó hangulat nagy része talán ennek volt köszönhető. Már nem voltunk egyedül, csatlakozott hozzánk régi, hű barátunk, az alkohol. Egy test huppant le mellém, és azzal a lendülettel magához is húzott, majd egy puszit adott az arcomra.
-Nem vagy éhes?-kérdezte Niall.
-Már ettem, épp elég volt. Inkább iszogatok kicsit.-emeltem fel az üvegem, és bele is kortyoltam. Niall próbált a szemembe nézni, de több üveg sör után ez nem ment annyira egyszerűen. A szeme ide-oda golyózott, amin akaratlanul is elmosolyodtam. Még nem volt vészesen részeg, de látszott rajta, hogy van benne bőven pia.
-Hé, emberek! Énekeljünk valamit!-kiáltott fel Tom.-A naplementében ülni, sütögetni, és iszogatni a One Direction sztárfiúcskáival, miközben dalolgatunk a parton, tiszta filmbe illő jelenet lenne.-ölelte át Tom Harry vállát, és elkalandozó tekintettel nézett maga elé.
-Hozom a gitárom!-szólalt fel Niall, és azonnal fel is pattant, hogy a házba rohanjon.
-Te elhoztad a gitárod?-kiabáltam utána.
-Ja, sose tudni, mikor van rá szükség!-fordult vissza nevetve.
Nem sokkal később már egy nagy körben ültünk, körülvéve a tüzet, és azon tanakodtunk, hogy mi az a dal, amit mindenki ismer.
-Summer Paradise?-kérdezte Liam, ám többen is a fejüket rázták.
-Nem tudom végig a szöveget.-húzta el a száját Eleanor.
Niall a gitárja húrjain jártatta az ujját, és erősen törte a fejét, a többiek szintén agyaltak. Nem létezik, hogy nincs olyan dal, aminek ne tudnánk mind a szövegét! Hirtelen hangok csendültek fel a mellettem ülő gitárjából. A dallam egyből ismerősen csengett, és ahogy körbenéztem, mindenki mosolyogva nézett fel, a fiúk nosztalgikus arccal fakadtak dalra, és énekelték a jól ismert I'm yours szövegét. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hiszen az egyetlen tetoválásom is ezt a mondatot ábrázolja. Megbabonázva hallgattam a srácokat, tekintetem Niallre szegeztem, aki gitárjával a kezében, lazán énekelve még tökéletesebb látványt nyújtott. Eszembe jutott, amikor először énekelt nekem az ablakom alatt. Ez, hogy itt ülünk, és csak a gitár szól a hangja alatt, felidézi bennem annak az estének az emlékét. Akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen akkor, este, úgy engedtem el, hogy többet nem fogom látni őt...
-„This is our fate, I’m you-o-o-o-ours.”-fejeztük be egyszerre, dőlöngélve. Hangosan megtapsoltuk magunkat, és nevetve nyúltunk az üvegekért.
-A mai napra!-emelte fel az üvegét Tom.-Arra, hogy itt vagytok, és megismerhettelek titeket!-mondta mosolyogva.
-Egészségünkre!-nyugtáztam, majd koccantak az üvegek, és mindannyian meghúztuk azokat.
Azt hiszem, minden olyan lett, ahogy vártam. Jó hangulatban, nevetgélve ültük körbe a tüzet, beszélgettünk, iszogattunk, néhányan sütöttek maguknak még egy kis húst, de összességében mind együtt voltunk, és csak ez számított. Niall mellkasának dőlve hallgattam Tom egyik történetét, miszerint egyszer, egy külföldi turistacsoport az ő kertjében kötött ki, mert azt hitték, az a szálloda.
-Képzelhetitek, milyen arcot vághattam, amikor megláttam azt a tucat kínait, nagy matracokkal, meg törölközőkkel ott állni a füvön, én meg egy szál alsóban, a reggeli kávémmal a kezemben pislogtam rájuk. Nem is tudom, melyikünk lepődött meg jobban.-emlékezett vissza, mire mindannyian felnevettünk.
-Úgy látom, elfogyott a sör. Megyek, és hozok ki még pár üveggel.-szólt Niall, majd kicsit eltolt magától, hogy fel tudjon állni.-Hé, ki kér még sört? Bemegyek érte!-mutatott a ház felé.
-Várj, megyek én is segítek kihozni, meg veszek magamra valami felsőt.-pattant fel Rachel, hogy aztán együtt menjenek be. Messze éreztem magam a többiektől, így kicsit közelebb húzódtam hozzájuk. Ahogy oldalra tettem a kezem, hirtelen éles fájdalom nyilalt bele, amire felszisszentem. Reflexből kaptam vissza a kezem, és láttam, ahogy a tenyeremen végigfolyik a piros vér. Belenyúltam a késbe, amit nem láttam, és az megvágta a bőrömet.
-Tom, merre találok sebtapaszt?-kérdeztem tőle, miközben felálltam, és a kezemet szorítva indultam a háza irányába.
-A konyhában az alsó fiókban.-hangzott a válasz.-Miért, mi történt?-kérdezte ijedten.
-Semmi különös, csak megvágtam magam. Köszi.-bólintottam, majd sietős léptekkel a nagy üvegajtóhoz mentem. Annyira nem volt erős a vérzés, de mindenképp le szerettem volna fertőtleníteni, meg beragasztani, hiszen csak a homokban ültem. Ügyetlenkedve toltam el az ajtót, majd az üres folyosóra lépve egyenesen a konyha felé indultam. Ahogy közeledtem láttam, hogy fény szűrődik ki a helységből. Végig a sebemet tanulmányoztam, tekintetemet csak akkor emeltem fel, amikor a folyosó kanyarulatához értem, ahonnan a konyharész nyitódik. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ha nincs ott a fal, aminek nekidőlhetek, biztosan összeesek. Vérző sebem már a legkevésbé sem érdekelt, erőtlenül engedtem le magam mellé mindkét kezem, és azon voltam, hogy el ne ájuljak. A fülemben lüktetett a vér, a hatalmas gombóc miatt a torkomban lélegezni sem tudtam. Mint akit fejbe vertek téglával, olyan kábultan meredtem az elém táruló képre, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy lélegezzek. Mintha egy kést döftek volna belém, akkora fájdalommal néztem, ahogyan a szőke hajzuhatag előtt feltűnik egy másik fejtető, szerteszét álló, szőke tincsekkel. A lány teste a fiúénak simult, aki egy kézzel ölelte magához azt a karcsú derekat.
A látásom elhomályosult a benne összegyűlt könnyektől, úgy éreztem magam, mint akit fojtogatnak. A szavak a torkomon akadtak, nem voltam képes se megszólalni, se sírni, egyszerűen minden elszállt belőlem. Erőtlenül löktem el magam a faltól, hogy aztán minden energiámat összeszedve törjek ki a házból. Türtőztettem magam, nem hagytam, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Remegő lábakkal futottam le, a többiekhez, ám nem volt erőm visszaülni hozzájuk. Egyedül akartam lenni, amilyen gyorsan csak lehet, mert tudtam, hogy percek kérdése, és nem bírom visszafogni magam. Észrevétlenül akartam elhaladni mellettük, de pechemre egy hang megszólított.
-Hova mész, Lizzie?-kíváncsiskodott Harry, aki összehúzott szemmel vizslatott.-Baj van?-kérdezte aggódóan.
-Nem, semmi baj sincs. Csak sétálok egyet.-küszködtem ki magamból egy értelmes választ, majd nem törődve a gyanúsan méregető tekintetekkel, elindultam a sötét parton. A homokot nézve lépkedtem előre, azt sem tudtam hova tartok, csak mentem előre, minél messzebb tőlük. Ahogy ismét beugrott a látott kép, már nem tudtam visszafogni magam. A düh, a csalódottság, a szerelem vegyített érzése egyszerre tört ki belőlem, és keservesen sírva rogytam le a legközelebbi sziklára. Nem tudtam gondolkozni, nem észleltem semmit a körülöttem levő hangokból, képekből, minden egy nagy, sötét pacává folyt össze a szemem előtt. Ez nem lehet igaz…ez nem történhetett meg! Ezt…nem vagyok képes elhinni…nem, nem és nem!
Hiába bizonygattam magamnak, hogy amit láttam, az nem történt meg…ez a zord valóság, bármennyire is nem szeretném elhinni, sajnos igaz…Rachel és Niall. A saját szememmel láttam…ez a lány elérte, amit akart. A gyanúm beigazolódott, pedig annyira bíztam benne! És mégis…az álmomnak is megvolt a jelentése. Rachel bántott, de nem úgy, ahogy elképzeltem…egy fájóbb pontot ért az ütése, sokkal fájdalmasabbat, mint amit erőszakkal okozni lehet. Rachel a szívemből tépett ki egy darabot. Azt a darabot, amely nélkül képtelen lennék élni... A szerelmemet.
Sziasztok Drága Olvasók!
Sajnálom, hogy ennyi kell várnotok, de most már ha minden jól megy, holnap hozom a 18. részt!
Köszönöm a türelmet! :)
puszi: Dóri :*

2013. április 11., csütörtök

Díj :)

Szabályok:
A) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!
B) Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formátumban, majd másold át a díj adójának oldaláról!
C) Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)!
D) Tegyél fel minimum 5 kérdést a következő díjazottaknak!
E) Küldd tovább maximum öt blogírónak!

Köszönöm ezt a csodálatos díjat Bettinek! :)♥

Kérdéseim:
1.
Neked mi ad ihletet? :)

Az éppen olvasott könyv, a mindennapi élet történései, a szép, felejthetetlen emlékeim, és a vágyaim :)
2. Tervezel további blogokat? :)
Ha ezzel végzek, már biztos, hogy írni fogok egy következőt. Valamelyik este kipattant a fejemből egy ötlet, és mindenképp szeretném megírni :) De persze ez még nem most lesz, talán majd nyár fele, attól függ, hogy sikerül majd ez a a történet.
3. Miért pont Niall/Liam/Zayn/Louis/Harry a főszereplő az 5 srác közül? :)
Niall az, aki teljesen magával ragadott. Az elején valamiért nem volt szimpatikus (tényleg), aztán egyre jobban a rabjává váltam. Különleges, ráadásul nemrég megtudtam, hogy cserkész volt kiskorában, ami még egy plusz pont, közös bennünk, ha lehet ilyet mondani :) Imádom a személyiségét, a mosolyát, a nevetését, és a szemeit. Megszállott vagyok, lehet. De nekem pont jó ez így :)
4. Kik ösztönöznek az írásra? :)
Legelőször nem akartam elmondani senkinek, titokban akartam tartani. De aztán elmondtam anyukámnak, aki beleolvasott, és csak biztatni tudott. Aztán ott van a legfőbb támaszom, a legjobb barátnőm, aki úgymond a "bétám" is. Ha bizonytalan vagyok, mindig hozzáfordulok, mert tudom, hogy rá számíthatok, olykor lágyan elmondja a véleményét, máskor idegesen hozzám vágja, hogy "Mit aggódsz már annyit?!", de tudom, hogy ezzel is csak segít nekem. :) Van pár barátom, aki olvassa, és mindig megdicsérik a munkámat, ami nagyon jól esik. És végül az én drága olvasóim, akik nélkül sehol nem lennék. Nem tudom, hogy találtak rá a blogomra, de köszönöm nekik! :)
  5. Mielőtt véglegesen felraknád a fejezetet, átszoktad olvasni, és bele-bele javítani? :)
Persze, mindig, ezért is van, hogy csúszik a fejezet. Sosem szoktam átolvasatlanul feltenni, megpróbálom a lehető legjobb formában közzétenni :) Meg aztán annál nincs is idegesítőbb, amikor valami tele van helyesírási hibákkal, meg értelmetlen szókapcsolatokkal. :)

Folytonos szabályszegő vagyok, talán már meg sem érdemlem ezt a sok díjat, hiszen én nem szoktam tovább küldeni senkinek, nekem pedig ennek ellenére is küldtök, amiért köszönettel tartozom! Ahogy mondani szoktam, nem sok blogot olvasok, inkább könyveket, azoknak pedig nem tudok küldeni, sajnos. Még egyszer köszönöm a díjat! puszi: Dóri:*

ui.: Eggyel lentebb ott van a 17. fejezet, ha még nem olvastad. ;)