(10. bejegyzés) Szavamat adom...

Leírhatatlan érzés volt újra látni, érezni az illatát, érintését, Őt magát. Letaglózva álltam még mindig, nem hittem el, hogy ez lehetséges. Akkor, ott az utcán úgy búcsúzott el, hogy soha többé nem látjuk egymást. És most itt van, teljes egészében. Nem bírtam betelni vele, az ölelésével, annyira jó volt újra látni. –Niall, te hogy kerülsz ide?-kérdeztem még mindig hitetlenül. –Itt lakom, Londonban. És a kismadarak azt csiripelték, hogy egy Lizzie Grey nevű lány érkezett városunkba. Egyből tudtam, hogy találkoznom kell vele.-válaszolta gyengéden. –Miért nem mondtad, hogy itt laksz?-váltottam át idegesebb hangnembe. –Mert nem kérdezted, meg azt hittem, hogy tudod.-mondta még mindig nyugodt hangon. –És egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?-tettem fel a következő kérdést, mire csak oldalra billentette a fejét, és értetlenül nézett rám, hogy nem esik le. Egy pillanatra elgondolkodtam…hát persze, Rickie. Erre miért nem gondoltam? Hiszen ők Liammel naponta beszélnek, ő mondta el neki, hogy itt leszek vele. –Várjunk csak!-emeltem fel a mutatóujjam.-Ez akkor azt jelenti, hogy Rickie végig tudta, hogy itt vagy, mégsem szólt.-töprengtem magamban. –Csodálatos felfedezés.-értett egyet Niall, mire válaszul vállba boxoltam. –Akkor ő tudta, hogy itt vagy, és te is tudtad, hogy itt vagyok, mégsem szóltatok előbb.-világosodtam meg.-De miért?-kérdeztem. –Meg akartunk lepni.-válaszolt könnyedén.-És ezek szerint sikerült is.

–Teljes mértékben. Ó, annyira örülök neked, te bolond.-öleltem újra meg, beszívva kellemes illatát, majd a medencéhez sétáltunk.Hangulatos volt minden, a medence körül apró mécsesek világítottak, félhomály volt, és kellemesen meleg. Én leültem az egyik nyugágyra, ő pedig velem szemben terült szét a medence peremén. Egyik karjára támaszkodott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Szépen kirajzolódtak izmos karjai, széles vállai. Arcán édes mosoly terült szét, miközben rám nézett. Kicsit zavarban is voltam, mivel ő rendesen fel volt öltözve, rajtam meg csak egy fürdőköpeny volt, ami épphogy takarta a combom, alatta pedig a bikinim. Magam mellé néztem a kis asztalra, ami tele volt finomságokkal. Hidegtálak, gyümölcsök, muffinok,és egy üveg pezsgő, két pohárral. –Felbontsam?-kérdezte, mikor látta, hogy azt bámulom. –Hát annyira nem szeretem a pezsgőt. Inkább sört iszok.-válaszoltam, bár nem akartam megbántani, mert láttam, hogy sokat dolgozhatott mindezzel. Szemében csalódás helyett inkább csillogást véltem felfedezni. –Istennő vagy!-mondta, mire elég értelmetlen fejet vágtam. –Én is a sört szeretem, csak miattad hoztam pezsgőt. De ebben az esetben…-állt fel majd a lépcső melletti kis ajtóhoz ment, és kihozott két üveget. –Egészségünkre!-bontotta fel, majd odanyújtotta az egyiket, és visszafeküdt az előző helyére. –Tehát örülsz nekem. Az pont jó, mert ezentúl minden egyes percedet velem fogod tölteni.-jelentette ki két kortyolás között. –Valóban?-kérdeztem vissza.-Úgy sem tudok elszabadulni, tudod, az iskolával vagyok, tanárral. Sajnos nem sok időt tudunk együtt tölteni.-szomorodtam el arra gondolva, hogy minden nap úton vagyunk, és csak késő délután érünk vissza a szállásra. –Efelől ne aggódj.-intett le. –Hát, ha el tudod intézni, jövök neked eggyel.-böktem felé az üvegemmel. –Majd észben tartom. Most mesélj, hogy érzed magad itt, mi történt veled az elmúlt napokban?-váltott témát. Húztam egyet a sörből, majd ránéztem. –Semmi különös. Tetszik London, tényleg szép hely. Ugyanakkor zajos, és zsúfolt. Az emberek őrültek. Nem tudom, hogy fogom még 3 hétig itt kibírni.-nevettem fel. –Nem kell sok idő, és hozzászoksz. Nekem már fel se tűnik. Az, hogy az emberek őrültek nem újdonság, hisz minden nap tapasztalom a saját bőrömön is.-mondta, majd elgondolkodott. Közben én az epres tállal szemeztem, egyszerűen könyörgött, hogy vegyem fel, és kóstoljam meg. Nem kellett több, érte nyúltam, majd az ölembe tettem, és kivettem belőle egy szemet. –És Daviddel hogy vagytok?-kérdezte hosszas csend beállta után. Kérdése hatására majdnem félre nyeltem. Eszembe jutottak az emlékek, az utolsó pillantása mielőtt kiléptem az ajtón. Lassan ráemeltem a tekintetem, és egy kényszermosolyt erőltettem az arcomra palástolva csalódottságomat. –Szakítottunk…-mondtam alig hallhatóan. Válaszom hallatán arca elkomorult, fejét lehajtotta. Érezte, hogy ebbe most nagyon beletrafált. –Sajnálom, Lizzie. Nem akartalak megbántani, ne haragudj, de én azt hittem… -Semmi baj.-vágtam gyorsan közbe, még mielőtt elkezdene sajnálkozni.-Jól vagyok, tényleg. Már túl tettem magam rajta. –bólogattam nyomatékosítva válaszom.-De képzeld, első nap mikor érkeztünk, találkoztam a szálloda ajtajában egy sráccal.-szaladt ki a számon, de egyből meg is bántam. –Na, most kíváncsivá tettél. Ezek szerint te nem tudsz olyan helyre menni, ahol ne akadna egyből hódolód, de ezt nem csodálom. Mesélj, ki az!-kíváncsikodott.

-Joshnak hívják, magas, fekete hajú, izmos, kék szemű, egy bandában dobol, Birminghemben lakik, csak szinte a fél életét itt tölti a banda miatt.-válaszomat követően most ő nyelt majdnem félre.

-Josh???-kérdezett vissza tágra nyitva amúgy sem kicsi, kék szemeit.

-Tudod ki ő?-feleltem kérdéssel kérdésre. Mostmár nem terpeszkedett, hanem felállt, úgy beszélt. –Josh, a mi dobosunk!-emelte fel a hangját. Azt hittem ott helyben elájulok. Ilyen véletlenek nem lehetnek. Állam leesett, és azt hiszem úgy is maradt egy jó darabig, mert arra lettem figyelmes, hogy odahajol hozzám, megérinti államat, és visszatolja a helyére, miközben tekintetünk egymásba olvadt. Hosszan néztünk egymás szemébe, egy szót se szólva. Szívem még mindig hevesebben dobogott. Aztán kezét leengedte az ölemhez, és kivett egy szem epret a tányérból. –És milyen komoly a kapcsolatotok?-szólalt meg hirtelen, amint visszafeküdt velem szembe. Beleharaptam ajkamba, majd egy nagy sóhaj hagyta el számat. –Eddig kétszer találkoztunk, mind a kétszer a csókig jutottunk el.-adtam a választ. –És meddig szeretnél?-tette fel újabb kérdését, engem még jobban zavarba hozva.-Mert ha gondolod, szólhatok pár jó szót az érdekedben, Josht biztos érdekelné. Mondd el nekem hogyan szereted, én meg majd megmondom neki.-mondta halál komoly arccal. Még a vér is megfagyott ereimben ezen szavak hallatán. Ijedten kapaszkodtam bele az ágy szélébe, nehogy leforduljak róla. Még mindig merev arccal bámult rám várva reakciómat, majd egyre nagyobb mosoly ült ki arcára, nevetni kezdett, ami végül oltári nagy röhögéssé vált. Hasát fogva fetrengett előttem a földön, én meg köpni-nyelni nem tudtam. Akkor esett le, hogy csak szórakozott velem. Elöntött a düh, felálltam a székből, és egy határozott mozdulattal a vízbe löktem, mire egyből elhallgatott. Elégedettem álltam meg, melleim alatt összefont karral. Nagyokat csapkodva tört elő a víz alól, haját hátrasimította, viszont még mindig nevetett. Kajánul elvigyorodott, majd a létra felé úszott, és kimászott a medencéből. Teljesen elázva totyogott felém, én meg mint aki jól végezte dolgát, magabiztosan álltam előtte. Odaért elém, de én még mit sem sejtettem. –Te akartad. Ha már úgy is úszáshoz vagy öltözve.-ragadta meg a karom, én pedig próbáltam volna menekülni, de már késő volt. Beugrott velem együtt a vízbe. Sikítani se volt időm, olyan gyorsan történt. Ezen a napon másodjára lettem megfürdetve. –Niall, ezt muszáj volt?-förmedtem rá, miközben mindketten a vízben voltunk, közel egymáshoz. –Te kezdted! Én csak megvédtem magam.-védekezett. A medence széléhez úsztam, majd kidobtam a fürdőköpenyem a vízből és visszaúsztam hozzá. A víz tetején lebegett, levéve felsőjét, csak a nadrágja volt rajta. Egy pillanatra elvesztem a látványban, de gyorsan megráztam a fejem, és ráugrottam, ezzel őt a víz alá nyomva. Reakciójára azonban nem számítottam, mert lábam alá úszott, és felvett a nyakába. –Három, kettő, egy nagy levegő.-számolt vissza, és eldőlt. A szoba nevetésünktől visszhangzott, és a víz csobogásától, amikor épp egymást fröcsköltük. Kis csatánk befejeztével a létra felé igyekeztem, már rá akartam lépni, de egy erős kéz visszarántott, és a medence falához nyomott. Kezeivel közrefogott, testét az enyémhez szorította, orrunk majdnem összeért. Mélyen egymás szemébe néztünk, nagy levegőket véve. Egyre gyorsabban lélegeztem, szívem verése is felgyorsult. –Remélem boldoggá fog tenni. Ha bármikor olyat tesz, ami neked rosszul esik, szólj. Megígéred?- suttogta a fülembe. Szemhéjaim maguktól lecsukódtak, amikor megéreztem meleg leheletét a nyakamon. –Szavamat adom.-súgtam vissza, majd eltávolodott tőlem, és kimászott. Elgyengülve buktam le a víz alá. Kis idő után és is követtem, megtöröltem magam. –Egy pillanat, és jövök.-mondta, majd eltűnt a kis ajtó mögött. Érzések hada kavargott bennem, szaggatottan fújtam ki a levegőt. Még mindig hatás alatt voltam. Hogy válthat ki belőlem ilyen érzéseket, pusztán csak annyival, hogy hozzám ér? Belebonyolódtam gondolataimba, arra eszméltem csak fel, hogy gitárjával a kezében sétál felém. Szélesen elmosolyodtam, imádtam, ha gitározik. –Szeretnék neked eljátszani egy dalt.-szólalt meg, mire hevesen bólogatni kezdtem. Vett egy mély levegőt, lefogta a húrokat, és felcsendült a dal. Hibátlanul szóló hangja átjárta a szoba minden egyes szegletét, ujjai fürgén mozogtak a gitáron, miközben énekelt. Egy gyors számot játszott, amit már ezelőtt oly sokszor hallottam a rádióban, tévében. Végig mosolygott miközben játszott, én szintén. Csodálatos érzés volt vele lenni, ilyenkor mindig a világ legboldogabb emberének éreztem magam. A pillanat, amikor először láttam, azóta is tisztán él még bennem. A refrénnél mindig hangosabb lett, és szemembe nézve énekelte... „Baby you light up my world like nobody else, the way that you flip your hair gets me overwhelmed, but when you smile at the ground, it ain't hard to tell, you don’t know…you don’t know you’re beautiful…”

(9. bejegyzés) Meglepetés...

Sziasztok! Ne haragudjatok ezért a részért, nem sikerült olyan jól, mint ahogy elterveztem, de ígérem, a következő résszel kárpótollak titeket! Puszi .Dóri

Fáradtan ballagtam be a szobába, ahol Rickie a kanapén ülve beszélt telefonon valakivel, gyanítom, hogy Liammel. Amikor megpillantott, felemelte a mutatóujját, jelezvén, hogy álljak meg, mert mondani akar valamit. Gyorsan elköszönt, letette a a telefont és kérdőn felém fordult. -Na mesélj, mi volt?-kérdezte látszólag izgatottan. Odamentem hozzá, és leültem mellé. -Hát, beszélgettünk, ittunk, nevettünk, megbeszéltük, hogy holnap a programok után elmegyünk vacsorázni, és amikor felkísért a szobámig, végül megcsókolt.-hadartam el egy szuszra. -Hogy mi van?!-nézett rám értetlenül- Megcsókolt? Már, az első találkozás után?-ájuldozott. -Nekem is hirtelen jött, nem tudtam mit csinálni.-védtem meg magam. -Hát ez a gyerek nem normális!És hogy lehetsz te is ilyen felelőtlen? Az első gyerekkel akivel összefutsz, már egyből smárolsz? Észnél vagy?-fakadt ki. -Rickie neked meg mi bajod? Nem követtem el semmit, ahogy ő sem. Nekem nincs most kapcsolatom, meg nem hiszem, hogy 3 hét alatt olyan szoros szálak alakulhatnának ki két ember között. Nyugodj már le, csak élvezni akarom az ittlétet, ha már eljöttem, pedig nem sok kedvem volt hozzá! Neked könnyű, te boldog vagy, van barátod, életkedved Londonhoz. Nekem egyik sincs per pillanat.-förmedtem rá.- Most pedig ha nem bánod, elmennék aludni.-köszöntem el tőle, majd átmentem a szomszéd szobába, és idegesen bevágtam magam mögött az ajtót.  Bántott, hogy Rickie nem ért meg, csak a rosszat látja, pedig ő a legjobb barátnőm. Átöltöztem, majd lefeküdtem az ágyra, és bámultam a plafont hosszú ideig, miközben folyamatosan kattogott az agyam. Hogy veszhettünk össze egy ilyen hülyeségen? Egy fiún? Egy egyelőre még ismeretlen srác nem állhat a barátságunk útjába! Istenem, de csúnyán beszéltem vele, pedig tudom, hogy ő csak nekem akar jót. Hogy vághattam azt a fejéhez, hogy neki van barátja? Örülnöm kellene neki, hogy boldog. Szörnyű barátnő vagyok. Nem tehetem meg vele, hogy ellenséges leszek egész 3 hétig, mert így senkinek sem lesz jó. Már éppen álltam volna föl az ágyból, amikor halk kopogás hallatszott az ajtón, majd lassan kinyílt. Barátnőm dugta be rajta a fejét, bizakodva. Beljebb invitáltam, majd leült az ágyam szélére, és a földet nézte. Én őt. -Rickie...-kezdtem.-ne haragudj, nem akartalak megbántani. Ígérem, soha többet ne fogok így viselkedni, és jól fogom magam érezni itt Londonban. Felemelte a fejét, kicsit oldalra döntötte, majd a szemembe nézett és egy vékony mosoly terült szét arcán. -És jól csókol?-kérdezte vigyorogva. Válaszul nyakába ugrottam, úgy, ahogyan ő szokta mindig, és mindketten felnevettünk. -Eszméletlenül jól.-áradoztam. -Lizzie, én csak neked akartam jót. De nem tilthatok meg semmit. Ha úgy gondolod, hogy szükséged van arra, hogy találkozgass ezzel a sráccal, ha mindez azért kell, hogy jól érezd magad, hát nem bánom, nem fogok beleszólni. Viszont kárpótlásul holnap a vacsora után eljössz velem úszni egyet!-parancsolt rám. -Hát persze, hogy elmegyek! De mesélj, ti hogy vagytok Liammel?-kérdeztem kíváncsian.-Hogy megy ez a távkapcsolat? -Nagyon szeretem, és már nem úgy, mint egy rajongó. Megismertem és egyszerűen beleszerettem a belsőjébe is.  Nincs olyan nap, hogy ne hívna, mindig mondja, hogy hiányzom neki, és azt hajtogatja, hogy addig nem nyugszik, míg nem találkozunk. -áradozott. Nem tudtam, rá merjek-e kérdezni, hogy ő tud-e erről valamit. De mit veszíthetek? -És Niall? Ő hogy van?-szaladt ki a számon hirtelen. Rickie egy másodpercre mintha másfelé nézett volna, de mosolyogva válaszolt. -Minden rendben vele, szerencsésen hazaért.-mesélte. -Ahan, az jó, igen...-bólogattam. -És hiányzol neki.-fejezte be a gondolatot, mire felütöttem a fejem. -Komoly?-kérdeztem meglepetten. -Igen. De valamiért bánatos mostanában. Liam se tudja miért. Elhúztam a számat, mert tulajdonképpen én sem tudtam, mi lehet a baja. -Na de most már aludjunk, mert holnap nem tudunk felkelni!-kapcsolta le a villanyt Rickie, és kiment a szobámból. Visszadőltem az ágyra, és a hallottakon gondolkoztam. -Nekem is hiányzol...-jegyeztem meg halkan, csukott szemmel, majd hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az álmosság.  Reggel az ébresztőórám erős nyivákolására keltem, az idő nem olyan volt, mint odahaza, a nap sütött, ám meleg nem volt. Rég nem keltem ilyen korán.
Magamra kaptam egy melegítő felsőt, majd kisétáltam a konyha részbe. Rickie már ott sürgött-forgott nem tudni mióta, de nagyon frissnek látszott, és eléggé ki volt virulva. –Jó reggelt, Lizzie! Gyere, egyél pirítóst, meg csináltam teát is!-pakolta le az ennivalókat az asztalra. Ásítva ültem le a székre, majd megtámasztottam a fejem. –Te mióta vagy fent?-kérdeztem álmosan. –Már elég régóta.-hangzott a válasz.-De ajánlom, hogy te is iparkodj, mert kevesebb, mint egy óra múlva indulunk.-emlékeztetett. Haraptam egy pár falatot, ittam egy bögre teát, majd visszabotorkáltam a szobámba, hogy felöltözzek. A tegnapi esetből tanulva, most egy zöld csőfarmer és egy buggyos fekete blúz mellett döntöttem szintén zöld sállal. Hajamat lófarokba fogtam, feltettem egy nem túl feltűnő sminket, felvettem a szemüvegem és a fekete tornacipőm. A Nialltól kapott karkötő sem maradhatott el, amire mint mindig, most is ha ránéztem reflexszerűen elmosolyodtam, és végigsimítottam rajta. Bepakoltam a táskámba a telefonom és a pénztárcám, majd kimentem Rickiehez, hogy együtt induljunk le a hallba. Már mindenki ott volt, izgalommal telve, türelmetlenül. –Na srácok, úgy látom mind itt vagyunk. A program így hangzik: sétálva elindulunk, mindenki kigyönyörködi magát a látványban, megnézzük a Tower Brigde-t, a Big Ben-t, felülünk a piros túrabuszba, ami végigvisz minket a városon, és ha marad időnk felülünk a London Eye-ra. Remélem mindenkinek megfelel, mert ha nem, az még most szóljon, őt itt hagyjuk bezárva a szobájába.- viccelődött Bratt, majd mivel nem volt jelentkező, elindultunk. Kiléptünk a szállodából és egyből megcsapott a londoni levegő. Az utca a kocsik zajától, és az emberek kiabálásától volt hangos. Akadtak olyan szakaszok, ahol alig fértünk el a járdán, annyian közlekedtek még rajtunk kívül. Az emberek mindegyike rohant, telefonált, sokszor telefonálva rohant át az utat figyelembe se véve, amire ilyenkor hangos dudálás volt a reakció. Jókedvűen mentünk végig az utcákon fejünket kapkodva a látnivalók között. Csináltunk képet a jellegzetes piros telefonfülke mellet, lefotóztuk a piros buszt, mindenki nagyon élvezte az itt töltött időt. A Tower Brigde élőben még nagyobb, mint képeken, a Big Ben szintén. Mindenki készített egy csomó képet az ottani dolgokról, Dan megpróbált kínai turistákkal beszélgetni, akik persze mit sem értettek a makogásából. Jól szórakoztunk, és maradt időnk a London Eye-ra is, nagy örömünkre. Nagy várakozások után végre feljutottunk, és vártuk, hogy elinduljon. Ámulatba ejtő volt a kilátás, szinte ameddig a szem ellátott épületek tornyosultak, és fények ragyogták be az eget. –Lizzie…-hallottam barátnőm kétségbeesett hangját mellőlem. Oda néztem, ő pedig mozdulatlanul állt, és bámult maga elé, mint aki lefagyott. –Rickie, minden rendben?-léptem hozzá közelebb, de akkor sem mutatta az élet semmi jelét. –Tériszonyom van. -bökte ki lemerevedve.  Átkaroltam a vállát, majd magamhoz húztam, és nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj, nincs mitől félnie. –Rickie, nézz szét, különben meg fogod bánni!-biztattam kedvesen. Óvatosan felnézett, kicsit oldalra fordult, hogy láthasson. –Hú, ez tényleg szép.-mondta elképedve. –Na látod, én megmondtam!-vágtam rá. Élvezetes volt a nap ezen része, majd mikor vissza kellett gyalogolni a szállásra, a lelkesedés kicsit elhanyatlott. Egész nap sétáltunk, lejártuk a lábunkat, ám nem volt mit tenni. A lábamat feltörte a cipő, a kellemes idő ellenére szakadt rólam a víz. A szobánkba érve fáradtan dőltünk le az ágyra, de élményekkel telve. Még bőven volt idő vacsoráig. Néhányan kitalálták, hogy menjünk le a partra, ami nem túl messze volt. Gondoltuk, miért is ne. Átváltottunk egy kényelmesebb viseletre, majd lecsattogtunk a vízhez. A lágy szellő belekapott a hajamba, kedvesen cirógatva arcomat. Leültünk közel a vízhez, és beszélgettünk. –Várod már az estét?-kérdezte Rickie. –Igen, de egy kicsit félek.-mondtam, mire Rickie érdeklődve felém fordult. –Mármint úgy értem, hogy nagyon bejön Josh, irtó jól néz ki, meg nagyon kedves. De nem tudom mit akar pontosan. Ahogy tegnap megcsókolt, félek, hogy lehet többet is szeretne. Én viszont nem.-regéltem el az aggodalmaimat. –Szerintem ha megpróbál közeledni, egyszerűen mondd meg neki, hogy te ezt nem szeretnéd. Ha nem egy tuskó megérti, és nem próbálkozik. Ha viszont nem, akkor folyamodj fizikai módszerekhez-ötletelt Rickie. –Igen szerintem is arcon fogom csapni.-nevettem el magam. Tovább ültünk békésen a parton, amikor két kéz felrántott, és a víz felé kezdett cipelni engem és Rickiet is. –Srácok, ne, hagyjátok abba, nem akarunk vizesek lenni!-sikítottunk, de nem tettek le minket. Ölükben elvittek a vízig, majd egy határozott mozdulattal bevágtak a hullámok közé. –Dan, ezt megbánod!-visítottam, majd elindultam felé, hogy lenyomjam a víz alá, de ő megint gyorsabb volt, elkapott és magával rántott. –Na kérsz még?-incselkedett, mire én rá akartam ugrani, de elpattant előlem, így én megint a vízbe zuhantam. –Dan, ti nem vagytok normálisak.-jelentettem ki közben Rickiere nézve, akit ugyanilyen sors ért mint engem. Fiúbarátaink csúnyán megfürdettek mindkettőnket. Csurom vizesen, ám annál nagyobb jókedvvel sétáltunk vissza a lakhelyünkre. –Na de mondjátok, hogy nem élveztétek!-kiáltották a hátunk mögül. –De Dan, életünk legjobb élménye volt ruhában a vízben csatázni. Legközelebb muszáj lesz megismételnünk!-válaszoltam ironikusan, majd kicsavartam hajamból a vizet, levettem a cipőm, és mezítláb gyalogoltam vissza. Bent értetlenül néztek ránk, mert az eső nem esett, mi mégis tocsogtunk a víztől. Épp fordultam be a liftbe, amikor legnagyobb meglepetésemre Joshsal találtam szembe magam. –Á, szia sellőlány!-köszönt jókedvűen. A sellőlány kifejezéssel gondolom arra utalt, hogy már megint vizes vagyok. –Remélem nem felejtetted el a ma estét!-juttatta eszembe. –Nem dehogy is, ott leszek, ahogy megbeszéltük!-bólogattam. –Akkor jó, ne haragudj, de most mennem kell, majd találkozunk.-búcsúzott, majd ellépett mellőlem. Fent rendbe szedtem magam, megtörölköztem, és készültem a vacsorára. Fejem megválaszolatlan kérdések hadától zsongott. Mi lesz ebből, Lizzie?-kérdeztem saját magamtól. A tükörből egy magabiztos lány néz vissza rám, tele életerővel, belül viszont elveszett voltam, mintha csak arra várnék, hogy jöjjön valaki, aki kiszakít ebből a világból, és elrepít egy olyanba, amit minden kétség nélkül a magaménak érzek. Felhívtam apát, meséltem neki a mai napomról, de Josht nem említettem direkt. Nem akarom, hogy feleslegesen izgassa magát, tudok magamra vigyázni. Aztán beszéltem húgommal is, aki most is hozta a szokott formáját, pörög ezerrel, csodálom, hogy apa nem fárad ki mellette. Elröpült az idő, már megint azt vettem észre, hogy késésben vagyok. Lesiettem az étterembe, ő ott várt rám. –Szia, örülök, hogy itt vagy.-üdvözölt kedvesen, majd az egyik asztalhoz vezetett. –Mit kérsz?-kérdezte, miközben mindketten az étlapot forgattuk a kezünkben. A pincér is megérkezett, várta a rendelésünket. Annyi finomság volt, hogy alig tudtam választani. –Azt hiszem, rántott hús burgonyával megfelelő lesz.-böktem ki hosszas hallgatás után. –Rendben, akkor két rántott húst, burgonyával.-adta le a rendelést. –Mesélj, milyen napod volt?-nézett rám kíváncsian. –Aránylag jó, szép hely London. És még felét se láttuk, én már teljesen kifáradtam a sok gyaloglástól.-válaszoltam. Válaszomat halk nevetés kísérte. –Majd megszokod.-mondta, majd az asztalon pihentetett kezem felé nyúlt. Egy pillanatig haboztam, de végül nem húztam el, engedtem, hogy hozzám érjen. –Valami baj van?-kérdezte látva bizonytalan arckifejezésemet. –Josh, én kedvellek, de…-próbáltam volna meg megszólalni, de torkomon akadtak a szavak. –De?-húzta fel az egyik szemöldökét. –De én nem akarok semmi komolyat egyelőre. Jól érzem magam veled, de nekem ez nem hiszem, hogy menne.-fújtam ki szaggatottan a levegőt. Kicsit megszorította kezem, és a szemembe nézett. –Lizzie, én is kedvellek. Nem akarom, hogy megijedj tőlem. Nem fogok neked ártani megígérem, és nem teszek semmi olyat, amit te nem szeretnél. A szavamat adom.-mondta őszintén. –Köszönöm.-mosolyodtam el megkönnyebbülten. Közben megérkezett a vacsoránk, finomra sikerült, jól tele is ettem magam. Be kell vallanom, nagy hibába estem. Elsőre ítélkeztem Josh felett. Nem olyan srác, mint amilyennek gondoltam. Érzékeny, vicces, tisztelettudó és mind e mellet piszok jól is néz ki. Mindene megvan hozzá, hogy nagyképű legyen, de ő mégse az. Vacsora közben jókat beszélgettünk, nevettünk. Együtt indultunk el a szobáink felé. Ismét elkísért az ajtónkig. Megálltunk egymással szemben, és elcsendesedtünk. Most nem mozdult, nem ért hozzám, úgy mint tegnap. –Köszönöm ezt a szép estét, Lizzie. –Én is köszönöm.-válaszoltam, miközben elmerültem tekintetében. –Jó éjszakát, remélem holnap találkozunk, sellőlány.-nézett a szemembe, majd megfordult, hogy elmenjen. Saját magamat is megleptem a reakciómmal, ugyanis most én kaptam a keze után, fordítottam magam felé, és én csókoltam meg. Nem tiltakozott, kezét a derekamra helyezte, kicsit közelebb húzva magához. Hosszú csókunk után még ott álltunk összeölelkezve, egymást bámulva. –Most már elengedlek, jó éjt.- adtam még egy utolsó csókot neki, majd mindketten elindultunk a saját szobánkba. Rickie nem volt bent, a sötét, üres szoba köszöntött. Feloltottam a villanyt, majd a konyhába mentem egy kis innivalóért. A telefonom rezegni kezdett, sms-t kaptam. Előkotortam a táskámból, majd elolvastam. „Végeztél már? Ne feledd a medencénél várlak! Siess! Puszi!” –írta Rickie. –Ú basszus, el is felejtettem.-csaptam a homlokomra, majd a bőröndömhöz mentem megkeresni a bikinimet, és a törölközőmet. Átöltöztem, felvettem a fürdőköpenyem, és elindultam a medencéhez. A folyosó üres volt, csak a lámpák világítottak. Bolyongtam egy ideig, mire megtaláltam az oda vezető utat. Leballagtam a lépcsőn, bentről egy hangot se hallottam. A medence körül nem volt senki, csak kis mécsesek pislákoltak a víz körül. Rickie!-szólítgattam, de nem érkezett válasz. Ijedtem néztem körbe, szóltam még egyszer, aztán még egyszer egyre hangosabban, de senki se válaszolt. Hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orrom, és hátulról valaki megérintett. A szívem is gyorsabban lüktetett, szinte kiugrott a helyéről, ahogy megfordultam, egy ismerős arc is társult a kézhez. Hosszú farmert, fehér pólót viselt, arcára rávetődött a mécsesek fénye, szőke haja kuszán állt, kék szeme a legfényesebb csillagnál is erősebben ragyogott. Ott állt velem szemben, tekintetünk egymásba forrt, arcán ott ült kisfiús mosolya. Egy szó sem tudta elhagyni a számat, csak álltam ott megbénulva egyrészt a meglepetéstől, másrészt a hitetlenségtől. Nem hittem el, hogy itt van. –Meglepetés.-szólalt meg rekedtes hangon, mely visszhangzott az üres teremben, és amibe egyből beleborzongtam hogy meghallottam. Mihelyst visszanyertem az erőmet, gondolkodás nélkül a nyakába ugrottam, szorítottam magamhoz, közben úgy éreztem ott helyben össze tudnék esni a boldogságtól, ha ő nem tart meg. –Niall…ez...ez...-próbáltam volna meg kipréselni a szavakat magamból, de nem jártam sikerrel. A világ legjobb érzése töltött el, hogy újra láthatom és itt van velem.-Te hogy kerülsz ide?-néztem rá kábultan, majd válasz helyett, csak még szorosabban magához ölelt...

(8. bejegyzés) Köszönök mindent...

Ahogyan ott ült az ablakom alatt, és nekem gitározott, úgy éreztem magam mint a mesékben. Tisztán szóló hangja elárasztotta a csendes utcát, egyedül a lámpák fénye világította meg alakját. Amikor abbahagyta, és kedves mosollyal az arcán elsétált, tudtam, hogy nem fogok bírni magammal. Hatalmába kerített az érzés, hogy soha többet nem láthatom, hallhatom a hangját. Lábaim önkénytelenül indultak meg alattam, amikor egy kéz visszarántott. -Ha most utána mész, én is elmegyek.-nézett rám David, szemében váltakozott a düh, a könyörgés, és a szomorúság minden fajtája. Rá néztem, majd a kezére amely egyre erősebben szorított. Elkeseredettséget véltem felfedezni rajta, mégis tudtam mit kell tennem, még ha ezzel örökre el is marom magam mellől. -David...-hámoztam ki magam szorításából-szeretlek.-mondtam szemébe nézve.- De nem hagyhatom, hogy így menjen el. Szeretnék méltóképpen elbúcsúzni tőle.-szóltam, majd egy csókot adtam az arcára, és elindultam Utána. -Melanie, 10 perc múlva menj fel a szobámba, és kísérd ki Davidet.-mondtam húgomnak, aki meglepetten nézett rám. -Miért?Hova mész? Mi történt?-árasztott el rögtön a kérdéseivel, apám szintén letette a a vasalót, és kérdőn nézett rám.-Csak csináld azt amit mondtam, jó?-emeltem fel a hangom-Nemsoká jövök. Felkaptam egy pulcsit és a tornacipőm, ahogy becsuktam magam után a kaput, egy könnycsepp folyt le arcomon, melyet egy határozott mozdulattal letöröltem, fejemet felszegtem, és elindultam, hogy megkeressem. Felnéztem az égre, oda, ahol a két csillagunk valamikor vakítóan ragyogott. Mára azonban mind a két csillag  eltűnt. Kapkodtam a tekintetem, de hiába, biztos voltam benne, hogy a csillagjaink ott voltak. Nem tudom lehetséges-e ilyen, hova tűnhetnek el, de többet nem láttam őket. A kihalt utcákon egy lélek se járt ilyenkor, csupán egy macska rohant át előttem az úton, és a kutyák ugattak meg. Nem láttam sehol. Vajon merre mehetett? Muszáj utól érnem. Egyre szaporáztam lépteimet, gyorsabban szedtem a levegőt, be-bepillantottam az utcákba, hátha meglátom. Kínomban a nevét kiáltottam, de senki nem válaszolt rá. Megálltam egy oszlop mellet, nekidőltem, belemarkoltam a hajamba, belül pedig széttépett az érzés, hogy így kellett elválnom tőle. Már vissza akartam fordulni, amikor oldalra néztem, és megláttam egy alakot a sötétben, valamit cipelve a hátán. Gondolkodás nélkül megindultam felé, tudtam, hogy az csak is Ő lehet, hátán a valami pedig a gitárja. -Niall!-kiáltottam, miközben felé futottam. Hangomra megfordult, és mintha földbe gyökerezett volna a lába, megállt, és nem mozdult. Csak rám nézett, tekintetünk összeforrt, én pedig csak rohantam felé. Nem álltam meg előtte,nem lassítottam, lendületből nekiugrottam, és magamhoz szorítottam, Ő szintén így tett. Éreztem azt a melegséget ami egyből elöntött ahogy karjaiba vont, mámorító illatát, erős mellkasát, melyben szíve ütemesen kalapált, amint megöleltem. Ott álltunk összeölelkezve, Isten tudja mennyi ideig, lehunyt szemmel, a külvilágot kizárva. Nem beszéltünk, egyszerűen az érintésből tudtuk mit mond a másik. Egy kicsit eltolt magától, így láttam gyémántkék szemeit, melyek őrjítően csillogtak, és azt a kedves mosolyt a száján. -Miért jöttél utánam?-suttogta alig hallhatóan, majd homlokát ez enyémhez nyomta, és sóhajtott egy nagyot. -Mert életem végig bántam volna, ha hagylak így elmenni.-súgtam szintén. -Lizzie...nekem tényleg mennem kell. De nem szeretnélek itt hagyni üres kézzel.-tolt el távolabb magától, és  zsebéből kihúzott egy dobozkát. Kíváncsian néztem rá, majd a dobozra. Abban egy karkötő lapult, 'Dream about tomorrow, remember yesterday, live today! ' felirattal. Áhítattal néztem rá, szinte már majdnem elsírtam magam. -Niall...ez gyönyörű.-mondtam szaggatottan-de nem fogadhatom el! Ez egy vagyonba került!-erős tiltakozásba kezdtem, mire ő ujját a számra tette, ezzel elcsitítva engem. -Muszáj leszel elfogadni, különben itt marad az út mellet, mert én ugyan vissza nem veszem azt tőled.-válaszolt pimaszul. -És ha azt mondom, hogy hordani fogom?-kérdeztem. -Akkor én leszek a legboldogabb ember.-vigyorodott el, és ismét a szemembe nézett. Szótlanul álltunk, egymást bámulva, mintha ezzel az utolsó nézéssel örökre a szívünkbe zártuk volna a másikat. -Lizzie...mennem kell, indul a gépem. Ne haragudj.-fordította el a fejét. -Nem haragszom, ha menned kell, nem tudlak megakadályozni.-néztem én is mostmár más felé. Elindult, de a karom önhatalmúlag cselekedett és visszarántottam magamhoz úgy, hogy az orrunk majdnem összeütközött. -Köszönök mindent.-öleltem meg újra, mire egy csókot adott a homlokomra, majd elfordult, és sebes léptekkel távozott. Én is elindultam haza, egyedül. Esetlenül kóvályogtam az utcán, neki-nekidőlve egy kerítésnek, közben a karkötőmet csodáltam. Már hiányzott...Hazaérve szótlanul felbaktattam a szobámba, majd levágódtam a székembe. Hajnali 2 óra volt. Laptopomra bámultam, mely azóta is ott volt bekapcsolva, várva, hogy megnézzem írt-e valamit. Izgatottan görgettem le az egeret, de nem találtam semmit. Őt sem. Hát innen is eltűnt? Mostmár soha többet nem hallok róla, csak a rádióban meg a tévében? Nem én ezt nem így nem bírom. A fejemben hirtelen gondolatok kezdtek el cikázni, a testem elgyengült, reszketve zuhantam össze, kiáltottam torkom szakadtából. Esőcseppek folytak végig a testemen, majd a semmiből két két nyúlt felém, segítőkészen. A ködből kirajzolódott karcsú alakja, szőke haja fürtökben omlott a vállára, szeme biztatóan csillogott, majd az ölébe vont, én pedig bújtam hozzá úgy, mint régen. Szemében most nem azt láttam amit akkor, amikor Daviddel voltam, hanem sokkal inkább büszkeséget. Elkezdett ringatni, és dalra fakadt. Azt a dalt énekelte, ami kiskoromban mindig megnyugtatott. Ott ültem az ölében, ő énekelt,közben a fejemet simogatta, és próbált nyugtatni. -Elizabeth, ne sírj többet, itt van az, aki vigyáz rád.-mondta lágy hangon, mire felemeltem a fejem, hogy válaszolni tudjak, de akkor hirtelen eltűnt. Hangosan zihálva néztem körül, folyt a víz rólam, szívem majd kiszakadt a helyéről úgy dobogott. Délelőtt 9 óra. Csak álmodtam. Egy álom volt. Elaludtam a laptop előtt a székemben ülve. Egy pillanatra megborzongtam, amiért vele álmodtam. Lényem fele jó érzéssel töltődött meg, a másik fele pedig tele lett kételyekkel. Leültem a szobám közepére, és töprengeni kezdtem. Ránéztem a naptárra, június 28-a van ma. Anyáék házassági évfordulójának a napja. És a Londonba utazásomnak a napja. -Jézusom!-pattantam fel, majd leszaladtam a lépcsőn. Apa a konyhában tevékenykedett, arca kivirult ahogy megpillantott. -Remélem kész vagy, ugyanis egy óra múlva indulunk a reptérre!-köszöntött. -Igen, már majdnem kész vagyok. Mondtam majd odaléptem hozzá, és átöleltem szorosan. -Na mi ez az ölelkezés?-vigyorodott el. -Ma van a házassági évfordulótok. Sajnálom.-suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. Arcán szomorú ráncok jelentek meg, és vett egy mély levegőt. -Hát emlékszel?-kérdezte. -Tegnap este vele álmodtam.-mondtam.-Sajnálom, hogy pont most kell elmennem. -Ne viccelj, megleszek én, meg Melanie itt lesz velem. Neked az a dolgod, hogy élj. Szorosan megöleltük egymást, majd felsiettem a szobába, hogy elkezdjek készülődni. Letusoltam, hajat mostam, felvettem egy fekete rövidnadrágot, egy sárga ejtett vállú pólóval, hajamat oldalra leengedtem befonva, felhúztam az új citromsárga tornacipőm, feltettem egy kis alapozót, szempillaspirált, szájfényt és a szemüvegem. Legutoljára felcsatoltam karomra a tegnap kapott karkötőt, majd elidőzött rajta egy kicsit a tekintetem. Drága Niall. Te már rég otthon vagy, messze tőlem, talán már el is felejtettél. Ég veled. Dudaszóra lettem figyelmes a házunk előtt. Kicsapódott a szobaajtóm, barátnőm csörtetett be rajta nevetve. -Irány London!-ugrott szokás szerint a nyakamba.-Gyere segítek lecipelni a bőröndjeidet.-ragadta meg az egyik csomagom, majd megindult előttem. Lent várt rám apa és Lanie. Beültünk az autóba, és a repülőtér felé hajtottunk. Mosolyogva hallgattam Rickie telefonbeszélgetését Liammel. -Ne aggódj már, nem lesz semmi bajom, a repülő biztonságos. Igen, hívlak amint odaértem. Te is. Én is. Puszi.-tette le, majd elkábulva lentebb csúszott az ülésen. -Már előre látom milyen jó utam lesz.-nevettem fel, tudván, hogy ezek egész végig dumálni fognak telefonon. Szép dolog a szerelem, örülök, hogy Rickie boldog. A repülőtérhez érkeztünk, rengeteg autó és ember volt ott. Gigantikus méretű repülők szálltak fel, és landoltak. Meghökkentett a látvány, ültem volna még mozdulatlanul, ha Rickie meg nem fogja a kezem és ki nem ránt a kocsiból. -Nézd ott a gépünk!-mutatott egy repülőre, ami úgy nézett ki mint a többi, fogalmam sincs róla honnan tudja, hogy az a miénk. Megláttunk a többi ismerőst, már mindenki ott volt, csak ránk váltak. -Á, Lizzie, Ricki, üdv!-intett Bratt, a kísérő tanárunk. Ő volt a legjobb fej tanár, szinte már nem is tanár, hanem diák lenne úgy viselkedett velünk. Megtiltotta, hogy magázzuk, így kénytelenek voltunk tegezni. -Na gyertek srácok, csekkoljunk be! Köszönjetek el szüleitektől, gyertek oda a kapuhoz, ott várlak titeket.-mondta, majd otthagyott minket. Megfordultam, majd szorosan megöleltem apát és Melaniet. -Vigyázz magadra, jó?-kérte apa. -Mindenképpen. Ti pedig vigyázzatok egymásra!-mutattam rájuk. -Jó utat Lizzie, és hozz nekem képet a piros buszról!-utasított húgom, akit még egyszer magamhoz öleltem. -Sziasztok! Szeretlek titeket!-búcsúztam el tőlük, és Rickivel megindultunk a fémdetektoros kapu felé. A becsekkolással minden rendben volt, senkinél nem találtak gyanús dolgokat. Valóban arra a gépre szálltunk fel, amit Rickie mutatott. Csodaszép krémszínű kényelmes ülések, friss illat, és a légi utaskísérő fogadott minket. Rickievel helyet foglaltunk az utolsó üléseken, én az ablak mellé ültem, bedugtam fülembe a fülhallgatót, Rickie pedig egy könyvet kezdett el olvasni. A repülő emelkedni kezdett, és már a felhők fölött voltunk. Gyönyörű volt a kilátás, olyan volt mintha vattacukorban úszkálnánk. Engem elnyomott az álom, többi társunk közben őrjöngött, nevetett, beszélgetett. Arra eszméltem fel, ahogy valaki bökdös, és mondja, hogy nézzek ki az ablakon. Megérkeztünk, itt vagyunk London felett. Lenéztem, meseszép látvány fogadott, önkénytelenül is elmosolyodtam. -Hát itt vagyunk.-fordultam Rickie felé. Leszállt a gép, én személy szerint lebotorkáltam róla, míg a többiek kicsattanó jókedvvel sétáltak el mellettem. Az idő hűvösebb volt, mint otthon, egy kicsit kirázott a hideg, és úgy tűnt, nemsoká elered az eső is. Kikaptuk a csomagokat, majd kimentünk a ránk várakozó buszhoz. Bratt népszámlálást tartott, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy nem hagyott el senkit. Felterelt minket a buszra, majd ismertette a tervet. -Tehát a busz elvisz minket a szállodáig, ott mindenki lepakol, megismerkedik a hellyel, nem kószál el senki, mindenki ott marad, mert ma még nem megyünk különösebben sehova. Ez a nap a beilleszkedésről szól, beszélgessetek az alkalmazottakkal, érezzétek jól magatokat, és pihenjetek,  mert holnap kemény nap lesz. Én személy szerint meglátogatom a medencét, aki akar velem tarthat.-mondta Bratt. Már útban voltunk a szálloda felé, mikor a busz megállt alattunk. Elkezdett füstölni, meg morogni. A sofőr kiszállt  megnézni mi a baj. Bratt kiment hozzá, mi pedig érdeklődve figyeltük mi történik. -Srácok, baj van. A busz nem tud tovább menni, gyalog kell mennünk, de ne aggódjatok, már nincs messze a szállás.-kijelentését óriási bőgés kísérte. Lekászálódtunk a buszról, mindenki megfogta súlyos csomagjait, és azokat vonszolva magunk után indultunk el. -Hát ez jól kezdődik.-szólalt meg mellettem Rickie. Elég lassan haladtunk, és pechünkre az eső is elkezdett cseperegni...majd esni...végül szakadni. -Már csak ez hiányzott!-morogtam magamban. Gyorsítottunk a tempón, de így is eláztunk. Nem éppen előkelően érkeztünk be a szállodába. Hajam teljesen elázott, cipőm tocsogott a víztől, pólóm és nadrágom rám tapadt, az esőcseppek pedig folytak le a combomon és a karomon. Körül néztem, és láttam, nem csak én nézek ki ilyen szörnyen. Épp be akartam húzni a bőröndöm, amikor az beleakadt valamibe. Hátrafordultam, hogy egy nagy erővel megrántsam, ami sikerült is, csak nekiestem valakinek. Egy magas, fekete hajú srác állt előttem, kék szemekkel, kidolgozott felsőtesttel, és kábítóan szép mosollyal. Fekete pólót viselt farmerral, és sportcipővel. Némán bámultam rá, az arcom égett rendesen, de nem szólt be csak megfogta a táskám, felállította és a kezembe adta. -Ne haragudj.-szólaltam meg kínomban.- Annyira szerencsétlen vagyok. -Semmi baj, bárkivel megesik. Josh vagyok.-nyújtott kezet. -Lizzie.-viszonoztam a kézfogást. -Örvendek a szerencsének.-mosolygott-Ne segítsek?-pillantott a cuccaimra. -Á, ne fáradj, bírom egyedül is.-tiltakoztam. -Ahogy gondolod.-rázott egyet a vállán. -Liz, gyere már!-hallottam barátnőm hangját Josh háta mögül. -Ne haragudj, de most mennem kell.-köszöntem volna el tőle, de elém állt. -Ha jól látom, akkor te most itt maradsz egy jó ideig, ugye?-kérdezte kedvesen. -Hát..igen.-válaszoltam kissé bizonytalanul, még csak egy perce ismerem, nem tudhatom mit akar tőlem. -Az jó, mert én is itt szállok meg egy darabig. Mit szólnál hozzá, ha egy óra múlva lent találkoznánk a bárban?-ajánlotta. Átpillantottam a válla fölött, Rickie épp telefonált, mosolyából látva Liammel. -Megbeszéltük. Egy óra múlva lent, de most megyek, szia.-köszöntem el tőle. -Szia Lizzie, várni foglak!-intett ős is, majd kiment az ajtón, én meg elindultam fel a szobámba. Rickie kerek szemekkel bámult rám. -Ki volt az a jó pasi akivel beszéltél?-kérdezte. -Joshnak hívják, és egy óra múlva találkozok vele a bárban, megiszunk valamit.-mondtam. -Mi? Egy óra múlva? Az nem jó! Ma este nem mehetsz el!-tört ki belőle hirtelen, majd látva rémült fejem kicsit visszavett.-Mármint azt hittem a ma estét együtt töltjük, beszélgetünk, medencézünk, ismerkedünk az itteniekkel.-szontyolodott el. -Ne haragudj, nem tudtam. Viszont ma este biztosan nem, mert megígértem Joshnak, hogy iszok vele valamit. Meg ha úgy vesszük, én ismerkedek, mert ő is itt száll meg.-mondtam. -Hát kössz, én meg egyedül leszek.-fortyogott magában. -Ne haraguuuuudj.-öleltem meg.-ígérem bepótoljuk. -Hát ezt ne csak nekem ígérd.-mondta, de mintha egyből vissza akarta volna szívni. -Miért kinek még?-néztem rá kérdően. -Hát tudod, Christina, meg Emily is szerettek volna átjönni. -Értem, de te így legalább nem leszel egyedül.-vigyorodtam el. -Ja, tényleg jobb társaság mint te.-rázta meg a fejét. Közben a szobánkhoz értünk, elhúztuk rajta a kis kártyát, majd benyitottunk. -Azt a mindenit!-tört ki belőlünk egyszerre. A szoba csodálatos volt, barna színű függönyök, ágytakarók, szőnyegek, meseszép bútorok, középen egy étkezőasztal, körülötte székek. A fürdőben egy nagy sarokkád állt,egy zuhanyfülke, barna csempék, egy nagy tükör a mosdókagyló felett. A konyharész végig volt pakolva pultokkal, egy hűtővel és egy gáztűzhely is helyet kapott két pult között. Ámulattal néztünk szét, majd levágtuk magunkat egy-egy fotelba. -Na én elmegyek felavatom a zuhanykabint.-álltam fel, kikerestem a bőröndömből a fürdőcuccom, meg egy farmert és egy zöld topot. Jó érzés volt tisztának lenni egy ilyen zűrös nap után. Szépen felöltöztem hajamat leengedtem, feltettem egy halvány sminket, és elindultam le a bárba. Ott ült a pultnál, már iszogatott valamit, amikor meglátott, intett, hogy menjek oda nyugodtan. -Szia, örülök, hogy itt vagy!-üdvözölt. -Mit kérsz:-kérdezte. -Egy narancslevet, köszi. -Csinos vagy.-dicsért meg, mire zavartan lesütöttem a szemem, és elmormoltam egy köszönöm félét. -Mi szél hozott ide Londonba?-kérdezte italát szürcsölve. -Kaliforniában lakom, a suliból pár diákkal együtt jöttünk ide három hétre kirándulni. Ma érkeztünk.-kezdtem el. -És te honnan jössz? -Én Birminghamben lakok, csak most itt van dolgom Londonban. Egy bandában játszom, és gyakran vagyok itt, de lusta vagyok albérletet kivenni.-nevette el magát. Jól telt az este, jól elbeszélgettünk, és nekem rendes srácnak tűnik. Megbeszéltük, hogy holnap a programok után elmegyünk vacsorázni. Felkísért a szobámig, az övé egy emelettel fentebb volt. -Jó éjt Lizzie, akkor majd holnap találkozunk.-búcsúzkodott. -Jó éjt neked is.-búcsúztam el szintén, de Josh nem mozdult, hanem állt velem szemben, és engem nézett. Én sem mozdultam, csak a padlót bámultam. Hirtelen megindult felém, elkapta a derekam, magához húzott, és megcsókolt. Egy furcsa bizsergés járta át a testem, de visszacsókoltam. -Ne haragudj...-távolodott el kicsit tőlem. -Nem haragszom.-nyugtattam meg, mert nekem is szintén olyan jól esett ez a csók, mint neki. -Most már tényleg jó éjt.-köszönt el, és elindult a lift felé. Nekidőltem az ajtónak, és elgondolkoztam. Nem akarok semmi meggondolatlan dolgot csinálni. De ez nem bűn. Rendes srác, jól is néz ki, én meg fiatal vagyok az a dolgom,hogy élezzem az életet.Persze tudtam, hogy nincs most itt a ideje, hogy belevágjak egy új kapcsolatba, hiszen ez úgy sem tartana sokáig. Tekintetem akkor a karkötőmre siklott, és eszembe jutott Niall. Vajon mit csinálhat most? Hiányzott. Nagyon. De nem volt mit tenni, úgy is távol vagyunk egymástól...

(7. bejegyzés) Még mielőtt én is elutaznék...

Nem akartam elhinni, hogy már is mennie kell.A tegnapi együtt töltött nap után egyre jobban kezdtem megkedvelni. A humora, a stílusa, ahogyan megnyilvánul már hiányzott. Úgy éreztem mellette nem létezik a külvilág, önfeledten tudtam nevetni, elfelejtettem minden rosszat, csak az számított, hogy jól éreztem magam a társaságában. Más, mint amikor Daviddel vagyok. Az ő szemében nem véltem felfedezni azt a vágyat, ami David arcán látszódik akár hányszor rám néz, hozzám ér. Szeretem Davidet, tudom, hogy ő is szeret. De mellette nem tudok önmagam lenni teljesen. Niall más. Ha több időt töltöttünk volna együtt, biztos, hogy a legjobb barátom lett volna. Szükségem van egy olyan barátra, mint ő. De erről lekéstem, sajnos. Holnapután már megy is, és soha többet nem fogom látni. Csak egy szép emlék marad. Reggel kómásan kászálódtam ki az ágyból, a takaróm lerugdostam magamról, a hajam kócosan állt, és egy kicsit hűvös is volt. Lusta voltam felöltözni, elindultam valami élelem után kutatni a konyhába egy szál fehérneműben és pólóban. Álmosan baktattam ki a szobámból, le a lépcsőn nagyokat ásítozva. Ahogy lefelé haladtam hangokat hallottam a nappaliból. Éppen léptem volna le az utolsó lépcsőfokról, amikor azt hittem mentem elájulok.Épphogy meg tudtam kapaszkodni a korlátban, mert ha az nincs ott biztosan összeesek. Ugyanis Niall ott állt velem szemben, Melanieval beszélgetett. Kerek szemekkel bámultuk egymást, nyakig elvörösödve. Fejét köztem, a padló, a fal, és a plafon között kapkodta, mély levegőket véve. Hátranyúlt, megvakarta a tarkóját, de még mindig nem szólt egy szót sem, ahogy én se. -Jó reggelt Lizzie, vendéged érkezett!-csicseregte Melanie gúnyos vigyorral az arcán. -Képzeld, látom.-mondtam, majd megfordult és kiment az ajtón. -Szia Niall.-köszöntem végül, kezemmel takarva magam, már amennyire bírtam. -Öhm...szia Lizzie.-köszönt vissza zavartam. -Nem számítottam a látogatásodra.-mosolyodtam el kicsit. -Hát, én sem számítottam rá, de így alakult, gondoltam nem megyek el szó nélkül.-válaszolt még mindig kipirulva. -Azt én sem szerettem volna.-mondtam, amikor hirtelen nyitódott a bejárati ajtó, és belépett rajta...David, nyomában Melanieval. Megtorpant az ajtóban, először rám bámult, majd tekintetét Niallre szegezte, nem túl kedvesen.Egy pillanat múlva ott termett előttem, átkarolta a derekam, magához húzott, és egy csókkal üdvözült. Egyre kínosabban éreztem magam. -Mi ez az átjáróház?!- háborodtam fel, majd eltoltam magamtól Davidet..-Csak szerettem volna benézni az én hercegnőmhöz, mielőtt nyaralni megyek. És milyen jól tettem, nem szívesen szalasztottam volna el egy ilyen alkalmat-nézett végig rajtam szemtelenül- de amint látom, épp vendéged van.-fordult szőke barátom felé, aki a falnak dőlve a földet pásztázta, mintha az annyira érdekes lenne.-Igen, még mielőtt én is elutaznék beugrottam egy utolsó szóra.-bólintott Niall. -Ááá, értem-biccentett David. -Na jó, én azt hiszem felöltözök, ti várjatok meg itt lent, ismerkedjetek össze, egy perc és jövök.- löktem el magam a korláttól, és felszaladtam a lépcsőn. Éreztem a tekinteteket a hátamon. -Hogy az a....!-csaptam be az ajtót, majd nekidőlve, lecsukott szemmel elmormoltam magamban egy nem túl szép mondatot. A szekrényemhez pattantam, kiszaggattam a helyéről az ajtaját, kirángattam pólót és egy nadrágot, kapkodva vettem föl, a hajam felét kitéptem, olyan erősen fésültem ki, magamra fújtam egy liter dezodort, majd felvettem a szemüvegem, ami az ágy alól került ki, számomra érthetetlen módon. Csak remélni merten, hogy azok ketten odalent még nem ugrottak egymás torkának. Rekordidő alatt elkészültem, amikor leértem hozzájuk, szinte vágni lehetett a levegőben a feszültséget. Megrökönyödve álltam, hol az egyikre,hol a másikra néztem. -Srácok, valami baj van?-kérdeztem félve, miközben ők erős szemkontaktust tartva rázták a fejüket. -Nem dehogy, csak egy kicsit összeismerkedtünk, és úgy döntöttünk, hogy a mai napot együtt töltjük, hármasban. -mondta fogait összeszorítva David. -Tessék?-képedtem el, mert ezt teljesen kizártnak tartottam. -Igen, szerintünk jó buli lesz, így mind a ketten el tudunk tőled köszönni-válaszolt Niall, viszont ő már kedvesen mosolyogva. -Hát én nem tudom, ahogy gondoljátok, de merre megyün...-Moziba!-vágta rá David. -Akkor jó. Mikor indu..-Most! És bowlingozni megyünk, meg a városba.-szakított félbe ezúttal Nial. -Srácok, hé. Megmondom mi lesz. Elmegyünk a moziba, megnézünk egy filmet. Aztán bowlingozni megyünk, szétnézünk a városban, eszünk valamit utána, és hazajövünk. Így megfelel?-néztem hol Niallra, hol Davidre reménykedve. Ők még mindig farkasszemet néztem, majd egyszerre mondták, hogy 'jó'. Előre féltem ettől az egésztől, mivel már az is gondot okozott, hogy melyikük menjen ki előtt az ajtón. Megoldottam annyival, hogy félrelöktem őket, és én léptem ki rajta először, majd ők utánam. Az úton David folyamatosan fogta a kezem, beállt Niall, és közém, tehát ő ment középen, Niall pedig mellette. Nem szólt egyikünk se, én az aszfaltot bámultam, David engem, az ír fiú meg a telefonját nyomkodta. Mihelyst a belvárosba értünk, Niall feltette a kapucniját, és a napszemüvegét.-Miért nem szólsz az egyik őrző-védődnek, hogy legyen melletted, és vigyázzon rád?-jegyezte meg gúnyosan Dave. -Milyen vicces fiú vagy. Elárulom neked nagyokos, hogy fellépéseken kívül nem szoktak vigyázni ránk, de te ezt úgy sem értheted.-felelte lazán Niall, mire egy mosoly szökött az arcomra. A következő probléma a film kiválasztása volt. Mindketten egy szerelmes filmet akartak megnézni, de nem tudtak dönteni. Végül én választottam egy akciófilmet. Én ültem középen, a két fiú a két oldalamon. A film közben David hol a kezemet, hol a combomat simogatta, de én leráztam magamról. Nem túl romantikus mindez, amikor egy lángoló autó repül át egy másik autó fölött. Egyszer csak éreztem, ahogy egy popcorn eltalálja a fejem. Niall felé fordultam, aki unottan bámult maga elé. Válaszul én is megfogtam egy szem kukoricát, és a hajába dobtam. Egy perc sem telt bele, vad popcorncsatába kezdtünk.Nem is nagyon figyeltünk a filmre, csak nevettünk, néha kicsit túl hangosan is. Film végén kukoricával beborítva álltunk fel, röhögve sepertük le egymást. -Na akkor most gyerünk bowlingozni!-ragadta meg Niall a karom, és elindultunk ki a teremből. Átmentünk a szomszéd bowlingterembe, ahol én egyből levágtam magam az egyik ülésbe. -Én nem fogok gurítani!-jelentettem ki. -Ó dehogynem, ne ellenkezz!-lépett oda Dave, még mielőtt Niall egy szót szólhatott volna. Odavezetett a pályához, megfogott egy golyót, a kezembe adta, hozzásimult a hátamhoz, majd a fülembe súgta, hogy 'csak nyugalom'. Egyszerre mozgott a testünk, amikor elgurítottam a golyót, kezével végigsimított rajtam, majd egy puszit adott az nyakamra. -Ne itt David, kérlek.-súgtam a fülébe. -Ahogy gondolod.-engedett el, majd ahogy elhaladt Niall mellett, vállával nekiment Niall vállának. 'Gyökér' -artikulálta Niall hang nélkül, mire halkan kuncogni kezdtem. Gurítottunk még párat, majd úgy döntöttünk hazamegyünk. Mondtam, hogy gyerünk hozzánk, nem akartam több nyilvánosságot, mert néhányan már felismerték Niallt, és akkor oda a 'nyugodt' délutánunknak. Még nem volt sötét, de a Nap már lemenni készült, fénye megvilágította az eget, lenge szellő fújt, a virágok mámorító illata terjengett a levegőben. -Figyeljetek, nekem el kell ugranom valahova, de amint végzek megyek utánatok jó?-mondta Niall. -Rendben, menjél nyugodtan, otthon leszünk.-köszöntem el tőle. -Végre lelépett a nyálgép, hú de nagyon idegesített.-húzott közelebb magához David. -Ne beszélj így róla!-förmedtem rá, majd távolabb húzódtam. -Lizzie, ne mondd, hogy te kedveled!-rázta a fejét David meglepődve. -De igen is kedvelem, mert jó fej, és nem nagyképű sztár létére!-emeltem fel a hangom. -Jó ezen most ne vesszünk össze, de én azért nem bánnám ha nem jönne vissza.-jelentette ki. - Azt egyből gondoltam.-bólintottam, majd kilöktem magam előtt az ajtót. Apa a nappaliban vasalt, Melanie mellette nézte a tévét. -Fenn leszünk a szobámban.-intettem oda nekik. -Üdvözlöm, Mr. Grey, szia Melanie!-köszönt David illedelmesen. -Üdv, fiatalok. Lizzie, szeretném ha ma kicsit korábban lefeküdnél, és a vendéged nem maradna sokáig.-nézett Davidre szigorúan. -Nem fog, nyugi. Ha kell valami fent vagyunk.-indultunk el ismét. Dave levágódott az ágyamra, én a laptopom elé, és megnyitottam a twittert, rajta az ő profilját. Épp néztem volna írt-e valamit, amikor egy kellemes dallam csapta meg a fülem. Az ablakhoz ugrottam,mert a dallam kintről jött. Kinyitottam azt,és ő ott állt a ház előtt, gitárral a kezében, lehunyt szemekkel, szőke haján megcsillantak a nap utolsó sugarai, és akkor hirtelen kinyitotta szemét, felnézett rám, és elkezdett énekelni. Én a párkányra könyököltem, és megigézve hallgattam. Szememet lehunytam, átadtam magam az érzésnek. David ott termett mellettem, de nem érdekelt. Csak rá figyeltem, a tiszta, mély hangjára, a mosolyára és a dalra, amit nekem énekelt. A dal utolsó sora így hangzott :" I said maybe, you gonna be the one that saves me...and after all, you're my wonderwall..." Mosolyogtam, és láttam a szemében, ahogy ő is mosolyog, majd kacsint egyet, és elsétál az ablakom alól...

(6. bejegyzés) Örülök, hogy megismertelek...

Miután elment Niall, leültem a tévé elé, gondoltam megnézem mit adnak, amikor csörögni kezdett a telefonom. -Szia királylány, lenne kedved egy kis esti sétához?- suttogta mély hangján. - Jobb ötletem van. Egyedül vagyok itthon, és ha a királyfinak megfelel, a vár kapuja nyitva áll előtte.-mentem bele a játékba. -10 perc és ott vagyok.-köszönt el, majd letette a telefont. Mosolyogva nyomtam én is ki, majd felkeltem a kanapéról, felcsattogtam a szobámba, megigazítottam magam, kifésültem a hajam, fújtam egy leheletnyi parfümöt, összeágyaztam, gyorsan besepertem mindent az ágyam alá, és már hallottam is, ahogyan nyílik a kapu. Az ablakhoz ugrottam, és integettem neki, mutattam, hogy jöjjön fel. Ellöktem magam a párkánytól, lefutottam a lépcsőn, majd az utolsó lépcsőfokról elrugaszkodva a nyakába csimpaszkodtam, és hosszan megcsókoltam. Elkapta a combom, magához húzott, keresztbe fontam dereka körül a lábam. -Hiányoztál, hercegnőm!-súgta a fülembe. -Nekem is!-válaszoltam-Menjünk fel a szobámba!-invitáltam kedvesen. Kézen fogva felsétáltunk, leült az ágyamra, én pedig megálltam előtte. -Hozok fel innivalót, jó?-fordultam volna meg, de megragadta a kezem, és visszarántott, lefektetett az ágyra, majd fölém hajolt, és lágyan megcsókolt. Ujjaival végigsimított az arcomon, a nyakamon, a vállamon majd egyre lejjebb ment, és éreztem ahogy megfogja a pólóm alját, és elkezdni felfelé húzni. Körmeimet a hátába mélyesztettem, bele-bele túrtam dús hajába, miközben folyamatosan csókolt. Hirtelen megjelent előttem egy kép, egy kép amint anyám néz rám keresztbe font karokkal, és a fejét csóválja. A torkomon akadt a levegő, felültem az ágyban, ellöktem magamtól Davidet, a szívemhez kaptam, mert az már majd kiugrott a helyéről. -Lizzie, mi történt?-kérdezte ijedt hangon. -Jól vagy?-méregetett. -Igen.-préseltem ki magamból ezt az egy szót, miközben még mindig szívroham közeli állapotban voltam. -Hozok egy pohár vizet!-pattant fel mellőlem, hallottam, ahogyan a lépcsőfokok megroppannak alatta, miközben lerohant a konyhába. Ott ültem, némán, borzongva, fejemet kapkodtam a szobámban, de nem láttam többet. Közben megérkezett David egy pohár vízzel a kezében, amit átnyújtott nekem. Kezei remegtek, szemeiben tükröződött az aggodalom. -David, semmi baj, csak azt hittem látok valamit. Nyugodj meg, jól vagyok.- simogattam meg az arcát, majd adtam neki egy puszit a homlokára. -Hála Istennek, a szívbajt hoztad rám. Esküszöm úgy néztél ki, mint aki kísértetet látott. Ölelt meg szorosan, a szemeim pedig lecsukódtak. Igen, jól hitted, szellemet láttam. -David, itt maradsz estére? Kérlek, ne hagyj egyedül!-néztem rá könyörgően. -Hát persze.-válaszolt. Átöltöztem az alvós ruhámba, megmostam az arcom, ő is levetkőzött, csak egy póló maradt rajta, és a boxeralsója. Lefeküdt az ágyamba, mellé feküdtem, szorosan hozzábújtam, betakargatott, éreztem a szívdobogását, a mellkasa megemelkedett minden egyes levegővételnél. A hajamat cirógatta, karjai védelmezően fonódtak közém. Jó volt, hogy ott volt mellettem, úgy éreztem biztonságban vagyok. A következő kép, amit láttam, ahogy ott van velem szemben, szemei engem fürkésznek, ujjai a karomon táncoltak. A Nap reggeli fénye besütött az ablakon, a madarak csicseregtek odakint, a szobámat pedig friss illat járta át. -Jó reggelt Csipkerózsika.- mondta nyugodt hangon. Beletúrtam a hajába, és egy jó reggelt csókkal köszöntöttem, amit szívesen fogadott. -Hány óra van?-kérdeztem álmosan. -Fél 10.-felelte. -Te jó ég! -ugrottam fel.-Apámék 10 órakor érkeznek!-mondtam idegesen. -A fenébe.-értett egyet. Abból amit megígértem apának semmi se lett. Nem lett kitakarítva a szobám, se a konyha, a nappaliban a növények már a kipusztulás szélén álltak, és fél órám volt mindennek a helyre hozásában. -Segítsek valamiben?-kérdezte látva rémült arckifejezésem. -Nem, nem kell, így is úgy is le leszek ordítva. Viszont ha téged itt talál, egy szál pólóban és boxerben az ágyamban, akkor azt hiszem mind a ketten repülünk.-nevettem el magam, majd gyorsan felálltunk, felöltöztünk. Éppen a pólómat vettem át, amikor meghallottam egy halk morgást magam mögött. Félig hátrafordultam, és láttam a kaján vigyort az arcán, amint engem vizslat. -Istenem, mit is vesztettem.-rázta meg a fejét bánatosan, utalva a tegnap estére. Felvettem a pólóm, odamentem hozzá, belehuppantam az ölébe, majd szenvedélyesen megcsókoltam. -Még nem vesztettél semmit.-mondtam sokat sejtetően. Megfogtam a kezét, levezettem a  lépcsőn, kikísértem a kapuig, ahol egy hosszabb búcsúcsókot váltottunk egymással. -Köszönöm!-súgtam a fülébe, mire elmosolyodott, és bólintott. Elindult haza, én meg szélsebesen berohantam a házba. Egy edénybe engedtem vizet, ráöntöttem a gyomokra, a konyhában összepakoltam, kidobáltam a szemetet. Épp a kanapé előtt feküdtem, mert az egyik kanál beesett alá, amikor nyílt a bejárati ajtó. -Nocsak Lizzie.-hallottam apa hangját.-Úgy látom nem sikerült kitakarítani, á,hogy is gondolhattam.-nevette el magát, ahogy szétnézett. -Sziasztok!-léptem oda hozzájuk, majd megöleltem mindkettőjüket. Jó sok szatyorral tértek vissza, a nagyi megint felpakolta őket. -Milyen volt?-kérdeztem Melanietól. -Csak a szokásos. Kaja, nosztalgia, kaja.-mesélte. -Ó, de kár, hogy kihagytam.-mondtam ironikusan. -Lizzie, ne szemtelenkedj!-szólt rám apa. -És te mit csináltál itthon egyedül? Hány hapsi járt a házamban amíg nem voltam itthon?-viccelődött. -Hát meghívtam a helyi focicsapatot, és mind itt is aludtak, csak korán reggel leléptek.-vágtam vissza, majd megfordultam, hogy felmenjek a szobámba. Elnevettem magam, mert valóban jártak nálam ketten, de erről neki nem kell tudni. A lépcsőn hallottam a telefonom csipogását, üzenetem jött. Kíváncsian nyitottam meg. Ismeretlen számról jött, ez állt benne: "Szia! Délután nincs kedved elmenni valahova? Várom a válaszod! Niall". Gondolkodás nélkül visszaírtam, hogy mondjon egy helyszínt, és egy időpontot, és ott leszek. Egy perc sem telt bele, jött a válasz: "Egy óra múlva a Hotel Californiánál? Ja, és Liam azt üzeni, hogy hozd magaddal Rickiet is:)!" Már pötyögtem is a választ. "Ott leszünk." Gyorsan tárcsáztam Rickie számát, két csörgés után fel is vette. -Szia Rickie! egy óra múlva ráérsz?-kérdeztem, direkt nem mondva semmi bővebbet. -Mire?-kérdezte egyből. -Hogy találkozz velem, Niallel, és Liammel.-mondtam, majd kicsit eltartottam a fülemtől a telefont. Barátnőm akkorát sikított a vonal másik végén, hogy majdnem megsüketültem.-Jézusom! Persze, hogy ráérek! Fél óra múlva ott vagyok nálad! Rendben? Ááá dejó! Na sziaa!-csapta le a telefont, én meg nevetve néztem rá a képernyőre. Hogy lehet ennyire örülni valaminek? Nem értettem. Én is elkezdtem készülődni. Felkaptam magamra az új DREAM feliratos pólóm az új rövidnadrágommal, hajamat kontyba tűztem fel, tettem fel egy kis szempillaspirált, púdert, szájfényt, fel a szemüvegem, tornacsukám, oldaltáskám, és vártam Rickiere. Nemsoká meg is érkezett, csinosan felöltözve. Egy combközépig érő, krémszínű ruhát viselt, ami két részből állt, tetején csipkék voltak és virágminta, a szoknya egyszínű volt, kiemelte hosszú lábait, amin egy sarut viselt sötét hajába belekapott a szél, nagyon szép volt. -Ha Liam meglát elakad a szava, nekem elhiheted!-karoltam bele barátnőmbe, aki csak szerényem elmosolyodott. Útban voltunk a hotel felé, útközben Rickiet nyugtattam, mert néha azt hiszem elfelejtett levegőt venni. -Nézd, ott vannak!-mutattam előre, mire Rickie megtorpant, és nem mozdult. -Gyere már!-rángattam nem feltűnően, de nem mozdult. Liam látva esetlenségemet odajött, majd kinyújtotta a karját Rickie felé. -Sziasztok! Gyere Ricki, nem kell megijedned, nem eszünk meg.-mosolygott bátorítóan, mire Ricki nyelt egy nagyot, és viszonozta a mosolyt. Elindultak előttünk, Niall pedig megállt mellettem. -Merre megyünk?-kérdeztem tőle. -Meglepetés.-súgta a fülembe, majd elindult, és engem is húzott magával. Liam és Rickie előttünk mentek, fel-felnevettek, jól érezték magukat. Sétáltunk a forgalmas utcákon, beszélgettünk, nevetgéltünk, és egyszer csak megálltunk. -Ide jövünk?-kérdeztem tátott szájjal. -Remélem szereted, és nem találod gyerekesnek.-mondta félve. -Niall, azt komolyan kérdezed? Kiskorom óta imádok vidámparkba járni! Már az idejét se tudom mikor voltam itt utoljára.-néztem rá boldogan. Láttam, hogy örül a reakciómnak. Megragadtam a karját, és behúztam magam után. Megvettük a jegyeket, és megbeszéltük mire fogunk felülni. Egyetértettünk, hogy mindenképpen felülünk a hullámvasútra, és az óriáskerékre. Beültünk a kis kocsikba, természetesen Liam és Rickie is velünk tartottak. Ők a mögöttünk lévőbe ültek be. Féltettem Rickiet, tudtam, hogy ő nem szereti annyira a hullámvasutat. Elindult a menet, mentünk felfelé, és amikor az első lejtőhöz értünk Niallel összenéztünk, és egyszerre kezdtünk el sikítani. Mindketten felemeltük a kezünket, lecsuktuk a szemüket és amilyen hangosan csak bírtunk, ordítottunk. Versenyeztünk ki tudja túlkiabálni a másikat. Én nyertem. Hátunk mögött Ricki teljesen beleolvadt az ülésbe, és Liam karjába. Szorította mind a kettőt, nagyon félt. Liammel találkozott a tekintetünk, aki csak mosolygott. Niallre néztem, aki tudta miért nézek így, és csak bólogatott, hogy jóra gondolok. A szédületes menet után elmentünk kajálni. Niall vett három hotdogot, és egy extra méretű kólát, én egy gigahamburgert, egy extra epershake kíséretében. Lim és Ricki is befutottak. -Na ti aztán jól egymásra találtatok.-mutatott Liam a kajákra előttünk. -Jól van na, még fejlődésben vagyunk!-mondta tettetett sértődöttséggel Niall. -Figyelj, te akármennyit eszel, nagyobbra már úgyse nősz!-cukkolta Liam. Éppen az óriáskerék felé tartottunk,amikor Niall hirtelen megragadta a karomat, és berántott egy fülkébe. -Csináljuk képet!-ordította a fülembe. -Nee, utálok fotózkodni!-álltam volna fel, de visszarántott így én az ölébe zuhantam. -Márpedig innen ki nem mész addig, ameddig nem készül rólunk kép!-fenyegetőzött. -Jó, de csak egyet.-mondtam, amiből az lett, hogy készült rólunk egy rakás kép, amin mind a ketten hülye fejeket vágunk. Az egyik képen mindketten kinyújtjuk a nyelvünket, egy másikon szamárfület mutatok neki, a következőn ezt észreveszi és megcsikiz, én meg majd összeesek a nevetéstől. Egy másikon egy puszit adok az arcára, majd ő is nekem. Peace-jelet mutatunk, az utolsón pedig mind  a ketten normális, mosolygós fejet vágunk. -Ez a kedvenc képem.-mutatott rá a mosolygósra. -Nekem a puszis.-válaszoltam. -Tényleg?-kérdezte helyes mosollyal az arcán. -Igen. Nézd ott van az óriáskerék!-indultam el, magam után ráncigálva őt is. Felültünk, majd elkezdett felfelé indulni. Nagyon szép volt a kilátás felülről. Oldalra pillantottam, láttam, ahogyan valamin nagyon töri a fejét, miközben a tájat kémleli. A Nap oldalról sütött rá, a haja csillogott, látszódtak szép arcvonásai. Észre se vette, hogy nézem. Amikor fordította oldalra  a fejét, én gyorsan elfordultam a másik irányba. Alattunk Rickie és Liam nagyon belemerültek a beszélgetésbe. Jó volt őket nézni, milyen boldogok. Véget ért a menet, elindultunk haza. Már elég sötét volt. Rickiet hazakísérte Liam, így ketten ballagtunk a kihalt utcákon. Még a mai napról beszélgettünk. -Remélem valamikor megismételjük még.-mondtam neki. -Valamikor mindenképpen. Viszont van egy kis baj. Holnapután utazok haza.-vallotta be. Egy pillanatra megálltam, hogy biztos jól hallottam-e amit mondott. -Már holnapután?-kérdeztem meglepődve. -Sajnos igen.-válaszolt csalódottan. Pont amikor már kezdtem jól érezni magam, elrontja egy ilyen hírrel. Közben a házunkhoz értünk. -Sajnálom, hogy ilyen hamar menned kell. Örülök, hogy megismertelek Niall.-szóltam. -Én is örvednek a szerencsének, Lizzie. Remélem sosem felejtesz el. -mosolyodott el, majd közelebb lépett hozzám. Illata beszökött az orromba, éreztem puha kezeit az enyémen, ahogy megérint, de nem csinált mást, csak felemelte, és egy csókot adott a kézfejemre. -Én mindig emlékezni fogok rád.-fejezte be a mondatát. Ott álltunk egymással szemben, de nem beszéltünk. Hosszabb csend után, én szólaltam meg először. -Jó éjt, Niall.-köszöntem el tőle, majd adtam egy búcsúölelést. -Neked is, Lizzie.-ölelt vissza, majd elindult le az utcán. Az utcai lámpák megvilágították alakját, ahogyan egyre távolodott. Már rutinosan nyitottam fel a laptopom tetejét, hogy megnézzem írt-e valamit. És igen, ismét ott volt, percekkel ezelőtt írta. A posztban ezúttal ez állt:"But baby if you say, you want me to stay, I'll change my mind..." A sorokat olvasva egy fura érzés öntött el...hiányzott.

(5. bejegyzés) Ez olyan téma, amit nem itt szeretnék megbeszélni.

Kivételesen mosollyal az arcomon aludtam el, éjszaka nem keltem fel semmire. Odakint nyugodt volt az élet, nem esett az eső, csak enyhe szél cikázott a házak között, belopózva a nyitott ablakokon. Reggel korán felkeltem, magamtól, ami szokatlan, és úgy döntöttem elmegyek kocogni. Szerettem futni, csak mindig kiment a fejemből. Felvettem egy melegítőt, a sportcipőmet, egy pólót, fülhallgatót a fülembe, és irány futni.Kint kellemes idő volt, szokásos nyári reggel, a Nap sugarai simogatták az arcomat amint kiléptem a házból. Már egy jó ideje futhattam, amikor le kellett hajolnom bekötni a cipőmet. Pechemre pont arra jött két srác, és elég furcsán méregettek. Egy pillanatra felnéztem rájuk, és láttam ahogy engem bámulnak. Nem szóltam egy szót sem, kötöttem tovább a cipőm, mire az egyik  elkiáltja magát:- Te, öcsém oda nézz milyen jó a kilátás!-mutatott rám, pontosabban a dekoltázsomra. -Ja, szerintem is jó. Szerinted ha megkérjük mutat nekünk pár nyújtógyakorlatot?-röhögtek össze, mire én csak megráztam a fejem, és a mellkasomhoz nyúltam, hogy fentebb húzzam a pólót, és akkor elkapott egy kisebb szívroham. Ugyanis nem volt ott a nyakamban. Felkaptam a fejem, körülnéztem, de ott sem volt, sehol nem láttam. -A fenébe!-ordítottam el magam, és amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam haza, közben az utat kémlelve, hátha meglátom. Nem törődtem az utánam ordibáló idiótákkal, csak az érdekelt, hogy megtaláljam. Nem veszthetem el, ennyire nem lehetek szerencsétlen. Kiszaggattam  a bejárati ajtót, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, beestem a szobám ajtaján, levetettem magam az ágyba, elkezdtem dobálni a párnákat, a takarót, de sehol nem láttam. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hévvel kalapált, nehezen szedtem a levegőt, a mellkasom befelé nyomódott egyre erősebben és erősebben. Úgy éreztem mindjárt megfulladok. A könnyeimtől már alig láttam, átrohantam a fürdőbe, mindent levertem a helyéről, és sírtam...keservesen sírtam. Lerogytam a fürdőszoba kövére, és tehetetlennek éreztem magam. Elvesztettem a legdrágább kincsemet. És ekkor felcsillant bennem a remény. Leszáguldottam, majd ismét rohanni kezdtem, nem érdekelt hogy csapzott voltam,fel is buktam, és felhorzsoltam a térdem és a karom, a nadrágom is kiszakadt, az sem érdekelt, hogy mezítláb voltam, csak szaladtam. Átvágtam az autók között, amik dudáltak rám, de nem figyeltem oda, csak a cél lebegett a szemem előtt. Kinyílt előttem a fotocellás ajtó, és egyenesen a szökőkút felé futottam, de nem láttam benne semmit, ami az enyém lenne. Szétnéztem, és megláttam egy ott dolgozót. -Elnézést uram, nem találtak véletlenül tegnap egy madaras nyakláncot a szökőkútban?-kérdeztem reszketve az egyik ott dolgozótól. -Nem hölgyem, sajnálom-rázott le, majd kikerült. -Ezt nem hiszem el.-fogtam a fejem. Még egy darabig ott álltam a pláza közepén,megtörten forgolódtam, néztem a mellettem elhaladó boldog embereket majd úgy döntöttem hazamegyek és még egyszer áttúrom a szobám. Sétáltam lassan, az emberek megbámultak az utcán, amit nem csodálok, mert mezítláb csattogtam kisírt szemekkel, szakadt melegítőben, és egy nagy karcolással a kezemen. Egyszer csak egy autó búgását észleletem magam mögött. Egy nagy fekete autótól származott a hang, ami lefékezett, ahogy mellém érkezett. Megrökönyödve álltam, majd az ajtó kinyitódott és kiszállt belőle Ő. Szőke haját megfújta a szellő, kék szeme intenzíven csillogott, erős férfias illata egyből megcsapott, ahogy elindult felém. -Szia Lizzie!-köszönt, majd odalépett hozzám, és megragadta a karom,mert látta, hogy valami nincs rendben.-Lizzie, mi a baj, halálsápadt vagy!-nézett rám aggodalmasan, majd leültetett a járda szélére, és elém guggolt.-Hoztam neked valamit.-mondta gyengéd hangon, majd a zsebéhez nyúlt, és kihúzott belőle valamit. A szívem is hevesebben kezdett verni, ahogy megláttam ott a kezében a nyakláncom. Melegség öntött el, azt hiszem repülni tudtam volna ott helyben, ha nem fogta volna a karomat. -Niall! Köszönöm!-ugrottam a nyakába, beszívtam kellemes illatát, selymes haja cirógatta az orrom és éreztem ahogy félve, de visszaölel. -Zayn tegnap hozta be a kocsiból, nekem pedig ismerős volt, csak nem emlékeztem honnan. Aztán rájöttem, hogy a tied, és minél előbb vissza akartam neked juttatni, mert gondoltam, hogy keresni fogod. Mondjuk azt nem tudtam, hogy ennyire ki leszel borulva.-méregetett fájdalmas arccal.-mi történt?-kérdezte halkan. Vettem egy mély levegőt, lecsuktam a szemem, és válaszra nyitottam a szám: -Ez olyan téma, amit nem itt szeretnék megbeszélni. Áll még a múltkori meghívás?-kérdeztem most már mosolyogva, majd láttam ahogy felcsillant a szeme. -Még szép!-vágta rá. -Mit szólnál, ha mondjuk hazamennénk, valami emberibb külsőt öltenék, és elugranánk az egyik kedvenc helyemre?-tettem fel a kérdést. -Tökéletes.-válaszolt, majd felsegített a földről, és intett a sofőrnek, hogy innen már boldogul nélküle is. Elindultunk felfelé az utcán, majd amikor a házunkhoz értünk, kinyitottam előtte az ajtót, mire ő belépett, és szétnézett. -Tudom, hogy össze se lehet hasonlítani a ti házatokkal.-mondtam. -Takaros, laknék itt, mármint úgy értem ilyen házban-javította ki magát, de én láttam, hogy elpirult ami engem megmosolyogtatott. -Ülj le nyugodtan, mindjárt jövök!- felmentem a szobámba, és láttam milyen rémesen nézek ki. Gyorsan elláttam a sebeimet, letusoltam, megtörölköztem, magamra csavartam egy törölközőt, és át akartam menni a szobámba, de ahogy kinyitottam az ajtót visszahőköltem, mert ott állt előttem, és szerintem ugyan annyira meglepődött mint én. Egyikünk sem tudott megszólalni, ott álltunk egymás előtt, a földet bámulva, majd egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. -Akkor szerintem én lent megvárlak, ne haragudj, azt hittem a szobádban vagy, én csak feljöttem mert azt hittem készen vagy már, és akkor el tudtunk volna indulni már.-magyarázkodott, és zavarában az ajkát harapdálta, és nem tudta eldönteni, hogy merre nézzen. -Semmi gond, mindjárt kész vagyok, de szerintem mostmár ne menjünk el sehova, rendeljünk valamit és maradjunk itthon, persze csak ha neked nem probléma.-ajánlottam fel. -Persze, jó lesz, igen.-hebegett, és végig a plafont bámulta. -Várj meg lent, jó?-mondtam lágy hangon. -Az lesz a legjobb-mondta, majd sarkon fordult és leszáguldott a lépcsőn. Magamban jót nevettem, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy így zavarba lehet hozni, pusztán csak annyival, hogy meglát törölközőben. Felvettem egy rövidnadrágot, egy sima pólóval, majd lementem hozzá, és már a lépcsőről láttam, ahogy idegesen dobol a lábával, de amint meglát engem, mosolyogni kezd. Leültem mellé, majd bekapcsoltam a tévét. Erre ő megfogta a távkapcsolót, és kikapcsolta, majd a karjára támaszkodott és közelebb húzódott hozzám. -Most pedig hallani szeretném a nyakláncod történetét. Ki az a bizonyos?-húzta huncut mosolyra a száját, de látva komor arcomat, ő is elkomorult. -Ez a nyaklánc az anyukámé volt, akit egy éve vesztettem el egy autóbalesetben. Egy koncertről tartottunk haza, amikor egy részeg sofőr belénk hajtott. Én és a húgom túl éltük, de ő nem. -meséltem el remegő hangom, és éreztem ahogy egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.- Sajnálom, ne haragudj, én azt hittem..-Semmi baj.-szakítottam félbe-nem tudhattad. Láttam rajta, hogy megrázta a történet, és nem tudja, hogyan folytassa tovább. Megsimítottam az arcát, egy biztató pillantást küldtem felé, mire óvatos mosolyra húzódott a szája. -Rendelek egy pizzát, jó?-ajánlottam fel. Arca kivirult, látta rajtam, hogy nem haragszok.- Ha lehet inkább kettőt, tudod ma még nem sokat ettem.-vallotta be. -Akkor legyen kettő.-értettem egyet. Az est hátralevő részében jól szórakoztunk, több órán keresztül beszélgettünk, nevettünk és nem tudtam elhinni, hogy egy ember képes ennyit enni. A másfél pizza után, még egy jó adag fagyit is ettünk, vagyis ő evett, én meg néztem ahogy felfalja az én fagyimat is, de jól éreztem magam vele. Mesélt a családjáról, a barátairól, az éneklésről, én is meséltem neki magamról. Megtaláltuk a közös hangot, majd arra eszméltünk fel, hogy már 10 óra van. -A családod merre van?-kérdezte miközben kikísértem. -A nagymamámhoz mentek, csak holnap jönnek. Én nem mentem velük, mert nem vagyok túl jóban a nagyiékkal.-ismertem be. -Az nem jó. Na de én most megyek, remélem majd még találkozunk. Megadod a számod?-kérdezte félénken. Válaszul elvettem a telefonját, és beírtam a telefonszámom, majd csináltam magamról egy képet, és visszacsúsztattam a zsebébe. Álltunk egymással szemben, a csillagok ragyogtak felettünk, a Hold fénye bevilágította egy egész várost. -Jó éjszakát.-köszöntem el tőle, mire rám emelte vakítóan kék szemeit. -Neked is.-mondta és elindult a sötét utcán. Néztem utána egy darabig, majd sarkon fordultam és felmentem a szobámba, felnyitottam a laptopom, mert kíváncsi voltam valamire. És igen, most is ott volt. Megint írt, a szöveg pedig ezúttal ez volt: "And OW! You're giving me a heart attack..."

(4. bejegyzés) Először jó ötletnek tűnt...

Egész este egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak hánykódtam az ágyban álmatlanul. A koncert után apámmal összevesztünk, mert engem hibáztatott amiért elvesztettem Melaniet szem elől. Valamilyen szinten igaza is volt, mert jobban kellett volna vigyáznom rá, de az már túlzás, hogy amíg én buliztam, ő neki bármi baja eshetett volna, mert egyáltalán nem volt felhőtlen az örömöm a koncert után. Halálfélelmem volt, rettegtem, hogy baja eshet, és mind ezt miattam. Ahogy ott feküdtem kinn az esőben kedvem lett volna meghalni, vagy csak egy másik világba csöppenni, ahol nincsenek gondok, csak a béke, és a jó élet. Ám amikor a két kéz a vállamhoz ért, és belenéztem szikrázó szemeibe, ez a gondolat elillant, úgy éreztem minden rendben. Áradt belőle a szeretet, az aggodalmas tekintete először megrémített, majd megnyugtatott egy kicsit.Kisfiús mosolya engem is mosolyra késztetett, akármilyen nehéz helyzetben is voltam. Niall Horan..szép név. Hogy hatással volt-e rám? Minden kétséget kizárva. Ez az este is azok közé fog tartozni, amiket nem fogok elfelejteni. Mondjuk innentől kezdve nem leszek őrölt rajongó, nem fogok visítozni, csak mert váltottam pár szót vele, és nem...nem leszek belé szerelmes, hiszen ő egy sztár, lányok ezrei rajonganak érte, én nem fogok beállni a sorba. Meg többet úgyse találkozok vele. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben hallottam az esőcseppek ütemes kopogását az ablaküvegemen, a szél fúvását, a faágak csikorgását a tetőn. Nekem ez nem megy, nem tudok aludni. Felálltam az ágyból, az ablakhoz mentem, és kinéztem rajta. Az utcát beborította a sötétség, a lámpák gyér fényében látszódott néhány ház. Minden csendes és nyugodt. Ez nem csoda, hiszen hajnali 3 óra van, és én még mindig ébren vagyok. Bekapcsoltam a laptopot, majd megnyitottam az internetet. Bevillant egy új könyvjelző, ami eddig nem volt ott. Egy twitter profil az én nevemmel és képemmel. Elkerekedett szemmel néztem rá, majd eszembe jutott..Rickie csinálta nekem nemrég. Megnéztem miket tweeteltek ki az általam követett emberek, és megakadt a tekintetem egyen. Niall Horan tweetjén, amiben ez állt: "You're so pretty, when you cry, when you cry, wasn't ready to hear you say goodbye...". Egyből több ezren adták kedvencükhöz, meg retweetelték, vagy mit csináltak. Nem értettem ezzel mit akar üzenni. Megnéztem a kiírás időpontját, ami ma este volt, nem sokkal az után, hogy eljöttünk a stadionból. Hátradőltem a székemben, és pislogás nélkül meredtem magam elé.-Á ez kizárt dolog!-hessegettem el még csak a gondolatot is. Ugyan miért írna ki ilyet, mikor csak a nevemet tudja? Gyerünk Lizzie, kelj fel, ez nem rólad szól!-hajtogattam magamnak. Egy határozott mozdulattal lecsaptam a laptop tetejét, és visszamásztam az ágyamba, görcsösen szorítottam le a szemem, és megpróbáltam elaludni. Reggel kopogtattak az ajtómon: -Tessék!-nyöszörögtem álmosan. -Jó reggelt, királylány, hogy aludtál?-lépett be apu a kezében egy tál müzlivel. -Szörnyen. De nem számít. Ú, müzli! Köszönöm!-mosolyogtam rá, majd felültem, hogy tudjak enni. -Lizzie, ne haragudj rám azért, amit tegnap mondtam, csak nagyon ideges voltam, és tudd, hogy nem a te hibád.-kezdte, de a szavába vágtam. -Apa, semmi baj, nem haragszom, igazad van, jobban kellet volna rá figyelnem. Tényleg, jól van?-kérdeztem, miközben tömtem magam a reggelimmel. -Igen, azt mondta, akármi is történt, a legjobb estéje volt egész életében.-nyugtatott meg. -Ennek örülök.-mondtam teli szájjal. -Liz, egyél rendesen!-szólt rám apa, mire én csak kinyújtottam rá a nyelvem. -Siess a reggeli tollászkodással, mert tudod, ma megyünk el megvenni a repülőjegyeket.-figyelmeztetett. -Ó, basszus, tényleg. A londoni út. Teljesen kiment a fejemből. Muszáj nekem oda mennem?-kérdeztem hisztis arckifejezéssel. Tegnap este óta nem várom annyira ezt az utazást, azért, amiért 1 éve könyörögtem, ám valami pár óra alatt megváltozott.Nem akartam több veszélyt, se idegent. -Liz, mi bajod Londonnal? Egy napja még majdnem fejen álltál, hogy engedjelek el! Minden korodbeli lány oda vágyik, a nyüzsgés, a nagyvárosi élet. Jót tenne neked egy kis lazítás-ecsetelte. -Hát pont ez az. Nem szeretem a tömeget.-ráztam meg a fejem. -Gondolj arra, hogy ott lesz veled a legjobb barátnőd, és még jó pár ember az iskoládból.-győzködött apám. Ez igaz, örülök is neki, hogy Rickie velem lesz, de 3 hét Londonban nekem elég húzós. -Na gyere már kicsim, jó lesz hidd el!-biztatott, mire válaszul visszamosolyogtam. -Rendben, legyen, elmegyek abba a fránya Londonba, akármennyire is utálni fogom.-adtam meg magam. Reggeli után gyors fürdés, öltözködés, farmer, fehér trikó, kockás ing, tornacipő, a madaras nyakláncom, hajam copfba, szemüveg fel és indulás a jegyirodába. Rickie is ott volt, egy nagy öleléssel köszöntöttük egymást. -Liz, én annyira várom!-lelkesedett. -Jó neked.-mondtam.-Tudd, hogy csak miattad megyek..meg apám miatt, aki meggyőzött. Valahogy nem vonz már a nagyváros.-ráztam meg a fejem. -De bolond vagy! Biztos vagyok benne, hogy 3 hét után szabadulni se akarsz onnan.-vigyorgott rám sokat sejtetően. -Rickie, mit tudsz te, amit én nem?-húztam fel a szemöldököm. -Semmit..tényleg semmit. Csak London tele van helyes pasikkal.-húzódott széles mosolyra a szája. -Rickie, nekem ott van David.-jelentettem ki, mire ő csak megforgatta a szemét. Megvettük a jegyeket, majd kimentünk az utcára, és elköszöntünk apáéktól, ugyanis úgy döntöttünk elmegyünk kicsit vásárolni, hiszen pár nap múlva irány a híres London. Bementünk a plázába, ahol egyből megcsapott minket a friss, hideg levegő, az éttermekből kiáramló étel illata, a parfümök, és a középen álló szökőkút vizének tiszta illata. Először a kedvenc butikomba mentünk be, ahol ismét sikerült rábukkannom egy olyan darabra, amit vétek lett volna ott hagynom. Egy világosszürke ejtett vállú felső, elején "DREAM" felirattal. Vettem hozzá egy új, szaggatott szárú extrarövid farmernadrágot, és egy új fülbevalót. Rickie vásárolt egy türkizkék lenge, pánt nélküli ruhát, amit középen egy övvel húz össze, kiemelve karcsú derekát, hosszú lábait. Mesésen állt neki ez a ruha. -Huha, azt hiszem ha így végigmész London utcáin, a pasik kidöglenek!-dicsértem meg sajátos stílusomban. -Ha-ha, Lizzie, köszönöm szépen ezt a csodás bókot!-nevetett vissza. Kimentünk a boltból teli szatyrokkal, majd megálltunk az egyik tükör előtt, mert mindenképpen képet akart csinálni. -Rickie ne kezd már könyörgöm!-kérleltem, mert nem szerettem ha fotóznak. -Csak egyet légyszi!-nézett rám kiskutyaszemekkel. -A fenébe is már!-ráztam meg magam, majd odaálltam mellé, és mosolyogtam. A mosolygásból az lett, hogy valami eszméletlen retardált fejet vágtam direkt. De tetszett ez a kép. -Tükrözi a belsőd!-cukkolt. Lenéztem a szökőkútra, ami mellett emberek ültek, beszélgettek, néhányan belelógatták a kezüket. Körülnéztem, biztonsági őrt nem láttam sehol. Összeakadt a tekintetem Rickiével. -Szerintem ugyan arra gondolunk!-vigyorgott rám, majd a mozgólépcsőhöz szaladtunk ami levitt minket a szökőkúthoz. Még egyszer szétnéztünk, aztán cipőt le, és be a szökőkútba. Először csak járkáltunk benne, majd elkezdtük fröcskölni egymást. Mind akik ott voltak nevetni kezdtek, de senki nem hívta a biztonságiakat. Jól éreztük magunkat ahogyan ott vandálkodtunk a szökőkútban. Fülsüketítő hangra kaptam fel a fejem hirtelen. Hát ezért nem voltak sehol a biztonságiak. Mind egy kört alkotva próbáltak előre haladni, sikítozó lányokat kerülgetve. Egy pillanat múlva megláttuk, mi a zaj forrása. Ők vannak mögöttük. Mind az öten lazán felöltözve, egymás mellet nevetve, integetve vonultak. A lélegzetem is elállt, ahogyan megláttam őket. Ott álltunk a szökőkútban csurom vizes ruhában, csurom vizes hajjal. Felénk tartottak. Az egyik őrrel farkasszemet néztem, tudtam, hogy most jön az a rész, hogy páros lábbal rúgnak ki innen minket. -Hölgyeim, ez itt nem a strand, kérem jöjjenek be velem az irodába, és ne ellenkezzenek, különben..-folytatta volna, de egy hang megszólalt mögötte. -Semmi baj Nick, velünk vannak.-szólalt meg Ő, mire mindenki felé fordult.- Csak szegények már annyira unták a várakozást, biztos melegük volt, és le akarták kicsit hűteni magukat. Igaz lányok?-nézett ránk, mire mindenki felénk fordult. -Igen, így van.-vágtam rá. -Na gyertek ki, nem kell tovább várni, itt vagyunk, mehetünk!-nyújtotta ki a kezét, hogy kisegítsen a vízből. -Sziasztok, szeretünk mindenkit! Köszi a segítséget Nick még egyszer!-indultunk ki a plázából, majd még utoljára visszaintegettek a rajongóknak, és beszállítottak minket a kocsijukba. Tátott szájjal néztem még mindig, barátnőm szintén. ő azért mert nem hitte el, hogy egy kocsiban ül velük, én meg azért, mert megint találkoztam vele és sikerült kimentenie egy kínos szituból. -Köszönöm, Niall.- préseltem ki magamból. .Igazán nincs mit.-válaszolt.- de eláruljátok, hogy mit kerestetek a szökőkútban?-mosolyodott el. -Csak hülyéskedtünk, és először jó ötletnek tűnt.-sütöttem le a fejem, majd tördelni kezdtem az ujjaimat zavarodottságomban. -Én tökre bírtam!-nevetett fel a göndör hajú.-Harry vagyok-fogtunk kezet. -Lizzie -mosolyogtam rá. -A többiek pedig, Liam, Zayn és Louis ott a volán mögött-mutatta be sorban őket. -Örvendek!-mondtam nekik, majd Rickiere pillantottam aki megbabonázva ült, és beszélgetett...Liammel. Láttam az arcán azt a leírhatatlan boldogságot amit most érzett. Egy álma vált valóra. Az a letörölhetetlen, önfeledt mosoly mindent elárult.-Merre laksz?-zökkentett ki a gondolatmenetemből Niall. Kinéztem az ablakon, hogy tudjam merre is vagyunk. -A harmadik utca balra.-mutattam ki. -Nincs kedvetek eljönni velünk valahova kajálni?-kérdezte édes mosollyal az arcán. -Én most nem tudok menni, talán majd máskor. Rickie?-utasítottam vissza a meghívást, majd Rickire néztem. -Hát most nekem se jó, de majd máskor.-mondta ő is. -Rendben, de szavadon foglak!-kacsintott rám a szőkeség.-sofőr a harmadik utcán balra!-kiáltott előre Louisnak, aki csak válaszul felnevetett, majd befordult az utcánkba. -Köszönjük a fuvart!-szálltam ki a kocsiból, majd még visszanéztem rájuk. Rickie ugyanígy tett. -Majd keresni foglak!-szólt Niall. -Okés.-mosolyogtam rá vissza. -További jó utat!-köszöntem el, majd becsaptam az ajtót, és integettem nekik, mire ők is visszaintegettek. Rickie rám nézett, és egyből tudtam mi fog következni. Egy óriási sikoly. -ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!! Ezt nem hiszem el, Úr isten. Végem van, Szemlyesen beszéltem Liammel! -áradozott, én meg megfogtam a karját, mert féltem, hogy menten összeesik, majd bevezettem a házba. Felmentünk a szobámba, bekapcsoltam a laptopom, Rickiet lefektettem az ágyra, had nyugodjon le. Kíváncsiságból felnéztem twitterre, ahol volt egy változás, ami teljesen letaglózott. Ő írta ki, amiben ezúttal ez állt:"She's not afraid of all the attention, she's not afraid of running wild..."

(3.bejegyzés) Ezt nem történhet meg,nem most,nem velem.

A vele töltött este életem egyik legjobb estéje volt, amit sosem fogok elfelejteni. Még mindig érzem az illatát, erős karjait körülöttem, gyengéd érintéseit. Ezekből feltöltődve szenvedtem át magam a héten, egészen máig, a koncert napjáig. Melanie két napja megállás nélkül énekel, táncol, és gyakorolja a szövegét amit majd nekik fog mondani(?). Az előbb például egy párnát ölelgetett, amire a fekete hajú képét ragasztotta. Kétség kívül megőrült. Mi lesz még itt este, ha élőben látja majd őket? Szerintem beszerzek egy pórázt, és a csuklójára kötöm, majd amikor fel akar ugrani a színpadra, én rántom vissza, és nem várom meg, amíg a kidobók vezetik le onnan. Már csak egy óra volt indulásig. Ricki is bekocogott tetőtől-talpig piros-fehér színben. Elég furán néztem rá, de amint meglátták egymást Lanieval egyből elszabadult a pokol, és egy helyett, két őrült rajongóval volta összezárva. Elvonultak a másik szobába, és ott vitatták meg az esti teendőket. Egyedül én nem voltam bezsongva teljesen. Kinyitottam a szekrényemet, hogy keressek valami ruhát. Nem sokat variáltam, egy sima fekete rövidnadrág, szürke Rolling Stones-os trikó, rá egy fekete mellény, a vállán kicsi szögecsekkel, és a fekete tornacipőm. Hajamat megmostam, hagytam magától megszáradni, így megjelentek benne azok a természetes hullámok, amiket annyira utálok, de most kénytelen voltam elviselni, mert a hajvasalóm bedöglött két napja, és nem volt másik. A sminkelést sem vittem túlzásba, csak egy kis szempillaspirál, szemceruza, alapozó, és egy leheletnyi szájfény. Felkaptam a szemüvegem,egy oldaltáskát, bele a telefonom és a pénztárcám., majd kimentünk a kocsihoz ami már a ház előtt állt. Az úton végig One directiont kellett hallgatnom, mint egy előpartyn úgy éreztem magam. Max hirtelen lefékezett, én meg majdnem előre estem. Kinéztem az ablakon, és leesett az állam. Én még ennyi embert egy helyen életemben nem láttam. A gigantikus stadion előtt özönlött a tömeg, lányok ezrei rohangáltak fel s alá. Gondoltam most vagy soha. Vettem egy mély levegőt, megragadtam Melanie kezét, kicsaptam a kocsiajtót és megindultam befelé. Még egyszer visszanéztem Maxre, aki csak intett, hogy sok sikert, és hívjam ha jöhet értünk. Sodródtunk befelé az árral, ám a sokaság hirtelen megrekedt és nem mozdult. Ezzel csak az volt a baj, hogy a stadion legvégében álltunk meg. -Ezt nem hiszem el! A jegyünk az első sorba szól, így hogy fogom őket látni?-fakadt ki Melanie. Hirtelen elöntött a düh, ökölbe szorítottam a kezeimet, még erősebben megmarkoltam Melanie karját, és elindultam. Áttörtem az emberek között, nem érdekelt, hogy arrébb löktem valakit, nem érdekeltek a szúrós pillantások a hátamon, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez a nap a húgom legfontosabb napja, és nem fogom engedni, hogy rosszul végződjön. Az akcióm kezdett beválni, mert már a terem közepén voltunk. Én húztam magam után Laniet, ő meg Rickiet. Egyszer csak miden elsötétedett, és a kivetítőm megjelent egy visszaszámláló óra. Egy pillanatra megálltam, és a képeket néztem az óriás képernyőn,a min a fiúk voltak más-más helyszíneken. Felcsendült a zene, a srácok pedig előjöttek a színfalak mögül. A tömeg őrjöngeni kezdett, és ugrálni, nem haladtam tovább, mert folyton nekem esett egy-egy lány. Tehát elkezdődött a koncert, én meg még mindig nem vagyok az első sorban. Felnéztem a színpadra, ott voltak a tetején, énekeltek, nevettek, táncoltak. Pillanatok alatt olyan hangulatot csináltak, hogy engem is magával ragadott. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, még erősebben megszorítottam Lanie kezét, és elindultam. Sikerült. Itt vagyunk az első sorban, közvetlenül velük szemben. Ricki és a húgom hálás pillantásokat vetettek felém, majd ők is elkezdtek sikítozva énekelni. Megtámaszkodtam a korláton és figyeltem őket. Megbabonázott a hangjuk, a megjelenésüktől az embernek egyből jobb kedve lett. A második dal arról szólt, hogy álljunk fel, emeljük fel a kezünket a magasba, mire az egész tömeg egy ritmusra ugrált velük. Azon kaptam magam, hogy én is mozgok. A lábam az ütemre dobogott, végül én is elkezdtem ugrálni. A többi számuknál szintén, ugráltam, táncoltam, ahogy a többiek. Az történt velem, amit sose hittem volna. Jól éreztem magam egy koncerten.  A dobhártyám kis híján kiszakadt, többször is oldalba vágtak, alig kaptam levegőt a fülledt teremben, de nem érdekelt. Közben jókat nevettem a srácokon, mert ők is elengedték magukat, látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat éneklés közben. Az egyik számnál elkezdett esni a hó, és hógolyókat dobáltak a közönségbe. Egyet sikerült is elkapnom. A koncert vége felé, énekeltek egy lassú számot,aminél a szőke srác gitározott, járkált a színpadon. Ahogy oda ért elém, úgy tűnt, mintha rám nézne, és mosolyogna. Én is visszamosolyogtam rá, de úgy gondoltam biztos nem nekem szánta azt a mosolyt. Nagyon szép volt, mindenki a telefonjával világított, a stadion úgy nézett ki mint a csillagos égbolt. Az egyik gyors dalnál, a fiúk leugrottak színpadról, és néhányuk beszaladt a közönségbe, felénk a szőke és a göndör hajú jött. Húgomék extázisba estek, megérintették őket, majd a szőke, megint rám mosolygott, és rám is kacsintott. Én is visszakacsintottam. Szuper volt a koncert, nem bántam meg, hogy eljöttem. A pokol azonban ez után következett. A sokaság kiáramlott, vitt magával engem is. A kezemben tartottam a telefonom, hogy szóljak Maxnek. Ekkor egy csaj nekem csapódott, és kiütötte a kezemből a telómat, ami nagyon koppant a földön, majd rá is léptek. Próbáltam felvenni, de csak a darabjai maradtak meg. Körülnéztem ijedten, mert nem csak a telefonom tört el, de Melaniet és Rickit sem láttam sehol. Hisztérikusan üvöltöttem a nevüket, de senki nem válaszolt, senki nem hallotta. A tömeg kisodort a stadion elé, ahol ismét szétnéztem de nem láttam őket sehol. Eltelt vagy egy fél óra, az emberek szétoszlottak, alig maradt egy pár ember a stadion előtt. Én ott álltam, reszketve, kisírt szemekkel, csapzott hajjal, és ordítottam. De nem jött válasz. Összerogyott alattam a lábam, és térdre estem, úgy sírtam tovább. Este volt, koromsötét, éreztem ahogyan esőcseppek gördülnek le felforrósodott bőrömön egyre több, és több.. Ez nem történhet meg, nem most,nem velem. Ott térdeltem a hideg kövön, a szakadó esőben amikor éreztem, hogy két puha kéz a vállamhoz ér, és megcsapott egy illat, amit még soha nem éreztem. Ráemeltem a tekintetem, és láttam a szemében az aggodalmat. -Minden rendben?-kérdezte srác, aki már szintén tiszta víz volt, szőke tincsei a kuszán álltak, kék szeme pedig észvesztően csillogott -Állj fel, mert felfázol, gyere be az esőről!-húzott fel a kezemnél fogva. Még mindig értetlenül néztem rá. -Niall Horan vagyok.-nyújtott kezet. Ránéztem, és kezet fogtam vele. -Lizzie Grey. -szóltam erőtlen hangon. -Mi történt Lizzie? Bántott valaki? Miért ülsz itt a hideg kövön a szakadó esőben a koncert után 2 órával?-kérdezte, miközben visszavezetett a stadionba. -A húgom..eltűnt. Én jöttem el vele, de amikor mentünk ki, eltört a telefonom, és nem bírtam felhívni, nem tudom hol van most.-vallottam be. Az arca elkomorult, nem tudom mire gondolt. -Gyere be, ülj le egy kicsit, hozok egy kis vizet, aztán megkeressük a húgodat.-simogatta meg a vállam. Hozott egy üveg vizet, ittam belőle, majd leült velem szembe, és engem nézett. Már kezdtem zavarba jönni amikor megszólalt: -Te álltál ott az első sorban, ugye?-kérdezte. -Igen ott álltam.-válaszoltam. -Áá értem..-mondta, majd elővette e telefonját, mert az csörögni kezdett. -Igen...a stadion előtt? Mindjárt kimegyünk, de szerintem ő az,igen akkor biztos ő. Rendben, megyünk.-tette le a telefont, én meg érdeklődve néztem rá. -Hát azt hiszem megtalálták a húgodat, és egy idősebb lányt is.-mondta mosolyra húzva a száját, nekem pedig felcsillant a szemem. Szaladtam ki az ajtóig, ami kicsapódott, és Melanie, Ricki valamint két nagyobb termetű ember lépett be rajta. -Melanie, Ricki! Istenem! Hát itt vagytok!-öleltem meg őket szorosan.-Hova tűntetek?-néztem rájuk. -A tömeg kisodort minket egészen két utcával arrébb, és nem tudtuk hol vagyunk, mire visszataláltunk ide, remélve, hogy itt vagy, és...-hirtelen elakadt a szava, amikor meglátta mögöttem Niallt.-Szia!-köszönt Rickinek. -Őőő...Sz-szia.-köszönt vissza félve Ricki. -Akkor én úgy látom minden rendben, hívunk nektek egy taxit, ami hazavisz titeket. Köszönöm, hogy itt voltatok, és örülök, hogy megtaláltátok egymást.-Nem kell taxi, apám barátja jön értünk, csak fel kell hívnom-jelentettem ki.-Ahogy gondolod.-szólalt meg végül. -Mi is örültünk!-csicseregte Ricki, majd még gyorsan odaszaladtak mindketten egy autogrammért, és egy fotóért.Én keresztbe font karral néztem rájuk, mosolyra húzva a szám. Elindultunk ki, én még utoljára visszanéztem, és láttam, ahogy ő is hátrafordul, rám mosolyog, és kacsint egyet...

Karácsony alkalmából:)

Kívánságom nektek erre az estére,
Legyen szívetekben boldogság és béke!
Adjatok egy mosolyt meleg szívvel annak,
Akik e szép napon magukra maradtak!

Békés, boldog karácsonyt mindenkinek! :)