(10. bejegyzés) Szavamat adom...

Leírhatatlan érzés volt újra látni, érezni az illatát, érintését, Őt magát. Letaglózva álltam még mindig, nem hittem el, hogy ez lehetséges. Akkor, ott az utcán úgy búcsúzott el, hogy soha többé nem látjuk egymást. És most itt van, teljes egészében. Nem bírtam betelni vele, az ölelésével, annyira jó volt újra látni. –Niall, te hogy kerülsz ide?-kérdeztem még mindig hitetlenül. –Itt lakom, Londonban. És a kismadarak azt csiripelték, hogy egy Lizzie Grey nevű lány érkezett városunkba. Egyből tudtam, hogy találkoznom kell vele.-válaszolta gyengéden. –Miért nem mondtad, hogy itt laksz?-váltottam át idegesebb hangnembe. –Mert nem kérdezted, meg azt hittem, hogy tudod.-mondta még mindig nyugodt hangon. –És egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?-tettem fel a következő kérdést, mire csak oldalra billentette a fejét, és értetlenül nézett rám, hogy nem esik le. Egy pillanatra elgondolkodtam…hát persze, Rickie. Erre miért nem gondoltam? Hiszen ők Liammel naponta beszélnek, ő mondta el neki, hogy itt leszek vele. –Várjunk csak!-emeltem fel a mutatóujjam.-Ez akkor azt jelenti, hogy Rickie végig tudta, hogy itt vagy, mégsem szólt.-töprengtem magamban. –Csodálatos felfedezés.-értett egyet Niall, mire válaszul vállba boxoltam. –Akkor ő tudta, hogy itt vagy, és te is tudtad, hogy itt vagyok, mégsem szóltatok előbb.-világosodtam meg.-De miért?-kérdeztem. –Meg akartunk lepni.-válaszolt könnyedén.-És ezek szerint sikerült is.

–Teljes mértékben. Ó, annyira örülök neked, te bolond.-öleltem újra meg, beszívva kellemes illatát, majd a medencéhez sétáltunk.Hangulatos volt minden, a medence körül apró mécsesek világítottak, félhomály volt, és kellemesen meleg. Én leültem az egyik nyugágyra, ő pedig velem szemben terült szét a medence peremén. Egyik karjára támaszkodott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Szépen kirajzolódtak izmos karjai, széles vállai. Arcán édes mosoly terült szét, miközben rám nézett. Kicsit zavarban is voltam, mivel ő rendesen fel volt öltözve, rajtam meg csak egy fürdőköpeny volt, ami épphogy takarta a combom, alatta pedig a bikinim. Magam mellé néztem a kis asztalra, ami tele volt finomságokkal. Hidegtálak, gyümölcsök, muffinok,és egy üveg pezsgő, két pohárral. –Felbontsam?-kérdezte, mikor látta, hogy azt bámulom. –Hát annyira nem szeretem a pezsgőt. Inkább sört iszok.-válaszoltam, bár nem akartam megbántani, mert láttam, hogy sokat dolgozhatott mindezzel. Szemében csalódás helyett inkább csillogást véltem felfedezni. –Istennő vagy!-mondta, mire elég értelmetlen fejet vágtam. –Én is a sört szeretem, csak miattad hoztam pezsgőt. De ebben az esetben…-állt fel majd a lépcső melletti kis ajtóhoz ment, és kihozott két üveget. –Egészségünkre!-bontotta fel, majd odanyújtotta az egyiket, és visszafeküdt az előző helyére. –Tehát örülsz nekem. Az pont jó, mert ezentúl minden egyes percedet velem fogod tölteni.-jelentette ki két kortyolás között. –Valóban?-kérdeztem vissza.-Úgy sem tudok elszabadulni, tudod, az iskolával vagyok, tanárral. Sajnos nem sok időt tudunk együtt tölteni.-szomorodtam el arra gondolva, hogy minden nap úton vagyunk, és csak késő délután érünk vissza a szállásra. –Efelől ne aggódj.-intett le. –Hát, ha el tudod intézni, jövök neked eggyel.-böktem felé az üvegemmel. –Majd észben tartom. Most mesélj, hogy érzed magad itt, mi történt veled az elmúlt napokban?-váltott témát. Húztam egyet a sörből, majd ránéztem. –Semmi különös. Tetszik London, tényleg szép hely. Ugyanakkor zajos, és zsúfolt. Az emberek őrültek. Nem tudom, hogy fogom még 3 hétig itt kibírni.-nevettem fel. –Nem kell sok idő, és hozzászoksz. Nekem már fel se tűnik. Az, hogy az emberek őrültek nem újdonság, hisz minden nap tapasztalom a saját bőrömön is.-mondta, majd elgondolkodott. Közben én az epres tállal szemeztem, egyszerűen könyörgött, hogy vegyem fel, és kóstoljam meg. Nem kellett több, érte nyúltam, majd az ölembe tettem, és kivettem belőle egy szemet. –És Daviddel hogy vagytok?-kérdezte hosszas csend beállta után. Kérdése hatására majdnem félre nyeltem. Eszembe jutottak az emlékek, az utolsó pillantása mielőtt kiléptem az ajtón. Lassan ráemeltem a tekintetem, és egy kényszermosolyt erőltettem az arcomra palástolva csalódottságomat. –Szakítottunk…-mondtam alig hallhatóan. Válaszom hallatán arca elkomorult, fejét lehajtotta. Érezte, hogy ebbe most nagyon beletrafált. –Sajnálom, Lizzie. Nem akartalak megbántani, ne haragudj, de én azt hittem… -Semmi baj.-vágtam gyorsan közbe, még mielőtt elkezdene sajnálkozni.-Jól vagyok, tényleg. Már túl tettem magam rajta. –bólogattam nyomatékosítva válaszom.-De képzeld, első nap mikor érkeztünk, találkoztam a szálloda ajtajában egy sráccal.-szaladt ki a számon, de egyből meg is bántam. –Na, most kíváncsivá tettél. Ezek szerint te nem tudsz olyan helyre menni, ahol ne akadna egyből hódolód, de ezt nem csodálom. Mesélj, ki az!-kíváncsikodott.

-Joshnak hívják, magas, fekete hajú, izmos, kék szemű, egy bandában dobol, Birminghemben lakik, csak szinte a fél életét itt tölti a banda miatt.-válaszomat követően most ő nyelt majdnem félre.

-Josh???-kérdezett vissza tágra nyitva amúgy sem kicsi, kék szemeit.

-Tudod ki ő?-feleltem kérdéssel kérdésre. Mostmár nem terpeszkedett, hanem felállt, úgy beszélt. –Josh, a mi dobosunk!-emelte fel a hangját. Azt hittem ott helyben elájulok. Ilyen véletlenek nem lehetnek. Állam leesett, és azt hiszem úgy is maradt egy jó darabig, mert arra lettem figyelmes, hogy odahajol hozzám, megérinti államat, és visszatolja a helyére, miközben tekintetünk egymásba olvadt. Hosszan néztünk egymás szemébe, egy szót se szólva. Szívem még mindig hevesebben dobogott. Aztán kezét leengedte az ölemhez, és kivett egy szem epret a tányérból. –És milyen komoly a kapcsolatotok?-szólalt meg hirtelen, amint visszafeküdt velem szembe. Beleharaptam ajkamba, majd egy nagy sóhaj hagyta el számat. –Eddig kétszer találkoztunk, mind a kétszer a csókig jutottunk el.-adtam a választ. –És meddig szeretnél?-tette fel újabb kérdését, engem még jobban zavarba hozva.-Mert ha gondolod, szólhatok pár jó szót az érdekedben, Josht biztos érdekelné. Mondd el nekem hogyan szereted, én meg majd megmondom neki.-mondta halál komoly arccal. Még a vér is megfagyott ereimben ezen szavak hallatán. Ijedten kapaszkodtam bele az ágy szélébe, nehogy leforduljak róla. Még mindig merev arccal bámult rám várva reakciómat, majd egyre nagyobb mosoly ült ki arcára, nevetni kezdett, ami végül oltári nagy röhögéssé vált. Hasát fogva fetrengett előttem a földön, én meg köpni-nyelni nem tudtam. Akkor esett le, hogy csak szórakozott velem. Elöntött a düh, felálltam a székből, és egy határozott mozdulattal a vízbe löktem, mire egyből elhallgatott. Elégedettem álltam meg, melleim alatt összefont karral. Nagyokat csapkodva tört elő a víz alól, haját hátrasimította, viszont még mindig nevetett. Kajánul elvigyorodott, majd a létra felé úszott, és kimászott a medencéből. Teljesen elázva totyogott felém, én meg mint aki jól végezte dolgát, magabiztosan álltam előtte. Odaért elém, de én még mit sem sejtettem. –Te akartad. Ha már úgy is úszáshoz vagy öltözve.-ragadta meg a karom, én pedig próbáltam volna menekülni, de már késő volt. Beugrott velem együtt a vízbe. Sikítani se volt időm, olyan gyorsan történt. Ezen a napon másodjára lettem megfürdetve. –Niall, ezt muszáj volt?-förmedtem rá, miközben mindketten a vízben voltunk, közel egymáshoz. –Te kezdted! Én csak megvédtem magam.-védekezett. A medence széléhez úsztam, majd kidobtam a fürdőköpenyem a vízből és visszaúsztam hozzá. A víz tetején lebegett, levéve felsőjét, csak a nadrágja volt rajta. Egy pillanatra elvesztem a látványban, de gyorsan megráztam a fejem, és ráugrottam, ezzel őt a víz alá nyomva. Reakciójára azonban nem számítottam, mert lábam alá úszott, és felvett a nyakába. –Három, kettő, egy nagy levegő.-számolt vissza, és eldőlt. A szoba nevetésünktől visszhangzott, és a víz csobogásától, amikor épp egymást fröcsköltük. Kis csatánk befejeztével a létra felé igyekeztem, már rá akartam lépni, de egy erős kéz visszarántott, és a medence falához nyomott. Kezeivel közrefogott, testét az enyémhez szorította, orrunk majdnem összeért. Mélyen egymás szemébe néztünk, nagy levegőket véve. Egyre gyorsabban lélegeztem, szívem verése is felgyorsult. –Remélem boldoggá fog tenni. Ha bármikor olyat tesz, ami neked rosszul esik, szólj. Megígéred?- suttogta a fülembe. Szemhéjaim maguktól lecsukódtak, amikor megéreztem meleg leheletét a nyakamon. –Szavamat adom.-súgtam vissza, majd eltávolodott tőlem, és kimászott. Elgyengülve buktam le a víz alá. Kis idő után és is követtem, megtöröltem magam. –Egy pillanat, és jövök.-mondta, majd eltűnt a kis ajtó mögött. Érzések hada kavargott bennem, szaggatottan fújtam ki a levegőt. Még mindig hatás alatt voltam. Hogy válthat ki belőlem ilyen érzéseket, pusztán csak annyival, hogy hozzám ér? Belebonyolódtam gondolataimba, arra eszméltem csak fel, hogy gitárjával a kezében sétál felém. Szélesen elmosolyodtam, imádtam, ha gitározik. –Szeretnék neked eljátszani egy dalt.-szólalt meg, mire hevesen bólogatni kezdtem. Vett egy mély levegőt, lefogta a húrokat, és felcsendült a dal. Hibátlanul szóló hangja átjárta a szoba minden egyes szegletét, ujjai fürgén mozogtak a gitáron, miközben énekelt. Egy gyors számot játszott, amit már ezelőtt oly sokszor hallottam a rádióban, tévében. Végig mosolygott miközben játszott, én szintén. Csodálatos érzés volt vele lenni, ilyenkor mindig a világ legboldogabb emberének éreztem magam. A pillanat, amikor először láttam, azóta is tisztán él még bennem. A refrénnél mindig hangosabb lett, és szemembe nézve énekelte... „Baby you light up my world like nobody else, the way that you flip your hair gets me overwhelmed, but when you smile at the ground, it ain't hard to tell, you don’t know…you don’t know you’re beautiful…”