(II./44.) Minden lehetséges...

Sziasztok, Drágáim!
Tudom, tudom...rengeteget késtem. Nem akarok magyarázkodni, viszont ez a két hét kész őrültekháza volt...most komolyan, ki találta ki, hogy ennyit kelljen tanulni a suliban?! Borzalmas...annyit mondok, szívás a gimnázium...:)
A részről annyit, hogy ez most egy lazább rész lett, de már nem akartalak tovább megvárakoztatni titeket.:)
Köszönöm szépen annak a 103 embernek, aki szavazott, ezzel sokat segítettetek nekem! :)
Ezentúl törekszem arra, hogy minél hamarabb tudjak részt hozni, de nem ígérek semmit, mert bármi jöhet, ami keresztül húzhatja a számításaimat, ismét.
Remélem azért mindenki jól van, és nem pártoltatok még el tőlem nagyon, a sok késés miatt. Imádlak titeket, és köszönöm nektek, hogy még mindig türelmesek vagytok!
Sok-sok psuzi, és ölelés: Dóri :*

Pár napja úgy érzem, egy kettős világba csöppentem, mindkettő különböző, csupán egy azonosság van közöttük. A főszereplő, azaz én. Az egyik világ az, amit a tánctermen kívül töltök, és sajnos, ez a rosszabb. Ilyenkor az idő ólomlábakon vánszorog, ha nincs mivel elfoglalnom magamat, előtör belőlem a hiányérzet, a telefonomat nézem, vagy az interneten vagyok. Mindenhol Őt keresem. Folyamatosan az jár a fejemben, vajon mit csinálhat éppen? Dolgozik, vagy pihenőt tart? Vajon ő is épp rám gondol, és az együtt töltött perceinkre? Ő is felidézi magában a közös emlékeinket, és ebből merít erőt? Vajon neki is olyan pokolian hiányzok, mint ő nekem?
Általában csak fekszek az ágyon, és a semmitmondó plafont bámulom, és agyalok. Sokszor, akkora mértékben eluralkodik rajtam a magányosság érzése, hogy már összeesküvés elméleteket gyártok, és a legrosszabb dolgokra gondolok. Talán nem is hiányzom neki? Miért nem hív? Hát elfelejtett?
És csak tovább és tovább csűröm-csavarom a dolgokat, míg olyan szintre nem jutok, hogy elsírom magam...és ez az a pillanat, amikor valaki jön, és kíméletlenül kirángat ebből a képtelen állapotból. Ez valaki pedig nem más, mint Marcus. Őszintén mondhatom, rengeteget köszönhetek neki, már ez alatt a pár nap alatt is. A lelkemre kötötte, hogy bármire szükségem van, azonnal hívjam, még akkor is, ha épp valami hülyeség jut eszembe, vagy ha csak beszélgetni szeretnék. Egyszer történt, hogy már a torkomat szorongatta a sírás, felhívtam, ő pedig azonnal leszűrte, hogy valami nincsen rendben, és negyed órán belül itt volt, hogy elterelje a gondolataimat, és kicsit felvidítson. Azóta minden egyes nap ő keres, hogy megbizonyosodjon róla, jól vagyok. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki, amiért így törődik velem. Szegény apa már azt a kevés haját tépi miattam, mert egyszer, amikor az érzelmi hullámvasút legalján voltam, megpróbált segíteni, én pedig leüvöltöttem a fejét, majd egy tál müzlivel felrohantam a szobámba, aztán fél óra múlva az ölébe bújva néztük a tévét együtt. Nem csodálom, ha már nem mer hozzám szólni néha, hiszen sosem tudhatja, milyen passzban vagyok. Ezt Marcustól tudom, hogy apa átadta neki a lelkem ápolásának a feladatát, mondván "Te fiatalabb vagy, érted a hiszti-nyelvet, amihez én már öreg vagyok." Persze, ettől függetlenül minden nap érdeklődik a hogylétem felől, és sokat beszélgetünk, ha épp látja rajtam, hogy mosolygok, viszont ha búskomor arccal kísértek a házban, akár egy szellem, jobbnak látja, ha nem szól hozzám.
Ez volt a kettős életem fájdalmasabb oldala, amivel szemben áll az, amikor táncpróbákon vagyok, vagy külön gyakorolok.
Amikor táncolok, úgy érzem, újra szárnyalok. Tudom, hogy régen is így éreztem magam, amikor táncoltam, és ez hatalmas öröm nekem, hogy még mindig ezt váltja ki belőlem a tánc. Ilyenkor nincs időm elmélkedni, nem gondolok a magányra, az agyam automatikusan kikapcsol, a testem pedig turbó üzemmódra vált, így mozgom végig a sokszor több, mint három óra hosszát.
Az elején tartottam a táncpartnereimtől, de három napba telt, és beilleszkedtem. Szinte mindenkivel beszéltem már pár szót, és meg kell mondjam, mind igen szimpatikusak. Kedvesen fogadtak, és ha látják, hogy valami még nem megy, rögtön segítenek, nem pedig leordítanak.
Már egyedül megyek a próbákra, legtöbbször Jeremyvel találkozunk előtte, mivel ő egy pár megállóval utánam száll fel a buszra, majd próbák után együtt is megyünk hazafelé. Eddig vele a legjobb a kapcsolatom, rengeteget beszélgetünk, és mindig megnevettet valamivel, mert folyamatosan hülyéskedik. Tegnap például a próbán annyira produkálta magát, és túljátszott egy mozdulatot, hogy már összegörnyedve röhögtem rajta, mire Jack kiküldött mindkettőnket a folyosóra. "Általában nem szoktam ezt a fegyelmezési módot alkalmazni, de ti ketten, lehetetlenek vagytok."-dohogott Jack, miközben mi kimentünk a folyosóra, lenyugodni. Szeretek Jeremyvel lenni, mert még nem igazán ismerem, viszont a kisugárzása abszolút pozitív, és ő az, aki a kezdetektől nyitott volt felém, ezért szeretném, ha minél jobb lenne a kapcsoltunk.
Jackkel is kifejezetten jól kijövünk, szinte mindig egyetértünk, és bár a próbái olyan kemények, hogy majd kiköpöm a tüdőmet, mégis megéri, mert valami szenzációs, amit alkotunk. Mikor előadunk valamit, csak nézem magunkat a tükörben, és szinte el sem hiszem, hogy ezek mi vagyunk, nem egy amerikai táncos filmből kiszedett jelenet.
Valahogy megint azt kezdem érezni, hogy beindultak a dolgaim, és az életem a helyes vágányra terelődik. Most, per pillanat úgy érzem, minden lehetséges, és nincs olyan, hogy lehetetlen...
-Azt a rohadt...-rogytunk le a padlóra Jeremyvel, mindketten az ásványvizes flakon után kapva. A próba kezdete óta most először volt még csak pihenő, pedig már több, mint másfél órája megállás nélkül mozgunk.
-Szerintem Jack tuti beszívott.-mondta lihegve Jeremy, miközben nagyot húzott a vizéből.
-Honnan veszed?-kérdeztem, hanyatt feküdve a hűs padlón, mely olyan jól esett tűzforró testemnek.
-Másfél óra folyamatos mozgás...biztosan nem érzékeli sem a teret, sem az időt, valami másik dimenzióba csúszhatott át, mert ez egy normális embert szó szerint a padlóra küld.-fortyogott, mire röhögve ráztam meg a fejem, és a térdébe kapaszkodva vonszoltam fel magam a földről.
-Na mi történt, a nagy táncos nem bírja, ha megdolgoztatják?-vontam fel a szemöldökömet kihívón, mire Jeremy gúnyos vigyorra húzta a száját.
-Bocsánat, úrnőm, hogy valaki nem olyan duracell nyúl, mint egyesek.-vágott vissza, mire játékosan eltátottam a számat.
-Duracell nyúl? Te bolond vagy!-csóváltam a fejem nevetve.
-Ó, dehogyis! Te ha kell, még megállás nélkül is képes lennél körbefutni a Temzét, olyan energiabomba rejtőzik benned, csak a kérdés-hajolt hozzám közelebb-, hogy mikor robban.-súgta a fülembe, mire belebokszoltam a combjába, és mindketten felnevettünk.
-Rendben, emberek, eddig nagyon szép munka, nagyon jól haladunk.-harsant fel Jack reszelős hangja. Neki sosem kellett kiabálni, elég volt csak megszólalnia, mindenki azonnal ránézett. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy tekintély.
-Holnap van a fellépés napja, és a koreográfia még mindig nem az igazi egy-két helyen, ezért az lenne, hogy holnap délelőtt másfél órával meghosszabbítjuk a próbát, tehát annyival tovább maradnánk. Elvárom mindenkitől, hogy maradjon, és úgy intézze a dolgait, hogy az a másfél óra ne ütközzön bele semmilyen más programba.
-Jack, én csak egy órát tudok tovább maradni, mert megyek fodrászhoz, és időpontom van.-szólalt fel Sam, Jack pedig egy nagyot sóhajtott, és tekintetét az égnek emelte.
-Sam, megmondtam, hogy mindenkitől elvárom, hogy végig jelen legyen...-nézett a szemébe jelentőségteljesen, de úgy látszik Samet ez nem hatotta meg. Ugyanolyan lazán állt a bordásfalnak dőlve, és ujjai között az üvegét forgatta.
-Jack, ne haragudj, de már nem tudom visszamondani.-rázta a fejét.-Nekem megy az egész tánc, mindenhol a helyén van minden, vagy mondd, ha nem, és akkor maradok.-közölte Jackkel magabiztosan.
-De, de minden rendben van.-adta fel Jack.-Nem bánom, menjél akkor fodrászhoz, de ezután kérem, hogy minden próbán legyél itt végig, mert ez a csapat érdeke.
-Úgy lesz.-bólintott határozottan, majd peckes léptekkel kivonult az ajtón, lófarokba fogott vörös haja táncot járva lobogott utána. Nem tudom miért, megkönnyebbülés futott végig rajtam, amikor kilépett az ajtón. Sam az a lány, akit még három nap elteltével sem sikerült megkedvelnem. Igazából, ennyi idő alatt nem lehet kialakítani rendes kapcsolatokat, de ez a pár nap arra pont elég, hogy feltérképezd a terepet, és tudd, ki az, akivel lehet beszélgetni, és ki az, akitől jobb, ha távol tartod magad. Sam az utóbbi kategóriába tartozik. Még nemigen találkoztam ilyen lánnyal, akinek ekkora lenne az önbecsülése, és aki ekkora magabiztossággal rendelkezik, mint ő. Bár azt meg kell hagyni, akit ilyen adottságokkal áldottak meg, annak van oka a büszkeségre. Amellett, hogy a csapat egyik legjobb táncosa, rendkívüli testi adottságokkal is büszkélkedhet. Vörös haj, kontrasztban a smaragdzöld szemekkel, amihez társul a hamvas, hibátlan bőr, hosszú, kecses lábak, szélesebb csípő, és keskeny derék, nem beszélve arról, hogy mellben is igen dinamikus. Első ránézésre lenyűgözi az embert a szépsége, de az a fura csillogás a szemében mégis visszatartja, hogy közelebb merészkedjen hozzá.
-Jólvan, emberek, remélem senki másnak nincs elfoglaltsága holnapra, mert nyakunkon van a fellépés, és olyan nincs, hogy nem klappol minden, világos?-nézett végig a társaságon szigorú tekintettel, persze senki nem mert ellenkezni.
-Rám utalt.-súgtam Jeremy fülébe, aki megilletődött fejet vágott.-A koreográfiával kapcsolatban. Nekem nem megy még rendesen.-fejtettem ki bővebben, Jeremy pedig fújtatva megrázta a fejét.
-Ugyan már! Te vagy az egyik, akinek a legjobban megy...-nézett a szemembe.-Pedig csak négy próbán voltál eddig...négyen!-nyomta négy ujját az arcomba, mire röhögve toltam arrébb a kezét.
-Jó, értem.-nevettem.-De akkor is, előfordul, hogy még itt-ott elhibázom a lépést.
-Hol?
-Hát, van ez a rész.-pattantam fel a földről, és bemutattam azt a részt, ahol rendszerint másfelé lépek, és kiesek az ütemből.-Itt sosem tudom merre kell mozdulnom. Jeremy karba tett kézzel figyelte, mit csinálok, majd óvatos félmosollyal az arcán odalépett hozzám.
-Azért rontod el, mert kettő helyett csak egyet lépsz jobbra, és utána lököd magad vissza.-mutatott rá a hibámra.-Nézd, így kell. Na, most együtt, egy, két, há, és jobbra kettő-hullám-lök.-csináltuk együtt a lépést, és így már nem is rontottam el, hanem pont kijött.-Na, megy ez, látod!-dicsért meg Jeremy egy kedves mosoly kíséretében, mire én is visszamosolyogtam rá.
-Köszi, hogy megmutattad. Remélem nem fogom már ezek után eltéveszteni.
-Azt én is remélem.-szólt közbe egy éles hang, mire mindketten hátrafordultunk. Hát persze, hogy Sam állt mögöttünk karba font kezekkel, és engem szuggerált.
-Ha mégis van még valami, amit nem tudsz, szólj, és megmutatom. Bár, úgy látom, már akadt egy pót-oktatód.-tette hozzá fölényesen, majd Jeremyre pillantott, aki faarccal bámult maga elé.-Senki nem szeretné, ha már az első fellépésen hibáznál.-mondta közelebb lépve, az ajkán furcsa, gunyoros mosollyal. Nagyot nyeltem, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat.
-Nem fogok, abban biztos lehetsz.-válaszoltam olyan határozottan, ami csak tőlem telt. Sam egy utolsó pillantást vetett rám, majd sarkon fordult, és elviharzott tőlünk. Ledermedve fordultam újra Jeremyvel szembe, és hirtelen megrázkódtam.
-Ettől a csajtól a hideg futkos a hátamon.-ráztam meg a fejemet.
-Ne is törődj vele.-legyintett Jeremy.-Kicsit többet képzel magáról, mint ami valójában.
-Erre magamtól is rájöttem.-feleltem, majd az ajtó felé néztem, amin épp Jack lépett be, egyenesen a magnóhoz menve.
-Kezdés!-kiáltotta el magát, mire egy nyűgös sóhaj sepert végig a termen, majd mindenki beállt a szokásos helyére, majd pillanatokon belül a hangfalakból felharsant a zene, Jack beszámolt, és a padló hirtelen dörrent fel a lépéseink súlyától.
Már negyedjére próbáltuk el egymás után a táncot, egyhuzamban, és mind a négyszer hibátlanul csináltam végig. Jeremynek hála, már azt az egy lépést sem tévesztem el, így már majdnem tökéletes az egész, kivéve egy valamit.
-Jeremy, az isten szerelmére, fogd már meg rendesen Lizziet, mert ha ilyen lazán tartod, szerencsétlen lány elrepül a terem másik végébe!-szidta meg Jack Jeremyt, aki csak egy mélyet sóhajtott, és a fejét vakarta. Való igaz, hogy annál a résznél, amikor néhány lányt felemelnek a fiúk, majd visszahúznak, és ellöknek balra, miközben a derekunknál fogva tartanak, Jeremy szinte alig ér hozzám, nem tart rendesen a levegőben, és a derekamat sem fogja elég erősen. Így nem tudjuk megcsinálni pontosan a lépést.
-Na, Jeremy, embereld meg magadat, mert ez nem az a teljesítmény, amit tőled elvárok.-fenyítette meg a mutatóujjával, majd sarkon fordult, és újra  magnóhoz ment. Észrevétlenül közelebb csusszantam Jeremyhez.
-Mondd, ha nehéz vagyok, mert akkor beiktatok egy egész esti edzést, hogy holnapra leadjak pár kilót.-mondtam halkan Jeremynek, aki nevetésben tört ki.
-A lelkemre venném, ha miattam nem tudnád kipihenni magadat.-felelte nagyokat pislogva rám.
-Akkor mi a baj? Én is érzem, hogy valamiért nem tartasz meg rendesen.-kérdeztem lényegre törően. Jeremy mély levegőt vett, majd egy pillanatra elfordította a fejét, végül visszanézett rám, egyenesen a szemembe.
-Semmi baj nincsen.-rázta meg a fejét, tiltakozóan.-Innentől erősen foglak fogni, rendben?-mondta, nekem pedig olyan érzésem támadt, hogy nem ez volt az, amit valójában mondani akart.
-Csak csináld úgy, ahogy azt kell.-válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében, mire Jeremy feszesen bólintott, majd visszaálltunk a helyünkre a következő próbára.
Érdekes módon, most már egyikünk sem hibázott el semmit, Jeremy pedig annál a résznél olyan erősen tartott, hogy hiba nélkül megcsináltuk a lépést, sőt, a lábamat olyan magasra tudtam lendíteni, mint eddig még egyszer sem. Kizárt, hogy itt az erővel legyen a baj, hiszen Jeremy rendkívül jó fizikumban van, olyan könnyedén tartott, és emelt fel, akár egy tollpihét. Valami van a háttérben, amiről nem tudok. Tisztában vagyok vele, hogy négy nap alatt nem lehet két idegen emberből legjobb barát, és már ennek is örüljek, hogy egyáltalán így be tudtam illeszkedni, de valamiért mégis idegesít, hogy valamit titkol, ez tisztán látszik. Talán, egyszer majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Megvan az oka, hogy eddig miért nem mondta, talán nem is rám tartozik...talán tényleg semmi közöm hozzá. Jeremy a táncpartnerem, és egy kedves ismerősöm, és esetleg, egyszer barátok is leszünk. Én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Szeretném, ha mindenkivel jó lenne a kapcsolatom...mindenkivel, akik közé Sam is beletartozik. Kétség kívül ő a legkeményebb dió közülük, és fogalmam sincs, valaha leszünk-e barátok, vagy akár kedves ismerősök is. Egy biztos, hogy mit nem akarok. Újabb ellenségeket. Azokra aztán végképp nincs szükségem.
Kifulladva rogytunk le a padlóra, én csukott szemmel próbáltam meg lelassítani a szívverésemet, és visszanyerni a lélegzetemet. Jack iszonyatosan megdolgoztatott minket, és csak most láttam, hogy a szokásos nyolc óra helyett már háromnegyed kilenc is elmúlt. Én személy szerint fel voltam rá készülve, hogy a fellépés miatt tovább leszünk majd, és nem tévedtem. A legjobb, hogy nem tudom, mikor megy busz ilyenkor, de majd megkérdezem Jeremyt. Teljesen kipurcantam, teljesen biztos, hogy itt, helyben el tudnék aludni a terem közepén. Nincs erőm felkelni, lefürödni pedig végképp nem. Viszont mégis erőt kell vennem magamon, mert itt nem maradhatok.
Miután nyűglődve, de sikerült felküzdenem magam a földről, és át tudtam öltözni, már nem sokan voltak a teremben rajtam, és Jeremyn kívül csak Jack, és még pár ember egyeztetett a holnappal kapcsolatban. Nyögve vettem fel a táskámat a vállamra, majd a nyakamba tekerve a sálamat az ajtó felé mentem.
-További szép estét mindenkinek!-köszöntem oda Jackéknek.
-Sziasztok, holnap délelőtt kilenckor találkozunk!-intett vissza Jack, majd Jeremyvel elindultunk lefelé a szűk lépcsőn. Minden egyes lépcsőfokot kész kínszenvedés volt megtenni, a lábaim remegtek, olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnének alólam.
Az egyik fordulónál véletlen megcsúszott a lábam, és csak egy hajszálra voltam attól, hogy lebukfencezzek, hacsak Jeremy nem kapja el a karom, és tart meg.
-Hé, jól vagy?-kérdezte fennhangon, miután megbizonyosodott róla, hogy meg tudok állni a lábamon.
-Persze, csak nagyon elfáradtam, ilyenkor előfordul, hogy egy ronccsá válok.-legyintettem jelentéktelenül, Jeremy azonban összevont szemöldökkel szuggerált. Egy mosolyt küldtem felé, mire úgy látszott, kicsit megenyhült, majd tovább haladtunk lefelé.
Kilépve a nagy ajtón azonnal megcsapott az esti hűvös levegő, keveredve az autók kipufogójának füstjével. Az utcai lámpák katonás sorrendben álltak egymás mellett, végig az út mentén, fényt adva a sötét éjszakába. A hangok ugyanolyan intenzívek voltak, mint napközben, ugyanúgy a kocsik zajától volt hangos az utca, néha-néha felharsanó dudaszóval. A járdákon kisebb csoportokba tömörülve bulizni induló fiatalok voltak, felszabadultan nevettek, és beszélgettek egymással, sokszor igen magas hangerőn. Oldalra fordulva hirtelen Samet, és még egy lányt láttam meg állni, akik egy pillanatra szintén ránk néztek. Sötét volt, így nem tudtam kivenni a tekintetükből, hogyan vajon mire is gondolhatnak.
-Jön valaki érted?-szólalt meg Jeremy a kapucnija alól. Megráztam a fejem.
-Te hanyas busszal mész?
-Kocsival vagyok.-emelte fel a kezében levő kulcsot, mire egy kisebb pánik tört rám.
-Ha gondolod, elvihetlek hazáig.-ajánlotta kedvesen.
-Nem, nem szükséges, majd buszozok, csak abban segíts, hogy melyik áll meg az én megállómnál.-utasítottam vissza az ajánlatát, mert azt azért csak nem várhatom el, hogy hazafuvarozzon.
-Biztosan ne vigyelek el? Lizzie, én tényleg szívesen elviszlek.-győzködött tovább, mire csak halványan elmosolyodtam.
-Tényleg nem kell, köszi. Megmondod, melyik busz lesz az enyém?-kérdeztem, mire Jeremy sóhajtott egyet, majd az órájára pillantott.
-A 9:20-as megáll ott.-mondta. Addig még van tíz perc.
-Oké, köszönöm szépen. Akkor, majd holnap találkozunk. Szia!-biccentettem, majd elindultam a megálló felé.
-Hé, ha már nem engedted, hogy hazavigyelek, legalább a buszt had várjam meg veled. Netán, ha mégsem jönne, akkor se maradj itt.-pattant oda mellém, miután bevágta a cuccait a kocsija első ülésére. Ebben a fekete kapucnis pulcsiban úgy nézett ki, mint egy  rossz maffiózó, viszont ha az arcára nézek, inkább egy kisfiút látok. Furcsa összeállítás. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, amit pechemre észre is vett.
-Mit mosolyogsz?-kérdezte bársonyos hangon.
-Csak azon, hogy olyan vagy, mint egy maffiózó ezzel a kapucnival a fejeden.-nevettem fel halkan, majd a fejéhez nyúltam, és még jobban belehúztam az arcába.
-Ez aljas volt.-nézett a szemembe tettetett sértődöttséggel, mire újból felnevettem. Mögöttünk hirtelen nevetés harsant fel, hátra fordulva Sam, és a másik lány karba tett kézzel, flegmán tapasztották ránk a szemüket.
-Mi a franc bajuk van velem?-fordultam vissza előre, és a pillanatnyi jókedvem azonnal tovaszállt.
-Mondtam már, ne foglalkozz vele, nem éri meg.-mondta Jeremy kemény hangon, mire csak a szememet forgattam.
-De hiszen nem is csináltam neki semmit...nem értem, miért öl meg magával a tekintetével. Látszik rajta, hogy legszívesebben a pokolba kívánna, csak tudnám, miért.-tártam szét a kezem tanácstalanul, majd felpillantottam Jeremyre, aki merev arccal bámult maga elé, majd mikor észrevette, hogy nézem, ő is rám nézett, és gyorsan elmosolyodott. Időközben a megállóhoz értünk, ahol rajtunk kívül még jó pár ember várt a buszra. A táblának dőltem fáradtan, fejemet a hideg fémhez érintve. Jól esett sajgó fejemnek ez a kis hideg. Egy nagy sóhaj után Jeremyre néztem, akivel összeakadt a tekintetünk. Félre billentett fejjel, félmosollyal az arcán pásztázott, még az után is, hogy látta, nézem. Egy kicsit zavarba hozott ezzel, így igyekeztem másfelé nézelődni, nem őrá.
-Biztos ne vigyelek haza kocsival?-kérdezte váratlanul, kedves hangon.-Mindjárt állva elalszol, olyan fáradt vagy.
-Nem kell, tényleg, haza tudok buszozni, meg ehhez is hozzá kell szoknom.-vontam meg a vállam, Jeremy pedig halkan felnevetett.
-Nagyon makacs tudsz lenni.
-Az is vagyok.-vágtam rá, mire felhorkant, és mosolyogva megrázta a fejét. A sarkon hirtelen feltűnt a piros buszunk, mire az emberek mozgolódni kezdtek, és előre tolakodni, hogy minél hamarabb felszállhassanak. Ellöktem magam a táblától, és egy lépéssel közelebb mentem a tömeghez, mikor valaki hátulról erőset taszított rajtam, nekilökve ezzel Jeremynek. A mellkasa akadályozott meg abban, hogy hatalmasat puffanjak, és a tömeg lába alatt kössek ki. Már fel sem mertem nézni Jeremyre, ezen a nap már másodjára ment meg az eséstől.
-Csak egyszer érjek haza.-sutyorogtam, miközben elhúzódtam a mellkasától, és végül felpillantottam rá.
-Vigyázz hazafelé az úton. Azért próbálj meg életben maradni, míg hazaérsz.-mosolygott, majd ellépett előlem, hogy fel tudjak szállni.
-Jó legyél, holnap találkozunk. Vezess óvatosan! Szia!-integettem neki a lépcsőről, Jeremy pedig zsebre tett kézzel állt előttem, egészen addig, míg helyet nem foglaltam.
A busz tele volt későn hazajáró, fáradt emberekkel, akiken mind látszott, hogy végigdolgozták a napot. A hátsó ajtó mögötti második ülésre ültem le, egy idős hölgy mellé. Elővettem az iPod-omat, és elindítva a zenét vártam, hogy a busz elinduljon.
Útközben az ablakból hirtelen észrevettem Samet, és Jeremyt, amint egy fekete kocsi előtt álltak, Jeremy a kocsinak dőlve, Sam pedig előtte nem sokkal zsebre dugott kezekkel. Hát, ez érdekes. Vajon mi lehet a közös témájuk, és Jeremy miért beszél Sammel, mikor nekem azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele? Végül is, semmi közöm hozzá, csak furcsa. Talán egy újabb titok, amiről nem kell tudnom.
Éreztem, hogy a szemhéjam egyre nehezebb és nehezebb lesz, néha megengedtem, hogy egy kicsikét lecsukódjanak, de minden perc után kinyitottam őket, mert nem hiányzott egy elalvás, hogy aztán Isten tudja hova keveredjek el.
Egy különös érzés kóválygott bennem, és rántotta görcsbe a gyomromat egész út alatt. Végig úgy éreztem, mintha valaki engem figyelne, de nem mertem hátranézni. Kivert a víz, mire az én megállómhoz értünk, mikor a busz ajtaja kinyitódott, mint akit puskából lőttek ki, olyan sebességgel száguldottam le a lépcsőn, és sietve szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb a biztonságot nyújtó otthonomhoz érjek. Miután loholtam vagy öt percig, csak akkor mertem hátranézni, hogy követ-e valaki, de az utcán egy lélek sem volt mögöttem. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, de azért ugyanúgy sietve tettem meg azt a pár métert még a házig.
Belépve az előszobába elöntött a nyugalom érzése. A táskámat a földre hajítva indultam fel az emeletre, hogy köszönjek apáéknak.
-Szia!-nyitottam be apa szobájába, aki szokásos módon a laptopja előtt ült, érkezésemre pedig mosolyogva állt fel a székből, és ölelt magához.
-Azt hittem, már sosem érsz haza.-simított végig a hátamon.-Hű, nagyon fáradtnak tűnsz. Milyen volt a próba?-érdeklődött, miközben én háttal a kanapéra vetődtem.
-Iszonyatosan fárasztó volt, de legalább már tudom a koreográfiát. Holnap délelőtt lesz a főpróba, szóval, szerintem ma hamar megyek aludni, mert holnap este meg a fellépés lesz, és nem akarom elrontani.-válaszoltam megdörzsölve a szemem.-A házzal mi újság?
-A hétvégére ideér minden, szóval, hétfőre már be is tudjuk rendezni. A festők ma végeztek, és nagyon szép munkát végeztek.
-Na, az nagyon jó. Mikor költöztök át?
-Ha minden igaz, kedd este már ott alszunk.-mosolygott apa, majd odalépett hozzám, és gyengéden végigsimított a fejemen.-Menj aludni, hercegnőm, mert tényleg nagyon álmos vagy. Jóéjt!-nyomott egy puszit a fejemre, majd visszahúztam még egy ölelésre, mire mindketten elmosolyodtunk.
Felküzdöttem magam a kanapéról, majd átcsoszogtam Melanie szobájába. Az ajtón keresztül hallottam, hogy szól a tévé, így egy kopogás után benyitottam. Húgom a laptopja előtt ült, és elmosolyodott, mikor beléptem.
-Elég szarul nézel ki.-üdvözölt kedvesen, az ő szokásos stílusában.
-Köszönöm hugicám, ilyenkor érzem ám, hogy szeretsz.
-Nincs mit, nővérkém.-vont vállat Melanie kuncogva, majd itt is, mint apánál, lerogytam az ágyára.-Látom nem kicsit vagy kifáradva.
-Ezt jól látod.-dünnyögtem az arcomat egy párnába nyomva.
-Na, akkor mutatok valamit, amitől garantáltan visszajön az életkedved.-mondta Melanie, mire kíváncsian emeltem fel a fejem. A laptopján pötyögött valamit, majd elégedett vigyorral az arcán fordította felém a képernyőt. Melanienak igaza volt. A szemeim azonnal kikerekedtek, és megrázva a fejem feltornáztam magam ülő helyzetbe, szájamra pedig kaján vigyor húzódott, és azonnal elfelejtettem, hogy miért is vagyok épp álmos. A képek, amik egymás után villantak fel diavetítésben mosolyt csaltak az arcomra. Ábrándozva néztem a Róla készült képeket, és nemcsak a fáradtságom szállt el, hanem a szívem is hevesebben kezdett el dobogni a mellkasom ellen.
-Ez-ezek mikori képek?-kérdeztem Melaniet, teljes hatás alatt.
-Ma délutániak.-felelte a húgom kiélvezve, hogy sikerült ledöbbentenie. Jók, igaz?-bökött meg vigyorogva, mire csak bambán bólintottam.
-Nem gyengén jók.-helyeseltem szemeimmel közben folyamatosan a képernyőre tapadva. Egy nagy csomó kép következett egymás után, szinte mind Niallről, amik ma délután készültek. Éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, ahogyan a képeket néztem. Be kell valljam, piszkosul szexi volt rajtuk, pedig csak az utcán készült lesifotók, és a rajongókkal csinált képek voltak. Percekig merültem el a képek nyújtotta gyönyörben, majd amilyen gyorsan kerültem ebbe az örömmel teli állapotba, olyan hirtelen lombozódtam le. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egy tenger választ el tőle, és ki tudja, hány mérföld. Én itt vagyok, ő pedig máshol, távol tőlem. Nem érezhetem az illatát, érintését a bőrömön, nem láthatom a gyönyörű, kék szemeit, melyek olyan csodálattal néznek rám minden egyes pillanatban, hogy úgy érzem, hercegnő vagyok. Nem hallhatom bársonyos hangját, ami mindig megnyugtat. Tudom, hogy ma éjszaka nem a karjaiban fog rám lelni az álom, és nem fogom érezni, hogy ujjaival apró köröket rajzol a karomra. Nem fog édes dolgokat suttogni a fülembe, és nem fogom érezni gyengéd csókjait a számon. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, és a torkomat szorongatni kezdte egy gombóc. Jézusom, hogy nekem mennyire hiányzik ez a szőke angyal...
-Na, most mondd, hogy nem dobtam fel az estédet!-szakította félbe a gondolataimat Melanie lelkes, büszke hangon. Egy halvány mosoly kúszott az arcomra, majd eltoltam magam elől a laptopot.
-De, feldobtad.-bólintottam, csak hogy a húgomnak legyen valami sikerélménye.-Na, én megyek aludni, mert mindjárt összeesek. Jóéjt, és ne maradj fent sokáig!-másztam le az ágyról.
-Majd én tudom, meddig maradok fent.-közölte, és akkor nem éreztem magamban annyi erőt, hogy vitába szálljak vele.-Jóéjt neked is, Lizzie!
Miután lezuhanyoztam, hullaként estem bele az ágyamba. A hold fénye kecsesen kúszott be a két függöny között, pont rávilágítva az arcomra. Már arra is képtelen voltam, hogy felkeljek, és elhúzzam. A takaró alá bújva szippantottam be a még megmaradt, Niall-illatot. Kinyújtottam magam mellé a karomat, de sajnos hiába. Az ágy üres, és hideg volt mellettem. Fáradtan nyögtem fel, majd a másik oldalamra fordultam, de úgy sem volt jó. Sehogy nem volt jó. Végső elkeseredettségemben előkotortam a telefonom a párnám alól, és vaksin, a félhomályban bepötyögtem egy üzenetet.
"Iszonyúan fáradt vagyok. Holnap lesz a fellépésünk. Remélem, a te napod valamivel kíméletesebb volt, mint az enyém. Nagyon hiányzol! Szeretlek! xoxo"-miután lenyomtam a küldés gombot újból visszafeküdtem a párnára, mert nem igazán számítottam rá, hogy fog rá válasz érkezni. Mégis, alig pár percen belül a mobilom csipogni kezdett. Nagyot dobbant a szívem, miközben kihalásztam a párna alól, és megnyitottam a bejövő üzenetet.
"Nemrég lett vége a koncertnek. Teljesen kivagyok, együtt érzek veled. Louis rendesen kitett magáért, fellocsolta az egész színpadot, én meg hatalmasat estem, szóval, most sajog a hátsóm. Eszméletlenül hiányzol, gyönyörűm. Számolom a napokat, mikor láthatlak újra. Aludj jól, és sok sikert holnapra! Sajnálom, hogy nem lehetek ott, de tudom, hogy aratni fogsz. Szeretlek! xx N."
Akármilyen kimerült, és nyűgös voltam az előbb, ez a pár sor megdobogtatta a szívemet. Bárgyú vigyorral az arcomon szorítottam a mellkasomra a telefonomat, úgy feküdtem vissza, szemben a plafonnal.
Tehát ő is gondol rám, és nem csak nekem szenvedés ez az idő, amit külön töltünk. Mit számít a távolság, ha szeret? Mit meg nem adnék azért, ha most itt lehetne...Még három hét.

(II./43.) Nem más, mint a profizmus...

Sziasztook Drágák! :)
Ismét újabb résszel érkeztem, amit remélem, hogy már vártatok! :D
Én nagyon élveztem ezt a  részt, miközben írtam, mert innentől újból beindul a történet, most következnek majd még a nagy izgalmak, ennyi dióhéjban elárulok..;)
Arra szeretnélek kérni titeket, hogy bizonyára láttátok a "Hány éves vagy?" kérdést itt az oldalon, és hogy aki még nem szavazott, az tegye meg, mert kíváncsi vagyok az olvasóim életkorára, és természetesen ez nagy segítség lenne nekem az elkövetkezendő részekhez. :)
Remélem mindenki élvezi a sulit, vagy legalább megpróbálja túlélni. :)
Mi már nagyjából kezdünk visszarázódni a normális kerékvágásba, magyarul tanulás van ezerrel...(Y)
Na de nem is jártatom tovább a szám, jó olvasást a részhez, puszillak titeket, és szavazzatok!!!
Dóri :*
Ajánlott zene: Lemonade Mouth - Determinate

Remegő térdekkel lépkedtem le a lépcsőn. A gondolataim csak a mai próba körül forogtak, az esetleges lehetőségeken agyalva. Mi lesz, ha elrontom? Hiszen olyan rég nem táncoltam már, kijöttem a gyakorlatból. Mi van, ha már nincs jó ritmusérzékem, vagy egyszerűen leblokkolok, amikor táncolnom kellene? Félek...A lehetőség most adott, és csak rajtam áll, hogy megragadom, vagy hagyom, hogy kicsusszanjon a kezeim közül. Bár Jack hangja kellemes volt a telefonban, és Marcus is biztosított afelől, hogy ő nem az a fajta alak, akitől tartani kell, bennem mégis bennem van az egészséges félelem. Az ember mindig tart az új dolgoktól, mert nem tudja még, mi vár rá. Hát, én sem tudom pontosan, hogy a következő órák mit tartogatnak számomra, de azt tudom, hogy nagy a tét. Ha ez sikerül, nagy fordulatot fog hozni az életembe, és ezzel együtt a családom életébe is. Nem szúrhatom el...már annyi mindent elbaltáztam, ezt most nem szabad hagynom...
A táska, amibe a ruháimat pakoltam mázsás súlyként húzta le a vállam, majdhogynem megszakadtam, mire leértem a bejárati ajtóig. Egy gyors pillantást vetettem magamra az előszobai tükörbe. A hajam lófarokban lógott a hátamon, egy minimális, szinte láthatatlan sminket viseltem, és egy kényelmes, szürke kapucnis pulcsit, pamutnadrággal, és tornacipővel. Semmi kihívó öltözet, semmi túlzás, csak én. Hirtelen ritmusos dudaszó harsant fel odakint, mire felkaptam a fejem. Még egyszer végignéztem magamon, és kifújva a levegőt a kilincsért nyúltam, és határozottan megrántottam, készen az indulásra.
A kapun kilépve egy metálfényezéses, makulátlan, fekete BMW-n akadt meg a tekintetem, ami tekintélyt parancsolóan állt a járda mellett.
-Gyere, Lizz, huppanj be!-kiáltott Marcus a leeresztett ablakon át. Mosollyal az arcomon zártam le a kaput, majd mentem a kocsihoz, és kíméletesen beültem a tiszta, kellemes illatú bőrülésre.
-Szia, Marcus!-adtam két puszit jó barátom arcára, aki önzetlenül vállalta, hogy elfurikáz életem egyik legnagyobb lehetőségének a helyszínére.
-Izgulsz?-kérdezte a szemembe nézve, mire csak megforgattam a szemem, és a lábaimra mutattam, amik megállás nélkül remegtek, önkénytelenül.-Nyugi már, minden simán fog menni.-bökte meg a combom, majd lassan elfordította a kormányt, és a gázra taposott.
-Ugye bejössz velem?-fordultam felé kétségbeesetten.
-Hát, ha szeretnéd, akkor persze, bekísérhetlek. Úgyis jó lenne már látni Jacky méretes fejét.-poénkodott, megpróbálva oldani a hangulatomat, mi most nem igazán volt oldható állapotban.-Hé, kislány, ne idegesítsd fel magad, mert csak annál rosszabb lesz. Odamész, táncolsz egyet, elbűvölöd Jackyt, és máris bent vagy a csapatban.
-Nem áll szándékomban elbűvölni.-jelentettem ki határozott hangon.
-Jó, persze hogy nem, tudod, hogy értem.-hadonászott az egyik kezével a levegőben, mire bólintottam, és szorosabbra fontam a kezem a táskám körül.
Az épületek tizedmásodpercek gyorsaságával száguldottak el mellettünk, vagy lehet, hogy mi hajtottunk olyan gyorsan, nem tudom. A fél órás út alig tűnt öt percnek, és már csak arra eszméltem fel, hogy egy hatalmas, fehér épület előtt fékezünk le.
-Megérkeztünk.-jelentette be Marcus, miközben leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. Én továbbra is egy helyben ültem, mintha odafagytam volna az üléshez, a végtagjaim egyszerűen nem akartam megmozdulni, csak bámultam ki az ablakon, bambán, berezelve.
-Mi az, nem jössz?-hajolt vissza Marcus az autóba. Az ajkamba haraptam, és nyűszítéshez hasonló hangot adtam ki magamból.
-Nem mehetnénk még egy kört?-fordultam felé kétségbeesetten, mire csak a fejét rázva felröhögött.
-Nem-nem, most azonnal ki kell szállnod, vagy rád zárom az autót, és itt éjszakázol.-próbált meg fenyegetőzni, majd felsóhajtva becsukta a kocsiajtót. Elölről megkerülte az autót, majd óvatosan kinyitva az én ajtómat behajolt hozzám.
-Gyere, Lizzie, nem kell félned.-nyújtotta felém a kezét, biztatóan. Egy reményvesztett sóhaj tört fel belőlem, majd vonakodva, de megfogtam a kezét, és hagytam, hogy kisegítsen az ülésről. A lábaim minta zseléből lettek volna, hirtelen ki akartak folyni alólam. Marcusra támaszkodva tartottam meg az egyensúlyomat.
-Na, Lizzie, minden rendben?-nézett a szemembe aggodalmasan, erősen szorítva a kezemet.
-Jól vagyok, semmi baj.-győzködtem, majd lassan eleresztettem a kezét. Aggódó tekintete le, s fel járkált rajtam, ami még rátett egy lapáttal az amúgy sem rózsás hangulatomra.
-Jesszusom, Lizz, nem neked való ez az izgulás. Vörös az arcod, és remegnek a kezeid.-mondta, szemeiben pedig félelem tükröződött.-Figyelj csak, ha nem bírod, még most szólj, és hazaviszlek.
-Nem!-kiáltottam fel, és úgy megugrottam, mint aki forró vízbe lépett.-Bírni fogom, nem vihetsz most haza.-csóváltam a fejem.-Csak egy percet adj.-kértem, mire aprót bólintott. Hátat fordítva Marcusnak egy pillanatra lehunytam a szemem, és mély levegőket vettem. Nem bukhatok el itt, a legelején. Lizzie, vegyél már erőt magadon! Nem hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, hiszen még be sem mentem. Nem vetítene rólam jó képet, ha már elsőnek úgy jelennék meg, hogy majd összeesem a félelemtől. Nem, nem és nem. Menni fog. Meg tudom csinálni. Meg fogom csinálni...meg fogom csinálni...
-Meg fogom csinálni!-mondtam ki hangosan, ám mégis olyan halkan, hogy csak én halljam. Egy utolsó, mély levegővétel után sarkon fordultam, és eltökélten néztem Marcus szemeibe, akinek halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
-Mindjárt jobb.-bólintott elismerően, majd kinyújtva a karját magához ölelt, és a bejárat felé vettük az irányt. A hűs szellő érintkezésétől felhevült bőrömmel csak még éberebb lettem, így leküzdve a térdeim remegését, és az érzést, hogy pillanatokon belül felrobbanok, magabiztosabb léptekkel haladtam az ajtó irányába.
Az épület belülről tele volt ajtókkal, és kisebb-nagyobb folyosókkal. Ide-oda kapkodva a fejemet próbáltam meg kitalálni, merre is kell mennünk. Tanácstalanul néztem Marcusra, akinek szintén nem volt ötlete. Hirtelen egy idősebb, köpenyt viselő nő jelent meg előttünk, takarítókocsit tolva maga előtt. Marcusszal összetalálkozott a tekintetünk, majd megvonva a vállunkat odamentünk a nőhöz.
-Elnézést, asszonyom, meg tudná mondani hol találjuk a tánctermet?-kérdeztem udvariasan.
-Menjenek fel a lépcsőn egészen a legfelső emeletre, és ott van.-igazított útba minket a nő kedvesen.
-Köszönjük.-biccentettem, majd elindultunk felfelé a lépcsőn. Igazából, nem is volt olyan nagy ez az épület, mint kívülről látszott, mert egy-egy emeletem összesen ha három ajtó volt, egy nagyobb folyosóval a közepén. Ahogy haladtunk felfelé hirtelen eszembe jutott, amikor Niall egy játékot játszatott velem, csak akkor egy nagyobb, kacskaringósabb épületben. Ott is lépcsőznöm kellett, és akkor sem tudtam, mi vár rám odafent. Az emlékre ösztönösen elmosolyodtam, ami a mellettem levő Marcusnak is feltűnt.
-Na, ma még nem is láttalak mosolyogni. Min gondolkozol?-kérdezte barátságosan.
-Csak eszembe jutott egy emlék...
-Niallel kapcsolatos?
-Igen.
-Akkor nem is faggatlak róla.-emelte fel maga elé a kezeit, mire halkan felnevettem.-Tényleg, beszéltetek ma?
-Ahan.-bólogattam hevesen.-Többször is hívott. Ő is nagyon izgul, de azért egész nap próbált nyugtatni, meg elterelni a figyelmemet, azzal, hogy vicces sztorikat mesélt a többiekről, meg úgy a bandáról.-mondtam, majd hirtelen elröhögtem magam.-Egyszer annyira messzire ment, amikor Louisról mesélt egy ciki sztorit, hogy Lou egyszerűen lefújta tejszínhabbal, aztán elkezdődött a harc, és a beszélgetésünk annyiban is maradt.
-Akkor ők sem éppen tartoznak a normális kategóriába.-vigyorgott Marcus.
-A One Direction, mint normális srácok? Hát az kizárt dolog.-ráztam a fejem röhögve, majd ahogy ismét előre néztem, hirtelen bennakadt a levegőm, és az egész testem bizseregni kezdett. Bambán álltam, lecövekelve a táncterem nyitott ajtaja előtt, ahol velem szemben, a falnak támaszkodva legalább tízen álltak, és mind engem néztek. Nagyot nyeltem, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat, majd egy gyengéd lökést éreztem a hátamon, ami további haladásra ösztönzött. A táncterembe lépve a pulzusom az egekbe szökött, a szívemet pedig a tarkómban éreztem dobogni.
-Sz-sziasztok!-köszöntem bátortalanul a megállás nélkül engem bámuló fiúknak, és lányoknak, akik mind visszaintettek nekem. Pipacsvörös arccal fordultam Marcusszal szembe, akit meglepett a hirtelen reakcióm.
-Vigyél haza.-suttogtam, jól artikulálva.
-Szó nincs róla.-csóválta a fejét Marcus, majd hirtelen oldalra kaptuk a fejünket, ahogy becsörtetett az ajtón egy magas, széles vállú fiatalember. Ahogy meglátta Marcust, hirtelen mosolyra húzódott a szája, majd szélesre tárva a karját lépett felénk.
-Marcus, barátom, de régen nem láttalak!-ölelték meg egymást.
-Már nekem is hiányzott a nagy fejed.-borzolta össze a srác dús, barna haját Marcus, mire az nevetve ütött bele Marcus karjába.
-Jársz gyúrni?.-mérte végig Marcust, aki csak büszkén kihúzta magát.-Nem látszik.-rázta meg a fejét, Marcus pedig kulturáltan bemutatott neki. Miután abbahagyták a röhögést, a srác hirtelen felém fordult, és tekintetét mélyen az enyémbe forrasztotta.
-Szóval, te vagy Lizzie, igaz?-kérdezte mosolyogva.
-Igen, én vagyok.-bólintottam szégyenlősen.
-Jack Morison.-nyújtott kezet.
-Lizzie Grey.-fogadtam el, majd ismét nagyot nyeltem.
-Na, én mentem is, nem akarlak titeket tovább feltartani.-szólalt fel Marcus jókedvűen, majd felém fordult.-Liz, ha vége van hívj, és jövök érted. Sok sikert, kislány!-ölelt magához szorosan, ezzel még több energiát adva.-Jacky, örülök a találkozásnak, azért ha valamikor ráérsz, meghívhatsz egy italra.-kacsintott Jakcre Marcus, aki röhögve fogott vele kezet, majd kitessékelte a teremből.
A gyomrom liftezett, és a táskám pántját markolászva álltam egy helyben, körülnézve a teremben, aminek a látványa lenyűgöző volt. Tágas, akadályoktól mentes tánctér, középen, a leghosszabb falon padlótól-plafonig érő tükörrel, két oldalt pedig ablakokkal.
-Nos, akkor Lizzie, beszélgessünk egy kicsit.-lépett vissza elém Jack.-Először is, ne félj, mert nem harapunk.-mondta mosolyogva, ami engem is mosolygásra késztetett.-Mi egy nagyon barátságos, és összetartó csapat vagyunk, akik már három éve működnek együtt. Ha minden jól megy, hamarosan te is megismersz mindenkit, nem kell senkitől sem félned, mert nem bántanak, most is csak azért bámulnak megszakítás nélkül, mert nem tudják, hogy ki vagy, de mindjárt bemutatlak nekik. A feladatod a következő lenne.-tért át a komolyabb részre, mire mély levegőt vettem.-Miután bemutattalak nekik, előadunk egy koreográfiát, csak hogy el tudd képzelni, mégis mire számíts. Aztán szeretnénk látni, hogy te mit tudsz. Van esetleg valami olyan tánc, amit bemutatnál nekünk?-kérdezte, mire bólintottam.
-Még régebben, a tánccsapatommal rengeteg koreográfiát betanultam, eltáncolhatok egyet közülük. A telefonomon van pár mix, amikre tudom a koreográfiát.-ajánlottam reménykedve.
-Remek.-bólintott vidáman.-Akkor, miután te is eltáncoltad, becsatlakozol hozzánk a legújabb táncunkhoz. Szombaton lesz fellépésünk egy esti tévéműsorban, a Future-ben, mint ahogy azt már mondtam a telefonban is. Addigra kellene megtanulni ezt az egy koreográfiát, amiben akkor már te is szerepelnél.-közölte a szemembe nézve.-Vedd ezt a hetet amolyan próbahétnek, a szombati műsort pedig a vizsgának. Elmondok neked valamit.-lépett hozzám közelebb.-Én nem arra megyek, hogy kicsináljak bármit is, így neked sem akarok rosszat, ráadásul most igencsak szükségem lenne egy jó táncosra. A lényeg az, hogyha eljársz ezen a héten a próbákra, és látom rajtam, hogy nagyon igyekszel, jól is nyomod, és a szombati showban remekelni fogsz, a táncterem ajtaja nyitva fog állni előtted. Csak rajtad áll, hogyan teljesítesz.-nézett mélyen a szemembe, ezzel még jobban nyomatékosítva a mondandója súlyát.-Menni fog?-kérdezte végül.
-Menni fog.-bólintottam magabiztosan, mire Jack finoman megszorította a vállam, és mosolyogva fordult sarkon, engem is magával ragadva.
-Nos, srácok, akkor itt az ideje, hogy bemutassam nektek Lizziet.-tolt gyengéden maga előtt, amíg a tükrökig nem értünk. A többiek Jackkel szemben helyezkedtek el, és ki barátságosan, ki kevésbé barátságosan mért végig, és hallgatta Jacket.-Lizzie a héten velünk fog dolgozni, és készülni a szombati műsorra. Amennyiben meg leszek elégedve vele, jövő héttől új taggal fog gyarapodni a mis kis tánccsoportunk.-paskolta meg a vállam gyengéden, mire halványan elmosolyodtam.-Nemsoká bemutatja nekünk, hogy mit tud, de először is rajtunk a sor.-lépett el mögülem, én pedig óvatosságból a terem egyik szélére húzódtam, és onnan néztem, hogyan indul egy ilyen próba. Mindenki befejezte, amit éppen csinált, lepakolta magáról a fölösleges ruhákat, majd semmit sem keringőzve mind beálltak egy helyre, gondolom, a megszokott, saját helyükre. Jack a csapat élén helyezkedett el, majd pillanatokon belül dübörgő zene hangja remegtette meg az ablaküvegeket, és elkezdték a bemelegítést. Jack visszaszámolt, és mindannyian, kísértetiesen egyszerre mozogtak.
Ha jól számoltam, huszonkilencen voltak, Jackkel együtt, ebből tizenkét fiú, és tizenhét lány. Alapvetően gondoltam, hogy a táncosok nem idős, rozzant emberek, de arra még én sem számítottam, hogy mind ilyen fiatalok, talán van köztük velem egykorú is. Vagy az is lehet, hogy csak nagyon jól tartják magukat, bár inkább maradnék az első észrevételemnél.
A zene hirtelen átváltott egy másik ütemre, mire mindannyian egy másik helyre futottak, és lehajtott fejjel megálltak, mozdulatlanul. A tekintetem hirtelen összeakadt Jack tekintetével, aki féloldalas mosolyra húzta a száját, majd hangosan visszaszámolt, túlüvöltve a zenét, majd mikor kimondta az utolsó számot is, a táncosok mind egyszerre rántották fel a kezüket, és kezdtek el mozogni.
Szinte hallottam, ahogy az állam hatalmasat koppan a padló faborításán. Egyszerűen csak álltam ott a terem szélén, és őszinte csodálattal néztem, ahogyan ez a huszonkilenc ember milyen ritmikusan és összeszedetten táncol. A mozgásuk ruganyos volt, egyetlen hibát sem ejtettek benne. Látszott rajtuk, hogy már nem először csinálják ezt. Nem erőlködtek, az arcukon nem volt kétségbeesés, hogy göcsösen emlékezzenek rá, melyik mozdulat után mi jön, egyszerűen csak érezték a zenét, és engedték, hogy valami belülről irányítsa, és mozgassa őket. Egy olyan dolog, amit csak hosszas gyakorlással lehet fejleszteni, és odaadással, és még annál is több kitartással. Ez a dolog pedig nem más, mint a profizmus...A szívem hevesen lüktetett a mellkasom ellen, ahogy a zene rám is hatással volt. Végignézve a csapaton azt vettem észre, hogy nemcsak a lányok, hanem a fiúk is eszméletlenül ügyesen mozognak. Az egyik résznél, amikor öt srác beállt öt lány mögé, és összesimulva, hullámozva táncoltak, megakadt a szemem egy vörös hajú lányon, és a mögötte álló sötétbarna hajú fiún. A srác egészen közel hajolt a lány arcához, és az ajkát hozzáérintette a füléhez, mire mindkettőjük szemei lecsukódtak, és ábrándos mosollyal az arcukon táncoltak tovább. A nyakamat merném rátenni, hogy ők ketten együtt vannak, vagy legalábbis alakul köztük valami.
Csupán akkor eszméltem fel, amikor leállt a zene, és a táncosok összepacsizva, megölelve egymást vonultak le a terem szélére innivalóért.
-Eszméletlen volt, emberek! Pár perc szünet!-tapsolt Jack, majd kifújva a levegőt beletúrt a hajába, és látva a lesokkolt arckifejezésemet elégedetten elvigyorodott.
-Na, mit szólsz?-vonta meg a szemöldökét büszke vigyorral az arcán.
-Hát ez...húh...-bólogattam elismerően.
-Bírnád?
-Még szép.-vágtam rá egyből, mire Jack halkan felnevetett.
-Milyen nemben szeretsz legjobban táncolni?-érdeklődött.
-Legjobban?-kérdeztem vissza, és töprengőn a plafonra néztem.-Igazából minden táncban ki tudom élni magam, de talán a moderntánc áll hozzám a legközelebb. Bár az utóbbi időben sajnos nem sokat foglalkoztam vele, de még mindig élek-halok érte.-mosolyodtam el a szívemre téve a kezem.
-Ennek örülök.-húzott egy kortyot a vizéből.-És a koreográfiatanulással hogy állsz, könnyen megy?
-A legkönnyebben.-válaszoltam büszkén.-Az az egy, amivel sosem volt gondom. Ha elém raktak egy koreográfiát, akár pár órán belül meg tudtam tanulni.-vontam vállat, már kicsit szerényebben. Meg én voltam a csapatunk főkoreográfusa is, szóval, szerintem nem lesz vele gond.-húztam el a számat miközben Jack szemébe néztem, aki sejtelmes félmosollyal az ajkán méregetett végig tetőtől-talpig, majd visszatérve az arcomhoz belém forrasztotta mély, szinte zafírkék tekintetét.
-Ez jól hangzik. a gondolod, odakint van a mosdó, ha szeretnél átöltözni, vagy rendbe szedni magad, aztán ha végeztél, indulhat a show. Alig várom, hogy lássalak táncolni.-mondta búgó hangon, majd rám kacsintott, és odalépett az egyik sráchoz.
Reszkető ujjakkal csatlakoztattam rá a mobilomat a hangosításra, majd kerestem ki rajta a megfelelő dalt. Az egész kezem remegett, szinte már szorítottam a telefont, hogy ki ne essen a tenyeremből.
-Na, készen állsz? Most jelentettem be a többieknek is, hogy mit fogunk látni.-szólalt meg egy izgatott hang mögöttem, miközben egy lágy érintést éreztem a vállamon.
-F-fogjuk rá.-feleltem akadozó hangon.
-Ne aggódj, csak csináld azt, amit szoktál. Tömeg előtt úgyis táncoltál már, szóval, ez sem jelenthet akadályt. Majd indítom én a zenét. Hajrá, Lizzie!-biztatott Jack a szemembe nézve, mire aprót bólintottam, és átadtam neki a telefont.
Leszegett fejjel álltam be a tánctér közepére, pont úgy, hogy ha kicsit oldalra sandítok, pont látom Jack arcát. A fal mellett ült a többi táncos. vagy éppen annak támaszkodott, és érdeklődő pillantásokat küldve felém várták, hogy mi fog következni. Véletlenül összeakadt a tekintetem az egyik világosbarna, kusza hajú, fiatal srácéval aki szintén észrevette, hogy összenéztünk, és még mielőtt megszakíthattam volna a szemkontaktust, egy biztató, kedves mosoly küldött felém. Nagy levegőt vettem, majd lehunytam a szemem, és kifújtam azt. Ökölbe szorított kezemet elenyészettem, majd felnézve aprót biccentettem Jacknek, aki csak bólintott, és elindította a zenét.
A szívem a torkomban dobogott, a vér pedig a dobhártyámban lüktetett. Éreztem, minden egyes szívdobogásomat, ahogy a zene üteméhez igazodik. Próbáltam a lehető legegyenletesebben lélegezni, és nyugodt maradni, viszont amikor megütötték a fülemet az ismerős dallamok, a testem magánakcióba kezdett, mit sem törődve az én akaratommal. Magamban számoltam vissza, majd amikor következett a kezdőütem, a végtagjaim ösztönösen mozdultak arra, amerre kellett.
Éreztem, hogy forr a vérem odabent, és egy olyan fajta adrenalinlöket tör rám, amit csak akkor érzek, ha bizonyítani akarok, és ha táncolok. A táncolás már nagyon régóta a szenvedélyemmé vált, és az is marad, mindörökre. Már észre sem vettem magamon, hogy gondolkozok, farkasszemet nézve saját alakommal a tükörben térképeztem fel, hogy hogyan is nézek ki ilyenkor. Nosztalgikus hangulatba kerültem, miközben én egyedül táncoltam, a többiek körülöttem pedig engem néztek. Olyan volt, akár régen, amikor új koreográfiát mutattam be a csoportomnak. Emlékszem még rá, milyen jó érzéssel töltött el, amit egy-egy új mozdulatsor után kaptam tőlük. Ezt képzeltem most is. Mutattam valamit ezeknek a táncosoknak, amit ezelőtt még nem láttak, ám azt, hogy milyen véleménnyel lesznek róla, még nem tudtam előre, csak reménykedni mertem benne, hogy ennyi idő kihagyás után még tudok az embereknek meglepődést, esetleg örömet okozni a táncommal...
Lihegve ugrottam egyet, majd csaptam le a talpamat a padlóra, ahogyan a koreográfia utolsó mozdulatában van. Kezemet a magasba emeltem, és behunyt szemmel hajtottam hátra a fejem, ahogyan a zene elhalkult, a tánc pedig véget ért. Hirtelen meg sem tudtam volna szólalni, ha kérdeznek, a szívverésem legalább ötszörös tempójára gyorsult, a lábaim, és karjaim pedig bizseregtek, mintha több száz tűvel szurkálnák azokat. Teljesen az előbbi produkcióm hatása alatt voltam még, és csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor körülöttem felharsant a taps, és jó néhány füttyögés. Az előbbi enyém-a-világ érzéből hirtelen visszazuhantam a földre, és leengedve a karomat összehúztam magam olyan kicsire, amennyire csak tudtam. Valamiért frusztráló hatással voltak rám az emberek, ugyanakkor mosolyogtam, mert tudom, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem, szívemet-lelkemet beleadtam ebbe az öt percbe. Végignéztem az arcokon, és vegyes érzelmeket láttam. A kedves, meleg tekintetű srác most elismerően bólogatva tapsolt, akihez mér jó pár lány és fiú is csatlakozott, azonban voltak páran, akik közömbös arccal csapkodták össze a tenyerüket, köztük a vörös hajú lánnyal, akit figyeltem tánc közben. Nem mondom, hogy undokok voltak, egyszerűen nem tükröződtek érzelmek az arcukon. Sebaj, ezzel se több, se kevesebb. Zavaromon valamiképp enyhített,a mikor Jack a levegőbe emelt kezekkel indult el felém.
-Eeeeez igen!-kiáltotta fellelkesedve, mire elnevettem magam.-Csak egy kérdésem lenne hozzád.-támaszkodott meg a vállamon, közel hajolva hozzám, hirtelen újra zavarba érezve magamat.-Hol a csodába bujkáltál eddig? Mert nagyon-nagyon jól nyomod! Gratulálok!-rázott velem kezet, majd a többiek felé fordult.-Emberek, ez volt Lizzie Grey!-konferált fel, vagyis, inkább le, mire szégyenlősen elmosolyodtam.-Azt hiszem, itt az ideje, hogy folytassuk a próbánkat az aktuális koreográfia tanulásával.-csapta össze a tenyerét Jack.-Lizzie, kérlek, egyenlőre állj be leghátulra, aztán majd meglátjuk, hol lesz a helyed.-intett, én pedig még mindig kocsonyához hasonló lábakkal ellibbentem a kijelölt helyemre. El sem hiszem, hogy sikerült. Az arcomról letörölhetetlen volt a vigyor, mint ahogy a büszkeségtől is dagadt a mellem. Nesze neked, folyton akadékoskodó tudatalattim!
Míg Jack a szombat esti showról beszélt, én elfoglaltam a helyemet, és figyelmesen hallgattam én is, amint a műsor fontosságáról beszél.
-Elképesztően jól nyomtad.-szólalt fel mellettem egy hang, mire hirtelen megugrottam, majd zavart mosoly terült szét az arcomon, ahogy észrevettem, hogy a barátságos tekintetű fiú szólt hozzám.
-Köszönöm szépen.-válaszoltam szerényen mosolyogva.
-Jeremy vagyok.-mutatkozott be, miközben belém mélyesztette mogyoróbarna tekintetét.
-Én pedig Lizzie.-fogtam vele kezet.
-Nagyon örvednek.-húzta széles mosolyra az ajkát, és észrevettem az apró gödröcskéket az arcán. Szelíden visszamosolyogtam én is rá.
-Rendben, akkor újra elpróbáljuk azt a kis részletet, amit eddig tudunk.-hasított a levegőbe Jack hangja.-Lizzie, jól figyelj, és csatlakozz be! Öt, hat, öt, hat, hét nyolc...-számolt vissza, majd indult a zene, és mindenki mozogni kezdett.
Levegő után kapkodva rogytam le a földre. Mivel én hátrányban voltam a többiekhez képest, nekem Jack még szünetekben külön is megmutatta a koreográfiát, így másfél óra megállás nélkül már én is olyan szinten voltam, mint a többiek.
-Kérsz vizet?-kérdezte Jeremy, mire mint egy csaholó kutya, úgy bólogattam, és elkaptam a felém repülő üveget.
-Kösz.-lihegtem, majd nagyot kortyoltam az üvegből. Jeremy lehuppant mellém, és ő is szétterpeszkedett.
-Jó gyorsan tanulsz.-jegyezte meg mosolyogva, mire csak vállat vontam.
-Még az a szerencse. Nem tudom, mit kezdenék, ha nem lenne ilyen jó a memóriám.-böktem a fejemre, mire Jeremy felnevetett.
-Kérdezhetek valamit? Persze, csak ha nem veszed tolakodásnak.-szólalt meg Jeremy óvatosan.
-Ajjaj, ez jól kezdődik.-forgattam meg a szemeimet mosolyogva.-Kérdezz, nyugodtan.
-Öhm, hát...-harapta be az ajkát.-Te vagy az a Lizzie? Niall Horan barátnője?-puhatolózott, ügyelve a lágy hangnemre.-Csak mert nagyon hasonlítasz rá, és ha jól hallottam, ő is táncos volt. Persze, ha nem te vagy, akkor ne hara...
-De, de én vagyok az.-bólintottam mosolyogva.-Az egyik Direction-barátnő.-feleltem, mire Jeremy elmerengő arcot vágott, és határozottan bólintott, halvány mosollyal az arcán. Pár pillanatig csend telepedett ránk, amit Jeremy röhögése szakított félbe.
-Mi az?-kérdeztem mosolyogva.
-Áh, semmi...csak basszus, nem tudom, hogy viselkedjek egy híresség közelébe.-forgatta a szemét, és látszott rajta, hogy zavarban van, amiről az arcán levő pirosság is árulkodott.
-Jaj, ne kérlek, ne mondd ezt!-csóváltam a fejem hevesen.-Kérlek, ne viselkedj velem úgy, mint egy hírességgel. Nem akarom, hogy úgy kezeljetek. Nem Niall hátán akarok felkapaszkodni, én táncolni jöttem ide, és azért, hogy megmutassam mit tudok. Szóval, hagyjuk ezt az udvariaskodást, oké? Ha valamit szarul csinálok, akkor gyere oda hozzám, és mondd, hogy Lizzie, ezt most elrontottad, és nem volt jó, nem így kell, rendben?-magyaráztam széttárt kezekkel, hevesen gesztikulálva miközben Jeremy hátravetett fejjel nevetett rajtam.
-Jó, rendben, megértettem, becsszó.-emelte esküre a kezét, majd egyszerre nevettünk fel. Oldalra pillantva hirtelen összeakadt a tekintetem a vörös hajú lányéval, és ott helyben porrá égtem. Ha a szemmel ölni, lehetne, én már halott lennék. Sietve kapta el a pillantását rólam, mégis olyan érzés volt, mintha legalább órákig bámult volna rám, ezzel totálisan megsemmisítve engem.
-Lizzie, itt vagy?-bökte meg Jeremy a combom.
-P-persze.-rázkódtam meg, majd gyorsan felpattantam.-Jeremy, ki az a lány?-húzódtam közelebb hozzá.
-Kicsoda?-kérdezte halkan.
-Ő, a vörös hajú.-mondta halkan, az említett felé nézve.
-Ó, hogy ő.-világosodott meg.-Ő Sam. Miért?
-Semmi különös, csak az előbb mintha furcsán nézett volna, de biztos csak én láttam rosszul.-hessegettem el az ilyenkor előtörő rémképeimet.
-Hát, megesik, hogy Sam furcsán néz rád. Nagyon kemény csaj, és azok a zöld szemek...gyilkolásra termettek.-rázta a fejét, mire halkan felröhögtem.
-Értem.-bólintottam, majd nyújtózkodtam egyet. Jack hangja újból kettéhasított a termen, mozdulásra ösztönözve minket.
-Ha elfogadsz egy jó tanácsot, maradj távol Samtől.-súgta Jeremy a fülembe, mire összevontam a szemöldököm, és bár még kérdezni akartam volna, hogy miért, a zene újból beindult, és inkább úgy döntöttem, nem firtatom tovább a témát. Engedelmesen beálltam a helyemre, és vártam az utasításra. Jeremy szavai visszhangoztak a fülemben. Végignézve a többi táncoson, és Samen, rájöttem, hogy Jeremynek nem kell kétszer mondani, hogy tartsam távol magam tőle...

(II./42.) A dolgok ennél jobban már nem is alakulhatnának...

Sziasztook! :))
EL SEM HISZEM, HOGY TÚL VAGYUNK A 100 FELIRATKOZÓN, ÓÓÓ TE JÓ ÉG!! :D
Reakcióm, amikor megláttam, hogy már 102 olvasóm van: http://data1.whicdn.com/images/43332699/tumblr_m3abnkkMVQ1r6fge6_large.gif
Hihetetlenül, rettentően, eszméletlenül köszönöm nektek, hogy ennyien vagytok, de komolyan! Eddig csak álmodni mertem róla, hogy nekem valaha több olvasóm lesz, mint 100, szóval...egy álmomat váltottátok valóra! :) Köszönöm!♥
Remélem, hogy nem fogtok csalódni bennem, (ha eddig még nem tettétek), és ezek után sem. :)
Megkezdődött az iskola is, és eddig nagyon szeretem, kivéve, hogy mi vagyunk az "új hús", szóval egész nap ki sem merünk mozdulni a folyosóról, de idővel majd jobb lesz ez...:D Remélem nektek is elviselhető az új év, kitartást mindenkinek, és akik most nyolcadikosok, azoknak üzenném, hogy élvezzétek ki minden egyes percét, mert én már most visszasírom az általánost! :))
Sok puszi nektek, és mindenki ölelek: Dóri :*
ui.:Ha van időtök, hallgassátok meg ezt a zenét, mert nekem egyik nagy kedvencem! :)
Ajánlott zene:5 Seconds of Summer - Beside you

A belépőm igazán hatásosra sikeredett.
Lihegve, csurom vizesen estem be a fotocellás ajtón, majd a térdemre támaszkodva próbáltam meg rendezni a légzésem, mialatt egy csinos kis tócsát hagytam magam alatt. Pár pillanat után néztem csak fel, majd vettem le a kapucnit a fejemről, ám megtorpantam. A recepciónál ülő szőke, bubifrizurájú nő, és a a hallban levő még három személy mind egy emberként fordult felém, tekintetüket rám szegezve mérlegelték magukban, hogy ki lehet az az állat, ki a zuhogó esőből úgy esik be az ajtón, mintha épp a maraton célvonalát szakítaná el, nem mellesleg kétszer akkora, citromsárga esőkabátot visel, és azzal harmonizáló fekete bakancsot. Igen, megértettem a bámulásukat.
Immár visszafogottabb léptekkel haladtam a recepció felé, lassú, komótos léptekkel, de sajnos így sem úsztam meg azt a kínos helyzetet, hogy a víztől tocsogó cipőm cuppogó hangot adott ki, miközben lépkedtem. Most már nemcsak bámultak, hanem a szemöldöküket s felvonták. Nem volt égő, csak éppen rohadt gáz.
Miközben a pult felé sétáltam, az alatt sikerült felmérnem a helyiség nagyságát, és felszereltségét, ami pedig nekem okozott meglepetést. Letisztult, sima vonások a hófehér falakon, csak egy-egy absztrakt festmény lógott a falon, fekete keretben, ami tökéletes kontrasztot alkotott a fekete íróasztallal, bőrfotelekkel, és az üvegasztal lábával. Ki más műve lehet ez, mint Marcusé? Megszállott fekete-fehér rajongó. Ez a kedvenc kompozíciója, erre akkor jöttem rá, amikor a házban az összes szobát hasonlóra szerette volna berendezni.
Időközben a recepcióhoz értem, és egy nem-vagyok-ám-zavarban mosolyt erőltettem magamra, mialatt mindenki engem nézett.
-Öhm, jó napot kívánok!-köszöntem szégyenlősen.
-Hölgyem.-biccentett a nő.-Segíthetek valamiben?-kérdezte tettetett udvariassággal, mire éreztem, hogy vörösödni kezdek.
-Marcus Benettet keresem. Meg tudja mondani, melyik iroda az övé?
-Marcus Benett.-ismételte a nő egy halvány fintorral az arcán, majd kattintott párat.-Egy nevet hadd kérjek.
-Nem voltam előre bejelentkezve.-tájékoztattam, mire a nő ajka o-t formált, és sóhajtott egyet.
-Akkor sajnálom, de Mr. Benett nem tudja fogadni önt.
-Az előbb beszéltem vele telefonon, és azt mondta, jöhetek.-mondtam magabiztosan, mire meglepett arcot vágott.
-Valóban?-vonta fel a szemöldökét, én pedig bólintottam.-Rendben, meglátom mit tehetek öné...
-Lizzie!-hangzott a nevem nem messziről, mire mindketten a hang irányába néztünk, és Marcust láttuk meg lesietni a lépcsőn.-Jézusom, mondtam, hogy elmegyek érted! Teljesen eláztál, meg fogsz fázni!-lépett mellém, majd aggodalmasan végignézett rajtam, és levetette velem az esőkabátomat, és azt a kezébe fogva ölelt fél kézzel magához. Én csak mosolyogtam a szokásos védelmező reakcióján, a szemem sarkából pedig láttam, hogy a szőke hajú csak a száját húzgálta.
-Köszönöm Rita, innen már átveszem.-biccentett neki kedvesen, aki csak peckesen bólintott, majd visszabújt a monitorja mögé.
Marcus fél kézzel magához ölelt, úgy haladtunk felfelé a lépcsőn, és végig egy hosszú, tágas folyosón.
-Ez a nő mindig ilyen rideg?-kérdeztem, mire Marcus kuncogni kezdett.
-Rita? Az év minden egyes napján.-felelte jókedvűen, majd kinyitott előttem egy ajtót, amire a Marcus Benett név volt írva.
-Szerintem szimpatikus vagy neki.-mondtam, miután beléptünk az irodájába.
-Igen, sajnos. Szerencsétlent mindig átlátszóbbnál átlátszóbb kifogásokkal pattintom le.-húzta el a száját, miközben felakasztotta az esőkabátomat a fogasra. Az iroda közepén álltam, és érdeklődve forogtam. Ugyanaz a kifinomult stílus, mint lent a hallban, és mindenhol máshol, amit Marcus tervez. Tágas, és fényes helyiség, ami a hatalmas ablakoknak volt köszönhető, amik egyenesen a városközpontra néztek. A sarokban egy íróasztal állt, roskadásig tömve papírokkal, és egy laptoppal, ami épp működésben volt.
-Hm, igazán szép iroda.-jegyeztem meg elismerően, Marcus pedig hálásan biccentett, majd az íróasztalnak dőlve keresztbe fonta a karját, és engem figyelt.
-Ne hozzak valahonnan egy törölközőt?-kérdezte félrebillentett fejjel, mire csak felemeltem a kezem, és a fejemet csóváltam.
-Nem, nem kell, köszi, majd megszárad magától, persze, ha téged nem zavar, hogy összecsöpögtetem a makulátlan padlódat.-mondtam csipkelődően.
-Majd szólok a személyzetnek, hogy nyalják tisztára, sőt, még felmosót se használjanak hozzá.-poénkodott, engem nevetésre késztetve.-Na, de mi az az életbevágóan fontos, amiért leküzdve az orkánt, idáig eljöttél?
-Tényleg, a lényeg.-csaptam a homlokomra, majd járkálni kezdtem, mint mindig, amikor magyarázok valamit.-Egy régi ismerősöm ráébresztett arra, hogy mivel érezhetném magamat újra teljesnek.
-Egy új cipővel?-vigyorgott.
-Nem, nem egy új cipővel.-ráztam a fejem.-Szóval, mint tudod én egy valamihez értek úgy igazából, az pedig a tánc. Mióta az eszemet tudom, táncolok, és talán ha még tovább fejleszteném magam, akár hasznom is lehet belőle.
-Hova akarsz kilyukadni?-ráncolta a homlokát értetlenül Marcus.
-Még régebben említetted, hogy van egy koreográfus ismerősöd, jól emlékszem?
-Ó, Jacky, persze, persze.-mosolyodott el.-Á, értem már.-világosodott meg.-Tehát azt szeretnéd, ha szólnék pár jó szót az érdekedben hogy hátha tud munkát adni.
-Így is mondhatjuk.-ingattam a fejem.-Nekem az is bőven elég lenne, ha tudna nekem mondani egy olyan tánccsoportot, ahova csatlakozhatnék. Megteszek érte mindent, betanulok akármilyen koreográfiát, megcsinálok minden próbát, csak vegyenek be valahova. 12 éves tapasztalat van a hátam mögött, kezdve a néptánccal, társastáncokkal, és modern táncokkal.-hadonásztam lelkesen, majd hirtelen nagy levegőt vettem.-Mit gondolsz, tudnál nekem segíteni egy kicsit?-haraptam be az ajkamat, és könyörgően néztem Marcus szemeibe. Az állát vakargatva töprengett, majd egy sóhaj után szelíden rám mosolygott.
-Meglátom, mit tehetek.-jelentette ki, majd a zsebéből előhalászta a mobilját, és tárcsázni kezdett. A levegő is megfagyott közöttünk, miközben hallgattuk a kicsengő búgó hangját.-Üdv, Jacky, itt Marcus.-szólt bele a kedélyesen a telefonba, majd felnevetett.-Minden okés, jól vagyok, és te?..Ennek szívből örülök...A tánccsoportod működik még?..Fantasztikus...Na figyelj csak, azért hívlak, mert van itt egy nagyon kedves lány, Lizzie Grey-emelte rám a tekintetét.-, aki amellett, hogy kedves, és csinos, fenomenálisan mozog. 12 éves tánctapasztalattal rendelkezik, saját, tánciskolai múlttal, és koreográfusi tudással...Igen, pontosan.-kuncogott.- Na, a helyzet az, hogy ez a lány most elég nagy bajban van, mert nem tudja hol kamatoztatni a tudását. Nemrég költözött ide Kaliforniából, és még nem talált olyan csoportot, ahova csatlakozhatna. Azzal a tiszteletbeli kérdéssel fordulnék hozzád, hogy akadna-e neki még egy hely a táncosaid között?-mondta ki a lényeget, majd bizakodó arccal rám nézett. A szétrobbanás határán voltam. Bár a ruha rajtam tocsogott a hideg víztől, én mégis úgy éreztem, mintha lángnyelvek nyaldosnák végig az egész testem, kezdve az arcomtól, egészen a lábujjaimig. A gyomrom liftezett, a szívem pedig vad ritmusra váltva ki akart ugrani a mellkasomból. Idegesen doboltam a lábammal, és gyűrögettem a pulcsim ujját, a válaszra várva. Marcus még egyszer rám nézet.
-Persze, tudom adni. Lizzie, Jacky beszélni szeretne veled.-nyújtotta át a készüléket, az én kezeim pedig ólomsúllyal nyúltak érte. A torkom csontszáraz volt, hirtelen kételkedtem benne, hogy meg tudok szólalni.
-Ha-haló.-nyögtem szerencsétlenül.
-Üdv, Lizzie! Jack Jones vagyok.-szólalt meg reszelős, de mégis vidám hangon.-Igazán nagy örömmel hallgattam, amit Marc barátom mesélt rólad. Valóban igaz az, amit elmondott, vagy csak túlzott, jó szokásához híven?
-Nem, nem túlzott, tényleg 12 éves táncolok, és volt már saját tánciskolám is, csak annak sajnos vége lett.
-Hát, ezt sajnálattal hallom. Szóval, a helyzet az, hogy piszok nagy szerencséd van.-közölte, én pedig nyeltem egyet szárazon.-Bár már összeállt a teljes csapat, az egyik táncosom elhagyott minket, mert áldott állapotba került, így megüresedett egy hely. Ha tényleg szeretnél táncolni, gyere el az egyik próbánkra, ahol megnézzük, mit tudsz, és ha megfelelőnek találunk, akkor semmi akadálya, hogy csatlakozz hozzánk.-mondta, én pedig hirtelen szárnyakat növesztettem, és úgy éreztem, semmi sem tud tovább a földön tartani.
-Persze, persze, hogy szeretnék.-bólogattam izgatottan.-Mikor menjek, és hova?
-Azt azért jó, ha tudod, hogy a mi próbáink nagyon kemények, és rendesen megdolgoztatják az embert. Heti ötször három óra hosszásak a próbák, plusz, ha valami nagy fellépésre készülünk, akkor még az is hozzácsapódik. Nem tudom, Marcus említette-e, hogy mi kikkel és hol dolgozunk, de ha nem, akkor elmondom. Alapvetően a Future nevű zenés-táncos tévéműsornak vagyunk a háttértáncosai, de volt már rá példa, hogy a csapatunk klipekben szerepelt, és színházakban is besegítünk, ezeken kívül még egyéb kulturális rendezvényekre szoktunk kapni meghívásokat. Sokan ismerik a Grenade tánccsapat nevét. Mit gondolsz, bírnád mindent?
-Semmi kétség efelől.-feleltem magabiztosan, és éreztem, hogy belül a vérem elérte végső forráspontját.
-Remek. Akkor mit szólnál, ha csatlakoznál a holnapi próbánkhoz? Délután öttől, nyolcig. Toll és papír van esetleg a közelben?-kérdezte, mire mint az őrült kezdtem el azok után kutatni.-Á, mindegy, hagyd, inkább add meg a számod, és elküldöm sms-ben, úgy biztos, hogy megmarad.
-Köszönöm.-mondtam, és tagadni sem tudtam volna, mennyire hálás vagyok.
-Szívesen. Mindenki megérdemel egy esélyt, nemigaz?
-De...mindenképp.-helyeseltem, majd lediktáltam a telefonszámomat, és elköszönve tőle bontottam a vonalat. Remegő kézzel emeltem el a fülemtől a mobilt, a mosolyom pedig egyre csak szélesebbre és szélesebbre húzódott. Ragyogó szemekkel néztem fel Marcusra, aki észlelte a veszélyt, és már épp készült befogni a fülét, és védekezni az örömujjongásom ellen, de késő volt. Egy őszinte, mélyről jövő kiáltással ugrottam a nyakába, és szorongattam meg az én életmentő barátomat.
-Jó, jó, Lizzie, tudom, hogy örülsz, te jó ég, összenyomsz!-nyögte, majd felröhögött, és ő is erősen magához ölelt.
-Annyira de annyira köszönöm!-hálálkodtam, tiszta szívből.-Míg élek az adósod leszek!
-Bolond, dehogy vagy az adósom. Én csak megtettem, ami tőlem telt.
-Jaj, ne szerénykedj már! Király vagy, Marcus! Imádlak!-adtam egy nagy, cuppanós puszit az arcára, mire viccből fintorgott egyet, és elhúzta a fejét.
-Khm..elnézést.-köszörülte meg valaki a torkát mögöttünk, mire ijedten összerezzenve eresztettem el Marcust. Az ajtóban egy középkorú férfi állt, egy köteg papírral a kezében, tekintete köztem és Marcus között ingázott.
-Miben lehetek a segítségedre, James?-kérdezte Marcus karba font kézzel.
-Csak hoztam egy kis papírmunkát. Elszámolás, pénzügyek, tudod, a szokásos.-lebegtette meg a papírokat, majd közelebb lépve átnyújtotta Marcusnak, miközben végig a szemébe nézett. Mikor átadta a papírokat, egy tizedmásodpercig felém pillantott, és a tekintetünk pont összetalálkozott. Félelmetes volt, ahogyan nézett, még a hideg is kirázott tőle.
-Köszönöm, még ma megcsinálom.-biccentett Marcus, ezzel távozásra sarkallva a férfit.
-Rendben. További szép napot, és jó munkát.-köszönt el, majd ugyanolyan kísérteties kimértséggel visszasétált az ajtóhoz, és halkan behúzta maga mögött.
-Te jó Isten...-rázkódtam meg.-Ki volt ez a hátborzongató alak?-fordultam Marcus felé, aki csak a tarkóját vakargatta.
-James Moriss, újságíró.
-Micsoda?-kerekedett el a szemem.-Újságíró? Mit keres egy újságíró itt ebben az épületben?
-Megosztjuk az irodákat, így kevesebb a bérleti díj.-világosított fel.-Legközelebb emlékeztess rá, hogy többet ne itt találkozzunk.
-Miért?
-Nem láttad? Ez a hapsi olyan, mint a veszett kutya. Ha új húst érez, azonnal ráveti magát.
-Ezt hogy érted?-értetlenkedtem.
-Ahj, Lizzie, James tudja, hogy te Niall Horan, a híres énekes barátnője vagy, aki épp az én nyakamban lógott, amikor ő "rajtakapott minket"-rajzolt idézőjeleket a levegőbe. Még mindig értetlenül néztem rá.-James nem tudja, hogy meleg vagyok.-jegyezte meg, nekem pedig ebben a pillanatban leesett, mire akar Marcus kilyukadni.
-Óóó...-nyílt el a szám.-Igazad lehet. Semmire nem vágyom most jobban, mint egy jó kis pletykára, miszerint a hűtlen barátnő máris új pasit fogott.-mondtam ironikusan.
-Hát nekem sem, elhiheted.-rázta a fejét, majd az ablak felé fordult. Észre sem vettem, hogy időközben elállt az eső, és a komor, szürke felhők kezdtek felszakadozni. Itt-ott, előbukkant a napsugár, egy kis színt hozva a mai borongós napra.
-Azt hiszem, én most megyek, hagylak dolgozni.-mosolyodtam el, mire Marcus megsimította a vállam.
-Okés, majd holnap még beszélünk. Hívj, ha túl vagy a próbán.
-Jaj, a próba...nagyon félek tőle.-szorítottam össze a fogaimat.
-Elkísérjelek?-mosolygott rám kedvesen Marcus.
-Megtennéd?-csillantak fel a szemeim.-De biztos, hogy ráérsz?
-Persze, hogy biztos. Fél ötre érted megyek, és eldoblak a táncteremig.-ajánlotta vigyorogva.
-Köszönöm szépen. Mondjuk, így is úgy is izgulni fogok.
-Na, akkor jó legyél, és hívj, ha bármire szükséged van.-kacsintott rám, én pedig még egyszer, szorosan magamhoz öleltem.
Kezemben a sárga esőkabátommal, félig megszáradt, tincsekbe tömörült hajjal, és kicsattanó jókedvvel baktattam le a lépcsőn, és értem le a hallba. Rita, a recepciós amikor meglátott, csak egy szemöldökráncolásra futotta tőle, mire én odabiccentettem neki udvariasan, és kiléptem a kijáraton. Hát, ezzel a nővel sem leszünk örök barátok, az mát biztos.
Kellemes, eső utáni friss illat terjengett az utcán, ami keveredett a kávéházakból kiszűrődő kávé illatával. Hirtelen megkívántam egy cappucino-t, így beugrottam a legközelebb eső Starbucks-ba, ahol kifejezetten hamar sorra kerültem.
A cappucinot kortyolgatva ballagtam az utcán, egészen a buszmegállóig, ahol röpke tíz perces várakozás után meg is érkezett a busz, ami majdnem teljesen hazáig fuvarozott. Már eljutottam egy olyan szintre, hogy az emberek megbámulnak az utcán, csak még nem biztosak benne száz százalékosan, hogy ki vagyok, ezért szerencsére nem állítottak még meg. Két velem egykorú lány ült a buszon mögöttem, és amikor leszálltam, szinte éreztem, hogy a pillantásuk lyukat éget a hátamba. Egy halk zizegés ütötte meg a fülem, valószínűleg a nevem z-betűjét hallhattam. Igen, ők felismertek.
Vidáman nyomtam le a kilincset, és léptem be a házba, ahol egyből zeneszó ütötte meg a fülem. A nappaliba lépve Melaniet találtam a kanapén feküdni, apa pedig a konyharészben ügyködött.
-Sziasztok!-üdvözöltem őket, majd levágódtam Melanie mellé, aki csak durcásan arrébb húzódott.-Mi baj?-kérdeztem húgomtól.
-Apa az idegeimre megy.-forgatta a szemét.
-Miért?
-Folyamatosan az iskolalátogatással cseszeget, meg azzal, hogy ne üljek egész nap itthon, hanem mozduljak ki, blablabla...De hogy mozduljak ki, mikor senkit sem ismerek itt? Még a várost sem ismerem, Kristen pedig elment, vele is csak telefonon tudok beszélni. Aj, én ezt nem bírom.-fogta a fejét, én pedig együtt érzőn átöleltem a vállát. Hirtelen eszembe jutott, hogy itt az ideje, hogy tegyek valamit a húgomért.
-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahova? Csak te meg én.-ajánlottam, mire érdeklődve pislogott fel rám.-Rengeteg jó helyet ismerek, viszont nincs szándékomban traktálni a nevezetességekkel, hiszen már úgyis láttad mindet, és nem untatni akarlak. Menjünk el vásárolni a plázába, aztán beülhetnénk kajálni valahova. Na, mit szólsz?-kérdeztem, mire megvonta a vállát.-Ne mondd, hogy egy kis vásárlás nem hoz lázba.-böktem oldalba, mire elmosolyodott.
-Oké, benne vagyok. De akkor csak ketten.-emelte fel a mutatóujját, mire bólintottam.
-Menj öltözni, addig beszélek apával, meg én is rendbe szedem magam.-mosolyogtam rá, mire aprót bólintott, és elindult az emeletre.
-Miben mesterkedsz?-kíváncsiskodott apa, mikor kimentem hozzá a konyhába. Épp zöldséget aprított, valami saját specialitásához.
-Elviszem a húgomat vásárolni.-feleltem a pultra könyökölve.
-Valóban?-vonta fel apa a szemöldökét.
-Muszáj egy kis kikapcsolódás, meg amúgy is, nagyon régóta nem volt időnk egymásra. Nem akarom, hogy elhanyagolva érezze magát, főleg a veszekedésünk után. Úgy érzem, szüksége van most rám, míg nem szerez új barátokat.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így figyelsz rá.-mosolyodott el büszkén.
-Én már csak ilyen önzetlen vagyok.-vontam meg a vállam, mire apa megborzolta a hajam.
-Naa!-nyafogtam, arcomon halvány kis mosollyal.-Na, megyek rendbe szedem magam, aztán indulunk. Jaj, a legfontosabbat nem is mondtam.-csaptam a homlokomra.-Képzeld, lehet, hogy holnaptól újra táncolni fogok...-mondtam ki óvatosan, apa kezében pedig megállt a kés, és elkerekedett szemmel nézett rám.
-Komolyan?
-Igen, amennyiben jól sikerül a felvételi próba, sőt, ha még ennél is eltökéltebb vagyok, akkor még fizetett táncos is lehet belőlem.
-Istenem, de örülök, hogy ezt hallom!-ölelt magához, és egy puszit adott a fejemre.-Elvigyelek holnap?
-Nem kell, Marcus már elvisz, de azért köszi.-világosítottam fel, mire csak szaggatottan bólintott.-Marcus a barátom, és meleg, szóval, nem kell tartani tőle.-mondtam unottan, mire meglepődve és kicsit szégyellve magát bólintott.-Most pedig megyek, mert Lanie mindjárt kész, én meg még sehol nem állok.-álltam lábujjhegyre, hogy egy puszit nyomjak apa arcára, majd sietve felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a fürdőbe...
Először tartottam tőle, hogy biztosan jó ötlet volt-e Melaniet elcsalni vásárolni. Régóta nem voltunk már közösen sehol, és mind én, mind Melanie megváltozott a legutolsó találkozásunk óta. Sajnos, már nem olyan erős a kötelék közöttünk, mint ezelőtt volt, ezért még egy célt tűztem ki magam elé. Amennyire csak lehet, újra elérni, hogy Melanie ne csak az idegesítő nővéreként, hanem a barátja, és bizalmasaként nézzen rám, aki mindig a segítségére van.
Bár tényleg féltem, Melanie hogy fog viszonyulni hozzám, a kételyeim már akkor szertefoszlottak, amikor leszálltunk a buszról, és beléptünk a plázába.
-Hova menjünk először?-fordultam felé, aki csak elvarázsoltan nézelődött a hatalmas térben.
-Ahova te szeretsz járni. Bízom az ízlésedben.-felelte, nekem pedig nagyot dobbant a szívem a bízom szóra. Elmosolyodtam, és belé karolva a lift felé kezdtem húzni.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az egész bolt tőlünk zengett. Én találtam magamnak egy nadrágot, ő pedig két felsőt, viszont nem lett rám jó a nadrág, ezért megkértem, hogy hozzon eggyel nagyobb méretet. Melanie erre hozott egyet, a lehető legnagyobb méretből, és aljas vigyorral nyújtotta át, hogy vegyem fel. Hát jó, én felvettem, de úgy, hogy csak a nadrág egyik szárába bújtam bele. Amikor elhúztam a függönyt, a húgomból kitört a röhögés.
-Várjál, jövök én is!-ugrott be hozzám, majd belemászott a nadrág másik szárába, így olyanok voltunk, mint egy sziámi ikrek. A próbafülke két falának dőlve nevettünk, majd amikor meg akartam mozdulni, hirtelen elfelejtettem, hogy nem tudok mozdulni, aminek eredményeként hatalmasat zakóztam, Melaniet is magammal rántva.
-Basszus, Lizzie, de béna vagy!-röhögött.
-Te pedig rohadt nehéz!-mérgelődtem, hiszen Melanie kényelmesen elhelyezkedett rajtam.
-Hát, van ez így, drága nővérkém.-jelentette ki fölényesen, mire nagy nehezen átfordultam, és felküzdöttük magunkat a földről. Amilyen gyorsan csak lehetett, kibújtunk a nadrágból, és úgy léptünk ki a fülkéből, mintha mi sem történt volna. Faarccal, kis angyalként álltunk sorba a pénztárnál, majd mikor kiértünk a boltból, egyszerre törtünk ki nevetésben.
-Nagyon remélem, hogy nem volt biztonsági kamera.-mondtam reménykedve, mire mindketten elhúztuk a szánkat.
-Akkor szívunk, és többet nem jövünk ide.
-Pontosan.-bólintottam, és újból nevetni kezdtünk. Elégedetten néztem húgomra, aki mosollyal az arcán sétált mellettem, és hirtelen úgy éreztem, hogy a dolgok ennél jobban már nem is alakulhatnának. Rég volt ilyen jó kedvem, és nem hittem volna, hogy majd pont a húgommal fogom újra jól érezni magam. Bevallom, hiányzott már a bolond feje, és az, hogy ilyen jól el tudjak vele hülyéskedni. Nem olyan naiv, és buta ő, mint ahogy azt néha mutatja. Sokkal érettebb a koránál, csak valamiért most magával ragadta ez a korszak. De nem baj, ha így haladunk, nemsoká visszakapjuk a mi okos, aranyos, és szerethető Melaniet.
A mozgólépcsőt választottuk lefelé menetnek, amint leértünk, egy nagyobb fiúcsapat bandázott az egyik padon, pont a bejáratnál. Feltűnt, hogy ahogy közeledtünk, egyre többen néztek fel ránk, és mértek végig minket. Nagy levegőt véve hajtottam le a fejem, és a padlót fixírozva sétáltam ki az ajtón. Eddig még nem végződött jól, ha fiúbandákkal találkoztam.
-Te, Lizzie, az a barna, göndör hajú folyamatosan téged néz.-bökött a fejével a fiúk felé Melanie, mire csak fáradtan lehunytam a szemem.-Sőt, nem csak ő, hanem szinte mindegyik.
-Biztos csak felismertek.-legyintettem.
-És ez nem szokott idegesíteni? Hogy azért néznek meg az utcán, mert felismernek, hogy te egy híresség barátnője vagy?-kérdezte, miközben a Temze partja felé vettük az irányt.-Vagy, hogy a neten csomószor vagy téma, ha például együtt látnak titeket, vagy amikor leku...öhm, csúnyán beszélnek rólad, és olyanokat mondanak, ami nem igaz. Nem zavar?-tárta szét a karját, és az arcán az tükröződött, hogy valóban érdekli, mit érzek.
-Fogalmazzunk úgy, hogy már megpróbálom figyelmen kívül hagyni.-feleltem nagyot sóhajtva.-Az elején nagyon zavart, és sokat is sírtam miatta. Teljesen elbizonytalanítottak, folyton azon járt az eszem, hogy én nem vagyok Niallhöz való, és csak hátráltatom a karrierjében. De aztán biztosított róla, hogy ne agyaljak ilyeneken, mert ezek mind badarságok.-mosolyodtam el az emlékekre, amikor Niall lelket öntött belém, nem is egyszer.
-Értem.-bólintott Melanie, majd csendben folytattuk tovább az utunkat. Késő délután volt már, és az egész napos eső nyomai még tisztán látszódtak az úttesteken, és a levegőben is érezhető volt a hűvösség. A Temzéhez érve megcsapott a kellemes vízillat. Legutoljára akkor jártam itt, amikor az újságcikk miatt teljesen magam alatt voltam, és Josh talált rám. Egy kevésbé szép, de fontos emlék.
Csendben leültünk a partra, egymás mellé, és gyönyörködtünk a hullámzó víz látványában. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom a zsebemben, mikor kivettem, a szívem verése ösztönösen a kétszeresére gyorsult, és a lepkék a gyomromban újra életre keltek.
-Szia!-mosolyogtam bele a kamerába, mivel Niall videóhívást indított. Istenem, csak pár órája nem láttam, de már el is felejtettem, milyen hatással van rám a puszta látványa is. Haja rendezetten be volt állítva, és egy szobában lehetett.
-Szia, kincsem!-köszönt vissza, én pedig pirulni kezdtem.-Hogy telt a napod?
-Fantasztikusan! Most épp Melanieval ülünk a Temze partján, és relaxálunk.-vázoltam a helyzetet, majd közelebb invitáltam Melaniet, aki beleintegetett a kamerába.
-Á, szia, Melanie!-mosolygott rá Niall, a húgomon meg látszódott, hogy kezd zavarba jönni.
-Képzeld, holnaptól lehet, hogy megint táncolni fogok!-újságoltam boldogan, mire Niallnek leesett az álla.
-Te jó ég, ez csodálatos! De örülök, Lizzie! És hogyan?
-Marcus egyik barátjának van egy tánccsoportja, és holnap megyek hozzájuk felvételi próbára. Nagyon izgulok.-haraptam be az ajkamat.
-Ne izgulj, bámulatos leszel, pislogni sem tudnak majd.-biztatott Niall, mire elmosolyodtam.
-Legyen igazad. És te, hol vagy most?
-Most épp Franciaországban, Párizsban, egy hotelben, amíg meg nem érkezik majd a turnébusz. Azzal megyünk majd tovább.
-És, milyenek a francia rajongók?-kérdeztem jókedvűen.
-Ah, őrültek.-sóhajtott nevetve.-Nem tudom, hogy ezren lehetnek odalent, de nagyon kitartóak.-nyújtogatta a nyakát, feltehetően az ablakon nézett ki.-Jaj, én félek itt aludni este. Mi van, ha felmásznak a falon, és bejönnek a szobámba?-vágott rémült arcot, mire felnevettünk Melanieval.
-Ugyan már, arra azért úgysem képesek.-csóváltam a fejem.
-Csak vicceltem.-mondta, majd egy ideig csak csendben néztük egymást.-Hiányzol.-szólalt meg halkan, lekonyuló ajkakkal, mire a mellkasom nehezedni kezdett.
-Te is nekem.-feleltem keservesen sóhajtva.
-Nem lesz kit magamhoz öleljek este.
-Nem lesz, ki magához öleljen este.-kontráztam rá, mire halványan elmosolyodott.
-Meglátod, hamar el fog telni ez a négy hét.-mondta, mire reménykedve fújtam egyet.-Nekem most mennem kell, de majd még este beszélünk, rendben? Vigyázzatok magatokra, és ügyesen hazafelé!-figyelmeztetett az ő szokásos védelmező stílusában, mire mosolyogva bólintottam.-Nagyon szeretlek, Lizzie.-fűzte hozzá, nekem pedig bizseregni kezdett a testem. Imádtam a nevemet a szájából, annyira édes, ahogy mondja.
-Te is vigyázz magadra. Szeretlek.-köszöntem el, majd egy virtuális puszit küldtem neki, amit ő szintén visszaküldött, és vonakodva, de bontottuk a vonalat.
Elmélázva ejtettem le a kezemet, és meredtem a távolba. Ő Párizsban, én Londonban...nem, sehogy sem tudok odamenni tíz percen belül, bármennyire is szeretnék. Egész nap erős, és jókedvű voltam, ez a beszélgetés vele, viszont egy kicsit legyengített érzelmileg, mert rájöttem, hogy nagyon hiányzik az ölelése, a csókja, és legfőképp ő maga. Egy óvatos bökést éreztem meg a karomon, oldalra fordulva pedig Melanie hatalmas, kék szemeivel tekintett rám.
-Ne aggódj, Niall nem fog megcsalni, mert szeret téged.-biztosított arról, amit már alapból tudtam, mire elmosolyodtam. 13 éves fejjel ő még így gondolkodik, amiért egyáltalán nem bántom- Nagyon aranyosak vagytok, és remélem, hogy sokáig együtt lesztek.-mondta a szemembe nézve, és most először úgy tűnt, hogy őszintén így gondolja.
-Én is nagyon remélem.-feleltem az ujjaimmal játszva.-De téged nem zavar ez? Mármint, tudom, hogy ő mit jelent neked, mint tinibálvány.-fejtettem ki, mire Melanie szégyenlősen elmosolyodott, és egy kis pír kúszott az arcára.
-Hát, inkább úgy mondanám, hogy szokatlan, de nem zavar. Jó, bevallom, nem egyszer álmodoztam róla, hogy én leszek a felesége, meg ilyenek, de ez csak egy álom, a ti kapcsolatotok viszont valóság.
-Akkor, neked ez nem kínos, hogy együtt vagyunk?-kérdeztem, még mindig kellemetlenül érezve magam.
-Viccelsz? Niall Horan, mint a sógorom?-vonta fel a szemöldökét vidáman.-Állok elébe!-felelte lelkesen, mire elmosolyodtam, és magamhoz öleltem az én egyetlen, bohókás, de mégis rettentően érett húgomat...