(II./44.) Minden lehetséges...

Sziasztok, Drágáim!
Tudom, tudom...rengeteget késtem. Nem akarok magyarázkodni, viszont ez a két hét kész őrültekháza volt...most komolyan, ki találta ki, hogy ennyit kelljen tanulni a suliban?! Borzalmas...annyit mondok, szívás a gimnázium...:)
A részről annyit, hogy ez most egy lazább rész lett, de már nem akartalak tovább megvárakoztatni titeket.:)
Köszönöm szépen annak a 103 embernek, aki szavazott, ezzel sokat segítettetek nekem! :)
Ezentúl törekszem arra, hogy minél hamarabb tudjak részt hozni, de nem ígérek semmit, mert bármi jöhet, ami keresztül húzhatja a számításaimat, ismét.
Remélem azért mindenki jól van, és nem pártoltatok még el tőlem nagyon, a sok késés miatt. Imádlak titeket, és köszönöm nektek, hogy még mindig türelmesek vagytok!
Sok-sok psuzi, és ölelés: Dóri :*

Pár napja úgy érzem, egy kettős világba csöppentem, mindkettő különböző, csupán egy azonosság van közöttük. A főszereplő, azaz én. Az egyik világ az, amit a tánctermen kívül töltök, és sajnos, ez a rosszabb. Ilyenkor az idő ólomlábakon vánszorog, ha nincs mivel elfoglalnom magamat, előtör belőlem a hiányérzet, a telefonomat nézem, vagy az interneten vagyok. Mindenhol Őt keresem. Folyamatosan az jár a fejemben, vajon mit csinálhat éppen? Dolgozik, vagy pihenőt tart? Vajon ő is épp rám gondol, és az együtt töltött perceinkre? Ő is felidézi magában a közös emlékeinket, és ebből merít erőt? Vajon neki is olyan pokolian hiányzok, mint ő nekem?
Általában csak fekszek az ágyon, és a semmitmondó plafont bámulom, és agyalok. Sokszor, akkora mértékben eluralkodik rajtam a magányosság érzése, hogy már összeesküvés elméleteket gyártok, és a legrosszabb dolgokra gondolok. Talán nem is hiányzom neki? Miért nem hív? Hát elfelejtett?
És csak tovább és tovább csűröm-csavarom a dolgokat, míg olyan szintre nem jutok, hogy elsírom magam...és ez az a pillanat, amikor valaki jön, és kíméletlenül kirángat ebből a képtelen állapotból. Ez valaki pedig nem más, mint Marcus. Őszintén mondhatom, rengeteget köszönhetek neki, már ez alatt a pár nap alatt is. A lelkemre kötötte, hogy bármire szükségem van, azonnal hívjam, még akkor is, ha épp valami hülyeség jut eszembe, vagy ha csak beszélgetni szeretnék. Egyszer történt, hogy már a torkomat szorongatta a sírás, felhívtam, ő pedig azonnal leszűrte, hogy valami nincsen rendben, és negyed órán belül itt volt, hogy elterelje a gondolataimat, és kicsit felvidítson. Azóta minden egyes nap ő keres, hogy megbizonyosodjon róla, jól vagyok. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki, amiért így törődik velem. Szegény apa már azt a kevés haját tépi miattam, mert egyszer, amikor az érzelmi hullámvasút legalján voltam, megpróbált segíteni, én pedig leüvöltöttem a fejét, majd egy tál müzlivel felrohantam a szobámba, aztán fél óra múlva az ölébe bújva néztük a tévét együtt. Nem csodálom, ha már nem mer hozzám szólni néha, hiszen sosem tudhatja, milyen passzban vagyok. Ezt Marcustól tudom, hogy apa átadta neki a lelkem ápolásának a feladatát, mondván "Te fiatalabb vagy, érted a hiszti-nyelvet, amihez én már öreg vagyok." Persze, ettől függetlenül minden nap érdeklődik a hogylétem felől, és sokat beszélgetünk, ha épp látja rajtam, hogy mosolygok, viszont ha búskomor arccal kísértek a házban, akár egy szellem, jobbnak látja, ha nem szól hozzám.
Ez volt a kettős életem fájdalmasabb oldala, amivel szemben áll az, amikor táncpróbákon vagyok, vagy külön gyakorolok.
Amikor táncolok, úgy érzem, újra szárnyalok. Tudom, hogy régen is így éreztem magam, amikor táncoltam, és ez hatalmas öröm nekem, hogy még mindig ezt váltja ki belőlem a tánc. Ilyenkor nincs időm elmélkedni, nem gondolok a magányra, az agyam automatikusan kikapcsol, a testem pedig turbó üzemmódra vált, így mozgom végig a sokszor több, mint három óra hosszát.
Az elején tartottam a táncpartnereimtől, de három napba telt, és beilleszkedtem. Szinte mindenkivel beszéltem már pár szót, és meg kell mondjam, mind igen szimpatikusak. Kedvesen fogadtak, és ha látják, hogy valami még nem megy, rögtön segítenek, nem pedig leordítanak.
Már egyedül megyek a próbákra, legtöbbször Jeremyvel találkozunk előtte, mivel ő egy pár megállóval utánam száll fel a buszra, majd próbák után együtt is megyünk hazafelé. Eddig vele a legjobb a kapcsolatom, rengeteget beszélgetünk, és mindig megnevettet valamivel, mert folyamatosan hülyéskedik. Tegnap például a próbán annyira produkálta magát, és túljátszott egy mozdulatot, hogy már összegörnyedve röhögtem rajta, mire Jack kiküldött mindkettőnket a folyosóra. "Általában nem szoktam ezt a fegyelmezési módot alkalmazni, de ti ketten, lehetetlenek vagytok."-dohogott Jack, miközben mi kimentünk a folyosóra, lenyugodni. Szeretek Jeremyvel lenni, mert még nem igazán ismerem, viszont a kisugárzása abszolút pozitív, és ő az, aki a kezdetektől nyitott volt felém, ezért szeretném, ha minél jobb lenne a kapcsoltunk.
Jackkel is kifejezetten jól kijövünk, szinte mindig egyetértünk, és bár a próbái olyan kemények, hogy majd kiköpöm a tüdőmet, mégis megéri, mert valami szenzációs, amit alkotunk. Mikor előadunk valamit, csak nézem magunkat a tükörben, és szinte el sem hiszem, hogy ezek mi vagyunk, nem egy amerikai táncos filmből kiszedett jelenet.
Valahogy megint azt kezdem érezni, hogy beindultak a dolgaim, és az életem a helyes vágányra terelődik. Most, per pillanat úgy érzem, minden lehetséges, és nincs olyan, hogy lehetetlen...
-Azt a rohadt...-rogytunk le a padlóra Jeremyvel, mindketten az ásványvizes flakon után kapva. A próba kezdete óta most először volt még csak pihenő, pedig már több, mint másfél órája megállás nélkül mozgunk.
-Szerintem Jack tuti beszívott.-mondta lihegve Jeremy, miközben nagyot húzott a vizéből.
-Honnan veszed?-kérdeztem, hanyatt feküdve a hűs padlón, mely olyan jól esett tűzforró testemnek.
-Másfél óra folyamatos mozgás...biztosan nem érzékeli sem a teret, sem az időt, valami másik dimenzióba csúszhatott át, mert ez egy normális embert szó szerint a padlóra küld.-fortyogott, mire röhögve ráztam meg a fejem, és a térdébe kapaszkodva vonszoltam fel magam a földről.
-Na mi történt, a nagy táncos nem bírja, ha megdolgoztatják?-vontam fel a szemöldökömet kihívón, mire Jeremy gúnyos vigyorra húzta a száját.
-Bocsánat, úrnőm, hogy valaki nem olyan duracell nyúl, mint egyesek.-vágott vissza, mire játékosan eltátottam a számat.
-Duracell nyúl? Te bolond vagy!-csóváltam a fejem nevetve.
-Ó, dehogyis! Te ha kell, még megállás nélkül is képes lennél körbefutni a Temzét, olyan energiabomba rejtőzik benned, csak a kérdés-hajolt hozzám közelebb-, hogy mikor robban.-súgta a fülembe, mire belebokszoltam a combjába, és mindketten felnevettünk.
-Rendben, emberek, eddig nagyon szép munka, nagyon jól haladunk.-harsant fel Jack reszelős hangja. Neki sosem kellett kiabálni, elég volt csak megszólalnia, mindenki azonnal ránézett. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy tekintély.
-Holnap van a fellépés napja, és a koreográfia még mindig nem az igazi egy-két helyen, ezért az lenne, hogy holnap délelőtt másfél órával meghosszabbítjuk a próbát, tehát annyival tovább maradnánk. Elvárom mindenkitől, hogy maradjon, és úgy intézze a dolgait, hogy az a másfél óra ne ütközzön bele semmilyen más programba.
-Jack, én csak egy órát tudok tovább maradni, mert megyek fodrászhoz, és időpontom van.-szólalt fel Sam, Jack pedig egy nagyot sóhajtott, és tekintetét az égnek emelte.
-Sam, megmondtam, hogy mindenkitől elvárom, hogy végig jelen legyen...-nézett a szemébe jelentőségteljesen, de úgy látszik Samet ez nem hatotta meg. Ugyanolyan lazán állt a bordásfalnak dőlve, és ujjai között az üvegét forgatta.
-Jack, ne haragudj, de már nem tudom visszamondani.-rázta a fejét.-Nekem megy az egész tánc, mindenhol a helyén van minden, vagy mondd, ha nem, és akkor maradok.-közölte Jackkel magabiztosan.
-De, de minden rendben van.-adta fel Jack.-Nem bánom, menjél akkor fodrászhoz, de ezután kérem, hogy minden próbán legyél itt végig, mert ez a csapat érdeke.
-Úgy lesz.-bólintott határozottan, majd peckes léptekkel kivonult az ajtón, lófarokba fogott vörös haja táncot járva lobogott utána. Nem tudom miért, megkönnyebbülés futott végig rajtam, amikor kilépett az ajtón. Sam az a lány, akit még három nap elteltével sem sikerült megkedvelnem. Igazából, ennyi idő alatt nem lehet kialakítani rendes kapcsolatokat, de ez a pár nap arra pont elég, hogy feltérképezd a terepet, és tudd, ki az, akivel lehet beszélgetni, és ki az, akitől jobb, ha távol tartod magad. Sam az utóbbi kategóriába tartozik. Még nemigen találkoztam ilyen lánnyal, akinek ekkora lenne az önbecsülése, és aki ekkora magabiztossággal rendelkezik, mint ő. Bár azt meg kell hagyni, akit ilyen adottságokkal áldottak meg, annak van oka a büszkeségre. Amellett, hogy a csapat egyik legjobb táncosa, rendkívüli testi adottságokkal is büszkélkedhet. Vörös haj, kontrasztban a smaragdzöld szemekkel, amihez társul a hamvas, hibátlan bőr, hosszú, kecses lábak, szélesebb csípő, és keskeny derék, nem beszélve arról, hogy mellben is igen dinamikus. Első ránézésre lenyűgözi az embert a szépsége, de az a fura csillogás a szemében mégis visszatartja, hogy közelebb merészkedjen hozzá.
-Jólvan, emberek, remélem senki másnak nincs elfoglaltsága holnapra, mert nyakunkon van a fellépés, és olyan nincs, hogy nem klappol minden, világos?-nézett végig a társaságon szigorú tekintettel, persze senki nem mert ellenkezni.
-Rám utalt.-súgtam Jeremy fülébe, aki megilletődött fejet vágott.-A koreográfiával kapcsolatban. Nekem nem megy még rendesen.-fejtettem ki bővebben, Jeremy pedig fújtatva megrázta a fejét.
-Ugyan már! Te vagy az egyik, akinek a legjobban megy...-nézett a szemembe.-Pedig csak négy próbán voltál eddig...négyen!-nyomta négy ujját az arcomba, mire röhögve toltam arrébb a kezét.
-Jó, értem.-nevettem.-De akkor is, előfordul, hogy még itt-ott elhibázom a lépést.
-Hol?
-Hát, van ez a rész.-pattantam fel a földről, és bemutattam azt a részt, ahol rendszerint másfelé lépek, és kiesek az ütemből.-Itt sosem tudom merre kell mozdulnom. Jeremy karba tett kézzel figyelte, mit csinálok, majd óvatos félmosollyal az arcán odalépett hozzám.
-Azért rontod el, mert kettő helyett csak egyet lépsz jobbra, és utána lököd magad vissza.-mutatott rá a hibámra.-Nézd, így kell. Na, most együtt, egy, két, há, és jobbra kettő-hullám-lök.-csináltuk együtt a lépést, és így már nem is rontottam el, hanem pont kijött.-Na, megy ez, látod!-dicsért meg Jeremy egy kedves mosoly kíséretében, mire én is visszamosolyogtam rá.
-Köszi, hogy megmutattad. Remélem nem fogom már ezek után eltéveszteni.
-Azt én is remélem.-szólt közbe egy éles hang, mire mindketten hátrafordultunk. Hát persze, hogy Sam állt mögöttünk karba font kezekkel, és engem szuggerált.
-Ha mégis van még valami, amit nem tudsz, szólj, és megmutatom. Bár, úgy látom, már akadt egy pót-oktatód.-tette hozzá fölényesen, majd Jeremyre pillantott, aki faarccal bámult maga elé.-Senki nem szeretné, ha már az első fellépésen hibáznál.-mondta közelebb lépve, az ajkán furcsa, gunyoros mosollyal. Nagyot nyeltem, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat.
-Nem fogok, abban biztos lehetsz.-válaszoltam olyan határozottan, ami csak tőlem telt. Sam egy utolsó pillantást vetett rám, majd sarkon fordult, és elviharzott tőlünk. Ledermedve fordultam újra Jeremyvel szembe, és hirtelen megrázkódtam.
-Ettől a csajtól a hideg futkos a hátamon.-ráztam meg a fejemet.
-Ne is törődj vele.-legyintett Jeremy.-Kicsit többet képzel magáról, mint ami valójában.
-Erre magamtól is rájöttem.-feleltem, majd az ajtó felé néztem, amin épp Jack lépett be, egyenesen a magnóhoz menve.
-Kezdés!-kiáltotta el magát, mire egy nyűgös sóhaj sepert végig a termen, majd mindenki beállt a szokásos helyére, majd pillanatokon belül a hangfalakból felharsant a zene, Jack beszámolt, és a padló hirtelen dörrent fel a lépéseink súlyától.
Már negyedjére próbáltuk el egymás után a táncot, egyhuzamban, és mind a négyszer hibátlanul csináltam végig. Jeremynek hála, már azt az egy lépést sem tévesztem el, így már majdnem tökéletes az egész, kivéve egy valamit.
-Jeremy, az isten szerelmére, fogd már meg rendesen Lizziet, mert ha ilyen lazán tartod, szerencsétlen lány elrepül a terem másik végébe!-szidta meg Jack Jeremyt, aki csak egy mélyet sóhajtott, és a fejét vakarta. Való igaz, hogy annál a résznél, amikor néhány lányt felemelnek a fiúk, majd visszahúznak, és ellöknek balra, miközben a derekunknál fogva tartanak, Jeremy szinte alig ér hozzám, nem tart rendesen a levegőben, és a derekamat sem fogja elég erősen. Így nem tudjuk megcsinálni pontosan a lépést.
-Na, Jeremy, embereld meg magadat, mert ez nem az a teljesítmény, amit tőled elvárok.-fenyítette meg a mutatóujjával, majd sarkon fordult, és újra  magnóhoz ment. Észrevétlenül közelebb csusszantam Jeremyhez.
-Mondd, ha nehéz vagyok, mert akkor beiktatok egy egész esti edzést, hogy holnapra leadjak pár kilót.-mondtam halkan Jeremynek, aki nevetésben tört ki.
-A lelkemre venném, ha miattam nem tudnád kipihenni magadat.-felelte nagyokat pislogva rám.
-Akkor mi a baj? Én is érzem, hogy valamiért nem tartasz meg rendesen.-kérdeztem lényegre törően. Jeremy mély levegőt vett, majd egy pillanatra elfordította a fejét, végül visszanézett rám, egyenesen a szemembe.
-Semmi baj nincsen.-rázta meg a fejét, tiltakozóan.-Innentől erősen foglak fogni, rendben?-mondta, nekem pedig olyan érzésem támadt, hogy nem ez volt az, amit valójában mondani akart.
-Csak csináld úgy, ahogy azt kell.-válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében, mire Jeremy feszesen bólintott, majd visszaálltunk a helyünkre a következő próbára.
Érdekes módon, most már egyikünk sem hibázott el semmit, Jeremy pedig annál a résznél olyan erősen tartott, hogy hiba nélkül megcsináltuk a lépést, sőt, a lábamat olyan magasra tudtam lendíteni, mint eddig még egyszer sem. Kizárt, hogy itt az erővel legyen a baj, hiszen Jeremy rendkívül jó fizikumban van, olyan könnyedén tartott, és emelt fel, akár egy tollpihét. Valami van a háttérben, amiről nem tudok. Tisztában vagyok vele, hogy négy nap alatt nem lehet két idegen emberből legjobb barát, és már ennek is örüljek, hogy egyáltalán így be tudtam illeszkedni, de valamiért mégis idegesít, hogy valamit titkol, ez tisztán látszik. Talán, egyszer majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Megvan az oka, hogy eddig miért nem mondta, talán nem is rám tartozik...talán tényleg semmi közöm hozzá. Jeremy a táncpartnerem, és egy kedves ismerősöm, és esetleg, egyszer barátok is leszünk. Én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Szeretném, ha mindenkivel jó lenne a kapcsolatom...mindenkivel, akik közé Sam is beletartozik. Kétség kívül ő a legkeményebb dió közülük, és fogalmam sincs, valaha leszünk-e barátok, vagy akár kedves ismerősök is. Egy biztos, hogy mit nem akarok. Újabb ellenségeket. Azokra aztán végképp nincs szükségem.
Kifulladva rogytunk le a padlóra, én csukott szemmel próbáltam meg lelassítani a szívverésemet, és visszanyerni a lélegzetemet. Jack iszonyatosan megdolgoztatott minket, és csak most láttam, hogy a szokásos nyolc óra helyett már háromnegyed kilenc is elmúlt. Én személy szerint fel voltam rá készülve, hogy a fellépés miatt tovább leszünk majd, és nem tévedtem. A legjobb, hogy nem tudom, mikor megy busz ilyenkor, de majd megkérdezem Jeremyt. Teljesen kipurcantam, teljesen biztos, hogy itt, helyben el tudnék aludni a terem közepén. Nincs erőm felkelni, lefürödni pedig végképp nem. Viszont mégis erőt kell vennem magamon, mert itt nem maradhatok.
Miután nyűglődve, de sikerült felküzdenem magam a földről, és át tudtam öltözni, már nem sokan voltak a teremben rajtam, és Jeremyn kívül csak Jack, és még pár ember egyeztetett a holnappal kapcsolatban. Nyögve vettem fel a táskámat a vállamra, majd a nyakamba tekerve a sálamat az ajtó felé mentem.
-További szép estét mindenkinek!-köszöntem oda Jackéknek.
-Sziasztok, holnap délelőtt kilenckor találkozunk!-intett vissza Jack, majd Jeremyvel elindultunk lefelé a szűk lépcsőn. Minden egyes lépcsőfokot kész kínszenvedés volt megtenni, a lábaim remegtek, olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnének alólam.
Az egyik fordulónál véletlen megcsúszott a lábam, és csak egy hajszálra voltam attól, hogy lebukfencezzek, hacsak Jeremy nem kapja el a karom, és tart meg.
-Hé, jól vagy?-kérdezte fennhangon, miután megbizonyosodott róla, hogy meg tudok állni a lábamon.
-Persze, csak nagyon elfáradtam, ilyenkor előfordul, hogy egy ronccsá válok.-legyintettem jelentéktelenül, Jeremy azonban összevont szemöldökkel szuggerált. Egy mosolyt küldtem felé, mire úgy látszott, kicsit megenyhült, majd tovább haladtunk lefelé.
Kilépve a nagy ajtón azonnal megcsapott az esti hűvös levegő, keveredve az autók kipufogójának füstjével. Az utcai lámpák katonás sorrendben álltak egymás mellett, végig az út mentén, fényt adva a sötét éjszakába. A hangok ugyanolyan intenzívek voltak, mint napközben, ugyanúgy a kocsik zajától volt hangos az utca, néha-néha felharsanó dudaszóval. A járdákon kisebb csoportokba tömörülve bulizni induló fiatalok voltak, felszabadultan nevettek, és beszélgettek egymással, sokszor igen magas hangerőn. Oldalra fordulva hirtelen Samet, és még egy lányt láttam meg állni, akik egy pillanatra szintén ránk néztek. Sötét volt, így nem tudtam kivenni a tekintetükből, hogyan vajon mire is gondolhatnak.
-Jön valaki érted?-szólalt meg Jeremy a kapucnija alól. Megráztam a fejem.
-Te hanyas busszal mész?
-Kocsival vagyok.-emelte fel a kezében levő kulcsot, mire egy kisebb pánik tört rám.
-Ha gondolod, elvihetlek hazáig.-ajánlotta kedvesen.
-Nem, nem szükséges, majd buszozok, csak abban segíts, hogy melyik áll meg az én megállómnál.-utasítottam vissza az ajánlatát, mert azt azért csak nem várhatom el, hogy hazafuvarozzon.
-Biztosan ne vigyelek el? Lizzie, én tényleg szívesen elviszlek.-győzködött tovább, mire csak halványan elmosolyodtam.
-Tényleg nem kell, köszi. Megmondod, melyik busz lesz az enyém?-kérdeztem, mire Jeremy sóhajtott egyet, majd az órájára pillantott.
-A 9:20-as megáll ott.-mondta. Addig még van tíz perc.
-Oké, köszönöm szépen. Akkor, majd holnap találkozunk. Szia!-biccentettem, majd elindultam a megálló felé.
-Hé, ha már nem engedted, hogy hazavigyelek, legalább a buszt had várjam meg veled. Netán, ha mégsem jönne, akkor se maradj itt.-pattant oda mellém, miután bevágta a cuccait a kocsija első ülésére. Ebben a fekete kapucnis pulcsiban úgy nézett ki, mint egy  rossz maffiózó, viszont ha az arcára nézek, inkább egy kisfiút látok. Furcsa összeállítás. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, amit pechemre észre is vett.
-Mit mosolyogsz?-kérdezte bársonyos hangon.
-Csak azon, hogy olyan vagy, mint egy maffiózó ezzel a kapucnival a fejeden.-nevettem fel halkan, majd a fejéhez nyúltam, és még jobban belehúztam az arcába.
-Ez aljas volt.-nézett a szemembe tettetett sértődöttséggel, mire újból felnevettem. Mögöttünk hirtelen nevetés harsant fel, hátra fordulva Sam, és a másik lány karba tett kézzel, flegmán tapasztották ránk a szemüket.
-Mi a franc bajuk van velem?-fordultam vissza előre, és a pillanatnyi jókedvem azonnal tovaszállt.
-Mondtam már, ne foglalkozz vele, nem éri meg.-mondta Jeremy kemény hangon, mire csak a szememet forgattam.
-De hiszen nem is csináltam neki semmit...nem értem, miért öl meg magával a tekintetével. Látszik rajta, hogy legszívesebben a pokolba kívánna, csak tudnám, miért.-tártam szét a kezem tanácstalanul, majd felpillantottam Jeremyre, aki merev arccal bámult maga elé, majd mikor észrevette, hogy nézem, ő is rám nézett, és gyorsan elmosolyodott. Időközben a megállóhoz értünk, ahol rajtunk kívül még jó pár ember várt a buszra. A táblának dőltem fáradtan, fejemet a hideg fémhez érintve. Jól esett sajgó fejemnek ez a kis hideg. Egy nagy sóhaj után Jeremyre néztem, akivel összeakadt a tekintetünk. Félre billentett fejjel, félmosollyal az arcán pásztázott, még az után is, hogy látta, nézem. Egy kicsit zavarba hozott ezzel, így igyekeztem másfelé nézelődni, nem őrá.
-Biztos ne vigyelek haza kocsival?-kérdezte váratlanul, kedves hangon.-Mindjárt állva elalszol, olyan fáradt vagy.
-Nem kell, tényleg, haza tudok buszozni, meg ehhez is hozzá kell szoknom.-vontam meg a vállam, Jeremy pedig halkan felnevetett.
-Nagyon makacs tudsz lenni.
-Az is vagyok.-vágtam rá, mire felhorkant, és mosolyogva megrázta a fejét. A sarkon hirtelen feltűnt a piros buszunk, mire az emberek mozgolódni kezdtek, és előre tolakodni, hogy minél hamarabb felszállhassanak. Ellöktem magam a táblától, és egy lépéssel közelebb mentem a tömeghez, mikor valaki hátulról erőset taszított rajtam, nekilökve ezzel Jeremynek. A mellkasa akadályozott meg abban, hogy hatalmasat puffanjak, és a tömeg lába alatt kössek ki. Már fel sem mertem nézni Jeremyre, ezen a nap már másodjára ment meg az eséstől.
-Csak egyszer érjek haza.-sutyorogtam, miközben elhúzódtam a mellkasától, és végül felpillantottam rá.
-Vigyázz hazafelé az úton. Azért próbálj meg életben maradni, míg hazaérsz.-mosolygott, majd ellépett előlem, hogy fel tudjak szállni.
-Jó legyél, holnap találkozunk. Vezess óvatosan! Szia!-integettem neki a lépcsőről, Jeremy pedig zsebre tett kézzel állt előttem, egészen addig, míg helyet nem foglaltam.
A busz tele volt későn hazajáró, fáradt emberekkel, akiken mind látszott, hogy végigdolgozták a napot. A hátsó ajtó mögötti második ülésre ültem le, egy idős hölgy mellé. Elővettem az iPod-omat, és elindítva a zenét vártam, hogy a busz elinduljon.
Útközben az ablakból hirtelen észrevettem Samet, és Jeremyt, amint egy fekete kocsi előtt álltak, Jeremy a kocsinak dőlve, Sam pedig előtte nem sokkal zsebre dugott kezekkel. Hát, ez érdekes. Vajon mi lehet a közös témájuk, és Jeremy miért beszél Sammel, mikor nekem azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele? Végül is, semmi közöm hozzá, csak furcsa. Talán egy újabb titok, amiről nem kell tudnom.
Éreztem, hogy a szemhéjam egyre nehezebb és nehezebb lesz, néha megengedtem, hogy egy kicsikét lecsukódjanak, de minden perc után kinyitottam őket, mert nem hiányzott egy elalvás, hogy aztán Isten tudja hova keveredjek el.
Egy különös érzés kóválygott bennem, és rántotta görcsbe a gyomromat egész út alatt. Végig úgy éreztem, mintha valaki engem figyelne, de nem mertem hátranézni. Kivert a víz, mire az én megállómhoz értünk, mikor a busz ajtaja kinyitódott, mint akit puskából lőttek ki, olyan sebességgel száguldottam le a lépcsőn, és sietve szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb a biztonságot nyújtó otthonomhoz érjek. Miután loholtam vagy öt percig, csak akkor mertem hátranézni, hogy követ-e valaki, de az utcán egy lélek sem volt mögöttem. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, de azért ugyanúgy sietve tettem meg azt a pár métert még a házig.
Belépve az előszobába elöntött a nyugalom érzése. A táskámat a földre hajítva indultam fel az emeletre, hogy köszönjek apáéknak.
-Szia!-nyitottam be apa szobájába, aki szokásos módon a laptopja előtt ült, érkezésemre pedig mosolyogva állt fel a székből, és ölelt magához.
-Azt hittem, már sosem érsz haza.-simított végig a hátamon.-Hű, nagyon fáradtnak tűnsz. Milyen volt a próba?-érdeklődött, miközben én háttal a kanapéra vetődtem.
-Iszonyatosan fárasztó volt, de legalább már tudom a koreográfiát. Holnap délelőtt lesz a főpróba, szóval, szerintem ma hamar megyek aludni, mert holnap este meg a fellépés lesz, és nem akarom elrontani.-válaszoltam megdörzsölve a szemem.-A házzal mi újság?
-A hétvégére ideér minden, szóval, hétfőre már be is tudjuk rendezni. A festők ma végeztek, és nagyon szép munkát végeztek.
-Na, az nagyon jó. Mikor költöztök át?
-Ha minden igaz, kedd este már ott alszunk.-mosolygott apa, majd odalépett hozzám, és gyengéden végigsimított a fejemen.-Menj aludni, hercegnőm, mert tényleg nagyon álmos vagy. Jóéjt!-nyomott egy puszit a fejemre, majd visszahúztam még egy ölelésre, mire mindketten elmosolyodtunk.
Felküzdöttem magam a kanapéról, majd átcsoszogtam Melanie szobájába. Az ajtón keresztül hallottam, hogy szól a tévé, így egy kopogás után benyitottam. Húgom a laptopja előtt ült, és elmosolyodott, mikor beléptem.
-Elég szarul nézel ki.-üdvözölt kedvesen, az ő szokásos stílusában.
-Köszönöm hugicám, ilyenkor érzem ám, hogy szeretsz.
-Nincs mit, nővérkém.-vont vállat Melanie kuncogva, majd itt is, mint apánál, lerogytam az ágyára.-Látom nem kicsit vagy kifáradva.
-Ezt jól látod.-dünnyögtem az arcomat egy párnába nyomva.
-Na, akkor mutatok valamit, amitől garantáltan visszajön az életkedved.-mondta Melanie, mire kíváncsian emeltem fel a fejem. A laptopján pötyögött valamit, majd elégedett vigyorral az arcán fordította felém a képernyőt. Melanienak igaza volt. A szemeim azonnal kikerekedtek, és megrázva a fejem feltornáztam magam ülő helyzetbe, szájamra pedig kaján vigyor húzódott, és azonnal elfelejtettem, hogy miért is vagyok épp álmos. A képek, amik egymás után villantak fel diavetítésben mosolyt csaltak az arcomra. Ábrándozva néztem a Róla készült képeket, és nemcsak a fáradtságom szállt el, hanem a szívem is hevesebben kezdett el dobogni a mellkasom ellen.
-Ez-ezek mikori képek?-kérdeztem Melaniet, teljes hatás alatt.
-Ma délutániak.-felelte a húgom kiélvezve, hogy sikerült ledöbbentenie. Jók, igaz?-bökött meg vigyorogva, mire csak bambán bólintottam.
-Nem gyengén jók.-helyeseltem szemeimmel közben folyamatosan a képernyőre tapadva. Egy nagy csomó kép következett egymás után, szinte mind Niallről, amik ma délután készültek. Éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, ahogyan a képeket néztem. Be kell valljam, piszkosul szexi volt rajtuk, pedig csak az utcán készült lesifotók, és a rajongókkal csinált képek voltak. Percekig merültem el a képek nyújtotta gyönyörben, majd amilyen gyorsan kerültem ebbe az örömmel teli állapotba, olyan hirtelen lombozódtam le. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egy tenger választ el tőle, és ki tudja, hány mérföld. Én itt vagyok, ő pedig máshol, távol tőlem. Nem érezhetem az illatát, érintését a bőrömön, nem láthatom a gyönyörű, kék szemeit, melyek olyan csodálattal néznek rám minden egyes pillanatban, hogy úgy érzem, hercegnő vagyok. Nem hallhatom bársonyos hangját, ami mindig megnyugtat. Tudom, hogy ma éjszaka nem a karjaiban fog rám lelni az álom, és nem fogom érezni, hogy ujjaival apró köröket rajzol a karomra. Nem fog édes dolgokat suttogni a fülembe, és nem fogom érezni gyengéd csókjait a számon. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, és a torkomat szorongatni kezdte egy gombóc. Jézusom, hogy nekem mennyire hiányzik ez a szőke angyal...
-Na, most mondd, hogy nem dobtam fel az estédet!-szakította félbe a gondolataimat Melanie lelkes, büszke hangon. Egy halvány mosoly kúszott az arcomra, majd eltoltam magam elől a laptopot.
-De, feldobtad.-bólintottam, csak hogy a húgomnak legyen valami sikerélménye.-Na, én megyek aludni, mert mindjárt összeesek. Jóéjt, és ne maradj fent sokáig!-másztam le az ágyról.
-Majd én tudom, meddig maradok fent.-közölte, és akkor nem éreztem magamban annyi erőt, hogy vitába szálljak vele.-Jóéjt neked is, Lizzie!
Miután lezuhanyoztam, hullaként estem bele az ágyamba. A hold fénye kecsesen kúszott be a két függöny között, pont rávilágítva az arcomra. Már arra is képtelen voltam, hogy felkeljek, és elhúzzam. A takaró alá bújva szippantottam be a még megmaradt, Niall-illatot. Kinyújtottam magam mellé a karomat, de sajnos hiába. Az ágy üres, és hideg volt mellettem. Fáradtan nyögtem fel, majd a másik oldalamra fordultam, de úgy sem volt jó. Sehogy nem volt jó. Végső elkeseredettségemben előkotortam a telefonom a párnám alól, és vaksin, a félhomályban bepötyögtem egy üzenetet.
"Iszonyúan fáradt vagyok. Holnap lesz a fellépésünk. Remélem, a te napod valamivel kíméletesebb volt, mint az enyém. Nagyon hiányzol! Szeretlek! xoxo"-miután lenyomtam a küldés gombot újból visszafeküdtem a párnára, mert nem igazán számítottam rá, hogy fog rá válasz érkezni. Mégis, alig pár percen belül a mobilom csipogni kezdett. Nagyot dobbant a szívem, miközben kihalásztam a párna alól, és megnyitottam a bejövő üzenetet.
"Nemrég lett vége a koncertnek. Teljesen kivagyok, együtt érzek veled. Louis rendesen kitett magáért, fellocsolta az egész színpadot, én meg hatalmasat estem, szóval, most sajog a hátsóm. Eszméletlenül hiányzol, gyönyörűm. Számolom a napokat, mikor láthatlak újra. Aludj jól, és sok sikert holnapra! Sajnálom, hogy nem lehetek ott, de tudom, hogy aratni fogsz. Szeretlek! xx N."
Akármilyen kimerült, és nyűgös voltam az előbb, ez a pár sor megdobogtatta a szívemet. Bárgyú vigyorral az arcomon szorítottam a mellkasomra a telefonomat, úgy feküdtem vissza, szemben a plafonnal.
Tehát ő is gondol rám, és nem csak nekem szenvedés ez az idő, amit külön töltünk. Mit számít a távolság, ha szeret? Mit meg nem adnék azért, ha most itt lehetne...Még három hét.