(II./42.) A dolgok ennél jobban már nem is alakulhatnának...

Sziasztook! :))
EL SEM HISZEM, HOGY TÚL VAGYUNK A 100 FELIRATKOZÓN, ÓÓÓ TE JÓ ÉG!! :D
Reakcióm, amikor megláttam, hogy már 102 olvasóm van: http://data1.whicdn.com/images/43332699/tumblr_m3abnkkMVQ1r6fge6_large.gif
Hihetetlenül, rettentően, eszméletlenül köszönöm nektek, hogy ennyien vagytok, de komolyan! Eddig csak álmodni mertem róla, hogy nekem valaha több olvasóm lesz, mint 100, szóval...egy álmomat váltottátok valóra! :) Köszönöm!♥
Remélem, hogy nem fogtok csalódni bennem, (ha eddig még nem tettétek), és ezek után sem. :)
Megkezdődött az iskola is, és eddig nagyon szeretem, kivéve, hogy mi vagyunk az "új hús", szóval egész nap ki sem merünk mozdulni a folyosóról, de idővel majd jobb lesz ez...:D Remélem nektek is elviselhető az új év, kitartást mindenkinek, és akik most nyolcadikosok, azoknak üzenném, hogy élvezzétek ki minden egyes percét, mert én már most visszasírom az általánost! :))
Sok puszi nektek, és mindenki ölelek: Dóri :*
ui.:Ha van időtök, hallgassátok meg ezt a zenét, mert nekem egyik nagy kedvencem! :)
Ajánlott zene:5 Seconds of Summer - Beside you

A belépőm igazán hatásosra sikeredett.
Lihegve, csurom vizesen estem be a fotocellás ajtón, majd a térdemre támaszkodva próbáltam meg rendezni a légzésem, mialatt egy csinos kis tócsát hagytam magam alatt. Pár pillanat után néztem csak fel, majd vettem le a kapucnit a fejemről, ám megtorpantam. A recepciónál ülő szőke, bubifrizurájú nő, és a a hallban levő még három személy mind egy emberként fordult felém, tekintetüket rám szegezve mérlegelték magukban, hogy ki lehet az az állat, ki a zuhogó esőből úgy esik be az ajtón, mintha épp a maraton célvonalát szakítaná el, nem mellesleg kétszer akkora, citromsárga esőkabátot visel, és azzal harmonizáló fekete bakancsot. Igen, megértettem a bámulásukat.
Immár visszafogottabb léptekkel haladtam a recepció felé, lassú, komótos léptekkel, de sajnos így sem úsztam meg azt a kínos helyzetet, hogy a víztől tocsogó cipőm cuppogó hangot adott ki, miközben lépkedtem. Most már nemcsak bámultak, hanem a szemöldöküket s felvonták. Nem volt égő, csak éppen rohadt gáz.
Miközben a pult felé sétáltam, az alatt sikerült felmérnem a helyiség nagyságát, és felszereltségét, ami pedig nekem okozott meglepetést. Letisztult, sima vonások a hófehér falakon, csak egy-egy absztrakt festmény lógott a falon, fekete keretben, ami tökéletes kontrasztot alkotott a fekete íróasztallal, bőrfotelekkel, és az üvegasztal lábával. Ki más műve lehet ez, mint Marcusé? Megszállott fekete-fehér rajongó. Ez a kedvenc kompozíciója, erre akkor jöttem rá, amikor a házban az összes szobát hasonlóra szerette volna berendezni.
Időközben a recepcióhoz értem, és egy nem-vagyok-ám-zavarban mosolyt erőltettem magamra, mialatt mindenki engem nézett.
-Öhm, jó napot kívánok!-köszöntem szégyenlősen.
-Hölgyem.-biccentett a nő.-Segíthetek valamiben?-kérdezte tettetett udvariassággal, mire éreztem, hogy vörösödni kezdek.
-Marcus Benettet keresem. Meg tudja mondani, melyik iroda az övé?
-Marcus Benett.-ismételte a nő egy halvány fintorral az arcán, majd kattintott párat.-Egy nevet hadd kérjek.
-Nem voltam előre bejelentkezve.-tájékoztattam, mire a nő ajka o-t formált, és sóhajtott egyet.
-Akkor sajnálom, de Mr. Benett nem tudja fogadni önt.
-Az előbb beszéltem vele telefonon, és azt mondta, jöhetek.-mondtam magabiztosan, mire meglepett arcot vágott.
-Valóban?-vonta fel a szemöldökét, én pedig bólintottam.-Rendben, meglátom mit tehetek öné...
-Lizzie!-hangzott a nevem nem messziről, mire mindketten a hang irányába néztünk, és Marcust láttuk meg lesietni a lépcsőn.-Jézusom, mondtam, hogy elmegyek érted! Teljesen eláztál, meg fogsz fázni!-lépett mellém, majd aggodalmasan végignézett rajtam, és levetette velem az esőkabátomat, és azt a kezébe fogva ölelt fél kézzel magához. Én csak mosolyogtam a szokásos védelmező reakcióján, a szemem sarkából pedig láttam, hogy a szőke hajú csak a száját húzgálta.
-Köszönöm Rita, innen már átveszem.-biccentett neki kedvesen, aki csak peckesen bólintott, majd visszabújt a monitorja mögé.
Marcus fél kézzel magához ölelt, úgy haladtunk felfelé a lépcsőn, és végig egy hosszú, tágas folyosón.
-Ez a nő mindig ilyen rideg?-kérdeztem, mire Marcus kuncogni kezdett.
-Rita? Az év minden egyes napján.-felelte jókedvűen, majd kinyitott előttem egy ajtót, amire a Marcus Benett név volt írva.
-Szerintem szimpatikus vagy neki.-mondtam, miután beléptünk az irodájába.
-Igen, sajnos. Szerencsétlent mindig átlátszóbbnál átlátszóbb kifogásokkal pattintom le.-húzta el a száját, miközben felakasztotta az esőkabátomat a fogasra. Az iroda közepén álltam, és érdeklődve forogtam. Ugyanaz a kifinomult stílus, mint lent a hallban, és mindenhol máshol, amit Marcus tervez. Tágas, és fényes helyiség, ami a hatalmas ablakoknak volt köszönhető, amik egyenesen a városközpontra néztek. A sarokban egy íróasztal állt, roskadásig tömve papírokkal, és egy laptoppal, ami épp működésben volt.
-Hm, igazán szép iroda.-jegyeztem meg elismerően, Marcus pedig hálásan biccentett, majd az íróasztalnak dőlve keresztbe fonta a karját, és engem figyelt.
-Ne hozzak valahonnan egy törölközőt?-kérdezte félrebillentett fejjel, mire csak felemeltem a kezem, és a fejemet csóváltam.
-Nem, nem kell, köszi, majd megszárad magától, persze, ha téged nem zavar, hogy összecsöpögtetem a makulátlan padlódat.-mondtam csipkelődően.
-Majd szólok a személyzetnek, hogy nyalják tisztára, sőt, még felmosót se használjanak hozzá.-poénkodott, engem nevetésre késztetve.-Na, de mi az az életbevágóan fontos, amiért leküzdve az orkánt, idáig eljöttél?
-Tényleg, a lényeg.-csaptam a homlokomra, majd járkálni kezdtem, mint mindig, amikor magyarázok valamit.-Egy régi ismerősöm ráébresztett arra, hogy mivel érezhetném magamat újra teljesnek.
-Egy új cipővel?-vigyorgott.
-Nem, nem egy új cipővel.-ráztam a fejem.-Szóval, mint tudod én egy valamihez értek úgy igazából, az pedig a tánc. Mióta az eszemet tudom, táncolok, és talán ha még tovább fejleszteném magam, akár hasznom is lehet belőle.
-Hova akarsz kilyukadni?-ráncolta a homlokát értetlenül Marcus.
-Még régebben említetted, hogy van egy koreográfus ismerősöd, jól emlékszem?
-Ó, Jacky, persze, persze.-mosolyodott el.-Á, értem már.-világosodott meg.-Tehát azt szeretnéd, ha szólnék pár jó szót az érdekedben hogy hátha tud munkát adni.
-Így is mondhatjuk.-ingattam a fejem.-Nekem az is bőven elég lenne, ha tudna nekem mondani egy olyan tánccsoportot, ahova csatlakozhatnék. Megteszek érte mindent, betanulok akármilyen koreográfiát, megcsinálok minden próbát, csak vegyenek be valahova. 12 éves tapasztalat van a hátam mögött, kezdve a néptánccal, társastáncokkal, és modern táncokkal.-hadonásztam lelkesen, majd hirtelen nagy levegőt vettem.-Mit gondolsz, tudnál nekem segíteni egy kicsit?-haraptam be az ajkamat, és könyörgően néztem Marcus szemeibe. Az állát vakargatva töprengett, majd egy sóhaj után szelíden rám mosolygott.
-Meglátom, mit tehetek.-jelentette ki, majd a zsebéből előhalászta a mobilját, és tárcsázni kezdett. A levegő is megfagyott közöttünk, miközben hallgattuk a kicsengő búgó hangját.-Üdv, Jacky, itt Marcus.-szólt bele a kedélyesen a telefonba, majd felnevetett.-Minden okés, jól vagyok, és te?..Ennek szívből örülök...A tánccsoportod működik még?..Fantasztikus...Na figyelj csak, azért hívlak, mert van itt egy nagyon kedves lány, Lizzie Grey-emelte rám a tekintetét.-, aki amellett, hogy kedves, és csinos, fenomenálisan mozog. 12 éves tánctapasztalattal rendelkezik, saját, tánciskolai múlttal, és koreográfusi tudással...Igen, pontosan.-kuncogott.- Na, a helyzet az, hogy ez a lány most elég nagy bajban van, mert nem tudja hol kamatoztatni a tudását. Nemrég költözött ide Kaliforniából, és még nem talált olyan csoportot, ahova csatlakozhatna. Azzal a tiszteletbeli kérdéssel fordulnék hozzád, hogy akadna-e neki még egy hely a táncosaid között?-mondta ki a lényeget, majd bizakodó arccal rám nézett. A szétrobbanás határán voltam. Bár a ruha rajtam tocsogott a hideg víztől, én mégis úgy éreztem, mintha lángnyelvek nyaldosnák végig az egész testem, kezdve az arcomtól, egészen a lábujjaimig. A gyomrom liftezett, a szívem pedig vad ritmusra váltva ki akart ugrani a mellkasomból. Idegesen doboltam a lábammal, és gyűrögettem a pulcsim ujját, a válaszra várva. Marcus még egyszer rám nézet.
-Persze, tudom adni. Lizzie, Jacky beszélni szeretne veled.-nyújtotta át a készüléket, az én kezeim pedig ólomsúllyal nyúltak érte. A torkom csontszáraz volt, hirtelen kételkedtem benne, hogy meg tudok szólalni.
-Ha-haló.-nyögtem szerencsétlenül.
-Üdv, Lizzie! Jack Jones vagyok.-szólalt meg reszelős, de mégis vidám hangon.-Igazán nagy örömmel hallgattam, amit Marc barátom mesélt rólad. Valóban igaz az, amit elmondott, vagy csak túlzott, jó szokásához híven?
-Nem, nem túlzott, tényleg 12 éves táncolok, és volt már saját tánciskolám is, csak annak sajnos vége lett.
-Hát, ezt sajnálattal hallom. Szóval, a helyzet az, hogy piszok nagy szerencséd van.-közölte, én pedig nyeltem egyet szárazon.-Bár már összeállt a teljes csapat, az egyik táncosom elhagyott minket, mert áldott állapotba került, így megüresedett egy hely. Ha tényleg szeretnél táncolni, gyere el az egyik próbánkra, ahol megnézzük, mit tudsz, és ha megfelelőnek találunk, akkor semmi akadálya, hogy csatlakozz hozzánk.-mondta, én pedig hirtelen szárnyakat növesztettem, és úgy éreztem, semmi sem tud tovább a földön tartani.
-Persze, persze, hogy szeretnék.-bólogattam izgatottan.-Mikor menjek, és hova?
-Azt azért jó, ha tudod, hogy a mi próbáink nagyon kemények, és rendesen megdolgoztatják az embert. Heti ötször három óra hosszásak a próbák, plusz, ha valami nagy fellépésre készülünk, akkor még az is hozzácsapódik. Nem tudom, Marcus említette-e, hogy mi kikkel és hol dolgozunk, de ha nem, akkor elmondom. Alapvetően a Future nevű zenés-táncos tévéműsornak vagyunk a háttértáncosai, de volt már rá példa, hogy a csapatunk klipekben szerepelt, és színházakban is besegítünk, ezeken kívül még egyéb kulturális rendezvényekre szoktunk kapni meghívásokat. Sokan ismerik a Grenade tánccsapat nevét. Mit gondolsz, bírnád mindent?
-Semmi kétség efelől.-feleltem magabiztosan, és éreztem, hogy belül a vérem elérte végső forráspontját.
-Remek. Akkor mit szólnál, ha csatlakoznál a holnapi próbánkhoz? Délután öttől, nyolcig. Toll és papír van esetleg a közelben?-kérdezte, mire mint az őrült kezdtem el azok után kutatni.-Á, mindegy, hagyd, inkább add meg a számod, és elküldöm sms-ben, úgy biztos, hogy megmarad.
-Köszönöm.-mondtam, és tagadni sem tudtam volna, mennyire hálás vagyok.
-Szívesen. Mindenki megérdemel egy esélyt, nemigaz?
-De...mindenképp.-helyeseltem, majd lediktáltam a telefonszámomat, és elköszönve tőle bontottam a vonalat. Remegő kézzel emeltem el a fülemtől a mobilt, a mosolyom pedig egyre csak szélesebbre és szélesebbre húzódott. Ragyogó szemekkel néztem fel Marcusra, aki észlelte a veszélyt, és már épp készült befogni a fülét, és védekezni az örömujjongásom ellen, de késő volt. Egy őszinte, mélyről jövő kiáltással ugrottam a nyakába, és szorongattam meg az én életmentő barátomat.
-Jó, jó, Lizzie, tudom, hogy örülsz, te jó ég, összenyomsz!-nyögte, majd felröhögött, és ő is erősen magához ölelt.
-Annyira de annyira köszönöm!-hálálkodtam, tiszta szívből.-Míg élek az adósod leszek!
-Bolond, dehogy vagy az adósom. Én csak megtettem, ami tőlem telt.
-Jaj, ne szerénykedj már! Király vagy, Marcus! Imádlak!-adtam egy nagy, cuppanós puszit az arcára, mire viccből fintorgott egyet, és elhúzta a fejét.
-Khm..elnézést.-köszörülte meg valaki a torkát mögöttünk, mire ijedten összerezzenve eresztettem el Marcust. Az ajtóban egy középkorú férfi állt, egy köteg papírral a kezében, tekintete köztem és Marcus között ingázott.
-Miben lehetek a segítségedre, James?-kérdezte Marcus karba font kézzel.
-Csak hoztam egy kis papírmunkát. Elszámolás, pénzügyek, tudod, a szokásos.-lebegtette meg a papírokat, majd közelebb lépve átnyújtotta Marcusnak, miközben végig a szemébe nézett. Mikor átadta a papírokat, egy tizedmásodpercig felém pillantott, és a tekintetünk pont összetalálkozott. Félelmetes volt, ahogyan nézett, még a hideg is kirázott tőle.
-Köszönöm, még ma megcsinálom.-biccentett Marcus, ezzel távozásra sarkallva a férfit.
-Rendben. További szép napot, és jó munkát.-köszönt el, majd ugyanolyan kísérteties kimértséggel visszasétált az ajtóhoz, és halkan behúzta maga mögött.
-Te jó Isten...-rázkódtam meg.-Ki volt ez a hátborzongató alak?-fordultam Marcus felé, aki csak a tarkóját vakargatta.
-James Moriss, újságíró.
-Micsoda?-kerekedett el a szemem.-Újságíró? Mit keres egy újságíró itt ebben az épületben?
-Megosztjuk az irodákat, így kevesebb a bérleti díj.-világosított fel.-Legközelebb emlékeztess rá, hogy többet ne itt találkozzunk.
-Miért?
-Nem láttad? Ez a hapsi olyan, mint a veszett kutya. Ha új húst érez, azonnal ráveti magát.
-Ezt hogy érted?-értetlenkedtem.
-Ahj, Lizzie, James tudja, hogy te Niall Horan, a híres énekes barátnője vagy, aki épp az én nyakamban lógott, amikor ő "rajtakapott minket"-rajzolt idézőjeleket a levegőbe. Még mindig értetlenül néztem rá.-James nem tudja, hogy meleg vagyok.-jegyezte meg, nekem pedig ebben a pillanatban leesett, mire akar Marcus kilyukadni.
-Óóó...-nyílt el a szám.-Igazad lehet. Semmire nem vágyom most jobban, mint egy jó kis pletykára, miszerint a hűtlen barátnő máris új pasit fogott.-mondtam ironikusan.
-Hát nekem sem, elhiheted.-rázta a fejét, majd az ablak felé fordult. Észre sem vettem, hogy időközben elállt az eső, és a komor, szürke felhők kezdtek felszakadozni. Itt-ott, előbukkant a napsugár, egy kis színt hozva a mai borongós napra.
-Azt hiszem, én most megyek, hagylak dolgozni.-mosolyodtam el, mire Marcus megsimította a vállam.
-Okés, majd holnap még beszélünk. Hívj, ha túl vagy a próbán.
-Jaj, a próba...nagyon félek tőle.-szorítottam össze a fogaimat.
-Elkísérjelek?-mosolygott rám kedvesen Marcus.
-Megtennéd?-csillantak fel a szemeim.-De biztos, hogy ráérsz?
-Persze, hogy biztos. Fél ötre érted megyek, és eldoblak a táncteremig.-ajánlotta vigyorogva.
-Köszönöm szépen. Mondjuk, így is úgy is izgulni fogok.
-Na, akkor jó legyél, és hívj, ha bármire szükséged van.-kacsintott rám, én pedig még egyszer, szorosan magamhoz öleltem.
Kezemben a sárga esőkabátommal, félig megszáradt, tincsekbe tömörült hajjal, és kicsattanó jókedvvel baktattam le a lépcsőn, és értem le a hallba. Rita, a recepciós amikor meglátott, csak egy szemöldökráncolásra futotta tőle, mire én odabiccentettem neki udvariasan, és kiléptem a kijáraton. Hát, ezzel a nővel sem leszünk örök barátok, az mát biztos.
Kellemes, eső utáni friss illat terjengett az utcán, ami keveredett a kávéházakból kiszűrődő kávé illatával. Hirtelen megkívántam egy cappucino-t, így beugrottam a legközelebb eső Starbucks-ba, ahol kifejezetten hamar sorra kerültem.
A cappucinot kortyolgatva ballagtam az utcán, egészen a buszmegállóig, ahol röpke tíz perces várakozás után meg is érkezett a busz, ami majdnem teljesen hazáig fuvarozott. Már eljutottam egy olyan szintre, hogy az emberek megbámulnak az utcán, csak még nem biztosak benne száz százalékosan, hogy ki vagyok, ezért szerencsére nem állítottak még meg. Két velem egykorú lány ült a buszon mögöttem, és amikor leszálltam, szinte éreztem, hogy a pillantásuk lyukat éget a hátamba. Egy halk zizegés ütötte meg a fülem, valószínűleg a nevem z-betűjét hallhattam. Igen, ők felismertek.
Vidáman nyomtam le a kilincset, és léptem be a házba, ahol egyből zeneszó ütötte meg a fülem. A nappaliba lépve Melaniet találtam a kanapén feküdni, apa pedig a konyharészben ügyködött.
-Sziasztok!-üdvözöltem őket, majd levágódtam Melanie mellé, aki csak durcásan arrébb húzódott.-Mi baj?-kérdeztem húgomtól.
-Apa az idegeimre megy.-forgatta a szemét.
-Miért?
-Folyamatosan az iskolalátogatással cseszeget, meg azzal, hogy ne üljek egész nap itthon, hanem mozduljak ki, blablabla...De hogy mozduljak ki, mikor senkit sem ismerek itt? Még a várost sem ismerem, Kristen pedig elment, vele is csak telefonon tudok beszélni. Aj, én ezt nem bírom.-fogta a fejét, én pedig együtt érzőn átöleltem a vállát. Hirtelen eszembe jutott, hogy itt az ideje, hogy tegyek valamit a húgomért.
-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahova? Csak te meg én.-ajánlottam, mire érdeklődve pislogott fel rám.-Rengeteg jó helyet ismerek, viszont nincs szándékomban traktálni a nevezetességekkel, hiszen már úgyis láttad mindet, és nem untatni akarlak. Menjünk el vásárolni a plázába, aztán beülhetnénk kajálni valahova. Na, mit szólsz?-kérdeztem, mire megvonta a vállát.-Ne mondd, hogy egy kis vásárlás nem hoz lázba.-böktem oldalba, mire elmosolyodott.
-Oké, benne vagyok. De akkor csak ketten.-emelte fel a mutatóujját, mire bólintottam.
-Menj öltözni, addig beszélek apával, meg én is rendbe szedem magam.-mosolyogtam rá, mire aprót bólintott, és elindult az emeletre.
-Miben mesterkedsz?-kíváncsiskodott apa, mikor kimentem hozzá a konyhába. Épp zöldséget aprított, valami saját specialitásához.
-Elviszem a húgomat vásárolni.-feleltem a pultra könyökölve.
-Valóban?-vonta fel apa a szemöldökét.
-Muszáj egy kis kikapcsolódás, meg amúgy is, nagyon régóta nem volt időnk egymásra. Nem akarom, hogy elhanyagolva érezze magát, főleg a veszekedésünk után. Úgy érzem, szüksége van most rám, míg nem szerez új barátokat.
-Ez nagyon szép tőled, hogy így figyelsz rá.-mosolyodott el büszkén.
-Én már csak ilyen önzetlen vagyok.-vontam meg a vállam, mire apa megborzolta a hajam.
-Naa!-nyafogtam, arcomon halvány kis mosollyal.-Na, megyek rendbe szedem magam, aztán indulunk. Jaj, a legfontosabbat nem is mondtam.-csaptam a homlokomra.-Képzeld, lehet, hogy holnaptól újra táncolni fogok...-mondtam ki óvatosan, apa kezében pedig megállt a kés, és elkerekedett szemmel nézett rám.
-Komolyan?
-Igen, amennyiben jól sikerül a felvételi próba, sőt, ha még ennél is eltökéltebb vagyok, akkor még fizetett táncos is lehet belőlem.
-Istenem, de örülök, hogy ezt hallom!-ölelt magához, és egy puszit adott a fejemre.-Elvigyelek holnap?
-Nem kell, Marcus már elvisz, de azért köszi.-világosítottam fel, mire csak szaggatottan bólintott.-Marcus a barátom, és meleg, szóval, nem kell tartani tőle.-mondtam unottan, mire meglepődve és kicsit szégyellve magát bólintott.-Most pedig megyek, mert Lanie mindjárt kész, én meg még sehol nem állok.-álltam lábujjhegyre, hogy egy puszit nyomjak apa arcára, majd sietve felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a fürdőbe...
Először tartottam tőle, hogy biztosan jó ötlet volt-e Melaniet elcsalni vásárolni. Régóta nem voltunk már közösen sehol, és mind én, mind Melanie megváltozott a legutolsó találkozásunk óta. Sajnos, már nem olyan erős a kötelék közöttünk, mint ezelőtt volt, ezért még egy célt tűztem ki magam elé. Amennyire csak lehet, újra elérni, hogy Melanie ne csak az idegesítő nővéreként, hanem a barátja, és bizalmasaként nézzen rám, aki mindig a segítségére van.
Bár tényleg féltem, Melanie hogy fog viszonyulni hozzám, a kételyeim már akkor szertefoszlottak, amikor leszálltunk a buszról, és beléptünk a plázába.
-Hova menjünk először?-fordultam felé, aki csak elvarázsoltan nézelődött a hatalmas térben.
-Ahova te szeretsz járni. Bízom az ízlésedben.-felelte, nekem pedig nagyot dobbant a szívem a bízom szóra. Elmosolyodtam, és belé karolva a lift felé kezdtem húzni.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az egész bolt tőlünk zengett. Én találtam magamnak egy nadrágot, ő pedig két felsőt, viszont nem lett rám jó a nadrág, ezért megkértem, hogy hozzon eggyel nagyobb méretet. Melanie erre hozott egyet, a lehető legnagyobb méretből, és aljas vigyorral nyújtotta át, hogy vegyem fel. Hát jó, én felvettem, de úgy, hogy csak a nadrág egyik szárába bújtam bele. Amikor elhúztam a függönyt, a húgomból kitört a röhögés.
-Várjál, jövök én is!-ugrott be hozzám, majd belemászott a nadrág másik szárába, így olyanok voltunk, mint egy sziámi ikrek. A próbafülke két falának dőlve nevettünk, majd amikor meg akartam mozdulni, hirtelen elfelejtettem, hogy nem tudok mozdulni, aminek eredményeként hatalmasat zakóztam, Melaniet is magammal rántva.
-Basszus, Lizzie, de béna vagy!-röhögött.
-Te pedig rohadt nehéz!-mérgelődtem, hiszen Melanie kényelmesen elhelyezkedett rajtam.
-Hát, van ez így, drága nővérkém.-jelentette ki fölényesen, mire nagy nehezen átfordultam, és felküzdöttük magunkat a földről. Amilyen gyorsan csak lehetett, kibújtunk a nadrágból, és úgy léptünk ki a fülkéből, mintha mi sem történt volna. Faarccal, kis angyalként álltunk sorba a pénztárnál, majd mikor kiértünk a boltból, egyszerre törtünk ki nevetésben.
-Nagyon remélem, hogy nem volt biztonsági kamera.-mondtam reménykedve, mire mindketten elhúztuk a szánkat.
-Akkor szívunk, és többet nem jövünk ide.
-Pontosan.-bólintottam, és újból nevetni kezdtünk. Elégedetten néztem húgomra, aki mosollyal az arcán sétált mellettem, és hirtelen úgy éreztem, hogy a dolgok ennél jobban már nem is alakulhatnának. Rég volt ilyen jó kedvem, és nem hittem volna, hogy majd pont a húgommal fogom újra jól érezni magam. Bevallom, hiányzott már a bolond feje, és az, hogy ilyen jól el tudjak vele hülyéskedni. Nem olyan naiv, és buta ő, mint ahogy azt néha mutatja. Sokkal érettebb a koránál, csak valamiért most magával ragadta ez a korszak. De nem baj, ha így haladunk, nemsoká visszakapjuk a mi okos, aranyos, és szerethető Melaniet.
A mozgólépcsőt választottuk lefelé menetnek, amint leértünk, egy nagyobb fiúcsapat bandázott az egyik padon, pont a bejáratnál. Feltűnt, hogy ahogy közeledtünk, egyre többen néztek fel ránk, és mértek végig minket. Nagy levegőt véve hajtottam le a fejem, és a padlót fixírozva sétáltam ki az ajtón. Eddig még nem végződött jól, ha fiúbandákkal találkoztam.
-Te, Lizzie, az a barna, göndör hajú folyamatosan téged néz.-bökött a fejével a fiúk felé Melanie, mire csak fáradtan lehunytam a szemem.-Sőt, nem csak ő, hanem szinte mindegyik.
-Biztos csak felismertek.-legyintettem.
-És ez nem szokott idegesíteni? Hogy azért néznek meg az utcán, mert felismernek, hogy te egy híresség barátnője vagy?-kérdezte, miközben a Temze partja felé vettük az irányt.-Vagy, hogy a neten csomószor vagy téma, ha például együtt látnak titeket, vagy amikor leku...öhm, csúnyán beszélnek rólad, és olyanokat mondanak, ami nem igaz. Nem zavar?-tárta szét a karját, és az arcán az tükröződött, hogy valóban érdekli, mit érzek.
-Fogalmazzunk úgy, hogy már megpróbálom figyelmen kívül hagyni.-feleltem nagyot sóhajtva.-Az elején nagyon zavart, és sokat is sírtam miatta. Teljesen elbizonytalanítottak, folyton azon járt az eszem, hogy én nem vagyok Niallhöz való, és csak hátráltatom a karrierjében. De aztán biztosított róla, hogy ne agyaljak ilyeneken, mert ezek mind badarságok.-mosolyodtam el az emlékekre, amikor Niall lelket öntött belém, nem is egyszer.
-Értem.-bólintott Melanie, majd csendben folytattuk tovább az utunkat. Késő délután volt már, és az egész napos eső nyomai még tisztán látszódtak az úttesteken, és a levegőben is érezhető volt a hűvösség. A Temzéhez érve megcsapott a kellemes vízillat. Legutoljára akkor jártam itt, amikor az újságcikk miatt teljesen magam alatt voltam, és Josh talált rám. Egy kevésbé szép, de fontos emlék.
Csendben leültünk a partra, egymás mellé, és gyönyörködtünk a hullámzó víz látványában. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom a zsebemben, mikor kivettem, a szívem verése ösztönösen a kétszeresére gyorsult, és a lepkék a gyomromban újra életre keltek.
-Szia!-mosolyogtam bele a kamerába, mivel Niall videóhívást indított. Istenem, csak pár órája nem láttam, de már el is felejtettem, milyen hatással van rám a puszta látványa is. Haja rendezetten be volt állítva, és egy szobában lehetett.
-Szia, kincsem!-köszönt vissza, én pedig pirulni kezdtem.-Hogy telt a napod?
-Fantasztikusan! Most épp Melanieval ülünk a Temze partján, és relaxálunk.-vázoltam a helyzetet, majd közelebb invitáltam Melaniet, aki beleintegetett a kamerába.
-Á, szia, Melanie!-mosolygott rá Niall, a húgomon meg látszódott, hogy kezd zavarba jönni.
-Képzeld, holnaptól lehet, hogy megint táncolni fogok!-újságoltam boldogan, mire Niallnek leesett az álla.
-Te jó ég, ez csodálatos! De örülök, Lizzie! És hogyan?
-Marcus egyik barátjának van egy tánccsoportja, és holnap megyek hozzájuk felvételi próbára. Nagyon izgulok.-haraptam be az ajkamat.
-Ne izgulj, bámulatos leszel, pislogni sem tudnak majd.-biztatott Niall, mire elmosolyodtam.
-Legyen igazad. És te, hol vagy most?
-Most épp Franciaországban, Párizsban, egy hotelben, amíg meg nem érkezik majd a turnébusz. Azzal megyünk majd tovább.
-És, milyenek a francia rajongók?-kérdeztem jókedvűen.
-Ah, őrültek.-sóhajtott nevetve.-Nem tudom, hogy ezren lehetnek odalent, de nagyon kitartóak.-nyújtogatta a nyakát, feltehetően az ablakon nézett ki.-Jaj, én félek itt aludni este. Mi van, ha felmásznak a falon, és bejönnek a szobámba?-vágott rémült arcot, mire felnevettünk Melanieval.
-Ugyan már, arra azért úgysem képesek.-csóváltam a fejem.
-Csak vicceltem.-mondta, majd egy ideig csak csendben néztük egymást.-Hiányzol.-szólalt meg halkan, lekonyuló ajkakkal, mire a mellkasom nehezedni kezdett.
-Te is nekem.-feleltem keservesen sóhajtva.
-Nem lesz kit magamhoz öleljek este.
-Nem lesz, ki magához öleljen este.-kontráztam rá, mire halványan elmosolyodott.
-Meglátod, hamar el fog telni ez a négy hét.-mondta, mire reménykedve fújtam egyet.-Nekem most mennem kell, de majd még este beszélünk, rendben? Vigyázzatok magatokra, és ügyesen hazafelé!-figyelmeztetett az ő szokásos védelmező stílusában, mire mosolyogva bólintottam.-Nagyon szeretlek, Lizzie.-fűzte hozzá, nekem pedig bizseregni kezdett a testem. Imádtam a nevemet a szájából, annyira édes, ahogy mondja.
-Te is vigyázz magadra. Szeretlek.-köszöntem el, majd egy virtuális puszit küldtem neki, amit ő szintén visszaküldött, és vonakodva, de bontottuk a vonalat.
Elmélázva ejtettem le a kezemet, és meredtem a távolba. Ő Párizsban, én Londonban...nem, sehogy sem tudok odamenni tíz percen belül, bármennyire is szeretnék. Egész nap erős, és jókedvű voltam, ez a beszélgetés vele, viszont egy kicsit legyengített érzelmileg, mert rájöttem, hogy nagyon hiányzik az ölelése, a csókja, és legfőképp ő maga. Egy óvatos bökést éreztem meg a karomon, oldalra fordulva pedig Melanie hatalmas, kék szemeivel tekintett rám.
-Ne aggódj, Niall nem fog megcsalni, mert szeret téged.-biztosított arról, amit már alapból tudtam, mire elmosolyodtam. 13 éves fejjel ő még így gondolkodik, amiért egyáltalán nem bántom- Nagyon aranyosak vagytok, és remélem, hogy sokáig együtt lesztek.-mondta a szemembe nézve, és most először úgy tűnt, hogy őszintén így gondolja.
-Én is nagyon remélem.-feleltem az ujjaimmal játszva.-De téged nem zavar ez? Mármint, tudom, hogy ő mit jelent neked, mint tinibálvány.-fejtettem ki, mire Melanie szégyenlősen elmosolyodott, és egy kis pír kúszott az arcára.
-Hát, inkább úgy mondanám, hogy szokatlan, de nem zavar. Jó, bevallom, nem egyszer álmodoztam róla, hogy én leszek a felesége, meg ilyenek, de ez csak egy álom, a ti kapcsolatotok viszont valóság.
-Akkor, neked ez nem kínos, hogy együtt vagyunk?-kérdeztem, még mindig kellemetlenül érezve magam.
-Viccelsz? Niall Horan, mint a sógorom?-vonta fel a szemöldökét vidáman.-Állok elébe!-felelte lelkesen, mire elmosolyodtam, és magamhoz öleltem az én egyetlen, bohókás, de mégis rettentően érett húgomat...