(II./34.) Felfedeztem egy bennem rejlő tulajdonságot...

Sziasztok Drágáim!
Most hamarabb jelentkeztem új résszel, ami remélem nektek is öröm, nem csak nekem, hogy végre volt időm írni. :)
Valószínűleg a hétvégén ne lett volna rá időm, ezért hozom most.
Nagyon örülök neki, hogy Bloglovin-on már 57-en követitek a blogot, ami azt jelenti, hogy 57 aktív olvasóm biztosan van, amitől nagyon nagyon boldog vagyok! :)
továbbá meg szeretném köszönni az egyre gyarapodó látogatottságot, ami már túlszárnyalta a 82 ezret is, és a 46 díjat, ami szintén hatalmas öröm, és büszkeség számomra. Unbelivable..:)
Remélem tetszeni fog a rész, ugyanis elkapott az ihlet, és beleírtam rengeteg érzelmet (ami már megszokható tőlem).
Jó olvasást mindenkinek, puszillak titeket: Dóri :*

Kifáradva döntöttem neki a hátam a hideg csempének, és hagytam, hogy a meleg vízcseppek által visszatérjen belém az élet. Elernyedt végtagokkal, és mély levegőket véve álltam a zuhany alatt, és amint lehunytam a szemem, úgy éreztem, mentem elnyom az álom. Ez a szerény kis kényeztetés felért nekem egy masszázsszalonnal, bár nincs az az pénz, amiért én ma még egyszer kiteszem a lábam a lakásból. Olyan szinten elfáradtam, hogy legszívesebben bedőlnék az ágyba most rögtön, és holnap délig ki sem másznék, sőt, még Niall sem tudna kirángatni onnan.
Egész nap a városban rohangáltam, bár Niall és Rickie mindent megtettek ez ellen, én mégsem engedelmeskedtem nekik. Szerintük még pihentetnem kellene a lábamat, szerintem meg elég volt már ennyi semmittevés. Pontosan hat nap múlva indulnak el a srácok a turnéra, addig pedig fetrengjek itthon, egyedül, magányosan? Na, arról szó sem lehet, nem maratont akartam lefutni, egyszerűen csak ki szerettem volna mozdulni itthonról egy kicsit, ám azt nem gondoltam volna, hogy ennyire kifacsar ez a pár óra.
Addig rágtam Niall fülét, míg végre megenyhült, és felajánlotta, hogy ebédeljünk együtt, ha már ennyire nem bírok a hátsómon maradni. Örömmel beleegyeztem, és egyre beszéltük meg a találkozót a közelben levő Nando's előtt. Rickiet is hívtam magammal, de neki halaszthatatlan dolga akadt, valami a munkahelyével kapcsolatban, ezért nagy bocsánatkérések közepette nem tartott velem. Félig szomorú voltam miatta, félig pedig jól esett végre egy kis szabadság. Odakint tiszta volt az égbolt, bár enyhén fújt a szél, az idő mégsem volt mondható hidegnek. Úgy gondoltam, egy csőfarmer, tank top, tornacipő tökéletes összeállítás lesz...igen, ezt gondoltam, mikor elindultam.
Mivel még bőven volt időm egyig, úgy döntöttem, benézek pár boltba, veszek pár új göncöt, Rickienek valamit, még mielőtt hazautazik, Niallt is meg szerettem volna lepni egy új, szexi fehérneműszettel, meg szükségem volt egy új napszemüvegre, mert a régi varázslatos módon eltűnt. Mivel nem akartam sokat rohangálni, a plázát tartottam a legmegfelelőbb helynek, ahol mindezt megtalálom, igaz, kisebb kerülőt kell tennem a Nando's felé, de nem számított.
Épp a Victoria's Secret észveszejtő kínálatában gyönyörködtem, amikor hatalmas dörgést hallottam, egymás után többet is. Vészjóslóan csengett a fülemben az ég zengése, de mégis reménykedtem benne, hogy megszánnak az égiek, és nem zúdítanak ránk egy kiadós záport. Talán meghallgattattak az imáim, mert amíg kiválasztottam a tökéletes darabot, egy zafírkék, fekete csipkés darabot, Rickienek pedig egy csinos, almazöld, térdig érő, hátul mélyen hasított ruhát, nem kezdett el esni az eső. A földszinten találtam egy nekem való napszemüveget is, plusz egy olyan órás nyakláncot, amit már régóta hajkurászok, de még csak most sikerült rátalálnom. A legnagyobb megelégedettséggel az arcomon, és három szatyorral léptem ki London egyik legforgalmasabb utcájára, azzal az elhatározással, hogy alig fél óra alatt odaérek a Nando's-hoz, hogy Niallnek ne kelljen olyan sokat várnia rám, ugyanis az egész délelőtt szépen eltelt a nagy bevásárlás közben.
Peckesen lépkedtem a járdán, napszemüveggel a fejemen, és egy Starbucks-os kávéval a kezemben, amikor újból megdörrent felettem az ég, és nem sokkal utána egy kövér esőcsepp csattant szét előttem a járdán, majd még egy, és még egy...
-A francba!-szitkozódtam, és az agyamban azonnal forogni kezdtek a kerekek, hogy vagy belehúzok, és igaz vizes leszek, de odaérek a találkozóra, vagy beállok valahova, és lekésem az ebédet. Még szinte ki sem gondoltam, az elsőt választottam. A szatyrot a fejem felé emeltem, hogy felfogjam valamennyire a vizet, és lóhalálában futottam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Bőrig ázva, csatakos hajjal, elkenődött szemfestékkel, és a testemre tapadó ruhákkal léptem be a Nando's-ba, tekintetemmel azonnal a rám már biztosan váró Niallt kerestem, akit némi nézelődés után az egyik eldugott sarokban fedeztem fel. Egy újságot tartott maga elé, napszemüveget viselt, a fejére pedig a szürke pulcsija kapucniját húzta. Távolról úgy nézett ki, mint egy lecsúszott maffiózó, de én pontosan tudtam, hogy csak láthatatlan szeretne maradni, hiszen az étterem dugig tömve volt, és néhányan már oda-odapillantottak rá. Határozott léptekkel megindultam felé, a víz csöpögött rólam, szép tócsát hagyva magam után. Niall felemelte a fejét, és letolta a napszemüvegét, hogy végigmérhessen, majd pillanatokon belül mélyről jövő röhögés tört fel belőle, sőt, még a kapucni is leesett a fejéről. Itt szabadult el a pokol. A Nando's-ban levő rajongók egy emberként ugrottak fel a helyükről, egyenesen Niallhez, hogy képeket, és aláírást kérjenek. Dohogva álltam, a fogamat csikorgatva, mint egy idióta, amikor is Niall átverekedte magát a tömegen, kézen ragadott, és a bejárat felé kezdett futni. Hát, ennyit az ebédünkről. Bepasszíroztuk magunkat a kocsiba, és Niall rátaposott a gázra. Végül egy gyorsétterem előtt álltunk meg venni két hamburgert, meg kólát, és az út szélére húzódva, a kocsiban ülve fogyasztottuk el. Ez volt hölgyeim és uraim egy meghitt, romantikus ebéd Niall Horannel. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, nem volt hangulatos az első ülésen tömni a fejünket, miközben kint zuhogott az eső, és a vízfátylon át nemcsak mi nem láttunk ki, hanem mások sem láttak be, így volt alkalmunk eltölteni kettesben egy kis időt...Nem sokkal az után, hogy ellazultunk, és elmerültünk egymás érzéki csókjaiban, Niall mobilja felcsörrent, és egy ideges hang közölte vele, hogy ideje visszamennie. Fújtatva indított, csakhogy a kocsi nem indult, hiába próbálta. Nagy káromkodások közepette riasztotta Harryt, aki pár perc múlva ott termett, és miután hívták az autómentőket, hazadobtak engem, majd mentek vissza a stúdióba, vagy tudjam is én hova már.
Konkrétan kipurcantam. Eláztam, megkergettek a rajongók, nem tölthettem Niallel nyugodtan egy órát sem szinte, felmondta a szolgálatot az a hülye kocsi is, szebb napot el sem tudtam volna képzelni. És ha azt hittem, a megpróbáltatások sorozata itt véget ért, hát tévedtem. Nem sokkal utána, hogy hazaértem, hívott apám, és közölte, hogy holnap után, azaz csütörtökön érkeznek, ahogy megbeszéltük. Csakhogy, Melanie lázad, de kegyetlenül, és csak úgy hajlandó jönni, ha a legjobb barátnője is vele jöhet. Remek, két kiszámíthatatlan tinédzserrel több. Persze nem ellenkeztem, bár azt megemlítettem, hogy örülnék, ha Melanie érettebben kezelné a dolgokat, de mindegy. A lényeg, hogy még két nap, és itt lesznek, és újra magamhoz szoríthatom őket, úgy, mint régen.
A délután maradék részét Rickie szobájában ülve töltöttük, és szortíroztunk. Végelegesen felmondott a munkahelyén, így vasárnapig olyan, mintha vendégségben lenne nálunk. Pakolásztunk, nevettünk, beszélgettünk, kiélveztünk minden egyes percet, amit még együtt tölthettünk...
Csöngettek. Mivel elmúlt hat óra, ez valószínűleg Marcus lesz. Melegítőben, bő pulcsiban, és a fejem tetejére gumizott hajjal mentem ki a kapuhoz, hogy beengedjem a lakberendezőmet. Már a pillantása is sokat elárult, amikor meglátott.
-Elég ramatyul festesz, kislány.-futtatta végig rajtam a tekintetét.-Visszajöjjek inkább holnap?
-Ne, semmi szükség rá, jól vagyok!-tiltakoztam, és megemberelve magamat nagyra nyitottam a szemeimet, hogy ne tűnjek annyira megviseltnek. Tétovázva ugyan, de sikerült maradásra bírnom Marcust. Elfoglaltuk a helyünket a kanapén, Rickie ezúttal nem tartott velünk, mert a családjával beszélt telefonon, ami legalább másfél óráig eltart majd.
Marcus elővette a laptopját, én pedig elterültem mellette a kanapén, és csak egy pillanat erejéig lehunytam a szemem, amíg Marcus a géppel ügyeskedett.
-Lizzie?-szólalt meg egy halk hang mellettem. Gyorsan pislogva párat megráztam magam, és felültem rendesen.
-Itt vagyok, kezdhetjük.-bólintottam, majd törökülésbe húzva a lábam a monitorra függesztettem a tekintetem. Marcus fél szemöldökét felhúzva vizslatott, majd megvonta a vállát, és megnyitott egy fájlt a gépen.
-Szóval, a két hálószoba és a fürdő készen van. Mivel folytassuk?-kérdezte érdeklődve.
-Öhm, nem tudom. Konyha?-kérdeztem vissza.
-Rendben. Tehát konyha. Vannak elképzelések?
-Abszolút semmi.-ráztam meg a fejem.-Modern legyen, és ne túl drága.
-Értem.-bólintott.-Szín?
-Mutass mintákat.-mondtam, mire betöltött egy csomó színt.
-A szokásos konyhát szeretnéd, vagy valami vadabbat?
-Apa és a vadság?-kérdeztem, és elnyomtam egy ásítást.-Nála már az is vadságnak számítana ha egy légyevő növényt tenne az ablakba.-mondtam, mire Marcus halkan felnevetett.-Maradjon az egyszerű, de mégis praktikus. Nem túl nagy a konyha, szóval úgy tervezz.-figyelmeztettem, még mielőtt elszabadulna a fantáziája.
-Értem.-bólintott határozottan.-Tehát akkor valami egyszerű. Mit szólnál hozzá, ha maradna az alap színnek a fehér, mint a konyhabútorok színe, és a munkalap pedig szürke, szemcsés gránit lenne? Illenének hozzá az ezüst fényű berendezések, például a tűzhely, hűtő...Lizzie?-hallottam meg, ahogyan bizonytalanul a nevemet mondja, mire felriadtam. A francba, észre sem vettem, hogy megint lecsukódott a szemem!
-Értem, Marcus, szerintem nagyon jó ötlet.-bólogattam hevesen, miközben sűrűn pislogtam, és igyekeztem elfojtani egy ásítást.
-Na jó, Lizzie, ez így nem megy.-rázta meg a fejét Marcus, majd lecsukta a laptopot, és felém fordult.-Elárulod, mi a baj?-kérdezte, hangszíne pedig őszinte aggodalmat sugárzott.
-Minden rendben, Marcus, csak fáradt vagyok.-sóhajtottam, majd kisöpörtem egy tincset a szememből, és a kezemet az ölemben tartott párnára ejtettem.
-Fárasztó napod volt?-billentette oldalra a fejét.
-Ah, ne is kérdezd.-ráztam meg a fejem, majd nekidőltem a kanapé háttámlájának, és a homlokomat kezdtem el dörzsölgetni.
-Nem akarsz lepihenni? Jót tenne.-ajánlotta.
-Nem akarok, tényleg, semmi szükség rá, csak egy kicsit kimerültem.-makacskodtam, Marcus pedig áthatóan méregetett.
-Rendben.-bökte ki.-Ha nem fekszel le aludni, akkor nem.
-Igen. Folytassuk tovább a konyhát!-vettem egy nagy levegőt.
-Azt már nem.-mondta, mire hitetlenül néztem fel rá.-Fáradtan nem úgy működik az ember agya, ahogyan kellene, és az én lelkemen száradna, ha elbaltáznál valamit.-mondta, mire elmosolyodtam.-Szóval, ha nem vagy hajlandó aludni, akkor mit szólnál egy csésze meleg teához? Kint úgyis szakad az eső, Matty szerelőnél van, ezért kénytelen voltam busszal jönni, de semmi kedvem ahhoz, hogy megázzak.-sorolta szinte levegő nélkül, én meg pislogás nélkül meredtem rá.-Na, mit szólnál hozzá? Persze csak akkor, ha nem vagyok túl tolakodó. Ha túlmentem, csak mondd, és már itt sem vagyok.-emelte fel a kezét, miközben beszélt. Először nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e, amit mondd, vagy csak hülyéskedik velem, de úgy tűnt, komolyan gondolja. A szemében láttam valamiféle lelkes csillogást, ami arról árulkodott, hogy szeretne megismerni. Persze csak akkor, ha én adok erre lehetőséget. Miért ne adnék? Óvatosan rámosolyogtam, majd letettem a párnát, és felálltam.
-Gyümölcsös, vagy zöld?-kérdeztem félszegen mosolyogva, mire az ő ajkán is mosoly terült szét.
-Jó lesz a zöld.-bólintott, majd feltápászkodott, és követett ki a konyhába...
-Amúgy ki az a Matty?-kíváncsiskodtam, miközben két tenyerem közé fogtam a forró teával teli bögrét. Jóleső érzéssel töltött el, ahogyan a tea nyújtotta melegség végigáramlott a testemben, ahogy belekortyoltam, a kellemes hőmérsékletű folyadék lecsúszott a torkomon, egészen átmelegítve engem is.
-A kocsim.
-Te Matty-nek nevezed a kocsidat?-kérdeztem vigyorogva.
-Az öcsém után lett Matty a neve.-vont vállat, majd ő is belekortyolt a teába.-Egyébként neked nincs jogsid?
-Még nincsen.-ráztam meg a fejem kelletlenül.-Kaliforniában még úgy volt, hogy megszerzem, de aztán a feje tetejére állt minden, amikor ideköltöztem, és a jogsi a lista végére került.-magyaráztam.
-Valóban azt olvastam rólad, hogy nem angliai vagy, ezek szerint igaz.-emlékezett vissza.
-Ennyire otthon vagy a bulváréletben?-nevettem fel.
-Szeretek képben lenni, már amennyire lehet hinni azoknak a szennylapoknak.-tárta szét a karját.-Kíváncsi természet vagyok, ez van.
-Tényleg? Nos, akkor biztosan azt is meg tudod mondani, hogy hol randiztunk először Niallel, mert az újságok erről is írtak ám.-világosítottam fel.
-Nem mondod!-kerekedett el  szeme.
-De bizony.-bólintottam, mire elámult, és kicsúszott a száján egy enyhe szitkozódás.
-Ezeknek tényleg semmi sem szent?-hüledezett, mire elhúztam a számat.
-Ezek szerint nem...-néztem a padlóra.
-És, legalább helyes helyszínt írtak?-kérdezte váratlanul, félmosolyra húzva az ajkát.
-Egy fenét.-legyintettem.-Azt írták, hogy egy hotelben találkoztunk először.
-Mert nem?
-Hát nem.-ráztam meg a fejem, és láttam, hogy Marcus összefonja az ujjait a bögrén, és figyelmesen hallgat. Valami azt súgja, hogy azt szeretné, ha elmesélném neki a kapcsolatunk történetét. Azon kapom magam, hogy nem rágódok a fejemben cikázó hangokon, hanem megered a nyelvem, és a szavak magunktól jönnek a számra.
-Volt egy koncertjük ott, ahol én laktam. Nem ismertem ezelőtt, és nem is hallottam még róla. Úgy adódott, hogy nekem kell elmennem a húgommal a koncertjükre, és ott láttuk meg először egymást...-kezdtem bele, és pillanatokon belül már nem éreztem semmi görcsöset, ami miatt megtorpanhattam volna. Elkezdtem, és a mondanivalómat folyamként zúdítottam rá Marcusra, aki őszinte érdeklődéssel hallgatott. Én pedig meséltem tovább. Meséltem a húgom eltűnéséről, arról, hogy Niall talált rám a földön zokogva, meséltem neki Davidről, arról, hogy Niallel milyen jól kijöttünk az elejétől kezdve, a szökőkútról, Niall tweet-jeiről, aztán arról, amikor azt hittük, el kell válnunk, és búcsúzóul az ablakom alatt gitározott nekem. Aztán a londoni utamról, Joshról, az újabb első találkozásról, aztán az újabb és újabb meglepetésekről, amit Niall okozott nekem, az éjszakai kisurranásokról, a tánctermi bolondozásokról. Elmeséltem mindent, amit akkor éreztem, és ez által én is újraéltem azokat a pillanatokat. Marcus nem egy begyepesedett figura, ezért meg sem lepődtem, amikor az apróbb részletekre is kíváncsi volt.
-És mikor csókolóztatok először?-kíváncsiskodott, látszott rajta, hogy legalább olyannyira izgatott, mint én.
-A táncteremben...-szegtem le a fejem, és bárgyún elvigyorodtam.-Nem bírtam tovább magammal...
-Azt elhiszem.-mondta egyetértően.-Én sem bírtam volna uralkodni magamon a helyedben. Azok után, amiket meséltél, csodálom, hogy nem szaggattad le róla azonnal a ruhát!-nevetett fel, mire tátott szájjal karba bokszoltam.
-Na de Marcus!-pironkodtam, mire mindketten felröhögtünk.
-Na, de biztos vagyok benne, hogy itt nem ér véget a sztori, ez nem egy tündérmese, szóval halljam a folytatást!-erősködött Marcus, én pedig képtelen voltam nemet mondani neki, ezért folytattam, ahol abbahagytam.
Marcus az erdőben történt kirándulásnál majdnem leesett a székről, úgy megijedt.
-De ugye nem lett semmi bajotok?-kérdezte rémülten.
-Nem, szerencsére nem.-ráztam a fejem biztatóan.-De elhiheted, hogy mennyire féltem.
-Át tudom érezni.-tette a karomra a kezét, mire felnéztem rá.-Én is kerültem hasonló helyzetbe.-mondta elbicsakló hangon, mire nagyot dobbant a szívem.
-Hogyan?-kérdeztem óvatosan. Marcus nagyot sóhajtott, miközben összeszorította a szemét, és az ajkait egy keskeny csíkká préselte.
-Fogalmazzunk úgy, hogy elég szélsőséges körülmények között nőttem fel, nem ebben az országban, és volt alkalmam megtapasztalni az élet árnyoldalait is.-mondta, én pedig nem tudtam, hogy illő lenne-e, ha faggatni kezdeném. Végül hagytam, hogy tovább mondja.-Anyám alkoholista volt, apám meg munkamániás, aki gyakran letért a legális utakról. Apám tartott otthon egy fegyvert, és egyszer, amikor anya totál részegre itta magát, valahogy megtalálta az elrejtett pisztolyt...-nem folytatta, mert elcsuklott a hangja, és az arcát a tenyerébe temette. Megsimogattam a hátát, és ösztönösen közelebb húzódtam hozzá. A mozdulat magától jött, akaratlanul.
-Nem kell tovább mondanod.-nyugtattam meg végigsimítva a vállán.-El tudom képzelni, milyen érzés lehetett.
-Szörnyű volt.-csóválta meg a fejét, majd megtörölte a szemét, és a térdére támaszkodott.-Na de ez már régen volt, elmúlt. Hadd halljam, hogyan folytatódott a királylány, és a szőke herceg története.-mosolyodott el kedvesen, megvillantva hófehér fogait.
-Apa is mindig királylánynak becézett.-jegyeztem meg somolyogva.
-Talán nem véletlen.-mondta jelentőségteljes hangon.-Nézz csak magadra.-mutatott végig rajtam.-Már csak a tiara hiányzik a fejedről, hogy teljesen úgy fess, mint egy királykisasszony.
-Dehogy is!-legyintettem.-Szerinted egy hercegnő hordja így a haját, meg így szokott felöltözni otthonra?-utaltam a bő pulcsira, és a kopottas, lila melegítőmre.
-Nem is a külsőségeken van a hangsúly.-csóválta meg a fejét, mire értetlenül összevontam a szemöldököm, de inkább nem szóltam semmit, mert magától folytatta.-Üvölt rólad, hogy belülről egy szerény, visszafogott, érzelmes lány vagy, aki nehezen tudna ártani másoknak.-sorolta mosolyogva.-Mindezekhez pedig bájos arc, kifejező tekintet, és angyali mosoly is társul.-csípte két bütyke közé az arcom gyengéden, majd játékosan megszorongatta, mire felnevettem.-Bár nem ismerlek, mégis azt gondolom, értékes ember vagy. Az alapján, amiket elmondtál, nem vagy túl barátkozó típus, nehezen engedsz közel magadhoz embereket, de ha valakinek mégis sikerül áttörnie a páncélon, azért mindenre képes lennél, és foggal-körömmel harcolnál érte, nem így van?-kérdezte lágyan mosolyogva, miközben mogyoróbarna tekintetét az enyémbe fúrta, nekem meg a torkomon akadt a levegő, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak pislogtam, mint hal a szatyorban.
-Na jó, valld be, hogy egy másik bolygóról származol!-böktem rá határozottan, mire elkerekedett a szeme, és a fejét hátravetve elröhögte magát.
-Ezt miből szűrted le?-érdeklődött, talán logikusan is.
-Marcus, úgy beszélsz rólam, mintha legalább évek óta ismernél, olyan dolgokat mondtál, amikről még említést sem tettem. Ha nem földönkívüli vagy, akkor mondd, hogyan csinálod?-tártam szét a karom, hiszen majdnemhogy sokkolt az az információ, amiket Marcus mondott rólam. Jóízűen felnevetett, majd letette az üres bögréjét az asztalra, és ujjait összefonva a térdén felém hajolt.
-Tudod, nem akartam én mindig lakberendező lenni.-kezdte, ezzel felkeltve az érdeklődésem.-Az unokabátyám pszichológus volt, kiskoromban szinte minden időmet vele töltöttem, és megtanultam kiismerni az embereket, már akit ki lehet. Egész általános, és középiskola alatt pszichológusnak készültem, aztán, amikor eljött az idő, mégsem az lettem. Rájöttem, hogy nekem nincs akkora türelmem, amit ez a munka megkövetel, és túl élénk fantáziával rendelkeztem ahhoz, hogy papírmunkás legyek, így eljutottam a lakberendezésig, amit egy percig nem bánok.-mesélte, én pedig ezáltal újabb bepillantást nyerhettem az életébe.
-Így már világos.-bólintottam, utalva az előbbire.-Egyébként igazad van, tényleg ilyen vagyok. Kevés embert szeretek, de értük tűzbe mennék.-mondtam magabiztosan a szemébe nézve.
-Azt elhiszem.-értett egyet.-Addig a jó, amíg vannak olyanok, akik megérdemlik, hogy így érezz irántuk.-mondta, hangjában pedig keserűséget éreztem.
-Mert neked nincs?-kérdeztem óvatosan.
-Nem igazán.-rázta meg a fejét, majd fanyarul elmosolyodott.-Régebben volt, de aztán szép lassan eltűntek. Talán az egyetlen ember, aki sosem okozott nekem csalódást, az az öcsém, de ma már vele sem tartom a kapcsolatot.
-Miért?
-Egyszerűen csak nem bírja elfogadni, ami vagyok.-vonta meg a vállát, majd kibámult az ablakon.-De én ennek ellenére még szeretem.
-Ő is szeret, ebben biztos vagyok.-érintettem meg a vállát.-Nincs megbocsátatlan hiba az életben.
-Talán...de ez túl bonyolult, ne is beszéljünk erről, mert csak lehangolódunk mindketten.-rázódott vissza a valósába egy szempillantás alatt.-Na, királylány, most már ideje befejezned a mesédet.-húzta izgatott mosolyra a száját, mire én is elmosolyodtam, és ott folytattam, ahol abbahagytam...
Eddig előítéletes ember voltam, ám ezek után legszívesebben jobbról-balról felpofoznám magam ezért. Marcus Bennett, az a fiatal srác, aki ráébresztett egy délután alatt, hogy az előítéletnek semmi értelme. Mióta megérkezett, azóta a kanapén ültünk vagy a konyhában voltunk újabb bögre teát tölteni, miközben folyamatosan beszélgettünk, és nevettünk. Mint ahogy azt ő is felfedezte, nehezen nyílok meg az emberek előtt, és csak néhány kivételes eset van, akiknek sikerül a szívembe férkőznie...Ez eddig csak Niallnek sikerült a családomon, és Rickien kívül, ezúttal azonban még valaki sikerrel járt, úgy, hogy az illetőnek fogalma sem volt róla. Marcus a laza, egyszerű stílusával, a világról alkotott képével, szívből jövő őszinteségével, és a sajátos érzelemvilágával áttört egy bizonyos falat, és már egy alkalom után közel került hozzám. Viszont egy valami meglepetésként ért. Marcus egy tagadhatatlanul jóképű pasi, akitől a nők elolvadnának, ha így teáztak, és beszélgettek volna vele, mint ma én. Nem vagyok prűd, természetes, hogy én is észreveszem a vonzó férfiakat, de rá valahogy nem így néztem. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy milyen lehet vele csókolózni, vagy milyen illata lehet, pedig amikor Niallel még az elején jártunk szinte minden gondolatom e körül keringett, de nem. Marcusra nem gondoltam egyszer sem így, és ez számomra is hihetetlen. Nem rázott ki a hideg, ha hozzám ért, nem akadt a torkomon a levegő, amikor közelebb hajolt, a gyomrom nem kezdett el bukfenceket hányni, amikor rám mosolygott, vagy csillogó tekintetét mélyen az enyémbe forrasztotta. Úgy néztem Marcusra, mintha egy barátom volna, aki történetesen férfiből vagyon, és ez egy különös, ám annál inkább jó jel, ami arra utal, hogy Marcus egy kivételes ember, ez által pedig felfedeztem egy bennem rejlő tulajdonságot, amiről ezidáig nem volt tudomásom. Tudok egy férfire nem férfiként is nézni, még akkor is, ha az történetesen egy jó fej, visszafogott férfi, sötétebb bőrrel, hollófekete hajjal, és kidolgozott, izmos testtel. Azt hiszem, megfogtam az Isten lábát, amikor őhozzá fordultam lakberendezés céljából.
-Lassan ideje lenne indulnom.-közölte, amint az órájára pillantott.-Késő van, szerencsére az eső is elállt, és ha jól számolom, még elérem a következő buszt.
-Persze, ha menned kell, menj csak.-helyeseltem.-Egyébként figyelj csak...
-Igen?-pillantott felém, miközben a dzsekijébe bújt.
-Nem sokat haladtunk a házzal.-húztam el a számat, majd mindketten elnevettük magunkat.
-Ne aggódj, ez ma egy ilyen nap volt. Legközelebb odatesszük magunkat, és se perc alatt összehozzuk az álomházadat, királylány.-kacsintott, mire megforgattam a szememet.
-Most már te is így fogsz hívni?-horkantam fel savanyú képet vágva.
-Nem, csak kíváncsi voltam, milyen arcot vágsz.-vont vállat,mire hüledezve megcsaptam a karját.-Áú!-szisszent fel.
-A királylány ütni is tud.-mondtam mire felnevetett.-Mikor találkozzunk legközelebb, akkor már a házzal kapcsolatban?
-Nem tudom, nekem bármikor jó, te vagy az elfoglaltabb. Holnap?
-A holnap nem jó, az egyik barátomnak születésnapi bulija lesz, arra vagyok hivatalos. Csak kora délelőttre lehetne beiktatni egy találkozót, de gondolom, akkor még eszed ágában sincs felkelni.
-Dehogynem!-vágtam rá.-Ha neked úgy megfelel, nekem jó.-egyeztem bele.
-Valóban?-mosolyodott el.-Akkor jó, legyen mondjuk kilenc óra?
-Kilenc óra.-bólintottam rá.-Mi lenne, ha a háznál találkoznánk, amit berendezünk?-vetettem fel az ötletet.
-Tökéletes. Küldd át sms-ben a címet, hogy el ne felejtsem.-mondta majd megállt a nappaliban, háttal az ajtónak.-Örülök, hogy megismerhettelek.-nyújtott kezet.
-Nem vagy ám egy szokványos lakberendező.-jelentettem ki a szemébe nézve, kezet fogva.
-Csak annak, aki kiérdemeli.-mondta, majd rám kacsintott, és felnevettünk.
-Egyébként már nyoma sincs a kezdeti álmosságnak.
-Ennek örülök. Én már csak ilyen hangulatjavító pasi vagyok.-vont vállat, mire felnevettünk.
Ekkor Marcus háta mögött valaki megköszörülte a torkát, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket. Niall és Harry álltak a bejárati ajtóban, pillantásukat ránk szegezve. Harry a kezünkre meredt, Niall pedig Marcust mérte végig, a pillantása pedig nem egészen olyan volt, mint aki sakkozni szeretne vele, sokkal inkább dühös, és zavarodott...

#2 Közérdekű

Sziasztok, Kedves Olvasóim!
Már egyszer kitettem ezt a bejegyzést, és örömmel látom, hogy a Bloglovin-on már 50-en követitek a blogot, aminek hihetetlenül örülök. :) Viszont még egyszer megosztom ezt azok számára, akik esetleg nem hallottak erről.
Állítólag meg fog szűnni a Google Reader, ami azt jelenti, hogy el fognak veszni az olvasóim, és nem fogjátok látni a blogom frissítéseit, DE van egy oldal, ahova áttettem a blogot, és itt ezek után is fogjátok látni a frissítéseket. Annyi a dolgotok, hogy regisztráltok, rányomtok a Follow gombra, és ez után meg fognak jelenni nektek az újabb részek. ITT találtok egy kis segítséget, hogy hogyan tudjátok az összes olvasott blogot követni ezen keresztül.
Ide kattintva iratkozhattok fel rá: http://www.bloglovin.com/blog/8591295/loved-you-first
Előre is köszönöm, azt már ne is mondjam, hogy mennyire felidegesít ez a kavarás, de mindegy, ez ellen úgysem tehetek...
Szép estét mindenkinek!
Puszi: Dóri :*

(II./33.) Ezt nevezik kellemes csalódásnak...

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Azt hiszem, lassan kezd a rossz szokásommá válni, hogy ritkán hozok részt, de ezt teszi a nyár. Még eddig egyik nap sem állt be az unalom, az idő gyönyörű, ezért eszemben sincs a gép elé ülni, hajnalra meg már úgy elfáradok, hogy erőm nincs hozzá.:)
Remélem nem haragszotok érte, de valószínű, hogy ezentúl csak hetente tudnám hozni a részt. Ha nektek így jó lenne, hatalmas kő esne le a szívemről:)
Szeretném megköszönni a héten kapott díjakat, és a kommenteket, amikre tuskó módon nem válaszoltam, de remélem nem baj, mert csak azt tudnám írni, hogy köszönöm.! :) Csodálatosak vagytok,d e tényleg! Majd kiugrottam a bőrömből, amikor azt olvastam, hogy még a Dark-nál is jobb, amit tényleg nem tudok elhinni, de nagyon nagyon szépen köszönöm annak, aki így gondolja!
Ismét sikerült egy regényt írnom így az elejére, de úgy érzem, tartozom nektek ennyivel.
Remélem mindenkinek jól telik a szünet, sok strandolást nektek, meg nyaralást, meg minden jót! :)
Imádlak titeket, jó olvasást!
Puszi: Dóri :*


-Áúúú, ez csíp! Szedd le azonnal!-visítottam, és már vettem is a lendületet, hogy felálljak a székből, amikor Rickie határozottan visszanyomott oda.
-Maradj nyugton, és nem fog csípni!-szólt rám barátnőm erélyesen, két kézzel a vállamra támaszkodva.-Ne pislogj már, mert még jobban belemegy a festék!
-De megvakulok, Rickie!-sikítoztam, de hiába. Rickie nem könyörült meg rajtam, és nem szedte le a szempillafestéket a szememről.
-Gyerünk, legyél erős, ki fogod bírni!-gúnyolódott, mire grimaszoltam egyet.
-Most úgy érzem magam, mint egy rakás szerencsétlenség.-sóhajtottam gondterhelten.-Itt ülök ebben a fotelban, lábam feltámasztva, fejem alápolcolva, két oldalról meg ki vagyok kötve, a hajam egy rakás törölközőbe becsavarva, csak hogy hasson a pakolás, a szemem alatt papírzsepi, a szememen meg egy vastag csík fekete festék, és ha csak egy milliméternyit is mozdulok, vakulás közeli állapotba kerülök.-panaszkodtam megemelve a kezem, mire Rickie azonnal reagált, és visszarántotta.
-Most hogy így említed, valóban van egy kis beütésed, drágám, és ha még egyszer megmozdulsz, hozom a pillanatragasztót, és odaragasztalak a fotelhez!-mondta ingerülten, mire elfintorodtam.-Ne húzgáld a szád, mert azt is beragasztom!
-Bocs, főnök.
-Ne beszélj!
-Miért?
-Mert azt mondtam.-jelentette ki Rickie egyszerűen, mire sóhajtottam egyet, és megráztam a fejem, majd visszahajtottam újra a párnára. Egyenletesen lélegeztem, nehogy abba is belekössön, hogy túl gyorsan, vagy lassan veszem a levegőt, mert erre is képes lenne, tudom. Csendben hallgattam a halk zenét, ami a rádióból jött, és Rickie dúdolását, miközben épp a körmömet festette.
Miután mindketten kisírtuk magunkat úgy döntöttünk, tartunk egy csajos napot, hiszen időnk, mint a tenger. Először vásárolni akartunk, de rájöttünk, hogy most nincs hozzá kedvünk, aztán kipattant a fejünkből, hogy mi lenne, ha elmennénk egy szépségszalonba, ám ez is meghiúsult, mert túl lusták voltunk hozzá. Végül maradt az itthoni szépítkezés, Rickie és Lizzie-módra. Összetoltunk két fotelt, közé egy kis asztalt, arra rá a különböző krémeket, és festékeket, amiket össze tudtunk kaparni a házból, egy kis zene, a hangulat érdekében, illatgyertya, és máris kész lett a szalon.
Rickie ötlete volt, hogy fessük be a szempillámat, mert állítólag mindig nyavalygok, hogy túl kicsit, és nem látszanak, hacsak nem kenek rá egy tubus szempillaspirált. Hát jó, beadtam a derekam, mondván úgysem fog fájni, aztán rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem. Mióta felkente a festéket, viszket a szemöldököm, és nem engedi, hogy megvakarjam, ráadásul veszettül csípi a szemem ez a cucc. De mindegy, elhatároztam, hogy kibírom, hiszen ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen alkalom. Talán hamarosan, talán nem, még egyikünk sem tudja. Beszélgettünk, és közös megállapodás alapján úgy döntöttünk, hogy nem fogunk a jövőn rágódni, hisz nincs az a távolság, és időtartam, ami minket szét tudna választani.
Mindent elmesélt részletesen, azt, hogy a Liammel való szakítás már csak hab volt a tortán, a baj már régebben kezdődött. Körülbelül pár hete már nem úgy voltak egy hullámhosszon Liammel, mint azt egy kapcsolat megkövetelte volna. Volt egy mélypont, amikor úgy érezték, mint a ketten belepusztulnak ebbe a huzavonába, és leültek, hogy megbeszéljék a dolgokat. Ekkor sikerült közös nevezőre jutniuk, és megpróbálták újra lángra lobbantani a közöttük lévő szerelem szikráját...csakhogy nem történt semmi olyan, mint amire számítottak. Ahogy Rickie elmondta, én azt szűrtem le belőle, hogy mind a ketten próbálkoztak, megtettek minden tőlük telhetőt, de nem működött. Semmi nem volt már olyan, mint az elején. Rickie kezdett kifordulni önmagából, már a munkahelyén sem teljesített úgy, ahogy azt a főnöke elvárta tőle. Egyik nap annyira ideges volt, hogy munka közben kiesett a kezéből egy üvegpohár, és hangos csörömpöléssel csattant szét a padlón több ezernyi kis fényes darabra. Rickie pedig kifakadt. A földre rogyva sírni kezdett, és ekkor vetült fel benne a hazaköltözés lehetősége.
Ökölnyi gombócba szorult össze a gyomrom, és a szívem egyaránt, ahogy hallgattam Rickie őszinte vallomását. Elmondhatatlanul sajnáltam, annyira, hogy nem sok választott el a sírástól engem sem. Szörnyű volt tudomást szereznem róla, hogy amíg én vígan élem az életem, a legjobb barátnőm milyen szenvedéseken ment keresztül. A legdurvább az egészben az, hogy ez már nem most kezdődött, legalább két hete tart, és én ebből az egészből szinte semmit nem vettem észre, csupán az szúrt szemet, hogy Rickie egyre több időt töltött egyedül, és egyre sűrűbben láttam lelombozottnak. Tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel, de mégsem vettem észre. Hogy miért? Mert az én barátnőm a legerősebb nő, akit valaha ismertem. Soha nem akarta, hogy mások tudomást szerezzenek a fájdalmáról, makacsul hitt benne, hogy ő mindent meg tud oldani. Sosem szerette, ha szánakoznak rajta. Talán ezért is nem mondta el nekem, mekkora bajban van. Ez a legfőbb különbség kettőnk között. Míg Rickie képes akkor is mosolyogni, amikor a szíve szakad meg, engem a fájdalom, és a kétségbeesés azonnal a padlóra küld. Ez az, amiért mélységesen tisztelem őt. Kevesekben van meg az a tartás, és erő, ami benne megvan.
-Na, most pedig amiért ilyen ügyes kislány voltál, leveszem a szemedről a festéket.-szólalt meg Rickie percekkel később, mire egy megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem.
-Adta Isten!-mosolyodtam el, majd barátnőm elkezdte leszedni a papírzsepiket, és vizes vattapamaccsal pedig a fölösleget kezdte letisztítani.
-Csíp?-kérdezte Rickie, mire pislogtam párat, és örömmel vettem tudomásul, hogy teljesen tisztán látok.
-Nem.-válaszoltam jókedvűen.
-Rendben, akkor az egyik szemed kész, jöhet a másik.-mondta, aztán hirtelen megszólalt a csengő búgó hangja.-Ki lehet az?-fordult az ajtó felé Rickie kíváncsian.
-Megyek és kinyitom.-álltam fel a fotelból, mire barátnőm visszanyomott, és a fejét csóválta.
-Komolyan így akarsz kimenni? Fekete az egyik szemed alja, legalább azt engedd meg hogy lemossam azt is, és mehetsz!-alkudozott Ricke, mire bólintottam, és lehunytam a szemem.
Villámgyorsan letisztította a festéket, én pedig úgy, ahogy voltam, turbánnal a fejemen beleugrottam egy papucsba, és kisiettem a kapuhoz. A teraszra érve egy középkorú férfit pillantottam meg a kerítés előtt állni, laptoptáskával a kezében, amint éppen a karórájára nézett. Sötét, ébenfekete haja tüskésen meredezett az ég felé, napszemüveget viselt, és tiszta, fehér inget hosszú csőfarmerrel. Még nem láttam ezelőtt, ezért is furcsálltam, ki lehet ez a fazon. Gyanakodva lépkedtem le a lépcsőn, és mentem oda a kapuhoz. Mikor már majdnem odaértem, a férfi felnézett rám, és szélesen elmosolyodott. Meredt arccal nyitottam ki a kaput, és álltam meg a pasas előtt, aki egyből a kezét nyújtotta felém.
-Jó napot.-köszöntött, én pedig még mindig értetlenül pislogtam rá.-Marcus Bennett.-mutatkozott be, nekem pedig abban a pillanatban megvilágosodott minden. Basszus, hát csak kiment a fejemből a találkozó!
-Maga Marcus?-bukott ki belőlem, és ahogy kimondtam, abban a pillanatban azonnal vissza is szívtam volna. Elpirultam, Marcus pedig jóízűen felnevetett.
-Miért, mire számított?-kérdezte nevetve, én pedig halványan mosolyogva felnéztem rá.-Lehetne, hogy tegeződjünk? Azt hiszem, nincs köztünk olyan sok év, hogy magázódnunk kelljen.
-Szerintem sincs.-válaszoltam oldalra billentett fejjel.
-Remek, akkor szia Lizzie, Marcus vagyok.-nyújtott újra kezet, mire mosolyogva megráztam.
-Szia, Marcus.-köszöntem újból.-Szerintem menjünk is be.-ajánlottam, mire bólintott, majd engedtem, hogy bejöjjön, és elinduljon előttem. Elképedve haladtam mögötte, és szégyen, nem szégyen, bizony végigmértem. A fehér ing alatt kirajzolódtak széles, izmos vállai, és a nyaka tövénél átütő, fekete minta elárulta, hogy ott ez méretes tetoválás lapul, ami leért egészen a háta közepéig. A csőnadrág kihangsúlyozta vékony lábait, és igencsak formás fenekét. Napbarnított, szinte kreol bőre pedig abszolút passzolt az öltözködéséhez, és stílusához egyaránt. Bárgyú vigyorral az arcomon vettem tudomásul, hogy ez a férfi, aki ilyen jóképű, és sikkes, ő Marcus Bennett, a lakberendezőm. Az a lakberendező, akiről nem is olyan rég azt képzeltem, hogy egy idős, kopaszodó, idegesítő öregember. Azt hiszem, ezt nevezik kellemes csalódásnak.
Az bejárathoz érve udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, amit egy kedves mosollyal háláltam meg neki. Beérve meghallottam a lágy zenét, ami a rádióból jött, és megcsapta az orromat az illatmécsesek andalító illata. Nem sokkal később Rickie került a látókörünkbe, ahogyan a fotelban ült, háttal nekünk.
-Na, ki volt az?-kérdezte hátra sem fordulva.
-Marcus Bennett.-válaszolt Marcus mosolyogva, amivel meglepett, de nem csak engem. Rickie egy hirtelen mozdulattal fordult hátra, mint akit az áram csapott meg, és nézett Marcusra.
-Elnézést, hölgyeim, hogy megzavartam a szépítkezést, úgy látom, nagy munkában vannak.-kért elnézést, pont ő.
-Ugyan, én tartozom bocsánatkéréssel, amiért elfelejtettem, hogy jössz.-hebegtem, miközben sietve elfújkáltam a mécseseket, Rickie pedig elkezdte visszarendezni a fotelokat a helyére, és letisztítani az asztalt.
-Ó, de bunkó vagyok.-csapott a homlokára Rickie, majd Marcus elé pattant.-Rickie Field.
-Marcus Bennett.-biccentett Marcus.-Ha lehet, tegeződjünk. Lizzievel már túlestünk ezen.-sandított rám, mire elmosolyodtam, és tovább pakolásztam.
-Természetesen.-értett egyet Rickie, majd a fotelhoz lépett, hogy visszaforgassa a helyére.
-Várj, hadd segítsek!-nyúlt a fotelért Marcus, majd egy mozdulattal az eredeti helyére tette.
-Köszönöm szépen.-mondta Rickie, majd amikor újból vendégképesre váltott a helyiség, leültünk, hogy a tárgyra térjünk.
-Megkínálhatlak valamivel? Üdítő, limonádé, víz?-kérdeztem Marcustól udvariasan, miközben felnyitotta a laptopját.
-Igen, egy pohár limonádé jól esne, köszönöm.-bólintott hálásan, mire felálltam, hogy töltsek neki, és magunknak innivalót.
Ahogy a hűtőnél szöszmötöltem hirtelen egy kéz érintette meg a vállam, mire ijedtem fordultam meg, és barátnőm cinkos mosolyát láttam meg magam előtt.
-Azt a mindenségit neki!-suttogta a fülembe olyan halkan, ahogy csak tudta, de így is kihallottam a hangjából, milyen izgatott.-Nem is mondtad, hogy ez a lakberendező ilyen jóvágású fiatalember.-mondta, mire mindketten felnevettünk.
-Ha tudtam volna, szerinted így fogadom? Jézusom, ez az izé is a fejemen van még!-állapítottam meg kétségbeesetten, hogy a törölköző még mindig a fejem tetején pihent.
-Nincs most idő levenni, meg megszárítani a hajad.
-Tudom.-helyeseltem.-Amúgy mit csinál?-kukkantottam ki a nappalihoz.
-Konnektort keres a laptop töltőjéhez.
-Remélem megtalálja.
-Biztosan.-bólogatott Rickie.-Na, gyere, ne várassuk meg tovább a szépfiút!-kapta fel a pultról a tálcát, és jó pincérnő módjára felszolgálta az italokat.
Marcus a fotelben ült, és a laptopját tartotta az ölében. Érkezésünkre felnézett, majd szélesen elmosolyodott.
-Én csak egy pohárral kértem.-mondta vigyorogva, ahogyan végignézett a három decis poharakon, és az üveg kancsón.
-Nem számít, a biztonság kedvéért hoztunk többet.-vontam meg a vállam, majd töltöttem a poharakba, és én is helyet foglaltam. Marcus megköszönte, majd nagyot húzott belőle.
-Szóval, mik az elképzelések a házzal kapcsolatban?-kérdezte a szemembe nézve. Most vettem csak észre, hogy milyen hatalmas, mogyoróbarna szemei vannak, amit eddig a napszemüveg eltakart előlünk.
-Igazából még nincsenek konkrét ötleteim.-húztam el a számat, mert valóban nem gondolkoztam még el azon, milyen házat is képzelek el apáéknak. Zavart arckifejezéssel néztem Marcusra, aki továbbra is csak mosolygott.
-Semmi baj, azért vagyok, hogy segítsek.-mondta, majd ujjait a laptop billentyűzetére tette.-Akkor kezdjük azzal, hogy elmondod nekem, milyen színeket szeretsz. Ha rajtam múlna, én például nem sokat változtatnék a falak színén, ez a fekete fehér kombináció nekem nagyon tetszik.-nézett körbe, mire felemeltem a ujjamat.
-Öhm, félre értetted, nem ezt a házat kell berendezni.-ráztam meg a fejem, mire értetlenül nézett rám.-Ez a ház a barátomé, én itt lakom, és azt a feladatot kaptam, hogy egy másik házat rendezzek be, ahova apám meg a húgom fog költözni.-világosítottam fel, mire "ahá-zott" egy sort, és újból végignézett a házon.
-Akkor így már minden világos.-bólintott.-Nem is értettem, miért akar valaki egy ilyen remekül berendezett házat újrabútorozni.-rázta meg a fejét mosolyogva.-A barátodnak nagyon jó ízlése van.-állapította meg.-Ha nem veszed tolakodásnak, meg szabad kérdeznem, hogy csak ti ketten laktok ebben a monumentális méretű házban?-hajolt kicsit közelebb, mintha bizalmasabbra venné a témát. Hirtelen felnevettem, és megráztam a fejem.
-Nem, összesen most hét ember él a Direction-házban.-magyaráztam el, és láttam, hogy Marcus szeme hirtelen kikerekedett, és pislogni kezdett, mintha valamit nem hallott volna jól.
-Bocsi, hogy is mondtad? Direction-ház?-kérdezte felcsillanó szemekkel, mire bólintottam.
-Igen.-feleltem.-A barátom, Niall Horan, a One Direction egyik tagja.-sóhajtottam, és ahogy kimondtam, belém hasított egy éles érzés. Jól tettem, hogy megosztottam ezt Marcusszal? Hiszen még csak pár perce ismerem, és ő csak egy lakberendező, aki ki tudja, mire képes. Lehet, hogy a következő pillanatban fogja a telefont, és ránk szabadítja a sajtót, vagy most azonnal elhagyja a házat, mert esetleg rühelli a fiúkat.
-Hú...-fújta ki a levegőt Marcus, maga elé bámulva rezzenéstelenül.-A One Direction házában vagyok.-beszélt bele a levegőbe.-Hú.-pislogott még egyet, majd megrázta a fejét, és rám nézett.
-Akkor te vagy a titokzatos Lizzie Grey, akiről az újságok írtak.-állapította meg.
-Igen, én lennék.-bólintottam kelletlenül.
-Sajnálom.
-Tessék?-kaptam fel a fejem.
-Sajnálom, hogy annyi rosszat írtak rólad. Senki nem érdemli meg, hogy olyan kritikusan vélekedjenek róla, úgy, hogy nem is ismerik. Remélem azok a szemétládák egyszer abbahagyják a felesleges mocskolódást, bár, ez a dolguk, hogy megtévesszék az embereket, és amíg vannak befolyásolható emberek, addig virágozni fog ez a szakma.-csóválta a fejét, nekem meg leesett az állam.
-Szóval így gondolod?-kérdeztem elkerekedett szemekkel.
-Teljes mértékben.-bólintott határozottan, majd újból a szájához emelte a poharát.-Egy idő után úgyis lenyugszanak igaz, de addig meg kell próbálni magasról tenni rájuk, meg a hamis véleményekre.-mondta őszintén, mire hümmögtem egyet.
-Mostanában nem sűrűn láttam lejárató vagy utálkozó cikkeket.-jegyeztem meg.-Szerintem megnyugodtak, de ha nem is, már megtanultam kezelni az ezzel járó hírnevet. Ha az ember Niall Horannel van együtt, akaratlanul is kap hideget meleget.-vontam meg a vállam.-De már nem érdekel, mit gondolnak mások.-jelentettem ki határozottan, mire Marcus szájára mosoly kúszott.
-Ez a beszéd, kislány.-kacsintott, majd visszadőlt a fotelba.-Na, szóval ha már eljöttem, esetleg el is kezdhetnénk a lakásról beszélni.-nevette el magát, mire mosolyogva legyintettem, és elkönyveltem magamban, hogy nem mindig jó, ha előítéletesek vagyunk, mert lehet, hogy hatalmasat tévedünk, mint jelen esetben.
A délután hátralevő része felért egy vígjáték-filmjelenettel, persze, a jobbik fajtából. Mutattam a lakásról képeket, Marcus fejében pedig azonnal kész szobatervek születtek meg. Elmondtam, mik a kedvenc színeim, miket tudnék elképzelni, ő pedig bepötyögte a laptopjába, és mutatott pár látványtervet. Először is megbeszéltük, hogy mennyi a keret.
-Lizzie, én olyan házat rittyentenék neked, hogy az álladdal szántanád végig a főutat, de az annyi pénzbe kerülne, amennyit direction-ék keresnek összesen egy hónap alatt.-tiporta földbe az elképzeléseimet egy mondattal Marcus, ahogyan a monitorján levő képeket nézegettem, és összeraktam egy álomlakást. Durcásan húztam el a számat, akár egy hisztis kislány.
-De én ezt akarom!-makacskodtam, mire Rickie megpöckölte a fülem, és feljajdulva fordultam meg.
-Vége van a gyereknapnak, Lizzie, ideje végre valami reálisat nézni, mert eddig csak lehetetlen tervekről álmodoztál.-dorgált meg Rickie szokásosan.
-Inkább lehetetlenül gyönyörű! Most nézd meg, milyen eszméletlenül szép ez a beépített gardrób!-mutattam a képernyőre.-Fogalmad sincs róla, hogy ott van, de amint rányomsz arra a gombra, voilá, elhúzódik az ajtó, és ott van!-lelkesedtem be teljesen a látványtervet nézve.-Vagy ez a beépített ágy! Ez mindent visz! Olyan, mintha semmi nem lenne a szobában, de megnyomsz egy gombot, és a padló szétnyílik, alatta pedig ott van a pihe-puha ágy, párnákkal, meg mindennel!-hadonásztam Rickie előtt, aki az orrnyergét masszírozva, csóválta a fejét, és vett mély levegőket.
-Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.-mondta Marcusra nézve, aki csak nevetett, majd fél kézzel magához húzott, és a képernyőre mutatott.
-Figyelj, csillagvirág, a barátnődnek igaza van.-nézett a szemembe majdnem szigorúan.-Ez rengeteg pénzbe kerül, és én vagyok az idióta, amiért megmutattam, csak nem bírtam kihagyni. Általában a nők odavannak ezekért, és ezúttal sem tévedtem. Mutatok valami mást, ami megfelel az ízlésednek, valamit, ami ugyanolyan design-os, de mégis megfizethető, rendben?-kérdezte kedvesen, lágy hangon, mire még egyszer a monitorra néztem, és sértődötten kifújtam a levegőt. Gőzöm nincs hogyan tudott egy ház berendezése ennyire megbolondítani, eddig észre sem vettem, hogy ennyire érdekelnek ezek a dolgok. Viszont azt be kell látnom, hogyha nem akarom szegény apámat a sírba tenni, mielőtt még ideköltöznének, akkor vissza kell fognom magam.
-Rendben, mutass valami mást.-bólintottam rá végül, mire Rickie és Marcus egy emberként sóhajtottak fel, megkönnyebbülten.-Hé, ennyire csak nem vagyok kibírhatatlan!-csattantam fel, mire Rickie odahajolt hozzám.
-De igen, édesem.-közölte, majd nyomott a fejemre egy puszit, és elindult ki a konyhába még egy kis üdítőért.
Ez után valamivel könnyebb dolguk volt velem, tisztáztuk, mennyi pénzt is fordítok rá pontosan, és azt is sikerült kiválasztani, hogy milyen színű legyen Melanie, és apa szobája, valamint a fürdő.
-Tökéletes választás, Lizzie. Harmonikus színek, letisztult stílus, olyan, amilyet egy tizenhárom éves lány csak álmodni mer magának.-dicsért meg Marcus, miközben a húgom szobájáról készült tervet néztük a monitoron.
-Nekem is tetszik.-értett egyet Rickie.-Nem túl kislányos, de nem is túl nőcis. Olyan Melanie-nek való, úgyis imádja a rózsaszínt. Ez meg pont olyan, hogy akár öt év múlva is megállja a helyét. Nagyon jó.-bólogatott Rickie, nekem pedig dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy sikerült összehoznom egy megfelelő szobát, a megadott kereteken belül. Az uralkodó szín a pink, vagyis, inkább ciklámen. A tapéta az ágy mögött ciklámenszínű, a többi helyen pedig halvány rózsaszín. A berendezés között vannak fekete, fehér, és arany szín is. Az ágy maga fényes fekete keretű, a textil pedig ciklámen és fekete, a díszpárnák pedig szintén ciklámenek, és feketék. A padlót fehér padlószőnyeg borítja, az ágy mellett, sötétbarna, tükrös éjjeliszekrény foglal helyet, aranyozott kislámpával, ami olyan, mint a csillár, gyémántszerű kövek lógnak le róla, amit a fény aranyszínűre színez. Helyet kap még egy fehér komód, és egy fehér íróasztal, ami a z ablak elé van állítva.
Őszintén szólva, én nem rajongok kifejezetten a rózsaszín szobákért, de ebbe a szobába még én is beköltöznék. Hihetetlen, milyen szép. Melanie imádni fogja.
Apa szobája valamivel visszafogottabb lett, de pont így tökéletes. Legfőbb szín a barna, és annak különböző árnyalatai. A falak tejcsoki barnák, az ágykeret szinte a feketébe áthajló, sötétbarna, a padlószőnyeg egyszerű, krémszínű, és az éjjeliszekrények is sötétbarnák. Az ágy fölött absztrakt mintás képek lógnak, a csillár, és az éjjeli lámpa is hangulatos, krémszínű, az ágytakarón pedig a barna több árnyalatában csíkok húzódnak végig, a díszpárnákon szintén. Ezt a szobát leginkább úgy jellemezném, hogy egyszerű, de nagyszerű. Semmi csicsa, semmi túlzás, a színek összhangban vannak egymással, és kellemes, nyugtató hatást sugallnak. Olyan, amire apának szüksége van.
Talán a fürdőszoba az, amivel a leghamarabb sikerült döntést hoznunk. Apának ezzel kapcsolatban volt csak egy kikötése, mégpedig, meg ne próbáljak kék fürdőt választani, mert kivág a csempékkel együtt. Mindig is utálta a megszokott, alap kék fürdőszobát. Tiszteletben tartva a kérését, amikor megláttam ezt a tervet, egyből igent mondtam. Ezüstszürke, és fehér. Véleményen szerint a leghelyénvalóbb kombináció, ha fürdőszobáról van szó. Mivel a fürdő nem kimondottam egy nagy tánctér, elég kevés lehetőségünk van a berendezésre, így végül úgy döntöttünk, hogy marad a fehér vécé, kád, mosdókagyló, szekrény, apró ezüstös csempékkel a falon egy csíkban, középen, és fényes, szürke járólappal. Kettőjüknek pont jó lesz, kényelmesen elférnek benne. Melanie kedvére téve egy gigantikus méretű tükröt helyeztünk a mosdókagyló fölé, amiben teljesen a combjáig látja magát. Azt hiszem, tetszeni fog neki.
-Na, három szoba kipipálva.-dőlt hátra fáradtan Marcus, mi pedig Rickievel mellérogytunk a kanapéra. Észre sem vettem, milyen gyorsan elrepült a délután, csak ahogy kinéztem az ablakon, akkor láttam, hogy a nap már lemenőben volt, vöröses-narancssárgára színezve az ég alját.-Már ennyi az idő?!-szólalt fel hirtelen Marcus, ahogy az órájára nézett.
-Nem vagy éhes? Ha gondolod, maradj vacsorára.-ajánlottam, mire kedvesen elmosolyodott, és megrázta a fejét.
-Aranyos vagy, de haladnom kell, még van ma este egy találkozóm.-pakolta vissza a laptopját a táskába.
-Értem.-bólintottam.
-De azért köszi a meghívást.-simított végig a karomon, mire elmosolyodtam.-Figyelj csak, mikor találkozzunk legközelebb, hogy a többi szobát is megcsináljuk?
-Hát, nekem az elkövetkezendő időben minden nap jó.-húztam el a számat félig csüggedten, félig pedig jókedvűen.
-Remek! Mondjuk holnap este hatkor? Akkor szabad vagyok, és estére sincs találkozóm.-pörgette gyorsan végig a telefonján a naptárját.
-Semmi akadálya.-feleltem derülten.
-Nagyon jó, akkor holnap jövök, rendben?
-Megint eljössz?-kérdeztem meglepetten.
-Ugyan már, csak nem fogom hagyni, hogy a sérült lábaddal utazgass.-villantott rám egy gyönyörű mosolyt, mire kissé zavarba jöttem.-Meg amúgy is, az én kis négykerekűm mindenhova elvisz, ahova akarom.
-Ez esetben köszönöm.-mondtam hálásan, amiért ilyen figyelmes.
-Semmiség.-legyintett, majd az egyik kezébe vette a táskát, és felém lépett.-Örülök, hogy ilyen bájos hölgyekkel dolgozhattam együtt, ó, ha csak a fele partnereim ilyen jó ízléssel lennének megáldva-emelte az égnek a tekintetét, mire elnevettük magunkat.-Na, akkor holnap találkozunk. További szép estét.-mondta, majd meglepetésként ért, amikor megfogta a kezem, és belecsókolt a kézfejembe. Ez után Rickiehez lépett, akinek ugyanúgy adott egy kézcsókot, majd sietős léptekkel a bejárat felé indult, én pedig utána.
-Ne fáradj, kitalálok egyedül is!-intett hátra, és már az ajtón kívül is volt. A biztonság kedvéért azért bentről kinyitottam neki az elektromos kaput, hogy ki tudjon menni.
Rickievel szótlanul álltunk egy kis ideig, majd mind a ketten fülig érő szájjal néztünk egymásra, és tört ki belőlünk egy kiáltás. Toporzékolva ugrált hozzám Rickie, én pedig csoszogva közeledtem felé. Körülbelül úgy festhettünk, mint két megvadult tinilány, akik teljes mértékben extázisba estek.
-Láttad ezt te is, Lizzie?-kérdezte Rickie a fejét csóválva.-Létezhet ilyen?
-Ezek szerint igen.-vontam meg a vállam vigyorogva.
-Azt hiszem, ha sok pénzem lesz, felvásárolom fél Londont, és berendeztetem, Isten bizony, hogy megcsinálom.-emelte fel, majd rázogatta meg előttem a mutatóujját, én pedig elröhögtem magam.
-Rendben, csináld, ha neked úgy jó.-hagytam rá, had álmodozzon.
-De láttad te, hogy néz ki?-kapta el a vállam, és fordított szembe magával.-Huh...-fújta ki a levegőt, és eresztette le a vállait, miközben a plafont bámulta.
-Te megőrültél.-ráztam a fejem, majd megveregettem a vállát, él eltoltam magam elől, majd a nappaliba indultam.-Ha ennyire bejön, próbálkozz be nála.-vetettem oda a vállam fölött.
-Kizárt.-tért újra magához a rózsaszín ködből, és hevesen csóválni kezdte a fejét.
-Miért?-kérdeztem lehuppanva a fotelba, Rickie pedig leült előttem, és gondolkozni kezdett.
-Jó pasi, meg vicces, meg jó a humora, meg minden, de ő nem...ő nem...
-Ő nem Liam.-fejeztem be Rickie mondatát, mire lemondóan felsóhajtott, és az ajkába harapott.
-Hát nem...-csóválta meg a fejét.
-Biztos, hogy vég van, Rickie?-kérdeztem előre dőlve, a combomra támaszkodva.
-Igen...vagyis, nem tudom...-hebegett.-Szerintem igen...
-Szerintem gondoljátok még át egyszer.
-Á, fölösleges lenne.-legyintett Rickie makacsul.-Már semmi sem lenne olyan, mint régen.-dörzsölte meg a karját megtörten, én pedig jobbnak láttam, ha nem szólalok meg.-Mindegy is, hanyagoljuk ezt a témát.-állt fel hirtelen Rickie és a poharakért nyúlt.
-Várj, segítek.-sóhajtottam, majd én is felálltam, hogy kipakoljuk a konyhába a mosatlant.
-Hahó, lányok!-szólalt meg egy hang az előszoba felől, mire ösztönösen mosolyra húzódott a szám. Mosollyal az arcomon indultam el az előszoba felé, és a mosolyom még szélesebb lett, ahogyan megláttam őt magam előtt, kócos hajjal, melegítőben. A szívem egyből hevesebben kezdett kalapálni, és szó nélkül, a viszontlátás örömével ugrottam fel az ölébe. Erősen szorított magához, kellemes, férfias illata azonnal megcsapta az orrom, miközben a kezemet átfontam a nyaka körül, lábaimat pedig a derekán. Egy perc se kellett, ajkai máris az enyémet ostromolták, érzékien, szenvedélyesen.
-Hiányoztál.-lehelte a számra.
-Te is nekem.-válaszoltam, majd egy puszit adtam a szájára, és lecsúsztam az öléből.
-Milyen napod volt, kincsem?-ölelt át fél kézzel, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.-Mi volt a lakberendezővel?-kérdezett rá nyíltan, mire elmosolyodtam.
-Fogadjunk, hogy ezen izgultál egész nap.-néztem fel rá gyanakvóan.
-Ééén?-mutatott magára.Ugyan, dehogy, minek nézel te engem?-játszotta a hülyét, miközben mindketten tudtok, hogy igenis ez érdekelte a legjobban.
-Hát, azt kell mondjam, hogy a srác...
-Szívdöglesztő!-üvöltötte Rickie a konyhából, és jelent meg előttünk vigyorogva.-El sem hiszed mennyire jól néz ki!
-Valóban?-vonta fel a szemöldökét Niall, éles pillantásokat küldve felém.
-Igen, tényleg jól néz ki, ezt nem tagadhatom, de...
-Szóval jól néz ki. Hm, jó.-bólintott Niall jelentőségteljesen.
-Igen, annyira jól, hogy most azonnal lecseréllek rá.-közöltem rezzenéstelen arccal, mire Niall felvont szemöldökkel nézett rám, és sértődötten elengedett.
-Na, jó tudni.-mondta, majd a konyha felé ballagott. Rickievel nevetve néztünk utána, majd odaszökkentem mögé.
-Naa, most belegázoltam a lelkedbe?-csimpaszkodtam a nyakába, és próbáltam az arcára nézni, de elfordította a fejét.
-Hagyjál békén.-mondta felszegve az orrát.
-Naa, ne duzzogj már.-dörzsöltem meg az orrommal a nyakát, mire felrántotta az egyik vállát.
-De igenis duzzogok.-jelentette ki.-Mi az, hogy szívdöglesztően néz ki? És én? Én nem vagyok szívdöglesztő?-háborodott fel, mire kuncogni kezdtem, és egy cuppanós puszit nyomtam a füle tövébe.
-Nálad nem szívdöglesztőbb, édesem.-suttogtam a fülébe.
-Tényleg?
-Tényleg.-helyeseltem.-Ha akarnék, sem tudnék ellenállni ennek a cuki pofinak, a kék szemeid pedig egyenesen a gyengéim, a többi pedig...mondjuk úgy, hogy tetszik.-súgtam a fülébe, mire láttam, hogy elmosolyodik.
-Így már mindjárt más.-bólintott, majd egy édes puszit nyomott a karomra, amivel átöleltem.-Akkor ezek szerint simán ment minden?
-A lehető legsimábban. A srác alig 8 évvel lehet idősebb nálam, nagyon jófej, és tényleg jó az ízlése. Hamar megtaláltuk a közös nevezőt, és már három szoba készen is van. Holnap este hatra jön, hogy folytassuk a munkát.-meséltem el a napi történéseket.
-Ennek kifejezetten örülök.-bólintott Niall.-Szóval azt mondod, hogy nem szadista, vagy erőszakos?
-Jézusom, dehogy!-forgattam meg a szemem.-Nagyon kedves, és tisztelettudó srác.
-Az is legyen, különben velem gyűlik meg a baja.-rázta meg az ujját fenyegetésképp, mire nevetve magamhoz öleltem.
-Te kis rosszfiú!-csókoltam meg jókedvűen, mire elkapta a derekam, és szorosan magához húzott.
-Érted mindent, tudod.-mondta, mire elmosolyodtam.
-És neked hogy telt a napod?-kíváncsiskodtam.
-Zenét hallgattam, ettem, ittam, unatkoztam, majdnem bealudtam, amúgy meg a szokásos nyüzsgés.-sorolta fáradtan.-Mit szólnál hozzá, ha rendelnénk valamit, és esti program gyanánt megnéznénk egy filmet?-vetette fel, mire azonnal bólogatni kezdtem.
-Pizza, és egy jó akciófilm?
-És még kérdezik, hogy miért imádlak annyira.-csóválta meg a fejét, majd adott egy újabb csókot, és a telefon után nyúlt...

KÖZÉRDEKŰ

Sziasztok, sajnos megint nem a résszel jelentkezem, de ez nagyon fontos!
Állítólag meg fog szűnni a Google Reader, ami azt jelenti, hogy el fognak veszni az olvasóim, és nem fogjátok látni a blogom frissítéseit, DE van egy oldal, ahova áttettem a blogot, és itt ezek után is fogjátok látni a frissítéseket. Annyi a dolgotok, hogy regisztráltok, rányomtok a Follow gombra, és ez után meg fognak jelenni nektek az újabb részek. ITT találtok egy kis segítséget, hogy hogyan tudjátok az összes olvasott blogot követni ezen keresztül.
Ide kattintva iratkozhattok fel rá: http://www.bloglovin.com/blog/8591295/loved-you-first
Előre is köszönöm, azt már ne is mondjam, hogy mennyire felidegesít ez a kavarás, de mindegy, ez ellen úgysem tehetek...
Az új rész még ma el fog készülni, lehet, hogy csak éjfél utánra, de biztosan LESZ! :)
Köszönöm a megértést, és a türelmet!
Puszi: Dóri :*

(II./32.) Legyél végre őszinte hozzám...

Sziasztok Édeseim!
Sajnálom ezt a maratoni késést, de tudjátok, most ballagtam, és tényleg minden időmet elvette a készülődés, meg a buli, meg a családi dolgok, és abszolút nem volt időm írni, sőt, még gépre sem jöttem fel az utóbbi napokban...Na, de most már elballagtam, kedden elmegy az utolsó családtag is, és újra lesz időm.:)
Először is azzal kezdeném, amit az előzőnél bunkó módon kihagytam. Köszönöm az értékeléseket, és a kommenteteket, valamint a látogatók számát! Úgy látom, egyre aktívabbak vagytok pipálás, és látogatás terén, aminek nagyon-nagyon örülök! :)
Immáron 40 darab díjjal büszkélkedhetek, amit kicsit nehezemre esik elhinni, de nagyon boldoggá tesz!
Na nem is dumálok tovább, jöjjön a rész, elöljáróban csak annyit, hogy akit érzékenyebben érintenek az erotikus részek, azok inkább ne olvassák el. :)
Remélem elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást!
Puszi mindenkinek: Dóri :*

Félszeg mosollyal az arcomon követtem Niallt. Ráérős léptekkel haladtunk a lépcső felé, és mikor megálltunk előtte, meglepetésként ért, hogy Niall nem kapott azonnal a karjaiba, csak rám nézett, és megkérdezte:
-Megengeded, hogy felvegyelek, vagy szeretnél felmenni a saját lábadon?
-Szerintem megpróbálok most felmenni egyedül.-válaszoltam, mire beleegyezőn bólintott, és engedte, hogy elinduljak. Egyik kezemet a korlát mentén csúsztattam felfelé, a másikat pedig ő tartotta a kezében, miközben szedtük a lépcsőfokokat. Nem tudtam gyorsan haladni, bármennyire is próbáltam, lomha léptekkel csoszogtam Niall mellett, aki türelmesen jött velem.
Az emeletre érve a szobánk felé vettük az irányt, ám amikor odaértünk, Niall megfordított, és egyenesen a fürdő zárt ajtaja felé irányított.
-Gyere!-mondta lágyan, halvány mosollyal az arcán. Úriember módjára kinyitotta előttem az ajtót, a bentről áradó finom melegség azonnal megérintette a bőröm. Beljebb lépve csodálatos látvány tárult elém, nem beszélve a levegő kellemes levendulaillatáról. Leesett állal bámultam magam elé, gyönyörködve abban, amit látok. A helyiségben félhomály volt, a tiszta csempén táncot járt a tucatnyi mécses fénye, amik a méretes sarokkád szélén, és a járólapon pislákoltak, a kádban pedig hegyekben állt a fehér hab, olyannyira, hogy majdnem kifolyt már belőle. Káprázatosan szép volt az egész fürdő.Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttem, mire megbabonázott mosollyal az arcomon fordultam hátra.
-Ezt...ste csináltad?-kérdeztem akadozó, meglepettségtől remegő hangon.
-Gondoltam örülnél egy kis kényeztetésnek.-suttogta, ahogyan közelebb lépett hozzám, tekintetét pedig az enyémbe forrasztotta.
-Ez...gyönyörű.-ráztam meg a fejem kábultan.-Köszönöm.
-Nagyon szívesen.-húzta félmosolyra az ajkát, majd viszonozta a közben adott puszimat. Értetlenül néztem rá, ahogyan megmarkolta a kilincset, és nyitotta ki az ajtót.
-Hova mész?-kaptam utána hirtelen, mire lenézett a kezemre.
-Hát, ki...hogy tudjál fürdeni.-válaszolt zavartan.
-Szerinted egyedül, magányosan szeretném élvezni ezt itt mögöttem?-biccentettem egyet, mire Niall ajkára mosoly szökött.
-Hát, így már más a helyzet.-kacsintott, majd kezét a derekamra csúsztatta, és gyengéden megcsókolt. Ujjai a pólóm széléhez értek, mikor felemeltem a kezemet, hogy átöleljem a nyakát, gond nélkül húzta le rólam a felsőm. Válaszul erre én is megragadtam a pólója szélét, és kibújtattam belőle, majd a padlóra dobtam a pólót, az enyém mellé. Ujjaimat végigjártattam a hasán levő apró kockákon, tenyeremmel pedig fel-le simítottam a mellkasán, érezve a szívét, milyen hevesen kalapál odabent. Szenvedélyes csókcsata közepette billegtünk el a kádig, majd megéreztem Niall kezét a hátamon, ahogy a melltartóm kapcsával babrált, végül pedig levezette a pántjait a vállamon, és pillanatokon belül az is a földön landolt. Hevesen csókoltuk egymást, én a hajába túrtam, Niall pedig a combomba markolva húzott közelebb magához. Hirtelen megbotlottam, és a kád szélére zuttyantam le, ezzel félbeszakítva csókjainkat. Niallbe kapaszkodtam, és mindketten elmosolyodtunk, amikor leültem, ő pedig lehajolt hozzám, én türelmetlenül kaptam a szája után, mire ő egy lágy puszit nyomott a homlokomra.
-Talán bemehetnénk a vízbe.-utalt a mögöttünk levő teli kád vízre. Zavartan sütöttem le a szemem, és a lábammal súrolni kezdtem a  hideg, csúszós csempét.
-Jó ötlet.-bólintottam rá.
-Hagyom, hogy megszabadulj a felesleges ruháidtól, egyedül.-mondta, direkt a mondat utolsó tagjára téve a hangsúlyt.
-Rendben.-helyeseltem, majd nyelnem kellett egyet, amikor felnézve rá, kaján vigyort pillantottam meg a szája sarkában, ahogy tekintete a mellkasomra, onnan pedig kissé lentebb tévedt.  Csábítóan az ajkába harapott, majd elfordulva tőlem a szoba egyik sarkába ment, és elkezdte levetni a ruháit. Hasonlóképpen cselekedtem én is. Miután erőt vettem magamon, és végtére el tudtam szakítani a tekintetemet Niall ellenállhatatlanul izmos hátától, és igencsak szexi fenekéről, én is nekiálltam levetkőzni. Kapkodva rángattam le magamról a nadrágom, aztán mégis lassítottam a tempón, hiszen rájöttem, hogy még mindig fáj a bokám, ha túl gyorsan mozdítom. Niall tisztességesen viselkedett, egészen addig nem fordult meg, amíg én azt nem mondtam. Maga előtt összefont karokkal, meztelenül állt, a fal felé fordulva. Ahogy próbáltam kilépni a nadrágomból, véletlen megcsúsztam, és majdnem lefejeltem a kád szélét, de szerencsére sikerült megkapaszkodnom, bár ijedten felsikkantottam.
-Minden rendben?-kérdezte, fejét kicsit oldalra fordítva.
-Igen!-vágtam rá reflexből, majd belemásztam a kádba, és nyakig elmerültem a kellemesen meleg, andalító hatású vízben. Amint a bőröm és a víz találkozott, a szemeim maguktól csukódtak le, magamba szívtam a levendula nyugtató illatát.-Bent vagyok.-mondtam, mire Niall bólintott, majd megfordult, és elindult felém. Azonnal éreztem, hogy az arcom lángba borul, torkomon akadt levegővel kezdtem el játszani a habbal, mintha az olyan érdekes lenne. Ezt egészen addig csináltam, míg meg nem hallottam a tompa vízcsobbanást, és a hullámzást, majd éreztem Niall lábait az enyémhez érni, ahogy ráérősen beleereszkedett a kádba. Szégyenlősen pillantottam fel rá, pipacsvörös fejjel, rajta pedig látszott, hogy fantasztikusan szórakozik. Feszült csend telepedett ránk, úgy éreztem, hogy a levegő egyre forrósodik fel körülöttünk. Talán a meleg víz miatt gyengültem el, talán attól, hogy Niall a víz alatt a lábamhoz ért, gyengéden simogatni kezdte a a térdem, ahogy ott ült velem szemben. Apró köröcskéket rajzolgatott rá, nekem pedig egyre nagyobb kihívásnak tűnt veszteg maradni. A levegőben keringő levendulaillat, a mécsesek halvány pislogása, és Niall forró bőrének érintése elvette az eszemet, ezzel együtt a higgadt gondolataimat is.
-Nem ártana levegőt venned néha.-szólalt fel hirtelen, mire felnéztem rá, egyenesen a szemébe.
-Veszek.-védtem be magam azonnal, bár tisztában voltam vele, hogy amikor megszólított, akkor vettem csak levegőt, hirtelen, kapkodva.
-Csak elég szaggatottan. Rosszul vagy? Olyan vörös az arcod, szinte elégsz Ilyen meleg a víz?.-bökte oda mosolyogva, mire a tenyerembe vettem egy kis habot,  és ráfújtam, majd előrébb hajolva nyomtam az arcába még többet. Köpködve törölte ki a szeméből és a szájából a habot, miközben én lejjebb csúsztam, és hátravetett fejjel nevettem rajta. Hirtelen megállt bennem az ütő, amikor a testem megindult Niall felé a víz alatt, fenekemmel a kád alján csúszva. Riadtan kapálóztam valami biztos pontért, amiben meg tudtam kapaszkodni, amíg Niall a lábamnál fogva rántott közelebb magához. Ő előrébb csúszott, így pont az ölébe siklottam bele, mellkasunk erős falakként csapódott egymásnak, és arcunkat alig pár centi választotta el egymástól.
-Az ép lábadat fogtam meg, ugye?-kérdezte szinte suttogva.
-I-igen.-bólintottam, bár azt hiszem, abban a helyzetben azt sem éreztem volna meg, ha mondjuk lőtt seb helye van a testem valamely pontján, és azt szorítja meg. Ahogy hozzám ért, minden gondom köddé vált, helyét pedig átvette a vágy, és a szenvedély mámorító érzése.
Karjaimat átfontam a nyaka körül, lábaim pedig a dereka két oldalán pihentek. Éreztem az arcomon a leheletét, kezeim alatt puha,víztől nedves bőrét. Átkarolta a derekam, és még közelebb vont magához, míg nem az orrunk majdnem összeért. Csend volt körülöttünk, csupán a lélegzetvételeinket visszhangozták a csempézett falak. Mélyen elmerültünk egymás tekintetében, nem kellettek a szavak, elég volt egymásra néznünk, és tudtuk, hogy a szemünk beszél helyettünk. Elsöprő, kitörni készülő vágyat fedeztem fel a pillantásában. Ég kék szemei most szenvedélytől homályosultak, és sötétedtek el. Akár az örökkévalóságig el tudtam volna merülni ezen tekintet bámulásában, hiszen olyan mély volt, titokzatos, mégis sokat sejtető. Mély, akár az óceán, és végtelen, akár az univerzum. Tükrözte, amit a szívében érzett, de én nem elégedtem meg ennyivel. Nem csak látni, tapasztalni akartam. Többet, sokkal többet. Mindent. Ellenállhatatlanul vonzott magához, talán jobban, mint máskor, magam sem tudom miért. Megmagyarázhatatlan hatást mért rám, ezért is történt az, hogy amikor tekintete egy pillanat erejéig a számra tévedt, és kihívóan megnyalta az alsó ajkát, egyszerűen lecsaptam rá. Vadul, telhetetlenül. Talán váratlanul érte a hirtelen akcióm, de úgy látszott, nem bánja. Két kezével erősen megragadta a csípőm, és amilyen közel csak tudott, olyan közel húzott magához, és erősen tartott meg, ahogy a testünk összeért, kipréselve a köztünk zubogó vizet. Egymásnak feszült mellkassal, levegőt sem véve csókolóztunk, hol a haját túrtam, hol a nyakát masszíroztam, hol pedig a hátát karmoltam. Nem tudtam uralkodni magamon, az önkontrollomat már réges-rég elvesztettem. Mohón faltuk egymás ajkait, egy halk nyögés szakadt fel a torkomból, amikor Niall megharapta a számat. Hirtelen megszakította a csókunkat, és tébolyult tekintettel nézett rám.
-Lizzie...a lábad. Bi-biztos akarod így?-dadogta, ahogy próbálta összeszedni a szavakat.
-Kit érdekel most a lábam?!-ráztam meg a fejem, majd félszeg mosollyal újból csókolni kezdtem Niallt. Hátam ívbe feszült, jóleső bizsergés futott át a testemen amikor Niall végigsimított a gerincemen egy ujjal, majd az arcomhoz ért, onnan pedig leesett a keze a mellkasomra, pontosabban a mellemre. Elfúló hangon sóhajtottam fel.
Lehunytam a szemem, a világ pedig egybefüggő ködfátyollá változott előttem. A szívverésen fokozatosan gyorsult fel, virgoncul, nem sok hiányzott, hogy kiugorjon a mellkasomból. Nem hallottam semmi mást, csak Niall halk nyögdécselését, és férfias morgását, valamint a lüktető vért a fülemben. Éreztem, ahogy Niall férfiassága egyre jobban domborodni kezd, majd ajkaim szétnyíltak, amikor Niall a nyakamhoz fúrta az arcát, és nedves csókokat hagyott a bőrömön, mialatt óvatos, lassú mozdulatokba kezdett, melyek szép lassan taszítottak az őrületbe. Kéjtől elfúló hangok törtek fel mindkettőnkből, körmeimet Niall hátába mélyesztettem, ködös elmével csikartam végig a bőrét, és haraptam bele a vállába,  miközben hagytam, hogy fokozatosan felépüljön kettőnk között a gyönyör, és mindketten a mennyekben térjünk újra magunkhoz...
-"It's time to get up, in the morning..."-ébresztett fel egy kellemesen simogató hang az álmaim csodálatos világából. Álmosan pislogva nyitottam ki a szemem, és a napom már is meg volt alapozva, ahogyan megláttam Niall előttem ülni, félmeztelenül, kezében a gitárjával, amin lágy dallamokat játszva ébresztett fel. Kinyújtóztattam a végtagjaimat, és sanda mosollyal az arcomon nyomtam fel magam ülő helyzetbe. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és élénken futtattam végig a pillantásom Niallön.
-Csukd be a szemed!-parancsolt rám hirtelen, mire megrökönyödtem, majd mégis lehunytam a szemem, úgy, ahogy kérte. Egy nagy, cuppanós puszit kaptam a számra, mire azon nyomban elmosolyodtam, míg Niall ajkait az enyémre nyomta.
-Na, így teljes a reggel.-bólintott elégedetten, mire mosolyogva a fülem mögé túrtam egy tincset.
-Hát te még hogyhogy itthon vagy?-kérdeztem kíváncsian, hiszen hétfő van, normál esetben ilyenkor már munkában vannak.
-Már nem sokáig. Csak mindenképp én akartalak ma felkelteni, és emlékeztetni, hogy találkozót beszéltél meg mára a lakberendező pasassal.-mondta, mire megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ha nem említi, valószínűleg kiment volna a fejemből.
-Hú, köszi, hogy szólsz.-hálálkodtam, mire legyintett, és felállt a fotelból, gitárját a falnak támasztva.
-Igazán nincs mit. Óvatos legyél, oké?-lépett oda hozzám, majd megsimítva az arcom kérlelő pillantást vetett rám.
-Az leszek.-ígértem meg, hiszen tudtam, hogy ettől kicsit megnyugszik.
-Akkor jó. Odalent vár a reggeli, meg még valami.-kacsintott rám.-Legyen szép napod, és hívj, ha hiányzom!-tette hozzá, mire felnevettem, majd búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Hátat fordított, és ekkor vettem csak észre a hátán levő, még friss sebeket. A piros csíkok szabálytalanul húzódtak végig a bőrén, keresztezve egymást, néhol hosszabb, néhol kisebb méretben. Mielőtt még a frász jött volna rám, felvillantak az agyamban a tegnap este elmosódott képei, és kíméletlenül talált mellbe a felismerés, hogy ezek csupán az éjszaka maradandó nyomai, amiket én okoztam. Halkan hümmögtem egyet, mire Niall érdeklődve fordult vissza hozzám.
-Baj van?-húzta fel a szemöldökét, miközben fél keze már a kilincsen pihent.
-Öhm, hát...szerintem ma vegyél fel valami sötét pólót, és ha lehet, ne szabadulj meg tőle...-krákogtam égővörös fejjel, ahogyan visszaemlékeztem, mit műveltem vele.
-Miért is?-kérdezte, majd ujjaimmal a saját hátamra mutattam. A tükör elé ugrott, és amilyen alaposan tudta, végigpásztázta a tegnap éjszakánk nyomait. Elszégyellve magam hajtottam le a fejem, zavaromban az ajkamat harapdáltam.
-Ez nem semmi.-füttyentett a fejét oldalra billentve.
-Ne haragudj...
-Nem zavar.-vágta rá azonnal.-Legfeljebb a srácok irigyek lesznek rám, amiért ilyen jó, és khm, mozgalmas éjszakám volt.-húzta pimasz vigyorra a száját, mire hüledezve hozzávágtam egy párnát. Nevetve hajolt el előle, majd dobott nekem egy puszit.
-Aljas vagy.-mondtam összeszűkült szemekkel.
-Tudom.-kacsintott, majd a szekrényhez lépett, és kivett belőle egy bővebb pólót.-Ja, és ha már itt tartunk, a helyedben én átnézném magamat az esetleges kínos szituk elkerülése érdekében.
-Mi?-kérdeztem értetlenül, mire a nyakára mutatott, és vigyorogva intett, majd kiment a szobából. Gyanakodva a nyakamra simítottam az ujjam, és felszisszentem, ahogy megérintettem egy igencsak érzékeny pontot. Óvatos mozdulatokkal kászálódtam ki az ágyból, ügyelve rá, hogy ne húzzam meg a bokám, ami szépen javult a baleset óta. Elkerekedett szemmel, és leesett állat vettem tudomásul, hogy az együtt töltött vad éjszaka nemcsak Niallen, hanem rajtam is nyomott hagyott, egy kisebb deformálatlan alakú, lilás-vöröses volt képében...
Elővigyázatosan lépkedve mentem le a lépcsőn, és örömmel vettem észre, hogy már sokat csillapodott a fájdalom tegnap óta. Halkan dúdoltam egy tegnap hallott dalt, ami azóta a fejemben motoszkált, és nem bírtam kiverni belőle. Ahogy a földszintre értem, elsőnek a konyhába vettem az irányt, hogy megnézzem, mi is az a meglepetés, meg persze, hogy egyek pár falatot.
A konyhába lépve barátnőm hátát pillantottam meg, amint az egyik pultnál állt, és valamit ügyeskedett. Azt hiszem, nem vett észre, mert nem fordult meg érkezésemre, ezért hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy meglepem kicsit. Hangtalanul a háta mögé osontam, majd amikor még mindig nem vett észre, közel hajoltam hozzá, és két oldalról belecsíptem az oldalába.
-Jesszusom!-ugrott fel reflexből Rickie, majd a szívéhez kapott, és mély levegőket véve felém fordult, háttal a pultnak támaszkodva. -Nem vicces, majd kiugrott a szívem!-pirított rám, miközben jót nevettem a reakcióján, és egy almát kivéve a tálból óvatosan felcsusszantam a pultra.
-Bocsi de nem bírtam kihagyni.-vigyorodtam el.-Miért ijedtél így meg, talán rossz a lelkiismereted?-húztam fel a szemöldököm gyanakvóan, mire Rickie nagyot nyelt.
-Niall hozott neked reggelit a McDonald's-ból, ott van az asztalon.-bökött az asztalon pihenő barna McDonald's logós zacskóra, majd visszafordult a pulthoz, hogy befejezze a szendvicsét.
-Ó, köszi.-bólintottam.-Ideadod, ha szépen megkérlek?-pislogtam rá aranyosan, mire grimaszolt egyet, majd a fejét rázva odanyújtotta a zacskót.-Köszönööm.-hálálkodtam a lábamat lógatva.
-De csak mert épp súlyos beteg vagy.-mutatott a lábamra, mire elmosolyodtam.
-Hát igen, még lábadozok, nem szabad semmi megerőltetőt csinálnom.-vontam meg a vállam ártatlanul.
-Ahan, szerintem sem, viszont nem értem, hogy akkor miért porszívóztál fel, mert úgy látszik, a kezedet sem tudod irányítani.
-Tessék?-vontam fel értetlenül a szemöldököm.
-A nyakadon levő foltból arra következtetek, hogy elszabadult a porszívócső, nem de bár?-sandított rám sejtelmesen, mire leesett, hogy mire céloz, és torkomat köszörülve sepertem előre a hajamat, de már késő volt, az arcom pillanatokon belül lángba borult.
-Hát igen, veszélyes egy szerkezet.-válaszoltam leszegett fejjel, az ujjaimat morzsolgatva, majd szégyenlősen felpillantottam rá, és egyszerre tört fel belőlünk a röhögés.
-Örülök, hogy boldognak látlak.-nézett rám őszinte mosollyal az arcán.
-Tudod mikor lennék boldogabb?
-Na, mikor?-húzta széles vigyorra a száját.
-Ha téged is annak látnálak.-feleltem, mire a szemembe nézett, és lassan lefagyott az arcáról a mosoly. Sóhajtva kapcsolta szét a tekintetünket.
-Én boldog vagyok...
-Rickie!-szakítottam félbe, mire megállt, és rám nézett.-Legyél végre őszinte hozzám.-kértem, mélyen a szemébe nézve, mire nagyot sóhajtott, és letette a kezében tartott kést, és ellökte magát a pulttól, majd felült mellém. Gondterhelt sóhajtott egyet, kezeit összekulcsolta maga előtt, feje pedig beesett a vállai közé. Ha nem ismerném, azt gondolnám egyből, hogy valami irtózatosan nagy baj van, hiszen még a testtartása is arról árulkodott, hogy nincs minden rendben. Sejtettem, hogy gond van, és szerettem volna végre megtudni, hogy mi is az.
-Elmondod, mi történt?-kérdeztem rá óvatosan, miután hagytam, hogy egy kicsit összeszedje a gondolatait. Még mindig nem nézett fel rám, már-már kétségbeesetten figyeltem, és küldtem felé biztató pillantásokat, hogy nézzen már fel rám, mire egyszer csak lehunyta a szemét, és egy aprót bólintott.
-Haza fogok menni.-jelentette ki nyersen, érzelmektől mentes hangon.-Visszaköltözök Kaliforniába.
A hideg, rossz érés úgy vágott mellkason, mintha egy követ dobtak volna hozzám, kis híján leszédültem a pultról. Hirtelen mintha fejbe ütöttek volna, szédülni kezdtem, muszáj voltam megkapaszkodni a vágólap szélébe. Mély levegőt véve pislogtam párat, mire végre Rickie felnézett rám, egyenesen a szemembe.
-D-de, hogyan?-dadogtam lesokkolva, mert még nem volt erőm feldolgozni az előbb hallottakat.
-Már régebben kezdődött...azzal, hogy szakítottunk Liammel.-mondta, mire az állam szó szerint leesett, noha sejtetem, hogy valami ilyesmi lehet a dologban, az ő szájából hallva ez elég mellbevágóan hangzott.
-De...akkor hogyhogy itt vagy még?-ráztam meg a fejem értetlenül.
-Liammel nem haragban váltunk el, egyszerűen csak beláttuk, hogy ennek hossz távon nem lesz értelme. Én nem bírom a távolságot, és ő is nehezen viselte volna, ráadásul a munka miatt már nem is volt annyi időnk egymásra, mint kellett volna. Rájöttünk, hogy ez így nem működne.-mesélte látszólag úgy, mintha nem bántaná a dolog, úgy, mintha már túl tette volna magát rajta, csak sajnos már elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mellébeszél. Ahogy mozdul, miközben beszél, elárulja, hogy minden egyes kimondott szó tüskés gombócként vánszorog ki belőle, ráadásul a felső ajka is rángatózik, ami csak akkor szokott, ha nagyon ideges, vagy már a sírás határán áll. Ez esetben inkább a második.
-Akkor most mi lesz?-kérdeztem halkan, együtt érzően, miközben a kezemet a térdére tettem.
-Nincs tovább értelme itt maradnom. Nem találom a helyem, és őszintén szólva hiányzik az otthon, hiányoznak anyáék is, meg minden.-mondta, miközben a kezével hadonászott.-Lizzie, én annyira sajnálom...-szegte le a fejét hirtelen, sütött róla, hogy majd megszakad a szíve.
-Rickie, akkor miért nem mentél már el? Miért engeded, hogy szenvedj?-kérdeztem aggodalmasan.-Mi tart vissza?
-Te...-bukott ki belőle.
-Én?-húztam fel a szemöldököm.-Miért én?
-Mert annó megfogadtuk, hogy bármi is lesz, mi ott leszünk egymásnak...és ha itt hagynálak, azzal megszegném ezt az ígéretet. Nekem te vagy a legjobb barátom, és nem akarlak magadra hagyni, Lizzie. Ha bármi baj történik, nem leszek itt, hogy segítsek, és sosem bocsátanám meg magamnak, ha e miatt olyan helyzetbe kerülnél, amit nem szeretnél.-nézett a szemembe kétségbeesetten, engem pedig a sírás kerülgetett. Éreztem, ahogy a torkomban a gombóc egyre csak növekszik, megfosztva engem a levegőtől, és pillanatokon belül pedig győzött. Az első sós könnycsepp legördült az arcomon, aztán szép sorban követte a többi. Zokogva borultam Rickie nyakába, és ennek hatására barátnőm sem tudta tovább türtőztetni magát. A nyakába fúrtam az arcom, és úgy sírtunk, mind a ketten. Még sosem kerültünk ilyen helyzetbe ezelőtt. Eddig akármi történt is, mi együtt voltunk, ha baj volt, ha öröm. Már kicsi korunk óta szinte összenőttünk, és annyi időt töltöttünk külön csupán, ha valamelyikünk nyaralni ment a szüleivel, és huzamosabb ideig nem volt otthon. Olyanok vagyunk, akár a testvérek. Való igaz, hogy Rickie nélkül nem tudnám már elképzelni az életem, mert ő is a részévé vált, és ugyanúgy hozzá tartozik akár apa, Melanie, vagy Niall. Ha ő nincs ott bizonyos helyzetekben, akkor most valószínű, hogy én sem itt lennék. Ő akkor is megbocsátott nekem, amikor eldobtam magamtól, és ezt amíg élek nem tudom elégszer megköszönni neki, hogy ő akkor is hitt bennem, és bár kockázatos volt, velem maradt...Rickie kétségkívül a legjobb ember, akit ismerek.
Hüppögve ültünk a pulton összeölelkezve még percek múltán is. Nem tudtuk, mit mondjunk, tulajdonképpen nem is akartunk semmit mondani, mert minden benne volt abban a hosszan tartó, szoros ölelésben. Végül nehézkesen, de elengedtük egymást, és a szemünket törölgetve néztünk a másikra, és igen, egy ilyen szentimentális helyzetben is csak mi vagyunk képesek arra, hogy egyszerre nevessünk fel azon, hogy a másiknak milyen vörös a feje, és mennyire brutálisan csapzott a haja.
-Nem áll jól neked a sírás, hallod.-rázta a fejét Rickie, mire keserédesen felnevettem.
-Hát, neked szintén. Olyan vagy, mint aki nekifejelt a vasalódeszkának.-ugrattam, mire újból felnevettünk, szaggatottan, egyre nehezedő súllyal rajtunk. Egy darabig néma csönd állt be, mindketten vártunk, hogy összeszedjük magunkat az újabb megszólalásra.
-Mikorra tervezted, hogy hazamész?-kérdeztem rekedtes hangon, a mellkasomban pedig egyre nagyobb lett a nyomás.
-Eredetileg szerdán mentem volna. De nem akarlak most magadra hagyni.-csóválta meg a fejét, majd még mielőtt magyarázkodni kezdhetett volna, a szavába vágtam.
-Rickie, miattam nem kell maradnod.-jelentettem ki a szemébe nézve.-Figyelj, az, hogy történt velem ez a kis baleset, nem azt jelenti, hogy napi 24 órás felügyeletet igénylek.-tártam szét a kezem.
-De..
-Nincs de!-emeltem fel az ujjamat, mire barátnőm meghökkent arckifejezésére kicsit megenyhültem, és elmosolyodtam.-Rickie...-hunytam le a szemem egy pillanatra, majd a kezeim közé vettem az ő kezét.-Bárhogy alakuljon a jövő, te mindig az én szívem közepe leszel, és a legjobb barátnőm. Ez már nem változhat meg. Tudod, hogy szükségem van rád, és neked is rám, de úgy érzem, neked most a családodra nagyobb szükséged van. Tudom, hogy ők a mindened. Én nem azt mondom, hogy ezek után megszakad majd minden kapcsolatunk,-még csak az kéne, akkor rúgnám szét a segged-tettem hozzá mellékesen-csak annyi, hogy egy időre különválunk, de nem örökre. Fogunk találkozni, jössz te is, én is megyek majd, te megvalósítod az álmaidat, és én is, aztán, ha minden jól megy, újból összefutnak az útjaink.-soroltam mosolyogva, mialatt Rickie arcára is boldogság ült ki, megkönnyebbüléssel keverve.-Ígérd meg nekem, hogy beiratkozol a fősulira!-néztem a szemébe könyörgően, hiszen tudtam, hogy ez volt az egyik álma, hogy fősulira menjen.-Miattam pedig ne aggódj, az a tervem, hogy a turné idejére iderángatom apáékat, szóval nem leszek egyedül. Niall pedig vigyázni fog rám.-simítottam meg a kezét megnyugtatóan.
-Ebben teljesen biztos vagyok.-bólintott egyetértően, majd sóhajtva a plafonra nézett. Vadul kalapáló szívvel vártam, mikor mond végre valamit.
-Lizzie...-kezdte.-Ígérd meg, hogy minden nap beszélünk majd.-mondta, mire azonnal a nyakába ugrottam, úgy, hogy majdnem feldőltünk. Öleltem, ahogy csak tudtam, miközben elöntött a fájdalmas boldogság. Tudom, hogy jól döntött, hiszen így kellett döntenie.
-De!-tolt el magától, és szigorúan rám meredt, mire nagyot nyeltem.-Csak jövő hét hétfőn vagyok hajlandó elmenni, amikor a fiúk is indulnak. Kizárt, hogy előbb induljak.-makacskodott a fejét rázva, mire felkacagtam, és újból magamhoz öleltem.
-Hiányozni fogsz, te értetlen...-súgta a fülembe a maga megszokott stílusába. Jó jel, hogy kezd visszatérni a normális énje.
-Te is, nagymami.-poénkodtam, mire beleharapott a vállamba, majd hangos kiáltással váltunk szét, ami átcsapott önfeledt nevetésbe. A vállamat simogattam, amikor összeakadt a tekintetünk, és egyszerre láttam benne büszkeséget, magányt, boldogságot, és mérhetetlen szeretetet.
Lassan emelte fel a kisujját az arcom elé, és elmosolyodott.
-A végtelenbe...?-kérdezte átható tekintettel, mire újból rám tört az a szorító, görcsös érzés a torkomban, de ezúttal sikerült legyőznöm. Nagy levegőt véve, aprót bólintva emeltem fel én is az ujjamat, és összeakasztottuk, úgy, ahogy kiskorunkban tettük mindig.
-A végtelenbe...és tovább.-fejeztem be a mondatot, és éreztem, amint Rickie magához ránt, hogy még egyszer a karjaiba zárjon...

(II./31) Talán megint csak én reagálok túl valamit...

Sziasztok Drágáim!
Hát, itt is volna az újabb rész...Sajnálom, hogy sokat kellett várni, ismét, és lehet, hogy nem lett olyan, mint amilyenre számítottatok. Remélem azért elolvasható, és ígérem, a következővel igyekezni fogok, amennyire a ballagás mellett lesz időm :)
Jó olvasást, remélem nem okozok nagy csalódást vele.
Puszi nektek! :)
Dóri :*

-Szerencséje van kisasszony. Nem tört csontja, csak meghúzódott az ínszalag, és a bal bokája zúzódott meg.-magyarázta az orvos a röntgenleletemen mutogatva. Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, ahogy megtudtam, hogy nem lett komolyabb bajom.
-Doktor úr, ugye hamar rendbe jön?-kérdezte Niall, aki még mindig sokkhatás alatt volt.
-Igen, amennyiben nem terheli túl magát. Lehetőleg ne erőltesse meg a lábát, persze azért mozogjon, de ne túl sokat, és lehetőleg kerülje mostanában a fákat.-sandított rám az orvos, halványan elmosolyodtam.-Komolyabb baja is lehetett volna, legközelebb legyen óvatosabb. Itt van a recept a kenőcsre, ha fáj, vegyen be fájdalomcsillapítót, és borogassa.-tépett le egy papírt a kötege tetejéről, miközben lemásztam a vizsgálóasztalról, és mikor megingott az egyensúlyom, Niall azonnal utánam kapott, és megtartott.
-Köszönöm, doktor úr!-mondtam, majd elvettem a receptet, és hálásan rámosolyogtam.-Viszont látásra.
-Reméljük az nem a közeljövőben lesz.-felelte kedvesen, majd biccentett, mi pedig kibicegtünk a rendelőből.
A váróba lépve nem volt ott rajtunk kívül egy lélek sem, csak a cipőnk kopogása visszhangzott az üres helyiségben. A nagy üvegablakon át beszűrődtek az éjszakai lámpák fényei, összekeveredve a benti gyér világítással. Niallre néztem, aki megrendíthetetlenül haladt mellettem, a saját tempómban, folyamatosan belém karolva, és biztos helyzetben tartva támogatott. Homlokán verejtékcseppek csillogtak, izzadtságtól nedves haja a homlokára tapadt. Ahogy hozzám ért, éreztem, hogy tűzforró a bőre, és bár a szívverését nem hallottam, biztosra vettem, hogy az is az egeket verdesi. Iszonyatosan meg volt rémülve, ami látszott is rajta. Istenem, mennyire megijedhetett! Fogaimat összeszorítva felszisszentem, ahogy az egyik lépésnél éles fájdalom nyilallt bele a bokámba.
-Rosszul vagy? Gyere, üljünk le!-kapcsolt rögtön Niall.
-Nem, minden rendben, menjünk tovább, jól vagyok!-erősködtem bólogatva.
-A fenéket vagy jól...-csattant fel, majd gyengéden megragadta a kezem, és lehúzott az egyik folyosón levő padra.-Lizzie, a szívbajt hoztad rám...-mondta, miközben a szemembe nézett, tekintete keserű volt, a szívem belesajdult ilyen kétségbeesést látni a szemében.-Annyira megijedtem, ahogyan ott feküdtél, vagy nem is tudom már...azt hittem, összetörted magad.-mondta remegő hangon.
-Sajnálom, Niall...
-Én sajnálom, hogy ott hagytalak egyedül fent.-rázta meg a fejét hitetlenkedve.-Az egész az én hibám...
-Ne kezd magadat okolni, rendben?-förmedtem rá, még mielőtt vad önmarcangolásba kezdett volna.-Az csakis egyedül az én hibám, hogy béna voltam, megcsúsztam, és leestem. Nem tudhattad, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. A szerencsének köszönhetően nem lett komoly bajom, megúsztam egy zúzódással, és pár karcolással, meg lila folttal, és ennyi, hamar rendbe jövök. Most még fáj, de nemsokára elmúlik...-simítottam meg az arcát lágyan, miközben nyugtattam.A tenyerembe simította az arcát, szemeit lehunyta, és mélyen, megadóan felsóhajtott.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rendben van, mert nincsen rendben.-makacskodott tovább.-Jobban kellett volna, hogy vigyázzak rád.
-Niall!-néztem rá szúrósan.-Css...-tettem a szájára az egyik ujjam, majd egy gyengéd puszit adtam az ajkaira.-Nem történt tragédia, ez bárkivel megeshet. Ettől nem áll meg az élet, ugyanúgy tudok menni, csak kicsit lassabban, de ha pihenek, akkor hamar meggyógyulok...már pedig azt hiszen ilyen felügyelet mellett még arra is engedélyt kell majd kérjek, hogyha a vécére akarok kimenni.-mondtam, mire elmosolyodott, és rám emelte gyönyörű tekintetét, amiben őszinte aggodalom tükröződött.
-Ezt az egyet jól látod.-kacsintott, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant, engem pedig a karjaiba vett. Nevetve, fejemet hátravetve csimpaszkodtam bele a nyakába.
-Lehetséges, hogy valaha leszoksz erről?-tettem fel a költői kérdést, amire azonnal tudtam is a választ.
-Soha.-csóválta meg a fejét, majd egy puszit lehelt a homlokomra, és az ajtó felé sétált, velem a karjaiban. Szembe jött velünk egy idős nő, felmosóval, és vödörrel a kezében, amikor meglátott, elkerekedett szemmel mért végig minket, azt hitte, rosszul vagyok, amiért Niall a karjaiban vitt, majd megforgatta a szemét, amikor Niall csak úgy, váratlanul szájon csókolt, és én pedig, csak úgy az alsó ajkába haraptam, amire Niall játékosan morogni kezdett. Halkan kuncogva léptünk ki a hűvös levegőre, ahol már Greg várt ránk, hogy kocsival hazavigyen minket.
-Legszívesebben hazáig cipelnélek.-suttogta Niall a fülembe.
-Nem hiszem.-vágtam rá azonnal.
-Dehogynem. Legalább addig is együtt lehetnénk...-mondta, arcán fájdalmas mosoly húzódott végig. Tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy ő is érzi ennek a dolognak a súlyát, és tudtam, hogy neki is olyan nehéz lesz, mint nekem. Egy teljes hetünk van még, amit együtt tölthetünk, mielőtt két hétre elmegy...
Nem akarok most erre gondolni, még nem. Ki akarom élvezni minden egyes pillanatát, amit még vele tölthetek. Nem akarok aggódni, nem akarok gondolkodni, csak élvezni akarom mindezt, amíg még lehet. Talán ez a hirtelen jött érzelmi hullám, talán Niall ölelése okozta azt, hogy egy pillanatra elfeledkeztem a körülöttem levő dolgokról, még a szúró fájdalmat sem éreztem a bokámban, egészen addig, míg be nem ültem a kocsiba, és nem indultunk el Niallék házába...
Amikor a lábam újra London utcájára lépett ki a hatalmas reptér épületétől, megpillantottam göndör hajú barátom, és barátnőmet, akik egyszerre indultak el felénk, ahogy megláttak. Niallre támaszkodtam, de csak azért, mert ezzel megnyugtathattam...na meg talán egy picit könnyebben, és fájdalommentesebben tudtam menni, anélkül, hogy felsikítottam volna minden egyes lépésnél. Már nem sajgott annyira, mint tegnap este, de még éreztem, hogy valami nincs a helyén. Maura úgy viselkedett, akár egy ápolónő. Folyton kérdezgette, hogy jól érzem-e magam, nem fáj-e valamim, hozzon-e valamit enni, inni. Kedves volt, hogy így törődött velem, még a reptérre is kikísért, és Niall lelkére kötötte, hogy egy percre se hagyjon magamra. Talán náluk ez valami családi vonás, hogy ennyire szívükön viselik a másik ember sorsát, nem tudom. Minden esetre jól esett, hogy így törődtek velem, Niallről nem is beszélve.
Rickie szemei vérben forogtak, az idegességtől azt hittem, mentem fellángol a haja. Már messziről láttam, mennyire dühös. Mindketen sebes léptekkel megindultak felénk, Harry levette a napszemüvegét,és úgy nézett ránk, mint aki valami olyat lát, amiben nem biztos, hogy látja. Egy erős széllöket sikeresen kibillentett az egyensúlyomból, kis híján a földön landoltam.
-Lizzie! Mégis hogy történt ez? Mondtam neked, hogy vigyázz magadra, és tessék! Eltörhetett volna valamid, sőt, sokkal rosszabbul is járhattál volna!-rontott rám Rickie, mire lemondón felsóhajtottam, és leszegtem a fejem. Inkább meg sem próbáltam megvédeni magam, vagy esetleg tiltakozni, tudtam, hogy semmi értelme. Ha a fejemre esett volna egy törött ág, akkor is én lettem volna a hibás, hiszen minek álltam én a fa alatt?!...őrület.
-Annyira örülök, hogy nem történt komoly bajod, Lizzie! Úgy megijedtem!-ölelt hirtelen magához, szorosan, hogy majdnem kiszorította belőlem a levegőt. Bármilyen lehetetlen helyzet is volt, elmosolyodtam. Csak az én barátnőm képes ilyen gyors hangulatváltozásokra.
-A jó ég áldjon meg, Lizzie...-csóválta Harry a fejét, mire elhúzott szájjal megvontam a vállam, majd engedtem, hogy gyengéden magához öleljen.-Annyit kértem csak, hogy vigyázz magadra.. Nagyon fáj?-kérdezte, miután mindketten letoltak.
-Egy kicsit, de elviselhető.-legyintettem.
-Nem kell hazudnod, tudom, hogy fáj.-szólt közbe Niall.
-Na jó, tényleg fáj, de nem halálosan.-vallottam be a szememet forgatva.
-Ez már hihetőbb.-bólintott rá Niall.-Hazz, menjünk a kocsihoz, minél hamarabb haza szeretnék érni.
-Rendben, szerintem is.-értett egyet, majd a másik oldalamra ment, és a karomat a nyakába emelte. Elkerekedett szemekkel bámultam rá.
-Te mit csinálsz?-kérdeztem értetlenül.
-Segítek, hogy tudj menni.-válaszolt egyértelműen.
-Aranyos vagy, de megy egyedül is...vagyis, elég ha csak Niall segít.-mosolyogtam rá hálásan, mire bólintott, és előrement, vezetve minket az autóhoz...
-Tudsz lépcsőzni?-fordult felém Harry, mikor hazaértünk.
-Persz...-feleltem volna, de mielőtt befejeztem, a lábam elvált a talajtól, és Niall karjaiban találtam magam. Unott pillantást vettettem rá, ő pedig vigyorgott, mint a vadalma.
-Persze, hogy tud lépcsőzni.-fejezte be helyettem Niall, mire Harry nevetve rázta meg a fejét.
Rajtunk, négyünkön kívül senki nem volt a házban. Niall az előszobában végre hajlandó volt letenni, így saját erőmből levehettem a cipőmet, és a pulcsimat. Bicegve indultam el a konyha felé, egyedül. Azonban ezt a magányt csupán pár másodpercig élvezhettem, mert Niall mellettem termett.
-Menj a nappaliba, pihenj le, én meg majd hozok neked, amit kérsz!-parancsolt rám, mire sóhajtva, de teljesítettem, amit mondott.
-Egy pohár narancslevet kérek.-kiáltottam utána, majd a kanapéhoz ballagtam. Igaz, nem fájt elviselhetetlenül a lábam, ám mégis felüdülés volt ülni, azonnal el is terültem a kényelmes bőr kanapén. Harry és Rickie is csatlakoztak hozzám, mindketten levágódtak egy-egy fotelba.
-Tulajdonképpen hogy is estél le?-faggatott Rickie.
-Hát, lentebb akartam mászni, és megcsúszott az egyik lábam, és nem tudtam megkapaszkodni.-húztam el a számat visszagondolva a szerencsétlen balesetre.-Egy gally rendesen végigcsikarta a hátam, miközben estem.
-Istenem...na jó, többet fa közelébe sem mész!-szúrta oda Niall, miközben besétált egy pohár narancslével, és keksszel, majd leült mellém, és egy puszit adott a homlokomra. Válaszként kiöltöttem rá a nyelvem.
-És, hogyan tovább?-kérdeztem, miután kortyoltam párat a finom, hideg üdítőből. A többiek rám néztek, aztán egymásra.-Egész nap itt fogtok ülni velem? Ugyan már, biztos nektek is van dolgotok! Menjetek nyugodtan, én elleszek itthon!-legyintettem.
-Én csak délután lépek le, addig meg még van pár óra.-mondta Harry, miközben a fotelben terpeszkedett, aztán Rickiere nézett, mire Rickie leszegte a tekintetét, majd hirtelen felnézett rám.
-Én egész nap itthon leszek.-mondta egykedvűen.
-Nem dolgozol ma?
-Nem, nem dolgozom.-válaszolt, ám hangja nem volt olyan, mint szokott lenni. Volt benne valami furcsa, megmagyarázhatatlan másság. Mindegy, talán csak azért érzem így, mert régen beszélgettünk. Hirtelen ásítanom kellett, éreztem, ahogy nyúlik a szám.
-Álmos vagy?-kérdezte Niall gyengéden.
-Egy kicsit igen.-bólogattam.
-Akkor aludj egy kicsit, pihend ki magad, más úgy sem tudsz most csinálni. Ha bármi kell, itt vagyunk.-simogatta meg az arcom, majd felállt, és egy plédet terített rám. Hálásan mosolyogtam rá, Niall pedig egy lágy puszit nyomott a homlokomra.
-Szép álmokat. Itt leszünk, ha bármi kell.
-Köszönöm.-mondtam, majd hirtelen visszahúztam Niallt, és számat az övéhez tapasztottam. Addigra Rickie és Harry már kimentek a nappaliból, Harry a teraszon telefonált, Rickie pedig azt hiszem, a szobába ment fel. Niall kaján vigyorra húzta a száját, majd két kézzel fölém támaszkodott, homlokát pedig az enyémnek döntötte. Végigsimítottam az arcán, mire újra megcsókolt, ajkai vadul tépni kezdték az enyémet. Beletúrtam a hajába, miközben Niall keze a takaró alá tévedt, egyenesen a csípőmre. Egy férfias morgás szakadt fel belőle, amikor a nadrágja széléhez értem, és a kezem lecsúszott egészen a fenekére. Forró szája már a nyakamon járt, finoman szívogatni kezdte az érzékeny bőrt rajta. Hirtelen azonban elhúzódott tőlem, levegő után kapkodva néztem a szemébe, fürge szívdobogással.
-Aludj, jó?-suttogta, és lassú mozdulatokkal felállt, majd újból felém hajolt.
-És ha nem akarok?-incselkedtem, mire nehezen felsóhajtott.
-De muszáj. Pihenned kell, tudod, a lábad. Nem szabad, khm...megerőltetni.-köszörülte meg a torkát, majd sejtelmesen vigyorogva a szemembe nézett, amivel rögtön zavarba hozott.
-Értem.-feleltem, majd ismét a szemébe néztem, és egyszerre röhögtük el magunkat. Szófogadón helyezkedtem el, magamra húztam a puha plédet, és akár egy kisgyerek, úgy pislogtam Niallre a takaró alól. Végigsimított az ujjaimon, majd kezébe véve gyengéden megcsókolta azokat. Egy puszit küldtem neki a levegőben, mire elmosolyodott, majd feltápászkodott mellőlem, és kisétált a nappaliból.
Nem kellett sokáig várnom, szinte perceken belül elragadott az álom. Ahogy behunytam a szemem, egy keskeny alagút jelent meg előttem. Hosszú volt, és épp olyan széles, és magas, hogy én pont elfértem benne. A sötétség végében egy parányi, halvány fény pislákolt. Nem fordultam hátra, a lábaim maguktól indultak meg alattam, és vittek, egyenesen az alagút vége felé. Hallottam a saját szívdobogásomat, és lépteim zaját, ahogy dübörögtek, visszhangozták a kemény kőfalak. Hirtelen felgyorsítottam a lépteimet, és futni kezdtem, egyre gyorsabban és gyorsabban. Éreztem, hogy közeledek a világosság felé, már nem tűnt olyan távolinak, ezért még gyorsabban futottam. Kétségbeesetten rohantam a fény felé, nem törődtem a meztelen talpamat felcsikaró kövekkel, sem a légszomjjal, egyszerűen csak rohantam, ahogy a lábaim bírták. A fény növekedni kezdett előttem, tudtam, hogy már mindjárt ott vagyok. Zihálva rontottam ki a sötét alagútból, egyenesen a fénybe. Akkor vettem csak észre, hogy amin végigfutottam, egy barlang volt, és a barlang bejárata előtti szikla szélén álltam meg. A szél belekapott a hajamba, orromat megcsapta a sós víz illata. Mélyen beszippantottam a jól ismert, kellemes illatot, majd felnyitottam a szemem. A látvány lenyűgöző volt, magával ragadó. Előttem végig, ameddig csak a szem ellátott, hatalmas óceán terült szét. Vizének kékje nem a megszokott kék volt, hanem égszínkék, és a türkiz keveréke. A nap sugarai gyémántként verődtek vissza a víz tükréről, hallottam, ahogyan a hullámok szelíden nyaldossák a szikla tövét. Előrébb léptem, és lenéztem. Pontosan alattam egyetlen szikla sem volt, csupán a háborgó kékség. Hirtelen megborzongtam, és nagy levegőt vettem. Volt lent valami, ami ellenállhatatlanul vonzott magához, akár a mágnes. Hallgattam, ahogyan a hullámok lágyan nekicsapódnak a kemény, tekintélyt parancsoló sziklának, ahol álltam. Magasan voltam, szédítően magasan. Egy kis hang a fejemben azonban azt súgta, hogy lent vár rám valami. Le akartam ugrani. Éreztem, hogy nem lehet semmi bajom, nem fogok megsérülni. Az égnek emeltem a tekintetem, a napsugarak kellemesen cirógatták az arcomat. Mélyeket lélegeztem, miközben a szívem kiugrani készült a mellkasomból. Felemeltem mindkét kezem, magam mellé. Egy lépést előreléptem, csukott szemmel, még éreztem a talajt a talpam alatt. Egy erős fuvallat meglökött hátulról, ezzel a mélybe taszítva engem. A lábam elvált a poros földtől, nem éreztem már más, csupán a levegőt a testemnek ütközni. Nem féltem. Teljesen nyugodt voltam, hagytam, hogy zuhanjak lefelé, fittyet hánytam a gravitációra, súlytalansági állapotba kerültem, nem is voltam tisztában azzal, hogy a víz felé esek, olyan érzés volt, mintha repülnék. Hirtelen sípolni kezdett a fülem, mire kinyitottam a szemem. Már csak pár méter volt hátra. Villámgyorsasággal csapódtam bele a vízbe, úgy, mintha szilárd betonra estem volna. A levegőm azonnal bent rekedt, és az egész testem görcsbe rándult. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a számon...
Riadtan pattantak ki a szemeim, megrázkódtam, amikor észleltem a körülöttem levő világot. Biztonságot sugárzó, ismerős fehér bőrfotelek, előttem a fekete kis üvegasztal, rajta újságokkal, és távkapcsolóval. Fehér falak, és egy hatalmas plazma tévé. Kellemes hűvös érintette felhevült arcomat, éreztem, hogy a szám teljesen kiszáradt,  torkom szintén. Csak álmodtam. Itthon vagyok. Pedig annyira valóságosnak tűnt. Csak egy álom volt.
Hirtelen hangfoszlányokra kaptam fel a fejem. Valakik beszélgettek odakint a teraszon. Hangjuk erősségéből ítélve próbáltak suttogni, de annál mégis hangosabbak voltak. Kókadt fejjel, lomha mozdulatokkal kecmeregtem ki az ágyból, vagyis a kanapéról, és a nyitott teraszajtó felé indultam. Lábaim megreccsenetek minden második lépésnél, és a bokám is sajgott egy kicsit. Ahogy közelebb értem, a hangokhoz embereket is tudtam párosítani. Niall és Rickie ültek odakint a fonott székekben, háttal az ajtónak. Távolról láttam, amint Rickie hevesen gesztikulál, Niall pedig a fejét rázva meredt maga elé.
-És mégis mikor akarod elmondani neki?-csíptem el egy mondatot, ami Niall szájából hangzott.
-Tudod jól, hogy már elmondtam volna, de most nincs olyan helyzetben. Szüksége van rám, most nem hagyhatom cserben.-válaszolt Rickie, elfojtott hangon.
-Kinek van szüksége kire?-léptem ki a teraszra, mire mindketten hihetetlen gyorsasággal felugrottak, mintha áram csapta volt meg őket.
-Szia, Lizzie. Felébredtél?-köszönt Niall látszólag nyugodtan, de látszott rajta, hogy zavarban volt.
-Rosszat álmodtam.-feleltem beletúrva a hajamba.
-Ó.-tátotta el Niall a száját, majd felém lépett, és gyöngéden megfogta a kezem, majd az ölébe ültetett. Rickie is helyet foglalt, ahol az előbb ült. Niall átkarolta a derekam, és adott egy puszit a tarkómra.
-Miről beszéltetek az előbb?-kérdeztem kíváncsian. Rickie megköszörülte a torkát, majd felém fordult.
-Semmi különösről.-válaszolta félvállról.
-Értem.-bólintottam zavartan. Különös. Ez nem vall Rickiere, hogy kerülni  témát.
-Rickie főnökéről volt szó.-szólalt meg mögöttem Niall.-Rickie tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen, mert nem akar már ott dolgozni, de a főnöke állítólag elég nagy slamasztikában van, mert már ketten felmondtak, és ha ő is felmondana, nem lenne dolgozó.-magyarázta Niall, majd Rickiere néztem.
-Nem akarsz már ott dolgozni?
-Nem...nem nekem való, valami újat szeretnék.-válaszolta Rickie vontatottan.
-Sajnálom.-húztam el a számat.-Hát, nem tudom, mi lenne a helyes. Talán kezdj el keresni másik munkát, és ameddig nem találsz, bírd ki ott.-ajánlottam.
-Ez jó ötlet.-mosolyodott el barátnőm, mire én is elmosolyodtam.
-Majd keresünk együtt munkát. Az is lehet, hogy majd egy helyen fogunk dolgozni.-mondtam vigyorogva.
-Az jó lenne.-válaszolt Rickie látszólag izgatottan, de nekem nem tűnt valami feldobottnak az ötlettől.
-Valami nincs rendben.-közöltem váratlanul, mire Rickie feszülten nézett rám.
-Hogy érted ezt? Minden rendben, Lizzie, tényleg.-győzködött.
Gyanakvón húztam fel a szemöldököm, de Ricki továbbra is csak mosolygott.
-Nem tudom, mit csináljak, Lizzie, ennyi az egész.-sóhajtotta gondterhelten.-Döntenem kell, és nem tudom, hogy a jó döntést fogom-e hozni.
-Értelek.-bólintottam együtt érzőn.
-Nem vagytok éhesek?-szólalt fel hirtelen Niall a hátam mögött.
-De, egy kicsit.-válaszoltam a gyomromra téve a kezem.
-Én is.-csatlakozott Rickie.
-Akkor gyerünk, csináljunk valami kaját.-csapott rá Niall a combomra, mire rosszallóan fordultam hátra.-Bocsi.-vigyorodott el, majd engesztelésül egy gyors csókot nyomott a számra.
Bicegve indultam el a konyha felé, mikor Niall jó szokásához híven újból a karjaiba kapott.
-Könyörgöm.-sóhajtottam fáradtan.
-Legalább itthon had cipeljelek.-mondta mosolyogva, én pedig beletörődőn megráztam a fejem. Úgy látszik ez az, amit soha nem leszek képes kiüldözni belőle. A gondoskodó hajlamot.
A konyhába érve lazán felültetett a pultra, Rickie mellém támaszkodott, Niall pedig megállt előttem, majd összecsapta a tenyerét.
-Na, akkor ki az hármunk közül, aki tud főzni?-tette fel a legfontosabb kérdést.-A rántotta és a tükörtojás nem számít főtt ételnek!-emelte fel az ujját figyelmeztetésképp.
-Palacsinta?-ajánlottam félszegen mosolyogva. Mindhárman tisztában voltunk vele, hogy egyikünk sem egy kimondott konyhatündér, de talán a palacsinta még nem fog ki rajtunk.
-Tökéletes.-bólintott rá Rickie, és a szekrényhez ment, kivenni belőle a hozzávalókat. Niall tálakat vett elő, és tejet a hűtőből. Mindketten sürögtek-forogtak, én pedig a lábamat lóbálva figyeltem a ténykedésüket.
-Én mit csináljak?-kérdeztem szerényen.
-Ülsz, és nézed, ahogy készül a kaja.-válaszolt Niall parancsszerűen, mire bólintottam, elfogadva a feladatomat, és a vidd kedvéért még tisztelegtem is, mint a jó katona.
Sosem hittem volna, hogy főzés közben ennyit lehet röhögni, de tényleg. Azt hittem, én vagyok a legbénább a konyhában, de ezek ketten csúnyán rácáfoltak. Miközben ültem a pulton, és relaxáltam, Niall és Rickie felforgatták az egész konyhát. Először még minden simán ment. Niall keverte a tésztát, Rickie adogatta a hozzávalókat. Aztán jött az első probléma. Túl sok volt a tej. Rickie öntött bele még lisztet, de sajnos többet, mint kellett volna, így túl sűrű lett.
-Nem baj, nem baj. Menni fog ez.-nyugtatta magát Niall, majd még kért bele tejet. Így ment ez egészen addig, amíg a tervezett fél tál tésztából lett egy egész tál masszás valami.
-Annyira nem rossz.-vont vállat Rickie.-De kell még bele egy kis só.-jutott eszébe, majd odanyújtotta a sótartót Niallnek. Niall sózni kezdte, ám legnagyobb szerencsétlenségére leesett a tartó teteje, így szinte az egész üveg só beleborult a tálba.
-Basszus!-kiáltott fel Niall.-Lizzie, adj gyorsan egy kanalat, hátha le tudom még halászni a tetejéről!-integetett felém, mire röhögve a kezébe nyomtam a kért kanalat. Nagy műgonddal az arcán próbálta leügyeskedni a tetejéről a felesleges sőt, még a nyelvét is kidugta, majd tehetetlenül megvonta a vállát. -Hát, talán jobb lett. Okés, kezdhetjük sütni!-utasította Rickiet, majd következett a sütés legjobb része, amit úgy szeretek. A palacsintadobálás. Ha azt gondoltam, hogy az eleje volt a legviccesebb, nem gondoltam erre a részre. Az első öt palacsintából három odaégett, egy pedig összeugrott, így maradt összesen egy ép palacsinta.
A pulton fekve, kezemet a hasamra téve nevettem, Niall pedig rosszallóan nézett rám.
-Ne röhögj, igenis szép palacsintákat fogunk csinálni!-húzta ki magát büszkén, és épp feldobott egyet, ami összeragadva esett vissza a serpenyőbe.-Egyszer biztos azt fogunk csinálni.-helyesbített, miközben az összetapadt palacsintára sandított.
Végül Rickie is csatlakozott hozzám, együtt néztük, ahogyan Niall szerencsétlenkedik. Eszünk ágában nem volt segíteni neki, hiszen ő mondta, hogy tudja mit kell csinálni, hát akkor tessék, csillogtassa meg nyugodtan a szakácstudományát.
Így ment ez egészen addig, míg az egész tál tészta elfogyott. A végeredmény egy rakás, nyomorult kis palacsinta lett. Számat elhúzva mértem végig a felhozatalt.
-Mit szólnátok inkább egy pizzához?-kérdeztem reménykedve.
-Hozom a telefont.-bólintott rá Niall egyből, mire megkönnyebbültem sóhajtottam fel...
A nappaliban ültünk a rendelt óriáspizzát majszolva, miközben nevettünk, és beszélgettünk.
-Holnap mi lesz a program?-kérdeztem Nialltől.
-Megbeszélés, délután meg rádiózunk, este pedig próba.-sorolta a monoton napirendet.-Szóval, nem sokat fogjuk látni egymást holnap se.
-Hú, nekem meg fel kéne hívni a lakberendezőt.-jutott hirtelen eszembe.-De ilyen lábbal nem tudok találkozóra menni.-húztam el a számat keserűen.
-Akkor várj addig, amíg jobban leszel.-tanácsolta Rickie.
-Nem, nem akarok. Kell valami, amivel elfoglalhatom magam.-makacskodtam.
-Akkor mi lesz most?-kérdezte Niall teli szájjal, mire felnevettem.
-Felhívom, és megkérdezem, hátha eljönne ide.-ötleteltem, és a telefonért nyúltam. Tárcsáztam a mentett számot, és vártam, amíg felveszi.
-Marcus Bennett.-szólt bele egy reszelős hang a telefonba.
-Öhm, halló, itt Elizabeth Grey.-válaszoltam.
-Á, halló. Az ön apjával beszéltem már ugye?
-Igen, ő volt.-helyeseltem.
-Miben segíthetek?-kérdezte.
-Biztosan említette apa, hogy van egy ház, amit be kellene rendezni, és sokan magát ajánlották.
-Milyen megtisztelő. Igen, hallottam a berendezendő házról. Nincs semmi akadálya, önnek mikor lenne jó?-kérdezte.
-A holnap megfelelne.-válaszoltam.
-Remek. Holnap délelőtt vagy délután?
-Délután jobb lenne.
-Rendben. Hol?
-Hát, az a helyzet, hogy történt egy kis baleset, ami miatt nem igazán tudok kimozdulni itthonról.-feleltem a fejemet ingatva.-Megoldható lenne, hogy eljöjjön ide, hozzánk?-kérdeztem félve, várva, hogy mikor csapja rám a készüléket. Ehelyett azonban ezt felelte:
-Megoldható. Küldje el a címet sms-ben, mert most nincs a közelben íróeszköz. Holnap akkor délután kettőre várható leszek.-mondta tárgyilagosan.-További szép napot, és jobbulást!-tette hozzá, mire elmosolyodtam.
-Köszönöm, viszont hallásra.-feleltem, majd kinyomtam a telefont.
-Na?-kérdezte Niall türelmetlenül.
-Azt mondta, nem gond, hogy neki kell eljönnie. Küldöm is neki a címet.-kaptam kézbe újra a mobilom, és pötyögni kezdtem rajta.
-Nekem ez nem tetszik.-rázta a fejét rosszallóan Niall.
-Mi baj van már vele?-forgattam meg a szememet unottan.
-Jobb lenne, ha valaki itthon maradna veled. Csak a biztonság kedvéért.-mentegetőzött.
-Aki nem te leszel.-mutattam rá egyenesen.-Niall, felejtsd el, neked dolgod van, és nem, ismétlem nem fogod ellógni, mert ez most fontos, te is tudod.-közöltem kíméletlenül.-Rickie, dolgozol holnap?-fordultam barátnőm felé hirtelen.
-Öhm, nem.-rázta meg a fejét óvatosan.
-Na, akkor probléma megoldva. Rickie itthon marad velem, nem leszek egyedül, és ha segítségért kell futni, majd Rickie fut helyettem.-mondtam, mire Niall vágott egy grimaszt.
-Olyan erőszakos vagy.-csóválta meg a fejét Niall, miközben a mosoly ott ült a szája sarkában.-De rendben, jó lesz így.
-Mertem remélni.-vigyorodtam el elégedetten, majd a doboz felett áthajolva egy puszit nyomtam Niall arcára. Ekkor ajtónyitódást hallottunk, nem sokkal később pedig Harry és Liam jelent meg előttünk.
-Sziasztok! Ti aztán tudtok élni.-jegyezte meg Harry szúrósan a pizzás dobozra nézve.
-Helló, fiatalság!-intett oda Liam, majd egyből a konyhába ment. Értetlen arckifejezéssel fordultam Rickie felé, aki mintha mi se történt volna, tovább ette a pizzáját. Gondoltam, úgyis mindjárt jön Liam. Hirtelen egy vérfagyasztó ordítás rázta meg a házat, ami a konyhából jött.
-Mi a fene történt itt?!-kiáltotta Liam a konyhából, és akkor jöttem rá, hogy nincs baj, valószínűleg csak megtalálta az ügyeskedésünk maradványait. Pillanatokon belül megjelent a nappaliban, csukott szemmel, maga elé tartott kezekkel, mélyeket lélegezve, mint aki nagyon azon dolgozik, hogy lenyugodjon.
-Ígérjétek meg, hogy kitakarítotok.-nézett ránk könyörgően, miközben lerogyott az egyik fotelba. Mindannyian beleegyezőn bólogattunk, nekem azonban egy dolog szúrta a szemem. Liam mióta hazaért, még csak rá sem nézett Rickiere, Rickie szintén. Köszönésről, és pusziról pedig ne is beszéljünk. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, vagyis bíztam benne, hogy minden rendben van. Talán megint csak én reagálok túl valamit, többet látok bele, mint ami valójában van. Megráztam a fejem, ezzel elkergetve a vészjósló viharfelhőket az elmémből, és tiszta fejjel hallgattam Harryt, aki arról mesélt, hogy Lou-val milyen új összeállításokat találtak ki, és milyen jót babázott ma Luxszal.
Estefelé a nappaliban ültem, és onnan néztem, ahogyan a nap a felhők mögé rejtőzik. Úgy döntöttem, hogy kiülök egy kicsit a teraszra, hiszen egész nap nem voltam friss levegőn, sőt, még csak fel sem álltam. A többiek mind itthon voltak már, elvonulva a saját kis szobájukba. Szerencsére a lábam sem fájt már annyira, mint délelőtt, így már támasz nélkül is tudtam menni, vagyis, inkább óvatosan lépkedni. Dobogást hallottam az emelet felől, odanéztem, és Rickiet láttam meg szaladni le a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtóhoz sietett.
-Rickie!-szóltam utána, mire összerezzent, majd szembe fordult velem.
-Á, Lizzie.-mosolyodott el.-Minden rendben?
-Ezt inkább én kérdezhetném tőled.-billentettem oldalra a fejem, mire Rickie zavartan megvakarta a homlokát.-Rickie, jól látom, hogy valami nincs rendben?
-Nem, Lizzie, minden oké,tényleg.-bólogatott hevesen, majd a karórájára nézett.-Csak sietek.
-Értem.-bólintottam kétkedőn.
-Majd holnap beszélünk, jó?-ajánlotta, és reménykedő pillantást vetett felém.
-Nekem jó.-mentem bele.
-Na, szia!-köszönt el, majd szélsebesen kiviharzott az ajtón.
-Szia.-intettem a csukott ajtónak. Bizonytalanul felsóhajtottam. Biztos vagyok benne, hogy történt valami, csak nem mondja el. Rickie nem szokott ilyen lenni. Talán a munkahelyén van gond, talán nem is akar felmondani, vagy talán a főnöke zaklatja, és ezért nem tudja mit csináljon? És egyáltalán hova rohant most? Nagyon remélem, hogy hajlandó lesz elmondani, bármi van is, mert ha nem, én szedem ki belőle, könyörtelenül.
-Min gondolkozol, gyönyörűm?-zökkentett ki egy bársonyos hang a gondolatmenetemből. Hátra fordulva Niallt pillantottam meg, a falnak dőlve, keresztbe font karokkal.
-Ja, semmi, csak Rickie az előbb ment el, és vele beszéltem.-hadartam el nagy vonalakban.
-Értem.-bólintott, majd ellökve magát a faltól felém sétált, hosszú, elnyújtott léptekkel. Mosolyogva hátráltam pár lépést, amíg a falnak nem ütköztem. Niall megállt velem szemben, arca alig pár centire volt az enyémtől. Sejtelmesen elmosolyodott, majd két kezét a fejem mellé nyomta, ezzel teljesen sarokba szorítva engem. Zavartan kuncogni kezdtem, amikor orrát az enyémhez simította, ajkai épphogy súrolták a számat. Éreztem meleg leheletét az arcomon, és kellemes, fűszeresen férfias illatát. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, ahogyan levegőt vett, szélles vállán az izmok szabályosan rajzolódtak ki az ujjatlan póló alól, amit viselt. A szemhéjaim önkénytelenül csukódtak le, ahogyan ajkai a fülem mögötti érzékeny részhez értek.
-Van számodra egy kis meglepetésem.-suttogta a fülembe rekedtes, titokzatos hangon.
-Micsoda?-kérdeztem halkan.
-Gyere, és megmutatom.-súgta, majd elmosolyodott, és lágyan végigsimított az arcomon, majd le a karomon, egészen a kézfejemig, aztán kézen fogott, és lassú léptekkel elindult, én pedig követtem...