(II./45.) A legjobb helyen...

Sziasztok, Drágák!

Ismét késéssel, de meghoztam az új részt, remélem nem untok még nagyon...:) Nem fogok most pedálozni a sok kifogással, hogy sok a tanulnivaló, kevés az időm blablabla...de tényleg így van, szóval, nem győzök mást kérni mint a türelmeteket. Nagyon igyekszem!
Remélem mindenki jól van, imádlak titeket, és jó olvasást!
ui:bocsi, az esetleges helyesírási hibákért
Puszi és ölelés: Dóri :*

A színpad mögött állva kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A körmömet rágtam, pedig ez sosem volt a szokásom, miközben a gyomrom bukfencezett, és szaltózott, nem beszélve a lábaim folytonos remegéséről. Nem sok hiányzott, hogy összeessek, ezért végig az egyik hangfalnak dőltem, ami tartalék volt arra az esetre, ha valamelyik elromlana. Próbáltam mélyeket lélegezni, lelassítani a szívverésemet, sikertelenül. Kapkodtam a levegő után, hihetetlen légszomjom volt, a szívemet pedig a halántékomnál éreztem lüktetni. A rajtam levő póló teljesen a hátamra tapadt az izzadtságtól, olyan érzés volt, mintha egy felfűtött szaunába ültem volna, csak rajtam kívül ezt senki nem vette észre. Rettentően izgultam, még soha az életben nem voltam ennyire ideges egyetlen fellépés előtt sem.
Körülöttem a táncosok már a fellépés lázában égtek, ide-oda rohangáltak, ki sminket igazított, ki hajat csinált, vagy éppen bemelegített.
-Készen állsz?-toppant elém egy mosolygós arcú, barna hajú lány, akinek a neve sajnos nem ugrott be.
-Pe-persze.-dadogtam bólogatva, mire megsimította a vállam.
-Ne izgulj, minden jól megy majd.-próbált nyugtatni.-Csak arra figyelj majd, hogy ha lejössz a színpadról, kerüld el a sajtót, hogy ne kelljen a hülye kérdéseikre válaszolni!-figyelmeztetett, mire egyetértőn bólintottam. Hirtelen Jack hangja harsant fel, minket maga köré invitálva.
-Figyelem, emberek! Itt az idő.-mondta jelentőségteljes hangon.-Most kell odatenni magunkat, és megmutatni, hogy kik is vagyunk mi. Itt lesz az összes tévécsatornától egy-egy közvetítő, plusz a sajtó, akiknek nem nyilatkozunk!-emelte fel a mutatóujját.-Szeretném, ha minden úgy alakulna, ahogy a főpróbán, mert ott csodálatosak voltatok. Még a levegőbe dobós részt is tökéletesen megcsináltuk, meg a ruhaváltást is. Szóval, emberek...rajtunk a sor!-tette be a kezét középre, mire mind ugyanúgy tettünk, majd egy közös "Grenade" kiáltással és örömujjongással felkészültünk a showra. Még volt két perc a színpadra lépés előtt, miután szétoszlott a tömeg, a tekintetem hirtelen megakadt Jeremyn, amint egy lány tol neki a falnak, majd hajol oda hozzá, és csábítóan rámosolyog. Az előttem levő nagy paraván pont kitakarta a lányt, így előrébb kellett hajolnom, hogy meglássam, kivel enyeleg ilyen feltűnően. A szemem egy időben koppant a padlón az állammal, hirtelen mozdulni sem tudtam a döbbenettől, amikor kirajzolódott előttem a lány karcsú, csinos alakja, kezei, amint Jeremy nyakába fonja őket, és hosszú, lángvörös haja, mely kecsesen omlott le a hátán. Meginogtam a látványra, ahogyan Jeremy közelebb húzza magához a derekánál fogva, és lassan, szenvedélyesen megcsókolja Samet.
-Színpadra!-ordították, mire odakint tapsvihar hangzott fel, és a táncosok mind a színpad lépcsője felé iramlottak. Csupán akkor eszméltem fel, amikor Jeremy elhaladt előttem, és óvatosan megbökött, majd a szemembe nézve elmosolyodott, és megfordítva a lépcső felé irányított.
-Hajrá, kislány! Mutasd meg a világnak, mire vagy képes Elizabeth Grey.-suttogta a fülembe, amit valószínűleg biztatásnak szánt, én viszont leblokkoltam tőle, fogalmam sincs miért.
Eközben azonban kiértünk a színpadra, a közönség tapsolt, üdvözölt minket, a reflektorok egyenként világítottak bele a szemembe, kiégetve a retinámat. A tömeg hatalmas volt, sokkalta több, mint amire számítottam. Körbe mindenhol ültem emberek, lent, és még páholyokban is. Betámolyogtam a helyemre, és amint elaludtak a fények, tudtam, hogy tíz másodpercem van arra, hogy összeszedjem magam. Mély levegőt vettem, csukott szemmel, és a zene indulására mozogni kezdtem, próbáltam a koreográfiát táncolni, de valamiért a kezeim és a lábaim nem voltak összhangban. Szememmel folyamatosan a körülöttem állókat néztem, akik átéléssel táncoltak, a közönség pedig lelkesen figyelt minket. Nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam normálisan táncolni, a pánik pedig kezdett eluralkodni rajtam. Hirtelen összeakadt a tekintetem Samével, aki csak gúnyosan vigyorgott rám, majd észrevettem, hogy egyre többen néznek rám. Másik oldalra kaptam a fejem, ahol Jeremy állt, és rimánkodó arccal adta a tudtomra, hogy valami nem stimmel. Hirtelen a táncosok ketté váltak, én pedig valahogyan a színpad legelejére kerültem. A zene elhalkult, a fülemben nem hallottam mást, mint a vérem lüktetését. Csak álltam ott, a színpad közepén, megdermedten, szerencsétlenül, a tömeg velem szemben goromba arccal bámultak. Zihálva fordultam hátra, a táncosaim pedig szintén mogorván, karba font kézzel álltak mögöttem. A hajamba markolva fordultam előre, éreztem, hogy a levegőm kezd elfogyni, és nem tudok újat belélegezni. Hirtelen, a két lelátó között megjelent egy alak, hosszú, fekete kabátban, és zsebre dugott kézzel állt meg a lépcső közepén. Hunyorogva próbáltam meg felismerni, ki az, majd mikor tekintete találkozott az enyémmel, a szívemet mintha kifacsarták volna. Kék szemei csalódottan, bánatosan találtak rá az enyémekre, a szája kinyitódott, és ezt kiáltotta: Táncolj! Megpróbáltam visszaordítani, de nem jött ki hang a torkomon, teljesen megnémultam. Akárhogyan erőlködtem, a szavak nem akartam hangokká formálódni. "Táncolj"-kiáltotta újra, immáron szigorúbban, mire a kezemmel érte akartam nyúlni, de egyszer csak sarkon fordult, és sietős léptekkel az ajtó felé ment. A hajamat tépve nyúltam utána, ordítva, kiabálva, hangtalanul. A tömeg, és a táncosok is mind engem bámultak, és egyre kisebbnek éreztem magam. Jeremy tekintete reménytelen volt, Jack mérgesen, szemrehányóan nézett a szemembe, Sam pedig önelégült vigyorral az arcán. Nem bírtam tovább. A térdeimre zuhanva estem össze a kemény színpadon, és fejemet a lábaimra hajtva engedtem utat a folyamszerű könnyeimnek. Bőgtem, miközben körmeimmel a tenyerembe vájtam, éreztem, ahogy a bőröm felreped az erős szorítás hatására. Aztán valaki hirtelen a vállamhoz ért, de nem fordultam meg, majd egy erős lökést éreztem meg hátulról, mire erősen, teljes tüdőből, felsikítottam...
-Lizzie, az istenit neki!-üvöltött velem Marcus, teljesen vörös fejjel, vadul emelkedő és süllyedő mellkassal. A szemébe nézve láttam, hogy teljesen meg volt rémülve, és ezzel nem volt egyedül. Végignéztem magamon, a nedves, rám tapadt ruhán, a hajamon, ami tincsekben ragadt az arcomhoz, és a gombóccá gyűrt lepedőn alattam. A kezeim, melyekbe az arcomat temettem, remegtek, és én maga pedig tűzforró voltam. Szégyenkezve hajtottam le a fejem, miután Marcus aggódó tekintetébe néztem.
-Gyere ide, kislány, ne sírj, rémálmod volt.-ölelt magához, mire én még szorosabban fontam köré a karom, és temettem a fejem a mellkasába.-Sssh, semmi baj.-csitított a hátamat simogatva.-A szívbajt hoztad rám.
-M-mit keresel nálunk?-kérdeztem még akadozva.
-Azért jöttem, hogy elvigyelek a főpróbádra. A húgod engedett be, mert apád elment valami fontos ügyben, viszont nem gondoltam volna, hogy ez a látvány fogad.
-Jézusom, a főpróba!-kiáltottam fel, kitépve magam Marcus karjai közül, a hirtelen mozdulattól azonban sikerült megszédülnöm.
-Hé, nyugalom, még van időd, direkt hamarabb jöttem.-nyugtatott meg, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, és visszahanyatlottam az ágyra, majd beleszántva a hajamba mélyet sóhajtottam.
Marcus nem kérdezett semmit, csupán a hátamat simogatta le, és fel, miközben tekintetét végig magamon éreztem.
-A fellépés...nyögtem.-E-el fogom rontani...megálmodtam.
-Ne bolondulj már meg, dehogy fogod elrontani! Csak egy rossz álom volt, nehogy higgy már neki.-mondta felháborodva, mire a fejemet ráztam.
-Egy ideig annyira valóságos volt minden...aztán, feltűnt Niall is, és olyan...olyan volt, mintha csalódott volna bennem. Olyan...fájdalmasan nézett rám...-csóváltam a fejem, megpróbálva feldolgozni az előbbi szörnyű álmot.-Istenem, annyira rossz volt.-dőltem újból Marcus mellkasának, aki csak felnyögött a lendülettől, ahogyan nekizuhantam.
-Biztos lehetsz benne, hogy minden simán megy majd. Ez természetes, hogy izgulsz, hiszen csak régóta nem álltál már színpadon. De azzal, hogy bestresszeled magad még az előadás előtt, azzal csak magadnak ártasz.-világosított fel, én pedig pontosan tudtam, hogy igaza van.-Szóval, most nyugodj le, és menj, fürödj meg, frissülj fel, hogy aztán kicsattanó energiával indulhassunk el a főpróbára!-lelkesedett fel, majd hirtelen szorosabbra fonta a karját körülöttem, és eldőlt velem az ágyon, mire visítva röhögtem fel, egyrészt, mert alig kaptam levegőt, másrészt, mert ha Marcus lelkes, akkor nincs az az isten, ami őt eltántorítja a céljától...
Igazat kell hogy adjak Marcusnak, mivel a próba fenomenálisra sikerült. Mindenki ott volt, és az első két próbálkozás után már többet senki sem hibázott, és a próba egész jó hangulatban telt. Most azért mindenkin látszott, hogy itt már nincs helye a hülyéskedésnek, mindenki komolyan vette a próbát, és a legjobb tudása szerint csinálta azt, amit kell, aminek eredményeképp sikerült egy olyan próbát összehoznunk, hogy még Jack is elismerően bólintott.
-Azt kell hogy mondjam, nem találtam kivetni valót, aminek hihetetlenül örülök.-mosolygott a kimerült társaságra.-De azért senki ne bízza el magát, maradjon meg ez a lelkesedés, és energia az esti fellépésre is!-tette hozzá, csak hogy mégse érezzük magunkat teljesen tökéletesnek.
Miközben szedelőzködtünk, Jeremy lépett oda mellém, és bökött óvatosan oldalba.
-Lizzie, csináltam valamit, amiért kerülsz engem?-kérdezte, nekem pedig nyelnem kellett egyet. Való igaz, hogy a próba kezdete óta nem igazán kerestem a társaságát, ha kérdezett valamit, akkor is csak tőmondatokban válaszoltam. Az álmom mély nyomot hagyott bennem, és bár csak egy álom volt, mégis képtelen vagyok Jeremy szemébe nézni azok után, hogy azt álmodtam, a szemem láttára csókolózott Sammel.
-Nem, nem csináltál semmit.-ráztam meg a fejem, még mindig a cuccaimmal babrálva, ezzel húzva az időt.
-Akkor miért nem nézel rám, ha hozzám beszélsz?-kérdezte furcsa csalódottsággal a hangjában, mire felsóhajtottam.
-Nem a te hibád, tényleg. Csak...most nem vagyok társalgós kedvemben.-próbáltam meg lerázni, miközben a vállamra vettem a táskámat, és az ajtó felé indultam. Pechemre, Jeremy ennél nehezebb eset volt.
-Pedig szerettelek volna meghívni egy kávéra, vagy valamire. Hé, Lizzie, várj már meg!-kiabált utánam a lépcsőn, mire egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, de hiába, a fordulónál valahogy elém került, ezzel elállva előttem az utat. Ez volt az első pillanat, amikor a szemébe néztem. Lemondóan sóhajtottam fel, mikor kezét a fejem mellé támasztva konkrétan bezárt a sarokba.
-Jó...-mondtam puffogva.-Ki fogsz röhögni, de álmodtam egy baromságot, aminek az égvilágon semmi értelme nincsen, és azért vagyok ilyen rezignált.-hadartam el, mire a válsz néma csend volt. Félve pillantottam fel Jeremyre, akinek az arcán széles vigyor terült el, majd elfordítva a fejét hangtalanul nevetni kezdett.
-Mi olyan vicces?-kérdeztem értetlenül, mire visszafordult felém.
-Csak...most komolyan egy hülye álom miatt nem beszélsz velem?-kérdezte vigyorogva, jót mulatva a helyzet abszurdságán.-Én azt álmodtam a múltkor, hogy felzabáltam a szomszéd összes díjnyertes almáit, akkor most nekem sem szabadna szóba állnom vele?-példálózott, belőlem pedig kitört a nevetés.-Na látod. Ne bolondozz már, akármi is volt az, semmi jelentősége.-mondta, nekem pedig kezdett elszállni a zavarom, majd a szemébe néztem.-De ha nagyon szeretnéd, elmesélheted nekem ezt a rettenetes álmot, mondjuk egy jó kávé, vagy üdítő mellett. Na, mit gondolsz?-ajánlkozott a szemöldökét húzogatva, mire a fejem ingatva mosolyogtam.
-Starbucks vagy McDonalds?-kérdeztem vissza, Jeremy arca pedig kivirult.
-Egyértelmű, hogy Starbucks, az gyalog közelebb van, meg a közelben van buszmegálló is, szóval...hajrá.-kacsintott rám, majd direkt elvette a kezét a fejem mellől, így majdnem rám esett, én pedig röhögve fogtam meg a vállát, majd toltam arrébb. Hirtelen torokköszörülést hallottunk meg, mire lendületből arrébb löktem Jeremyt, hogy szembe találhassam magam magával az ördöggel, Sammel. Fölényesen nézett végig rajtunk, majd egy laza sziasztokot odavetve elsuhant mellettünk, és tovább ment lefelé. Ez a lány tuti, hogy soha nem tanult illemtant, helyből akkora bunkó, mint más nekifutásból sem. Észre sem vettem, hogy egy pillanatra elbambultam, csak akkor, amikor Jeremy elindult, és visszaszólt nekem, hogy esetleg elindulok még most, vagy megvárom, hogy a Starbucks maga jöjjön el elém, mire természetesen elmosolyodtam, és utánasiettem...
A délután villámgyorsan eltelt, szinte csak egy pislogásnak tűnt, és a délből este fél nyolc lett. Persze, az idő ily gyors múlásához nagyban hozzájárult a Jeremyvel töltött császkálós, semmittevős délután, ami kávézásnak indult, majd nagy volumenű vásárlás lett belőle, no, nem nekem, hanem neki. Ugyanis rájött, hogy neki nincsen se kabátja, se cipője, se nadrágja, se pólója, és sürgősen be kell neki vásárolnia egy tucattal belőle. A normálistól eltekintően most én vettem át az unatkozó kísérő szerepét, akit szinte úgy kell egyik boltból a másikba átrángatni, miközben Jeremy, mint a mérgezett egér rohangált a sorok között. Bevitte vagy a fél üzletet a próbafülkébe, és egyenként próbálta fel őket. Az elején még élveztem is, legtöbbször csak jól kiröhögtem a béna összeállításán, majd úgy fél óra elteltével már csak mutattam, hogy tetszik, vagy nem, egy óra után már a földre csúszva ráztam a fejem, vagy bólintottam, másfél óra után a fülke mellett kiterülve vertem a fejem a falba, és minden ruhánál csak felnyögtem, hogy haza akarok menni. Jeremy pedig kijelentette, hogy velem sem megy többet vásárolni, mert rosszabb vagyok, mint az anyja, pedig szerinte őt senki nem tudja überelni. Hát, nekem sikerült.
Immár a tényleges fellépés backstage-ében álltam, az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, ahogy a többiek is. Harci díszbe öltözve vártuk, hogy meghalljuk azt a bizonyos hangot, miszerint idő van, és menni kell. Az ideg ugyanúgy ott volt a gyomromban, mint az álmomban, azonban ellentétben az ott történtekkel, itt nincs semmilyen sajtó, sem több százezres tömegek, csupán egy száz körüli publikum, és kamerák, de mindenhol. Csodálom, hogy ránk nem aggatnak apró kis kamerákat, mert én már azon sem lepődök meg. Itt, a színpad mögött meg a nyüzsgés, hangosítók, díszletesek, és a stáb tagjai szlalomoznak a hangfalak, és a kábelek között, folyamatosan headset-en egyeztetve egymással. Kíváncsiságból kinéztem a színpadra, de azonnal behúztam a fejem, amikor megláttam, mennyien ülnek odakint. Akaratlanul is hevesebben dobogott a szívem, a tenyerem pedig izzadni kezdett, valamint a lábfejem is önkénytelen dobolásba kezdett.
-Nem tán izgulsz?-érintette meg valaki a vállam, mire hatalmasat ugrottam ijedtemben, a pulzusom pedig az egekbe szaladt.
-Jesszusom, Jeremy, ezt ne!-kaptam a szívemhez, miközben ő jót szórakozott rajtam.
-Ugyan már, minek parázol? Úgyis jók leszünk.
-Ti lesztek jók, én meg majd bénázok...-forgattam a szemem, mire Jeremy csípőre tette a kezét, és közelebb hajolt.
-Ne akard, hogy megint a bevált fenyítési módszeremet alkalmazzam. Van itt pár sarok, ahova be tudlak tuszkolni, ha nagyon akarom.-fenyegetett meg, mire elröhögtem magam. Ma délután, amikor már nemcsak nekem, hanem neki is elege lett belőlem, felrángatott a földről, és belökve a próbafülkébe rám dobálta az összes ruhát, majd csikizni kezdett, én meg szó szerint sírtam, és alig kaptam levegőt.
-Isten mentsen attól.-tiltakoztam, majd nagyot sóhajtottam. Egy gyengéd kéz ért a vállamhoz, majd simított le végig rajta, egészen a kézfejemig.
-Ne aggódj, minden rendben lesz.-mondta nyugalmas, de mégis határozott hangon, én pedig csak beharaptam a számat, és megingattam a fejem. Jeremy hirtelen megragadta a kezem, és magához ölelt, én pedig vonakodva, de visszaöleltem. Kellett nekem ez a kis feltöltődés, erőt adott. Az én szeretetnyelvem az érintések, amik hihetetlenül fel tudják tölteni az embert energiával, elég akár egy röpke érintés, vagy ölelés, és máris jobban érzem magam. Sajnos, azonban ahogy mindennek, ennek is megvan a maga árnyoldala. Az egyik legveszélyesebb szeretetnyelv az érintés. Ha nem vigyázunk vele, eluralkodhat rajtunk az ez iránti szükséglet, és ha másik nem tudják ezt értelmezni, akár még bajba is kerülhetünk ez által.
-Ide mindenki!-tapsolt egyet Jack, mire kibújtam Jeremy öleléséből, és gyorsan eliszkoltam onnan, egyenesen Jackhez.-Oké, öt percünk van a színpadra lépésig.-közölte, mire zúgolódni kezdtünk.-Remélem mindenki felkészült, és ugyanolyan energiával fogja majd letolni, minta próbán. Szóval, most vagy soha. Emberek, atom jók leszünk!-tette be a kezét vigyorogva, a fellépés előtti izgalmi állapotban, mi pedig követtük. Majd szintén, mint az álmomban, egyszerre kiáltottunk fel.
-Grenade!-formálta meg az ajkam mosolyogva a szót, és a testemen végigfutott egy furcsa bizsergés, és semmi mást nem éreztem, hogy itt, és most, a legjobb helyen vagyok.
A színpadra lépés előtt egy óvatlan pillantást vetettem az egyik közelben levő sarokra, de szerencsére nem láttam Jeremyt és Samet csókolózni, ami egy kis megnyugvást jelentett, egyszerűen csak azért, mert ki nem állom azt a csajt, Jeremyt viszont kedvelem, és nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neki. Szembe fordulva a lépcsővel éreztem, hogy az adrenalinom kezdi feltornázni magát a normálról, a turbóra, kezem-lábam remegett, mialatt felsétáltam a nagyközönség elé, és elfoglaltam a helyem, amit sikerült elsőre megtalálnom. Elhelyezkedtünk, a tömeg pedig kitartóan tapsolt, a szívem pedig elhatározta, hogy mindenképpen ki fog ugrani a mellkasomból. Azt hittem, a körülöttem levők is hallják, milyen ütemmel dübörög, de valószínűleg ők is így éreztek, ezt a koncentráló tekintetekből, és a megfontolt mozdulatokból vettem le. Mikor kialudtak a fények, és felhangzott a zenénk intrója, a vérem az arcomba tódult, az idegeimet pedig átjárta a ritmus nyújtotta impulzus, hogy amikor elkezdődik a mozgás, akár egy rugó, úgy lőjem ki magamat, és kezdjem el a rongyosra gyakorolt, az életem talán egyik legjelentősebb koreográfiájának az elejét.
Mindnen más volt, mint az álmomban. Bár tartottam tőle, de mégsem fagytam le, egy pillanatra sem, a táncosok nem álltak le, és a közönség sem nézett rám szemrehányóan. Egyszerűen csak tudtam, mi mi után következik, tekintetemmel pedig néha-néha a többiekre pillantva megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van.
Magabiztosan lépkedtem előre, és forgattam a csípőm, majd mosollyal az arcomon fordultam hátra, hogy aztán a hajamat hátravessem, majd újból elinduljak még előre. Kicsúsztam oldalra, pont úgy, ahogy a koreográfiában van, és szökdeltem hátrafelé, ami teljesen rendben volt, egészen odáig, hogy a talpam hirtelen megcsúszott, és hirtelen a földön találtam magam. Még épphogy meg tudtam magam tartani a kezemmel, de megállt bennem az ütő. Elrontottam. A kibaszott életbe, hát csak elrontottam. Lassan kezdett a pánik az agyamba férkőzni, ám hirtelen egy másik gondolat kiütötte onnan. Fel kell állnom. Egy igazi táncos nem bukik el ennyin. Nem hagyhatom, hogy ezen bukjak el.
Aprót rázva a fejemen megtámaszkodtam a kezemen, majd mintha csak break-elni készültem volna köröztem egyet a lábammal, és felugrottam állásba. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a bokámba, ahogyan talpra érkeztem, mire halkan felszisszentem, de nem álltam meg. Visszaálltam a helyemre, és ignorálva a szúrást a lábamban folytattam tovább a táncot.
Az emelős részhez érve összeszorítottam a fogamat, hogy ne látszódjon, fáj. Jeremy azonban észrevette, hogy baj van, és aggódóan nézett a szemembe. "Mi az?"-formálta a szájával, miközben eldöntött. Erre csak megráztam a fejem, és újból mosolyt erőltettem magamra, hiszen nem ronthattuk el, már nem sok volt a végéig. A legkitartóbb formámat vettem elő, és megerőltettem magam, és úgy látszik, megérte. A show végén az emberek a helyükről felugorva tapsoltak meg bennünket, mi pedig lihegve, kifulladva hajoltunk meg előttük, majd szaladtunk le a színpadról.
A backstage-be érve egy hatalmas, csapatölelés volt a legelső, amit csináltunk.
-Sikerült!!-kiáltotta Jack átszellemülve, az emberek arcán pedig büszkeség tükröződött.-Lizzie, mi történt tánc közben?-fordult felém Jack, mire minden szem rám szegeződött.
-Megcsúsztam valamin, és elestem, nem tudom hogyan.-tártam szét a karomat, majd felszisszentem, az éles nyilallás miatt.
-Fáj valamid?
-A bokám, szúródik.-húztam el a számat, mire Jack odalépett hozzám, és lehajolt, hogy megnézze.
-Hm, szerintem mindenképp nézesd meg, arra hátrafelé van valahol az elsősegély, a mosdók mellett. Valaki megtenn...
-Majd én elmegyek vele.-vállakozott egyből Jeremy, mire Jack bólintott.
-Rendben. Egyébként, gratulálok, nagyon ügyes voltál.-mosolygott rám.-Nagy respekt, hogy fájós lábbal végigcsináltad. Király vagy!-tartotta az öklét, mire összeöklöztünk, és mindketten egymásra mosolyogtunk.
Komótosan bicegni kezdtem, Jeremy pedig támaszképp tartotta a karomat.
-Tényleg nagyon jó voltál.-dicsért meg, immár harmadszorra.
-Köszönöm, de te sem voltál azért semmi.-bókoltam vissza.
-Jaj, tudod, hogy értem.-rázta a fejét.-Én múlthéten is voltam színpadon, neked pedig hosszabb kihagyás után ez az első alkalom, hogy színpadra álltál. ÉS megcsináltad. Látod, én előre megmondtam.-vonta fel a szemöldökét.
-De elestem.
-De akkor is megoldottad, feltűnés nélkül. Teljesen mindegy, nem rontottál el semmit, és ez a lényeg. Kapcsoltál, és visszaálltál táncolni. És ez a lényeg. Hogy nem torpantál meg, mint az amatőrök.-mosolygott rám szelíden, mire kissé zavarba jöttem. Időközben elértünk az elsősegélyig, ahol egy kedves arcú nő jött a segítségemre, és végzett el egy gyors vizsgálatot. Mint kiderült, csak egy kicsit meghúzódott, de semmi komoly bajom nem lesz. Egy-két nap pihenés, és újra rendbe jövök, viszont azt mondta, pihentessem, ameddig csak tudom.
-Örülök, hogy nincs semmi komoly bajod.-nézett a szemembe Jeremy őszintén.
-Hát még én.-sóhajtottam.-Most gondold el, épphogy bekerültem a csapatba, azonnal ki is hullok. Az gáz lenne, nem is kicsit.-ingattam a fejem, mire Jeremy elnevette magát, és tovább támogatott.-Hallod, gyorsan beszaladok vécére.-engedtem el a karját, majd bebillegtem a mosdóba. A tükörből egy piros arcú, szétálló hajú lány nézett vissza rám, halvány mosollyal az arcán. Visszamosolyogtam magamra, majd bementem az egyik fülkébe.
Hirtelen kicsapódott az ajtó, és léptek dobogása hallatszott.
-Szerintem fantasztikusak voltunk mindannyian.-szólt egy magas, vékony hang.
-Ja, persze, mindannyian.-válaszolt egy másik, erősebb hang, akit azonnal tudtam párosítani arccal.-Ez a Blake teljesen rám van kattanva, egyszerűen már elege van belőle, hogy nem tud leszállni rólam. Tánc közben is folyamatosan lesett.
-És ez baj?-kérdezte valaki.-Sam, mind tudjuk, hogy Blake az idők kezdete óta szerelmes beléd, és neked sem volt közömbös.
-Jó, az elején még tényleg jó volt, élveztem, de már ráuntam.-mondta hanyagul Sam, nekem pedig vissza kellett fognom magam, hogy ne borítsam rá az ajtót.-Egyébként is, nem szabad, hogy keresztülhúzza a számításaimat.-tette hozzá, mire felkaptam a fejem, és illetlenség, vagy nem, tovább füleltem.
-Jaj, Sam, még mindig nem mondtál le róla?-kérdezte valaki eléggé kedvetlenül.
-Nem bizony.-hangzott a határozott válasz.-Sokkal tartozik nekem, és most itt az ideje, hogy törlesszen.
-Nem gondolod, hogy ez elég szenyaság, amit csinálsz?
-Tudom, hogy az. De ha jót akar magának, akkor nem jár el a szája, csak teszi, amit mondok neki. Egyébként is, megvannak a fegyvereim vele szemben.
-Aljas vagy, Sam. Honnan tudod, hogy még mindig úgy érez?
-Egyszerűen csak tudom. Hiába tagadja, én mindent tudok róla.-mondta Sam undorítóan nagy magabiztossággal, majd nagyot sóhajtott, ahogyan a többiek is. Még tettek-vettek valamit, majd újból léptek hangzottak fel, majd ajtócsapódás, és a mosdó elcsendesedett.
Lesokkoltan ültem a vécéülőke tetején, időközben még vécézni is elfelejtettem. Most illetlen voltam, mert kihallgattam egy magánbeszélgetést, de teszek rá. Tudtam, hogy ez a dög mesterkedik valamiben, és most már egy fokkal közelebb állok hozzá, hogy megtudjam, miben. Egyszerűen felfordult a gyomrom a gusztustalan magabiztosságától, és magától a stílustól, ahogyan beszélt. Irtózatosan érdekel most már, hogy mi van készülőben, de legfőképpen az, hogy ki az, akiről úgy beszélt, mintha az alárendeltje lenne. Egy gondolat ötlött a fejembe hirtelen, de nagyon remélem, hogy amit sejtek, annak ehhez nincsen köze...