(II./47.) A saját akadályaimba ütközöm...

Sziasztok, Drágák!
Nos, ilyen gyors talán még sosem voltam, de ezt teszi a betegszabadság...Kompenzálni akarom a sok eddigi késést, úgyhogy most rakom az új részt, viszont nem tudom, a következő mikor jön majd, meg rengeteg pótolni valóm lesz, de megteszem amit tudok. :)
Köszönöm a pontosan 111 feliratkozót, ez eszméletlen!! Imádlak titeket!!♥♥
Jó olvasást, remélem tetszeni fog. Sok-sok puszi: Dóri :*

Sosem lehetsz túl hosszú ideig boldog, mert amikor úgy érzed, ennél jobb már nem is lehetne, történik valami, és a csúcsról a mélybe zuhansz, akár pillanatok leforgása alatt is. Ha huzamosabb ideig boldog vagy, természetesen nem gondolsz a rosszra, vagy arra, hogy mikor jön újra valami, ami letaszít az érzelmi hullámvasút tetejéről. Még csak meg sem fordul a fejedben, hogy másnap darabokra hullott szívvel kelsz fel, akkora szégyenérzettel hogy legszívesebben a föld alá ásnád magad, de aztán rájössz, hogy még a föld sem érdemli meg, hogy egy ilyen szerencsétlenséget fedjen be. Teljesen magadba fordulsz, és nem látod a reményt adó, halovány fénysugarat az alagút végén. Innen nincs kiút.-gondolod magadban. Megérdemled. Az egész a te hibád. Bűnhődnöd kell.
Nem bírtam már elviselni az érzéseket, melyek a fejemben kavarogtak megállás nélkül, és az agyamban kergetőző, ostromló gondolatokat. Belülről akartam felrobbanni. A bűntudat lyukat vájt a szívem közepébe, a szégyen pedig alattomosan kúszott fel a torkomba, és fojtogatott, megállás nélkül. Kedvem lett volna a falba verni a fejemet, vagy szétrúgni valamit, de azzal nem oldódott volna meg semmi. Maximum, a dühöm kicsit csillapodott volna. Mégis, hogy a jó büdös életbe lehettem ilyen felelőtlen? Valaki más ágyában ébredni, de egy másik férfival az oldalamon, és bár nem tudtam magamról, ez még mindig nem mentség arra, amit tettem. Erre egyszerűen nincs is mentség. Megtettem. Nem lehet visszapörgetni az időt, és meg nem történtté tenni a dolgokat. Igen, ittam...rengeteget. Másnap fel sem tudtam kelni az ágyból, mert a fejem olyan szinten lüktetett, hogy majd belehaltam, és szédültem is. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek az után az éjszaka után. Azt már tudom, hogyha iszom, teljesen kifordulok önmagamból. De hogy ennyire?! Soha, de soha az életbe nem iszom többet, soha! Azt hittem, kontroll alatt tudom tartani magam, de tévedtem. Egy taccs részeg embert semmi más nem irányít, csak a temérdek mennyiségű alkohol,amit magába borított, meggondolatlanul. Még mindig a fejemben zengenek az interneten olvasottak...
"Ez a csaj egy ócska ribanc, én mindig is tudtam." 
"Niall ezerszer jobbat érdemel nálad, te kurva!" 
"A legjobb lenne, ha meghalnál!" 
"Mégis, hogy tehetted ezt?" 
"Én már az elején megmondtam, hogy ez is olyan, mint a többi..." Visszagondolva görcsbe rándul a testem, és könnyek lepik el újra a szememet. Igazuk van...mindenkinek igaza van...Egy semmirekellő, hűtlen ribanc vagyok, aki egy elcsúszott éjszakával rombolt le mindent, amit olyan gondosan építgetett, és óvott mindentől...
A telefonom újból megcsörrent, a mai nap már vagy századjára. Idegesen nyúltam érte, és néztem meg, ki hív. A kijelzőn Jeremy neve villogott. Egy nyűgös sóhaj tört fel belőlem, majd úgy, mint eddig is, elutasítottam a hívást. Nem akartam vele beszélni. Se most, se később. Tudom, gyerekes dolog, amit csinálok, de egyszerűen képtelen vagyok szembe nézni vele azután, ami történt. Nem az ő hibája. Ő is ugyanolyan részeg volt, mint én, abban az állapotban pedig fogalmunk sem volt arról, mit csinálunk. Tudom, hogy nem szabadna így viselkednem vele, hiszen ő csak tisztázni akarja a dolgokat, amit már ezer meg egy SMS-ben megírt, de nekem nincs lelki erőm ehhez. Három napja kihagyom a próbákat is, mert ott elkerülhetetlen lenne, hogy találkozzunk. Jack aggódik értem, és aggodalma már kezd dühbe átcsapni, amikor hív, és én kinyomom. Vele sincs kedvem beszélni. Bezárkózni van kedvem, magamhoz szorítani a kispárnámat, és szétbőgni az agyamat. Ezt érdemlem. Semmi mást. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel elveszíthetem a frissen szerzett munkalehetőségemet, és valószínű, hogy sosem találok még egy ilyet, de nem érdekel. Semmi szükségük egy ilyen emberi roncsra, mint én. Eddig is megvoltak nélkülem, ez után is meglesznek.
Nem vagyok sem éhes, se szomjas, nincs kedvem tévét nézni, sem az interneten lógni. Nem akarok emberek közé menni, és érezni azokat a lesújtó, ítéletes pillantásokat magamon. Jelenleg semmi más nem érdekel egy valakin kívül, aki már biztosan megtudta, mi történt, még sem adta tudtomra.
Niall szombat este óta nem hívott, és nem is keresett semmiféle módon. Én próbáltam hívni akkor, mikor kicsit több erőt éreztem magamban, de mindannyiszor nem volt elérhető. Magamnak sem tudtam bevallani, hogy szeretnék, vagy nem beszélni vele. Félek, rettenetesen félek, hogy mit mondana. A legrosszabb az, hogy esélyem sincs tisztára mosni magamat, mert bűnös vagyok. Nincs mivel mentegetőznöm. Niall távollétében megcsaltam egy másik sráccal. Nem is az érdekel engem, hogy rólam mit mondanak, vagy írnak. Magasról leszarom, mások mit gondolnak erről, sőt, még az sem érdekelne, ha rám köpnének, egy dolog van viszont, ami olyan fájdalmas, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe, és megforgatnák benne. Az, hogy fájdalmat okoztam Niallnek...már Isten tudja hanyadjára. Megbántottam azt, akit a világon mindennél jobban szeretek. Mert szeretem, ez az igazság. Az érzés, amit Jeremy iránt érzek hozzá sem fogható ahhoz, amivel Niallhöz kötődöm. Nekem Ő a mindenem, még akkor is, ha ezt már senki nem hiszi el nekem. Mert valóban van rá okuk, hogy ne higgyenek nekem. Ha csak arra gondolok, hogy most messze tőlem, Niall valahol épp összetörik, és én nem lehetek ott, hogy megmagyarázzam, fájdalmasan hasít belém a bűnösség érzése. Kegyetlenül bűntudatom van, és soha nem szégyelltem még magam ennyire, mint most. Én itt lebzselek a házában, miközben ő a padlóra kerül, miattam. Mi lesz, ha hazaér? Mit fog mondani? Édes Istenem, képtelen leszek a szemébe nézni ezek után. Hogy tehettem ezt?! Mindent elrontottam...
Halk, ütemes kopogásra kaptam fel a fejemet, melyek az ajtóm felől jöttek.
-Menj el!-kiáltottam a párnámba fúrt fejjel, mikor a kopogás csak nem akart szűnni.-Menj el kérlek, akárki is vagy! Nem akarok beszélni senkivel!-könyörögtem, haszontalanul. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és óvatos léptekkel valaki felém közeledett. Az ágyon feküdtem keresztben, egy előnytelen pizsamában, kócos, görcsös hajjal. Még fésülködni sem volt kedvem.
-Lizzie, drágám, vendéged érkezett.-simított végig a hátamon egy gyengéd kéz, apu szelíd hangja hallatán pedig összeszorult a torkom, és csak úgy, elkapott a sírhatnék.
-Küldd el, akárki az, nem akarok senkivel beszélni.-dünnyögtem a párnába.
-Itt áll az ajtóban, és szeretne beszélni veled.-mondta, még mindig a hátamat cirógatva. Hirtelen pattantam fel az ágyban, és vadul ráztam a fejemet.
-Senkivel nem akarok beszélni, apa! Küldd el!-förmedtem rá apára, aki kicsit hátrahőkölt a váratlan kitörésemtől.
-Édesem, nyugodj meg.-próbált nyugtatni apa, immár a kézfejemet simogatva.-Három nap szenvedés után ideje lenne végre beszélned valakivel.
-De én nem akarok!
-Lizzie...-sóhajtott apa fáradtan.-Csak engedd meg, hogy bejöjjön. Nagyon aggódik érted, és én is.
-Nincs rá szükség.-ráztam a fejem, apa viszont hajthatatlan volt.
-Csak ne ess neki, könyörgöm.-adott egy puszit a homlokomra.-Ez így nem mehet tovább.-simított végig az arcomon, majd felállt mellőlem, és kinyitotta az ajtót, melyen Marcus sétált be, látszólag nyugodt állapotban. Az ágyamon térdeltem, arcomat a kezeimbe temetve. Marcus lassan közeledett hozzám, majd leült mellém az ágyra, de nem szólt semmit. Mély levegőket vettem, majd lassan Marcus felé fordítottam a fejemet. Tekintete tele volt aggodalommal, és együttérzéssel. Éreztem, hogy a torkom szorulni kezd, az ajkam megremegett, és a kép előttem homályosodni kezdett.
-Istenem, Lizzie...-sóhajtotta Marcus, mikor a karjaiba vetettem magam, és kitört belőlem a mélyről jövő, keserves sírás. Erősen szorított, miközben én a körmömet mélyesztettem a hátába. Tudtam, hogy előtte bátran sírhatok, ő nem nevet ki, és bár tudtam, hogy ő nem ítélkezik felettem, mégis szégyelltem magam.
-Istenem, te lány...-sóhajtotta újból, a hajamat simogatva, miközben én a karjaiban rázkódtam.
-M-marcus...-szipogtam, mire erősebben ölelt magához.-H-hogy tehe-tehettem e-ezt?
-Shhh, Lizzie, próbálj meg megnyugodni.-próbált meg nyugtatni, kevés sikerrel. Végtelenül hosszú időnek tűnt, amit bőgve töltöttem Marcust szorongatva, végül pedig kisírt, feldagadt szemekkel, és vörös fejjel húzódtam el Marcustól.
-Jobban vagy már?-kérdezte, miután türelmesen kivárta, hogy kisírjam magam. Bizonytalanul ingattam a fejemet.
-Ennél szarabbul nem is lehetnék.-vallottam be őszintén, mire Marcus felsóhajtott, és megsimította a vállam. Türelmesen várta, hogy kifújjam az orrom, és megtöröljem a szemem, valamint hogy kicsit összeszedjem magamat.
-Lizzie...-kezdte mély, kimért hangon.-Mi volt ez?-kérdezte, mire a plafonra emeltem a tekintetem.
-Gőzöm nincs.-ráztam a fejem, és valóban ez volt az igazság.
-De mégis hogyan történt? És miért? És miért kell arra felmennem a netre, hogy azt lássam amint mindenki szid téged, és gusztustalanabbnál gusztustalanabb mondatokkal ócsároljanak? Miért az internetről kell nekem mindezt megtudnom?-zúdította rám kérdéseinek áradatát.
-Nem akartalak feleslegesen terhelni...ez az én baklövésem, nekem kell viselni a következményeit.
-Badarság!-csattant fel.-Tudod, hogy ha szóltál volna, én azonnal jöttem volna. És mi az, hogy a te baklövésed? Ha jól tudom, egy ilyenhez ketten kellenek.-emelte elém két ujját, mire csak a fejem csóváltam.
-Ne említsd őt, kérlek...
-De, de igenis említem, mert tudni akarom, mi történt! Minden annyira zavaros, az egészből semmit nem értek, és...
-Megcsaltam Őt!-ordítottam Marcus képébe.-Megcsaltam, érted?-mondtam indulatosan.-Segg részegre leittam magam, aztán valahogy összegabalyodtam az egyik csapattársammal, akivel az eset óta nem beszéltem. Mellette ébredtem reggel, és annyira bepánikoltam, hogy azonnal leléptem, bár halvány lila gőzöm nem volt arról, hol vagyok. Óráimba telt, mire hazaértem, aztán feljöttem a szobámba, és azóta nem mentem ki innen. Az egész világ tudja, mekkora ribanc vagyok, és teljesen igazuk van! Nem akarok kimenni az utcára, nem akarok senkivel találkozni, mert az egyetlen akit akarok, az most épp egy másik földrészen van, és elérhetetlen! Mélységesen megbántam, amit tettem, de most már késő, rohadtul elcsesztem!-kiáltottam teli torokból, Marcus pedig meghökkentem pislogott rám, szó nélkül. Ekkor vettem csak észre, hogy térdre állva ordítottam eddig a képébe, így miután kiadtam magamból mindent, meghunyászkodva ereszkedtem vissza az ágyra, és kuporodtam össze.
-Most már jobb?-kérdezte halkan Marcus, mire felsóhajtottam, és a szemébe néztem.
-Talán egy kicsivel...de nem, ez sosem lesz jobb...
-Lizzie, ez...ez...erre nem találok szavakat.-hebegte.
-Mondd csak ki nyugodtan, hogy egy olcsó szajha vagyok, mondd csak ki.-biztattam, mire a fejét rázta.
-Nem vagy az.
-Ó, ne gyere ezzel, könyörgöm.-vetettem hátra a fejemet.
-Lizzie, nem vagy ribanc, hidd már el. Részeg voltál, nem tudtad, mit csinálsz. Tudod mennyi emberrel megesik az ilyen?
-Szóval a pia az oka, hogy megcsaltam a barátomat?-vontam fel a szemöldököm.-Magyarázzam meg, és fogjam arra a kibaszott alkoholra, hogy hűtlen voltam? Mit érek el vele? A pia bocsánatot fog kérni, és elvállalja helyettem, hogy ő a felelős mindenért?-emeltem fel újra a hangom.-Hm?
-Lizzie, nyugodj meg.-nyomott vissza a helyemre Marcus óvatosan.-Ide hallgass.-fordított szembe magával.-Most tegyél félre mindent, és gondold át. Niall szeret annyira, hogy elnézze ezt neked? Ő is volt már részeg, tisztában van vele, mire képes az alkohol, ha túl messzire megy az ember. Nem is emlékszel semmire az egészből. Ha józan lettél volna, akkor is megtetted volna?
-Kizárt dolog.
-Na akkor meg miért okolod magad ilyen súlyosan? Igen, bazi nagyot botlottál, de ez csak egy botlás volt, és nem szereted azt a srácot, ellenben Niallel, aki szintén meghal érted, annyira szeret. Meg. Fogja. Érteni.-hangsúlyozta ki a szavakat.-Érted? Meg fogja érteni!
-Hogy, ha egyszer meg sem hallgat?-kérdeztem kétségbeesetten.-Hiába hívom, nem veszi fel azt a rohadt telefont.
-Egyszer úgy is fel fogja venni.
-Kösz a biztatást.-puffogtam.-Meg sem érdemlem,hogy szóba álljon velem ezek után. Niall sokkal, de sokkal jobbat érdemelne nálam!
-Lizzie, fejezd már be ezt a kishitűséget!-emelte fel a hangját Marcus, mire kicsit összerezzentem.-Azzal, hogy begubózol, és elzárkózol minden elől, semmi nem lesz jobb! Elsüllyedsz az önsajnálatban, és saját magad marcangolásában ahelyett, hogy a kezedbe vennéd a dolgokat, és megpróbálnád helyre hozni!
-Mégis hogy a fenébe, hm?-tártam szét a karom, szinte már kiabálva.
-Beszéltél már ezzel a Jeremy gyerekkel?
-Nem, és nem is fogok.-mondtam konokul.
-Na ez az, amiről beszélek!-bökött rám.-Pedig az lenne a legelső lépés, hogy helyrehozd a dolgokat. Tisztáznotok kell, hogy mi volt ez, és mi lesz ez után. Amíg vele nem beszélsz, és nem tudod, mi játszódik le benne, addig magad sem tudod helyre tenni a dolgokat.-csóválta a fejét.-Keresett már?
-Vasárnap és hétfőn nem...-emlékeztem vissza.-Aztán kedden csak párszor hívott, ma pedig egész nap, szinte megállás nélkül hív, és üzen, hogy vegyem fel, beszéljünk, mert fontos.-húztam el a számat.
-Akkor miért nem veszed fel azt az istenverte telefont?-kérdezte hitetlenül Marcus.
-Mert nincs erőm beszélni vele! Egyszerűen elönt a bántudat, és a szégyenérzet, ha csak arra gondolok, hogy...
-Nem veszed észre, hogy saját magad teszed lehetetlenné a helyzetet?
-Mi?-húztam fel a szemöldököm.
-Könyörgöm, Lizzie...-fogta a fejét Marcus, majd mély levegőt vett, és a szemembe nézett.-Te akarod a legjobban helyre hozni a dolgokat, mégis te vagy az, aki akadályozza azt. Ideje lenne végre felébredned!-kocogtatta meg a fejemet, nekem pedig akkor, és ott helyben végem lett. Egy hatalmas morajlásban törtem ki, és lehunyt szemmel, elernyedt testtel dőltem hátra az ágyon, majd a plafont kezdtem el bámulni.
Tényleg ez lenne a helyzet? Ennyire elvakult vagyok, és nem veszem észre, hogy a saját akadályaimba ütközöm?
-Marcuuus...-nyögtem fel, kezemmel a hajamat tépve. Marcus óvatosan feküdt le mellém az ágyra, a könyökére támaszkodva.
-Igen?-kérdezte lágyabban.
-Egy barom vagyok...egy hatalmas nagy, szerencsétlen barom...
-Egy fiatal lány vagy, aki szeretné élvezni az életet, és sajnos, sokszor bajba kerül.-közölte szelíd hangon, immár nem kiabálva.-Ez az élet.
-Mindent elcsesztem.-temettem az arcom a kezeimbe, miközben a fejemet ráztam.
-De még nem késő helyre hozni a dolgokat.
-Marcus...-néztem fel rá, egyenesen a szemébe.-Én csak Niallt szeretem. Senki mást.
-Tudom.-bólintott egyetértőn.-Tudom, szívem...
-Akkor mégis hogy a francba viselkedhettem így?-estem vissza újból az önsanyargatás mély gödrébe.
-Lizzie, részeg voltál. Tudom, hogy ez neked nem mentség, de ha Niall szeret, márpedig szeret, meg fog bocsátani.
-És mi van, ha nem?-néztem rá reményvesztetten.-Kérlek, az igazat mondd. Te is tudod, hogy egy megcsalás mellett nem huny csak úgy szemet az ember. Te sem tennéd...
Marcus sóhajtva kapta el a tekintetét, majd pillantott újból vissza rám.
-Ez nem egy egyszerű dolog...de ha a kapcsolatotok erős, és már túléltetek mást is, akkor nem kizárt, hogy ezt is túl fogjátok...A szerelem sok mindenre képes, főleg a megbocsátásra...Ha pedig úgy adódna, hogy...-harapta el a mondat végét, mert nem akarta kimondani, ami már oly sokszor megfordult a legsötétebb gondolataimban.-akkor el kell fogadnod, hogy ennyi volt...
-De én nem akarom elfogadni.-ráztam a fejem.
-Akkor küzdj érte!-mondta ösztönzően.-Tudod, a legnagyobb harcosok nem a filmekben, meg a ringekben vannak...a legnagyobb harcosok azok, akik addig küzdenek valamiért, amíg van bennük erő, és csak az után esnek össze, hogy ténylegesen, mindennek vége...-mondta Marcus, nekem pedig összerándult a gyomrom szavainak bölcsessége hallatán.-Egy igazi harcos a végsőkig remél...
Mindig azt mondtam magamra, hogy kitartó vagyok, és küzdök, amíg bírom. Harcosnak neveztem magam, de rájöttem, hogy még igazából nem volt olyan, hogy valamiért úgy küzdöttem, mintha az életem lenne a tét. Valahogy, a dolgok mindig jóra fordultak, és nem kellett tovább küzdenem. A sors kegyes volt hozzám, most viszont nem tudom, megérdemlem-e, hogy még egyszer kegyelmes legyen velem.
-Szóval azt mondod, küzdjek érte, ameddig csak lehet?-fordultam Marcus felé, akinek egy apró, szinte láthatatlan mosolyra húzódott a szája.
-Ez minden, amit megtehetsz.-válaszolt, én pedig most először, higgadtan fújtam ki a bent rekedt levegőmet. Félszegen fordultam Marcus felé, majd egy őszinte, hálás öleléssel bújtam hozzá.
-Köszönöm.-suttogtam a fülébe, mire egy gyengéd puszit éreztem az arcomon.
-Nem mondom, hogy szívesen, mert nem szeretem, amikor ilyen helyzetben vagy.
-Egy biztos...te mindig tudod, hogyan rugdoss fel, ha padlón vagyok.
-Tőlem ne is várj mást.-vont vállat.-Ha kell, a hajadnál fogva rángatlak fel, ha azt látom, hogy nincs más megoldás.-közölte, én pedig egy észrevehetetlen szájrándítással helyettesítettem a mosolygást. Nem ment, egyszerűen még nem tudtam mosolyogni, mert belém nyilallt az a szörnyű kín, amit még Marcus bölcsességével, és ésszerűségével sem tudtam leküzdeni. Most már amíg élek, tüskeként fog élni bennem, hogy megcsaltam az egyetlen embert, akit szeretek.
Keservesen sóhajtva húzódtam el Marcustól, aki félre billentett fejjel nézett végig rajtam.
-Mi az?-kérdeztem, még mindig nyűgösen.
-Semmi...-rázta a fejét.-Csak nem szeretlek így szétesve látni.-mondta, én pedig a telefonomért nyúltam, mely kikapcsoltan hevert az ágyon. A számat harapdálva forgattam az ujjaim között a készüléket, majd végszóra megnyomtam a bekapcsolás gombot. Kétségbeesetten néztem Marcus szemébe, aki csak empatikusan pillantott rám vissza. A kijelző kivilágosodott, rajta Niall képével, mire olyan érzés töltött el, mintha a szívemet facsarnák ki. Pillanatokon belül villogni kezdett a képernyő, 12 bejövő üzenettel, és 34 nem fogadott hívással. Mind a tizenkét üzenet Jeremytől jött, aki egyre pánikszerűbben írta le könyörgő sorait. "Kérlek, vedd fel a telefont, Lizzie, beszélnünk kell! Ne csináld ezt! Kérlek, hívj vissza, ha ezt elolvastad! Sajnálom, Lizzie! SAJNÁLOM!"
Sóhajtva léptem ki az üzenetekből, be a híváslistámra. A hívások háromnegyede Jeremytől, a maradék többi pedig Jacktől, és Rickietől jött...
-Nem muszáj visszahívnod őket.-érintette meg Marcus a vállamat, mire fájdalmasan nyögtem fel.
-Nincs hozzá erőm...nincs erőm magyarázkodni.-ráztam a fejem kimerülten. Nemcsak lelkileg, de fizikailag is elgyengültem.
-Na, majd én megmondom, mit csinálj. Először is, add ide szépen azt a mobilt.-vette ki a kezemből a telefonomat, majd zsebre rakta, és felállt az ágyamról.-Most pedig felkelsz innen, és elmész lezuhanyozol, hogy egy kis szín is legyen az arcodon.-utasított, felsegítve az ágyról.-Ezalatt én szerzek neked valami ennivalót, amit majd szépen megeszel, mert gyanítom, hogy az elmúlt napokban nem sok vitamin került a szervezetedbe.-mondta, én pedig szégyenkezve szegtem le a tekintetem.-Sejtettem...na mindegy.-rázta a fejét.
-És mi lesz azután, hogy ezeken túl vagyunk?-néztem fel rá segélykérőn.
-Azt majd meglátod. Legelőször, csak ezzel foglalkozz rendben? Kelj újra életre!-mosolygott rám szomorkásan, majd miután beleegyezőn bólintottam, elengedett, én pedig kibotorkáltam a fürdőbe.
A tükörbe nézve konstatáltam, hogy ez a lidérc-életmód nem igazán volt jó döntés. A bőröm sápadt, és fehér volt, az arcom beesett, a szemeim pedig összeszűkült, véreres bogyóknak néztek ki, nem beszélve a hajamról, amibe beleragadt a hajgumi, és tele volt görcsökkel, és gubancokkal. Levetkőzni is csak lassú mozdulatokkal tudtam, mert olyan gyenge voltam, hogy minden gyorsabb mozdulattól megszédültem. Elővigyázatosan léptem be a zuhany alá, majd magamra engedtem a kellemes meleg vizet, s percekig csak álltam alatta, a csempének döntve a fejemet. Próbáltam kiüríteni a fejemet, ám kevés sikerrel. Egyre csak a szombat éjszaka képei villantak fel előttem, ám mind ott ér véget, hogy iszunk, majd eltűnünk a tömegben, aztán teljes filmszakadás. A következő, amit látok, Jeremy alvó arca mellettem, és az akkori érzések pánikként törtek rám. A torkom összeszűkült, alig engedte be a levegőt, a fejem pedig lüktetni kezdett. Két kézzel a falnak támaszkodva próbáltam talpon maradni, mély, nagy levegőket véve. Kinyitottam a szemem, majd hirtelen a csaphoz nyúltam, és elfordítottam, a hideg irányába. Pillanatokon belül a kellemesen meleg víz helyett jéghideg ömlött a bőrömre, mintha csak apró szilánkok szurkáltak volna. Felsikkantottam a hirtelen jött kellemetlen érzéstől, majd megrázkódva alatta végül elzártam, és kiléptem a kabinból.
A tükörből már egy fokkal jobb látvány nézett vissza rám, viszont még mindig undorodtam magamtól, ezért inkább hátat fordítottam a tükörnek, és úgy öltöztem fel.
Egy melegítő együttesben, kifésült, megszárított hajjal, és valamivel élénkebben sétáltam le a lépcsőn. A külsőm talán javult valamivel, de a belsőm még mindig romokban hevert. Marcust a konyhában találtam meg, apa társaságában, amint épp a tűzhelynél szorgoskodnak. Érzekésemre felkapták a fejüket, és őszintén elmosolyodtak.
-Kicsim, hát végre kimozdultál!-indult el felém apa, majd a karjába zárva nyomott egy puszit a fejemre.-Határozottan jobban festesz, mint pár órával ezelőtt.-mondta, én pedig hitetlenkedve fújtam egyet.
-Összeütöttünk neked egy gyors rántottát, gondoltuk, az is megteszi.-vont vállat Marcus, és már egy tányér rántottát tett le elém a pultra.
-Nem vagyok éhes.-tiltakoztam, mire két, szúrós szempár meredt rám.
-Eszel! Nincs apelláta!-parancsolt rám Marcus, mire szem forgatva helyet foglaltam, és kezembe vettem a villát. A faliórára néztem, ami hat órát mutatott. Már javában zajlik a próba, nélkülem. Nos, erről már lecsúsztam. Jack biztosan ki fog rúgni, a nyakamat merném rátenni.
-Akarod, hogy itt maradjak estére?-kérdezte Marcus, mire a fejemet csóváltam.
-Nem kell, szeretném kialudni magam.-válaszoltam, mire Marcus helyeslőn bólintott. Apával helyet foglaltak velem szemben, és fürkészőn nézték, ahogyan lapátolom magamba a kaját. Még arra sem volt erőm, hogy felidegeljem rajta magam, és beszóljak nekik. Hirtelen csengőszó hasított a levegőbe, mire mindhárman kérdőn néztünk össze.
-Megyek, kinyitom.-szólalt meg apa, majd lemászott a székről, és a bejárati ajtó felé ballagott.
Marcus továbbra is figyelmesen nézett, én pedig ettem, figyelmen kívül hagyva a bámulását. Hirtelen egy hangos ordítás hangzott fel az ajtó felől, mire ijedten kaptam fel a fejem, még a villa is kiesett a kezemből.
-Beszélnem kell vele, könyörgöm, engedjen be!-hallottam meg egy rimánkodó hangot, mire nagyot nyeltem.
-Higgadjon le!-felelte apa.
-Kérem, könyörgöm, csak pár perc az egész!
-Nem!-kiáltott apa, én pedig kétségbeesetten, vadul dübörgő szívvel néztem Marcusra aki ugyanolyan döbbentem bámult vissza rám, mint én rá. A vér a fülemben dobogott, amikor lecsaptam a kezemből a villát, a szék lába élesen csikorgott a padlón, ahogyan kilöktem azt magam alól, és a bajárat felé kezdtem el rohanni.
A tekintetünk azonnal összetalálkozott, és én menten el tudtam volna süllyedni. Ő abbahagyta a tolongást, apa pedig megdermedve kapkodva köztünk a tekintetét, végül rajtam megállapodva ellépett az ajtóból, így már pontosan szemben álltam Jeremyvel...