(II./48.) Csak egy ostoba színjáték...

Sziasztok, Drágák!
Sajnálom, hogy megint késtem...ne haragudjatok, de egyszerűen nem volt erőm írni sem, amikor pedig lett volna, nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy megírjak egy ilyen részt. Remélem nem okozok nagy csalódást, a következő már hosszabb lesz, és hamarabb fog érkezni!
Köszönöm az előzőhöz írt kommenteket, egy-egy hozzászólás teljesen feldobta a napomat! :) Remélem jól vagytok! :)
Puszillak titeket, jó olvasást: Dóri :*

Másodpercekig csak álltunk egymással szemben, szótlanul, a döbbenettől mozdulatlanná meredtek a végtagjaim, mozgásképtelenné váltam. Jeremy vállai szaporán emelkedtek, félbe billentett fejjel nézett egyenesen a szemembe, és várt. Talán arra, hogy én szólaljak meg először. A testem bizseregni kezdett, és hirtelen úgy éreztem, hogy ha nincs mellettem a fal, ott esek össze az előszoba küszöbén. Végtelennek tűnő másodpercek után nem bírtam tovább, és megszakítottam a néma szemkontaktust.
A fejemben kérdések ezrei kavarogtak, mikbe kezdtem beleszédülni. A büszkeségem még megmaradt darabkái visítva ripakodtak rám, hogy rohanjak oda az ajtóhoz, és csukjam rá, viszont az agyam ennek az ellenkezőjéért harcolt. Egyedül a testem volt akadály, ugyanis az egyiknek sem engedelmeskedett. Leszegett fejjel, a padlót bámulva próbáltam erőt gyűjteni, hogy egyáltalán újra a szemébe tudjak nézni, anélkül, hogy porrá égnék azon nyomban.
-L-Lizzie...-szólalt meg bizonytalan, akadozó hangon, mire összeszorítottam a szememet.-Beszéljünk, ké-kérlek...-könyörgött szinte, a szívem pedig szúrni kezdett. Tudtam, hogy meg kell próbálnom, mert ez már olyan ügy, ami nem maradhat elintézetlenül.
-Kérlek, Lizzie...-könyörgött tovább, egyre kétségbeesettebben. Gyorsan kellett cselekednem, és összeszedni a maradék bátorságom, hiszen apa még mindig ott állt előtte, megakadályozva, hogy bejöjjön, és Marcus is megjelent mögöttem az ajtóban.
Mély levegőt vettem, amit szaggatottan fújtam ki. Az istenit neki! A szívem egy helyett duplát vert, és már ájulás közeli állapotban voltam. Nem kaptam levegőt.
Lassan emeltem fel a fejem, és apa szemébe néztem, aki óvón pillantott rám. Egy mély lélegzetet vettem, és ellöktem magam a faltól.
-Semmi baj, apa.-simítottam végig a vállán, ügyelve arra, hogy a mögötte álló Jeremyvel még csak véletlenül se találkozzon a tekintetünk.
-Biztos vagy benne?-kérdezte a lehető legbizalmatlanabb hangon, ahogy eddig valaha megszólalt. Nem, nem voltam benne biztos, viszont tudtam, hogy muszáj, és előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, miközben aprót bólintottam.
-Igen.-próbáltam magabiztosságot sugárzani, kevés sikerrel. Apa felvont szemöldökkel mért végig, majd átnézett a válla felett, és újból vissza rám. Komolyan hezitált, míg végül nagyot sóhajtott, és ellépett az ajtó elől. Jeremy még mindig mozdulatlanná meredt, mikor egy lépést tettem felé, majd még egyet, mígnem kiléptem mellette a teraszra, és behúztam magunk mögött az ajtót.
Kissé hűvös volt odakint, egyből végigfutott rajtam a hideg, mire magam köré csavartam a kezeimet, és elsétáltam a lépcsőfokokig. Lassan ültem le rá, Jeremy pedig vonakodva, de követte a példámat. Körülbelül egy méterre foglalt helyet, maga elé bámulva. Ideges volt, bár próbálta leplezni, de a lába remegése elárulta őt. Egy időre csend telepedett ránk, mindketten magunk elé néztünk, amikor hirtelen Jeremy felém fordult.
-Lizze, én annyira sajnálom...-sóhajtotta megtörten.-Ha tudtam volna, hogy ez lesz, én az elejétől kezdve más...
-Hogy találtál ide?-vágtam a szavába, mire értetlenül rázott egyet a fején.
-Én...én egész nap próbáltalak megkeresni, mert mindenképp beszélni akartam veled, és nem vetted fel a telefont, meg nem is válaszoltál, addig nyomoztam, míg kiderítettem, hogy itt laksz... és addig feküdtem a csengőn, míg ki nem jött az az ember... de Lizzie, ez nem lényeg most.-rázta a fejét, majd hirtelen felpattant a helyéről, és leugrott elém. Rezignáltan túrt a hajába, miközben lépkedett előttem.
-Jeremy, ez...ez az egész egy nagy tévedés, minden.-ráztam a fejem, éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben.-Én, nekem fogalmam sincs, hogyan történt minden, annyira zavaros, és lehet, hogy tönkrement az egész életem, és...
-Nem!-szakított félbe.-Nem ment tönkre semmi!
-De, de tönkrement! Jeremy, ezzel mindent elrontottam.-temettem az arcom a tenyerembe.
-Nem rontottál el semmit, csak kérlek, hallgass meg!-rimánkodott már összetett kezekkel, mire csak gondterhelten sóhajtottam egyet.
-Nem tudom, Jeremy, nem tudom, hogy akarok-e hallani bármit is.
-Kérlek! Őszinte akarok lenni végre hozzád, mert ezt én így nem bírom már tovább! Tudnod kell most már mindenről, többé nem akarok titkolózni előtted!-mart bele újra a hajába, majd ellökte magát a lépcsőtől, tett egy lépést előre, és mélyeket lélegzett. Körülöttünk sötét volt, csak a gyér utcai lámpa nyújtott annyi fényt, hogy lássam Jeremy alakját kirajzolódni előttem, amint egyik lábával a lépcsőnek támaszkodik, majd hirtelen tesz egy lépést felém, és leül, velem szembe. Elkerülhetetlen volt most már, hogy ne nézzek a szemébe.
-Rendben.-mondtam mély levegőt véve, amivel próbáltam egy kicsit higgadtabb állapotba kerülni.
-Lizzie...-kezdte, én pedig már itt félni kezdtem attól, amit hallani fogok.-Tudod, milyenek a gimis évek. A legveszélyesebbek az ember életében, mert akkor dől el, hogy milyen pályát, és egyben milyen életet is választ magának. Van az a kritikus időszak, amitől minden szülő félti a gyerekét. A drogozás, ivás, cigizés, züllés időszaka.-mesélte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Pontosan tudtam, miről beszél, tapasztalatból tudtam.-Szóval, sajnos, ebbe én is beleestem.-rándult meg az ajka, majd folytatta.-Az utolsó évben teljesen kifordultam önmagamból. Mai napig sem tudom a pontos okát, egyszerűen csak...megváltoztam, a rossz irányba. Ittam, piáltam, buliról-bulira jártam...és nem vetettem meg a drogokat sem.-csuklott el a hangja, és egy pillanatra megszakította a szemkontaktust is, majd újból egybekapcsolta a tekintetünket.-A szüleim nem tudtak mit kezdeni velem, teljesen eltávolodtam tőlük. Rengeteget veszekedtünk, sokszor haza sem jártam, hanem valamelyik haveromnál csöveltem.Nem érdekelt senki, és semmi, csak az, hogy én jól érezzem magam, ami ment is, úgy pár hónapig. Aztán, a szüleim megelégelték a viselkedésemet, és amikor betöltöttem a tizennyolcat, elküldtek otthonról, én pedig a legnagyobb örömmel mentem is. Volt még pénzem, szóval, egy szállodában laktam...Ugyanúgy folytattam tovább mindent, ahogy addig csináltam. Aztán egyszer találkoztam egy lánnyal. Christinának hívták, és nagyon megtetszett. Rendes lány volt, sokat beszélgettünk, és megismerkedtünk. Rájöttem, hogy többet érzek ez iránt a lány iránt, mint barátság, és ő is többet érzett...Viszont iszonyatosan zavarta az életmódom. Elhatároztam, hogy megjavulok, és rendbe teszem az életem. Megpróbáltam visszamenni a szüleimhez, de ők hallani sem akartak rólam...féltek tőlem. A saját családom rettegett tőlem.-csuklott el a hangja, ismét.-Ez volt az a löket, ami újból a mélybe taszított. Újból inni meg drogozni kezdtem, és Tinával is folyamatosan összevesztem, amikor bódult állapotban voltam...Volt egy másik lány, akivel szintén egy bulin ismerkedtem meg, és ő sosem hányta a szememre, ha be voltam szívva, sosem csesztetett, hanem mindig jól éreztük együtt magunkat...mikor Tinával összevesztünk, nála kerestem a boldogságot.-vett egy mély levegőt, és itt már tudtam, ki az a lány.-Sammel rendszeresen összejártunk Tina háta mögött, ha padlón voltam, ő volt az egyetlen örömszerzési forrásom.-mesélte, én pedig lesütöttem a szemem, és a fejemet ráztam.
-Ezt nem tudom elhinni...-suttogtam magam elé, Jeremy pedig felnyögött.
-Lizzie, én annyira megbántam...-mentegetőzött.-De akkor, azokban a pillanatokban az tűnt a legjobb megoldásnak, különben meghaltam volna. Nem kellettem a családomnak, sem a barátnőmnek, Sam pedig...amikor vele voltam, úgy éreztem boldog vagyok, még ha az az öröm csak pillanatnyi állapot is volt.-kulcsolta össze az ujjait a térdén, majd újból a szemembe nézett.-Aztán, jött egy isteni löket, ami felébresztett ebből a rémálomból. Egyszer csak megelégeltem, és azt mondtam, hogy elég volt ebből. Elhatároztam, hogy végre valahára rendbe teszem az életem. Rájöttem, hogy minden, amit Christinával tettem, nem volt méltó hozzá, hiszen ő nem ezt érdemelte. Rendeztem a viszonyom a családommal, akik bár nehezen, de újra a bizalmukba fogadtak.-vett egy mély levegőt.-Elvonóra mentem, és sikerült leszoknom a drogokról, és a piáról is.-húzódott egy szinte láthatatlan, halovány mosolyra a szája.-Christinával tiszta lappal kezdtünk mindent, és végül már úgy szerettem, és úgy bántam vele, ahogyan azt ő megérdemli. Csakhogy, egy valamivel nem számoltam.-sóhajtott fel, én pedig leszorítottam a szemem. Azt hiszem, most jön a java.-Sam nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem akarok többé találkozni, és lefeküdni vele. Nem bírta elviselni a visszautasítást, így hát megzsarolt, hogy kitálal Christinának a mi volt kapcsolatunkról, hacsak...még utoljára le nem fekszem vele.-sütötte le a fejét, nekem meg ökölbe szorult a kezem.-Így hát megtettem...de hatalmas hiba volt. Christina volt az egyetlen biztos pont akkor az életemben, és ezt Sam is tudta. Azt hittem, véget ért a zsarolás. Aztán szükségem volt valami munkára, Sam pedig ajánlotta a tánccsapatot, ahol ő volt. Mindig is jól táncoltam, és szerettem is, így sikerült a táncos állás. Sam viszont ezt egy szívességnek vette, amit viszonoznom illik...azóta a markában vagyok, és mindent teljesítenem kell, amit csak akar, különben kitálal Christinának.-fejezte be végül, én pedig lefagyva ültem előtte, és néztem őt. A hallottakat fel kellett emésztenem, olyan sok új, és egyben meghökkentő információt kaptam ezalatt a pár perc alatt, amit nehéz volt feldolgoznom. Jeremynek viszonya volt Sammel? Sam megzsarolta? Ki az a Christina, és eddig miért nem hallottam róla? Miért hagyta, hogy zsarolja? Annyi mindent nem értettem...nagyot csalódtam Jeremyben.
Egy mély levegőt vettem, majd a szemébe néztem, és megpróbáltam belőle kiolvasni belőle valamit, ám semmi mást nem láttam, csak rettegést, és bűnbánatot.
-Miért nem meséltél eddig Christináról, és erről az egészről?-köszörültem meg a torkom, Jeremy pedig visszaült mellém.-Ezek szerint még mindig együtt vagytok?
-Nem tartottam fontosnak.-rázta a fejét, majd felsóhajtott.-Az igazság az, hogyha beszéltem volna neked róla, akkor nem engedtél volna közel magadhoz.-mondta, mire értetlenül néztem rá. Jeremy arca meggyötört volt, ahogyan a feje a vállai közé esett, majd lassan visszanézett rám, a szívem összeszorult a fájdalomtól.
-Ha eddig csak utáltál, amit őszintén, megértek, azok után, amit most hallani fogsz azon se csodálkoznék, ha itt helyben megölnél.-mondta szégyenteljes hangon, én pedig egyre jobban aggódni kezdtem.Szaggatottan fújta ki a levegőt, majd gyötrelmesen lassan, de beszélni kezdett.
-Mint már említettem, Sam markában vagyok, és a folyamatos zsarolás feladatokban nyilvánul meg.-felvontam a szemöldökömet, mert egy árva szót nem értettem belőle.
-Mégis milyen fel...
-Azt a feladatot kaptam tőle, hogy csábítsalak el.-bökte ki hirtelen, mire a levegőm bent rekedt, és ledermedve néztem Jeremyre.
-Te-tessék?-makogtam még a döbbenet hatása alatt.
-Már amikor odajöttél hozzánk mindenki tudta, hogy ki vagy te. Nagyon is tudták, hogy a híres énekes barátnőcskéje csatlakozott hozzánk, és ezért fogadtak olyan ridegen.-nézett a szemembe sajnálkozva.-Azt hitték, csak azért vett fel Jack, mert a tinisztár csaja vagy. Azt hitték, nem tudsz semmit. Nem vettek komolyan.-húzta el a száját, én pedig nagyot nyeltem. Jó tudni azért, hogy ilyen szívélyes volt a fogadtatásom.-Aztán, amikor láttuk a táncodat, mindenkinek leesett az álla. A hirtelen jött ellenszenv átváltozott féltékenységbe. Már akkor látszott rajtad, a legelső alkalommal, hogy iszonyatosan jó vagy, és nem egy amatőrrel van dolgunk.-mondta, majd felsóhajtott.-Sam pedig bepánikolt. Félt, hogy elveszti a pozícióját, és lesz valaki a csapatban, aki jobb nála.-közölte, mire a szememet forgattam. Tipikus.-És...ezért mondta azt nekem, hogy csábítsalak el, és hozzalak kínos helyzetbe, úgy, hogy mindenki azt higgye, megcsaltad a barátodat...-hajtotta le a fejét, bennem pedig hirtelen felvillant valami.
-De hát akkor...
-Lizzie, mi nem feküdtünk le...-suttogta szinte alig hallhatóan, nekem pedig megállt a szívverésem, abban a pillanatban le tudtam volna fordulni a lépcső tetejéről.
-Minden, amit az újságok megírtak, hazugság volt...nem történt köztünk semmi...azért nem emlékeztél semmire, mert-halt el a hangja hirtelen-...mert Sam kábítószert tett az italodba, ami teljesen kiütött, pedig nem is az egész adaggal ittad meg.-világosított fel, az agyamban pedig eközben kezdett összeállni a kép. Hát persze! Akkor Jeremy ezért kapta ki a kezemből a poharamat, és húzta le. Nem azért vette el, mert tetszett neki a színe, ó, az istenit neki, dehogyis azért!
-Aztán, este pedig elvittelek hozzánk, és ott ébredtél, abban a tudatban, hogy megcsaltad a szerelmedet.-folytak ki a szavak a száján, kíméletlenül, Jeremy eközben pedig ott előttem vált sóbálvánnyá. Éreztem, ahogy egyre szaporábbá válik a légzésem, azonban a tüdőm összeszűkült, és alig tudta befogadni az oxigént, miközben a látásom homályosodni kezdett a szemeimbe tóduló könnyek fátylától. -Lizzie, én annyira sajnálom...-rázta meg a fejét lassan, teljesen leblokkolva.-Amíg élek gyűlölni fogom azért, amit tettem veled...kérlek, ha valaha is meg tudsz nekem bocsáj..
-Ennek semmi értelme!-pattantam fel a helyemről idegesen, a fejemet fogva.-Jeremy, ez...ez...ez mégis  hogy a fenébe lehetett?-kérdeztem összetörve.-Mégis mi értelme volt ennek az egésznek?
-Lizzie, kérlek, hallgass meg.-nyúlt a kezemért, de elrántottam.
-Nem!-förmedtem rá.-Megáll az eszem, Jeremy! Azt hittem, hogy...azt, hogy...még is mi a jó eget hittem? Talán, hogy őszinte vagy hozzám? Hogy a barátom vagy? Igen, azt hittem!-néztem az égre.-Istenem, hogy lehettem ilyen vak.-temettem az arcom a kezeimbe, majd lehuppantam a lépcsőre, és próbáltam enyhíteni a fejem lüktetésén. Ezt nem tudom elhinni...ez nem történhet meg. Minden, ami eddig történt, csak egy ostoba színjáték volt, és én voltam a bolond, akin a közönség végül jót derült. De még mekkora bolond voltam, hogy hittem neki...hát ezért volt minden olyan gyanús, már az elejétől. Világos, hogy az a szörnyeteg állt az egész mögött. Na de hogy Jeremy képes volt belemenni ebbe az egészbe? Képes volt azt játszani, hogy kedvel, és jó hozzám, miközben végig arra ment ki a játék, hogy engem tönkretegyenek, ami mellesleg sikerült is...Összetörtem. És nem csak én, hanem a számomra legfontosabb ember is.
-Miért, Jeremy?-néztem fel rá elkeseredetten, a fejemet rázva.-Miért tetted ezt velem? És miért vallasz be nekem most mindent? Örülj, a tervetek bevált.-böktem felé a fejemmel, majd széttártam a karomat, és felálltam a helyemről.-Minden úgy történt, ahogy elterveztétek.-jelentettem ki, miközben a torkom egyre csak szorult.-Az egész világ úgy tudja, hogy megcsaltam Niallt, és esélyem sincs kimagyarázni magam. Érzelmileg nem a padlóra, hanem a pokol legmélyére küldtetek, darabokban heverek, de semmi baj, hiszen ez volt a cél. Hát gratulálok, tényleg.-biccentettem elismerően.-Miért nem mész, és élvezed ki a sikeredet? Menj, ünnepeld meg Sammel, Christinával, vagy tudjam is én melyik kurváddal, és hagyj engem békén, rendben?-mondtam a szemébe nézve, Jeremy pedig teljesen elsápadt. Hosszú másodpercekig csak néztünk egymásra, mikor egyszer Jeremy megmozdult, és lassú mozdulatokkal felállt a helyéről, és elém lépett. Mialatt a szemébe néztem, úgy éreztem, mint akit gyomorszájon rúgnak. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit a pillantásával mért rám, így elrántottam a tekintetem.
-Megértelek, Lizzie...-szólalt meg rekedtes, mély hangon.-Tudod, teljesen igazad van, mindenben. Sosem fogom megbocsájtani magamnak mindezt...látni, ahogy szenvedsz, miközben tudom, hogy én okoztam mindent.-sóhajtott fel keservesen.-Sajnálom, hogy nem jött meg előbb az eszem, de most már teljesen mindegy.-mondta, mire felkaptam a fejem.
-Ez után mit fog tenni Sam? Hogy mindent kitálaltál?-kérdeztem, bár semmi közöm nem volt hozzá, és őszintén, nem is érdekelt. Nem tudom, miért kérdeztem rá.-Ki fog tálalni a barátnődnek. Akkor meg mi értelme volt ennek?-ráztam a fejem értetlenül.
-Régebben azért teljesítettem mindent, mert érdekelt Christina, és nem akartam elveszíteni...-harapta be a száját.-De már őszintén nem érdekel...mert fájdalmat okoztam annak a lánynak, akibe alig pár nap alatt, őrülten beleszerettem.-mondta, egyenesen a szemembe. Hirtelen megállt körülöttem a levegő, szédülni kezdtem. Ahogy Jeremy szavai eljutottak hozzám, azon nyomban el tudtam volna ájulni, és közel is voltam hozzá. A mellkasom szúrni kezdett, a szemeim pedig kikerekedve ragadtak Jeremyre, aki megtörten, reményvesztetten állt előttem csillogó szemekkel. Ez nem lehet...Éreztem, hogy a lábaim remegni kezdenek alattam, felmondva a szolgálatot. A mellettem levő oszlopnak dőltem, és megpróbáltam megemészteni a hallottakat, melyek olyan erővel vágtak pofán, hogy megkérdőjeleztem, valóban ébren vagyok-e, nem csak egy borzasztó rémálomba kerültem. Mert ha ez a valóság, és nem egy rémálom, akkor fogalmam sincs, hogyan térek magamhoz.
-Nem bírtam már tovább magamban tartani, Lizzie, ne haragudj...-szólalt fel, miközben még látta, hogy a sokkhatás alatt vagyok.-Nem bírtam már tovább a szemedbe hazudni, és azt sem tudtam, hogy voltam képes megtenni ezt veled...talán hamarabb kellett volna bevallanom magamnak, hogy szeretlek, és akkor megmenthetlek ettől az egésztől.-csóválta a fejét.-Annyira sajnálom...én, én tudom, hogy te nem így érzel irántam.-érintette meg a kezem elérve ezzel, hogy a szemébe nézzek.-És azt is tudom, hogy soha nem is fogsz...mert amit Niall iránt érzel, az pótolhatatlan.-jelent meg egy szinte láthatatlan, reményvesztett mosoly a szája sarkában.-Nem is kérlek rá, hogy gondolkodj kettőnkön, mert tudom, hogy nincs, és nem is lesz olyan...egyedül arra kérlek, hogy fogadd el mindazt, amit mondtam neked. Én pedig megleszek. Nyugodj meg, nem fogok többet keresztbe tenni neked.-ígérte meg, majd mélyet sóhajtott.-Vigyázz magadra, Lizzie. Remélem, valaha még meg tudsz nekem bocsájtani.-mondta szégyenteljes, bűnbánó hangon, én viszont képtelen voltam reagálni rá. Magam köré fontam a kezeimet, és a földre szegeztem a tekintetem. Jeremy tudta, hogy ez azt jelenti, menjen el, csak épp nincs erőm kimondani. Akadozó léptekkel távolodott el tőlem, cipőjének kopogása tudatta még, hogy a közelemben van.
-Niallnek szerencséje van...piszok nagy mázlista a gyerek.-jegyezte még meg visszafordulva, majd nem várva a válaszomra tovább indult, a kapu felé.
Még hallottam, ahogy a kapu a helyére csapódik, majd újból teljes csönd ölelt körül. Abban a pillanatban érzések, és gondolatok milliói öntötték el az agyam, és kezdték el ostromolni a szívemet. Remegő kézzel nyúltam fel az arcomhoz, hogy a fülem mögé simítsam egy hajtincsemet, amikor is a térdeim összecsuklottak alattam, és az oszlop tövébe csúsztam. A vállaim rázkódni kezdtek, a mellkasom pedig szűkülni, amint szabadon engedtem a könnyeimet. Hangtalan, ám annál fájdalmasabb sírásban törtem ki. Olyan érzés volt, mintha belülről elpusztulnék. Jeremy, és a színjátéka, az igazság, hogy mégsem csaltam meg Niallt, az árulás, és a szerelmi vallomás a végén...nekem ez túl sok, én ezt nem tudom megemészteni! Naiv voltam, vak, és végtelenül buta, amiért nem ismertem fel, hogy hazudik. De hiszen nem is hazudott...nem eljátszotta, hogy kedvel, hanem tényleg kedvelt...csak milyen értelemben! A franca mindennel, és mindenkivel...
Kikelve magamból ütöttem az öklömmel a kemény burkolatot, miközben hüppögtem, és megállás nélkül sírtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Nem láttam a kiutat, sem a megoldást. Jelenleg csak meg akartam szűnni létezni. Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, majd egy erős test vágódott le mellém, és vont a karjaiba. Anélkül, hogy ránéztem volna is tudtam, hogy Marcus sietett a segítségemre. Markoltam, szaggattam rajta a pólóját, ő pedig csitítgatni próbált, miközben óvatos, gyengéd mozdulatokkal felszedett a földről, és a karjába véve vitt be a házba...