(II./49.) Remény...

Sziasztok, Drága Olvasóim!
Megérkeztem az új résszel, ami egy kicsit másabb, mint az eddigiek, és hosszabb is. Ne haragudjatok, amiért ez ilyen sűrített rész lett, minden esetre, én élveztem, miközben írtam, remélem olvasni is élvezetes lesz! :)
Remélem mindenki jól van, bírja a sulit, kitartás, nemsoká szünet! :)
Kérlek még titeket, hogy szavazzatok a Facebook-csoport miatt, eddig nem szerettem volna csinálni, de ha azt látom, hogy szükség van rá, akkor csinálok. :)
Jó olvasást, sok-sok puszi: Dóri :*

Ajánlott zene:Scream

Képtelen lennék szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek elárasztottak, és kíméletlenül magukba szippantottak. Sejtelmem sem volt, mikor, de legfőképpen hogy hogyan kezdjek neki a dolgok helyrehozásának. Minden ellenem szólt, és már én is arra a szinte jutottam, hogy elhittem, valóban bűnös vagyok, és nem érdemlek már semmi jót.
Jeremy két nappal ezelőtti vallomása a feje tetejére állította az amúgy sem szokványos életemet, ez a hirtelen jött fordulat pedig jó pár dolgot megváltoztatott bennem.
Miután Marcus szó szerint felkapart a földről, velem maradt éjszakára, és együtt virrasztottunk. Az elején legfőképp abból állt a virrasztás, hogy az ágyra vetődve keltem ki magamból, és adtam ki a bennem felgyülemlett érzéseket, majd Marcus kivitt a fürdőbe, hogy mosakodjak meg, mert el fogok ájulni. Képtelen voltam kontrollálni magam, amit így utólag már kicsit szégyellek, hogy így kikeltem magamból, de akkor, abban a pillanatban semmi másra nem vágytam jobban, mint dühöngeni, és kárt tenni valamiben. Marcus, hű barátom, ezt egy párnával oldotta meg, amit a kezembe adott, én pedig erőből földhöz vágtam, vagy csak karmoltam, és a fejemre szorítva üvöltöttem bele. Szánalmasan viselkedtem, de legalább enyhült egy kicsit a nyomás rajtam, az agyamból kiürültek a fölösleges, értelmetlen gondolatok, és némiképp arra tudtam koncentrálni, ami fontos volt. A "hogyan tovább"-ra.
-Nem hagyhatsz fel a tánccal, hiszen végre sikerült találnod egy normális helyet, ahol dolgozhatnál.-parancsolt rám Marcus, miközben keresztben feküdtem a nappaliban a kényelmes bőrkanapén, és próbáltam a lehető leglogikusabban gondolkozni.
-Eszem ágában nincs abbahagyni a táncot.-jelentettem ki határozottan.-De azt nem tudom, hogy hogyan fogok ezek után visszamenni, vagy ami még rosszabb, egyáltalán visszafogadnak-e még...-estem kétségbe, mert ez a lehetőség eddig még meg sem fordult a fejemben.
-Szerinted tudnál úgy koncentrálni a feladatodra, hogy közben ott van Sam, meg Jeremy is?-kérdezte gyanakvóan Marcus, mire elhúztam a számat.
-Nem tudom...Tényleg nem tudom...-csóváltam a fejem tanácstalanul.-Nagyon szíven ütött Jeremy vallomása...azt hitem, hogy ő tényleg őszinte hozzám, erre pedig kiderül, hogy végig a vesztemre ment ki a játék...-csuklott el a hangom hirtelen.-Annyira naiv voltam, hogy hittem neki...de olyan kedves, és segítőkész volt, az egyetlen, aki érdeklődött irántam, és aki nem taszított el még azelőtt, hogy megismert volna...úgy fáj, hogy ezt pont ő tette velem.-éreztem, ahogyan a fájdalom ismét mardosni kezd belülről, gyorsan ültem fel, és gubóztam össze a kanapén.
-Lizzie, ne sírj.-ölelt magához Marcus még azelőtt, hogy újból kifakadtam volna.-Tudom, hogy nagyon megbántottak, de próbáld meg elfelejteni azt a nyomorultat.
-És mi az, hogy belém szeretett?-néztem fel fátyolos tekintettel.-Marcus, én már nem tudom mit higgyek el neki, és mit nem...Olyan zavaros ez az egész.
-Figyelj, én nem látok annak a gyereknek a fejébe, de szerintem tényleg őszinte volt hozzád.-simított végig a hátamon.-Bár ez nem sokat változtat a tényen, hogy átvert, és kis híján tönkretett, de az lehetséges, hogy azért vallott be mindent, mert időközben megszeretett, és próbálta még menteni a menthetőt...-elmélkedett.-És azon se változtat sokat, hogy ha meglátom az utcán a golyóinál fogva rángatom ki a Temzéig, és dobom bele, had vigye a víz,-mondta halál komoly hangon, mire lesápadtam.-de ez nem rád tartozik, ezt majd elintézzük egymás között.
-Marcus, kérlek, ne bántsd!-rántottam meg a pólóját, és bár fogalmam sem volt, miért védem Jeremyt, azt a fajta bűnhődési módot, amit Marcus levezetett az előbb, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám.
-Miért ne? Megérdemelné.-makacskodott.
-Tudom, és hidd el, legszívesebben személyesen tanítanám móresre, de a legjobb lesz, ha éretten viselkedünk, és nem rontunk tovább ezen az amúgy is elcseszett helyzeten.-szegtem le a fejem, nagyot sóhajtva.-Annyi mindenen keresztül mentem már, hogy egy ilyen már szinte meg sem kottyan...fáj, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Átkozottul fáj, hogy elárultak, és hülyét csináltak belőlem, de leginkább magamra haragszok, amiért sikerült behúznia a csőbe.
-Nem a te hibád, hogy ennyire tenyérbemászó a stílusa.
-De arról én tehetek, hogy megbíztam benne.-néztem Marcus szemébe.-Nem mondom, hogy örök életemre gyűlölni fogom, mert én nem tudok haragot tartani, de az az egy biztos, hogy sosem fogom elfelejteni, milyen csúnyán keresztbe tett nekem.-közöltem Marcussal, akinek aprót rándult a szája a mondatom végére.
-Istenem, te lány...-húzott újra a karjaiba, majd belepuszilt a hajamba.-Annyit kell szenvedned, és mégis olyan egyenes, és bölcs vagy. Nagyon tisztellek, és felnézek rád, remélem tudod.-mondta, mire halványan mosolyogva néztem fel rá.-Nálad erősebb nővel még nem találkoztam...-jelentette ki, és ha jól láttam, a szemében büszkeség csillogott. Nem szóltam semmit, csak még erősebben magamhoz szorítottam, hogy merítsek belőle erőt.
Az a nagy hibám, hogy túl hamar engedek közel magamhoz embereket, és túl hamar nyílok meg nekik. Ebbe a csapdába estem bele az imént, ami egy életre tanulságként fog lebegni a szemem előtt. Talán azért is engedtem Jeremyt olyan gyorsan a közelembe, mert eddig nem voltak negatív tapasztalataim ilyen téren. Niallnek is viszonylag hamar engedtem utat a szívemhez, aminek az eredménye meg is látszik. Marcus volt az a másik ember, akivel szinte rögtön megtaláltuk a közös hangot, és azóta egy hullámhosszon vagyunk. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ő már sokkal több, mint egy barát. Óv, és védelmez, akár egy testvér, ő az a személy, aki azonnal feltűnik ha segítségre van szükségem. Nem ez az első alkalom, hogy virraszt velem, és amikor csapot-papot otthagyva rohan, hogy a segítségemre legyen. Már emiatt is kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy nem tudom, hányszor hagyta már félbe a munkáját, miattam. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert ha ő nem lenne, már rég összetörtem volna, menthetetlenül. Marcus látott már nevetni, sírni, dühöngeni, berúgni, és ezeknek a keverékét is, szóval, már neki nem tudok újat mutatni. Megdöbbentő kimondani, de pár hét alatt úgy megismert, mintha legalább a fél életünket együtt töltöttük volna. Apa szintén nagyon hálás neki, már ő is bevallotta magának, hogy Niallön kívül Marcus az egyetlen, aki féken tud tartani, és meg tud nyugtatni, ha olyan helyzet adódik. Elfogadta Marcus másságát, sőt, ha lehet azt mondani, még tetszik is neki, no persze nem olyan értelemben. Ezért is nem csinál belőle nagy ügyet, ha Marcus itt marad estére, mert tudja, hogy semmi nem történhet köztünk.
Részletesen átbeszéltünk mindent, vagyis, hogy pontosítsak, a beszélgetés abból állt, hogy én kiöntöttem Marcusnak a lelkemet, ő pedig összerakva a kirakós darabkáit valamiféle tanácsot adott, amivel úgy látta, hogy sikerülne javítani a helyzeten. Pár órával később, az eredmény változatlan volt. Kérdéses volt a tánc, és a legsúlyosabb probléma, Niall.
-Eddig bármikor hívtam, nem vette fel...-mondtam elkeseredetten.-Vagy ki volt kapcsolva, vagy pedig ki sem csengett. Biztos vagyok benne, hogy látta a híreket, és mindent tud már.-kezdtem kétségbeesni.-Marcus, ha esélyt sem ad arra, hogy én magam mondjam el neki, mi történt, az csak egyet jelenthet...-nyeltem egy nagyot.-Nem kíváncsi rám, többé már nem.-ennél a pontnál újból elgyengültem, és engedtem a belülről fakadó kínnak, hogy szétáradjon bennem. Sírva borultam Marcus ölébe, aki, már ezen az estén úgy ezredjére vigasztal meg.
-Lizzie, nyugodj meg, biztos van rá magyarázat, hogy miért nem veszi fel, és miért nem hív.-próbált megnyugtatni.-Csak gondolj bele, szegény milyen helyzetben lehet most. Az internetről megtud valamit a barátnőjéről, ami mellesleg nem is igaz, épp egy turné közepén van, biztos vagyok benne, hogy teljesen össze van zavarodva, és egy kis időre van szüksége. Meg fog keresni, ezt hidd el nekem.-simogatta a vállam, majd nagyot sóhajtott.-Szerintem elég volt mára ennyi ebből. Ideje lenne elmenned aludni, jót fog tenni egy kis pihenés.-mondta, és nem kellett győzködnie, teljesen egyetértetten vele. Rettenetesen kimerültem, és másra sem vágytam jobban, mint végre vízszintesbe menni, kizavarni a fejemből a gondolatokat, és aludni.
-Igazad van.-sóhajtottam, mire Marcus megszorította a kezem.
-Szeretnéd, hogy maradjak éjszakára?-nézett a szemembe, mire hálás mosolyra húztam a számat.
-Megtennéd?-kérdeztem őszinte csodálattal a hangomban.
-Ez csak természetes.-vonta meg a vállát, mire elérzékenyülve ugrottam a nyakába.
-Fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni neked mindezt.-sutyorogtam a nyakába, mire az ölelése erősebb lett.
-Bárcsak ne lenne mit meghálálnod.-válaszolt, én meg fájdalmasan elmosolyodtam.-Egyébként meg nem kell semmit meghálálnod. Ez a kötelességem, hogy segítsek, ha bajban vagy.
-Köszönöm, Marcus.-sóhajtottam, és őszintén hálás voltam ennek az embernek mindenért, amit értem tett.
-Na, menj aludni, királylány...holnap nehéz nap vár rád.-mondta, miközben lemásztam a kanapéról. A faliórára nézve kissé megszédültem, ahogy láttam, a mutató háromnegyed hármat mutatott.
Nem volt erőm, hogy lezuhanyozzak, így csak gyorsan átváltottam a pizsamámat, miközben Marcus megágyazott magának a szobában levő kanapén, ami már az ő helyévé vált. Mindig ott aludt, amikor itt maradt. Nem beszéltük meg, egyszerűen csak úgy döntött, hogy az a hely tökéletes lesz neki, én pedig nem zaklattam a kérdéseimmel. Ez olyan néma megállapodás volt köztünk.
Hulla fáradtan, émelygő fejjel, és sajgó testtel helyeztem végre magam kényelembe. Még betakarózni sem volt erőm. Az érzés, hogy végre megpihenhetek, felülmúlt minden mellékes szükségletemet. Még hallottam, ahogyan Marcus jó éjszakát kíván, majd lehunytam a szemem, és percek múlva elragadott az álom...
Másnap az ébredés egyenlő volt a kínszenvedéssel. A fejem ólomnehéz volt, és sajgott, nem beszélve a hatalmas, vörös szemeimről. Oldalra fordítva a fejem Marcus még mindig a kanapén aludt, aranyosan szuszogott, bár a takarót sikerült lerugdosnia magáról. Gépies mozdulatokkal küzdöttem fel magam az ágyból, megpróbálva elnyomni magamban az érzést, hogy mindjárt széthasad a fejem. Lassan Marcushoz sétáltam, és gondosan betakargattam, ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Megérdemli, hogy hagyjam pihenni, miután az egész estéjét az én nyomorom hallgatásával töltötte.
Hangtalanul botorkáltam le a lépcsőn, kávéért rimánkodva. A ház kongott az ürességtől, amit már kezdtem megszokni. Feltettem főni az kávét, majd úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt.
Megszokásból a kapuhoz mentem, hogy ellenőrizzem a postát. Legnagyobb meglepetésemre, a ládában egy fehér boríték lapult, feladó, és minden más nélkül. Gyanúsan néztem szét magam körül, majd hezitálva, de feltéptem a borítékot.
"Tudom, hogy már ezerszer elmondtam, de sajnálom. Nemcsak a tegnapit, az egészet. Ritka elcseszett egy helyzet, amibe kerültünk...bárcsak ne ilyen úton ismertél volna meg, és akkor talán lehettünk volna barátok. Tudom, hogy ami megtörtént, már nem lehet visszacsinálni, és nem fogsz sose bízni már bennem, sőt, még a megbocsátást is megkérdőjelezem, de engedd meg, hogy elmondjak még pár dolgot. Először is, mindent kitálaltam Jacknek, ő pedig megígérte, hogy lesz egy beszélgetése Sammel. Niallt sajnos nem tudtam elérni, de próbálkoztam, végül inkább úgy döntöttem, nem zaklatom, mert úgysem hallgatna meg. Sajnálom, ezt is. Lényeg a lényeg, Lizzie, szeretném, ha tudnál még ez után boldog lenni, és ha segítség kell, bármiben, nekem szólhatsz. Segíteni akarok rendbe hozni, amit elrontottam...ha esetleg meg szeretnél verni, vagy rugdosni, azt sem utasítom vissza. Viszont egy dolgot ígérj meg. Nem hagyod abba a táncot! Jacknek elmondtam mindent, hogy miért nem jársz, és azt mondta, van egy utolsó esélyed...kérlek, élj vele! Számít rád! Esküszöm, hogy engem észre sem fogsz ott venni. Annyi kárt okoztam már neked, szeretném valahogy jóvá tenni. Tudom, hogy most látni sem akarsz, és lehet, hogy már rég összetépted ezt a levelet, de ha mégsem, akkor az azt jelenti, hogy visszatért az a Lizzie, akit...megkedveltem. Légy jó! Jeremy"
Hitetlen mosollyal az arcomon hajtottam össze a levelet, a szememet forgatva. Hogy ez a gyerek mikre nem képes! A fenébe is...nem tudom utálni, pedig lenne okom rá. Bárcsak tényleg ne ilyen formában kellett volna megismernünk egymást. De ennek ellenére, képtelen vagyok gyűlölni őt. Legfőképp azért, mert látom rajta, hogy őszintén megbánta, amit tett, és még ha késő volt is, végül mindent bevallott. Nem beszélve erről a levélről, és a folyamatos bocsánatért esedezésért. Mindenki megérdemel még egy esélyt, nem igaz?
Jeremynek igaza van, valóban kezd visszatérni az érzékeny Lizzie...aminek nem tudom az okát, hogy miért, hiszen napok óta nem hallottam a barátom felől, és arról sincs fogalmam, hányadán állok vele. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, viszont gyakran megfordul a fejemben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegetem a gondolatot. A tegnapi beszélgetés után, és ezt a levelet olvasva felcsillant bennem valami. Egy apró kis dolog, ami nem hagyja, hogy újból a mélybe süllyedjek. Egy kapaszkodó, amit ha nem engedek el, akár minden rendbe jöhet. Ez pedig nem más, mint a remény...
Azzal az eltökélt szándékkal indultam vissza a házba, hogy ma ha törik, ha szakad, de beszélni fogok Niallel. Marcus még mindig a kanapémon aludt, és mivel nem akartam felébreszteni, a telefonommal együtt kiültem a teraszra, egy nagy bögre, erős kávé társaságában. Amióta apa és Melanie átköltöztek az új lakásukba, még magányosabbnak érzem magam ebben a hatalmas házban. Ezért is örülök annyira, hogy Marcus sokat van velem, mert így kicsit elterelődnek a gondolataim. Bevallom, hiányzik az üvöltözés le az emeletről a földszintre, vagy a ház egyik végéből a másikba, hiányzik, hogy egyszerre öt fajta zene bömböl max hangerőn, hiányzik a rendetlenség a konyhában, a szétdobált ruhák mindenhol, a tócsák a fürdőszobában, hiányoznak az esti hülyülések, a beszélgetések. Hiányzik Liam, Harry, Zayn, Louis, és a legjobban Niall. Nemcsak a ház üres nélkülük, hanem az életem is. Unalmasnak ugyan nem mondhatók, de szürkék a hétköznapjaim, úgy vágyom már arra, hogy ha véletlen elfelejtek mosolyogni, Louis addig csikizzen, míg hisztérikus röhögőgörcsöt nem kapok, hiányolom Harry megjegyzéseit, Zayn lazaságát, Liam kétségbeesett arát, amikor meglátja, hogy a ház romokban hever, pedig csak egy órára ment el itthonról. Epekedve vágyok már arra, hogy hátulról hirtelen karok fonódjanak körém, és öleljenek szorosan, miközben megszokott illatát az orromban érzem. Niall ajkai, ahogyan felderítő útra indulnak a nyakamon, és az arcomon, az érintései, a hangja, a szemei, amikkel bármikor el tud kábítani. Esténként a gyengéd cirógatása, vagy ahogy a hajammal játszik. Egy szót sem szólnék azért, hogy mindig szanaszét hagyja a cuccait, vagy hogy képes egyedül kienni a hűtőt, aztán meg nem pakol el maga után, azt sem hánynám a szemére, hogy sokszor annyira belemerül a fociba, hogy el sem jut a tudatáig, amit beszélek hozzá. Ezek mind eltörpülnek amellett, hogy mennyire szeretném már, hogy velem legyen, öleljen, és soha többé ne engedjen el.
Helyet foglaltam hát, és tárcsázni kezdtem, de csak kicsengett, viszont nem vette fel, végül az üzenetrögzítő kapcsolt be. Ezt a műveletet legalább egy milliószor ismételtem meg, a létező összes variációban elmondva, hogy kérem, hívjon vissza, ha tud, és ne higgyen el semmit, amit az interneten látott, mert egy szó sem igaz belőle. Csak hívjon vissza, és elmondom neki az igazságot. Végül pedig hozzátettem, hogy bízzon bennem, iszonyatosan hiányzik, és szeretem.
A kezdeti lelkesedésem kezdett lankadni, amikor órák elteltével még mindig nem sikerült elérnem Niallt. Kezdtem komolyan kétségbeesni. Ezt a napot erre szántam, mégis volt valami, ami ott motoszkált az agyam hátsó szegletében. Ahogy múlt az idő, és egyre inkább közeledett a napi próba időpontja, valami legbelül azt sugallta, hogy ideje szünetet tartanom, és visszatérni oda, ahol majdnem egy hete nem voltam.
-Miért nem keltettél fel hamarabb?-lépett ki Marcus a teraszra, a szívbajt hozva rám.
-Ne haragudj, nem volt szívem hozzá.-vontam meg a vállam a telefonom képernyőjét szuggerálva. Marcus odalépett hozzám, és fél karral megölelve egy puszit nyomott a fejem tetejére.
-Sikerült valamennyire kipihenned magad?-kérdezte, ám én azonnal meghallottam a kérdés valódi jelentését. A "kipihenni magam" a "sikerült valamilyen döntést hoznod"-dal egyezik meg. Mélyet sóhajtottam, majd tekintetem az előttem levő asztalon heverő levélre tévedt. Felvettem, és Marcus kezébe adtam.
-Ez mi?-vonta fel a szemöldökét.
-Csak olvasd el.-mondtam, ő pedig úgy tett. Percek múlva összehajtotta a levelet, és merev arccal bólogatni kezdett.
-Na, mit szólsz hozzá?-kérdeztem tanácstalanul, Marcus pedig a tarkóját vakarta.
-Figyelj, ez még nem változtat azon, hogy majdnem tönkretett.-rázta a fejét, mire elhúztam a számat.
-Tudom...-szegtem le a tekintetem.-De akkor mégis mi a fenét csináljak? Marcus, magam sem tudom miért, de képtelen vagyok gyűlölni.-néztem a szemébe, mire lassan leült mellém, és eltöprengve maga elé bámult.
-Gondolod, hogy ha megbocsátasz neki, valamivel könnyebb lesz?-kérdezte rám nézve.
-Szerencsétlen nagyon régóta úgy élt, mint egy alávetett. Nem ő akart nekem rosszat, egyszerűen csak teljesítette, amit mondtak neki.-védtem, fogalmam sincs miért.-Azzal, hogy utálom, még a helyzetem nem fog javulni. Ha megbocsátanék neki, legalább ennyivel kevesebb nyomná a lelkét, és...valamiért nekem is könnyebb lenne a lelkem.-vontam vállat. Ekkor döbbentem rá, hogy teljesen össze voltam zavarodva. A régi Lizzie sosem bocsátott volna meg egy ilyet, legyen az akárki. Egyáltalán mi az, hogy régi, meg új Lizzie? Eddig erre sem jöttem rá, de ezek szerint léteznek.
Marcus nagyot sóhajtott, és megérintette a kezem.
-Legyen úgy, ahogy jónak gondolod.-mosolygott rám szerényen.-Ha azt mondod, hogy ezzel neked is jobb lesz, akkor nem tartalak vissza. Csak légy nagyon óvatos, rendben?-nézett a szemeimbe féltőn, én pedig hálásan rámosolyogtam, és magamhoz öleltem. Mikor elhajolt, egy pillanatra megrökönyödtem.
-Mi baj?-kérdezte azonnal.
-A táncpróba, ma. Nem tudom, elmenjek-e.-haraptam be a szám.
-Szeretnél?
-Háát...-húztam el a számat.-Ott lesz Jeremy és Sam is.
-Akkor ez tökéletes lehetőség lesz arra, hogy megmondd Jeremynek, megbocsájtasz, és ara is, hogy kitépd annak a ribancnak a haját.-jelentette ki lazán, mire elnyílt a szám.
-Na de Marcus.-ütöttem meg a kezét, mire vállat vont.
-Ugyan már, ne mondd, hogy nem lenne jó érzés. Plusz, meg is érdemelné, hogy megritkítsd azt a csodaszép hajkoronáját.-mondta egyszerűen, mire felhorkantam.
-Ha tizennégy éves lennék, talán még meg is tenném, de nem úgy, hogy lassan...-fagytam le egy pillanatra, mielőtt még folytatni tudtam volna.-Lassan tizenkilenc éves leszek.
-Pontosan két nap múlva.-bólintott Marcus mosollyal az arcán, mire bizsergés futott végig rajtam.-Mi ezzel a gond?
-Semmi, semmi...-ráztam a fejem.-Csak annál szebb születésnapi ajándékot el sem tudok képzelni, mint hogy kidob a barátom.-mondtam letörten, Marcus erre hangosan sóhajtott egyet, majd felállt a helyéről.
-Erről hallani sem akarok. Most pedig szedd össze magad, meg a táncos cuccaidat, mert nemsoká indulunk a próbádra.-jelentette ki határozottan, kinyújtotta felém a kezét, és engem is felhúzott a helyemről.
-De hát addig még sok idő van.
-Mindegy, előtte majd beülünk valahova. Na, gyerünk mozgás!-lökdösött befelé az ajtón, majd egyenesen fel az emeletre. Azt még nagylelkűen megvárta, hogy összeszedjem a cuccaimat, majd minden úgy történt. ahogy azt eltervezte.
A gyomrom görcsbe ugrott abban a pillanatban, ahogy átléptem az épület küszöbét. A pulóverem kapucnijába próbáltam meg elrejtőzni, mert olyan érzés volt, mintha mindenki engem bámult volna. És ez most rosszabb volt, mint legelőször. Lehajtott fejjel, és vadul kalapáló szívvel vágtattam felfelé a lépcsőn, egy célom volt csak, elérni Jacket, hogy beszélhessek vele. Addig nem akartam senkivel sem társalogni, míg vele nem beszéltem. Az ajtó félig nyitva volt, kihallatszott a bent tartózkodók nevetgélése. A kezeim remegtek, ahogyan az egész testem is. Iszonyatosan féltem belépni oda, ahol napokkal ezelőtt a legjobb perceimet töltöttem. Lassan nyúltam az ajtó felé, mély levegőket véve, majd mozgásra bírtam a lábaimat, és egy lépéssel bent termettem. Nem mertem felnézni, mégis muszáj voltam, hogy megtaláljam Jacket. A fülemben dörömbölő vértől alig hallottam valamit, csupán csak hangfoszlányokat, mégis, amikor már teljesen bent voltam a teremben, a beszélgetések mintha elhaltak volna. Csak egyetlen egy pillanatra emeltem fel a szememet a padlóról, és az elég volt, hogy többszörösen is elsüllyedjek. A terem végében Jeremy guggolt, tekintete rám szegeződött, a keze pedig megállt a levegőben, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Sam, és a csatlósai szintén bent voltak, mind engem bámulva. És persze, legmesszebb tőlem, ott állt Jack, aki épp vadul magyarázott valamit, de a hirtelen csendre ő is felfigyelt. Éreztem, hogy az arcom olyan vörös, mint a rózsa, és hirtelen olyan melegem lett, hogy majdnem elégtem. Kifújva a levegőt erőt vettem magamon, és egyenesen Jack felé indultam. Megálltam előtte, és félénken a szemébe néztem.
-Üdv újra itt, Lizzie.-köszönt, majd hirtelen elmosolyodott, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről. Körbenézett, majd megfogta a karomat, és kicsit arrébb húzott, távolabb a tömegtől.
-Jeremytől tudom, mi történt.-suttogta, én pedig szégyellni kezdtem magam.-Figyelj, én csak annyit, kérek, hogy a magánügyeket próbán kívül intézzétek, és itt ha lehet, ne essetek egymásnak, mert az nem tenne jót a csapatnak. Menni fog?-kérdezte bizakodón, mire lassan, de bólintottam.-Na, ennek örülök. Akkor, nemsoká kezdünk.-kacsintott rám, majd elment onnan. Tudtam, hogy a mögöttem levők néznek. Tudtam, hogy egyszer úgyis szembe kell velük néznem, és úgy határoztam, hogy ez az egyszer, most lesz. Nem viselkedhetek úgy, mint aki bűnös, hiszen én nem csináltam semmit. Itt nem én vagyok az, akinek szégyenkeznie kell.
Határozottan fordultam meg, és néztem közvetlenül a mögöttem állókra. Jeremyvel azonnal összeakadt a tekintetünk, és egyből lesápadt, amikor elindultam felé, majd letettem mellé a cuccaimat.
-Sz-szia...-dadogta egy pár másodperc sokk után.
-Szia.-mosolyogtam rá halványan. Az arcomat fürkészte, gyanakvóan, valószínűleg azt vizsgálta, valóban mosolygok, vagy épp kitörni készülök.-Nyugi, nem kell félned tőlem.
-T-tényleg?-kerekedett el a szeme, mire nagyot sóhajtottam.
-Figyelj, felejtsük el, ami történt.-jelentettem ki, Jeremy álla pedig szinte koppant a padlón.
-K-komolyan mondod?-lepődött meg, mire bólintottam.-Te jó Isten...
-Egyszerűen csak nem akarok utálkozni, kinőttünk már abból a korszakból.-vontam vállat.-Persze, ez nem jelenti azt, hogy el van felejtve a dolog.-tettem hozzá, mire némiképp lefagyott a mosoly az arcáról, de bólintott.
-Persze, megértem...-bólintott, majd a szemembe nézett.-Annyira jó vagy hozzám, pedig meg sem érdemlem. Köszönöm, Lizzie.-mondta, én pedig a szememet forgattam.
-Elég ebből, oké? És ha lehet, többet ne is említsük ezt.
-Úgy lesz.-bólintott, majd látványosan fellélegzett, és belekortyolt az üdítőjébe. Ki kellett mennem a mosdóba, és mialatt, oda tartottam, elkaptam egy rosszmájú megjegyzést, amit nekem szántak, csak épp a hátam mögött.
-Miss ártatlan, na persze.-horkant fel Sam, mire megdermedtem. Mély levegőt vettem, és kimérten hátrafordultam.
-Parancsolsz?-kérdeztem félre billentett fejjel.
-Ó, nem tényleg nem.-legyintett, mire egy lépéssel közelebb mentem hozzá.
-Tudod Sam, ideje lenne már megtanulnod a saját életeddel foglalkoznod. Mert elhiszem én, hogy az olyan tökéletes, de attól még nincs jogod másét tönkretenni.-mondtam, egyenesen a szemébe.
-Tönkretenni?-vonyított fel.-Kis csillag, te tetted tönkre a saját életedet azzal, hogy megcsaltad a sztár barátocskádat az egyik csapattársaddal.-bökött Jeremyre, aki gyilkos pillantást lövellt felé.
-Nem mondtam, hogy becézgethetsz. A másik dolog, hogy hatalmas tévedésben vagy.-mosolyodtam el cinikusan.-Azzal sokkal inkább tönkre lehet tenni egy életet, ha zsarolással tartunk a markunkban valakit. Ha már csak így lehet hatalma az embernek, az már veszett ügy. De te Sam, büszke lehetsz magadra.-bólintottam.-Alig ismerlek, és te sem ismersz engem, mégis az első lépésed az volt, hogy megpróbálj keresztbe tenni nekem. Hát gratulálok, ha te így ismerkedsz, ne várd azt, hogy a jövőben is lesznek rendes kapcsolataid. Plusz, ha valakit megfenyegetsz, az sem jó pont.-tártam szét a karom.-Mert lehet, hogy széthullik a kapcsolatom, de legalább a becsületem még megvan, és a tudat, hogy nem tettem tönkre senki életét.-léptem egy lépést közelebb hozzá.-Jeremy mindent elmondott. Mindent tudok. Szép kis terv volt Sam, de el kell keserítselek. Hiába való volt, ugyanis én sosem akartam átvenni a helyedet. De ha ez a legnagyobb vágyad, hogy megtartsd a pozíciódat, sok sikert kívánok hozzá.-mondtam a szemébe.-Csak egyet kérek. Engem hagyjál békén, mert nem vagyok kíváncsi rád, és a pitiáner játszmáidra.-közöltem vele egyszerűen, mindenféle érzelem nélkül. Körülöttünk mindenki elcsendesedett, lefagyva hallgatta, ahogyan kiosztom Samet. Mert sajnos, vagy nem, ez végül kiosztás lett. Muszáj voltam neki megmondani a magamét. Velem ne szórakozzon, és nem érdekel Jack véleménye se. Ha ki akar tenni, hát tegyen, de akkor is ki fogok állni magamért.
Sam arca teljesen lemerevedett, hirtelen köpni-nyelni nem tudott, csak pislogott rám, szótlanul. Oldalra nézett, a többiekre, akik szintén nem szóltak semmit. Végül a szemembe nézett, a feje pedig lángolt, olyan vörös lett.
-Ribanc.-sziszegte a fogai között, majd megperdült, felkapta a cuccait, és kiviharzott a teremből, bevágva maga után az ajtót. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd kifújtam a levegőt. Egy kezet éreztem meg a vállamon. Hátra fordulva Jack állt mögöttem, szigorú arccal.
-Sajnálom.-suttogtam leszegett fejjel.
-Világosan elmondtam, hogy a magánéleti problémákat a tánctermen kívül intézzétek.-mondta komoran, majd megköszörülte a torkát.-Te pedig nagy ívben tettél rá. Ettől függetlenül, méltányolom a magabiztosságod, és örülök, hogy nem hagytad magadat.-jegyezte meg, én meg elkerekedett szemmel néztem fel rá.
-Akkor most...?
-Figyelj, Lizzie.-sóhajtott fel Jack.-Valóban jobban örültem volna, ha mindezt nem kell hallanom, de ha már így alakult, nem akarok még egy táncost elveszíteni. Sam vagy megbékül, vagy nem, majd beszélek még vele. Most viszont jó lenne elkezdeni a próbát, mert sehova nem fogunk így haladni, és két hét múlva újból fellépés van.-mondta Jack, majd egyszerűen otthagyott, és beindította a zenét.
Hirtelen egy önkénytelen mosoly szaladt az arcomra, amit próbáltam leplezni, de valahogy nem ment. Igen, sikerült. Csak egy kis erő kellett hozzá, és bátorság, hogy kiálljak, és egyenesen a szemébe mondjak mindent. Ha nagy eredménye nem is lesz, legalább már úgy fekszek le, hogy nem hagytam magam, hanem kiálltam a becsületemért...
Pénteken, érthetetlen módon mosollyal az arcomon keltem fel, és ez a mosoly kitartott egészen a táncpróba végéig, ugyanis akkor egyetlen soros üzenet olyan szinten szívem ütött, hogy legszívesebben sírógörcsben törtem volna ki ott, mindenki előtt.
Már hozzátartozott a napi rutinomhoz, hogy kisebb időközönként megpróbálom felhívni Niallt, üzenek neki, de nem kapok választ. Bármennyire is próbáltam erőt sugallni magamnak, és bebeszélni, hogy csak nem hallja, esetleg nincs ideje felvenni, egy idő után kezdtem elbizonytalanodni. Lehetetlen, hogy egy hét alatt nincs ideje visszahívni, mert tudom, hogy szabadidejében mindig a telefonján lóg, és képtelenség, hogy nem látta azt a hatszázezer hívást, ami mind tőlem jött. Nem, itt valami más lehet, még reménykedek, hogy nem a legrosszabb...nem, nem szabad arra gondolnom, mert ha hiszek az ellenkezőjében, akkor az fog teljesülni...ugye?
Hiába éltem e szerint az elv szerint, délutánra olyan szinten bepánikoltam, hogy a sírógörcs kerülgetett. A telefonom hozzátapadt a kezemhez, kétségbeesettnél kétségbeesettebb hang, és szöveges üzeneteket küldtem neki, mindhiába.
A táncteremben ültem törökülésben a földön, várva arra, hogy kezdődjön a próba. A társaim a tegnapi incidens után nem közeledtek hozzám, de nem is néztek rá úgy, mint a véres rongyra, ami azért kezdetnek nem olyan rossz.
-Mit csinálsz?-kérdezte óvatosan Jeremy, miközben lehuppant mellém. Felnéztem rá, mire a szeme a mobilomra tévedt, majd hirtelen elfordította a tekintetét.-Ó, ne haragudj. Személyes ügy, úgy látom.-köszörülte meg a torkát, éreztem rajta, hogy kezd zavarba jönni. Még nem tudta, hogyan kellene viszonyulnia hozzám, ez tisztán kivehető volt a viselkedéséből.
-Niallt próbálom elérni...de eddig nem sikerült.-sóhajtottam gondterhelten, majd visszacsúsztattam a mobilom a táskámba.
-Sajnálom...-szegte le a fejét.-Viszont képzeld, Sam kilépett.-váltott témát hirtelen.-Beszélt Jackkel és mondta, hogy nem akar többet visszajönni ide. Őszintén mondom, nekem nem fog hiányozni.
-Hát nekem se, azt elhiheted.-csatlakoztam hozzá. Jack épp ebben a pillanatban lépett be, és indította el a zenét. Jeremy hamarabb felpattant, és bizonytalanul a kezét nyújtotta felém. Barátságosan rámosolyogtam, majd elfogadtam a kezét.
Teljesen jó hangulatban telt a próba, szinte ki is ment a fejemből a tény, hogy Niall nem kíváncsi rám, egészen addig, míg szünetben meg nem néztem a telefonomat. Egy bejövő üzenetem volt. Nialltől. A szívem a torkomba ugorva akadályozott a légzésben, amint remegő ujjal nyomtam rá a megnyit gombra. Sajnálom, hogy nem vettem fel, de elfoglalt voltam. Nemsoká beszélünk. Niall
Ennyi. Ez minden, amit egy hét után írt. Két mondat. A telefon kicsúszott a kezemből, visszaesve a táskámba, én pedig ott helyben el tudtam volna ájulni. Ez a semmitmondó írás sokkal, de sokkal jobban fájt, mintha egyenesen kidobott volna. Te jó ég, hát még sincs akkora szerencsém, mint gondoltam! Másodpercek alatt csúsztam szét teljesen, a próba hátra levő részében alig tudtam koncentrálni, de nem is érdekelt. Jelenleg az egyelten dolog, ami a fejemben járt, az Niall volt, és a gondolat, hogy talán, most végleg vége...
Tapasztaltam én már életemben jót, rosszat, felemelő boldogságot, és szétmarcangoló fájdalmat is. A szenvedés, ami a mostani helyzetben átjár, elviselhetetlen. Újra és újra elolvastam az üzenetet, minden egyes betűt, próbáltam értelmezni, más szempontból nézni, de a végkifejlet mindig ugyanaz volt. Niallt nem érdeklem. Ennyi volt. Én idióta barom képes voltam azt képzelni, hogy minden rendben lesz. A nagy fenét. Tudom, hogy én vagyok a fő hibás ebben a dologban, viszont az is felidegesít már, hogy Niall még csak nem is hajlandó velem beszélni. Komolyan ennyire megterhelő lenne neki felvenni azt a rohadt telefont, és legalább esélyt adnia arra, hogy elmondjam az igazat? Vagy már ennyire sem méltat?
Kínomban már szidtam Niallt, pedig nagyon is tudtam, hogy nem arról van szó, hogy nem méltat rá. Niall nagyon is szeret, ám valamiért mégsem akar beszélni velem.
Egyedül voltam este a nagy, üres házban. Szörnyen egyedül, a gondolataimmal a fejemben. A nappaliban halkan szólt a tévé, hogy legyen egy kis háttérzaj, de figyelni nem tudtam rá. Fel-alá járkáltam, céltalanul. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy meg fogok őrülni, ha ez így megy tovább. Megfordult a fejemben, hogy felhívom apát, és átmegyek hozzájuk, de nem akartam most őket traktálni a saját nyomorommal, apának más se hiányzik, Melanie pedig még nem értené meg. Rickiet hiába hívnám, skypeon nem tudnék mást csinálni, csak bőgni. Nem tud itt lenni, hogy megöleljen, és lelket öntsön belém. Nem tudtam eldönteni, hogy társaságot akarok, vagy egyedül lenni. Nem hiszem, hogy most jó beszélgetőpartner lennék, így maradtam az egyedüllétnél.
A telefonom hirtelen felcsörrent, én pedig megugrottam, úgy megijesztett.
-Szia, van programod estére?-szólt bele egy kellemes hang, mire csak belenyöszörögtem a telefonba.-Ezek szerint nincs. Oké, akkor fél óra múlva ott vagyok, vegyél fel valami normális cuccot, és elmegyünk valahova.-jelentette ki egyszerűen, meg sem várva a reakciómat.
-Marcus, nekem sem...
-Fél óra múlva. Puszillak.-köszönt el, majd lecsapta. A fejemet rázva tettem le a mobilt, majd elgyengülve beledőltem a fotelbe, és lehunytam a szemem.
Pontosan fél óra múlva megszólalt a csengő, én pedig nyűgösen nyögtem fel. Felküzdve magam kivánszorogtam a kapuhoz, ahol Marcus állt, amint pedig meglátott, az arca nyugodtból idegesre változott.
-Mondtam, hogy öltözz fel.-rontott rám, mikor beengedtem.
-Marcus, nem akarok emberek közé menni.-nyavalyogtam, mire Marcus csak a fejét csóválta rosszallóan, majd egyszerűen megragadta a karom, és elkezdett befelé húzni.
-Márpedig ma este nem maradsz itthon, azt garantálom.-közölte, miközben ráncigált fel az emeltre, a szobámba.
-Értsd már meg, hogy nem akarok sehova menni! Engedj már el, hé! Marcus!-vergődtem, de nem érdekelte látszólag.-Elég!-fékeztem le hirtelen, erre már Marcus is megállt, és elkerekedett szemekkel fordult hátra, majd lassan elengedte a kezem.-Ne haragudj.-kértem azonnal bocsánatot a túl erős hangnemért. Lerogytam az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcom.-Egy roncs vagyok. Egy szerencsétlen. Nem akartalak bántani, csak...-kerestem a szavakat.-Niall írt, de bárcsak ne írt volna. Marcus, már fogalmam sincs róla, mi lesz velünk.-néztem a szemébe reményvesztetten.-Én tényleg csak szeretnék beszélni vele, de ha esélyt se ad rá, akkor nem tudom helyrehozni, amit elcsesztem!-keltem ki újból magamból, Marcus két kézzel fogta meg a vállam, és fordított szembe magával.
-Figyelj, Lizzie...-nézett mélyen a szemeimbe.-Ne görcsölj folyton. Most szépen felöltözöl, és eljössz velem meginni valamit, csupán egy, vagy két órára. Nem többre. Ígérem, utána hazahozlak, de muszáj lesz egy kisit kimozdulnod, mert teljesen magadba fogsz roskadni. Kérlek, Lizzie.-könyörgött, és láttam rajta, hogy teljesen őszintén beszél.
-Én nem akarom úgy jól érezni magam, hogy közben Niall szenved.-mormoltam az orrom alatt.
-Lizzie, csak egy órára.-kérlelt tovább.-Ha nem jössz, a hátamon viszlek el, és az nem lesz szép látvány.-próbálta elviccelni a dolgot, mire aprót mosolyogtam. Nagyot sóhajtottam, majd a szemébe nézve bólintottam egyet.
-De szigorúan egy óra.-emeltem fel a mutatóujjam, Marcus pedig teljesen fellelkesedett.
Kinyitotta a szekrényemet, és ő választotta ki nekem, hogy mit vegyek fel, majd szó szerint betuszkolt a fürdőbe, hogy haladjak.
-Gyerünk, gyerünk, mozgás, mozgás!-siettetett, miközben folyamatosan az óráját nézegette.
-Jól van már, haladok. Csak tudnám hova sietünk.-forgattam a szemem, majd úgy tettem, ahogy Marcus mondta, mert kezdte elveszíteni a türelmét. Röpke negyed óra alatt elkészültem, alig tudtam már bezárni a házat, mert Marcus szó szerint kilökdösött a kocsiba, majd szélsebesen elhajtott onnan, mintha csak menekülne valami elől.
Egy nem túl zsúfolt bárba tértünk be, ahol leültünk egy kisebb, kevésbé feltűnő helyre.
-Mit iszol?-kérdezte.
-Egy pohár vizet.-mondtam összefont karokkal, mire Marcus félrebillentett fejjel nézett rám.
-Rendben, akkor gyümölcslé jó lesz? Vagy alkoholmentes sör?-ajánlotta, nekem pedig a tekintetem a mellettem levő, jót érző fiatalokra siklott. Ekkor, felvillant az agyamban egy ötlet. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
-Vodkát kérek.-mondtam Marcus szemébe, aki csak megrázta a fejét.
-Na nem, nem fogod leinni magad.-tiltakozott, mire csak cinkosan elmosolyodtam.
-Pedig pont azt tervezem.-feleltem, majd felugrottam az asztaltól, és a pulthoz mentem. Marcus pedig utánam.
Az volt a tervem, hogyha leiszom magam, legalább egy kis időre elfelejtem a problémát. Végső elkeseredettségemben már a piára számítottam csak, de Marcus mellett meghiúsult a tervem. Egy kis veszekedés után végül megadtam magam, és nem ittam annyit, amennyit akartam. Marcus nem tágított, nem engedte, hogy berúgjak. Pedig próbáltam elterelni a figyelmét, de nem sikerült. Csakhogy, az a pár pohár alkohol, amit végül sikerült becsempésznem, hatni kezdett. Nem feltűnően, de már éreztem.
-Tudod, én nagyon szeretem Niallt, és bármit megtennék érte, de tényleg!-magyaráztam Marcusnak, aki csak vadul bólogatott, az órájára pillantva.-Mondd, miért nem akar velem beszélni? Ez annyira nem jó így...-ráztam a fejem csalódottan, majd lopva Marcus italáért nyúltam. Még félúton rácsapott a kezemre.
-Na, ebből elég kislány, ideje hazamenni, mielőtt nem fogok bírni veled.-állt fel hirtelen, lehúzva a poharában levő maradékot, mire elhúztam a számat, és az én poharamat néztem.
-De Marcus, én nem akarok hazamenni!-tiltakoztam.-Inni akarok, még! Kicsit felejteni akarok!
-És szerinted az megoldás lenne?-állt mellém, hogy belém karoljon, és lehúzzon a székről.
-Csak átmeneti.-vontam vállat.-Kérlek, ha most hazamegyek, meg fogok őrülni! Szeretem Niallt!-folytak ki a szavak a számon, amikor pedig leléptem a földre, a fejembe belenyilallt a fájdalom. Az a baj velem, hogy bármennyit is iszok, a fejem mindig megfájdul.
Még makacskodtam egy ideig, aztán jobbnak láttam, ha beletörődök a sorsomba. Nem akartam jelenetet rendezni, így is megbámultak már páran. Lehajtott fejjel ültem be Marcus kocsijába, és csak vártam, hogy hazaérjünk. Útközben párszor Marcusra néztem, aki szakadatlanul az utat figyelte.
-Szerinted is megbolondultam?-kérdeztem, mire csak elmosolyodott.-Marcus, én nem tudom mi lennék Niall nélkül. Én csak vele tudom elképzelni az életem, senki mással. Soha nem akartam megbántani.-mondtam, leginkább magamnak.
-Nyugodj meg Lizzie, minden rendben lesz.-válaszolt nyugodt, kellemes hangon.
-Te miért vagy ilyen nyugodt? Örülsz valaminek?-kérdeztem rá, mert észrevettem, hogy egy jó ideje nem merev az arca, hanem inkább olyan, izgatott, vagy nem is tudom.
-Csak annak örülök, hogy végül sikerült kirángassalak otthonról, és amíg nem kezdett hatni a pia, tudtunk normálisan beszélni.-vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.-De nemsoká úgyis jobb lesz, majd meglátod.
-Csak lenne igazad.-dőltem vissza az ülésbe, majd lehunytam a szemem, és legközelebb már csak akkor nyitottam ki, amikor az autó megállt.
Az utca csendes volt, csak egy-két ember tűnt fel néha a járdán, plusz az autók. Kezdett elnyomni a pia, nagyot nyúlt a szám, amikor kiszálltam a kocsiból. Be kell valljam, elfáradtam. Testileg, és lelkileg is. Marcus megérintette a vállam, majd rám mosolyogva szorosan magához ölelt. Nem értettem, ezt miért kapom, viszont jól esett. Kótyagos tekintettel nyitottam ki a kaput, majd indultam el befelé. Viszont Marcus az autójánál maradt.
-Nem jössz be?-kérdeztem hátrafordulva.
-Nem, mennem kell. Találkozóm van.-legyintett, apró mosollyal az arcán.-Jó éjszakát neked, hívj, ha bármire szükséged lenne.-kacsintott rám, majd visszaszállt a kocsijába, egy utolsót intett, és elhajtott. Csalódottan léptem be az udvarra, mert tudtam, hogy ha Marcus nem marad, akkor az estén ugyanúgy fog telni, ahogy a tegnapi. Borzasztóan. Agyalok egész este, forgolódok, és keresem a megfelelő megoldást. Mélyen sóhajtva csuktam be a kaput, majd lassú léptekkel indultam tovább, a lépcsőig. Egy pillanatra elszakítottam a tekintetem a járdáról, és amint a lépcsőre néztem, menten megszédültem, mint akit arcon csaptak. A szívem bukfencezett egyet a mellkasomban, szerencse, hogy mellettem volt a fal, és meg tudtam támaszkodni benne. Nagyobbra nyitottam a szemem, és sűrűn pislogni kezdtem. Biztos, hogy csak álmodok, vagy a piától már hallucinálok is. Egy alak ült a lépcsőn, velem szemben, lehajtott fejjel. Hirtelen felemelte a fejét, és amint meglátott, megmozdult. Istenem, ez csak egy álom...Jézusom, mi volt abban a vodkában, vagy miben, amit ittam már? A lábam ujjától a fejem búbjáig bizsergés öntötte el a testem, a szívem pedig olyan hevesen dörömbölt, hogy azt hittem, infarktust kapok. Az összes vér az arcomba tódulva vette el a lábaim működőképességét, és amint az alak felállt, és magasztos, lassú léptekkel közeledni kezdett felém, megszűntem létezni. A táskám lecsúszott a vállamról, amint a bennem levő érzések egyszerre robbantak fel, és törtek ki belőlem sírás formájában.
-Szia.-hallottam meg mély, rekedtes hangját, amint már csak alig egy méterre lehetett tőlem. Ennyi kellett csupán, hogy elveszítsen az önuralmamat. A lábaim megindultak alattam, olyan hévvel vittek egyenesen felé, hogy elrugaszkodva a talajtól szó szerint a nyakába ugrottam. Erős karjai azonnal körém fonódtak, én pedig csimpaszkodtam rajta, szorítottam, ahogy csak tudtam. Érzem őt, testét az enyém ellen, karjait körülöttem, az illatát, mindent. Nem álmodok, istenem ez a valóság! Mégis képtelen vagyok elhinni!
Szólás képtelenné váltam, a fejemben összekeveredtek a gondolatok, minden. Arcomat a nyakába fúrtam, és úgy szorítottam, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Hiszen így is volt. Nem tértem magamhoz, az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy itt van velem...hát valóban itt van...