(II./19.) Sosem láttam még embert így szeretni, ahogy ő szeret téged...

Sziasztok Drága Olvasók!
Itt is van az újabb rész, remélem nem gyűlöltetek meg nagyon, tudom, hogy az előző rész kicsit kegyetlenre sikerült, de enne így kellett történnie. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást, és szeretettel várom a kommenteket, kritikákat, még mindig! :) (Örülnék, ha jóó sok összegyűlne, és a pipálásról se feledkezzetek meg :)
puszi: Dóri .*
ui.: mostantól hozok a részekhez ajánlott zenéket is! :)
Ajánlott zene: Jason Walker - Down

*Harry szemszöge*
Valami itt nincsen rendben. Lizziet akkor láttam legutóbb ilyen meggyötörtnek, amikor az utcán szedtem össze, miután úgy döntött, hogy megszakítja a kapcsolatát Niallel. Borzalmas volt látni, ahogy ott görnyedt a földön, és sírt. Utálom, amikor egy lányt sírni látok, annál nincs is rosszabb dolog a világon. Olyankor összeszorul a szívem, ha tudom, hogy nem segíthetek rajta. De mi történhetett? Mi volt bent, ami Lizziet ennyire lesokkolta? Valaminek történni kellett, hiszen mielőtt bement, még minden rendben volt. Mit láthatott, ami ennyire felzaklatta? Látszott rajta, hogy valami nagyon kikészítette, hiába próbálta leplezni, én láttam már őt teljesen szétcsúszva, és akkor pont ugyanígy remegtek a kezei, mint az előbb. És ez a remegés, most nem szerelmes remegés volt. Sokkal inkább kétségbeesett. Félek, hogy valami nagy baj történt.
Pár perccel Lizzie távozása után Niall rohant ki a házból, az arca szinte lángolt. a szemeire pedig sötét fátyol borult. Rohanó léptekkel haladt felénk, lába alatt csak úgy porzott a homok. Már messziről sütött róla, hogy iszonyúan ideges, szemei szinte szikrákat szórtak. Nem sokkal mögötte Rachel tipegett, ám ő sem volt éppen nyugodt idegállapotban. Összeszűkült szemekkel nézett előre, ujjával egy kósza tincset sepert a füle mögé. Niall után kiabált, hogy várja meg, de Niall mintha meg sem hallaná, merev tekintettel bámult maga elé, és haladt egyre közelebb hozzánk. Nem tudom, a többiek észleltek-e valamit, de én biztosra vettem, hogy ezek közt most karddal lehetne vágni a feszültséget. Niall szaporán emelkedő mellkassal fékezett le mellettem, majd a megmaradt üveg töményért nyúlt, és nagyot húzott le belőle. Sóhajtva rogyott le mellém, lábait törökülésbe húzta, és tovább itta a kezében tartott italt, miközben a lobogó tüzet nézte.
-Haver, ne szorítsd annyira azt az üveget, mert vagy az, vagy az ujjaid bánják.-figyelmeztettem óvatosan, mert ujjai már szinte elfehéredtek, olyan erősen markolta az üveget. Először mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélek, pár másodperc fáziskésés után kényszeredetten mosolyogva felnevetett. Jaj, ez a műröhögés, hogy én mennyire gyűlölöm! Itt tényleg nagyon nagy a baj, ha Niall már így nevet, és töményet iszik.
-Minden rendben?-böktem oldalba, és aggódva méregettem.
-Ja, persze.-bólogatott hevesen, ám túl rég óta ismerem, hogy tudjam, hazudik. Újból az üveg fenekére nézett, majd unottan körbefordult. Megfeszült állkapoccsal forgolódott, tekintetét ide-oda kapkodta, mint aki keres valakit. Két kézre támaszkodott, majd hátranézett, a víz felé is. Kérdőn fordult felém, felhúzott szemöldökkel.
-Te, figyelj már. Lizzie merre van?-kérdezte a lehető legnyugodtabb hangon, amire most képes volt.
-Hát, úgy volt, hogy megvágta magát a késsel, és bement a házba sebtapaszért. Pár perccel később pedig halálsápadt arccal, és reszkető végtagokkal jött vissza, és azt mondta, elmegy sétálni.-meséltem el neki a történteket. Mondandóm közben Niall arcából fokozatosan kezdett kifutni a vér, elkerekedett szemekkel meredt rám, és még a kezéből is kiejtette az italos üveget. A szemben ülő Rachelre nézett, aki félve emelte fel a fejét, ám ahogy találkozott a tekintetük, Rachel azonnal lehajtotta a fejét. Niallre néztem, aki szótlanul ült mellettem, meg sem mozdulva. Ajkai meg-megremegtek, és lefelé konyultak. Nem hittem el, amit látok. Niall szeme sarkában egy könnycsepp tűnt fel, amit ő a száját beharapva tüntetett el onnan, erőszakosan megdörzsölve a szemét. Hirtelen gyorsasággal pattant fel, és indult el az egyik irányba. Gondolkodás nélkül ugrottam utána, még épphogy el tudtam kapni a karját, ami tűzforró volt.
-Niall, mi történt?-kérdeztem idegesen, mert most már biztos voltam benne, hogy Niallnek köze van Lizzie rossz kedvéhez. Niall nem szólt semmit, csak kitépte a karját a kezem közül, és az égre emelve tekintetét fonta össze a tarkóján a két kezét. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy szőke barátom már majdnem a sírás határán állt, végül sóhajtott egy nagyot, és bármi előjelzés nélkül elkáromkodta magát. Egyre türelmetlenebb voltam, egy hang belül azt súgta, hogy Niall csinált valamit, ami miatt most teljesen kiakadt. Hiába vártam, hogy végre megszólaljon, egy hang sem hagyta el a száját. Nehezen lélegezve meredt maga elé, és hol a fejét fogta, hol idegesen a hajába túrt. Miért nem hajlandó elmondani, mi történt? Látom, hogy iszonyat nagy a baj, Niall normális körülmények között sosem viselkedik ilyen zaklatottan, még ilyen hosszú és választékos káromkodást se sűrűn hallottam tőle, és ahogy kinéz, az már kezd ijesztővé válni. Nem sok hiányzik, hogy felrobbanjon. De mi a fene volt bent? És Lizzie miért rohant el elfojtott sírással a hangjában? És Rachel miért futott Niall után, aki rá se hederített, csak leült, és inni kezdett? Ekkor felvillant egy lehetőség...
-Basszus, ugye nem az történt, amire gondolok?-ragadtam meg Niall karját, és erőszakosan szembe fordítottam magammal, hogy a szemébe nézhessek. Niall arca égni kezdett, és hörögve fújta ki a levegőt, majd ismét a fejéhez kapott, és elfordult tőlem.
-De.-nyögte ki ezt a két betűs szót, ami hirtelen pofonként csapott arcba. Ez a hír sokkolt. Hirtelen mozdulni sem tudtam a döbbenettől.
-Cseszd meg, Horan!-csúszott ki a számon, amit éppen éreztem. Hát így már minden világos. Vagyis, majdnem minden...
-És mégis hogy?-kérdeztem egy fokkal nyugodtabb hangon. Muszáj volt lehiggadnom, láttam Niallön, hogy szörnyen érzi magát, nem akartam még jobban bántani. Épp elég szenvedés az neki, hogy egy másik lánnyal csókolózott a barátnője háta mögött.
-É-én...fogalmam sincs.-dadogott.-Hogy én mekkora egy seggfej vagyok, te jó ég!-emelte égnek a tekintetét, miközben dühösen dobbantott egyet.-Most azonnal utánamegyek, és beszélek vele!-indult meg az ellenkező irányba, teljesen váratlanul.
-Na, nem, azt nem!-álltam az útjába.-Figyelj, Niall, hatalmas baromságot csináltál, ezt te is tudod. De ha most utána mész, nem fogtok tudni értelmes emberek módjára beszélgetni. Te dühös vagy saját magadra, ő pedig rád, amit meg tudok érteni!-osztottam ki finoman, de azért érthetően.-Niall...Maradj itt, én pedig elmegyek, és beszélek vele. Ha te mennél, valószínűleg elküldene a búsba, sőt, talán még el is menne messzebbre, így sem tudom merre lehet már.-néztem a végtelenül hosszú partra.-Velem talán hajlandó lesz szót váltani. Rendben?-kérdeztem az összeomlás szélén álló barátomtól.
-Én Lizziet szeretem.-mondta remegő hangon.
-Tudom...én tudom.-bólintottam őszintén.-De reménykedj benne, hogy ő is tudja.-vetettem rá egy utolsó pillantást, majd elindultam, hogy megkeressem Lizziet.
-Miért nem verted be a képem, amiért a barátnőddel csókolóztam?-kérdezte halkan, szégyentől remegő hangon.
-Mert Rachel nem a barátnőm.-feleltem, még láttam, ahogy Niall arcára kiül a döbbenet, és az értetlenség, majd sarkon fordultam, és Lizzie után indultam.
Nem lenne okom haragudni Niallre, amiért csókolózott Rachellel, hiszen ő és én már régóta nem vagyunk egy pár. Mégis, valami miatt dühös voltam rá. Miért csinálta ezt, mi szükség volt erre? Lizzie miatta költözött Londonba, az ő szerelme egy tökéletes lehetőség volt neki az új életre. Mind a ketten szeretik egymást, efelől semmi kétség. Úgy tűnt, minden rendben van köztük, ezért is olyan meglepő ez a fordulat. Mi lelte ezt a gyereket? Sietős léptekkel haladtam egyre csak előre, biztos voltam benne, hogy a sziklák mögött egy lelkileg összetört, kétségbeesett lányt fogok találni...

*Lizzie szemszöge*
Nem volt erőm megtartani magam, elgyengülve rogytam le a homokba, hátamat a kemény sziklának támasztva. A könnyeim folyamként szántották végig az arcom, és egyre több és több lett belőlük. Keserves sírásom nem akart alábbhagyni, erőszakosan nyomtam a kezemet a fejemre, hogy megpróbáljam enyhíteni azt a lüktető fájdalmat. Szinte fulladoztam, nemcsak kívül, belül is. Szívemnek azon helyén, ahol eddig a legdrágább kincsemet őriztem, most egy hatalmas, sötét lyuk tátong, olyan érzés, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem. Bármennyire is próbálkoztam, az agyam nem tudtam rávenni arra, hogy tisztán gondolkozzon, egyre csak egy kérdés zakatolt a fejemben. Miért? Miért tette ezt velem? Hát nem vagyok én elég jó neki? Mi vezette őt erre? Talán már régóta nem úgy érez, csak nem mondta el? De hát miért nem? És egyszerűen, miért pont Rachel? Miért ő, és miért nem én? Miért, miért, miért? Egy reményvesztett sóhaj kíséretében ütöttem bele a földbe, belemarkolva a homokba, majd hagytam, hogy az apró szemcsék kifolyjanak az ujjaim között, majd újra feltört belőlem a zokogás.
Hirtelen egy halk, lágy hangot hallottam meg, nem messze tőlem. Erőtlenül emeltem fel fájdalomtól elnehezedett fejemet, és a göndör felé fordultam, kinek sziluettjét csak halványan láttam a könnyfátylam mögül. Nem szóltam semmit, fejem visszahanyatlott a térdemre, és tovább sírtam.
Éreztem, amint az előbb említett test óvatosan leereszkedik mellém, és miután nem szóltam egy árva szót sem, közelebb húzódott hozzám. Képtelen voltam a kapcsolatteremtés bármilyen formájára is, hüppögtem, és a mellkasom majd benyomódott a szakadatlan sírástól, csakhogy nem bírtam abbahagyni. Mihelyt kicsit megnyugodtam, újból úrrá lett felettem a kín. Harry egy ideig nem szólt, csak hangtalanul ült mellettem, és folyamatos szipogásomat hallgatta. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, de nem éreztem magam kellőképpen erősnek, hogy kontrollálni tudjam az érzéseimet.
-Lizzie...-szólított meg percekkel később, hangja elővigyázatos volt, gyöngéd.
Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, és tekintetemet ráemeltem. Zöld szemei aggodalommal telve fürkésztek, göndör hajával a lágy szellő játszott, az arcába fújta, mire a fiú megrázta a fejét, és a helyükre parancsolta rakoncátlan tincseit.
-Miért jöttél utánam?-nyöszörögtem, és csak remélni mentem, hogy ki tudja venni rekedt hangomból a szavaim lényegét.
-Meg akartam bizonyosodni róla, hogy rendben vagy.-felelte.
-Rendben?-csattantam fel.-Igen, igazad van, minden a legnagyobb rendben van.-szipogtam- A barátom nem csókolózott egy másik lánnyal az én hátam mögött, miközben állítólag engem szeret és én nem láttam meg őket, nem ezt az egészet csak képzeltem.-válaszoltam pikírten, iróniával telve, kezemmel ide-oda hadonászva.
-Niall szeret téged.-mondta higgadtan, mire gúnyosan felhorkantam.
-Igen, épp az előbb bizonyította be, hogy mennyire.-bólogattam, és letöröltem egy újabb előbukkanó könnycseppet.
-Lizzie, végighallgatsz?-kérdezte Harry, még mindig nyugodtan. Felé fordultam, és bár fortyogott bennem a düh, és legszívesebben ráordítottam volna, hogy hagyjon engem békén, mégsem tettem. Harry nem tehet semmiről, ő is csak egy szerencsétlen áldozat. Te jó ég, hát akkor ő is hogyan érezhet, hiszen az ő párja is félrelépett! Lehunytam a szemem, és egy hatalmas sóhaj kíséretében bólintottam.
-Figyelj.-kezdte, mikor végre elhitte, hogy hajlandó vagyok beszélni vele.-Téged és Niallt az Isten is egymásnak teremtett, efelől semmi kétségem.-mondta, mire hitetlenül felnevettem.-Hallgass meg, kérlek. Régóta ismerem Niallt, mindent tudok róla, nagyon jó barátom. Tudod, a srácoknál nem szokás beszélni az érzésekről, mi azonban többször is megosztottuk egymással, hogy mit érzünk, és ez a pár beszélgetés elég volt ahhoz, hogy kiismerjük egymást, és tudjuk, hogy a másik mikor szomorú, mikor boldog, és mikor szerelmes. Ez utóbbit csupán azóta tapasztalom nála, mióta San Fransisco-ban egy koncert után rátalált egy lányra, akivel úgy hozta a sors, hogy később egymásra találjanak.-ezen a mondaton önkénytelenül is elmosolyodtam, már amennyire ez ilyenkor lehetséges.-Niall mindig is egy energiabomba volt, aki imádta az életet, és annak minden szépségét. Egy olyan jólelkű srác, amiből nagyon kevés van. Mikor vissza kellett utaznunk Londonba, árnyéka volt önmagának. Nem mondta, de én tudtam, hogy az elvesztésed tudata miatt volt maga alatt. Akár egy szellem, úgy lézengett, rossz volt ránézni. Amikor azonban megtudta, hogy újra láthat, mintha kicserélték volna. Lázasan kezdte el szervezni, hogyan fog meglepni, olyan volt akár egy túlbuzgó kisgyerek. Elmondta nekem, hogy fél attól, hogy esetleg te nem szeretnél vele találkozni, vagy egyáltalán nem is fogsz érdeklődni iránta. Ahogy teltek a napok, és egyre több időt töltöttetek együtt, Niallben kezdett kialakulni valami komolyabb, mélyebb érzés, titkolni akarta előtted, de legfőképp maga előtt. Azonban eljött az az idő, amikor már nem tudott uralkodni az érzésein. Ahogy közeledett a nap, amikor elmész, Niall összeomlott. Beszéltünk, és azt mondta, nem hagyhatja, hogy elmenj, mert nem bírna téged elengedni, mert ahhoz túlságosan is...beléd szeretett. Ekkor mondta ki először, hogy szeret. Ez után elhatározta, hogy bármi áron is, de az övé leszel. Rengeteget vívódott magában, és én még sosem láttam ennyire szenvedni, mint amikor megtudta, hogy elmész, végleg. Én nem tudom, mi történt azon az éjszakán, amikor a tetőn voltatok, de utána világos volt, hogy nem maradsz itt. Niall külsőleg úgy tűnt, mint aki beletörődött, ám belülről széttépte a bánat, hogy el kell engednie. Azért engedett el, hogy neked jó legyen, mert tudta, hogy a családod a legfontosabb neked. Legbelül reménykedett benne, hogy mégis visszatérsz hozzá, de nem mert lépni. Azt hitte, le tudja zárni a múltat, azt hitte, el tud majd felejteni téged idővel. De én tudtam, hogy erre sosem lesz képes, így megadtam neki az utolsó löketet, és az eredmény, hogy együtt laktok, és egy párt alkottok. Lizzie, ezt azért mondtam el, hogy tudd, Niall min ment keresztül azért, hogy egymáséi lehessetek. Én sosem láttam még embert így szeretni, ahogy ő szeret téged. Melletted Niall az a Niall, akit megismertem, és aki a barátom lett. Olyan átéléssel és büszkeséggel mesél rólad, hogy az embernek összeszorul a szíve a boldogságtól.-nevetett fel hirtelen.-Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatással vagy erre a szeleburdi gyerekre! Tényleg olyan, mintha elvarázsoltad volna, madarat lehet vele fogatni, és ez a munkáján is meglátszik. Fellépésekkor teljes erőbedobással dolgozik, hát még ha te is jelen vagy, huhú...-legyintett-le sem lehet lőni, jó értelemben véve. Csak rátok kell nézni, és még vak is látja, hogy mennyire összeilletek.  Niall nemrégiben azt mondta nekem, hogy te vagy a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele, még az X-factornál is sokkalta jobb. És azt te is tudod, hogy Niall másik szerelme az éneklés.-nézett rám Harry, megerősítést várva, mire határozottan bólintottam.-Lizzie...nekem fogalmam sincs, Niall hogy keveredhetett bele ebbe a botlásba, de biztosan merem állítani, hogy nem jelentett és nem is fog soha jelenteni neki semmit az a csók, mert ő téged szeret...csakis kizárólag téged.-fejezte be a göndör, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.
Harry beszéde után arra lettem figyelmes, hogy újból könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, ám ezúttal a meghatottságtól. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a szerelem langyos tengerében, a vészcsengő őrült módjára csilingelni kezdett a fejemben.
-De ha szeret, akkor mi a fenéért csókolózott Rachellel? Rachellel, aki valamikor ugyanazt a szerepet töltötte be, amit most én! Miért lehetek biztos abban, hogy nem törtek elő belőle a régi érzések, hiszen Rachel tökéletes, ezerszer jobban Niallhez való, mint én.-hadartam, és éreztem, hogy újból kezd felmenni bennem a pumpa.-És egyébként is, te miért nem haragszol rájuk, hiszen Rachel a barátnőd!
-Rachel és én nagyon régóta nem vagyunk együtt, és szerintem a mi kapcsolatunk sosem volt feleannyira se erős, mint a tiétek.-mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Hogyhogy? De hát, én...azt hittem, hogy...
-Tudod, Rachel az elején nagyon bejött. Szőke haj, karcsú test, jó humor, megnyerő stílus...ám ahogy megismertem, rájöttem, hogy a fullos külső üres belsőt takar. Gyönyörű lány, és intelligens is, de nem érett. Ő kalandra vágyott, akivel tehette flörtölt, sokszor úgy is, hogy én is jelen voltam. Megbeszéltük a dolgot, és maradtunk haverok. Már egy ideje sejtettem, hogy amúgy se miattam van velünk, csak nem gondoltam, hogy a sejtésem beválik. Azt hittem, lesz benne annyi tisztelet, hogy nem kezd ki a volt legjobb barátjával, úgy, hogy közben neki van barátnője, de ezek szerint vastagabb a bőr a képén, mint gondoltam.-rázta meg a fejét megvetően.
-Sosem kedveltem Rachelt, és most már tudom, miért.-feleltem.-De akkor Niall miért hagyta hogy megtörténjen? Miért, ha valóban engem szeret?-böktem ki azt a sokat ízlelgetett kérdést.
-Nos, ezt én sem tudom biztosan...Niall és Rachel is elég spiccesek voltak, talán baleset volt.
-Mondd meg nekem, hogy egy csók hogyan lehet baleset?-kérdezősködtem tovább, hajthatatlanul.
-Lizzie, fogalmam sincs...nem tudom, mi vezette Niallt erre. Csak ismételni tudom magamat, miszerint Niallnek semmit nem jelentett. Botlás volt, amiért jó ideig vezekelni fog.-mondta Harry, hangjában őszinteség csengett. Nagy sóhaj szakadt fel a torkomból, és az előttem elterülő sötét kékséget kémleltem, melynek tükrén megcsillant a hold ezüstös fénye.
-Szerinted szeret még?-törtem meg a csendet pár másodperc után.
-Hm, ebben biztos vagyok. A kérdés most az, hogy te szereted-e őt annyira, hogy megbocsáss neki.-mondta Harry bölcsen. Újból magam elé meredtem, és kényszeredetten felsóhajtottam.
-Nem tudom...szeretem, ezt nem tagadom. De fogalmam sincs, ezek után hogy tudnék a szemébe nézni...-ráztam meg a fejem.
-Talán beszélj vele, és megtudod.-adta a legmegfelelőbb választ.-Tudod, mindig is csodálattal néztem rátok. Annyira egyben vagytok, szinte egyszerre gondolkoztok, egyszerre mozdultok, és ha együtt vagytok, süt rólatok, hogy imádjátok egymást. Igazán kár lenne értetek, és tudom, hogy ezt te is tudod. Én senki mást nem birok elképzelni a mellé a hülye gyerek mellé.-mondta játékosan, mire én is halkan felnevettem, és újból a szemébe néztem.-Egy próbát megér, nem?-húzta fel a szemöldökét.
-De...-sóhajtottam, és érezni akartam, hogy könnyebb lett, de legbelül még mindig emésztett az érzés, hogy Niall talán már nem szeret. Viszont ha ez igaz, akkor tőle szeretném hallani, az ő szájából,  ehhez pedig muszáj, hogy beszéljünk.
-Félek.-böktem ki hirtelen.
-Ne félj, Lizzie, minden rendben lesz. Gyere ide!-húzódott közelebb, majd fél karral magához ölelt, fejemet pedig a vállára hajtottam, és próbáltam lenyelni a torkomat szorongató gombócot.
-De mi van, ha tényleg nem szeret?-kérdeztem kétségbeesetten, már vagy századjára.
-Lizzie, ne beszélj már badarságokat, könyörgöm! Szerinted, ha nem szeretne, akkor miért volt már a sírás határán, amikor eljöttem utánad, és miért nézett úgy Rachlere, mintha egyetlen pillantással meg tudná ölni? Nyugodj meg, gondold át a dolgokat, és ne aggódj...Niall a csillagokat is lehozná neked, ha megtehetné.-biztatott.-Most pedig elmegyek, és szólok neki, hogy vársz rá, rendben?-tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen.-És ne sírj már, mert meg fogsz fulladni, és ez nem épp a legmegfelelőbb alkalom, hogy elhalálozz!-viccelődött ízlésesen, majd letöröltem a könnyem, és bólogattam. Harry elmosolyodott, és felállt, hogy visszamenjen a többiekhez.
-Harry!-kiáltottam utána, mikor már pár méterrel arrébb állt.
-Tessék?-fordult vissza.
-Miért törődsz ennyit velem?-kérdeztem zavartan, hiszen tény, hogy Harry nélkül valószínűleg azonnal kiadtam volna Niall útját, így viszont elgondolkozom a folytatáson. Nem értettem, Harry miért foglalkozik velem, a szerelmi életemmel, hiszen nem rég óta ismerjük egymást, bár jóban vagyunk, azért ezt nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen önzetlenül segít rajtam. Némán pislogtam Harryre, a választ várva. A göndör a sziklának támaszkodott, majd óvatos mosolyra húzta ajkait.
-A nővéremre emlékeztetsz...egykor neki is voltak ilyen gondjai, de nem velem osztotta meg, mert még akkor kisfiú voltam. Viszont most már elég nagynak érzem magam, hogy tudjak segíteni.-mondta.-Meg amúgy is, nem bírnám tétlenül nézni, ahogy az egyik legjobb barátom tönkremegy.-vonta meg a vállát lazán, majd hátat fordított.
-Köszönöm.-szóltam, még mielőtt elindulhatott volna.
-Igazán nincs mit. Kívánom, hogy minden rendbe jöjjön köztetek!-bólintott, majd eltűnt a sötét sziklák árnyékában...