(II./22.) Nélküled elveszek...

Sziasztok Drága Olvasók!
Itt is volnék az új résszel, de először is hatalmas köszönettel tartozom, amiért túl léptük az 50 ezer(!!) látogatót! Hihetetlenek vagytok, nagyon szépen köszönöm! A kommentek és pipák száma kicsit csökkent, de remélem, azért tetszik, és majd új erőre kaptok. Ne haragudjatok, de lehet, hogy a következő rész sokat fog késni, mert jövőhéten vizsgám van, és arra kell magolnom.:/ Na, nem is húzom tovább az időt, itt a rész, jó olvasást, szeretettel várom a visszajelzéseket! :)
puszi : Dóri :*
Ajánlott zene: Taylor Swift - Safe and sound

Nyirkos, hűs levegő érintette meg a bőröm, ahogy kiléptünk a hatalmas terminál ajtóin. Az égen esőfelhők hada sorakozott, elrejtve a melegséget sugárzó napot, és szinte érezni lehetett, hogy nem sok idő múlva leszakad az ég. Mélyet szippantottam az esőillatú levegőből, és halványan elmosolyodtam. Üdv újra itthon!
Mintha csak a fejembe látna az időjárás, ugyanis egy pillanaton belül kövér esőcseppek csattantak szét az aszfalton, és szánkáztak végig a bőrömön. A pulcsinkat a fejünk felé tartottuk, úgy rohantunk át a nem messze álló taxisorhoz. Bepattantunk, még mielőtt jobban eláznánk, és a hazafelé kértük a fuvart. Fejemet az ablaknak döntve merültem el London utcáinak tanulmányozásában. Errefelé úgy látszik, nem zavarja az embereket a zuhogó eső, hiszen a járdák telve vannak emberekkel, akik színes esernyőkkel, vagy esőkabátokban sietnek valahova. Pár órával ezelőtt még a malibui homokban sütkéreztem, élveztem a kaliforniai napsütést a bőrömön. Most pedig egy taxiban ülök, oldalamon a szőkeséggel, aki elgondolkodó arckifejezéssel mereng ki az ablakon, miközben odakint úgy esik, mintha dézsából öntenék. Nem beszéltünk, sem mi, sem Harry, aki csatlakozott hozzánk. Tudtuk, hogy ezzel a hétvégével véget ért a pihenés, és a semmittevés. Holnaptól újra várja őket a kemény munka, a próbák, a szokásos rohanás. Újból kevesebb időt fogunk együtt tölteni, lehet, hogy csak esténként fogjuk látni egymást, vagy egy mondatot tudunk csak váltani 24 óra alatt. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak lenne inkább hétköznapi srác, ugyanilyen mesés hanggal, és mély érzésekkel...bárcsak tényleg úgy tudnánk viselkedni, mint a normális, hétköznapi párok. De tudom, hogy ez lehetetlen, mert Niall alapból nem hétköznapi, és nem is akarom, hogy másmilyen legyen. Ő választotta ezt az életet, vállalta a hírességgel járó következményeket, amikkel most kénytelen megbirkózni. Talán ő maga sem gondolta még régen, amikor a szobájában ülve gitározgatott, és énekelgetett, hogy egyszer, a közeljövőben nem tud úgy elmenni a boltba bevásárolni, hogy ne jelennének meg azonnal a paparazzik, és a sikítozó rajongók. Mennyivel könnyebb lenne neki mindezek nélkül, de sajnos ez ellen nem tud mit tenni...el kell fogadnia, és meg kell tanulnia együtt élni a helyzettel.
-Megérkeztünk.-szólalt meg Niall, amikor a taxi lelassított a ház előtt. Bágyadtan néztem fel a magas, sövénnyel körülvett épületre, ami jelenleg az otthonom volt. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam elhessegetni az aggódó gondolatokat, amik a visszatérésünkkel együtt furakodtak be újra a fejembe. Niall állt meg az ajtó előtt, egy nagy, fekete esernyővel, és illedelmesen kisegített a kocsiból, majd az ernyő alá bújva céloztuk meg a kaput, amíg Harry a költségeket rendezte.
Fújtatva dőltem bele a puha, friss illatú ágyneműbe, és magamba szívtam az otthon kellemes illatát. Megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajtam, úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Féltem, hogy minden ugyanott fog folytatódni, ahol abbahagytuk, mielőtt elmentünk. Nem akarom elengedni magam mellől Niallt, hiszen most kaptam vissza. Szeretnék minden percet vele tölteni, amit csak lehet. Hirtelen besüppedt mellettem az ágy, és egy lágy érintést éreztem meg a hátamon.
-Mi bánt, életem?-kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában, miközben a mellkasára húzott, és  megpuszilta a fejem. Nyöszörögve fúrtam arcom a vállába, ujjaimmal ragaszkodón kapaszkodtam belé.
-Mi lesz velem, ha nem láthatlak?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Hogy érted ezt?
-Niall, mindketten tudjuk, hogy iszonyatosan elfoglalt leszel az elkövetkezendő két hétben...utána pedig turnézni mész, újabb két hétig. Egy hónap. Ennyi ideig nem foglak látni.-soroltam, igyekezve uralkodni hangom remegésén.-Niall, nekem csak te vagy itt, nélküled elveszek. Én bele fogok bolondulni, ha nem láthatlak egy hónapig!-néztem a szemébe reményvesztetten.
-Jaj, drága Lizzie.-ölelt magához szorosan, fejét a hajamba fúrva. Felült az ágyon, engem pedig maga felé fordított, és két tenyere közé simította a kezeimet.-Figyelj rám. Megígérem neked, hogy nem hagylak magadra. Tudod, hogy ez a két hét kicsit húzós lesz, de amennyi szabadidőm lesz, azt mind veled szeretném tölteni, kettesben. Amúgy meg itt van Rickie, és Eleanor is, akikhez bármikor fordulhatsz, akármi van. Nem vagy egyedül, és nem is leszel. Ami pedig a turnét illeti, hidd el, én is bele fogok pusztulni, már most rossz, hogy tudom, két hétig nem érinthetem meg a csinos kis arcod. De biztos vagyok benne, hogy ki fogjuk bírni, te is, én is, és miután letelik a két hét, legalább egy napig nem foglak elengedni.-mosolyodott el a végére, szavai pedig kicsit megnyugtattak engem is.
-Megígérd, hogy nem fogsz elhanyagolni?-kérdeztem, hangom könyörgő volt.
-Megígérem.-bólintott, majd végigsimított az arcomon, és gyengéden megcsókolt.-De most ha nem bánod, még kiélvezném ezt a pár szabad órát. Mit szólsz hozzá?-húzta fel fél szemöldökét, sejtelmes vigyorral az arcán.
Hittem neki. Őszintén reméltem, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt ő elmondta.El is döntöttem, hogy nem fogok most ezzel foglalkozni, ráérek majd akkor agyalni, amikor ő nem lesz itt, meg amúgy sem tudnék józanul gondolkozni, miközben ajkai épp a nyakamat súrolják végig.
-Lizzie...lenne itt még valami.-állt meg egy pillanatra, és úgy tűnt, valami fontosat szeretne mondani.
-Igen?-ültem fel, hogy szemünk egy vonalba kerüljön.
-Tudod, a hétvégénk előreláthatólag szabad lesz, és arra gondoltam, hogy hazaugranék Mullingarba...-mondta, mire bólintottam. Szóval mégsem töltjük együtt a hétvégét. Na de nem baj majd legközelebb...-És te is velem jöhetnél.-fejezte be, és egy kis idő múlva eljutott a tudatomig a szavak jelentése. Felcsillanó tekintettel néztem a szemébe, akaratlanul is fülig szaladt a szám, és nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Ha ez az, amire gondolok, akkor itt helyben agyoncsókolgatom.
-Szóval, úgy érted, hogy...?-sziszegtem a fogaim között, várva arra, hogy Niall megszólaljon.
-Igen, úgy. Szeretnélek bemutatni a családomnak.-bólintott egyértelműen-szerintem itt az ideje, hogy megismerd anyuékat..persze, csak ha nem tartod korainak, és te is szeretnéd.-vakargatta meg az állát zavarában. Egy pillanat erejéig nem tudtam, hogy most mit is csináljak. A szívem vadul dörömbölt a mellkasomban a tudatra, hogy Niall szeretne bemutatni a családjának. Eddig nem is nagyon gondolkoztam ezen, épp elég volt az, hogy együtt vagyunk, a magunk kis világában. De ez, hogy azt szeretné, találkozzak az élete többi fontos szereplőivel, igazán megtisztelő, és komoly dolog. Az ember nem mutat be csak úgy valakit a szüleinek, hacsak az a valaki nem tölt be jelentős szerepet az életében. Azt hiszem, ennél jobban már nem is szerethetem. Vagy mégis? Fogalmam sincs. Egyet tudok biztosan, hogy most repülni tudnék, olyan boldog vagyok.
-Na, mit mondasz?-hallottam meg kíváncsi hangját, észre sem vettem, hogy elragadott a képzeletem, és megvárattam a válasszal.
-Örömmel elmegyek veled Mullingarba.-bólintottam, a lehető legszélesebben mosolyogva. Niall arca kivirult, és mintha egy tonnás kő esett volna le a szívéről, akkorát sóhajtott.
-De örülök!-mondta, majd magához húzott, és egy lágy puszit adott az arcomra.-Féltem, hogy nemet mondasz.
-Ugyan miért mondtam volna nemet?-emeltem fel rá a tekintetem, miközben az ölében feküdtem.
-Nem tudom...korainak tartottad volna még, vagy nem lett volna kedved hozzá például.-vonta meg a vállát.
-De buta vagy.-nevettem fel.-Örülök, hogy megismerhetem a családodat. Bár, egy valamitől kicsit tartok...
-Mitől?-kérdezte ijedten.
-Mi van, ha nem kedvelnek majd? Ha azt hiszik, csak kihasznállak?-húztam el a számat kétségbeesetten. Ez a lehetőség csak most jutott eszembe.
-Ne viccelj már!-fogta meg a kezem, majd felhúzott, magával szembe.-Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak, mert téged nem lehet nem szeretni.-mondta mosolyogva, mire kicsit elpirultam.-A másik, meg látják, hogy boldog vagyok veled, és ha ki akarnál használni, már rég megtetted volna...Vagy ha mégis ez a terved, akkor nem bánom, csináld, legalább addig is élvezhetem, hogy veled lehetek.-rántott egyet a vállán, miközben komolyan beszélt, noha tudtam, hogy ilyen még csak meg sem fordult a fejében soha.
-Basszus, most lebuktam.-vágtam megsemmisült fejet.-Lelepleződött a szándékom, ezek után hogy fogok majd a szemedbe nézni, vagy megcsókolni anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásom lenne?-kaptam a szám elé a kezem, mire Niall felkacagott, és megragadva a derekam közelebb húzott magához.
-Hát így.-mondta oldalra hajtott fejjel, és a következő pillanatban puha szája már az enyémen pihent. Lehunyt szemmel simítottam végig a nyakán, majd fel a tarkóján, egészen a hajáig. Élvezettel túrtam bele szőke tincseibe, miközben mellkasunk egymásnak feszült, és szája vadul tépte az enyémet. Egy jóleső nyögés szakadt fel belőlem, ahogy a fenekembe markolva teljesen az ölébe húzott, és tenyere a pólóm alá csúszott. Érintése nyomán felforrósodott a bőröm, mikor a melltartóm kapcsához ért, és egy mozdulattal pattintotta ki, egész testemet átjárta a kellemes bizsergés. Végigcsókolt az állam vonalán, fejemet hátrahajtva engedtem, hogy kényeztessen. Épp, amikor gyengéd csókokat lehelt a nyakamra, felcsendült a szoba másik végében lévő telefonom.
-Fel ne vedd.-suttogta két csók között.
-És ha fontos?-kérdeztem, majd kuncogni kezdem, ahogyan a nyakamba szuszogott.
-Ha fontos, majd visszahív később.-válaszolta, miközben puszikat hagyott a kulcscsontomon. Megráztam a fejem, és újból átadtam magam az érzésnek. Niall eldöntött az ágyon, és felém hajolva segített ellazulni. Csakhogy, az a rohadt telefon kitartóan csengett, egymás után folyamatosan. Mérgesen nyögött fel, és nézett a szemembe, vágytól ködös tekintettel.
-Muszáj lesz felvennem, ez tényleg fontos lehet.-simítottam végig az arcán bocsánatkérőn, majd egy gyors csókot lehelve formás ajkaira legördültem az ágyról, és előkotortam a telefonom a pulcsim zsebéből. A kijelzőn apa képe villogott, bármikor máskor örömmel vettem volna fel, ezúttal azonban mérgesen szóltam bele.
-Szia, apa.-sziszegtem a fogaim között.
-Szia, kincsem! Miért nem vetted fel hamarabb, valami baj van, vagy esetleg zavarok?-faggatózott egyből.
-Hát, ami azt illeti, nem a legmegfelelőbb időpontban hívtál.-húztam el a szám az ágyon könyöklő szőkeségre fordítva a tekintetem, aki sértődötten feküdt keresztbe az ágyon.
-Sajnálom, drágám, és hidd el, hívnálak én máskor, de egy nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani neked.-szabadkozott, a mondat második részét hallva, pedig meghűlt a vér az ereimben. Apa csak akkor beszél így, ha valami baj van. Istenem, ugye nem vele történt valami? Vagy Melanieval?
-Minden rendben, Lizzie?-hallottam meg apa kétségbeesett hangját.
-Persze, igen.-bólogattam, ám hangom remegett, szörnyen ideges lettem, a szívem is a torkomban dobogott.-Hallgatlak.-mondtam, majd az ágyhoz sétáltam.
-Szóval, Lizzie...tudod, még mindig nem sikerült itthon munkát találni, és a kapcsolatom Melanieval is rosszabb, mint bármikor máskor.-hangja gondterhelt volt, éreztem, hogy itt nagy a baj.-Nem tudom, emlékszel-e, de régebben említettem, hogy van egy lehetséges megoldás, de még akkor nem árultam el, mert nem volt biztos, hogy sikerül. Szóval, azért hívtalak, hogy elmondjam, sikerült.-sóhajtotta.
Ez után a mondatok egymás után, szünet nélkül hagyták el a száját, egyre lelkesebben beszélt, tervezett, mesélt, a jövőről. A térdeim megremegtek, és felmondva a szolgálatot csuklottak össze alattam, és az ágyra rogytam. Túl sok információt kellett feldolgoznom, az agyam nem volt képes egyszerre befogadni mindent. Miután rám zúdított mindent, valószínűleg érezte, hogy lesokkolt, ezért elköszönt, és kérte, hogy majd hívjam vissza. Pislogás nélkül meredtem magam elé, a kezem erőtlenül esett le az ölembe. Nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak, vagy nevessek. Niall óvatosan megérintette a vállam, majd leguggolt szembe velem, hogy a szemembe nézhessen.
-Mi történt, Lizzie?-kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Egy pillanatig képtelen voltam a válaszra, a torkom kiszáradt, nyelnem kellett egyet, hogy újra beszédképes legyek.
-Ideköltöznek...Londonba.-nyögtem ki, kimondva még képtelenebbül hangzott.
-De hát ez nagyszerű hír, nem?-kérdezte Niall mosolyogva, aki látszólag örült a változásnak.
-Azt akarja, hogy lakjak velük.-böktem ki, mire Niall arcáról lehervadt a mosoly.-Amikor múltkor beszéltünk, elpanaszoltam neki, hogy szeretnék egy saját kis lakást kivenni, de sajnos még nem találtam. Eladta az otthoni házat, és a volt főnöke segítségével szerzett itt munkát, és talált egy lakást is, amit nekem kell majd megnéznem, hogy megfelel-e mindannyiunknak. Niall, apa azt hiszi, ha itt fognak lakni, akkor én visszaköltözöm hozzájuk, és minden olyan lesz, mint régen!-hadartam egyre idegesebben, és hangosabban, két kezem a fejemre tapasztva. Niall leült mellém az ágyra, és védelmezőn magához ölelt, gyengéden simogatni kezdte a hátam, nyugtatni próbált.
-Nyugodj meg, Lizzie.-suttogta, miközben arcát a hajamba fúrta.-Beszélj vele, hogy te nem szeretnél úgy élni, mint régen. Tudod, én annak örülnék a legjobban, ha itt laknál, velem. Ha együtt laknánk. Mondd meg apádnak, hogy te velem szeretnél lakni, biztosan megérti.-próbált ötletet adni az ő kedves módján.
-Te nem hallottad, milyen lelkesen beszélt...Niall, apa már biztos benne, hogy én vele fogok lakni. Újra akarja kezdeni az életét, itt, velünk...a családjának megmaradt részével. -néztem a szemébe reményvesztetten, a torkomban levő gombóctól pedig alig kaptam levegőt. Erőtlenül hajtottam Niall mellkasára a fejem, aki teljes mértékben együttérzőn viselkedett, nem kezdeményezett beszélgetést, egyszerűen csak szorított magához, és cirógatott.
-Bármi legyen is, rám számíthatsz...mindenben.-törte meg a csendet, mire hálásan rámosolyogtam, és visszadőltem a mellkasára. Tudom, hogy rá számíthatok. De fogalmam sincs, apának hogyan mondjam el, hogy nekem már kialakult a saját életem, Niallel...