(II./20.) Nála volt a lehetőség, hogy bizonyítson...

 Sziasztok Drága Olvasók!
Most hamarabb jöttem az új résszel, és remélem, tetszeni fog mindenkinek! Köszönöm az előző részhez írt kommenteket, véleményeket, nagyon jól esnek, csak annyit tudok mondani, hogy Isten tartsa meg jó szokásotokat! :) Kíváncsian várom a véleményeket!
puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: One Direction - Over Again

Harry szavai mély benyomást hagytak bennem. Még sosem hallottam őt ilyen őszintén beszélni, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire átlátja a kapcsolatunkat Niallel, ami először kicsit megrémített, később azonban csodálattal hallgattam végig szívhez szóló monológját. Sokat jelent neki Niall, efelől semmi kétség. Harry igazi barátként viselkedett, ahogyan megpróbált jobb belátásra bírni. De nem tudom... Ezek után fogalmam sincs, hogy tudnék-e újra bízni benne. Ki tudja, mi más történt volna még, ha mondjuk nem itt vagyunk, hanem otthon, Londonban? Nem, erre még csak gondolni sem akarok. Épp elég az a szenvedés, amit ez a csók okozott. Niall, nem teheted ezt velem! Én legbelül, a szívem mélyén reménykedem benne, hogy még érzel irántam valamit, és ez az incidens csupán egy buta félreértés volt. Még hiszem, hogy szeretsz...de hogyan bízhatnék benned ezután?
Egy alak rajzolódott ki előttem a félhomályban. Lassú, megfontolt léptekkel haladt felém, háta görnyedt volt, vállai előre estek, kezei pedig hanyagul lógtak a teste mellett. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy tudjam, Ő az...Nem jött közelebb. Pár méterrel arrébb megállt, és mint akinek földbe gyökerezett a lába, sóbálvánnyá válva maradt egy helyben. Nagyot nyelve töröltem meg könnyekkel áztatott arcom, és minden erőmet összeszedve tápászkodtam fel. Minden mozdulat fájt, amit megtettem. A fejem elviselhetetlenül sajgott, és akár egy kő, olyan súlyosnak éreztem. A könnycsatornáim szinte ordítottak a szárazságtól, ajkaim kicserepesedtek, miközben a szívem vadul vert a mellkasomban, és a vér a fülemben lüktetett. Szükségem volt pár másodpercre, hogy összeszedjem magam, és egy helyben tudjak állni, mindenféle dőlöngélés nélkül. Fátyolos tekintettel meredtem az előttem állóra, aki szótlanul, tekintetét az enyémbe forrasztva meredt rám. Néztem alakját, és akaratlanul is elkapott az a gyötrelmes érzés, amiről az előbbi pillanatokban sikerült valamennyire elfeledkeznem. Éreztem, ahogy a pumpa egyre gyorsabban szalad fel bennem, ahogyan őt bámulva felidéződtek bennem azok a fájdalmas képek. Hirtelen mérhetetlen harag, és csalódottság lett úrrá rajtam, pont akkor, amikor Niall pár határozatlan lépést tett felém, válaszul elfordultam, és hátrébb léptem, tekintetemet a talajra szegezve.
-Lizzie...hallgass meg, kérlek...-szólalt meg erőtlen hangon, és pillanatokkal később lágy érintését éreztem meg a karomon. Reflexből ráztam le magamról a kezeit, és dühösen, szikrákat szóró szemekkel fordultam felé, mire ösztönösen leengedte a kezét, és úgy nézett rám, mint aki a halálos ítéletére vár. Percekig szótlanul meredtem rá, próbáltam összegyűjteni minden energiámat, hogy lássa, nem vagyok annyira kiborulva, még ha ez nem is az igazság. Tudtam, hogy tudja mennyire megviselt, hiszen Harry valószínűleg beszámolt neki a beszélgetésünkről, de tartottam magam ahhoz, hogy megőrizzem a maradék méltóságomat is.
-Csak annyit árulj el...-kezdtem végtelennek tűnő, már-már gyilkosan hosszú hallgatás után, mire türelmetlenül kapta fel a fejét hangomra.-egyszeri alkalom volt, vagy máskor is előfordult már? Esetleg mással, nem csak vele?-kéredztem bántóan, sértődöttséggel a hangomban.
-Soha, soha nem fordult elő, se vele se mással...ez, ez egy baleset volt.-válaszolt dadogva.
-Szóval baleset.-bólintottam kimérten.-Tudod, az, ha valaki épp akkor lép le a járdára, amikor az autós már nem tud fékezni, és elüti, vagy ha nem figyelünk a lábunk elé, és hatalmasat zakózunk egy lépcső tetejéről, na az baleset...baleset, mert az akaratunkon kívül történik velünk.-mondtam érezhető éllel a hangomban.-De az, ami a mi irányításunk alatt történik meg, na az nem baleset.-ráztam meg a fejem, miközben végig Niallt néztem. Tudom, hogy kegyetlenül beszéltem vele, de nem érdekelt. Dühös voltam rá, iszonyatosan dühös. Akartam, hogy átérezze a fájdalmat, amit nekem okozott ezzel a kis "balesettel"-
-Lizzie...bocsáss meg nekem.-mondta  már szinte könyörgő hangon, majd felemelte a fejét, és közelebb lépett hozzám.-Egy barom vagyok, egy hatalmas szerencsétlen! Nem tudom, mi ütött belém, amikor engedtem, hogy Rachel rám másszon...
-Hogy?-húztam fel a szemöldököm.-Rachel mászott rád?
-Igen.-bólintott értetlenül.-Becsuktam a hűtőajtót, és amikor megfordultam, ő ott állt velem szemben, és hozzám simult. Aztán...megtörtént. Nem tudom hogyan, de visszacsókoltam, amire nem vagyok büszke. Lizzie, én sosem bántanálak meg téged akarattal! Most foghatnám az alkoholra, de nem akarok még ennél is mélyebbre süllyedni. Igen, bevallom, egy pillanatra elvesztettem a józan eszem, és engedtem neki. De semmit, az ég világon semmit nem jelentett nekem, mert nekem csak te számítasz!-ragadta meg a karom, és mélyen a szemembe nézett, miközben megszakíthatatlanul beszélt. Nem volt bennem annyi erő, hogy leállítsam. Az, ahogyan rám nézett, és már-már kétségbeesetten kapaszkodott belém, mintha valaki megnyomta volna bennem a pause gombot, egyszerűen képtelen voltam közbeszólni, pedig az lett volna a leghelyesebb dolog, hogy elküldöm őt, és meg sem hallgatom. Igen, a filmekben is így csinálják a színészek, meg az életben is az erős nők...én azonban korántsem voltam már erős.
-És ha én őt szeretném, akkor ennek a másik fele nem a te nyakadban lógna.-húzta elő a pólója alól a kis, aranyozott félszívet, és a szájához emelte. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, amiben valóban ott fityegett a szív másik fele. Pár pillanatig az ujjaim közt forgattam a kis medált, majd megráztam a fejem, és Niallre néztem.
-Megbántottál, Niall...-mondtam ki őszintén, már nem érdekelt, ha látja, mennyire magam alatt vagyok.-Mindig is féltem, hogy valaha közelebb kerültök egymáshoz Rachellel. Amikor feltűnt, nem volt szimpatikus, és amikor megtudtam, hogy ti valamikor egy pár voltatok, na ott végképp bepánikoltam...Féltem attól, hogy újra felébrednek bennetek a régi érzések, de nem akartam jelenetet rendezni, amikor úgy nézett rád, akkor sem akartam kiakadni, amikor úgy ért hozzád, ahogyan te nem vetted észre. De tűrtem...és később rájöttem, hogy nincs miért aggódnom. Azonban amit a jacuzzizásnál műveltetek, az újból megrémített. Folyamatosan flörtöltetek, és lehet, hogy te csak baráti játékként fogtad fel, viszont ő nagyon is igazinak érezte! És talán ez adott neki bátorságot arra, hogy megcsókoljon, és igen, sikerült neki, mert nem tiltakoztál!-vágtam a képébe, hevesen affektálva, észre sem vettem, hogy mennyire felhergeltem magam, és megint csak egy hajszál választott el attól, hogy hisztérikus sírásban törjek ki.-Azonban volt egy időszak, hogy megnyugodtam, hogy nem fog köztetek semmi történni. Azért hittem azt, mert szerettelek...és bíztam benned.-az utolsó mondat közben elcsuklott a hangom, és éreztem, ahogyan nem tudok tovább uralkodni a bennem felgyülemlett érzéseken, és újból kövér könnycseppek szántották végig az arcom.
-Miért beszélsz múlt időben?-kérdezte Niall lassan, ajkai döbbenten formálták a múlt idő kifejezést. -Hát...már nem szeretsz?-hangja halk volt, és elhalt útközben. Megdermedve állt előttem, és már fogalmam sem volt, milyen érzelmek játszódtak le benne. Volt az arcán döbbenet, szégyen, de legfőképpen félelem...Nagyot nyelve hunytam le a szemem, hogy kicsit lehiggadjak az előző kirohanásom után.
-Mindig is szeretni foglak...-válaszoltam leszegett fejjel, és csak is az igazságot mondtam. Miért hazudjak neki, és magamnak is? Mi értelme volna? Sosem fogom tudni nem szeretni, hiszen már egy különös kapocs köt hozzá, olyan erős, amilyet egy ilyen nem tud megtörni...legfeljebb csak meglazítani.
-De félek...fogalmam sincs, meg tudnék-e benned bízni ez után.-ráztam a fejem hitetlenül, legbelül pedig darabokra tépett a tudat, hogy ezt ki kell mondanom. Senkit nem szerettem jobban nála, senkit nem akartam még úgy, ahogyan őt akarom. De megingott a bizalmam...és ha azt valaki elveszti, nehéz visszaszereznie.
-Kérlek, kincsem...-simította kezét az arcomra, mikor közel ért hozzám.-Egy idióta voltam, vagyok...azt se bánom, ha lekeversz egy pofont, vagy úgy megversz, hogy egy hétig talpra sem tudok állni, csak ne hagyj el....-sóhajtotta.-Annyi mindenen keresztül mentünk, hogy végre egymáséi lehessünk, nem engedhetjük, hogy az én hülyeségem miatt vége legyen...-csóválta meg a fejét, hangja reményvesztetten csengett.
-Harry is ugyanezt mondta.-elevenítettem fel magamban a göndör szavait, amik szintén nagy fejtörést okoztak.
-Mert Harry tudja, mennyit szenvedtem érted...soha nem bántanálak meg téged akarattal. Kérlek, Lizzie, adj még egy esélyt! Esküszöm, hogy nem fogok visszaélni vele, csak engedd, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy nekem!-fogta két tenyere közé az arcomat, és kétségbeesett, reménykedő pillantások között kérlelt.
A döntés az én kezemben volt. Csak bámultam azokba a gyönyörű, kék szemekbe, melyekben most sötéten csillogott a megbocsátás iránti vágy, és a félelem. A szívem és az eszem vad háborúba kezdett, és már-már úgy tűnt, hogy az eszem kerül ki belőle győztesként. -Miért sétálnál bele újból a csapdába? Nemsoká úgyis turnéra megy, nem fogod látni, honnan tudod, hogy nem csal meg?-zakatolta egy hang a fejemben. -Onnan tudja, hogy szereti! És a történtek ellenére mégis bízik benne, mert szereti, és megbocsát neki! Üres lenne az élete Nélküle.-válaszolt a szívem. -Csalódni akarsz? Akkor tessék, bocsáss csak meg neki!-hajtogatta az eszem. -Azért bocsáss meg neki, mert szeret... el kell hinned neki, hogy ez az igazság!-felelte a szívem, és ebben a pillanatban véget vetettem a hadakozásnak. Csak néztem, ahogyan Niall ajkait harapva, hevesen emelkedő mellkassal fürkészi a vonásaimat, válaszra várva. A fenébe is, Lizzie Grey!-szidtam le magam, amikor is eldőlt, hogy melyik fél győzött.
Nagyot sóhajtottam, és remegő szájjal vetettem magam Niall karjai közé. Kezeimet átfontam a háta mögött, és öleltem, szorítottam őt magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Valójában az is múlt. Újból nála volt a lehetőség, hogy bizonyítson, és csak rajta múlik, hogyan használja ki. Könnyáztatta arcomat a vállába nyomtam, miközben a pólóját szorongattam kezeim között.
-Köszönöm.-préselte ki a magából, rekedtes hangon ezt az egy szót, miközben ugyanolyan erővel szorított magához, mint én őt. Mindketten féltünk...féltünk attól, hogy elvesztjük a másikat. De nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen eset közénk álljon, hiszen akik igazán szeretik egymást, azok képesek legyőzni minden minden akadályt...és mi ilyenek vagyunk.
-Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet!-könyörögtem neki nehéz lélegzetvételek között, szipogva.Megkönnyebbülve, és őszinte bűnbánattal a szemében nézett vissza rám, és ajka óvatos kis félmosolyra húzódott. Ismét eljött a pillanat, hogy ne tudjak neki ellenállni, és minden akaratom ellenére én is elmosolyodtam.
-Felejtsük el, ami történt. Adok neked még egy esélyt, Niall...-mondtam nyugodt hangnemben.
-Köszönöm...de azért most utálsz még, igaz?-húzta el a száját elkeseredetten. Úgy festett, akár egy kisfiú, akit az anyukája tetten ért, amint épp el akarta csenni a tortára szánt csokit. Tudtam, hogy ahhoz, hogy felejtsek, meg kell neki bocsátanom, és ki kell törölnöm a fejemből minden képet, amik beárnyékolták volna a boldogságunkat.
-Nem utállak.-simítottam végig az arcán, le a mellkasáig, aztán a szemébe néztem.
-Akkor megcsókolhatlak?-kérdezte halvány mosollyal az arcán, noha már sejtette a választ. Nem szóltam semmit, csupán magamhoz húztam, és szenvedélyesen megcsókoltam, amit nagy örömmel viszonzott. Ujjaim a hajába szántottak, kezei a derekamat markolták, miközben nyelveink utat törtek magunknak, és hosszú, vad csókban forrtak össze. Érezni akartam őt, az érintéseit, melyek alig pár másodperc alatt elbódítottak, a csókjait, amik olyan gyengédek, és odaadóak voltak, hogy minden egyes porcikám beleremegett...érezni azt, ahogy szeret.
-Volt nekünk egy tervünk ma estére...-sóhajtottam két csók között, mire elkerekedett szemmel bámult rám.
-Ezt-ezt komolyan gondolod?-hebegte megilletődve.
-Komolyan.-bólintottam, majd számat újból az övére tapasztottam.-Menjünk vissza, és aludjunk mi a vendégházban.-ajánlottam, és indulni készültem, amikor megragadta a kezem, és visszarántott magához.
-Nekem jobb ötletem van.-suttogta, majd egy tincset simított a fülem mögé, és körülnézett a kihalt partszakaszon. Kis idő múlva nagy koppanással esett le, hogy mire is célzott.
-Te megőrültél!-jegyeztem meg felhorkanva.
-Igen. Ma este érted akarok megőrülni...-válaszolt kajánul elvigyorodva, és esélyt sem adott rá, hogy bármit is mondjak egyszerűen a karjaiba vett, és a sziklának döntötte a hátam, majd csókolni kezdett.
-Niall...-nyöszörögtem.-bárki megláthat.
-Ugyan ki jár erre ilyenkor? Nézz csak szét, a part ezen részén már egy lélek sincs, és a többiek is vagy egy kilométerre vannak innen, ráadásul ezek a sziklák nagyon magasak.-zihálta, miközben szája már a kulcscsontomra tévedt.
-De mi van, ha valaki utánunk jön?-akadékosodtam még mindig.
-Lizzie...senki nem fog utánunk jönni. Tudják, hogy mi zajlott le köztünk, és valószínűleg egyikük sem olyan tapintatlan, hogy ránk törjön. Ne aggódj már.-nézett rám mosolyogva.-Vagy nem szeretnéd? Mert akkor azt mondd, és én mentem befejezem.-hátrált meg, engem elengedve, így már a saját lábaimon álltam.
-Talán kell még egy kis idő...-vakargattam meg a karomat zavartan.
-Értem...ha ezt szeretnéd, én tiszteletben tartom.-bólintott, ezzel elfogadva döntésem.-De én nem akarok visszamenni hozzájuk...-csóválta meg a fejét.
-Én sem.-vágtam rá egyből.-Maradjunk itt, jó?-léptem felé, majd összekulcsoltam ujjainkat.
-Rendben.-felelte, és hagyta, hogy kézen fogva vezessem őt az egyik szikla tövébe, ahol ezelőtt ültem. Csendben foglaltunk helyet egymás mellett, hátát a kemény sziklának támasztotta, majd vonakodva, de magához ölelt, és kis köröket rajzolgatott a hátamra. Láttam rajta, hogy fél. Még mindig félt, hogy esetleg nem bocsátok meg neki. Merengve bámulta ez előtte elterülő óceánt, és valamin nagyon törte a fejét. Némán, ritkán pislogva tartott a karjaiban, és nem kezdeményezett beszélgetést. Ahogy tenyeremet végighúztam mellkasától a nyakáig, szemhéjai lecsukódtak, és pár másodpercig erőszakosan tartotta azokat csukva. Mikor megismételtem előbbi mozdulatomat, már egy halk sóhajnak is utat engedett. Belül szenvedett, láttam rajta. Azért, amit pár órával ezelőtt tett, legalább egy hétig nem kellene hozzá szólnom. De nem tudom megtenni. Olyan nagyon szeretném őt, bármit is tett, már nem érdekelt...láttam, hogy őszintén megbánta, és épp ez volt az oka annak, hogy egy hirtelen mozdulattal az ölében termettem, lovaglóülésben. Megdöbbent tekintettel nézett rám, nem tudta, mire vélje ezt a váratlan akciómat. Óvatosan cirógatni kezdtem a haját, és gyöngéd, lágy csókokat leheltem ajkára. Kis hezitálás után kezeit a csípőmre tette, és magához szorítva követelt többet.
-Szeretlek, Lizzie.-bukott ki belőle, mintha csak szavakkal akarna bizonyítani.
-Én is szeretlek.-válaszoltam a szemébe nézve, majd engedtem, hogy immár ő húzzon magához újabb csókokért. Már nem érdekelt, ha valaki mégis erre járna. Újra bíztam benne, és újra tudtam úgy érezni, mint akkor, azon az éjszakán, amikor először lettünk egymáséi. Tudtam, hogy megéri neki még egy esélyt adni. De hogyan is tudnám elengedni, mikor ennyire fontos nekem? Lehetetlen.
Lélegzetvételeim szakadoztak, ahogyan kezei bejárták testem minden egyes szegletét, érzéki, finom csókjai pedig a fellegekbe röpítettek egyetlen pillanat alatt. Hűvös szellő fújt, azonban a homok még langyos volt az egész napi égetően forró napsütés miatt, és a leterített ruhák sem engedték, hogy fázzunk. Egyszerre járt végig a bizsergés a lábujjamtól a fejem búbjáig, a hideg és a meleg, amint arcát a nyakamba fúrva szuszogott felettem. Körmeimmel a hátát karcoltam végig, olykor bele-bele martam, mire kicsit felszisszent. Arcom kipirult volt, hátravetett fejjel engedtem, hogy kényeztessen, mialatt testünk egybeolvadt, és karjai biztonságot adóan fonódtak körém. Képtelen voltam kontrollálni magam. Szavak, amiket a fülembe suttogott, éjfekete, fátyolos tekintete, mámorító illata, és törődő érintései teljesen elvették az eszem. Halk nyögések és mély sóhajok szakadtam fel belőlünk, miközben átadtuk magunkat a gyönyörnek, és gyengéd mozdulatokkal repített át egy másik, sokkalta szebb világba...