(II./24.) Bízok benned...

Sziasztok Drága Olvasóim!
Nos, végre valahára meghoztam az új rész, ami elég hosszú lett, kárpótlásul a sok késésért. Bánt, hogy több, mint egy hete nem hoztam, hiszen ezelőtt még sosem fordult elő ilyen, és remélem, hogy ezek után nem is fog többet. Én minden erőmmel azon leszek. Mindezek ellenére köszönöm szépen a díjakat, amiket nemrég kaptam, így most már 38-cal büszkélkedhetek. Az olvasók száma is elérte a 70-et, aminek szintén elmondhatatlanul örülök, a látogatókról nem is beszélve. Lassan elérjük az 60 ezret...(OMG) :)
Köszönöm a türelmet, imádlak titeket, remélem nem okozok csalódást, és megérte várni!
Puszi: Dóri :*

Ültem az ágyon, tekintetem a kezemben levő telefonra szegeztem, amit már egy jó ideje mozgattam az ujjaim között. A csendet csupán az óra monoton kattogása törte meg, és a belőlem felszakadó gondterhelt sóhaj. Felnyitottam a telefonom képernyőzárját, és megnéztem az időt. Már több, mint egy fél órája ültem az ágy szélén, miközben lábammal folyamatosan dobogtam, és próbáltam elég erőt gyűjteni egy viszonylag rövid, hétköznapi telefonhíváshoz. Csakhogy nem ment. Máskor, ilyen helyzetben veszek egy nagy levegőt, gyorsan ledarálom a mondandómat, várok egy kicsit a válaszra, és nyugodt szívvel teszem le a készüléket, mert sikerült elintéznem, amit akartam. De most képtelen voltam erre. Hiába vettem nagy levegőket, és határoztam el sziklaszilárdan, hogy most már tényleg felhívom, mihelyst elindítottam a hívást, inamba szállt az a fene nagy bátorságom, bontottam a vonalat, és a telefont elhajítottam az ágyon. Idegesen harapdáltam a szám szélét, és kifelé meredtem az ablakon, amikor megcsörrent a telefonom, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Villám gyorsasággal ugrottam érte, és amint megláttam a nevet a kijelzőn, a görcsös szorítás egy fokkal gyengébb lett.
-Túl vagy már rajta?-kérdezte köszönés nélkül, hangja lágy volt, ám mégis türelmetlen.
-Még nem.-válaszoltam, miközben felhúztam a lábam, és átkulcsoltam a térdem. A vonal másik végéről reményvesztett sóhaj hallatszott.
-Akkor úgy kérdezem, mióta próbálkozol?-kérdezte, és ezzel fején is találta a szöget.
-Már egy jó ideje...úgy egy fél órája.-vallottam be, és egyre szánalmasabban éreztem magam.
-Lizzie, nem halogathatod a végsőkig! Megbeszéltük, hogy mire hazaérek, már lerendezed az ügyet.-váltott át erélyesebb hangnemre, amitől lehorgasztottam a fejem, és összeráncoltam a homlokom.
-Tudom, tudom...-bólogattam.-És fel is hívom. Rögtön, miután letettük.-bizonygattam.
-Biztosan?-kérdezett vissza.
-Igen.-válaszoltam határozottan, miközben felálltam és az ablakhoz sétáltam.
-Sok sikert, és tényleg hívd fel! Nyugodj meg, semmi baj nem lesz. Nekem most vissza kell mennem, mert Harry a gitárom közelébe került, és féltem az egyetlen kicsikémet.-mondta szeretetteljes, gondoskodó hangon, mintha élete legféltettebben őrzött kincséről lenne szó.
-Igen? Nos, ezt jó tudni.-mondtam tettetett sértődöttséggel, enyhe éllel a hangomban.
-Na jó, talán még te szállhatsz versenybe vele.-ment bele a játékba.
-Ebből már nem mosod ki magad.-jelentettem ki, mire mérges cammogás hallatszott a készülékből.
-Majd meglátjuk mit fogsz szólni, amikor megkapod a meglepetést.-felelte sejtelmesen.
-Micsodát?-csillantak fel a szemeim, mire nevetést hallottam.
-Mindent megtudsz időben. Ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel, azt pedig még nem akarom. Na, hívd fel apádat, este találkozunk! Puszi!-köszönt el, majd belém rekesztve a szót letette.
Az érzékeim beindultak, azonnal kíváncsivá tett, hogy vajon mi Niall meglepetése. Tudni akartam, azonnal. Vajon mit talált már ki? Vett nekem valamit, vagy készült valamivel? Nagyon kíváncsi vagyok már, és türelmetlen. Mikor lesz már este?
Annyira belemerültem a találgatásba, hogy egy pillanatra kiment a fejemből, még túl kell esnem egy beszélgetésen apával. De úgy félek...Nem! Abba kell hagynom végre ezt a szánalmas viselkedést, és szembe kell néznem a félelmeimmel.
Erőt vettem magamon, majd összeszorított fogakkal kikerestem apa nevét, és elindítottam a hívást. Lehunyt szemmel, vadul kalapáló szívvel hallgattam a búgó hangot. Csak csengett, és csengett, majd a negyedik kicsengés után, amikor már azt hittem, hiába próbálkozom, recsegni kezdett a vonal, és megszólalt egy rekedtes, fáradt hang.
-Szia, kicsim!-köszönt bele apa, mire mély levegőt vettem, és visszaköszöntem.
-Szia!-mondtam, és reméltem, hogy nem remeg a hangom.
-Örülök, hogy végre felhívtál, már kezdtem aggódni érted.
-Semmi baj nincs, apa...csak, egy kis időre volt szükségem.-vallottam be.
-Persze, megértem én, hogy váratlanul ért. De remélem, sikerült elfogadnod, és talán picit örülsz is neki.-mondta lemondó sóhajjal.
-Örülök neki, apa!-bizonygattam.
-Akkor jó. Tudtam én, hogy felnőtt, érett nő vagy már.-nevetett fel, hangja egészen felvidult.-Hú, nem is tudom, hol kellene kezdenem, annyi mondanivalóm van. Na, kezdem azzal, hogy már megvan a ház. Az első feladatod az lenne, hogy miután elküldtem a címet e-mailben, beszélek az eladóval, és egyeztetünk egy időpontot, ami neki, meg neked is jó.-adta ki a feladatot.-Megoldható?
-Persze, mostanában úgysincs sok dolgom.-húztam el a számat keserűen.-De ha lehet, akkor napközbenre beszéld meg a találkozót!
-Természetesen, ahogy neked jó.-egyezett bele egyből.-Akkor majd megadom neki a számodat, hogyha bármi közbejön, el tudjon érni.
-Rendben.-feleltem. Eddig nem is olyan vészes, nem tudom, mitől féltem, minden simán megy.
-Oké, akkor ezt a részét megbeszéltük. A másik dolog, amivel meg szeretnélek bízni, az a ház berendezése.-jelentette ki egyszerűen.
-Mi?-értetlenkedtem.-Apa, mikor költöztök?-kérdeztem kissé ingerülten.
-Sajnos, addig nem, amíg nem sikerült eladnunk a meghirdetett dolgokat. Talán egy hónap, de annál biztos nem több. Már sok vásárló jelentkezett, reméljük, meg is veszik amit kinéztek maguknak.
-És hogy gondolod ezt a berendezést?-puhatolóztam óvatosan.
-Úgy, hogy utalok át neked pénzt, és mindent rád bízok. Tudom, hogy van már annyi felelősségtudatod, hogy nem vásárolsz össze minden vackot, tudsz bánni a pénzzel, és mellesleg jó az ízlésed. Szabad kezet kapsz, úgy rendezed be a házat, ahogy szeretnéd, persze azért mindenről tájékoztatsz. A konyha, a fürdő, a nappali, a te szobád, minden olyan lesz, amilyenre te szeretnéd.-sorolta lelkesen, mire görcsbe rándult a gyomrom. Nem a feladattal volt bajom, hanem az utolsó szóval. Hát mégsem lesz ez olyan könnyű, mint ahogy elképzeltem.
-Apa...-sóhajtottam egy nagyot, mire abbahagyta a magyarázást.
-Mondd, kincsem!-válaszolt gyengéd hangon, éreztem rajta, hogy megijesztettem a hirtelen hangnemváltással.
-Szóval, van itt valami, amit el kell mondanom neked...-kezdtem, összeszedve minden bátorságomat.
-Mi a baj?-kérdezte ijedten, mire felsóhajtottam.
-Az, hogy nekem nem lesz szükségem saját szobára...mert én Niallel lakom, együtt.-mondtam ki egy szuszra, igyekezve a lehető legkíméletesebb módon beszélni. Hirtelen mély csend lett a vonal másik végén, már azt hittem, hogy letette, de a percmutató még jelezte, hogy vonalban van.
-Értem.-szólalt meg már-már gyilkosan hosszúnak tűnő másodpercek után.
-Most haragszol rám, igaz?-sütöttem le a szemem, és már lelkiismeret furdalásom volt.
-Dehogy haragszom.-mondta egyből, majd legnagyobb meglepetésemre elnevette magát.-Valahol mindig is tudtam, hogy semmi nem lesz már a régi. Elfogadtam, hogy felnőttél, van saját életed. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy oda fogsz költözni, miközben belül mindig is sejtettem, hogy ez nem így lesz, ahogy elterveztem. Ne haragudj rám, Lizzie.-kért bocsánatot, noha nem érettem, miért.
-Te ne haragudj, amiért megbántottalak.-mondtam elcsukló hangon.
-Ugyan már, nem haragszom, így már legalább tisztán látom, mik az esélyek.-válaszolt derülten.-Na, de most nehogy mardosson a lelkiismeret, mert tényleg nem haragszok!-nyugtatott meg.-Remélem, boldog vagy, és minden olyan, amilyennek szeretted volna. Büszke vagyok rád, kicsim.-mondta, mire kicsit elérzékenyültem.
-Köszönöm, apa.-feleltem, már halvány mosollyal az arcomon.
-De azért remélem, a ház berendezését még elvállalod. Őszintén szólva, nekem se kedvem, se erőm, se tehetségem nincs egy ház kicsinosításához.
-Persze, hogy segítek! Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted.-mondtam őszinte lelkesedéssel.
-Nagyon jó. Ismerek egy jó lakberendezőt, majd megadom a számát, és beszéljetek le egy találkozót. Ha szimpatikus, kérd az ő segítségét.
-Szerintem nem lesz probléma. De először meg kell néznem a házat, ugye?-kérdezősködtem.
-Igen, megnézed, és ha rámondod az igent, azonnal megveszem a lakást. Az eladó már csak erre vár, hogy találkozzatok.
-Oké. Akkor mondd ezt neki, hogy holnap délután két órakor, ha neki jó, akkor elmegyek, és megnézem.-jelentettem ki.
-Ó, szerintem biztosan jó lesz neki.-nevetett.- De azért még felhívlak majd.
-Rendben, akkor várom a hívásod.-válaszoltam, már mindenfajta szorongás nélkül.
-Figyelj, kicsim, most mennem kell, de örülök, hogy sikerült beszélnünk.-búcsúzott.-Majd még hívlak, és nézd meg az e-mailedet, oda küldöm a címet, meg a lakberendező számát.-sorolta, mire bólintottam.-Ja, és még valami.-tette hozzá gyorsan, mielőtt kinyomtam volna.
-Igen?-kérdeztem kíváncsin.
-Remélem hamarosan  lesz alkalmam megismerni a barátodat.-mondta, a hangjából pedig tudtam, hogy mosolyog. Kijelentésére én is elmosolyodtam, és kissé el is pirultam.
-Jól ki fogtok jönni, már ő is szeretne találkozni veled, és hivatalosan is bemutatkozni.-válaszoltam somolyogva.
-Jó legyél, kislányom. Szeretlek.-köszönt el.
-Én is szeretlek.-feleltem, majd lenyomtam a piros gombot.
Sikerült. Túl vagyok rajta. Nem haragszik. Hát tényleg nem haragszik. Nekem van a legjobb apukám a Földön.
Ezekkel a gondolatokkal nyúltam el az ágyon, kezemet összekulcsoltam a hasamon, és bárgyú vigyorral az arcomon a plafont bámultam. Ez volt a neheze. Annyira örülök neki, hogy apa ilyen könnyen elfogadta, és nem volt semmi sértődés, vagy kiabálás, esetleg fenyegetőzés, noha ezek közül egyik sem vall rá. Ő inkább a csendben szenvedő típus, aki hallgat, de jelenlétében érzékelhető a feszültség. Párszor összevesztünk már, és akkor mindig ezt csinálta, de sokkal nagyobb volt a hatása, mintha ordibált volna velem. Lelkiismeret furdalást keltett bennem, és önként jöttem rá, hogy valamit elrontottam. Ha bocsánatot kértem tőle, mindig megbocsátott, és hozzátette, hogy büszke, amiért magamtól rájöttem a hibámra.
De most semmi ilyen nem történt. Egyszerűen elfogadta, ahogy döntöttem, és még csak meg sem próbált lebeszélni róla. Istenem, annyira hiányzik már, hogy lássam! Bárcsak itt lennének már, és újra magamhoz ölelhetném őket. Nem hittem volna, hogy egy kis idő elteltével tényleg boldog leszek, amiért ide költöznek. Megértem, miért döntött így apa, és teljes mértékben támogatom. Nem volt már jó neki az ottani élet, újat akart, változtatni. Túl sok rossz történt ott vele. Egy valamit viszont sajnálok...nem tudom, anya emléke meg fog-e ugyanúgy maradni, mint amikor ott éltünk. Drága Anya, ha most látsz odafentről, remélem, nem haragszol, amiért mind elhagyjuk a családi kis fészkünket. Megígérem nekem, hogy akár milyen messze is sodorjon az élet, akármi is történik, Téged soha el nem felejtünk! Annyira hiányzol...
Az ágy támlájának dőlve egyszer csak azt éreztem, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon, és folyik le a nyakamhoz. Sírtam. Észre sem vettem, hogy időközben eleredtek a könnyeim.
Fejemet az ablak felé fordítottam, és meglepődve láttam, hogy odakint beborult az ég. Szürke, barátságtalan felhők lepték be az égboltot, fel-felharsant egy dörgés, odakint félhomályba borult a város, és hirtelen egy villám szelte át a sötét felhőket. Pillanatokon belül meghallottam az esőcseppek ütemes dobogását az ablaküvegen. Hihetetlen fáradtságot éreztem, hirtelen elnyomott az álom, a szemhéjaim pedig elnehezedtek, maguktól csukódtak le. Összekuporodtam az ágyon, magamba szívtam Niall illatát, mely a párnáján keresztül is tisztán érezhető volt. Csak érne már haza...Ha ekkora vihar van, jobb szeretem itthon, magam mellett tudni. Tudom, hogy biztonságos helyen van, de van bennem egy különös aggódó, féltő érzés. Akkor a legjobb, ha velem van, akkor biztos tudom, hogy egymás mellett nem történhet baj. Csend volt a szobában, teljes csend, csupán a lélegzetvételeim hallatszottak, melyek keveredtek az odakint zuhogó eső hangjával. Tudtam, hogy perceken belül elnyom az álom, és nem is tiltakoztam ellene...
Valaki becsapta a bejárati ajtót odalent. Gyorsan pislogtam párat, majd megdörzsölve a szemem fülelni kezdtem. Halk lábdobogás hallottam, tehát valaki van a házban. Már épp kezdtem örülni, hogy Niall az, de aztán ránéztem az órára. Valószínűleg Rickie ért haza a munkából, még nincs olyan késő, hogy a fiúk jöttek volna. A közérzetem azonnal jobb volt, mint alvás előtt. Kipihent voltam. Nyújtózkodva felálltam az ágyról, hogy lemenjek üdvözölni Rickiet. Szegénykém folyamatosan dolgozik, alig van itthon, alig beszélünk mostanában. Elhatároztam, hogy valamelyik nap csinálunk együtt egy közös, csajos napot, nevetgélünk, beszélgetünk úgy, mint ezelőtt mindig. Ásítva nyitottam ki az ajtót, és léptem ki a folyosóra. Mikor nyitódott az ajtó, és megláttam az előtte állót, a szívem egyből a torkomba ugrott. Ajkaim ösztönös mosolyra húzódtak, az ujjaim erősen megmarkolták a kilincset, ahogy megláttam őt ott állni, a falnak dőlve, édesen mosolyogva, kezében egy szál vörös rózsával. Tekintete azonnal rabul ejtett, mágnesként vonzott magához. Egyszerre indultunk el egymás felé, én a nyaka köré fontam a kezem, ő pedig magához szorított, belepuszilva a nyakamba.
-Virágot a virágnak.-nyújtotta át a bimbózó rózsaszálat illedelmesen biccentve. Elvettem, és az orromhoz emelve beszívtam a rózsa kellemes illatát.
-Ezt miért kaptam? És egyáltalán mit keresel itthon ilyenkor?-zúdítottam rá egyből kérdéseim hadát.
-Cssss.-tette ujját a számra, ezzel elhallgattatva engem.-Mondtam, hogy lesz egy meglepetésem.-mondta sejtelmes hangon, majd közelebb húzva magához egy lágy puszit adott a szám szélére.
-Micsoda?-kíváncsiskodtam, egyik kezemmel a hajába túrva.
-Majd meglátod.-kacsintott, féloldalasan elmosolyodva.-Gyere, és csak annyit kérek, hogy bízz bennem.-kulcsolta össze az ujjainkat, és bevezetett a szobába. A szekrényhez lépett, és előkotort egy  kék színű, meleg pulcsit.-Tessék, ezt vedd fel!-adta a kezembe. Értetlenül meredtem rá, majd úgy tettem, ahogy mondta. Mikor eligazgattam magamon a felsőt, Niall egy sállal a kezében állt meg velem szemben. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, ugyanakkor izgultam, mire készül.
-Csukd be a szemed.-utasított lágy hangon.
-Mire készülsz?-kérdeztem mosolyogva.
-Megtudod, ha becsukod a szemed. Kérlek, bízz bennem.-kérlelt, ajkait félénk mosolyra húzva, aranyosan rebegtetve a szempilláit.
-Rendben.-bólintottam, hiszen nem tudtam neki tovább ellenállni. A hátam mögé lépett, és felkötötte a szememre a kendőt, úgy, hogy nem láttam semmit, csak a puszta sötétséget.
-Látsz?-hajolt oda a fülemhez.
-Szerinted?-kérdeztem vissza, mire felnevetett.
-Ezt nemnek veszem.-mondta, majd megéreztem kezét a vállamon.-Most pedig engedd, hogy vezesselek. És ne leskelődj!-figyelmeztetett, majd egy puszit adott a fülem mögé, és elkezdett tolni maga előtt. Vaktában tapogatóztam, kezemmel ide-oda csapkodtam, nehogy nekimenjek valaminek.
-Bízz már bennem, nincs előtted semmi.-suttogta a fülembe, hangjától végigfutott rajtam a hideg. Megtorpantam, és megráztam a fejem.
-Mi a baj?-kérdezte kétségbeesett hangon.
-Ne haragudj, de félek...-hajtottam le a fejem szégyenteljesen. Basszus, miért nem vagyok képes együttműködni vele? Miért félek, ha nem látok semmit? Miért nem hagyom, hogy ő vezessen?
Felsóhajtott, majd levette rólam a kezét. Ijedten kezdtem el forogni, mikor hirtelen egy test simult hozzám, és egy száj tapadt az enyémre. Csókja érzéki volt, puha ajkainak érintése elvette az eszemet. Elgyengülve simultam ölelésébe, védelmezőn tartott a karjai között. Meleg leheletét éreztem az arcomon, majd ajkát egy pillanatra újból az enyémen.
-Lizzie...bízz bennem.-jelentette ki. Hangjából áradt a gyengédség, mozdulataiból pedig a szeretet, törődés. Mély levegőket vettem, és az arcához hajoltam. Ajkam még így, hogy semmit nem látok is megtalálta az övét.
-Bízok benned.-feleltem határozottan, és tudtam, hogy mosolyog.
-Gyere tovább, még nagyon messze vagyunk ám a meglepetéstől.-csigázott tovább, majd újból megfogta a kezem. Az első pár lépés még nehézkesen ment. Hiába bíztam benne, zavart, hogy nem tudom mi merre van. Mivel látni nem láttam érezni akartam a körülöttem levő világot. Niall rásimította tenyerét a kézfejemre, majd visszaengedte a testem mellé. Erőt vettem magamon, és kezeimmel magam mellett sétáltam tovább. Engedtem, hogy vezessen. Bíztam benne. Pár lépés után azon kaptam magam, hogy nincs semmi bajom. Niall irányít, én pedig arra megyek, amerre fordít. A lépcsőn lesétálva pedig már nyoma sem volt a kétségeimnek és a félelmeimnek. Niall bizonyított...ismét. Ha akar, képes engem vezetni is.Ajtó nyikorgását hallottam, és hűs levegő csapta meg az arcom. Léptem egyet előre, majd azt utca zaja szökött a fülembe. Kimentünk a házból.
-Óvatosan, ismét lépcső.-súgta a fülembe, mire megértően bólogattam, és óvatosan csúsztattam a lábam, egyik fokról a másikra, miközben Niall erősen tartotta a karomat.
-Nagyon ügyes vagy.-dicsért meg kedvesen.
-Hidd el, mással nem csinálnám ezt.-ráztam meg a fejem, tudván, hogy Niall az egyetlen akiben olyan szinten bízok, hogy hagyom, csukott szemmel vezessen valahova, amit még én sem tudok, hogy hova. Nyitódott a kapu, majd Niall tovább tolt, egészen az autóig.
-Szállj be.-mondta, majd beültem az első ülésre. Becsapódott az ajtó, majd nem sokkal utána a mellettem levő nyílt ki, és Niall huppant be rajta. A hangokból ítélve indította a kocsit, és abban ülve haladtunk tovább.
-Kérlek, mondd el, hova viszel!-kíséreltem meg újra kiszedni belőle valami információt.
-De kis kíváncsi vagy.-válaszolt jókedvűen.-Sajnos el kell keserítselek. Nem mondom meg, még nem.
-Buli?-vetettem fel, majd nevetését hallva elhúztam a szám. Valószínű, hogyha diszkóba mennénk, akkor nem így néznénk ki.
-Étterem?-faggatóztam tovább.
-Nem.-válaszolt egyértelműen.
-Mozi?
-Nem.-felelte egykedvűen.
-Színház?
-Igen.
-Tényleg?
-Nem.-mondta, mire mindketten elröhögtük magukat.
-Legyél velem kicsit, kicsit kedvesebb!-idéztem tovább, mire Niall még jobban nevetni kezdett.
-Lizzie...
-Niall...
-Lizzie...
-Mondd el!-törtem ki.
-Nem.-reagált le, én pedig sértődötten, mellkasomon összefont kézzel visszadőltem az ülésbe. Hallottam, hogy magában jót szórakozik azon, hogy fel tud idegesíteni, de ne adta meg neki azt az örömöt, hogy lássa is rajtam.
-És mondjuk ha...
-Nem.-szakított félbe, mielőtt végigmondhattam volna, amit akartam.
-Akkor ne mondd el, na.-legyintettem, és kezemmel a kendőhöz nyúltam.
-Nanana, nem levenni!-fogta meg a kezem.-Türelem, mindjárt ott vagyunk.
Fékezett az autó, mire izgatottan fordultam az üveg felé. Niall nyitotta is az ajtót, s segített kiszállni. A zajból ítélve valószínű, hogy a belváros környékén lehetünk, hiszen nem volt fülsüketítő ricsaj, de síri csönd sem.
-Hol vagyunk?-kérdeztem újra, körbe fordulva a tengelyem körül.
-Csak gyere.-mondta, és tolni kezdett maga előtt.
-Vigyázz, küszöb.-figyelmeztetett, miután kulcscsörgést hallottam, és ajtónyikorgást. Nagyot léptem, és nem estem el. Akárhol is voltunk, hideg volt, és rajtunk kívül senki nem tartózkodott ott. Határozott léptekkel haladtam előre, amikor hirtelen Niall megállt, és megfordított.
-Jó, akkor most kérlek meg rá, hogy tényleg, száz százalékosan bízd rám magad.-mondta nyomatékosan, mire bólintottam, habár nem tudtam, mi fog következni.
Sóhajtott, majd hirtelen nem éreztem a talajt a lábam alatt, csupán Niall meleg testét, ami az enyémnek feszült, és erős karjait, amivel közrefogott. Kezemet a nyaka köré fontam, és fejemet a vállához hajtva adtam át magam neki. Nem szólt semmit, csak elindult, egyre felfelé. Lépcsőztünk. Niall a karjában velem képes volt lépcsőzni.
-Nehéz vagyok, tegyél le.-szóltam rá, amikor már vagy a negyedik lépcsősorra léptünk fel.
-Nem.-mondta egyszerűen ezt a ma este már igen sokszor emlegetett szót. Kész, feladtam, ráhagytam a dolgot. Még mindig csukott szemmel dőltem a nyakához, és vártam, vajon hol fogunk kikötni.
-Most már leteszlek.-szólalt meg egy idő után, és leengedett.
-Sérvet fogsz kapni.-válaszoltam.
-Nem érdekel.-felelte lazám.-Gyere, még egy pár lépés, vigyázz, mert lépcső lesz ez is.
-Hol vagyunk már?-türelmetlenkedtem, már végképp nem volt róla fogalmam, hogy merre lehetünk. Válasz helyett azonban kezeket kaptam a hátamra, amik céltudatosan toltak előre, és felfelé. Egy kis folyosón lehettünk, mert két kezemmel elértem a két falat, ami közrevett.
-Állj.-szólt, majd előrenyúlt a kezem mellett. Friss, hűvös levegő csapott az arcomba, ismét. Gyengéden taszított maga előtt, csoszogva lépkedtem. A szél fújt, belekapott a hajamba, ami táncot járva lebegett utánam. A város zaja eltompult, a kocsik dudaszója egészen messziről hangzott. Egyre inkább kezdtem ráébredni hogy a zajok nem vízszintesen vannak távol, hiszen nemrég még tisztán hallottam őket, sokkal inkább olyan, mintha lentről jönne. Fent voltam valahol, talán egy tetőn.
-Megérkeztünk.-suttogta a fülembe mögém állva, átkarolva a derekamat. Lehelete cirógatta a nyakam, már kevésbé éreztem, hogy fáznék. Kellemes melegség járt át, pusztán attól, hogy hozzám ért, átölelt.
-Most már levehetem?-kérdeztem kimerülten.
-Most már igen, de majd inkább én.-válaszolt, majd éreztem, hogy a sál lazulni kezd, végül teljesen leeseik a szemem elől. Eleinte homályos látásom pillanatok alatt kitisztult, ahogy a sötétben megláttam magam előtt London városát, a fényeket, a házakat, és a London Eye-t. Kihúzva magam lélegeztem be a friss, esti levegőt, és gyönyörködtem percekig az elém táruló képben. Niall karjai szorosabban körém fonódtam, ajkai az állam vonalán csúsztam végig, amibe beleborzongtam. Megfordultam, hogy szembe lehessek vele, az én Csodámmal, aki mindezt csinálta. Akkor láttam csak meg, hogy ahol vagyunk, nem csak egy egyszerű tető...ez az a tető, ahol az elbúcsúzásunk előtti utolsó éjszakát töltöttük, amikor azt hittük, hogy vége. És most itt álltunk, ugyanazon a tetőn, éjszaka, együtt...
-Emlékszel mi volt az a zene amire utoljára táncoltunk itt?-kérdezte rekedtes hangon. Hát persze, hogy emlékeztem, az a zene azóta is a kedvenceim közé tartozik.
-Igen.-bólintottam.
-Hát igaz volt a szövege...-mondta a szemembe nézve.
-Hát igaz...-helyeseltem. Tekintetünk összekapcsolódott, elmerültem azokban a mélykék szemekben, melyek a homály ellenére is észvesztően ragyogtak. Pillantásunk egyszerre csúszott le a másik ajkára, és nem kellett a szó, tudtuk, már gondolkodás nélkül tudtuk, hogy mi a következő lépés.
Hosszú, szenvedélyes csókban forrtunk össze, testét szorosan az enyémhez nyomta, kezeivel gyengéden simította végig a gerincem vonalát, miközben én a hajába túrtam, és élveztem a vele töltött időt...
Niallt mindig is közel éreztem magamhoz, ami idővel egyre csak erősödött. Most azonban olyan szintű közelséget éreztem, melyet még nem sokszor ezelőtt. Tudta, mire van szükségem anélkül, hogy beszéltünk volna ezelőtt...Tudta, hogy minden, amire szükségem van, az Ő maga...