Epilógus...

Hogy mit is gondoltam eddig az igaz szerelemről? Azt, hogy hülyeség. Nem létezik. Olyan nincs, hogy két ember annyira egymásba szeressen, hogy aztán képtelen lenne élni a másik nélkül. Olyan létezik, hogy rajongás a másik iránt, talán van olyan is, hogy szerelem, na de igaz szerelem? Ugyan kérlek... Most viszont a véleményem ennek az ellentéte. Mióta megismertem, olyat érzek, mint még soha. Talán srácként ezt ciki bevallani, de amikor a közelében vagyok a szívem hevesebben dobog, a térdeim remegnek, és izzad a tenyerem... Eddig ezt csak nyálas filmekben láttam, akkor jókat nevettem rajta,  most viszont saját bőrömön is sikerült megtapasztalnom, elég sűrűn. Lizzie 180 fokos fordulatot hozott az életembe. Azt hittem, hogy azután, hogy híres lettem, jobb dolog nem is történhet velem. Úgy éreztem, mindenem megvan, amire egy ember csak vágyhat, talán több is...és aztán jött Ő. Nincs szó arra, amit akkor érzek, amikor vele vagyok. Lizzie annyira csodálatos. Életemben nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Amikor mosolyog, az embernek is egyből jobb kedve támad, és egyetlen mélyre ható pillantás is elég, hogy kiűzzön minden rosszat a fejedből. Kétség kívül megbabonázott. Mellette úgy éreztem, hogy én is csak egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok, hétköznapi problémákkal. Tetszett benne, hogy titokzatos, emellett okos, és gyönyörű. Mégis, ami a legjobban megfogott benne, hogy úgy kezelt, mint egy normális fiút. Nem törődött a hírnevemmel, őt nem az érdekelte. Csakis egyedül én, rám volt kíváncsi. Engem akart, és nem a pénzemet. Egyből megtalálta a közös hangot a többiekkel is, és a srácok is egyből megkedvelték, ami egy újabb jó pont volt nála. Az elején féltem. Nagyon. Mi van, ha mégsem leszek elég jó neki? Hiába csinálok bármit is, nem esik le neki, hogy mit szeretnék? Ez sajnos így is történt... Csak a végén kezdte már el kapizsgálni, hogy mik az én céljaim.  Életemben először előfordult velem, hogy nekem kellett meghódítanom egy lányt. Ez egy új kihívás volt, elhatároztam, hogy ha beledöglök is, de elérem, hogy ő is szeressen. Mint később kiderült nem igazán kellett harcolnom, mert szeretett, csak ő is félt. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az enyém, és senki másé. Tudtam, hogy ha kell, tűzön-vizen átmegyek érte. A barátját, Davidet legszívesebben leütöttem volna, de akkor még nem voltunk olyan kapcsolatban, nem lett volna túl logikus. Így már nem is haragszom arra a gyerekre, hiszen jót tett Lizzievel, a többi pedig nem érdekel. A cérna akkor szakadt el, amikor Josh rámászott. Hiába a barátom, nem nézhettem tétlenül, ahogy elveszi tőlem. A helyzetet csak fokozta, amikor Josh incselkedett velem. Nem vagyok rá büszke, de megtettem...megütöttem, de nem akartam. Csak ideges voltam. Nagyon. Szerencsére mára minden rendben, Josh tud mindent, és utólag sajnálja, hogy az utamba állt. Lizzievel a kapcsolatunk érdekes volt. Hol veszekedtünk, hol összebújtunk, hol nem vettünk tudomást a másik által közvetített jelekről, miközben végig szerettük egymást. Biztos, hogy soha nem felejtem el. Nem tudom, és nem is akarom. Ha jól számolom, a gépe indulásáig még van háromnegyed óra. Ha tehetném, még utána mennék, és utoljára megpróbálnám meggyőzni, hogy maradjon itt velem. De ő már választott. Tiszteletben kell tartanom a döntését... Kopogást hallok az ajtóm felől.
-Szabad!-kiáltok ki az ablakpárkányom ülve.
-Szia.-dugta be a fejét göndör hajú barátom, majd odasétált hozzám.-Hogy vagy?-kérdezte fürkésző arccal.
-Kösz, jól.-bólintottam, és próbáltam a legmeggyőzőbb lenni. Harry sóhajtott egy nagyot.
-Niall, pocsékul nézel ki...Tegnap este óta semmit sem ettél, még az esti csokidat sem etted meg, pedig az aztán megrögzött szokásod...Itt gubbasztassz a szobádban lassan egy napja. Egyszer sem jöttél le. Mosdóban voltál egyáltalán?-zúdította rám észrevételeinek hadát.
-Harry, nyugodj meg, rendben vagyok.-győzködtem.
-Niall, legalább magadnak ne hazudj...-rázta meg a fejét.-Ha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne, akkor miért ülsz az ablakban, ahol csak akkor szoktál ülni, amikor magad alatt vagy? És miért szorongatod annyira a kezedet hogy az már majdnem lila?-mutatott a tenyeremre, amit észre se vettem, hogy már majdnem elszorítom a vérkeringést, annyira erősen van ökölben a kezem. Lizzie láncát szorongatom benne. Harry szemébe nézek, melyekkel aggódóan vizslat engem. Nagyon rossz színész vagyok. Felsóhajtva nyitom ki a tenyerem, és a falnak dőlök.
-Igazad van, semmi sincs rendben...-mondom lecsukott szemmel.-Én ezt nem így képzeltem el, ezt nem így terveztem...-kezdtem, mire Harry leült velem szembe.-Én azt hittem, hogy ha őszinte leszek vele, akkor megérti, hogy mennyire fontos nekem, és hogy nem akarom elengedni...Viszont valamit rohadtul elcsesztem, mert én most itt ülök, ő meg valahol a reptéren bóklászol, úton hazafelé.-mondtam ingerültebben, és ököllel kicsit beleütöttem a párkányba. Harry bökte meg a térdem.
-Niall...tudom, ez a világ leghülyébb kérdése lesz, de...szereted őt?-kérdezte lágy hangon, mire elmosolyodtam.
-Hát hogyne szeretném...szerinted, ha nem szeretném, akkor most így viselkednék?-tártam szét a karom.
-Hát akkor meg min gondolkodsz?-húzta fel egyik szemöldökét.
-Ezt hogy érted?-ráztam meg a fejem.
-Úgy értem, hogy akkor miért nem mész utána? Ha jól tudom, a gépe csak fél óra múlva száll fel, ami azt jelenti, hogy még itt van.-mondta Harry, mire kínomban felröhögtem.
-Harry, én azt mondtam neki, hogy elengedem...és tudod, ha szereted, elengeded. Meg amúgy is, szerintem ő már elásta a kapcsolatunkat.-szegtem le a fejem bánatosan.
-Niall, ezt rosszul tudod. Ha szereted, nem engeded el, hanem küzdesz érte.-jelentette ki határozottan, mire felemeltem a fejem.-És én abban sem lennék biztos, hogy ő már rég eltemetett. Liam az előbb beszélt Rickievel.-mondta, mire szemeim kikerekedtek.-Azt mondta Rickie, hogy Lizziere rá sem lehet ismerni. Céltalanul bolyong, csak ül, és bambul maga elé. E mellet Rickie sokszor látta, hogy Lizzie elég sűrűn fordul hátra, különösen az ajtó felé, mintha várna valakit.-szavai hatására egyre szaporábban kezdett verni a szívem. Megmozdultam a helyemen, de egyből vissza is ültem.
-Ugyan, úgysem engem keres...-csökönyösködtem.
-Haver, ébredj már fel!-ragadta meg Harry hirtelen a vállam, és közel hajol hozzám.-Lizzie nem lépett túl rajtad, és nem is fog, mivel szeret! És szeretni is fog! És életed legnagyobb hibája lenne, ha hagynád most elmenni!-Harry szinte üvöltött a képembe. Kellett egy kis idő, míg szavai eljutnak a tudatomig. Mikor tudatosult bennem mindaz, amit mondott, az adrenalin szintem az egekbe szökött, felpattantam, és az ajtóhoz rontottam. Még visszanéztem Harryre, aki elégedett mosollyal az arcán mutatta, hogy szurkol nekem.
-Kösz, tesó!-léptem még vissza hozzá egy gyors ölelésre.
-Gyerünk, menj már!-lökött meg, mire majdnem orra estem. Leszáguldottam a lépcsőn, felvettem a cipőm, magamhoz vettem a kocsikulcsom, kiszaladtam a ház elé, és elindultam. Tövig tapostam a gázpedált, szerencsémre nem sok autó járt akkor arra. Szerencsém azoban elillant, amikor egy forgalmasabb útra fordultam. Még húsz percem van a gép felszállásáig. Pechemre a reptér még körülbelül húsz percre lehetett. Ráfeküdtem a dudára, amikor előttem megállt egy autó. Idegesen szorongattam a kormányt, nagy nehezen elindult az autótömeg. Úgy nézett ki, a forgalom beindul, és gondtalanul odaérek. Viszont nemsokkal ezután egy újabb dugóba keveredtem. Hiába dudáltam, az autók nem mozdultak. Ha jól láttam, épp útépítés folyik, amiatt van blokkolva a közlekedés.
-A fenébe!-ütöttem bele a kormányba. Negyed órám maradt. Hirtelen megláttam, amint az előttem levő autó elindul, és egy másik irányba megy. Akkor beugrott, hogy egy másik úton is eljuthatok a reptérre. Gondolkodás nélkül követtem a szürke kocsit, és megkönnyebbültem, amint egy olyan útszakaszra kerültem ahol szabad volt a közlekedés. Lábamat ismét a gázra tapasztottam, és nem érdekelt semmi, és senki, csak oda akartam érni Hozzá. Sietősen parkoltam le a reptértől nem messze, majd onnan már gyalog folytattam, hiszen tapasztalatból tudom, hogy mennyire zsúfoltak ott a parkolók. Kigrottam a kocsiból, majd rohanni kezdtem a bejárat felé, ami egy pár száz méternyire lehetett. Ránéztem az órámra. 10 percem maradt. Szaladás közben véletlenül nekiütköztem több embernek is, akiktől kapkodva kértem bocsánatot. Ideértem. Bevágtattam a hatalmas ajtón, tekintetemmel egyből Lizziet kerestem. Az üvegfalon keresztül megláttam egy gépet, aminek a száma egyezik Lizzie gépének a számával. Kapkodtam a fejem, hátha feltűnik valahol a tömegben. Szaladgáltam jobbra-balra, de sehol nem láttam. Mikor oldalra néztem, láttam, amint a fehér repülő gurulni kezd, majd lassan a levegőbe emelkedik. Zakatoló szívvel rohantam az üvegfalhoz, nekitámaszkodtam, és néztem, amint a gép lassan összemegy, ahogyan egyre magasabbra száll. Elgyengülve dőltöttem neki a fejem a falnak, két ököllel nekitámaszkodva.
-Ne...-suttogtam úgy, hogy csak én halljam. Elkéstem...Lehunyt szemmel fordítottam hátat a falnak, nekidőltem, majd lassan, tehetetlenül lecsúsztam a földre...Én barom! Miért nem voltam gyorsabb? Elveszítettem...végleg. Kezeimet átkulcsoltam a térdemen, és ráhajtottam a fejem. Érzem, ahogy a gyomrom görcsben áll, és a szemem kezd megtelni könnyel. Pedig olyan közel voltam már...Körülöttem megy a nyüzsgés, utasok százai rohangálnak fel s alá. Senki sem törődik velem, senkit sem érdekli, mi van velem...de nem is baj. Most ha valaki hozzám érne, én nekifutásból leüvölteném a fejét, olyan mérges vagyok...és haragszok. Saját magamra. Csalódottság, reménytelenség, elveszettség...így érzek most, nélküle. Aztán mintha valami ismerős hangot hallanék. Óvatosan emeltem fel meggyötört arcom, és bámultam magam elé. Az emberek tömege kezdett szétoszlani, így rálátásom nyílt a tőlem nem messze álló pultra. A pult mellett volt az az ajtó, ahol zajlik a becsekkolás, és ahova azok mennek, akik fel akarnak szállni egy gépre. Egy nagydarab ember jelent meg, mellette egy alacsonyabb, hosszú barna hajú lány, aki nekem háttal állt, és épp a bőröndjét ráncigálta. Csigalassú mozdulatokkal tápászkodtam fel a helyemről, a szívem újra hevesen kezdett dobogni, szám széles mosolyra húzódott, mert az a lány, aki a csomagjával szerencsétlenkedett, és épp azzal az emberrel vitatkozott, nem volt más, mint Lizzie...az én egyetlen Lizziem. Leesett állal néztem rá, levegőt is elfelejtettem venni. Többször is pislogtam, hogy biztos legyek benne, nem halucinálok-e. De nem...jól láttam, ez ő volt, valóban ő. Lassú léptekkel megindultam felé, tekintetemet csak rászegeztem. Lizzie össze-vissza nézelődött, majd hirtelen pillantása rám tévedt. Szemei kikerekedtek, kezéből kiejtette a bőröndje fogókáját, a szája o-alakot formált amint meglátott.
-Niall...-hallottam nevemet a szájából, teljesen le volt döbbenve. -Niall!-kiáltotta, ezúttal hangosabban, majd szaladni kezdett felém, mosolyogva. Felgyorsítottam a lépteimet, végül már én is majdnem rohantam. Találkozásunk örök élmény marad számomra. Gondolkodás nélkül ugrott az ölembe, karjaimat egyből köré fontam, majd egy hosszú, mindent elmondó csókkal köszöntöttük egymást. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy tényleg itt van. Földöntúli érzés volt újra a karjaimban tartani, érezni bőre puhaságát, és lágy csókjait a számon.
-Lizzie...te...hogy kerülsz i-ide?-dadogtam még lesokkoltan.
-É-én...meggondoltam magam...az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy nem szállok fel, mert...nem bírtalak volna itt hagyni,...mert szeretlek. És reméltem, hogy még te is szeretsz...-mondta hebegve. Arcát a kezeim közé vettem, majd egy újabb csókot adtam neki.
-Olyan buta vagy...annyira buta.-ráztam a fejem.-Mindig is szeretni foglak.-öleltem magamhoz újra.-De miért nem mentél el, Lizzie?
-Új életet akarok kezdni...itt, Londonban...veled.-suttogta a szemembe nézve. Magabiztos volt, és eltökélt. Elhittem neki, mert láttam rajta, hogy ez az igazság.
-El sem hiszem, hogy itt vagy, te nőszemély!-kaptam újra a karjaimba, hogy megpörgethessem. Lizzie édesen felkacagott, ahogy mindig is tette, ha az érzékeny pontjához értem. Hirtelen újabb csattogást hallottam. Mind a ketten az ajtó felé fordultunk, ahonnan Lizzie jött ki az imént. Ezúttal egy ismerős arc jelent meg, tele bőröndökkel, idegesen csapkodva.
-Hölgyem, már mondtam, hogy nem lehet visszajönni!-hangzott egy testes embertől mellőle.
-És akkor mégis hova a fészkes fenébe menjek, ha a gépem már elment? Stoppoljak, vagy álljak kint a kifutókon? Ne tartson fel, úgyis bemegyek!-szólt dühösen a másik hang, és már át is cibálta a bőröndjeit az ajtón. Lizzievel egyszerre képedtünk el, ahogy megláttunk Rickiet. Szerintem erre Lizzie sem volt felkészülve. Elengedtem, hogy aztán rohanva ugorjon Rickie nyakába.
-Te meg mit keresel itt?-kérdezte letaglózva Lizzie.-Nem az volt, hogy felszálltál?
-De, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem...-mondta, miközben én is odasétáltam hozzá.
-De miért? Te azt mondtad, hogy mindenképp hazamész.-értetlenkedett Lizzie
-Tudod, a legjobb barátnő sose hagyja, hogy hülyeséget csinálj...egyedül.-vigyorodott el Rickie.-Fiam, neked pedig mostantól négy szemed Lizziere!-bökött rám Rickie. Lizzie nevetve a nyakába borult, majd én is odasétáltam hozzájuk, és egy hatalmas öleléssel nyugtáztam, hogy üdvözlöm őket, még mindig, itt, Londonban...

Kedves Olvasóim!
Ez lett volna a befejező rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. Néhányan már talán úgy gondoltátok, hogy nem lesz happy end, viszont én az elejétől fogva így képzeltem el ezt a történetet. Köszönöm mindazoknak, akik olvasták, kommenteltek, ezzel boldoggá téve engem. Rengeteg erőt kaptak tőletek, köszönöm nektek! Remélem tetszett ez a rész is, és így utoljára, ehhez az évadhoz kapok még pár sort tőletek. Nemsoká jövök a második évaddal, addig is legyetek, jók, puszillak titeket: Dóri :*