(40. bejegyzés) Az életemnél is jobban...

Ez a nap is eljött...21 őrült, felejthetetlen nap után ma minden visszatér a régi kerékvágásba. Három héttel ezelőtt durcásan, lelkesedés hiányában rávettem magam, hogy mégis eljöjjek Londonba. Életkedvem akkor körülbelül a béka feneke alatt lehetett, egyedül Rickie tartotta bennem a lelket. Legszívesebben maradtam volna otthon, bár fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna addig, amíg a legjobb barátnőm élete legjobb heteit éli itt. Így hát megadtam magam, és mégis elutaztam...És most már tudom, hogy a valaha elkövetett legnagyobb hibám lett volna, na mégsem teszem meg.
Nem akartam utazni, nem akartam semmi újat, csak egyedül akartam lenni. Miután Niall elment, és azt hittem, sosem látom többet, olyan érzésem volt, mintha kiszakadt volna a szívemből egy darab, és egy nagy, mély lyuk tátongna a helyén. Hihetetlen, de pár nap alatt a szívemhez nőtt, és nehezemre esett elengedni. Magányosnak, és jelentéktelennek éreztem magam nélküle...kicsit fura így visszagondolni, hogy pár napos ismeretség után úgy éreztem, mintha legalább a múlt életembeli társamat vesztetem volna el. David sem volt többet a fiúm, így úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam. Veszélyt éreztem, szinte görcsösen próbáltam keresni valakit, aki mellett biztonságban tudhatom magam...Talán ezért történt, hogy amikor megéreztünk, én rögtön egy másik srácba botlottam, Joshba. Láttam rajta, hogy szimpatikus vagyok neki, és ő is az volt nekem. Úgy gondoltam, miért is ne, ha már úgyis eljöttem, legalább érezzem jól magam. Meg aztán a szorongásomon is enyhített, hogy újra az oldalamon tudhattam valakit. Engedtem, hogy megcsókoljon az első nap. Jól esett, nem tagadom. Már a legelső napom jól indult, megismerkedtem egy jó fej, helyes sráccal, Rickie velem van, a programok nem unalmasak. Gondoltam, majdcsak eltelik valahogy ez a három hét, ki fogom bírni, és talán még élvezetes is lesz...És akkor még nem tudtam, hogy másnap este olyan történik velem, amire álmomban sem számítottam volna. Még most is tisztán emlékszem rá, ahogyan ott állt, ragyogó tekintettel, édes mosollyal...A világ tetején éreztem magam akkor. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy újra látom, hogy itt áll előttem teljes életnagyságban. Fel sem tudtam fogni, azt hittem, hogy ez csak egy gyönyörű szép álom, amelyből idő kérdése, és felébredek...de nem. Ez ő volt, valóban ő. Tudtam, hogy ez a három hét nem csak jó lesz, hanem felejthetetlen is, mivel most már tisztában voltam azzal, hogy itt van, és bármikor találkozhatunk. Ennél a pontnál indult el egy lavina, mely akaratom ellenére sodort magával. Az a kis esti fürdőzés, amit összehozott nekem meglepetésből, teljesen elvarázsolt. Utána pedig a kis városnéző séta, majd a nála töltött, ártatlan éjszaka. Akkor tudta meg az egyik legféltettebb titkom, amit ha lehet, nem mondok el senkinek. Úgysem értenék meg...először Niall sem értette. Neki akkor tisztult ki a kép, amikor a táncteremben meséltem neki a múltamról, a táncról, anyáról, és a sötét korszakomról. Ó, és azok a táncteremben töltött órák. Amikor azt mondta, hogy tanítsam meg táncolni, mert ő nem tud. Akkor olyan kis buta voltam, pedig annyira átlátszó volt ez az indok, de nem vettem észre...Talán azért, mert még akkor nem éreztem mást iránta, mint barátságot...esetleg egy fokkal többet, mint barátság, de az még akkor korántsem volt mondható szerelemnek. Csak egy fellángolás szerűség. Azt hittem, hogy Niall sem érez irántam semmit, és ebből kifolyólag nem lesz köztünk semmi félreértés...De ahogy múlt az idő, egyre jobban kezdtem megkedvelni, testem minden egyes porcikájával vágytam rá, hogy megöleljen, epekedve vártam, hogy megérintsen. Addig sosem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba. Tudtam, hogy nem szabadna. De mégis megtettem. Amikor elvitt a táncterembe, egyszerűen nem bírtam uralkodni a bennem tomboló érzéseken...meg akartam csókolni. Nem tudtam, hogy ő mit érzett akkor irántam. Talán már ő is kezdett megkedvelni, talán már egy kicsivel többet érzett, mint barátság. Most már tudom, hogy ő is ugyanúgy akarta azt a csókot, sőt, már sokkal előbb is szerette volna, csak nem volt biztos benne. Nem tudta, hogy én mit érzek. Akkor nem is igazán törődtem azzal, amit teszek, csak csináltam, mert a szívem azt súgta. Viszont a csók után egyből mély szégyenérzetem támadt, a világ legnyomorultabb emberének éreztem magam, amiért megszakítottam a kettőnk között szőtt vékonyka fonalat. Nem is voltam képes a szemébe nézni, azonnal el akartam menni onnan...De ő utánam jött, visszahúzott, és megnyugtatott, hogy nincsen semmi baj...és elhittem. Ezt a mondatot csupán két embernek hittem/hiszem el...anyának, és neki. Tisztáztuk a helyzetet, azt mondta, nem haragszik, meg hogy neki is ugyanolyan jól esett ez, mint nekem, és hogy ez nem fog a barátságunk útjába állni, az túl erős ahhoz, hogy egy ilyen botlás megtörje. És akkor megnyugodtam. Utána még jól is éreztük magunkat, elhülyéskedtünk, mint azelőtt, a korábbi csóknak nyoma sem volt. Akkor kaptak el először a firkászok...Utána következett az este, amit Joshsal töltöttem. Bevallom őszintén, nekem már épp elég lett volna ennyi a mai napból, de megígértem neki, hogy este átjöhet. Nagyon elfáradtam, annyira eseménydús nap volt, még a csókot se tudtam teljesen feldogozni, aztán azok a lesifotósok is, és ráadásképp a Nialltől kapott karkötőmnek is nyoma veszett. Semmi kedvem nem volt már semmihez, csak aludni akartam. Ezt meg is tettem Josh vállán. Nagyra becsülöm, amiért nem használta ki a helyzetet, hanem lefektetett aludni, és aztán elment. Valamilyen csoda folytán még a karkötőm is visszakerült hozzám, ami egyből feldobta a napom. Aztán minden egyből egy rossz rémálommá vált...A kórházban kötöttem ki. Akkor azt mondtam, hogy nem tudom, mitől vagyok rosszul. Pedig sejtettem, de nem akartam elmondani, hiszen az orvosok úgyis rájöttek volna maguktól is...Egy héttel azelőtt úgy döntöttem, hogy fogyókúrába kezdek, mert túl kövérnek tartottam magam. Persze ezt hiába mondtam volna el másnak, úgyis az lett volna, hogy "De bolond vagy, eszedbe ne jusson koplalni, hiszen jó alakod van, és a többi..." Nem ettem rendes kaját, csak akkor, ha muszáj volt. Így utólag visszagondolva elég nagy marhaság volt, nem tudtam, hogy ez ilyen veszélyes is lehet. Átkoztam magam, amiért a nyaralásom közben nekem a kórházban kell feküdnöm. De Niall és Rickie ott voltak mellettem, és így nem volt annyira elviselhetetlen. Aztán már csak Niall maradt velem, szinte könyörgött, hogy pihenjek. Eleget tettem a kérésének, és elaludtam. Még mindig emlékszem, ahogy hallom a veszekedést a folyosóról, egy szót sem értek belőle, majd csak egy nagy csattanás, és üvöltés sérti meg a fülem. A kép, ahogyan Niall és Josh püföli egymást, talán fájdalmasabb volt, mintha engem ütöttek volna. Megrémisztettek, de komolyan. Hogyan fajulhatott verekedéssé egy ilyen hangos szóváltás? Mi lehetett az oka? Akkor nem is gondolkoztam, csak a gyűlöletet láttam, mindig is utáltam az erőszakot, hányingerem lett tőle, akárki is csinálta. Rájuk csaptam az ajtót, meg sem hallgattam őket, csak azt akartam, hogy mind menjenek el, és hagyjanak engem békén. Eluralkodott rajtam a félelem, és a bizonytalanság. Azt hittem, hogy engem is bántani fognak...Végül engedtem, hogy megpróbálják megmagyarázni mi is volt ez az egész. De kár volt...összevesztek, szinte tudomást sem vettek rólam. Akkor betelt a pohár, elküldtem őket, nekem ennyi épp elég volt már...Sűrű bocsánatérések közepette próbálták tisztázni magukat, de nem érdekelt. Elásták magukat előttem, mindketten. Mikor tudomásul vették a kérésemet, vonakodva, de elmentek...
Haragom azonban szertefoszlott, amikor megtudtam Niall távozásának valódi okát...Szerencsétlennek, és igazságtalannak éreztem magam, amiért úgy bántam vele, pedig ő csak tőlem akart elköszönni, hozzá méltóan. De én makacs, nem engedtem neki, annyira mélyen érintett az az incidens, hogy a szemem elé telepedett szürke ködtől semmi sem láttam, csak a saját kis lelki világommal törődtem. Kínokkal teli napok következtek, mindenért magamat okoltam, görcsbe rándult gyomorral ültem az ágyamon, és őt néztem, minden egyes este álomba sírtam magam. Talán az egyetlen ok, ami életben tartott, az a családom meglepetésszerű látogatása volt, ez tartotta bennem a lelket. És persze Rickie. Ők. Ahogy teltek a napok, egyre tisztult előttem a kép, egyre biztosabb voltam benne, hogy mi a következő lépés. Rickie minden döntésemben mellettem állt, segített átvészelni ezt az időszakot. Amikor elég erőt éreztem magamban, eldöntöttem véglegesen, hogy mit fogok csinálni...én fogom felkeresni Niallt, mihelyst hazaér. Igazából az folyton elbizonytalanított, hogy egyszer sem válaszolt a hívásaimra, sem az sms-ekre, de egy valami mégis reményt adott...Hogy láttam a koncertfelvételeket, és nem tűnt boldognak. Így talán ez túl erősen, és rosszmájúan hangzik, de akkor ez volt az utolsó kapaszkodóm, az utolsó szál, amiért még megérte reménykednem...Hogy nem felejtett el, és szeretné, ha minden rendbe jönne közöttünk.
Mint később kiderült, a telefont azért nem vette fel, mert eltört az övé, és vennie kellett egy újat, új kártyával. Akkor erre nem is gondoltam, csak az lebegett előttem, hogy biztosan, csak és kizárólag velem nem akar beszélni.
Elhatároztam, hogy bármi áron is, de találkozni fogok vele, és bocsánatot fogok kérni tőle. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan. Szerencsére ott volt nekem az én csodálatos barátnőm akire ezúttal is számíthattam. A terv készen volt, már csak azt a bizonyos napot kellett megvárni. Felépültem, hazamehettem a kórházból, minden rendben működött.
A koncert napján viszont már remegtem, egyre jobban kezdett inamba szállni a bátorságom. Azt gondoltam, mi van, ha csak én beszélem be magamnak, hogy ő is akar velem találkozni, mi van ha látni se bír? Féltem...Nagyon elrontottam, és helyre akartam hozni a hibám.
Az első lépést teljesítettük, hiszen sikerült gond nélkül bejutnunk, ám a neheze még csak ez után következett. Vadul kalapáló szívvel rejtőztem el a szekrény mögé, és várakoztam, míg végül belépett az öltözőbe. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mégsem lépek elő, megvárom, míg kimegy, majd feltűnés nélkül kiosonok, mintha ott sem lettem volna. Meg akartam futamodni, elrejtőzni a problémák elől. Büszke vagyok magamra, amiért akkor mégis megembereltem magam, és elé álltam, ezzel leküzdve a démonomat, mely folyamatosan azt sugallta, hogy úgyse fog megbocsájtani. És mégis megtette. Megkönnyebbülést láttam rajta, boldog volt, hogy újra a karjaiban tarthat. És nem taszított el, mint ahogy azt én elképzeltem. Sőt, inkább az ellenkezője. Olyan szorosan ölelt, hogy majdnem megfulladtam, de akkor ez egy cseppet sem számított zavaró tényezőnek. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanakkor mérhetetlenül nagyra becsültem őt, hogy az után, ahogy bántam vele, képes volt megbocsátani nekem. És akkor tudatosult bennem, hogy mit is jelent ő valójában számomra. Innentől kezdve próbáltan elnyomni magamban ezt az érzést, küzdöttem ellene, tagadtam minden erőmből. Az elején még jól is ment, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen jól tudok színészkedni. Azután a fergeteges buli után viszont megingott az önbizalmam, Harry és a többiek tréfája elég érzékenyen érintett. Nem voltam képes elhinni, hogy eddig bírtam, hogy valóban megtörtént. Ilyen hamar elestem volna? Mint később kiderült, nem történt semmi köztünk. De én mégis felkaptam a vizet, és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, melyeket azonnal meg is bántam...s azt hittem, hogy megint késő lesz. Már tudom, hogy akkor jól cselekedtem, amikor utána mentem. Ez nem a büszkeségemen múlott, hiszen tudom, hogy én bántottam meg, nekem kellett helyre hoznom. És jó volt tudni, hogy nem haragszik.
Ennek tudatában hagytam, hogy egy újabb meglepetésprogramra vigyenek el minket. Niall és Liam nagyon jól eltalálták, amikor egy erdei túrát szerveztek meg nekünk. Niall nem tudja, de én nagyon természetbarát vagyok, megszállottam imádok a természetben sétálni, hallgatni a madarak csicsergését, a fák lombjainak suhogását, egyszerűen megnyugtat. Teljesen elvarázsolt akkor is. Szinte nem is törődtem a körülöttem levő emberekkel, átadtam magam a természet nyújtotta érzésnek, és csak élveztem, hogy ott lehetek. Egészen addig, amíg azokat a lövéseket nem hallottuk meg. Halálfélelmem volt, azt hittem, hogy ott, akkor végleg vége lesz az életemnek. A helyzetet csak tetézte, amikor Niall engem ott hagyott a barlangban, hogy elmenjen megnézni mi ez. Akkor az kívántam, csak ezt éljük túl, és Niall jöjjön vissza élve, mert ha bármi baja esett volna, én ott helyben öngyilkos leszek. Zakatoló szívvel vártam Rickie társaságában. Isten meghallgatta a könyörgésem, mert Niall és Liam egészségesen értek vissza. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Legszívesebben örökre az én hős megmentőm nyakában csüngtem volna, annyira boldog voltam, és hálás, hogy ilyen bátran viselkedett. Meg kell hagyni, romantikus volt, ahogy az eső zuhogni kezdett, így mi bent rekedtünk a szűk barlangban. Akkor az iránta táplált érzéseim csak még erősebbek lettek. Végül a karjaiban lelt rám az álom, és amikor felébredtem, már csak őt találtam ott. Jót birkóztunk, nevetgéltünk, felszabadultan. És ott történt meg másodjára, az a bűn, ahogy akkor gondoltam, amit igyekeztünk nem elkövetni többet. De mégis olyan jól esett, és egyikünk sem akarta már visszafogni magát. A szűk helység az köztünk levő érzelmektől volt felfűtött. Tulajdonképpen akkor kaptam tőle egy vallomást, ami akkor nem tűnt annak. Szerettem, de nem vettem komolyan az apró jeleket, melyekkel tudtomra akarta hozni, hogy ő mit érez irántam. Vakon mentem előre, csak arra gondoltam, hogy hiába szeretem, ő úgysem érez irántam többet, nem érezhet többet. Nem érezhetett többet, hiszen nem lehetett köztünk semmi több, mint barátság. Ezért hazudtam neki...hazudtam arról, hogy én mit érzek. Az ellenkezőjét csináltam annak, amit valójában akartam. De akkor ez tűnt a legmegfelelőbb lépésnek, hiszen már akkor tudtam, hogy nekem egyszer haza kell innen mennem. Megpróbáltam utána úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és ő is megpróbált továbblépni. Jó kedélyű este következett, táncoltunk nevettünk, ő segített felkészülni a bálra, és segítettem neki megtanulni táncolni. Akkor történt köztünk egy mély, őszinte beszélgetés, amit már nem tudtam tovább húzni...El kellet neki mondanom azt a korszakomat. Féltem, hogyha megtudja, akkor többé látni sem akar. Épp ezért nem akartam, hogy ez valaha is a tudomására jusson. Csak még nagyobbat nőtt akkor a szememben, megértő volt velem, nem tett megjegyzést, nem ítélkezett, csak meghallgatott. Megerősödött bennem az iránta érzett bizalmam, onnantól fogva nem volt kétség afelől, hogy rá számíthatok, akármi is történjen.
A bál napján görcsbe rándult gyomorral vártam, hogy megérkezzen értem. Féltem, hogy nem mutatok majd jól mellette, hogy a sok híresség között én kívülálló leszek. Niall észrevette rajtam, hogy mennyire meg vagyok ijedve, és megnyugtatott. Fura, de neki azonnal sikerült kiűzni belőlem a félelmet. Egészen jól éreztem magam azon az estén, a többiekkel együtt jókat nevettünk, ugyanakkor megható volt a gyerekek műsora. Aztán táncoltunk...és akkor először kimondta azt, amitől mindig is féltem, hogy el fog hangozni. "Maradj velem."-még mindig a fülemben cseng rekedtes hangja. Sokkoltan álltam előtte, a szavaim a torkomon akadtak. Nem voltam képes válaszolni, úgy éreztem, hogy a tömeg összenyom, ki kellett mennem onnan. Bárcsak ne tettem volna...bárcsak ott maradtam volna a fülledt teremben, vele, minthogy a hideg és kihalt folyosókon bóklásszak kisírt szemmel, elgyengülve. Talán ha akkor nem próbálok meg megfutamodni a problémák elől akkor máshogy végződött volna az este. Kevésbé drasztikusan. Az a szemét alak majdnem megerőszakolt. Senki nem volt ott, hogy megmentsen, hiába kiabáltam, amikor tudtam, senki nem hallott meg. Talán már elértem egy olyan pontra, hogy elfogadtam a sorsom. És akkor jött ő, és kimentett annak a mocsoknak a karjaiból, és egymásnak estek. Engem védett, s én rosszul bántam vele, ismét. Haragudtam rá, amiért veszélyeztette a saját tesi épségét, ugyanakkor mérhetetlenül hálás is voltam neki, amiért az utolsó pillanatban megmentett. Akkor eljutottam egy pontra, amikor azt mondtam, hogy elég! Ezt én nem csinálom tovább, nem engedhetem, hogy miattam menjen tönkre a karrierje, és minden ami fontos neki. Ezért elhagytam...kis híján belepusztultam, de kimondtam. És akkor azt hittem, hogy az lesz a helyes út. Iszonyatosan fájt, de akkor csak az lebegett a szemem előtt, hogy neki így lesz a jó...
És másnap megláttam őt a tévében, amint rólam beszél. Rólam beszél, őszintén az egész világ előtt. Bevallja az igazi érzéseit. Szavai a szívemig hatoltak, azonnal tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy hazugságban éljen...
Akkor történt meg velem életemben először, az első, igazi nagy szerelmemmel...és jó volt. Fantasztikusan jó volt. Egy percig sem bántam. Az érzés, hogy mellette ébredhettem, leírhatatlan volt. A kapcsolatunk filmbe illő volt, csak az a különbség, hogy a filmekben azután, hogy a két főszereplő egymásra talál, nem lesz már semmi gubanc. Nálunk viszont épp ellenkezőleg alakult. Fogalmam sem volt, hogy ezek után mit csináljak. Képes voltam neki bevallani, hogy szeretem. A legnagyobb vágyam az volt, hogy örökre vele legyek. De ott a családom, akik várnak rám, és akiknek most nagyobb szüksége van rám, mint valaha.
Az utolsó együtt töltött éjszakán még volt alkalmunk beszélgetni. Igaz, az elején sikerült felidegelnie a kis játékával, de ami utána jött, az minden haragomat elfeledtette. Még mindig nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. És akkor kimondta, amire egyáltalán nem számítottam. Azt mondta, hogy elenged, mert a családom mellett a helyem. Nem hittem a fülemnek, még most sem fogom fel igazán. A búcsúzásunk tragikusra sikerült, legszívesebben utána ordítottam volna, hogy ne menjen el, mert szeretem, megőrülök érte, és ha azt mondja, még egyszer, hogy maradjak vele, én gondolkodás nélkül igent mondok. És ez az igazság...Tudom, hogy én voltam bizonytalan, és én húztam jobban a családom felé. Szinte kierőszakoltam belőle ezt a mondatot, csakhogy megnyugtassam saját magamat. De mégsem lettem nyugodtabb, sőt...megbolondulok, ha nem láthatom többet. Már nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt elhagyni őt...Ha most megjelenne az ajtómban, és azt mondaná, hogy ne menjek el, én nem mennék...Mert szeretem...az életemnél is jobban.
De nem történt ilyen. A repülőm másfél óra múlva felszáll, és én szállok vele.
Kótyagos fejjel pakolásztam össze az utolsó cuccomat is, becipzároztam a bőröndömet, és még egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, amely három hétig volt a lakhelyem. Hát ennyi volt...
-Kész vagy, Lizzie?-nyitott be Rickie az ajtómon.
-Igen, mehetünk.-válaszoltam, és egymásra raktam a bőröndjeimet.
Kézen fogva megálltunk Rickievel a szoba közepén, még egyszer szétnéztünk, rögzítettünk minden apró részletet, mindent az emlékezetünkbe véstünk. Egy könnycsepp szökött a szemünkbe, ahogyan felidéztük magunkban az itteni emlékeket. Bátorítóan megszorítottuk egymás kezét, felcsomagoltunk, és elhagytuk a szobánkat, örökre...
Lent már a többiek vártak ránk, mind összecsomagolva, indulásra készen. Arcukon szomorúság, és talán egy kis mosoly látszódott. Mindannyiunknak hiányozni fog ez a hely, olyannyira a szívünkhöz nőtt pár hét alatt. Bratt kiterelt minket a szálloda előtt várakozó buszhoz, ami kivitt minket a reptérre. Az úton gondolkoztam, hogy mik is történtek velem ez idő alatt, miket láttam, milyen élményekkel térek majd haza. Egy dolog volt nagyon kellemetlen...bármennyire is próbáltam felidézni magamban a látványosságokat, a programokat, egyre csak egy valaki ugrott be, bármire is gondoltam...Niall. Minden itteni meghatározó élményen hozzá fűződik.
Megékeztünk a reptérre, amely emberek hadától nyüzsgött. Becipeltük a csomagjainkat, vártunk a sorunkra. Az idő villámgyorsan telt, nem is nagyon figyeltem a körülöttem őrjöngő tömegre, elmerültem a képzeletemben. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy én következtem a becsekkolásnál. Még egyszer hátranéztem a bejárathoz, majd az órára. Az emberek jöttek-mentek, ám egyik sem Ő volt...Nagyot sóhajtva fordultam vissza, majd határozatlan léptekkel elindultam a becsekkoló irányába...

Kedves Olvasóim!
Remélem tetszett ez a fejezet, nem találtátok unalmasnak, és a második évadban is velem fogtok tartani. Viszont egy valamit még el kell mondanom...ez még nem az utolsó rész. Még hátra van egy, azaz az epilógus. Abban fog kiderülni MINDEN (csupa nagybetűvel).
Remélem nem haragszotok rám nagyon, puszillak titeket! Dóri :*