(38. bejegyzés) "It’s not goodbye..."

Egész délután csak ültem a kanapén, és bámultam ki az ablakon, miközben rendíthetetlenül szorongattam a telefonomat a kezemben. Rickie néha-néha már könyörgött, hogy legalább enni menjek ki a konyhába, mert ez így nem állapot, hogy nem eszek semmit sem egész nap, és ha nem vagyok óvatos, megint kórházba fogok kerülni. Így hát megadtam magam, és az általa készített szendvicseket magamba tömtem, azonban a telefonomat egy percre sem hagytam távol, nehogy pont akkor jöjjön a várva várt hívás. Igaz az mondta, hogy estére szervezett programot, de nem akartam a véletlenre bízni, mert ki tudja, lehet, hogy úgy, mint a múltkor, megint tudnánk előbb találkozni. De ezúttal nem így történt...Lassan nyolc óra, és még mindig semmi. Már legalább ötször átöltöztem, míg végül egy fekete csőfarmer, lila háromnegyedes ujjú felső, fekete sál, és tornacipő mellett döntöttem. Istenem, mikor hív már? Nem bírom ezt a várakozást! Látni akarom, most azonnal! Hisztisen pattantam fel a kanapéról, és járkáltam fel-alá a szobában, a készülékkel a kezemben. Rickie a konyhából figyelte a szenvedésem, úgy hallottam, hogy igen jókat szórakozik...bezzeg, ha Liamről lenne szó, ő már valószínűleg a csilláron lógna...mindegy. Tehetetlenségemben az ablakhoz álltam, és elmerültem a lassan feloltódó fények világában, amik éjszaka idején életben tartják London városát. Igaz, még nem volt koromsötét, de már alkonyodott, így a félhomály kezdte bekebelezni a nappalt. Hirtelen megzörrent a telefon a kezemben, mire nagyot ugrottam, úgy megijesztett. Villámgyorsasággal kaptam fel, és szóltam bele.
-Haló!-mondtam teljesen izgatottan.
-Szia, szépség. Az autó lent áll a szálloda előtt.-mormolta, lágy hangja simogatta a fülem.
-Honnan tudom, hogy melyik autó?-kérdezősködtem, miközben magamra rángattam a farmerdzseikmet, és megszorítottam a tornacipőm fűzőjét.
-Efelől ne aggódj, meg fogod tudni. Jó utat.-köszönt el, majd letette a kagylót.
Szívem egyre hevesebben dobogott, az arcomon egyre szélesebbre húzódott a mosoly. Egy laza szia-t  vetettem oda Rickienek, aki vigyorogva integetett vissza. Pulzusom az eget verdeste, ahogyan szaladtam le a lépcsőkön, majd kitörtem a bejárat ajtaján. Megcsapott a kellemes, esti levegő, egyáltalán nem volt hideg. Szétnéztem, az autóm után kutatva. Megakadat a szemem egy ismerős arcon, aki mihelyst meglátott, mosollyal az arcán indult el felém, majd én is felé.
-Szia, Liam!-üdvözöltem, majd adtam neki egy gyors ölelést.-Szóval te leszel a sofőröm?-kíváncsiskodtam, miközben a kocsihoz kísért, és kinyitotta nekem az ajtaját.
-Hát, úgy látszik. Gyere, ülj be.-tessékelt be, mire bepattantam az első ülésre. Megkerülte elölről az autót, majd ő is beszállt a kormány felőli ülésre. Bedugta a slusszkulcsot, és indította a motort. Lehajtottam a napellenzőt, hogy megnézzem magam benne.
-Szóval, Liam, szerinted nem túl slampos az öltözékem egy étteremhez?-kérdeztem tőle, mire elmosolyodott, és egy pillanatra levette tekintetét az útról.
-Szép próbálkozás, Lizzie, de hiába. Niall előre figyelmeztetett, hogy vigyázzak. Nem fogom elmondani, hogy hova viszlek.-rázta meg a fejét, mire kicsit dühösen csaptam vissza a tükröt, és dőltem vissza az ülésbe, keresztbe font karokkal.
-A durcázás sem válik be.-nevetett fel.
-Ez nem ér! Téged nem lehet befolyásolni!-háborodtam fel játékosan.
-Csak egyetlen egy ember képes rá, őt pedig nagyon jól ismered.-ismerte be.
-Ó, értem...szóval Rickie. Aranyosak vagytok együtt, tényleg összeilletek.-villantottam fel legszebb mosolyomat.
-Köszönjük szépen.-pirult el egy kicsit, majd befordult egy kevésbé forgalmas utcába.
-Hogy fogtok majd ez után találkozni? Ugye együtt fogtok maradni?-kérdeztem.
-Persze, úgy ahogy eddig. Mondjuk nagyon nehéz lesz, hogy nem láthatom minden nap, de amikor lesz időm, elmegyek Kaliforniába, meg beszéltük, hogy ő is jön majd még ide.-mesélte. Elismerően bólintottam.
-Kár is lenne értetek.-mondtam, mire csak elmosolyodott. Hátradőltem, és figyeltem a házakat, amik mellet elhaladtunk. Igaz nem vagyok londoni, de annyit észrevettem, hogy ez már nem a városközpont. Még mindig a belváros, de nem a zajosabb része. Az épületek több emelet magasak, üzletek sorai húzódnak végig a járda mentén, amiknek a felsőbb ablakai talán lakások lehetnek. Nem tudom. Hirtelen megálltunk. Liam kiszáll az autóból, és kinyitja nekem az ajtót. Kiszállok, majd alaposan szemügyre veszem a felém tornyosuló épületet. Négy, vagy talán öt emelet magas lehet, alul egy nagy ajtó, felül hatalmas üvegablakok. Liamre nézek, aki csak bólint egyet, visszaül a járműbe, és elszáguld. Óvatosan lépkedek az ajtó felé, kezemmel megérintem a kilincset, ami egyből lenyomódik. Tehát nyitva van. A zsanérok nyikorognak, ahogyan bentebb lépek, odabent a sötétség fogad, csupán egy kis fény pislákol nem messze a bejárattól.. Nagyot nyelek, és elindulok felé a folyosón. A ház belülről egy cseppet sem ijesztő, a földön padlószőnyeg van elterítve, a falakon pedig festmények lógnak, és kellemes, virágillat terjeng a levegőben. Odaérek a kis mécseshez, ami egy asztalon pihen, alatta pedig egy papír fekszik, melyre ez van írva: "Örülök, hogy megérkeztél. Gyújtsd meg az asztalon levő gyertyát, és menj tovább egyenesen ezen a folyosón, amíg egy lépcsőhöz nem érsz. Ott találod a következő utasítást. xx, N." Vigyorogva olvastam el, majd a gyertyáért nyúltam, hogy meggyújtsam a mécses lángjában. Magam elé emeltem a fényt, ami bevilágította az egész folyosót. Határozott léptekkel indultam el a lépcső irányába. A folyosókból nyíltak ajtók, ám eszembe sem jutott, hogy benyissak valahova. Nem azért, mert féltem, hanem mert Niall utasítását akartam követni. Elértem a nehéz falépcsőt melynek második fokán egy újabb kis mécses égett, alatta pedig egy papír volt. Leguggoltam, hogy el tudjam olvasni az írást.
"Nagyon ügyes, eljutottál az első állomáshoz. Menj fel a lépcsőn, egészen addig, amíg meg nem találod az újabb állomást. xx, N." Na nem mondod, hogy menjek fel a lépcsőn! Mosolyogva megcsóváltam a fejem, és feltrappoltam a lépcsőn. Néhány fok megreccsent alattam, mire összerezzentem, de különösebben nem törődtem vele. A lépcső tetejénél két oldalra vitt az út. Jobbra nézve megláttam a következő fényforrást, így hát arra indultam el.
"Nahát, hogy te milyen gyors vagy! Nyisd ki az előtted álló ajtót, és már is elérted a célod. xx, N." Kiejtettem a levelet a kezemből, nagy levegőt vettem, és belöktem az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre semmi nem volt odabent...csak sötétség, és még egy gyertya.
"Ne haragudj, de úgy látszik még várnod kell a meglepetésre. Fordulj meg, és a folyosó másik végén megtalálod a következő állomást. xx, N." Szóval húzza az agyam, nagyon ötletes. Szerencséje, hogy jókedvemben vagyok. Becsaptam magam után a faajtót, és elindultam a másik irányba. Ott nem égett egy mécses se, csak az általam tartott gyertya fényénél láttam meg a levelet.
"Nagyon jó. Menj fel a lépcsőn, aztán fordulj balra. xx, N." Nem messze tőlem egy újabb lépcső állt, felszaladtam rajta, és egyből meg is láttam a kis fénycsóvát. Kiláttam a nagy üvegablakokon az utcára, ahonnan egy kis világosság szűrődött be a lámpák jóvoltából. Felemeltem a lapot, és elolvastam a rajta álló írást.
"Upsz, rossz irány. Fordulj meg, és menj be a legelső ajtón jobbra. Hidd el, már nagyon közel vagy. xx, N." Mérgemben a hátam mögé hajítottam a papírt, és gyorsabb léptekkel haladtam az ajtó felé. Az ajtón egy nagy 13-as szám állt. 13, na, szerencsés szám, fogadni mernék, hogy itt se lesz semmi. Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyitódott. És lám...egy újabb üres szobában találtam magam. Messzebb, egy kis fény táncolt az egyik sarokban. Mély levegőt vettem, próbáltam nem idegeskedni.
"Köszönöm, hogy benéztél ide, de sajnos itt nem fogod megtalálni azt, amit keresel. Fordulj meg, és menj be a szemben levő ajtón...türelem. xx, N." Na és itt fogyott el a türelmem...kis gombóccá gyűrtem a papírt, eldobtam, és kicsörtettem a szobából, nekivágódtam a szemben levő ajtónak, ami egyből egy lépcsőre nyílt. A lépcső korlátján csak egy felfele mutató nyíl árválkodott. Megindultam felfelé a hosszú lépcsőn, teljesen elborult már az agyam, kicsaptam az utamba eső ajtót, és akkor azt hiszem, elértem, amit kerestem...Minden haragom elszállt abban a pillanatban, ahogyan megláttam a mécsesek sokaságát előttem, és a csillagos eget felettem. A lágy szellő belekapott a hajamba, önkénytelenül is elmosolyodtam, amikor tekintetem a leterített pokrócokra tévedt, meghallottam a halk, nyugtató zenét, ami a mellettem álló magnóból szólt. A zaj eltompult idefent, csupán néhány dudaszó törte meg a zene hangját. Elgyengülve tettem előre egy lépést, a mécsesek két sorban futottak végig, míg végül a leterített plédeknél véget értek. Megbabonázva néztem itt ezt a hangulatos kis helyet, amikor egy kezet éreztem a derekamon, ami visszahúzott egy kicsit, így egy mellkasnak ütközött a hátam. Szemeim lecsukódtak, ajkam sarkában mosoly jelent meg, amikor megéreztem az illatát, és ajkait, amik a fülemet súrolták.
-Gratulálok, beértél a célba...remélem nem vagy nagyon ideges.-suttogta a fülembe.
-Most, hogy látom ezt, már nem.-válaszoltam, és egyik kezemmel végigsimítottam engem ölelő karján.
-Akkor jó, mert a java még hátra van.-adott egy puszit az arcomra, majd összekulcsolta ujjainkat, és a pléd felé vezetett. A mécsesek melegsége csiklandozta a bokám, ahogy elhaladtunk közöttük. Leültetett, majd ő is helyet foglalt velem szemben. Egy barna nadrág volt rajta, fehér cipőt viselt, és egy szürke pulóvert. Haja tökéletesen be volt lőve, szemei észveszejtően csillogtak, melyek mélységében azonnal elvesztem, amint a szemembe nézett. Egy kisfiús mosoly ült ki az arcára. Hátrafordult, és előhúzott a háta mögül egy tál epret, olvasztott csokit, és két üveg sört...pont, mint amikor először találkoztunk itt, Londonban. Akaratlanul is elmosolyodtam. Kivett egy hatalmas szem epret, belemártotta a csokiba, és felém nyújtotta.
-Kérsz?-kérdezte, mire egyből bólintottam. Lassan a számhoz emelte a gyümölcsöt, amibe vigyorogva haraptam bele. Következőleg én nyúltam a tálhoz, és vettem ki egy szem epret. Még ki sem mondtam, ő már az egyik karjára támaszkodott, és tátotta a száját, hogy viszonozzam kedvességét. Megmerítettem a csokiban, és az ajkához nyomtam. Miközben megízlelte, a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Az egész szem epret bekapta, a végén még az ujjamra is ráharapott viccből. Észrevettem, hogy egy kis csoki maradt a száján, közelebb húzódtam hozzá, és lágyan érintettem ajkaimat az övéhez. Éreztem, amint a keze megragadja a derekam, és közelebb húz magához, így az én ártatlan puszim egy vad csókká válik. Ő a hátára feküdt, én pedig előrehajoltam, úgy csókolóztunk tovább. Egyetlen csókjától már a Mennyben éreztem magam, annyira jól esett. Ujjaim a hajába szántottak, miközben az ő keze a hátam és a csípőm közt ingázott. Ziháltan váltunk el egymástól, szája szinte könyörgött, hogy újra találkozhasson az enyémmel, így újra megcsókoltam. Végül egy halk, férfias kacaj tört fel belőle.
-De kis mohók vagyunk.-mondta vigyorogva, mire kicsit elpirultam. Feltápászkodott a helyéről, és egy újabb eperért nyúlt.
-Inkább bontsd fel a sört.-ajánlottam, mert ha így folytatja, biztos, hogy nem fogok bírni magammal. Fejével biccentett, kezébe vette az üvegeket, azok felszisszentek, majd odanyújtotta nekem. Gondolkodás nélkül meghúztam, majd ránéztem. Niall kaján vigyorral az arcán fürkészett.
-Mi az?-kérdeztem zavartan.
-Semmi, csak...nem tudok betelni veled.-rázta meg a fejét, mire elmosolyodtam.
-Az jó, mert én se veled.-válaszoltam.-Köszönöm ezt az egészet, igazán kitettél magadért. Nem kis munka összehozni egy ilyet.-mutattam körbe, utalva a mécsesekre, a halk zenére, a pokrócokra, és az ennivalóra.-Nagyon romantikus.
-Érted mindent.-adott egy puszit az arcomra, majd a távolba meredt. A fény oldalról világította meg az arcát, így kirajzolódtak hibátlan vonásai, és tökéletes ajkai. Hirtelen megcsörrent a telefonom a zsebemben, mire mindketten felriadtunk. Ügyetlenül rángattam ki a készüléket, ami közénk esett, így Niall is látta apa mosolygó arcát a képernyőn. Most valahogy nem volt kedvem vele beszélni, ezért akármilyen bunkó dolog is, de kinyomtam. Gyorsan küldtem neki egy sms-t, hogy később visszahívom, most pont nem tudok beszélni.
-Miért nem vetted fel?-kérdezte Niall.
-Most veled vagyok, vele majd beszélek később.-csúsztattam vissza a telefonomat a zsebembe.
-Nem fog aggódni?
-Á, dehogy...küldtem neki sms-t, így tudja, hogy miért nyomtam ki. Mindig azt mondja, hogy inkább nyomjuk ki, vagy vegyük fel, de sose hagyjuk csörögni, mert az a legrosszabb...-emlékeztem apa sokszor elhangzott szavaira.
-Tehát apukád nem nagyon aggódós.-mondta, miközben ivott egy kortyot.
-Hát, mondjuk azt azért így nem mondanám...mindig szereti tudni, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, kivel vagyunk, mikor megyünk haza, meg ilyenek. Viszont tudja, hogy most Londonban vagyok, így nem sűrűn zargat. Bezzeg amikor otthon vagyok huhú...-ráztam meg a fejem, és én is kortyoltam egyet.
-Mert? Na mesélj, mennyire sanyarú életed van odahaza!-mondta Niall viccesen, és a könyökére támaszkodott.
-Nem sanyarú az életem, csak apa hajlamos néha a dolgokat túlreagálni...egyszer például elfelejtettem neki szólni, hogy Rickieéknél leszek, a telefonom meg lemerült, és ha Melanie nem szól neki időben, akkor már a rendőrséget hívta volna.-meséltem neki, mire elmosolyodott.
-Félt téged, ami érthető...te vagy a szeme fénye, meg persze a húgod.-mondta.
-Tudom, de néha már kicsit idegesítő...például egyszer kirándulni voltunk a hegyekben, és én megláttam az egyik fán egy gyönyörű madarat, és mindenképp le akartam fotózni. Viszont az a kis szemét folyton elszállt, sosem hagyta, hogy elkapjam. Nem is figyeltem, hogy elhagytam apáékat. Végül már nagyon messze jártam, és hát...eltévedtem. Gondoltam, hogy na de jó, és inkább leültem egy kőre megnézni a képeket amiket csináltam. Egyszer csak hallom, ahogy valaki a nevemet ordítja, és végül a bokrok közül előtört apa, rém ideges arccal, vörös fejjel. Jól le is szidott, aztán két napig nem tudott beszélni, annyira berekedt a sok kiabálástól.-osztottam meg vele az erdős sztorit, amin azóta mindig jókat nevetünk.
-Szóval sok ilyen közös programotok van?-kíváncsiskodott Niall, az előbbi történetem látszólag őt is megmosolyogtatta.
-Apa minden hétvégére megpróbál szervezni valamit, mert nem akarja, hogy a sok munka mellet ne jusson ránk ideje, és elhanyagoltnak érezzük magunkat. Mentünk már el wellnes-hétvégére, rengeteget kirándulunk, van, hogy csak lemegyünk a strandra, és röplabdázunk, vagy úszunk...igazán nagy szerencsém van apával, nagyon jó ember, önzetlen, és a légynek se ártana.-merültem el kicsit a gondolataimban, eszembe jutott, hogy vajon mire is mennék én apa nélkül?
-Nagyon szerencsés lány vagy, hogy ilyen apukád van...az én szüleim elváltak, amikor még kisgyerek voltam. Apánál maradtam, anya pedig újra férjhez ment...Szerettem vele lenni, de ahogy jött a hírnevem, egyre kevesebb időt tudtunk együtt tölteni. Mi is csináltunk közös programokat, de valahogy nem voltak az igaziak. Amikor megismertem a srácokat, ők lettek a második családom...-mosolyodott el.
-Sajnálom.-érintettem meg a combját, mire csak megrázta a fejét.
-Semmi baj, nincs mit sajnálni, hiszen tartom velük a kapcsolatot, és szeretem őket, és amikor csak tudok hazajárok. Viszont most már ez a négy idióta tölti ki a mindennapjaimat.-nevette el magát.-Rájuk mindig számíthatok.
-Jó neked, hogy ők vannak...nekem a családomon és Rickien kívül nincsen senkim...mindenkit elvesztettem a sötét korszakom alatt.-hajtotta le a fejem.
-Hogy jött ez? Nem igazán nézem ki belőled, hogy képes vagy zülleni, meg törvénytelen dolgokat csinálni...-álmélkodott.
-Pedig de...-mondtam kínosan.-Egy nap új klikk jött létre a suliban. Valamiért megtetszett, hogy a srácok olyan lazák, és jófejek voltak. Többször mondták, hogy csatlakozzak hozzájuk. Akkoriban unalmasnak találtam az életem, a táncon kívül nem volt semmi más örömöm...így hát hozzájuk csapódtam, amit már bánok. Észre sem vettem, de kezdtem eltaszítani magam mellől az embereket, először még csak iskolai apróbb balhék, majd a cigi jött, aztán az ivászat, féktelen bulizás, és a törvénytelen dolgok...a szüleimmel is rengeteget veszekedtem akkoriban...azon a koncerten is össze voltunk veszve anyával, és akkor jött a baleset...-még most is elcsuklik a hangom, ha erről beszélek.-valahogy akkor minden megváltozott...felhagytam a balhés társasággal, és minden szabadidőmet apával és Melanieval töltöttem...Rickie és David melletem álltak, és támogattak. Ők maradtak csak nekem, akikben bízhattam. David is kivált tőlük, miattam...-éreztem, ahogy a szemem megtelt könnyel, és elmosódott előttem minden. Niall mellém csusszant, védelmezően átkarolt, és a karjaiba vont, majd gyengéd puszikkal próbált nyugtatni.-A temetésen eldöntöttem, hogy soha többet nem fogom elhanyagolni a családomat...hatalmas hiba volt, amit azelőtt tettem...rengetegszer kívántam azt, hogy bárcsak én haltam volna meg anya helyett...
-Nem, ilyet ne is mondj!-állított le, és még szorosabban közrefogott.-Lizzie, nem te tehettél róla...tudom, hogy nehéz volt az az időszak, és hogy anyukád örökre a szívedbe zárod, de ez már a múlt...ezen nem tudsz változtatni...sajnos. Tovább kell lépned, tudom, hogy anyukád elvesztésén sosem fogsz tudni tovább lépni, de legalább amiatt a baklövésed miatt ne gyötörd tovább magad. Azok a gyökerek vittek bele minden rosszba. Nem te vagy a hibás. Nyugodj meg, jó? Kérlek!-puszilgatta a homlokom, miközben én a mellkasának dőlve szipogtam. Megtöröltem a szemem, és felnéztem rá.
-Van még eper?-kérdeztem elcsukló hangon.
-Hát persze.-válaszolt ellágyult arccal, és a tálért nyúlt. Továbbra is a mellkasának támaszkodtam, beszívtam megbabonázó illatát, miközben ő adogatta a számba az epreket. Egy kis idő múlva sikerült teljesen megnyugodnom, a szívem visszatért a normális ütemre, és nem éreztem már azt a szorító gombócot sem a torkomban. Vidáman beszélgettünk tovább az élet dolgairól, a legkedvesebb emlékeinkről, legnagyobb vágyainkról. Meséltünk egymásnak a gyerekkorunkról, a tini-korszakunkról. Sokat nevettünk a másik dolgain, miközben befaltuk a tál epret, és megittuk a két üveg sört. Hirtelen belém ütött a hideg, és végigfutott rajtam a libabőr. Összerezzentem, mire Niall gyanakvóan pillantott rám.
-Nem tán fázol?-húzta fel a szemöldökét.
-Ne-e-m.-mondtam, de sajnos közben összekoccant a fogam. Niall mosolyogva megcsóválta a fejét, és kibújt a pulcsijából, majd odaadta.
-Vedd fel, mert megfázol.-utasított.
-De akkor te fázol meg...-ellenkeztem. Erre csak kacsintott egyet, és az egyik párna alól kihúzott egy fekete pulóvert, és felvette.
-Ahan, cseles.-mondtam nevetve.
-Csak előrelátó, na bújj már bele.-bökött meg, mire megadtam magam.
Mind a ketten az égre néztünk, és a csillagokat kémleltük. Olyan távoliak, mégis úgy ragyognak, mintha ott lennének közvetlenül az orrunk előtt, és csak egy karnyújtás, hogy elérjük őket. Hirtelen a magnóból felcsendült egy nagyon szép szám...Az egyik kedvenc filmem betétdala, ami az elválásról szól. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy a dallam átjárja a testem. Ekkor egy tenyeret éreztem meg a kezemen, mire kinyitottam a szemem, és Niall ragyogó szempárját találtam magam előtt.
-Szabad egy táncra?-suttogta. Tátva maradt a szám, nem is tudtam mit válaszoljak hirtelen, Végül kezemet az övébe tettem, segített felállni, és az üres részre vezetett. Mosolyogva néztem rá, ahogy megfogta a derekam az egyik kezével, másik kezével pedig felemelte az én kezem. Fejemet a vállára hajtottam, és lassúzni kezdtünk...Aprókat lépkedtünk, lassan, óvatosan...átadtuk magunkat a zene hatásának. A filmre gondoltam, abban a két főszereplőre...majd rám, és Niallre. Még mindig tanácstalan voltam...
-Lizzie...-hallottam meg rekedtes hangját a fülemben.-haza kell menned.-súgta. Egy kicsit felemeltem a fejem, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallok.-A családod mellett van a helyed...-mondta lehunyt szemekkel.-Haza kell menned vasárnap hozzájuk...már nagyon várnak.-mosolyodott el, ám nekem ez a mosoly fájdalmasnak tűnt. Tekintetünk egybeforrt, és akkor...akkor megláttam a szemében az elgyengülés jelét...egy könnycseppet.
A levegő a torkomon akadt, szavai letaglóztak. Valóban így gondolja? Ujjamat végighúztam selymes bőrén, hogy letöröljem azt a kósza könnycseppet. Abban a pillanatban őszintén nem tudtam, hogy sírjak, vagy örüljek...hiszen életem szereleme most adta rá az áldását, hogy elmenjek...Úgy döntöttem, hogy szavak helyett tettekkel fejezem ki mit érzek. Egy lágy, ámde szenvedélyes csókot ajándékoztam neki...olyat, mint eddig még soha. Homlokomat az övének dőltöttem, és halványan elmosolyodtam.
-"So, it's not goodbye..."-énekeltem egyszerre a dallal, mire Niall még erősebben megölelt, és egy futó csókot adott az ajkamra...