(39. bejegyzés) Ígérd meg!

Szavai egyre csak visszhangoztak a fejemben, miközben elmerültem erős karjai ölelésében. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neki kimondani. Bár az a könnycsepp, mely készült legördülni az arcán, mindent elárult volna...de nem engedhettem, egyszerűen ha sírni láttam volna, én ott helyben semmissé válok. Gyengéden karolt át, fejét a vállamra döntötte, testét teljesen az enyémnek simította, és lágy mozdulatokkal lépkedtünk a zene ütemére. Néha meg-megszorított, és egy csókot adott a nyakamra, amibe egyből beleborzongtam...úgy viselkedett, mint aki ki akarja élvezni az utolsó pillanatokat. A gyomrom görcsbe rándult, ha csak arra gondoltam, hogy talán tényleg ez az utolsó...de a szívem azt sugallta, hogy ez még nem a vége. Valahol legbelül őszintén azt reméltem, hogy valamilyen úton-módon együtt maradunk, és boldogok leszünk. Hiszen ha két ember szereti egymást, mindig találnak valami megoldást, hogy együtt legyenek, mi pedig szeretjük egymást... Így, hogy kimondta, talán meg kellene könnyebbülnöm, jól kellene éreznem magam, amiért nem haragszik, nem neheztel rám, hanem elenged, mert tudja, milyen fontos nekem a családom. Minden rendben köztünk. Tudjuk, hogy mit érez a másik. Nincsen semmi gond. Viszont akkor miért érzek mégis gombócot a torkomban? Éreztem, ahogyan összerándul a gyomrom, ha a búcsúra gondolok. Inkább gondolni sem akarok rá. Biztos vagyok benne, hogy életem legnehezebb pillanata lesz. Hirtelen Niall felemelte a fejét, és mélykék tekintetét az enyémbe forrasztotta. Az arcán egy halovány mosoly húzódott, ám tudtam, hogy ez csak a felszín, csak azért van, hogy ne érezzem magam rosszul. Felemelte a kezemet, és hüvelykujjával végigsimított a kézfejemen.
-Ideje indulnunk.-suttogta.
-Már?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen. Időben vissza akarlak vinni a szállásra.-ragadta meg a karom, majd óvatosan az ajtó felé kezdett el húzni. Hátrapillantottam az általunk otthagyott dolgokra, a pokrócra, a tányérokra, mindenre.
-És elpakolni ki fog?-torpantam meg. Niall megállt, majd visszanézett a hátam mögé.
-Na jó, talán ezt nem kellene így hagynunk.-ahogy elengedte a kezem, egyből megcsapott a hideg, és megrázkódtam. Óvatos mosollyal követtem Niallt, elfújtuk a még égő mécseseket, Niall kikapcsolta a magnót, felszedtük a plédeket, a tálakat, majd felpakolva elindultunk lefelé. Nehéz dolgunk volt, ugyanis koromsötétben kellett lebotorkálnunk a lépcsőkön, majd végigmenni a folyosókon, hogy végül eljussunk a bejáratig. Niall ment előttem, ő mutatta az utat.
-Hova visszük ezt a rengeteg cuccot?-kérdezősködtem.
-Egyelőre csak berakjuk az egyik szobába, majd később visszajövök értük kocsival.-biccentett az egyik ajtóra, és még mielőtt a kilincsért nyúltam volna, egy határozott mozdulattal berúgta, és felcsapta a villanyt.
-Itt van világítás?-hunyorogtam, mert a hirtelen jött fény vakított. Niallre néztem, aki így még tökéletesebbnek látszott, arcán kaján mosollyal.
-Ki mondta, hogy nincs?-kacsintott, majd lepakolt az egyik sarokba.-Így izgalmasabb volt, haha.-nevetett értetlen arckifejezésemen.
-De gonosz vagy.-biggyesztettem le az ajkaimat, és sarkon fordultam, mire ujjait a csuklóm köré csavarta, és visszahúzott magához. Ahogy a mellkasunk összeütközött, megéreztem hevesen dobogó szívét, és meleg leheletét az arcomon.
-Azt akarom, hogy mindig emlékezz ezekre az időkre...és rám.-mondta rekedtes hangon. Remegő ujjal végigsimítottam puha arcbőrén, majd telt ajkain. Egy óvatos mosoly kíséretében lábujjhegyre álltam, megragadtam a pulcsija szélét, lerántottam magamhoz, és megcsókoltam. Kezeit a derekamra helyezte, amikor pedig gyengéden beleharaptam alsó ajkába, kezei  derekamról a fenekemre csúsztak. Belemosolyogtam a csókunkba.
-Próbálja meg a kezét az eredeti helyen tartani.-suttogtam a fülébe. Erre a mondatra ő is elmosolyodott, és a karjaiba vont.
-Én kis táncoslábú őrangyalom...-mondta édesen.-Iszonyúan hiányozni fogsz. Ugye megígéred, hogy soha de soha nem fogsz elfelejteni? Ígérd meg!-fogta kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. Tekintete reménnyel teli volt, hangja inkább kérlelő, mint parancsoló.
-Túl jó ahhoz a memóriám, hogy bármi is csak úgy kimenjen belőle...főleg, ha az a dolog ilyen csodás volt.-merültem el ragyogó tekintetében.-De akkor te is ígérd meg, hogy mindig emlékezni fogsz rám! És amikor tudsz, gyere el hozzám!-érintettem meg ujjam hegyével az állát.
-Hát, ha csak ez az egy mód van rá...-rántott egyet a vállán, szemei most elsötétültek. Belém hasított egy rossz érzés, a pillanatnyi jókedvem pedig azonnal elillant. Visszaálltam a talpamra, szétkapcsoltam tekintetünket, elhúzódtam öleléséből és a mellkasára meredtem.
-Ne haragudj, Lizzie, nem akartam megint előhozakodni, sajnálom.-húzott vissza magához, és szorosan átkarolt.-Nem akarom még nehezebbé tenni, hiszen tudom, hogy így is milyen nehéz...ne haragudj rám. Csak még fel kell ezt dolgoznom, és hát eléggé húzós feladat...-habogott, hallottam a hangján, hogy zavart volt.
-Semmi baj, tényleg...nem haragszok, tudom, mit érzel...inkább te ne haragudj rám. Hogy kitettelek ennek az egésznek...-csóváltam meg a fejem, beszédem egyre akadozni kezdett, szavaimat épphogy kierőlködtem magamból.
-Lizzie, ez a te életed...te döntésed, és én elfogadom. Te csak azt teszed, ami a helyes. Ne kezdj el sírni, kérlek.-mintha csak megérezte volna, hogy a következő pillanatban egy könnycsepp szánt végig az arcomon, és szívódik be a pulcsim anyagába. Két ujjal az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejem.
-Azt fogod tenni, amit tenned kell...boldog leszel, és örömmel fogsz visszaemlékezni az együtt töltött időre, és jómagamra...úgy gondolj vissza rám, mint...mint a nyári szerelmedre...a legszebbre.-húzta mosolyra a száját, amitől kicsit jobb kedvem lett.-Lizzie, én örökre a szívembe zártalak.
Bizonytalanul bólogatni kezdtem, majd fejemet a vállába fúrtam, és erősen magamhoz szorítottam az én legszebb nyári szerelmemet, ahogy ő mondta.
-Most már gyerünk, késő van.-adott egy puszit a homlokomra, lecsapta a villanyt, és elindult a bejárat felé. Odakint ismét a hűvös, londoni időjárás fogadott, és az autók zaja, valamint a házakból kiszűrődő halvány fénysugarak. Körbenéztem, sehol nem láttam kocsit. Niall mellém lépett, erős karját megéreztem az enyém mellett, majd ujjait az enyémbe fonódni. Akkor esett le, hogy sétálni fogunk. Elindultunk hát, kéz a kézben, mind a ketten magunk elé néztünk, szótlanul sétáltunk egymás mellett. Azt hiszem, már mindent elmondtunk, nem kellettek a szavak, hogy tudjuk, mi zajlik a másikban. Nekem épp elég volt annyi, hogy Niall csoszogott, és gyakran bámult a cipőjére, másik kezét pedig zsebre dugta. Elmerült a gondolataiban, és semmi pénzért nem akartam megzavarni. A zaj nagyságából arra következtettem, hogy egyre közeledtünk a szálloda felé. Egyre több autó haladt el mellettünk, a dudaszó egyre hangosabb lett. Néztem az utcán sétáló párokat, idősebbeket, néhány fiatalt, akik ugyanígy kéz a kézben, nevetve, esetleg kicsit spiccesen jöttek velünk szemben. Az embernek annyi oka van örülni. Mikor rossz helyzetben van, akkor is kell lennie valaminek, valami fénynek az alagút végén, amiért megéri reménykedni, és boldognak lenni. Vasárnap egy korszak záródik le, és egy új kezdődik. Csak rajtam áll, hogy mit hozok ki belőle, jót, vagy rosszat, világosat, vagy sötétet, örömtelit, vagy fájdalmasat. Tudom, hogy ezek után másképp fogom látni a világot...legalábbis egyvalamit biztosan. A közelben feltűnt a nagy, kivilágított épület, a szálloda. Határozott léptekkel haladtunk felé, átvágtunk egy-két kereszteződésen, és már ott is voltunk. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan ideértünk. Már épp léptem volna be az ajtón, amikor is Niall nem mozdult. Hátranéztem rá, majd visszaléptem elé.
-Nem jössz fel?-kérdeztem.
-Nem, jobb lesz, ha itt elbúcsúzunk. Túl nagy lenne a kísértés.-mosolyodott el.
-Á, értem...hát akkor...-nyeltem egyet, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat-minden jót neked, Niall Horan...-mondtam szinte dadogva. Niall arcán még mindig ott ült édes mosolya, egy aprót bólintott.
-A legjobbat neked, Lizzie Grey...-válaszolt mély hangján, és végigsimított a karomon.
-Jaj, a pulcsid.-kaptam észbe, és már kezdtem volna kibújni belőle, amikor leállított.
-Hagyd csak, legyen a tiéd...egy apró kis emlék rólam, a karkötő mellett.-hajtotta oldalra a fejét, majd fentebb gyűrte a pulcsi ujját, mely alatt ott lapult a tőle kapott karkötő, melyet azóta is hordok.
-Hát, jó...-sütöttem le a fejem. Hirtelen eszembe jutott valami. A nyakamhoz nyúltam, megkerestem a nyakláncom csatját, majd amikor sikerült kikapcsolnom, felemeltem a karját, és óvatosan a csuklója köré tekertem a láncomat.
-Na nem, erről szó sem lehet, ez az anyukádé volt.-rántotta volna el a kezét, de én megragadtam, és szúrós pillantást vetettem felé.
-Figyelj, nekem rengeteg emlékem van anyuról...és ő azért szánta nekem ezt a láncot, mert nagyon szeretett...és én is ezért adom most neked.-mondtam őszintén, majd a füléhez hajoltam.-Meg amúgy is, tudom, hogy van egy ilyen másolatod...de hidd el, jobb lesz az igazi.-vigyorodtam el, mire láttam, hogy zavarba jön. Becsatoltam a kapcsot, és megigazítottam a karján. Igazán jól mutatott rajta.
-Elképesztő vagy...-rázta meg a fejét nevetve.-Köszönöm szépen...
-Igazán nincs mit...-válaszoltam mosollyal az arcomon. Ezután csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt egy árva szót sem, csak bámultuk a másikat. Végül Niall törte meg a csendet.
-Jó éjszakát, királylány.-emelte fel a kezem, hogy egy csókot adjon a kézfejemre. Ajaki érintésébe beleremegett az egész testem, szemeim lecsukódtak, majd éreztem, ahogy meleg bőre kicsúszik ujjaim alól, és eltávolodik tőlem... A bennem tomboló tűz egyszerre kialszik, magával viszi minden energiámat, szinte kiszívva belőlem az összes erőmet...Felnyitottam szemeim, még láttam távolodó alakját a lámpák alatt, két keze zsebre dugva, kapucni a fején, és gyors léptekkel eltűnik a szemem elől...
Az Isten se tudja, mennyi ideig állhattam még ott, ledermedve, szerencsétlenül. Egyszerűen képtelen voltam bármilyen fajta mozgásra...hát elment. Ennyi volt. Tudtam, hogy ez lesz, fel voltam rá készülve, de így, hogy megtörtént, a valóságban még borzalmasabb, mint a képzeletemben. Hirtelen két kezet éreztem meg a vállamon, riadtan fordultam hátra. Rickie barátnőm együtt érző tekintetével találtam magam szemben, biztatóan mosolygott, majd megfordított, és szoros ölelésben feltámogatott a szobánkig.
Nem volt kedvem most se fürdeni, se enni, se tévét nézni, se beszélgetni, csak be akartam vágódni az ágyamba, és el akartam merülni az álmaim végtelen világában...Egy kis erőt vettem magamon, lerángattam a nadrágom, a cipőm, kifésültem a hajam és átvettem az alvós nadrágom.. Eszembe sem jutott, hogy levegyem a pulcsiját. Lehet, hogy gyerekes dolog, de még éreztem rajta az illatát, ennek a mámorában akartam mély álomba merülni. Lehajtottam a fejem a párnára, a kapucnit a fejemre húztam, és nyakig betakaróztam. Rickie megértő volt, nem zaklatott, csak egy bögre teát hozott be nekem, és a telefonomat rakta mellém az éjjeliszekrényemre, majd mielőtt kiment, egy puszit adott a fejemre. Ellépett az ágyam mellől, kinyitotta az ajtót, majd amikor becsukta, a szobámra újból teljes sötétség borult. Készen voltam rá, hogy elaludjak. Álomvilág...a kedvenc helyem. Ott minden annyira varázslatos, talán még a jövőmet is megálmodhatom ezen éjjelen...
Langyos napsugár simogatta az arcom, lustán nyitottam fel fáradt szemhéjaim. Pislogtam egyet-kettőt, majd a hátamra fordultam, és a plafont bámulva kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Tekintetem végigfutott a rajtam levő ruhadarabon, mélyen beleszippantottam. Még mindig érződött az illata, ami engem önkénytelenül mosolygásra késztetett. Akkor eszembe jutott, hogy ez az utolsó egész nap, amit itt töltök, Londonban. Erre a gondolatra kicsit lelombozódtam. Felültem az ágyon, majd körülnéztem a szobámban. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, és a szívroham kapott el, amikor nem éreztem a láncot. Aztán az is leesett, hogy hol van, egyből meg is nyugodtam. Semmi kétségem afelől, hogy jól döntöttem, amikor odaadtam neki, nála jó helyen lesz. Hisz ezt a láncot anya is olyannak szánta, akit szívéből szeretett, és fontos volt neki...Alkalmasabb embert akarva se találnék, mint Niall. Így legalább ő is mindig emlékezni fog rám. Álmosan csattogok ki a konyhába, ami legnagyobb meglepetésemre üres. Sehol senki. Zavarodott tekintettel nézek körbe, amikor nyitódik a fürdő ajtaja, és Rickie lép ki rajta még pizsamában. Na ez furcsa volt.
-Hát téged meg mi lelt?-mértem végig barátnőmet, aki mindig is utált sokáig lustálkodni, viszont most még úgy nézett ki, mint aki pár perce kelt.
-Azt hiszem, lazítok egy kicsit. Gondolom nem lesz ma kedved kimozdulni, úgyhogy itt maradok veled. Alig töltöttünk együtt időt az utóbbi időben, hiányzol Lizzie.-lépett hozzám közelebb.
-Na nem, nem fogunk az utolsó napunkon itt punnyadni, az biztos.-tiltakoztam egyből.-Lehet, hogy szeretek lustulni, de azt nem fogom hagyni, hogy unalmasan teljen ez a nap.-lelkesedtem fel igazán.
-Komolyan?-húzta fel Rickie egyik szemöldökét.
-Igen! Na, akkor. Felöltözünk, és mivel még úgysem reggeliztünk, beülünk mondjuk...a Nando's-ba, aztán elmegyünk vásárolni...mondjuk ajándékokat az otthoniaknak. Melanie hisztis lesz, ha üres kézzel megyek haza. Jó lesz?-vártam a válaszára.
-Benne vagyok.-értett egyet Rickie.
Több se kellett, teljesen bezsongva csörtettem be a szobámba, valami olyan ruhát keresni, ami megfelelő a shoppingra, összeszedtem a kencéimet, majd Rickie után bementem a fürdőbe. Gyorsan vettem egy frissítő zuhanyt, majd egy magam köré csavart törülközővel beálltam a tükör elé. Tekintetem akarva, akaratlanul is a nyakamon éktelenkedő barnás-lilás foltra tévedt. Elpirulva simítottam végig a sérült területen, ajkamat beharapva...upsz. Ezt nem szabad másnak meglátnia, ez csak az enyém. Megtörülköztem, a hajamat felkötöttem a fejem tetejére, feltettem egy leheletnyi sminket, majd egy lábszárig érő farmernál, fehér-kék csíkos ejtett pólónál, és egy vékony sálnál döntöttem. Felemeltem a szürke pulcsit, magamhoz szorítottam, és belepusziltam...Elmosolyodtam magamon. Felszedtem a cuccaimat, és kimentem a fürdőből. Barátnőm teljes harci díszben állt már, csinos kis rózsaszín felső, elején halálfej mintával, egy simulós csőfarmer, és egy elbűvölő topánka volt rajta. Oldalán ott virított a shoppingolós táskája, és intett, hogy ő készen áll. Én is felvettem az elnyűtt fekete táskám, bele a tárcám, és a mobilom, majd irány a bolt. Egymásba karolva mentünk le a lépcsőn, csicseregve odaköszöntünk az aulában ülőknek, és a recepciósnak, majd nekivágtunk Londonnak. Igazából egyikünk se tudta, hol is kezdjük, így hát úgy döntöttünk, hogy először erőt gyűjtünk, így a Nando's-hoz indultunk. Belépve a tekintetem egyből arra az asztalra tévedt, ahol Niallel ültünk egyik este. Az emlékek megmosolyogtattak.
-Oda üljünk!-böktem rá arra az asztalra, majd elindultunk felé. Befaltunk egy nagy csomó kaját, szinte mozdulni is alig tudtunk. Aztán mikor végeztünk, arra jutottunk, hogy először az ajándékboltokba térünk be.
Rengeteg I♥LONDON feliratú táska, pulcsi, tolltartó, kulcstartó fogadott minket, brit zászló mintás ruhák, táskák, pénztárcák és a többi. Azt se tudtuk, mire nézzünk először. Rengeteget nevettünk, mert a biztonsági őr egyfolytában minket vizslatott, járkált utánunk, azt hitte, lopni akarunk. Fel-alá rohangáltunk, hülyébbnél hülyébb ajándékokat mutogattunk egymásnak. Rickie például egy brit mintás alsógatyát ajánlott apának, én pedig egy kirakóst neki...ugyanis egyszer, amikor Rickie nekikezdett egy több, mint kétezer darabos kirakónak, az lett a dolog vége, hogy az összeset kidobálta az ablakon, mert annyira felidegesítette. Azóta utálja a kirakókat. Miután kiszórakoztuk magunkat, végre megtaláltuk a megfelelő ajándékokat. Én Melanienak egy I♥LONDON feliratú pulcsit vettem, apának pedig egy kézikönyvet, amiben benne van minden, ami London. Apa imádja az ilyeneket, magam sem tudom honnan. Rickie is vett egy ilyen könyvet, meg naptárat, meg kulcstartót. Aztán úgy döntöttünk, hogy ez még nem elég. Betértünk egy butikba, ahol ismét elmélyedtünk a kínálatban, a ruhák rengetegében, az ékszerekben, táskákban. Addig-addig bóklásztunk, míg végül én gazdagabb lettem két új felsővel, egy pulcsival, és egy rövidnadrággal. Apának még vettem egy karórát, Melanienak pedig egy nyakláncot, amelyen egy piros telefonfülke lóg. Biztosan tetszeni fog neki. Rickie vett egy koktélruhát, hozzá illő táskával, és fülbevalókkal, az anyukájának egy nagyon csinos felsőt, és egy kisebb retikült, az apukájának pedig egy nyakkendőt. Boltról-boltra jártunk, volt, hogy csak felpróbáltunk valamit, és mentünk is át egy másikba. Lejártuk a lábunkat, teli szatyrokkal a kezünkön baktattunk London utcáin, nevetve, napszemüvegben, mert a nap most kifejezettem erősen sütött. Már megtaláltunk mindent, amit kerestünk, de azért volt, hogy megálltunk egy-egy kirakat előtt. Egyszer csak megakadt a szemem egy karkötőn, vagy igazából kettőn, amit egy szív medál tartott egyben...az egyiken az állt, hogy "Best" a másikon hogy "Friends". Gondolkodás nélkül becsörtettem a boltba a halomnyi szatyorral, és megvettem. Rickie odakint várt rám, kíváncsi tekintettel.
-Na, mit találtál?-kukkantott bele a kis szatyorba. Mosolyogva húztam ki belőle, majd kettétörtem a medált, és az egyiket átnyújtottam neki.
-Tessék.-mondtam, majd vártam a reakciójára. Rickie leesett állal nézett rám, majd a karkötőre. Elérzékenyült tekintettel ugrott a nyakamba, a kezében tartott szatyroktól majdnem megfulladtam, de nem érdekelt, hiszen örömet szereztem a legjobb barátnőmnek, akit mostanában kicsit elhanyagoltam.
-Köszönöm, Lizzie!-szorongatott.
-Nincs mit, te!-adtam egy puszit az arcára. Segítettünk a másiknak felcsatolni a karkötőt, és vidáman, nevetve indultunk tovább, szinte az egész délutánunkat vásárlással töltöttük, de igazán megérte...
Nem is jutott eszembe a búcsú, az itt töltött idő, Niall...egészen idáig. Hazaérve lepakoltunk, ledőltünk a kanapéra, megmasszíroztunk rongyosra járt lábunkat, majd elhatároztuk, hogy lemegyünk egyet úszni a medencéhez. Miközben vettem át a fürdőruhámat, ránéztem a tetkómra. Eszembe jutott, hogyan simított végig rajta, hogyan csókolta végig egész testem...még most is elönt a forróság. Iszonyúan rossz arra gondolni, hogy nem kaphatok többé ezekből a csókokból...sem az érintésekből, sem belőle. Hirtelen Rickie rontott be az ajtón.
-Na, kész vagy már?-csicseregte egy szál fürdőköpenyben.
-Igen, mindjárt megyek.-válaszoltam, majd gyorsan magamra kaptam a köpenyem, és követtem barátnőmet az uszodához. Nevetve sétáltunk le a lépcsőn, odalent egy lélek sincs, csak a víz tükröződik a falon, egy pár nyugágy áll a medence mellett, és a növények a sarokban. Előtörtek belőlem az itteni emlékek, hiába nem akarom, egyszerűen filmként pereg le előttem az az este. A meglepődöttségem, a dal, amit nekem énekelt, a hangja, majd amikor a vízben lubickolunk, és amikor nekinyom a medence falának...Egy pillanatra lefagytam, és meredten bámultam magam elé. Bambulásomból Rickie rángatott fel, mire megráztam a fejem, és elmosolyodtam. Levettem a ruhám, és beugrottam a vízbe. Talán órákig is elhülyéskedtünk, úszkáltunk, fröcsköltük egymást...Jól éreztük magunkat. Mikor végre úgy döntöttünk, hogy eléggé kiázott a bőrünk, magunkra csavartuk a törülközőt, és felcsattogtunk vissza a szobába. Így este már kicsit izgalmasabb a helyzet, mert csurom vizesen, egy szál törölközőben és fürdőköpenyben eljutni úgy a szobádig, hogy ne vegyenek észre, hát elég meredek. Visszafojtott nevetéssel rohangáltunk a kihalt folyosókon, és nagy nehezen, de elértünk a szobánkig. Előtört belőlünk a röhögés, ahogy beestünk az ajtón. Összességében ez egy jó nap volt...méltó befejezés, ezután a három hét után. Bementem a szobámba, és megtörölköztem. Közben azon kaptam magam, hogy az agyam ismét rajta jár. Vajon ő mit csinálhat most? Már hiányzik...hiába volt jó ez a nap, egy valami mégis hiányzott...valami, ami kerek egésszé tette volna ittlétem utolsó teljes napját...Ő...