(34. bejegyzés) Most kezdek igazán rádöbbenni, hogy mit is veszítettem...

Sietősen lépkedtem az utcákon, fülemben üvöltött a zene, ezzel kizárva az utca minden zaját, hajamat leengedve hagytam, ami így takarta az arcomat. Tekintetemet a járdára szegeztem, próbáltam nem észrevenni az embereket, akiknek bámulása már-már lyukat égetett a hátamba. Egy célom volt csak, visszaérni a szállodába. A bejáratnál belefutottam egy gyanútlan járókelőbe, akinek heves bocsánatkérések közepette adtam vissza a kezéből kivert táskáját. Felbaktattam a lépcsőn, szinte betörtem a bejárati ajtón. A szoba üres volt, Rickienek hűlt helyét találtam. A konyhába mentem inni, ugyanis a délután folyamán semmit sem ittam, csak sírtam, így még több folyadékot veszítettem. Levegővétel nélkül hajtottam le egy nagy pohár vizet, majd még egyet. Szinte új életet adott. Körülnéztem, mintha bármi érdekes lenne körülöttem. Úgy döntöttem, hogy veszek egy frissítő fürdőt. A meleg vízcseppek végigfolytak testemen, a levegő elnehezedett a forró párától. Hosszú percekig csak álltam a zuhany alatt, és élveztem a kényeztetést, a tusfürdőm vanília illata mélyen beivódott a bőrömbe. Jó érzéssel feltöltődve léptem ki a kabinból, a fürdőben hidegebb volt, ami egy kicsit visszarepített a való világba. Törölközőbe tekergőztem, majd megálltam a tükör előtt. Hajam kusza tincsekbe állt össze, néhol beletúrtam, majd hagytam magától megszáradni. Elővettem az eddig még nem használt testápolómat, és úgy döntöttem adok egy kicsit magamra. Lekentem vele kiszáradt bőrömet, majd kimentem a szobámba. Lusta voltam felöltözni, így inkább egy szál törölközőben vetettem le magam az ágyamra, és vettem elő a tabletom. Egy jó ideje már azt sem használtam, valahogy sosem volt időm rá, meg nem is érdekelt másnak az élete. Behoztam egy kis kekszet, amit elrágcsáltam miközben olvastam a bulvárlapokat a neten. Igazából nem kötött le, csak átsiklottam rajtuk. Twitteren egy lány megosztott egy blogot. Többen írták neki, hogy mennyire jó, és hogy nagyon várják már az új részt. Kíváncsiságból megnyitottam. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy a blog főszereplői, az én mostani jó barátaim, a One Direction tagjai. Eddig több, mint 30 fejezetet osztott meg az író, ujjaimmal lejjebb görgettem, egészen az elejéig. "A történet egy átlagos lányról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor egy koncerten szemtől szembe találja magát egyik legnagyobb kedvencével, Niall Horannel. Kaland kalandot követ, ismeretlenekből ismerősök, ismerősökből barátok, barátokból később visszafordíthatatlan szerelmesek válnak...olvass bele, és légy részese te is ennek a földöntúli érzésnek!"-állt a bemutatóban. Gondoltam beleolvasok. Nem igazán olvasok blogokat, pár évvel ezelőtt olvastam párat, de túlságosan nem vagyok a hívük. Viszont ez a történet már az első részénél megérintett. A lány ugyanis egy árvaházban lakik, ahol kiközösítik, mert nem szeret a többiekkel együtt lenni, hanem inkább leül egy csendes sarokba, és könyvet olvas. A lány nagy One Direction rajongó, de ezt nem mondja el a többieknek. Attól fél, hogy ebben is találnak valamit, amivel bántalmazhatják. Nagy port kavar, amikor Grace (így hívják), egy szerencsének köszönhetően nyert egy jegyet az ottani koncertjükre. A többiek mérgesek lesznek rá, és irigységből ellopják a jegyét a nagy pillanat előtt. Grace abban a tudatban él, hogy a jegye ott lapul a táskájában, ám amikor be szeretne jutni a koncertre, az sehol sincs. Sírva távozik a bejárattól, útja egy sötét sikátorba vezet az épület mögé. Meggyötörten sétál a zord falak között, amikor hirtelen arcba vágja egy ajtó. Egyensúlyát vesztve a földre zuhan, majd egy homályos arc jelenik meg előtte, aki kétségbeesetten szólogatja. Az arc tulajdonosa a banda szőke énekese, Niall. Grace nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen, hiszen fel sem tudja fogni, hogy ez tényleg megtörténik vele. Niall aggódóan felsegíti a földről, majd beszélteti, kérdezgeti tőle, hogy fáj-e valamije. Eközben azonban elkezdődik a koncert, de Niall nem akarja egyedül hagyni a lányt, mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy lássa egy orvos, mert elég nagyot csattant a fején a nehéz ajtó. Így kerül be Grace a koncertre, amit a backstageből néz. Hihetetlennek tarja mindezt, ami vele történik, hiszen élete legnagyobb álma válik valóra. Grace fél, hogy ebből az egészből baja lesz neki is, meg Niallnek is, ezért bármennyire is szeretne még maradni, és élvezni a VIP ellátást, úgy dönt, hogy elmegy, haza az árvaházba. Pár napon belül azonban nem várt vendég jelenik meg nála...Niall. Ugyanis a nagy rohanásban Graceről leszakadt a nyaklánca, ami valószínűleg Niall öltözőjében érhetett földet. Egyre többet beszélgetnek, Niall felfedez ebben a lányban valami különlegeset, ami szinte mágnesként vonzza őt magához. Egyszer a többi lány bántja Gracet, majd amikor Niall tudomást szerez minderről, odamegy az intézetbe, és leteremti őket. Niall és Grace között egy megmagyarázhatatlan kapcsolat alakul, Niall többször is megszökteti a lányt, ezzel veszélybe sodorva magát, és őt is. Grace azonban nem tiltakozik. Most érzi igazán, hogy él. Ám egyszer a semmiből feltűnnek a lány igazi szülei, akik Ausztráliában laknak, és magukkal akarják vinni gyereküket oda...csakhogy ekkor már gyengéd érzelmek fűzik össze a két tinit. A legutolsó rész azzal ért véget, hogy Niall és Grace a titkos helyükön vannak, egy magas ház tetején, a csillagos égbolt alatt fekszenek, egymás karjaiban, és próbálnak valami megoldást találni arra, hogy hogyan maradhatnának együtt, mert ahhoz túlságosan is szeretik egymást, hogy ilyen könnyen elváljanak útjaik...
Valahogy annyira hihetetlen ez a történet, de mégis hihető. Elgondolkozok egy kicsit..hiszen mi is egy véletlen folytán találkoztunk össze...mi is megismerkedtünk...majd valami megmagyarázhatatlant kezdtünk el érezni a másik iránt. Ez a lány teljesen jól írja le Niallt. Segítőkész, kedves, törődő, romantikus..pont olyan, mint az életben. Grace karakterével pedig könnyen azonosulni tudok...ugyanis velem is szinte ugyanez történt. Nem ismertem, megláttam, megismertem, megszerettem. Grace érzései hasonlóak az enyémmel...Annyira belemerülök az olvasásba, hogy csak arra kapom fel a fejem, hogy a bejárati ajtó hangosan becsapódik, Rickie lép be rajta nagy szatyrokkal a kezében. Értetlenül néz rám, mert még mindig az ágyon fekszem, törölközőbe burkolva, tablettel a kezemben. Ledobom a készüléket, majd odasétálok hozzá.
-Hát te merre jártál?-kérdeztem tőle.
-Hát, mivel csak úgy elhúztál innen, és itt hagytál, pedig veled akartam tölteni a délutánomat, kénytelen voltam egyedül elmenni vásárolni. De remélem megérte, kidühöngted magad, és jobban vagy már.-válaszolt, miközben pakolászott a szobában.
-Igen, fogjuk rá...-hajtottam le a fejem.
-Minden rendben, Lizzie? Annyira aggódom érted.-ült le mellém Rickie. Válaszul nagyot sóhajtottam, és kényszermosollyal az arcomon megráztam a fejem.
-Tudod, sosem hittem volna, hogy képes vagyok ennyire ragaszkodni valakihez a családomon kívül...a balhés korszakom óta csak ti vagytok az életemben, senkit sem engedek közel magamhoz, épp azért, hogy megóvjam magam a csalódásoktól...erre jön ő, és mint egy lavina úgy sodor magával.-próbáltam az érzéseimet szavakká formálni. Rickie a kézfejemre tette a kezét.
-Lizzie, mit érzel iránta?-kérdezte együtt érzően.
-Én...én...-dadogtam, mert nem voltam képes kimondani azt, ami már régóta fogalmazódik meg bennem.-nem tudom...-gyengültem el. Rickie óvatos mosolyra húzta a száját.
-Én tudom, és szerintem mindketten tudjuk, hogy mire gondolok...
-De olyan nehéz... Nekem van egy saját életem, és neki is…most nézd meg, mi lett ebből a bálból is. Ő híres, sztár, én meg egy névtelen senki, nálam ezerszer jobbat érdemel. Ő túl jó hozzám...meg ott a családom. Szükségük van rám...de őt sem akarom elveszíteni.-öntöttem ki a szívem. Hosszú perces csönd állt be, melyet végül barátnőm tört meg.
-Hjaj, Lizzie...én nem dönthetek helyetted. Csakis egyedül te tudhatod, hogy mit akarsz. Ezt a döntést neked kell meghoznod…és bármennyire fáj is, én biztosra veszem, hogy helyesen fogsz cselekedni, mert a szívedre fogsz hallgatni.-ölelt meg biztatásképpen. Jól esett, hogy itt van mellettem, és lelket önt belém. Közben észre sem vettük, hogy lassan besötétedett, a nap helyét a csillagok veszik át, ma este tiszta az égbolt, felhőtlen, a levegő is szokatlanul kellemes. Ránézek az órára. Háromnegyed nyolcat mutat. Eszembe jut, ami a cikkben állt.
-Rickie!-kiáltok ki a konyhába.
-Hm?-kérdez vissza.
-Hallottad, hogy a fiúk ma egy műsorban fognak szerepelni?
-Aham, szeretnéd nézni?-sétál be hozzám kezében egy tál popcornnal, és egy üveg üdítővel. Itt elbizonytalanodok...szeretném én őt látni? Igen, szeretném! Tudni akarom, mi van vele.
-Igen.-bólintok határozottan. Rickie is bólint egyet, majd befészkelődik mellém, és bekapcsolja a tévét. Felcsendül a műsor bevezetője, majd a műsorvezetők jelennek meg a képernyőn.
-Szép estét kívánok mindenkinek! Itt Tom Bruce és Lindsay Bennett. Nos, mai adásunkban a fiataloknak kedvezünk, de a felnőtteknek is szintén megéri nézni.  Nem is nagyon szeretném húzni az időt, köszöntsük nagy tapssal a ma este sztárvendégeit, azt a fiúbandát, akiknek neve hallatán lányok milliói kezdenek vad őrjöngésbe, akiknek hangja mindenkit elbűvöl, azokat a srácokat, akiknek pár évvel ezelőtt valóra vált a legmerészebb álmuk. Nagy tapsot a One Directionnek!-üvölti a férfi, majd a kamera egy ajtó felé fordul, ahonnan előjönnek ők. Mosolyognak, és integetnek a közönségnek, szívem akaratlanul is nagyot dobban, ahogyan meglátom őt bejönni legutoljára, arcán neki is ott ül a mosoly, ám valami nem az igazi...ez nem az a mosoly, amellyel engem szokott megajándékozni. Leülnek a műsorvezetőkkel szembe a fotelra, a közönség sikításától szinte semmit sem lehet hallani, ezért várnak egy kicsit. Mikor már végre lecsendesednek, Tom megszólal:
-Nagy szeretettel köszöntük titeket, örülök, hogy elfogadtátok a meghívásunkat!-hálálkodott a férfi.
-Ez csak természetes, mi köszönjük, hogy itt lehetünk.-mosolygott kedvesen Liam.
-Szóval, srácok, mint tudjuk nemrég tértetek vissza Amerikából, egy ottani koncertsorozatról. Meséljetek, milyen volt, hogy éreztétek magatokat?-faggatózott egyből.
-Őrületes volt, nagyon jól éreztük magunkat, az összes koncerten telt ház volt, a rajongók bámulatosak, abszolút hihetetlen, hogy ennyien szeretnek minket, nagyon aranyosak.-áradozott Louis.
-Ezt örömmel hallom. És a többiek? Rátok milyen hatással volt Amerika?-nézett a többi srácra a nő.
-Mindannyian jól éreztük magunkat, rengeteget nevettünk, és jó szívvel fogunk rá visszaemlékezni.-bólogatott Zayn, és a fiúk is.
-Nem fáradtatok el nagyon? Biztosan kimerítő lehetett folyton úton lenni.-mondta együtt érzőn a műsorvezető.
-Hát az is volt, de a jókedv, és az izgalom miatt mindig volt energiánk. A rajongóktól rengeteg erőt kaptunk. Meg amikor csak tudtunk, pihentünk.-mesélte Harry.
-Á, értem. És te, Niall? Hogy bírtad a folyamatos utazást?-nézett most Niallre, aki eddig egy szót sem szólt.
-Bírtam, jó volt egy kicsit világot látni, bámulatos helyeken jártunk.-mosolyodott el, amitől a szívem a tokromba ugrott.
-Volt valami nagyon különleges, amire szívesen elékeztek vissza?
-Őőő, talán az, amikor kiléptünk az utcára, és lányok ezrei állták el az utunkat, és mind egyszerre énekelték nekünk a Live While We're Young-ot. Az nagyon aranyos volt.-nevetett Liam.
-Tehát ott sem szabadultatok a rajongóktól. Ez nem csoda, hiszen ti is tudjátok, hogy mennyien szeretnek titeket.-vigyorgott a nő, mire mindannyian felnevettek.
-Szép helyeken jártunk, igazán megérte.-mesélte Zayn.
-Büszkék vagyunk rátok! Most pedig következzenek a rajongói kérdések, ha felkészültetek rá. Íme itt az első. "Harry, úgy hallottam, hogy egyik este egy hotelszoba ablakából vetkőzőshowt tartottál a lent toporzékoló közönségnek. Mennyiben igaz ez? Tina"-olvasta fel az elsőt. Harry felnevetett.
-Kedves Tina, valóban álltam a szoba ablakában félmeztelenül, de koránt sem volt szó vetkőzésről, főleg nem showról, csupán csak már untam, hogy a vakuktól nem tudtam lehunyni a szemem, és a függönyt akartam csak elhúzni. Ennyi történt.-emelte fel Harry a kezét, majd elnevette magát.
-Tanúsítom, ugyanis volt, hogy én sem tudtam aludni…van néhány nagyon elszánt rajongó.-vakargatta meg az állát Louis.
-A következő kérdés Zaynhez szól. „Zayn, az első koncertről néztem egy felvételt, miközben a What Makes You Beautiful-t énekeltétek, jól láttam, hogy a szólódnál a kezedbe dobtak egy melltartót? Christie”-kerekedett el a műsorvezető szeme a végére, majd vigyorogva nézett Zaynre, aki már lehajtott fejjel ült.
-Hát igen, jól láttad. Épp gyanútlanul sétáltam a színpadon, amikor eltalált egy fekete csipkés melltartó. Megforgattam a kezemben a csinos darabot, majd visszajuttattam az eredeti helyére. Vicces volt.-nevette el ő is magát.
-Ez Louishoz szól. „Louis, hogy bírtad Eleanor nélkül? Gondolom nagyon hiányzott. xx”
-Valóban, rossz volt, hogy ilyen távol voltunk egymástól, de mindig beszéltünk, miden nap hallottam a hangját, ami erőt adott. Nagyon szeretem.-vallotta be elérzékenyülten, mire Harry hátba vágta játékosan, és szipogni kezdett. Louis egy grimaszt vágott erre.
-„Liam, mi volt a legkedvesebb pillanatod Amerikában?”-állt egy következő kérdésben.
-A koncertek, kétségkívül. Esetleg még, amire nagyon szívesen emlékszek vissza, az az, amikor lementem a boltba, és egy kislány állt meg előttem, gyönyörű kék szemei voltak, olyan kis ártatlanul nézett rám, ott szorongatta a kis füzetét, meg a tollát, hogy autogramot adjak neki. Nem tudtam elmenni mellette.-emlékezett vissza.
-Niall, a következő kérdés a tiéd. Úgy érzem, ez aktuális.-húzta fel a szemöldökét a férfi. „Niall, van most valaki az életedben?”-hangzott a kérdés. –Még jó is, hogy feljött ez a téma, én is akartam kérdezni efelől. Szerintem mindannyian olvastuk a mai újságot, és tudjuk, mi történt a bálon. Niall, ki ez a titokzatos lány? -kérdezősködött a műsorvezető, mire a stúdióra csend borult, szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben… A srácok visszafojtott lélegzettel pislogtak, Liam a lábával dobolt, Harry az ajkát harapdálta. Niall lehajtott fejjel ült, megvakarta a tarkóját, majd amikor felemelte a tekintetét, a szívem görcsbe rándult. Ugyanis Niall arca lefehéredett, lefagyott róla a mosoly, helyette fájdalom és meggyötörtség tükröződött rajta.  Vadul kalapáló szívvel vártam a válaszra, a fülemben dobogó vértől szinte alig hallottam valamit, ezért fel kellett hangosítanom a tévét, és meg kellett kapaszkodnom a karfába, különben lefordulok róla.
-Szerettem volna, ha erről nem itt, és nem most kell beszélnem. De tudom, hogy úgyse úszom meg… Ő nagyon közel áll a szívemhez. Egy szerencsétlen véletlen útján ismertem meg, de az igazat megvallva, egyáltalán nem bánom. Benne rátaláltam valamire, amit már régóta keresek… Igazából nem tudnám leírni, hogy mit érzek iránta, mert ez az érzés annyira különleges, hogy még sosem találkoztam ilyennel ezelőtt...-mondta lágy hangon.
-Szóval, akkor ti most együtt vagytok?-kíváncsiskodott Lindsay. Niall vett egy mély levegőt.
-Nem…az érzés nem kölcsönös… Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy sikerül, de aztán rácáfolt. Mindig tudott meglepetéseket okozni.-húzta kényszermosolyra a száját.
-Ó, hát sajnálom… Mesélnél nekünk kicsit róla? Egész London arra kíváncsi, hogy ki lehet ez a titokzatos lány, aki a semmiből tűnt fel. Semmit nem tudunk róla.-tárta szét a karját.
-És ez így is marad. Ne haragudj, de nem fogom őt kiadni.-rázta a fejét, mire a műsorvezető nő ajkai lekonyultak.
-Akkor legalább annyit árulj el, hogy te hogy érzel iránta? Mi fogott meg benne?-zúdította rá a kérdések hadát. Niall megforgatta a szemeit, majd halvány mosoly kíséretében válaszolt.
-A titokzatossága.-meredt maga elé.-Vele mindig önmagam lehettem. De ez már a múlté…szép volt, de sajnos ennyi volt, ő nem akar többet. Viszont örökre a szívembe zártam.-bólintott, majd elfordította a fejét.
Lefagyva ültem a képernyő előtt, körmeimmel a kanapé huzatját téptem, és harcoltam a bennem tomboló érzésekkel. Mély levegőket vettem, és a hallottakon gondolkoztam. Niall azt hiszi, hogy én nem érzek semmi többet iránta? Tényleg ebben a hitben él? Ahogy visszapillantok a képernyőre, a lélegzetem is eláll, mert olyat látok, amit eddig még soha…Niall szeme sarkában ott csillog egy könnycsepp, amit azonnal le is töröl onnan. Elnézést kér, majd feláll a helyéről, és kimegy az ajtón. Aggódva néznek utána a többiek, Harry felugrik, és utána megy. A műsorvezetők fészkelődnek a helyükön, nem tudnak mit kezdeni a szituációval. Pár pillanat múlva megérkezik Niall és Harry, majd visszaülnek a helyükre. Még feltesznek nekik néhány kérdést, amire próbálnak értelmes választ adni, majd amikor véget ér a műsor, a fiúkat mintha puskából lőtték volna ki, olyan hévvel hagyják el a helységet. Fel sem fogtam ésszel, hogy mi történt az előbb. Niall gyakorlatilag az előbb osztotta meg a világgal az érzéseit. Rickie kezét érzem hozzám simulni. Felé fordulok, mellkasom hevesen emelkedik, Rickie aggódva néz rám. Valóban igaz ez? Hogy ennyire bátran viselkedett? Ki mert állni, és őszintén beszélni az érzéseiről? Niall azt hiszi, hogy én nem érzek iránta semmit…talán ez az, ami a legjobban fájt. De végül is ezt az egészet csak magamnak köszönhetem. Én vezettem félre, én viselkedtem nem egyértelműen. És addig jutott, hogy egy műsorból ki kellett mennie, mert nem bírta kontrollálni az érzéseit…miattam. Valamit nagyon rosszul csináltam. Most kezdek igazán rádöbbenni, hogy mit is veszítettem... Egészen eddig azt hittem, hogy az lesz a legjobb, ha megszakítok vele minden kapcsolatot, és úgy majd megoldódik minden idővel. Hatalmasat tévedtem. Képes voltam elhitetni vele, hogy nem jelent nekem semmit? Hazudtam neki, és saját magamnak is. Ez egy óriási hiba volt. Nem hagyhatom, hogy ebben a tudatban éljen. Meg kell neki mutatnom, hogy mit is érzek valójában. Nem érdekelnek a következmények, sem az esetleges buktatók, csak azt akarom, hogy végre megtudja az igazat…
Felugrok a kanapéról, a szobámba rohanok, ahol magamra rángatok egy farmert, és egy pólót, majd a cipőmért megyek, és felkapom a kabátom. Rickie tudja, hogy mire készülök. Nem akar megállítani, nem kérdez, csak hagyja, hogy csináljam, amit a szívem diktál.. Bátorítóan megölel. Feltépem az ajtót, leszáguldok a lépcsőn, szinte kitöröm az ajtót, majd a sötét utcára érve leszólítok egy taxit. Bemondom a címet, és rászólok, hogy taposson a gázra. Nem gondolkozok, csak megyek előre. Egy kereszteződésnél dugóba keveredünk.
-Gyerünk már!-ütöm meg a támlát, mikor már öt perce ott ülünk.
-Sajnálom, kisasszony, az esti fennakadás.-válaszolja a taxis. Türelmetlenül ülök a helyemen, hallgatom a körülöttünk dudáló autókat. Ezt nem hiszem el. A zsebembe nyúlok, kiveszek annyi pénzt, amennyi a kezembe akad, és a sofőr kezébe nyomom. Értetlenül mered rám.
-Tartsa meg.-szólok, majd kicsapom a kocsiajtót, és futva elindulok az autók között. Hangosan dudálnak, szitkozódnak, miközben szlalomozok közöttük. Nem érdekel most semmi, és senki, csak végre oda akarok jutni hozzá. A tüdőmet kiköpve rohanok, ahogy csak a lábam bírja, a talpam minden egyes dobbantásnál a kemény betonhoz ütődik, a vékony tornacipőm keresztül érzem a hideg követ a lábam alatt, a lágy szellő belekap a hajamba, szinte már fuldoklok, olyan gyorsan futok. Befordulok az utcájukba. A kapuhoz érek, ám amikor meg akarom fogni a kilincset, megtorpanok. Kis hezitálás után végül lenyomom, és lihegve szaladok fel a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. Bizonytalanul csöngetek be rajta. Látom, hogy égnek a lámpák, tehát valaki itthon van. Lehajtott fejjel állok, és várok. Nyitódik az ajtó, Harry arca jelenik meg előttem. Amint meglát, kikerekedik a szeme, és meglepetten néz rám. Fátyolos tekintettel meredek rá.
-Itthon van?-nyögöm ki, mire megrázza a fejét.
-Nem, Lizzie… Nincs itthon…-hangjára feltűnik mögötte Liam és Zayn is. Nagyot nyelve néznek rám.
-Hol van?-kérdezem elhaló hangon.
-A stúdióba ment…-válaszolt Harry. Hátrafordulok, majd a magas épületekre emelem a tekintetem.
-Köszönöm. Bocsánat a zavarásért.-búcsúztam el, majd sarkon fordultam volna, ha Harry nem ragadja meg a karom.
-Elviszlek.-jelentette ki, majd a kabátjáért nyúlt, és a kocsikulcsáért. Nem tudom miért, de nem tiltakoztam. Lesiettünk a lépcsőn, beültünk a kocsijába, és hajtottunk, mint az őrült. Harry eszméletlen gyorsan vezet, szinte éreztem, amint a sebesség már kiszakít az ülésből, ám csak egy dologra tudtam koncentrálni…Rá. Megálltunk egy magas épület előtt.
-Ez az. A második emeltem jobbra az első ajtó. Ott lesz.-világosított fel. Nagyot nyeltem, majd kiugrottam az autóból.
-Hé, várj!-szólt utánam.-Erre lehet szükséged lesz.-nyújtott át egy kulcsot.-Igaz nem szokta bezárni, de ki tudja…jobb, ha nálad van.-adta át.
-Köszönöm.-köszöntem meg majd az ajtó felé haladtam. Nem volt bezárva, ezért feltéptem a helyéről, majd a sötét folyosón a lépcsőt kerestem. Csend volt, csak a cipőm csattogása hallatszódott. Felszaladtam a másodikra, ahogy Harry mondta. A lépcső fordulatánál már hallottam, amint a gitár kellemes hangja töri meg a csendet, és az ő éneklése. Nagy levegőt vettem, majd az ajtóhoz léptem. Egy üvegablak volt rajta, így láttam, ahogyan háttal ül nekem, görnyedve, kezében a gitárját tarja, az ablak előtt ül, nem világít semmi lámpa, egyedül a Hold fénye ragyogja be a szobát. Szívem a torkomban dobog, remegnek a térdeim, és a kezeim. Képes vagyok rá. A kilincsért nyúlok, majd óvatosan lenyomom azt, becsusszanok az ajtón, és halkan behúzom magam után…