(II./13.) Minden egyes érintésekor és csókjakor újból beleszeretek...

Hideg van, eszméletlenül hideg, szinte a csontomig hatol. Csapzottan, hörögve futok a kihalt folyosón, melynek hosszú falai tekintélyt parancsolóan tornyosulnak felém. Meztelen talpam minden egyes lépésnél visszhangzik a jéghideg kövön, a tüdőm majd kiszakad a helyéről, miközben rohanok a semmi felé. Nem tudom, hogy mi elől menekülök, azt sem tudom, hogy honnan. Csak a nagy feketeséget látom magam előtt, sehol egy kósza fénysugár, ami utat mutatna, sehol egy ajtó, vagy ablak, csak a puszta sötétség. Hirtelen megbotlok, a térdeim összecsuklanak, és erőtlenül rogyok össze. A fejem nagyot koppan a kőpadlón, az egész testem reszket, a forró könnycseppek pedig lyukat égetnek az arcomba, ahogy lefolynak rajta. Mélyeket lélegzem. Próbálok felállni, de nem megy. Valami mágnesként húz vissza a földre, és nem ereszt onnan. Leszorítom a szemem, és hallgatom szívem heves dörömbölését, kezemet pedig a mellkasomra szorítom. Halk kopogást hallok...léptek. Valaki lassan lépked felém, a cipője hangját visszaverik az üres falak. Erőlködve emelem fel a fejem, olyan magasra, amennyire csak tudom. Azonban arc helyett egy fekete lakkozott topánkát látok magam előtt, és karcsú lábakat. A jobb bokát egy csavart, elegáns lánc gyűrűzi körül. Nem látom a lábak tulajdonosát. Egy erős lökést érzek a tarkómon, ami a földnek taszítja a fejem. Nem tudok ellenkezni, hagyom, hogy újból a földnek ütődjön arcom. A padló megnyílik alattam, hirtelen a szabadban találom magam, egy erdő közepén fekszem a nyirkos avarban, összekuporodva, az eső pedig zuhog rám. Hajam az arcomra tapad, az eső adta homály miatt nem látok tisztán. Testem besüpped a sárba, a vízcseppek végigfolynak rajtam. Óvatosan felnyomom magam a talajról, és körbenézek. Az erdő üres, és sötét. Csupán a fák állnak körülöttem, ágaik a szél fúvására ütődnek össze, és törnek le. Egy reccsenést hallok meg a hátam mögül. Remélten fordulok meg, és egy magas árnyékot látok. Gondolkodás nélkül pattanok fel, és futni kezdek. Berohanok az erdő sűrűjébe, a gallyak végigcsikarják fedetlen bőrömet, és a lábam bokáig besüpped a sárba. Minden erőmet összeszedve futok, és nem engedem, hogy az alak utólérjen. A ruhám beleakad egy kiálló gallyba, és azonnal leszakítja rólam mély sebet ejtve a karomon. Nem bírom tovább. Kifulladva esek össze az egyik fa tövében, felhúzom a térdem, és ráhajolok. Egy pillanatra nézek fel, és a szürke alak áll velem szemben, egyre közelebb, és közelebb jön. Egy fájdalmas sóhaj szakad fel belőlem, amikor egy kéz hirtelen felém nyúl, és teljes erőből rángatni kezd. Torkom szakadtából üvöltök, de senki sem hallja, könnyeim patakként folynak végig az arcomon és úgy érzem, akkor és ott, hogy mindennek vége... Egy ismerős hang üti meg a fülem, mely egyre hangosabb és hangosabb. "Lizzie...Lizzie, ébredj..."
-Könyörgöm Lizzie, ébredj már fel!-hallottam meg egy kétségbeesett kiáltást, mire a szemeim kipattantak, levegő után kapkodva ültem fel az ágyon, és riadtan fordultam körbe. Szaporán lélegeztem, a szívem őrült ütemben dörömbölt a mellkasomban, verejtéktől csurom vizes pólóm pedig rám tapadt. Zaklatottan néztem az ágy mellett térdelő Niallre, akinek szemei most rémülettől csillogtak. Rajta kívül Harry állt az ágy végében, Rickie és Liam pedig az ajtófélfának támaszkodtak. Niall remegve hajolt oda hozzám, majd mikor felé dőltem, ösztönösen vont karjaiba. Gyengéden ringatott, a hátamat simogatta, miközben szorosan ölelt, és próbált nyugtatni. Fejemet vállába fúrva engedtem, hogy pusztán az, hogy a közelében lehetek, teljesen lenyugtasson, és visszaállítsa szívemet a normális tempóra. Beszívtam kellemes illatát, tudtam, hogy, hogy karjai között biztonságban vagyok. Csak egy álom volt...egy rémisztő és sötét álom. Percek múlva felemeltem a fejem, és Niallre néztem, aki eddig szótlanul ült az ágy szélén engem ölelve.
-Minden rendben, Lizzie?-kérdezte mély aggodalommal a hangjában, miközben kisimított egy tincset az arcomból, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Igen.-bólintottam.-Csak rosszat álmodtam.-fordultam a többiek felé, akik aggódóan néztek rám.-Jól vagyok, semmi baj, tényleg.-nyugtattam meg őket, és még egy apró mosolyt is magamra erőltettem. Harry, Liam és Rickie látszólag megkönnyebbülve néztek össze, majd rám, és még mielőtt kimentek volna a szobából, Harry biztatóan végigsimított a karomon.
-Megijesztettél.-jelentette ki Niall.-Lent ültünk a nappaliban, és egyszer csak kiáltásokat hallottunk fentről. Azt hittük, valaki bánt. Az ágyban feküdtél, összegörnyedve, sírtál, és segítségért kiáltoztál...-itt elcsuklott a hangja.-Hiába szólítgattunk, és rázogattunk, nem ébredtél fel...-emlékezett vissza, miközben tekintetét az enyémbe fúrta, és látszott rajta, hogy szörnyen megviselte a dolog.-Borzasztó volt úgy látni.-rázta meg a fejét, majd remegő kezét az arcomhoz emelte. Nagyot sóhajtva hajtottam fejemet a tenyerébe, majd egy apró csókot leheltem ujjaira.
-Sajnálom.-nyögtem ki.
-Lizzie, tűzforró vagy!-hőkölt hátra, mikor végigtapogatta az arcomat.-Te belázasodtál!-nézett rám kétségbeesetten.
-Niall, nyugodj meg, semmi baj, csak a sírástól lehet felszaladt a lázam.-mondtam a szemébe nézve. Ártatlanul, kerek szemekkel pislogott rám, és láttam rajta, hogy eszében sincs lenyugodni. Erőt vettem magamon, és tovább folytattam.-Higgy nekem, semmi bajom sincsen, csak rosszat álmodtam. De már vége, jól vagyok. Ne idegeskedj, Niall, neked most a koncertre kell összpontosítanod, ami pontosan.-néztem a falon lévő órára-Két óra múlva lesz.
-Az most nem érdekel!-csattant fel.
-De igenis érdekeljen!-vágtam vissza erélyes hangnemben. Nagyot sóhajtottam, majd kicsit halkabban folytattam.-Niall, megmondom mi lesz. Most megyek, és veszek egy nyugtató, lazító fürdőt. Te pedig összeszeded magad, és felkészülsz a fellépésre. Ott leszek veled végig, a színpad mellől nézlek, ahova te is odalátsz. Kérlek, bízz bennem, és hidd el, hogy nincs miért aggódnod. Jól vagyok.-simítottam végig pirosló arcán, szavaimmal próbáltam meggyőzni őt. Összeráncolt szemöldökkel meredt rám, és nagyon gondolkozott. Végül már könyörgő pillantásokat küldtem felé, amikor is vonásai megenyhültek, és egy hangos sóhajjal jelezte, hogy elfogadja amit mondtam.
-De megmérem a lázad, és ha lesz, itthon maradunk!-emelte fel az ujját fenyegetően, mire elnevettem magam, és mosolyogva a nyakába ugrottam. Boldogan öleltem át, és hálás csókokkal árasztottam el.
A kádat teleengedtem vízzel, öntöttem bele a kedvenc illatos hadfürdőmből, és csepegtettem bele nyugtató hatású illóolajat. Mélyeket lélegezve merültem el a víz kellemes melegében, és lehunyt szemmel relaxáltam kicsit. Persze, most óvatosabb voltam, nem úgy mint legutóbb, amikor elnyomott az álom, így ügyeltem arra, hogy még véletlenül se aludjak el. Az álmom járt az eszemben. Nem értettem semmit belőle.Sosem álmodtam még ehhez hasonlót. Annyira valóságos és ijesztő volt. Nem csodálom, hogy Niallre a szívbajt hoztam, csak elképzelem, ahogyan azt hallja, hogy a barátnője, aki éppen alszik, önmagán kívül üvölt, és sír. Nem lehettem valami szép látvány. Fogalmam sincs, mi idézte elő a rémálmom, talán ilyen nagy hatással volt rám a Titanic, talán csak félek valamitől, amiről még én sem tudok...
Nem sokáig szöszmötöltem, hiszen rajtam kívül akadt még öt srác, akik szerettek volna lezuhanyozni a fellépés előtt, szóval egy kis ázás után megszárítkoztam, és a szobámba trappoltam. Szerencsére úgy lett minden, ahogy azt elterveztem. A fürdő kellőképpen ellazított, kiegyensúlyozottan indultam neki az estének. Öltözetnek egy fekete csőfarmert, és egy türkizkék inget választottam, cipőnek pedig a színben passzoló, kék tornacsukámat.  A hajamat hagytam magától megszáradni, így megjelentek benne a természetes hullámok, amiket normális esetben utálok, de most kifejezetten tetszettek. Rövid idő alatt elkészültem, így alkalmam volt végignézni a srácok eszeveszett rohangálását a házban. A folyosó korlátjának dőlve, vigyorogva kapkodtam a fejem közöttük. Zayn fél cipővel a lábán tört ki a szobájából, és egy nagyot ordított.
-Hol van a másik cipőm?-idegeskedett, majd lefutott a lépcsőn. A következő pillanatban a fürdő ajtaja csapódott ki, és Harry dugta ki a fejét, arcát borotvahad borította, úgy festett, mint a Mikulás, aki idén kicsit korábban érkezett.
-Melyikőtök nyúlva le a borotvámat?-kérdezte dühösen és tekintetével a többieket kereste, majd végül megállapodott rajtam.
-Rám ne nézz, nekem van sajátom!-emeltem fel a kezem védekezően, mire egyetértően bólintott, és bevágta maga után az ajtót. Liam és Rickie elkészülve léptek ki a szobájukból, és megálltak mellettem.
-Jól vagy már?-kérdezték lágy hangon.
-Persze.-válaszoltam vidáman, és felröhögtem, amint épp Niall esett ki az ajtón, mert rálépett a cipőfűzőjére.
-Örülök, hogy nevetni látlak.-hajolt oda hozzám, és egy gyengéd csókot nyomott az ajkamra.
Szenvedve, de mindenki elkészült, és végre elindulhattunk a helyszínre. Indulás előtt Louis és Eleanor még veszekedett egy sort, amiért Louis nem akarta felvenni azt az inget, amit Eleanor mutatott neki, de aztán győzött a női tekintély, így végül a színes rövid ujjú ingben jelent meg előttünk.
A stadionhoz érve már messziről láttuk, hogy a rajongók gyülekeznek, és toporzékolnak arra várva, hogy végre nyitódjanak a kapuk, és teljesüljön az álmuk. A fiúk már rutinosan kezelték a helyzetet,
a hátsó ajtóhoz mentünk, fejbe húzott kapucnikkal, és úgy osontunk be az épületbe, hogy senki sem vett észre minket. Ahogy beértünk a srácokat egyből lerohanták a sminkesek, fodrászok, stylistok, szóval mi, lányok magunkra maradtunk. Perrie nem bírt magával, egyfolytában táncikált, és tekintetével Zaynt kereste.
-Nyugi már, elszédülök tőled!-ragadta meg Rickie a karját, ezzel leállítva az ugráló Perriet, aki lebiggyesztett szájjal, kiskutyaszemekkel pislogott Rickiere. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta, babarózsaszín, fodros ruháján, amihez bakancsot vett fel, egy farmerkabáttal, és apró kis virágokkal a hajában úgy nézett ki, mint egy óvodás, aki most szabadult a napköziből. Bár be kell hogy valljam, eszméletlenül jól áll neki ez a stílus, olyan bohókás, de mégis egyedi. Igazán összeillenek Zaynnel, nem tudnám mással elképzelni őket. Kíváncsian forgolódtam az egyre zsúfolódó backstage-ben, figyeltem az embereket, akik a fényeket állították, a zenekart, ahogy lassan elfoglalja a helyét a hangszerek mögött, és a nagy képernyőt, amin képek jelentek meg, próbaképpen. Ahogy oldalra néztem, megláttam társaságunk utolsó, hiányzó tagját, aki kecsesen sétált felénk a fekete magassarkújában, piros csőnadrágban, és fekete csipke felsőben. Haja most kontyba volt fogva, és a sminkje sem volt olyan feltűnő, mint máskor. Csinos volt, mint mindig.
-Sziasztok!-köszönt kedvesen, mire mind visszaköszöntünk.-Srácok?-nézett körbe.
-Valószínűleg épp valamelyik sminkest vagy fodrász akasztják ki.-válaszolta Eleanor, mire Rachel jóízűen felnevetett.
Már fogalmam se volt, hogy hol vannak a fiúk, hiszen nemsoká kezdődött a koncert, és sehol senki. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam abba az irányba, ahol legutoljára láttam őket. Reméltem, hogy most is hasonlóan működnek a dolgok, mint a legutóbbi koncerten, és megtalálom azt, amit keresek. Próbáltam nem nagy feltűnést keltve járkálni az ajtók előtt, és amikor végre megtaláltam azt, amit kerestem, széles mosollyal az arcomon nyúltam a kilincsért. Lassan nyitottam ki, láttam, hogy bent ég egy halvány fény, és a szőkeség ott állt velem szemben...félmeztelenül. Elpirulva dugtam be a fejem az ajtón, majd mikor intett, egy határozatlan lépést tettem befelé, és becsuktam magam mögött az ajtót. Niall a szekrénynek dőlt, és félre billentett fejjel méregetett.
-Hát te hogy kerültél ide?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Csak úgy sétáltam, és véletlen ide kerültem.-füllentettem, bár mindketten tudtuk, hogy nem véletlen jutottam oda.
-Á, értem. És végig ott akarsz állni, vagy esetleg közelebb merészkedsz?-kérdezte pimaszul, mire elmosolyodtam, ellöktem magam az ajtótól, és elé léptem. Karjai automatikusan körém fonódtak, ujjaim a hajába túrtak, miközben ajkaink összeértek, és nyelveink utat törtek maguknak, hogy aztán vad csatát vívjanak egymással. Meztelen felsőteste épp elég indok lehetett volna ahhoz, hogy ott helyben megsemmisüljek, de Niall rátett még egy lapáttal. Tenyerét az ingem alá csúsztatta, és mialatt csókolóztunk, fel-le simított a gerincem vonalán. Ujjaim erőteljesebben a hajába szántottak, levegővételeim felgyorsultak, és a szívem is szaporábban vert. Nem ez az első csókunk, ám mégis olyan érzéssel tölt el, mintha az lenne. Be kell hogy ismerjem, minden egyes csókjakor és érintésekor újból beleszeretek... Mosolyogva váltunk szét egymásól, kipirult arccal.
-Deja vu érzésem van.-jelentette ki a szemembe nézve.
-Nekem is.-válaszoltam. Azonnal eszembe jutott a koncert, amikor én leptem meg őt a saját öltözőjében. Talán már akkor is ezt éreztem, amit most, csak még nem figyeltem rá, nem mertem még magamnak sem bevallani, hogy mit is jelent nekem valójában ez a fiú.
-Mire gondoltál, amikor megláttál?-szóltam fel hirtelen. Niall egy pillanatra elgondolkozott.
-Hogy mire gondoltam?-ismételte meg a kérdésem, majd elnevette magát.-Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy végre megtaláltam azt, akit kerestem.-válaszolt, majd egy tincset a fülem mögé simítva újból megcsókolt.
Hosszú percekig álltunk egymás karjaiba burkolózva, szótlanul. Kicsit izgultam, hiszen ez volt az első olyan koncert, melyre hivatalosan is a barátnőjeként kísértem el. Talán láthatta rajtam zavarodottságomat, mert az arcomat fürkészve óvatos mosolyra húzta a száját.
-Niall.-szólítottam meg, mire érdeklődve pislogott rám.-Szerintem lassan ideje lenne felöltöznöd.-emlékeztettem, tekintve, hogy alig pár perc múlva a színpadon kell majd állnia.
-Lehetséges.-bólintott, majd lazított ölelésén, kicsúszott előlem, és az asztalhoz lépett, amire ruhák voltak terítve.-De mit vegyek fel?-túrkált köztük.
Kíváncsian léptem mellé, és végignéztem a kipakolt ruhákon. Niall egy kék full-capet, és egy fehér pólót vett a kezébe, és segítségkérőn fordult felém.
-Szerintem ez jobb lenne.-emeltem fel egy bő, fehér tank-topot, melynek közepén egy vasalt minta díszelgett.-Illik a szürke gatyádhoz meg a fehér Suprádhoz.-vontam meg a vállam lazán. Niall a topra nézett, majd mosolyogva bólogatni kezdett, és belebújt az említett darabba. Akaratlanul is elöntötte arcomat a pír, ahogy felemelte a kezét, és karján kirajzolódtak szabályos izmai. Bazsalyogva dőltem neki a szekrénynek, kezeim között forgattam a full-capjét, és képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem. Ahogy a tükör előtt állt, és a haját igazgatta, vagy éppen az arcát simogatta, felébresztett bennem egy furcsa érzést, melyre eddig senki sem volt képes. Miközben én elvesztem a látványban, a múlt koncert emlékei filmként peregnek le előttem. Előbbi szavai elgondolkodtatnak. Felteszem magamnak a kérdést: Ha mind a ketten többet éreztünk már az elejétől, mint barátság, akkor miért kínlódtunk hetekig? Talán jobb, hogy így történt, hiszen barátokként ismertük meg egymást, és alkalmunk volt rengeteg időt együtt tölteni. Fokozatosan nyíltunk meg a másik előtt, mindig egy újabb kis darabot adtunk ki magunkból, talán ezért is alakult ki közöttünk ilyen szoros kapcsolat. Az őszinte érzésekhez idő kell...nem jönnek csak úgy egyből, maguktól. Eszembe jutnak anyu sokat hajtogatott szavai. "Vigyázz lányom, hogy kinek mit árulsz el magadról. Csak annak beszélj őszintén az érzéseidről, akiben teljes mértékben bízol. Soha nem tudhatod, ki élhet vissza velük." ... Anya, ha most látsz onnan fentről, remélem, büszke vagy rám. A lányod talált egy olyan fiút, aki önzetlenül szereti, és akinek először a szívét tárta ki, nem pedig a lábait...
Nem tudom, mennyi ideig mélázhattam el, ugyanis egy hangos ordításra kaptam fel a fejem, miszerint két perc van kezdésig. Niall velem szemben állt, és mosolyogva lépett felém. Kinyújtottam a kezem, hogy az addig szorongatott sapkát a fejére tegyem, de Niall elkapta a csuklóm, és kivette ujjaim közül a full-capet. Vigyorogva húzta a fejemre, nagy műgonddal igazgatta el alóla kilógó, hullámos hajamat. Értetlenül meredtem rá, mire elmosolyodott, magához húzott, és egy lágy puszit nyomott a homlokomra.
-Előbb-utóbb meg fog fájdulni az a csinos kis buksid, ha ennyit töröd.-közöle nevetve.-Úgy állj, hogy lássalak!-utasított.
-Megpróbálok.De most menj!-tártam ki előtte az ajtót.-Ne izgulj, biztos vagyok benne, hogy eszméletlen leszel.-kacsintottam rám, mire válaszul visszalépett hozzám, és búcsúként édesen megcsókolt.-Menj már!-löktem meg a mellkasát szédülten. Mély levegőt vett, majd kirontott az öltözőből, elvette a felé nyújtott mikrofont, és csatlakozott a banda többi tagjához.
Amint kialudtak a fények, a zenekar pedig megpengette az első húrt, és a fiúk feltűntek a színpadon, elszabadult a pokol. A közönség őrjöngött, a stáb őrjöngött, a fiúk őrjöngtek, és mi öten is őrjöngtünk. A közönség pusztán a ténytől, hogy egy helységben lehetnek imádottaikkal, a stáb azért, mert állítólag egyiküknek nem működő mikrofont adtak, a fiúk azért, mert a maximumot akarták nyújtani, mi pedig csupán azért, mert élveztük hallgatni választottjaink éneklését, és nézni produkciójukat a színpadon. A mikrofon-probléma sikeresen megoldódott, kiderült, hogy a hibás készülék Harryhez került, aki egy óvatlan pillanatban a színpad mögé szaladt, ahol átadták neki a működőt, és minden folytatódott tovább. Egyikünk sem bírt magával, Perrievel egymás kezét szorongatva ugráltunk, és a többiekkel együtt énekeltük a dalszöveget. A koncert közepe felé Eleanor hirtelen megragadta mindannyiunk karját, és egy ajtó felé tuszkolt minket, ami mögött egy lépcső lapult. Sietősen szaladtunk fel rajta, egy percet sem akartunk elvesztegetni. Egy kisebb lelátón találtuk magunkat, ahol rajtunk kívül senki nem tartózkodott. Iszonyúan hálásak voltunk Eleanornak, aki felhozott minket ide, mert így nem csak mi láttuk a fiúkat teljesen tisztán, és szemből, hanem ha felnéztek, ők is láttak minket. Nem sok időbe telt, mire észrevettek, ezt néhány elvétett pillantásból, és kézfeltartásból, avagy intésből szűrtük le. A korlátot markolva billegtem az ütemre, miközben énekeltem, és le sem vettem a szemem Niallről. Hihetlen, hogy mekkora átéléssel adják elő a dalokat, látszik rajtunk, hogy egyesülnek a zenével, és nem csak eléneklik, hanem bele is élik magukat abba, amit énekelnek. A Rock me-nél szinte alig lehetett őket a színpadon tartani, Harry a mikrofonállványt megdöntve, mint egy rocksztár, Niall elektromos gitárral a kezében, a többiek a levegőben hadonászva, teli torokból énekeltek. A szám elején egy ütemre tapsoltak a közönséggel, amibe persze mi is beszálltunk. Niall néha már feltűnően sokszor pillantott fel rám, egyszer még azt is elfelejtette, hogy az ő része következett, amibe zavartan, kicsit megkésve kezdett bele. Mosolyogva ráztam a fejem, és figyelmeztettem, hogy ne rám összepontosítson, hanem a koncertre.
De sajnos egyikünk sem tudott magának parancsolni, tudtam, hogy jelenlétem erőt ad neki, így bármikor is rám nézett, eszeveszett csápolásba, és éneklésbe kezdtem, ezzel megadva neki azt a löketet, amire szüksége volt, és ami csak még több energiát adott neki...