Sziasztok Drága Olvasóim!
Mielőtt bármit is mondanék, szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek Titeket, és eszméletlenül hálás vagyok Nektek!
Sajnos, rossz hírrel érkeztem...a héten olyan dolgok történtek velem, amire sosem számítottam volna, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy teljesen felfordult az életem. Mostmár nem időm nincsen írni, hanem egyszerűen képtelen vagyok az írásra koncentrálni, és mivel nem akarok csalódást okozni a rosszabbnál rosszabb részekkel, ezért úgy döntöttem, hogy egy időre abbahagyom az írást. Csak addig, amíg rendeződnek a dolgaim, és újból lesz erőm az íráshoz.
Nagyon sajnálom, tudom, hogy pont talán a legizgalmasabb rész előtt mondom ezt, de nem tehetek mást. Remélem meg tudtok nekem bocsájtani. Mihelyst rendbe jönnek a dolgaim, ígérem, jelentkezek! Megcsinálom Facebook-on a csoportot, amibe aki szeretne, beléphet, ha pedig nem, azért sem haragszok meg...:) Itt a link: https://www.facebook.com/groups/177197555816595/
Köszönöm az eddigi támogatásokat, a sok biztató szót, nem egyszer volt olyan, hogy Miattatok mosolyogva kezdtem neki a napnak! :)
Köszönök mindent!♥
(p.s.:Remélem megnyitja nektek a csoportot, ha nem, akkor Loved you first-Lizzie&Niall néven keressetek rá)

(II./49.) Remény...

Sziasztok, Drága Olvasóim!
Megérkeztem az új résszel, ami egy kicsit másabb, mint az eddigiek, és hosszabb is. Ne haragudjatok, amiért ez ilyen sűrített rész lett, minden esetre, én élveztem, miközben írtam, remélem olvasni is élvezetes lesz! :)
Remélem mindenki jól van, bírja a sulit, kitartás, nemsoká szünet! :)
Kérlek még titeket, hogy szavazzatok a Facebook-csoport miatt, eddig nem szerettem volna csinálni, de ha azt látom, hogy szükség van rá, akkor csinálok. :)
Jó olvasást, sok-sok puszi: Dóri :*

Ajánlott zene:Scream

Képtelen lennék szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek elárasztottak, és kíméletlenül magukba szippantottak. Sejtelmem sem volt, mikor, de legfőképpen hogy hogyan kezdjek neki a dolgok helyrehozásának. Minden ellenem szólt, és már én is arra a szinte jutottam, hogy elhittem, valóban bűnös vagyok, és nem érdemlek már semmi jót.
Jeremy két nappal ezelőtti vallomása a feje tetejére állította az amúgy sem szokványos életemet, ez a hirtelen jött fordulat pedig jó pár dolgot megváltoztatott bennem.
Miután Marcus szó szerint felkapart a földről, velem maradt éjszakára, és együtt virrasztottunk. Az elején legfőképp abból állt a virrasztás, hogy az ágyra vetődve keltem ki magamból, és adtam ki a bennem felgyülemlett érzéseket, majd Marcus kivitt a fürdőbe, hogy mosakodjak meg, mert el fogok ájulni. Képtelen voltam kontrollálni magam, amit így utólag már kicsit szégyellek, hogy így kikeltem magamból, de akkor, abban a pillanatban semmi másra nem vágytam jobban, mint dühöngeni, és kárt tenni valamiben. Marcus, hű barátom, ezt egy párnával oldotta meg, amit a kezembe adott, én pedig erőből földhöz vágtam, vagy csak karmoltam, és a fejemre szorítva üvöltöttem bele. Szánalmasan viselkedtem, de legalább enyhült egy kicsit a nyomás rajtam, az agyamból kiürültek a fölösleges, értelmetlen gondolatok, és némiképp arra tudtam koncentrálni, ami fontos volt. A "hogyan tovább"-ra.
-Nem hagyhatsz fel a tánccal, hiszen végre sikerült találnod egy normális helyet, ahol dolgozhatnál.-parancsolt rám Marcus, miközben keresztben feküdtem a nappaliban a kényelmes bőrkanapén, és próbáltam a lehető leglogikusabban gondolkozni.
-Eszem ágában nincs abbahagyni a táncot.-jelentettem ki határozottan.-De azt nem tudom, hogy hogyan fogok ezek után visszamenni, vagy ami még rosszabb, egyáltalán visszafogadnak-e még...-estem kétségbe, mert ez a lehetőség eddig még meg sem fordult a fejemben.
-Szerinted tudnál úgy koncentrálni a feladatodra, hogy közben ott van Sam, meg Jeremy is?-kérdezte gyanakvóan Marcus, mire elhúztam a számat.
-Nem tudom...Tényleg nem tudom...-csóváltam a fejem tanácstalanul.-Nagyon szíven ütött Jeremy vallomása...azt hitem, hogy ő tényleg őszinte hozzám, erre pedig kiderül, hogy végig a vesztemre ment ki a játék...-csuklott el a hangom hirtelen.-Annyira naiv voltam, hogy hittem neki...de olyan kedves, és segítőkész volt, az egyetlen, aki érdeklődött irántam, és aki nem taszított el még azelőtt, hogy megismert volna...úgy fáj, hogy ezt pont ő tette velem.-éreztem, ahogyan a fájdalom ismét mardosni kezd belülről, gyorsan ültem fel, és gubóztam össze a kanapén.
-Lizzie, ne sírj.-ölelt magához Marcus még azelőtt, hogy újból kifakadtam volna.-Tudom, hogy nagyon megbántottak, de próbáld meg elfelejteni azt a nyomorultat.
-És mi az, hogy belém szeretett?-néztem fel fátyolos tekintettel.-Marcus, én már nem tudom mit higgyek el neki, és mit nem...Olyan zavaros ez az egész.
-Figyelj, én nem látok annak a gyereknek a fejébe, de szerintem tényleg őszinte volt hozzád.-simított végig a hátamon.-Bár ez nem sokat változtat a tényen, hogy átvert, és kis híján tönkretett, de az lehetséges, hogy azért vallott be mindent, mert időközben megszeretett, és próbálta még menteni a menthetőt...-elmélkedett.-És azon se változtat sokat, hogy ha meglátom az utcán a golyóinál fogva rángatom ki a Temzéig, és dobom bele, had vigye a víz,-mondta halál komoly hangon, mire lesápadtam.-de ez nem rád tartozik, ezt majd elintézzük egymás között.
-Marcus, kérlek, ne bántsd!-rántottam meg a pólóját, és bár fogalmam sem volt, miért védem Jeremyt, azt a fajta bűnhődési módot, amit Marcus levezetett az előbb, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám.
-Miért ne? Megérdemelné.-makacskodott.
-Tudom, és hidd el, legszívesebben személyesen tanítanám móresre, de a legjobb lesz, ha éretten viselkedünk, és nem rontunk tovább ezen az amúgy is elcseszett helyzeten.-szegtem le a fejem, nagyot sóhajtva.-Annyi mindenen keresztül mentem már, hogy egy ilyen már szinte meg sem kottyan...fáj, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Átkozottul fáj, hogy elárultak, és hülyét csináltak belőlem, de leginkább magamra haragszok, amiért sikerült behúznia a csőbe.
-Nem a te hibád, hogy ennyire tenyérbemászó a stílusa.
-De arról én tehetek, hogy megbíztam benne.-néztem Marcus szemébe.-Nem mondom, hogy örök életemre gyűlölni fogom, mert én nem tudok haragot tartani, de az az egy biztos, hogy sosem fogom elfelejteni, milyen csúnyán keresztbe tett nekem.-közöltem Marcussal, akinek aprót rándult a szája a mondatom végére.
-Istenem, te lány...-húzott újra a karjaiba, majd belepuszilt a hajamba.-Annyit kell szenvedned, és mégis olyan egyenes, és bölcs vagy. Nagyon tisztellek, és felnézek rád, remélem tudod.-mondta, mire halványan mosolyogva néztem fel rá.-Nálad erősebb nővel még nem találkoztam...-jelentette ki, és ha jól láttam, a szemében büszkeség csillogott. Nem szóltam semmit, csak még erősebben magamhoz szorítottam, hogy merítsek belőle erőt.
Az a nagy hibám, hogy túl hamar engedek közel magamhoz embereket, és túl hamar nyílok meg nekik. Ebbe a csapdába estem bele az imént, ami egy életre tanulságként fog lebegni a szemem előtt. Talán azért is engedtem Jeremyt olyan gyorsan a közelembe, mert eddig nem voltak negatív tapasztalataim ilyen téren. Niallnek is viszonylag hamar engedtem utat a szívemhez, aminek az eredménye meg is látszik. Marcus volt az a másik ember, akivel szinte rögtön megtaláltuk a közös hangot, és azóta egy hullámhosszon vagyunk. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ő már sokkal több, mint egy barát. Óv, és védelmez, akár egy testvér, ő az a személy, aki azonnal feltűnik ha segítségre van szükségem. Nem ez az első alkalom, hogy virraszt velem, és amikor csapot-papot otthagyva rohan, hogy a segítségemre legyen. Már emiatt is kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy nem tudom, hányszor hagyta már félbe a munkáját, miattam. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert ha ő nem lenne, már rég összetörtem volna, menthetetlenül. Marcus látott már nevetni, sírni, dühöngeni, berúgni, és ezeknek a keverékét is, szóval, már neki nem tudok újat mutatni. Megdöbbentő kimondani, de pár hét alatt úgy megismert, mintha legalább a fél életünket együtt töltöttük volna. Apa szintén nagyon hálás neki, már ő is bevallotta magának, hogy Niallön kívül Marcus az egyetlen, aki féken tud tartani, és meg tud nyugtatni, ha olyan helyzet adódik. Elfogadta Marcus másságát, sőt, ha lehet azt mondani, még tetszik is neki, no persze nem olyan értelemben. Ezért is nem csinál belőle nagy ügyet, ha Marcus itt marad estére, mert tudja, hogy semmi nem történhet köztünk.
Részletesen átbeszéltünk mindent, vagyis, hogy pontosítsak, a beszélgetés abból állt, hogy én kiöntöttem Marcusnak a lelkemet, ő pedig összerakva a kirakós darabkáit valamiféle tanácsot adott, amivel úgy látta, hogy sikerülne javítani a helyzeten. Pár órával később, az eredmény változatlan volt. Kérdéses volt a tánc, és a legsúlyosabb probléma, Niall.
-Eddig bármikor hívtam, nem vette fel...-mondtam elkeseredetten.-Vagy ki volt kapcsolva, vagy pedig ki sem csengett. Biztos vagyok benne, hogy látta a híreket, és mindent tud már.-kezdtem kétségbeesni.-Marcus, ha esélyt sem ad arra, hogy én magam mondjam el neki, mi történt, az csak egyet jelenthet...-nyeltem egy nagyot.-Nem kíváncsi rám, többé már nem.-ennél a pontnál újból elgyengültem, és engedtem a belülről fakadó kínnak, hogy szétáradjon bennem. Sírva borultam Marcus ölébe, aki, már ezen az estén úgy ezredjére vigasztal meg.
-Lizzie, nyugodj meg, biztos van rá magyarázat, hogy miért nem veszi fel, és miért nem hív.-próbált megnyugtatni.-Csak gondolj bele, szegény milyen helyzetben lehet most. Az internetről megtud valamit a barátnőjéről, ami mellesleg nem is igaz, épp egy turné közepén van, biztos vagyok benne, hogy teljesen össze van zavarodva, és egy kis időre van szüksége. Meg fog keresni, ezt hidd el nekem.-simogatta a vállam, majd nagyot sóhajtott.-Szerintem elég volt mára ennyi ebből. Ideje lenne elmenned aludni, jót fog tenni egy kis pihenés.-mondta, és nem kellett győzködnie, teljesen egyetértetten vele. Rettenetesen kimerültem, és másra sem vágytam jobban, mint végre vízszintesbe menni, kizavarni a fejemből a gondolatokat, és aludni.
-Igazad van.-sóhajtottam, mire Marcus megszorította a kezem.
-Szeretnéd, hogy maradjak éjszakára?-nézett a szemembe, mire hálás mosolyra húztam a számat.
-Megtennéd?-kérdeztem őszinte csodálattal a hangomban.
-Ez csak természetes.-vonta meg a vállát, mire elérzékenyülve ugrottam a nyakába.
-Fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni neked mindezt.-sutyorogtam a nyakába, mire az ölelése erősebb lett.
-Bárcsak ne lenne mit meghálálnod.-válaszolt, én meg fájdalmasan elmosolyodtam.-Egyébként meg nem kell semmit meghálálnod. Ez a kötelességem, hogy segítsek, ha bajban vagy.
-Köszönöm, Marcus.-sóhajtottam, és őszintén hálás voltam ennek az embernek mindenért, amit értem tett.
-Na, menj aludni, királylány...holnap nehéz nap vár rád.-mondta, miközben lemásztam a kanapéról. A faliórára nézve kissé megszédültem, ahogy láttam, a mutató háromnegyed hármat mutatott.
Nem volt erőm, hogy lezuhanyozzak, így csak gyorsan átváltottam a pizsamámat, miközben Marcus megágyazott magának a szobában levő kanapén, ami már az ő helyévé vált. Mindig ott aludt, amikor itt maradt. Nem beszéltük meg, egyszerűen csak úgy döntött, hogy az a hely tökéletes lesz neki, én pedig nem zaklattam a kérdéseimmel. Ez olyan néma megállapodás volt köztünk.
Hulla fáradtan, émelygő fejjel, és sajgó testtel helyeztem végre magam kényelembe. Még betakarózni sem volt erőm. Az érzés, hogy végre megpihenhetek, felülmúlt minden mellékes szükségletemet. Még hallottam, ahogyan Marcus jó éjszakát kíván, majd lehunytam a szemem, és percek múlva elragadott az álom...
Másnap az ébredés egyenlő volt a kínszenvedéssel. A fejem ólomnehéz volt, és sajgott, nem beszélve a hatalmas, vörös szemeimről. Oldalra fordítva a fejem Marcus még mindig a kanapén aludt, aranyosan szuszogott, bár a takarót sikerült lerugdosnia magáról. Gépies mozdulatokkal küzdöttem fel magam az ágyból, megpróbálva elnyomni magamban az érzést, hogy mindjárt széthasad a fejem. Lassan Marcushoz sétáltam, és gondosan betakargattam, ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Megérdemli, hogy hagyjam pihenni, miután az egész estéjét az én nyomorom hallgatásával töltötte.
Hangtalanul botorkáltam le a lépcsőn, kávéért rimánkodva. A ház kongott az ürességtől, amit már kezdtem megszokni. Feltettem főni az kávét, majd úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt.
Megszokásból a kapuhoz mentem, hogy ellenőrizzem a postát. Legnagyobb meglepetésemre, a ládában egy fehér boríték lapult, feladó, és minden más nélkül. Gyanúsan néztem szét magam körül, majd hezitálva, de feltéptem a borítékot.
"Tudom, hogy már ezerszer elmondtam, de sajnálom. Nemcsak a tegnapit, az egészet. Ritka elcseszett egy helyzet, amibe kerültünk...bárcsak ne ilyen úton ismertél volna meg, és akkor talán lehettünk volna barátok. Tudom, hogy ami megtörtént, már nem lehet visszacsinálni, és nem fogsz sose bízni már bennem, sőt, még a megbocsátást is megkérdőjelezem, de engedd meg, hogy elmondjak még pár dolgot. Először is, mindent kitálaltam Jacknek, ő pedig megígérte, hogy lesz egy beszélgetése Sammel. Niallt sajnos nem tudtam elérni, de próbálkoztam, végül inkább úgy döntöttem, nem zaklatom, mert úgysem hallgatna meg. Sajnálom, ezt is. Lényeg a lényeg, Lizzie, szeretném, ha tudnál még ez után boldog lenni, és ha segítség kell, bármiben, nekem szólhatsz. Segíteni akarok rendbe hozni, amit elrontottam...ha esetleg meg szeretnél verni, vagy rugdosni, azt sem utasítom vissza. Viszont egy dolgot ígérj meg. Nem hagyod abba a táncot! Jacknek elmondtam mindent, hogy miért nem jársz, és azt mondta, van egy utolsó esélyed...kérlek, élj vele! Számít rád! Esküszöm, hogy engem észre sem fogsz ott venni. Annyi kárt okoztam már neked, szeretném valahogy jóvá tenni. Tudom, hogy most látni sem akarsz, és lehet, hogy már rég összetépted ezt a levelet, de ha mégsem, akkor az azt jelenti, hogy visszatért az a Lizzie, akit...megkedveltem. Légy jó! Jeremy"
Hitetlen mosollyal az arcomon hajtottam össze a levelet, a szememet forgatva. Hogy ez a gyerek mikre nem képes! A fenébe is...nem tudom utálni, pedig lenne okom rá. Bárcsak tényleg ne ilyen formában kellett volna megismernünk egymást. De ennek ellenére, képtelen vagyok gyűlölni őt. Legfőképp azért, mert látom rajta, hogy őszintén megbánta, amit tett, és még ha késő volt is, végül mindent bevallott. Nem beszélve erről a levélről, és a folyamatos bocsánatért esedezésért. Mindenki megérdemel még egy esélyt, nem igaz?
Jeremynek igaza van, valóban kezd visszatérni az érzékeny Lizzie...aminek nem tudom az okát, hogy miért, hiszen napok óta nem hallottam a barátom felől, és arról sincs fogalmam, hányadán állok vele. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, viszont gyakran megfordul a fejemben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegetem a gondolatot. A tegnapi beszélgetés után, és ezt a levelet olvasva felcsillant bennem valami. Egy apró kis dolog, ami nem hagyja, hogy újból a mélybe süllyedjek. Egy kapaszkodó, amit ha nem engedek el, akár minden rendbe jöhet. Ez pedig nem más, mint a remény...
Azzal az eltökélt szándékkal indultam vissza a házba, hogy ma ha törik, ha szakad, de beszélni fogok Niallel. Marcus még mindig a kanapémon aludt, és mivel nem akartam felébreszteni, a telefonommal együtt kiültem a teraszra, egy nagy bögre, erős kávé társaságában. Amióta apa és Melanie átköltöztek az új lakásukba, még magányosabbnak érzem magam ebben a hatalmas házban. Ezért is örülök annyira, hogy Marcus sokat van velem, mert így kicsit elterelődnek a gondolataim. Bevallom, hiányzik az üvöltözés le az emeletről a földszintre, vagy a ház egyik végéből a másikba, hiányzik, hogy egyszerre öt fajta zene bömböl max hangerőn, hiányzik a rendetlenség a konyhában, a szétdobált ruhák mindenhol, a tócsák a fürdőszobában, hiányoznak az esti hülyülések, a beszélgetések. Hiányzik Liam, Harry, Zayn, Louis, és a legjobban Niall. Nemcsak a ház üres nélkülük, hanem az életem is. Unalmasnak ugyan nem mondhatók, de szürkék a hétköznapjaim, úgy vágyom már arra, hogy ha véletlen elfelejtek mosolyogni, Louis addig csikizzen, míg hisztérikus röhögőgörcsöt nem kapok, hiányolom Harry megjegyzéseit, Zayn lazaságát, Liam kétségbeesett arát, amikor meglátja, hogy a ház romokban hever, pedig csak egy órára ment el itthonról. Epekedve vágyok már arra, hogy hátulról hirtelen karok fonódjanak körém, és öleljenek szorosan, miközben megszokott illatát az orromban érzem. Niall ajkai, ahogyan felderítő útra indulnak a nyakamon, és az arcomon, az érintései, a hangja, a szemei, amikkel bármikor el tud kábítani. Esténként a gyengéd cirógatása, vagy ahogy a hajammal játszik. Egy szót sem szólnék azért, hogy mindig szanaszét hagyja a cuccait, vagy hogy képes egyedül kienni a hűtőt, aztán meg nem pakol el maga után, azt sem hánynám a szemére, hogy sokszor annyira belemerül a fociba, hogy el sem jut a tudatáig, amit beszélek hozzá. Ezek mind eltörpülnek amellett, hogy mennyire szeretném már, hogy velem legyen, öleljen, és soha többé ne engedjen el.
Helyet foglaltam hát, és tárcsázni kezdtem, de csak kicsengett, viszont nem vette fel, végül az üzenetrögzítő kapcsolt be. Ezt a műveletet legalább egy milliószor ismételtem meg, a létező összes variációban elmondva, hogy kérem, hívjon vissza, ha tud, és ne higgyen el semmit, amit az interneten látott, mert egy szó sem igaz belőle. Csak hívjon vissza, és elmondom neki az igazságot. Végül pedig hozzátettem, hogy bízzon bennem, iszonyatosan hiányzik, és szeretem.
A kezdeti lelkesedésem kezdett lankadni, amikor órák elteltével még mindig nem sikerült elérnem Niallt. Kezdtem komolyan kétségbeesni. Ezt a napot erre szántam, mégis volt valami, ami ott motoszkált az agyam hátsó szegletében. Ahogy múlt az idő, és egyre inkább közeledett a napi próba időpontja, valami legbelül azt sugallta, hogy ideje szünetet tartanom, és visszatérni oda, ahol majdnem egy hete nem voltam.
-Miért nem keltettél fel hamarabb?-lépett ki Marcus a teraszra, a szívbajt hozva rám.
-Ne haragudj, nem volt szívem hozzá.-vontam meg a vállam a telefonom képernyőjét szuggerálva. Marcus odalépett hozzám, és fél karral megölelve egy puszit nyomott a fejem tetejére.
-Sikerült valamennyire kipihenned magad?-kérdezte, ám én azonnal meghallottam a kérdés valódi jelentését. A "kipihenni magam" a "sikerült valamilyen döntést hoznod"-dal egyezik meg. Mélyet sóhajtottam, majd tekintetem az előttem levő asztalon heverő levélre tévedt. Felvettem, és Marcus kezébe adtam.
-Ez mi?-vonta fel a szemöldökét.
-Csak olvasd el.-mondtam, ő pedig úgy tett. Percek múlva összehajtotta a levelet, és merev arccal bólogatni kezdett.
-Na, mit szólsz hozzá?-kérdeztem tanácstalanul, Marcus pedig a tarkóját vakarta.
-Figyelj, ez még nem változtat azon, hogy majdnem tönkretett.-rázta a fejét, mire elhúztam a számat.
-Tudom...-szegtem le a tekintetem.-De akkor mégis mi a fenét csináljak? Marcus, magam sem tudom miért, de képtelen vagyok gyűlölni.-néztem a szemébe, mire lassan leült mellém, és eltöprengve maga elé bámult.
-Gondolod, hogy ha megbocsátasz neki, valamivel könnyebb lesz?-kérdezte rám nézve.
-Szerencsétlen nagyon régóta úgy élt, mint egy alávetett. Nem ő akart nekem rosszat, egyszerűen csak teljesítette, amit mondtak neki.-védtem, fogalmam sincs miért.-Azzal, hogy utálom, még a helyzetem nem fog javulni. Ha megbocsátanék neki, legalább ennyivel kevesebb nyomná a lelkét, és...valamiért nekem is könnyebb lenne a lelkem.-vontam vállat. Ekkor döbbentem rá, hogy teljesen össze voltam zavarodva. A régi Lizzie sosem bocsátott volna meg egy ilyet, legyen az akárki. Egyáltalán mi az, hogy régi, meg új Lizzie? Eddig erre sem jöttem rá, de ezek szerint léteznek.
Marcus nagyot sóhajtott, és megérintette a kezem.
-Legyen úgy, ahogy jónak gondolod.-mosolygott rám szerényen.-Ha azt mondod, hogy ezzel neked is jobb lesz, akkor nem tartalak vissza. Csak légy nagyon óvatos, rendben?-nézett a szemeimbe féltőn, én pedig hálásan rámosolyogtam, és magamhoz öleltem. Mikor elhajolt, egy pillanatra megrökönyödtem.
-Mi baj?-kérdezte azonnal.
-A táncpróba, ma. Nem tudom, elmenjek-e.-haraptam be a szám.
-Szeretnél?
-Háát...-húztam el a számat.-Ott lesz Jeremy és Sam is.
-Akkor ez tökéletes lehetőség lesz arra, hogy megmondd Jeremynek, megbocsájtasz, és ara is, hogy kitépd annak a ribancnak a haját.-jelentette ki lazán, mire elnyílt a szám.
-Na de Marcus.-ütöttem meg a kezét, mire vállat vont.
-Ugyan már, ne mondd, hogy nem lenne jó érzés. Plusz, meg is érdemelné, hogy megritkítsd azt a csodaszép hajkoronáját.-mondta egyszerűen, mire felhorkantam.
-Ha tizennégy éves lennék, talán még meg is tenném, de nem úgy, hogy lassan...-fagytam le egy pillanatra, mielőtt még folytatni tudtam volna.-Lassan tizenkilenc éves leszek.
-Pontosan két nap múlva.-bólintott Marcus mosollyal az arcán, mire bizsergés futott végig rajtam.-Mi ezzel a gond?
-Semmi, semmi...-ráztam a fejem.-Csak annál szebb születésnapi ajándékot el sem tudok képzelni, mint hogy kidob a barátom.-mondtam letörten, Marcus erre hangosan sóhajtott egyet, majd felállt a helyéről.
-Erről hallani sem akarok. Most pedig szedd össze magad, meg a táncos cuccaidat, mert nemsoká indulunk a próbádra.-jelentette ki határozottan, kinyújtotta felém a kezét, és engem is felhúzott a helyemről.
-De hát addig még sok idő van.
-Mindegy, előtte majd beülünk valahova. Na, gyerünk mozgás!-lökdösött befelé az ajtón, majd egyenesen fel az emeletre. Azt még nagylelkűen megvárta, hogy összeszedjem a cuccaimat, majd minden úgy történt. ahogy azt eltervezte.
A gyomrom görcsbe ugrott abban a pillanatban, ahogy átléptem az épület küszöbét. A pulóverem kapucnijába próbáltam meg elrejtőzni, mert olyan érzés volt, mintha mindenki engem bámult volna. És ez most rosszabb volt, mint legelőször. Lehajtott fejjel, és vadul kalapáló szívvel vágtattam felfelé a lépcsőn, egy célom volt csak, elérni Jacket, hogy beszélhessek vele. Addig nem akartam senkivel sem társalogni, míg vele nem beszéltem. Az ajtó félig nyitva volt, kihallatszott a bent tartózkodók nevetgélése. A kezeim remegtek, ahogyan az egész testem is. Iszonyatosan féltem belépni oda, ahol napokkal ezelőtt a legjobb perceimet töltöttem. Lassan nyúltam az ajtó felé, mély levegőket véve, majd mozgásra bírtam a lábaimat, és egy lépéssel bent termettem. Nem mertem felnézni, mégis muszáj voltam, hogy megtaláljam Jacket. A fülemben dörömbölő vértől alig hallottam valamit, csupán csak hangfoszlányokat, mégis, amikor már teljesen bent voltam a teremben, a beszélgetések mintha elhaltak volna. Csak egyetlen egy pillanatra emeltem fel a szememet a padlóról, és az elég volt, hogy többszörösen is elsüllyedjek. A terem végében Jeremy guggolt, tekintete rám szegeződött, a keze pedig megállt a levegőben, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Sam, és a csatlósai szintén bent voltak, mind engem bámulva. És persze, legmesszebb tőlem, ott állt Jack, aki épp vadul magyarázott valamit, de a hirtelen csendre ő is felfigyelt. Éreztem, hogy az arcom olyan vörös, mint a rózsa, és hirtelen olyan melegem lett, hogy majdnem elégtem. Kifújva a levegőt erőt vettem magamon, és egyenesen Jack felé indultam. Megálltam előtte, és félénken a szemébe néztem.
-Üdv újra itt, Lizzie.-köszönt, majd hirtelen elmosolyodott, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről. Körbenézett, majd megfogta a karomat, és kicsit arrébb húzott, távolabb a tömegtől.
-Jeremytől tudom, mi történt.-suttogta, én pedig szégyellni kezdtem magam.-Figyelj, én csak annyit, kérek, hogy a magánügyeket próbán kívül intézzétek, és itt ha lehet, ne essetek egymásnak, mert az nem tenne jót a csapatnak. Menni fog?-kérdezte bizakodón, mire lassan, de bólintottam.-Na, ennek örülök. Akkor, nemsoká kezdünk.-kacsintott rám, majd elment onnan. Tudtam, hogy a mögöttem levők néznek. Tudtam, hogy egyszer úgyis szembe kell velük néznem, és úgy határoztam, hogy ez az egyszer, most lesz. Nem viselkedhetek úgy, mint aki bűnös, hiszen én nem csináltam semmit. Itt nem én vagyok az, akinek szégyenkeznie kell.
Határozottan fordultam meg, és néztem közvetlenül a mögöttem állókra. Jeremyvel azonnal összeakadt a tekintetünk, és egyből lesápadt, amikor elindultam felé, majd letettem mellé a cuccaimat.
-Sz-szia...-dadogta egy pár másodperc sokk után.
-Szia.-mosolyogtam rá halványan. Az arcomat fürkészte, gyanakvóan, valószínűleg azt vizsgálta, valóban mosolygok, vagy épp kitörni készülök.-Nyugi, nem kell félned tőlem.
-T-tényleg?-kerekedett el a szeme, mire nagyot sóhajtottam.
-Figyelj, felejtsük el, ami történt.-jelentettem ki, Jeremy álla pedig szinte koppant a padlón.
-K-komolyan mondod?-lepődött meg, mire bólintottam.-Te jó Isten...
-Egyszerűen csak nem akarok utálkozni, kinőttünk már abból a korszakból.-vontam vállat.-Persze, ez nem jelenti azt, hogy el van felejtve a dolog.-tettem hozzá, mire némiképp lefagyott a mosoly az arcáról, de bólintott.
-Persze, megértem...-bólintott, majd a szemembe nézett.-Annyira jó vagy hozzám, pedig meg sem érdemlem. Köszönöm, Lizzie.-mondta, én pedig a szememet forgattam.
-Elég ebből, oké? És ha lehet, többet ne is említsük ezt.
-Úgy lesz.-bólintott, majd látványosan fellélegzett, és belekortyolt az üdítőjébe. Ki kellett mennem a mosdóba, és mialatt, oda tartottam, elkaptam egy rosszmájú megjegyzést, amit nekem szántak, csak épp a hátam mögött.
-Miss ártatlan, na persze.-horkant fel Sam, mire megdermedtem. Mély levegőt vettem, és kimérten hátrafordultam.
-Parancsolsz?-kérdeztem félre billentett fejjel.
-Ó, nem tényleg nem.-legyintett, mire egy lépéssel közelebb mentem hozzá.
-Tudod Sam, ideje lenne már megtanulnod a saját életeddel foglalkoznod. Mert elhiszem én, hogy az olyan tökéletes, de attól még nincs jogod másét tönkretenni.-mondtam, egyenesen a szemébe.
-Tönkretenni?-vonyított fel.-Kis csillag, te tetted tönkre a saját életedet azzal, hogy megcsaltad a sztár barátocskádat az egyik csapattársaddal.-bökött Jeremyre, aki gyilkos pillantást lövellt felé.
-Nem mondtam, hogy becézgethetsz. A másik dolog, hogy hatalmas tévedésben vagy.-mosolyodtam el cinikusan.-Azzal sokkal inkább tönkre lehet tenni egy életet, ha zsarolással tartunk a markunkban valakit. Ha már csak így lehet hatalma az embernek, az már veszett ügy. De te Sam, büszke lehetsz magadra.-bólintottam.-Alig ismerlek, és te sem ismersz engem, mégis az első lépésed az volt, hogy megpróbálj keresztbe tenni nekem. Hát gratulálok, ha te így ismerkedsz, ne várd azt, hogy a jövőben is lesznek rendes kapcsolataid. Plusz, ha valakit megfenyegetsz, az sem jó pont.-tártam szét a karom.-Mert lehet, hogy széthullik a kapcsolatom, de legalább a becsületem még megvan, és a tudat, hogy nem tettem tönkre senki életét.-léptem egy lépést közelebb hozzá.-Jeremy mindent elmondott. Mindent tudok. Szép kis terv volt Sam, de el kell keserítselek. Hiába való volt, ugyanis én sosem akartam átvenni a helyedet. De ha ez a legnagyobb vágyad, hogy megtartsd a pozíciódat, sok sikert kívánok hozzá.-mondtam a szemébe.-Csak egyet kérek. Engem hagyjál békén, mert nem vagyok kíváncsi rád, és a pitiáner játszmáidra.-közöltem vele egyszerűen, mindenféle érzelem nélkül. Körülöttünk mindenki elcsendesedett, lefagyva hallgatta, ahogyan kiosztom Samet. Mert sajnos, vagy nem, ez végül kiosztás lett. Muszáj voltam neki megmondani a magamét. Velem ne szórakozzon, és nem érdekel Jack véleménye se. Ha ki akar tenni, hát tegyen, de akkor is ki fogok állni magamért.
Sam arca teljesen lemerevedett, hirtelen köpni-nyelni nem tudott, csak pislogott rám, szótlanul. Oldalra nézett, a többiekre, akik szintén nem szóltak semmit. Végül a szemembe nézett, a feje pedig lángolt, olyan vörös lett.
-Ribanc.-sziszegte a fogai között, majd megperdült, felkapta a cuccait, és kiviharzott a teremből, bevágva maga után az ajtót. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd kifújtam a levegőt. Egy kezet éreztem meg a vállamon. Hátra fordulva Jack állt mögöttem, szigorú arccal.
-Sajnálom.-suttogtam leszegett fejjel.
-Világosan elmondtam, hogy a magánéleti problémákat a tánctermen kívül intézzétek.-mondta komoran, majd megköszörülte a torkát.-Te pedig nagy ívben tettél rá. Ettől függetlenül, méltányolom a magabiztosságod, és örülök, hogy nem hagytad magadat.-jegyezte meg, én meg elkerekedett szemmel néztem fel rá.
-Akkor most...?
-Figyelj, Lizzie.-sóhajtott fel Jack.-Valóban jobban örültem volna, ha mindezt nem kell hallanom, de ha már így alakult, nem akarok még egy táncost elveszíteni. Sam vagy megbékül, vagy nem, majd beszélek még vele. Most viszont jó lenne elkezdeni a próbát, mert sehova nem fogunk így haladni, és két hét múlva újból fellépés van.-mondta Jack, majd egyszerűen otthagyott, és beindította a zenét.
Hirtelen egy önkénytelen mosoly szaladt az arcomra, amit próbáltam leplezni, de valahogy nem ment. Igen, sikerült. Csak egy kis erő kellett hozzá, és bátorság, hogy kiálljak, és egyenesen a szemébe mondjak mindent. Ha nagy eredménye nem is lesz, legalább már úgy fekszek le, hogy nem hagytam magam, hanem kiálltam a becsületemért...
Pénteken, érthetetlen módon mosollyal az arcomon keltem fel, és ez a mosoly kitartott egészen a táncpróba végéig, ugyanis akkor egyetlen soros üzenet olyan szinten szívem ütött, hogy legszívesebben sírógörcsben törtem volna ki ott, mindenki előtt.
Már hozzátartozott a napi rutinomhoz, hogy kisebb időközönként megpróbálom felhívni Niallt, üzenek neki, de nem kapok választ. Bármennyire is próbáltam erőt sugallni magamnak, és bebeszélni, hogy csak nem hallja, esetleg nincs ideje felvenni, egy idő után kezdtem elbizonytalanodni. Lehetetlen, hogy egy hét alatt nincs ideje visszahívni, mert tudom, hogy szabadidejében mindig a telefonján lóg, és képtelenség, hogy nem látta azt a hatszázezer hívást, ami mind tőlem jött. Nem, itt valami más lehet, még reménykedek, hogy nem a legrosszabb...nem, nem szabad arra gondolnom, mert ha hiszek az ellenkezőjében, akkor az fog teljesülni...ugye?
Hiába éltem e szerint az elv szerint, délutánra olyan szinten bepánikoltam, hogy a sírógörcs kerülgetett. A telefonom hozzátapadt a kezemhez, kétségbeesettnél kétségbeesettebb hang, és szöveges üzeneteket küldtem neki, mindhiába.
A táncteremben ültem törökülésben a földön, várva arra, hogy kezdődjön a próba. A társaim a tegnapi incidens után nem közeledtek hozzám, de nem is néztek rá úgy, mint a véres rongyra, ami azért kezdetnek nem olyan rossz.
-Mit csinálsz?-kérdezte óvatosan Jeremy, miközben lehuppant mellém. Felnéztem rá, mire a szeme a mobilomra tévedt, majd hirtelen elfordította a tekintetét.-Ó, ne haragudj. Személyes ügy, úgy látom.-köszörülte meg a torkát, éreztem rajta, hogy kezd zavarba jönni. Még nem tudta, hogyan kellene viszonyulnia hozzám, ez tisztán kivehető volt a viselkedéséből.
-Niallt próbálom elérni...de eddig nem sikerült.-sóhajtottam gondterhelten, majd visszacsúsztattam a mobilom a táskámba.
-Sajnálom...-szegte le a fejét.-Viszont képzeld, Sam kilépett.-váltott témát hirtelen.-Beszélt Jackkel és mondta, hogy nem akar többet visszajönni ide. Őszintén mondom, nekem nem fog hiányozni.
-Hát nekem se, azt elhiheted.-csatlakoztam hozzá. Jack épp ebben a pillanatban lépett be, és indította el a zenét. Jeremy hamarabb felpattant, és bizonytalanul a kezét nyújtotta felém. Barátságosan rámosolyogtam, majd elfogadtam a kezét.
Teljesen jó hangulatban telt a próba, szinte ki is ment a fejemből a tény, hogy Niall nem kíváncsi rám, egészen addig, míg szünetben meg nem néztem a telefonomat. Egy bejövő üzenetem volt. Nialltől. A szívem a torkomba ugorva akadályozott a légzésben, amint remegő ujjal nyomtam rá a megnyit gombra. Sajnálom, hogy nem vettem fel, de elfoglalt voltam. Nemsoká beszélünk. Niall
Ennyi. Ez minden, amit egy hét után írt. Két mondat. A telefon kicsúszott a kezemből, visszaesve a táskámba, én pedig ott helyben el tudtam volna ájulni. Ez a semmitmondó írás sokkal, de sokkal jobban fájt, mintha egyenesen kidobott volna. Te jó ég, hát még sincs akkora szerencsém, mint gondoltam! Másodpercek alatt csúsztam szét teljesen, a próba hátra levő részében alig tudtam koncentrálni, de nem is érdekelt. Jelenleg az egyelten dolog, ami a fejemben járt, az Niall volt, és a gondolat, hogy talán, most végleg vége...
Tapasztaltam én már életemben jót, rosszat, felemelő boldogságot, és szétmarcangoló fájdalmat is. A szenvedés, ami a mostani helyzetben átjár, elviselhetetlen. Újra és újra elolvastam az üzenetet, minden egyes betűt, próbáltam értelmezni, más szempontból nézni, de a végkifejlet mindig ugyanaz volt. Niallt nem érdeklem. Ennyi volt. Én idióta barom képes voltam azt képzelni, hogy minden rendben lesz. A nagy fenét. Tudom, hogy én vagyok a fő hibás ebben a dologban, viszont az is felidegesít már, hogy Niall még csak nem is hajlandó velem beszélni. Komolyan ennyire megterhelő lenne neki felvenni azt a rohadt telefont, és legalább esélyt adnia arra, hogy elmondjam az igazat? Vagy már ennyire sem méltat?
Kínomban már szidtam Niallt, pedig nagyon is tudtam, hogy nem arról van szó, hogy nem méltat rá. Niall nagyon is szeret, ám valamiért mégsem akar beszélni velem.
Egyedül voltam este a nagy, üres házban. Szörnyen egyedül, a gondolataimmal a fejemben. A nappaliban halkan szólt a tévé, hogy legyen egy kis háttérzaj, de figyelni nem tudtam rá. Fel-alá járkáltam, céltalanul. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy meg fogok őrülni, ha ez így megy tovább. Megfordult a fejemben, hogy felhívom apát, és átmegyek hozzájuk, de nem akartam most őket traktálni a saját nyomorommal, apának más se hiányzik, Melanie pedig még nem értené meg. Rickiet hiába hívnám, skypeon nem tudnék mást csinálni, csak bőgni. Nem tud itt lenni, hogy megöleljen, és lelket öntsön belém. Nem tudtam eldönteni, hogy társaságot akarok, vagy egyedül lenni. Nem hiszem, hogy most jó beszélgetőpartner lennék, így maradtam az egyedüllétnél.
A telefonom hirtelen felcsörrent, én pedig megugrottam, úgy megijesztett.
-Szia, van programod estére?-szólt bele egy kellemes hang, mire csak belenyöszörögtem a telefonba.-Ezek szerint nincs. Oké, akkor fél óra múlva ott vagyok, vegyél fel valami normális cuccot, és elmegyünk valahova.-jelentette ki egyszerűen, meg sem várva a reakciómat.
-Marcus, nekem sem...
-Fél óra múlva. Puszillak.-köszönt el, majd lecsapta. A fejemet rázva tettem le a mobilt, majd elgyengülve beledőltem a fotelbe, és lehunytam a szemem.
Pontosan fél óra múlva megszólalt a csengő, én pedig nyűgösen nyögtem fel. Felküzdve magam kivánszorogtam a kapuhoz, ahol Marcus állt, amint pedig meglátott, az arca nyugodtból idegesre változott.
-Mondtam, hogy öltözz fel.-rontott rám, mikor beengedtem.
-Marcus, nem akarok emberek közé menni.-nyavalyogtam, mire Marcus csak a fejét csóválta rosszallóan, majd egyszerűen megragadta a karom, és elkezdett befelé húzni.
-Márpedig ma este nem maradsz itthon, azt garantálom.-közölte, miközben ráncigált fel az emeltre, a szobámba.
-Értsd már meg, hogy nem akarok sehova menni! Engedj már el, hé! Marcus!-vergődtem, de nem érdekelte látszólag.-Elég!-fékeztem le hirtelen, erre már Marcus is megállt, és elkerekedett szemekkel fordult hátra, majd lassan elengedte a kezem.-Ne haragudj.-kértem azonnal bocsánatot a túl erős hangnemért. Lerogytam az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcom.-Egy roncs vagyok. Egy szerencsétlen. Nem akartalak bántani, csak...-kerestem a szavakat.-Niall írt, de bárcsak ne írt volna. Marcus, már fogalmam sincs róla, mi lesz velünk.-néztem a szemébe reményvesztetten.-Én tényleg csak szeretnék beszélni vele, de ha esélyt se ad rá, akkor nem tudom helyrehozni, amit elcsesztem!-keltem ki újból magamból, Marcus két kézzel fogta meg a vállam, és fordított szembe magával.
-Figyelj, Lizzie...-nézett mélyen a szemeimbe.-Ne görcsölj folyton. Most szépen felöltözöl, és eljössz velem meginni valamit, csupán egy, vagy két órára. Nem többre. Ígérem, utána hazahozlak, de muszáj lesz egy kisit kimozdulnod, mert teljesen magadba fogsz roskadni. Kérlek, Lizzie.-könyörgött, és láttam rajta, hogy teljesen őszintén beszél.
-Én nem akarom úgy jól érezni magam, hogy közben Niall szenved.-mormoltam az orrom alatt.
-Lizzie, csak egy órára.-kérlelt tovább.-Ha nem jössz, a hátamon viszlek el, és az nem lesz szép látvány.-próbálta elviccelni a dolgot, mire aprót mosolyogtam. Nagyot sóhajtottam, majd a szemébe nézve bólintottam egyet.
-De szigorúan egy óra.-emeltem fel a mutatóujjam, Marcus pedig teljesen fellelkesedett.
Kinyitotta a szekrényemet, és ő választotta ki nekem, hogy mit vegyek fel, majd szó szerint betuszkolt a fürdőbe, hogy haladjak.
-Gyerünk, gyerünk, mozgás, mozgás!-siettetett, miközben folyamatosan az óráját nézegette.
-Jól van már, haladok. Csak tudnám hova sietünk.-forgattam a szemem, majd úgy tettem, ahogy Marcus mondta, mert kezdte elveszíteni a türelmét. Röpke negyed óra alatt elkészültem, alig tudtam már bezárni a házat, mert Marcus szó szerint kilökdösött a kocsiba, majd szélsebesen elhajtott onnan, mintha csak menekülne valami elől.
Egy nem túl zsúfolt bárba tértünk be, ahol leültünk egy kisebb, kevésbé feltűnő helyre.
-Mit iszol?-kérdezte.
-Egy pohár vizet.-mondtam összefont karokkal, mire Marcus félrebillentett fejjel nézett rám.
-Rendben, akkor gyümölcslé jó lesz? Vagy alkoholmentes sör?-ajánlotta, nekem pedig a tekintetem a mellettem levő, jót érző fiatalokra siklott. Ekkor, felvillant az agyamban egy ötlet. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
-Vodkát kérek.-mondtam Marcus szemébe, aki csak megrázta a fejét.
-Na nem, nem fogod leinni magad.-tiltakozott, mire csak cinkosan elmosolyodtam.
-Pedig pont azt tervezem.-feleltem, majd felugrottam az asztaltól, és a pulthoz mentem. Marcus pedig utánam.
Az volt a tervem, hogyha leiszom magam, legalább egy kis időre elfelejtem a problémát. Végső elkeseredettségemben már a piára számítottam csak, de Marcus mellett meghiúsult a tervem. Egy kis veszekedés után végül megadtam magam, és nem ittam annyit, amennyit akartam. Marcus nem tágított, nem engedte, hogy berúgjak. Pedig próbáltam elterelni a figyelmét, de nem sikerült. Csakhogy, az a pár pohár alkohol, amit végül sikerült becsempésznem, hatni kezdett. Nem feltűnően, de már éreztem.
-Tudod, én nagyon szeretem Niallt, és bármit megtennék érte, de tényleg!-magyaráztam Marcusnak, aki csak vadul bólogatott, az órájára pillantva.-Mondd, miért nem akar velem beszélni? Ez annyira nem jó így...-ráztam a fejem csalódottan, majd lopva Marcus italáért nyúltam. Még félúton rácsapott a kezemre.
-Na, ebből elég kislány, ideje hazamenni, mielőtt nem fogok bírni veled.-állt fel hirtelen, lehúzva a poharában levő maradékot, mire elhúztam a számat, és az én poharamat néztem.
-De Marcus, én nem akarok hazamenni!-tiltakoztam.-Inni akarok, még! Kicsit felejteni akarok!
-És szerinted az megoldás lenne?-állt mellém, hogy belém karoljon, és lehúzzon a székről.
-Csak átmeneti.-vontam vállat.-Kérlek, ha most hazamegyek, meg fogok őrülni! Szeretem Niallt!-folytak ki a szavak a számon, amikor pedig leléptem a földre, a fejembe belenyilallt a fájdalom. Az a baj velem, hogy bármennyit is iszok, a fejem mindig megfájdul.
Még makacskodtam egy ideig, aztán jobbnak láttam, ha beletörődök a sorsomba. Nem akartam jelenetet rendezni, így is megbámultak már páran. Lehajtott fejjel ültem be Marcus kocsijába, és csak vártam, hogy hazaérjünk. Útközben párszor Marcusra néztem, aki szakadatlanul az utat figyelte.
-Szerinted is megbolondultam?-kérdeztem, mire csak elmosolyodott.-Marcus, én nem tudom mi lennék Niall nélkül. Én csak vele tudom elképzelni az életem, senki mással. Soha nem akartam megbántani.-mondtam, leginkább magamnak.
-Nyugodj meg Lizzie, minden rendben lesz.-válaszolt nyugodt, kellemes hangon.
-Te miért vagy ilyen nyugodt? Örülsz valaminek?-kérdeztem rá, mert észrevettem, hogy egy jó ideje nem merev az arca, hanem inkább olyan, izgatott, vagy nem is tudom.
-Csak annak örülök, hogy végül sikerült kirángassalak otthonról, és amíg nem kezdett hatni a pia, tudtunk normálisan beszélni.-vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.-De nemsoká úgyis jobb lesz, majd meglátod.
-Csak lenne igazad.-dőltem vissza az ülésbe, majd lehunytam a szemem, és legközelebb már csak akkor nyitottam ki, amikor az autó megállt.
Az utca csendes volt, csak egy-két ember tűnt fel néha a járdán, plusz az autók. Kezdett elnyomni a pia, nagyot nyúlt a szám, amikor kiszálltam a kocsiból. Be kell valljam, elfáradtam. Testileg, és lelkileg is. Marcus megérintette a vállam, majd rám mosolyogva szorosan magához ölelt. Nem értettem, ezt miért kapom, viszont jól esett. Kótyagos tekintettel nyitottam ki a kaput, majd indultam el befelé. Viszont Marcus az autójánál maradt.
-Nem jössz be?-kérdeztem hátrafordulva.
-Nem, mennem kell. Találkozóm van.-legyintett, apró mosollyal az arcán.-Jó éjszakát neked, hívj, ha bármire szükséged lenne.-kacsintott rám, majd visszaszállt a kocsijába, egy utolsót intett, és elhajtott. Csalódottan léptem be az udvarra, mert tudtam, hogy ha Marcus nem marad, akkor az estén ugyanúgy fog telni, ahogy a tegnapi. Borzasztóan. Agyalok egész este, forgolódok, és keresem a megfelelő megoldást. Mélyen sóhajtva csuktam be a kaput, majd lassú léptekkel indultam tovább, a lépcsőig. Egy pillanatra elszakítottam a tekintetem a járdáról, és amint a lépcsőre néztem, menten megszédültem, mint akit arcon csaptak. A szívem bukfencezett egyet a mellkasomban, szerencse, hogy mellettem volt a fal, és meg tudtam támaszkodni benne. Nagyobbra nyitottam a szemem, és sűrűn pislogni kezdtem. Biztos, hogy csak álmodok, vagy a piától már hallucinálok is. Egy alak ült a lépcsőn, velem szemben, lehajtott fejjel. Hirtelen felemelte a fejét, és amint meglátott, megmozdult. Istenem, ez csak egy álom...Jézusom, mi volt abban a vodkában, vagy miben, amit ittam már? A lábam ujjától a fejem búbjáig bizsergés öntötte el a testem, a szívem pedig olyan hevesen dörömbölt, hogy azt hittem, infarktust kapok. Az összes vér az arcomba tódulva vette el a lábaim működőképességét, és amint az alak felállt, és magasztos, lassú léptekkel közeledni kezdett felém, megszűntem létezni. A táskám lecsúszott a vállamról, amint a bennem levő érzések egyszerre robbantak fel, és törtek ki belőlem sírás formájában.
-Szia.-hallottam meg mély, rekedtes hangját, amint már csak alig egy méterre lehetett tőlem. Ennyi kellett csupán, hogy elveszítsen az önuralmamat. A lábaim megindultak alattam, olyan hévvel vittek egyenesen felé, hogy elrugaszkodva a talajtól szó szerint a nyakába ugrottam. Erős karjai azonnal körém fonódtak, én pedig csimpaszkodtam rajta, szorítottam, ahogy csak tudtam. Érzem őt, testét az enyém ellen, karjait körülöttem, az illatát, mindent. Nem álmodok, istenem ez a valóság! Mégis képtelen vagyok elhinni!
Szólás képtelenné váltam, a fejemben összekeveredtek a gondolatok, minden. Arcomat a nyakába fúrtam, és úgy szorítottam, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Hiszen így is volt. Nem tértem magamhoz, az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy itt van velem...hát valóban itt van...

(II./48.) Csak egy ostoba színjáték...

Sziasztok, Drágák!
Sajnálom, hogy megint késtem...ne haragudjatok, de egyszerűen nem volt erőm írni sem, amikor pedig lett volna, nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy megírjak egy ilyen részt. Remélem nem okozok nagy csalódást, a következő már hosszabb lesz, és hamarabb fog érkezni!
Köszönöm az előzőhöz írt kommenteket, egy-egy hozzászólás teljesen feldobta a napomat! :) Remélem jól vagytok! :)
Puszillak titeket, jó olvasást: Dóri :*

Másodpercekig csak álltunk egymással szemben, szótlanul, a döbbenettől mozdulatlanná meredtek a végtagjaim, mozgásképtelenné váltam. Jeremy vállai szaporán emelkedtek, félbe billentett fejjel nézett egyenesen a szemembe, és várt. Talán arra, hogy én szólaljak meg először. A testem bizseregni kezdett, és hirtelen úgy éreztem, hogy ha nincs mellettem a fal, ott esek össze az előszoba küszöbén. Végtelennek tűnő másodpercek után nem bírtam tovább, és megszakítottam a néma szemkontaktust.
A fejemben kérdések ezrei kavarogtak, mikbe kezdtem beleszédülni. A büszkeségem még megmaradt darabkái visítva ripakodtak rám, hogy rohanjak oda az ajtóhoz, és csukjam rá, viszont az agyam ennek az ellenkezőjéért harcolt. Egyedül a testem volt akadály, ugyanis az egyiknek sem engedelmeskedett. Leszegett fejjel, a padlót bámulva próbáltam erőt gyűjteni, hogy egyáltalán újra a szemébe tudjak nézni, anélkül, hogy porrá égnék azon nyomban.
-L-Lizzie...-szólalt meg bizonytalan, akadozó hangon, mire összeszorítottam a szememet.-Beszéljünk, ké-kérlek...-könyörgött szinte, a szívem pedig szúrni kezdett. Tudtam, hogy meg kell próbálnom, mert ez már olyan ügy, ami nem maradhat elintézetlenül.
-Kérlek, Lizzie...-könyörgött tovább, egyre kétségbeesettebben. Gyorsan kellett cselekednem, és összeszedni a maradék bátorságom, hiszen apa még mindig ott állt előtte, megakadályozva, hogy bejöjjön, és Marcus is megjelent mögöttem az ajtóban.
Mély levegőt vettem, amit szaggatottan fújtam ki. Az istenit neki! A szívem egy helyett duplát vert, és már ájulás közeli állapotban voltam. Nem kaptam levegőt.
Lassan emeltem fel a fejem, és apa szemébe néztem, aki óvón pillantott rám. Egy mély lélegzetet vettem, és ellöktem magam a faltól.
-Semmi baj, apa.-simítottam végig a vállán, ügyelve arra, hogy a mögötte álló Jeremyvel még csak véletlenül se találkozzon a tekintetünk.
-Biztos vagy benne?-kérdezte a lehető legbizalmatlanabb hangon, ahogy eddig valaha megszólalt. Nem, nem voltam benne biztos, viszont tudtam, hogy muszáj, és előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, miközben aprót bólintottam.
-Igen.-próbáltam magabiztosságot sugárzani, kevés sikerrel. Apa felvont szemöldökkel mért végig, majd átnézett a válla felett, és újból vissza rám. Komolyan hezitált, míg végül nagyot sóhajtott, és ellépett az ajtó elől. Jeremy még mindig mozdulatlanná meredt, mikor egy lépést tettem felé, majd még egyet, mígnem kiléptem mellette a teraszra, és behúztam magunk mögött az ajtót.
Kissé hűvös volt odakint, egyből végigfutott rajtam a hideg, mire magam köré csavartam a kezeimet, és elsétáltam a lépcsőfokokig. Lassan ültem le rá, Jeremy pedig vonakodva, de követte a példámat. Körülbelül egy méterre foglalt helyet, maga elé bámulva. Ideges volt, bár próbálta leplezni, de a lába remegése elárulta őt. Egy időre csend telepedett ránk, mindketten magunk elé néztünk, amikor hirtelen Jeremy felém fordult.
-Lizze, én annyira sajnálom...-sóhajtotta megtörten.-Ha tudtam volna, hogy ez lesz, én az elejétől kezdve más...
-Hogy találtál ide?-vágtam a szavába, mire értetlenül rázott egyet a fején.
-Én...én egész nap próbáltalak megkeresni, mert mindenképp beszélni akartam veled, és nem vetted fel a telefont, meg nem is válaszoltál, addig nyomoztam, míg kiderítettem, hogy itt laksz... és addig feküdtem a csengőn, míg ki nem jött az az ember... de Lizzie, ez nem lényeg most.-rázta a fejét, majd hirtelen felpattant a helyéről, és leugrott elém. Rezignáltan túrt a hajába, miközben lépkedett előttem.
-Jeremy, ez...ez az egész egy nagy tévedés, minden.-ráztam a fejem, éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben.-Én, nekem fogalmam sincs, hogyan történt minden, annyira zavaros, és lehet, hogy tönkrement az egész életem, és...
-Nem!-szakított félbe.-Nem ment tönkre semmi!
-De, de tönkrement! Jeremy, ezzel mindent elrontottam.-temettem az arcom a tenyerembe.
-Nem rontottál el semmit, csak kérlek, hallgass meg!-rimánkodott már összetett kezekkel, mire csak gondterhelten sóhajtottam egyet.
-Nem tudom, Jeremy, nem tudom, hogy akarok-e hallani bármit is.
-Kérlek! Őszinte akarok lenni végre hozzád, mert ezt én így nem bírom már tovább! Tudnod kell most már mindenről, többé nem akarok titkolózni előtted!-mart bele újra a hajába, majd ellökte magát a lépcsőtől, tett egy lépést előre, és mélyeket lélegzett. Körülöttünk sötét volt, csak a gyér utcai lámpa nyújtott annyi fényt, hogy lássam Jeremy alakját kirajzolódni előttem, amint egyik lábával a lépcsőnek támaszkodik, majd hirtelen tesz egy lépést felém, és leül, velem szembe. Elkerülhetetlen volt most már, hogy ne nézzek a szemébe.
-Rendben.-mondtam mély levegőt véve, amivel próbáltam egy kicsit higgadtabb állapotba kerülni.
-Lizzie...-kezdte, én pedig már itt félni kezdtem attól, amit hallani fogok.-Tudod, milyenek a gimis évek. A legveszélyesebbek az ember életében, mert akkor dől el, hogy milyen pályát, és egyben milyen életet is választ magának. Van az a kritikus időszak, amitől minden szülő félti a gyerekét. A drogozás, ivás, cigizés, züllés időszaka.-mesélte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Pontosan tudtam, miről beszél, tapasztalatból tudtam.-Szóval, sajnos, ebbe én is beleestem.-rándult meg az ajka, majd folytatta.-Az utolsó évben teljesen kifordultam önmagamból. Mai napig sem tudom a pontos okát, egyszerűen csak...megváltoztam, a rossz irányba. Ittam, piáltam, buliról-bulira jártam...és nem vetettem meg a drogokat sem.-csuklott el a hangja, és egy pillanatra megszakította a szemkontaktust is, majd újból egybekapcsolta a tekintetünket.-A szüleim nem tudtak mit kezdeni velem, teljesen eltávolodtam tőlük. Rengeteget veszekedtünk, sokszor haza sem jártam, hanem valamelyik haveromnál csöveltem.Nem érdekelt senki, és semmi, csak az, hogy én jól érezzem magam, ami ment is, úgy pár hónapig. Aztán, a szüleim megelégelték a viselkedésemet, és amikor betöltöttem a tizennyolcat, elküldtek otthonról, én pedig a legnagyobb örömmel mentem is. Volt még pénzem, szóval, egy szállodában laktam...Ugyanúgy folytattam tovább mindent, ahogy addig csináltam. Aztán egyszer találkoztam egy lánnyal. Christinának hívták, és nagyon megtetszett. Rendes lány volt, sokat beszélgettünk, és megismerkedtünk. Rájöttem, hogy többet érzek ez iránt a lány iránt, mint barátság, és ő is többet érzett...Viszont iszonyatosan zavarta az életmódom. Elhatároztam, hogy megjavulok, és rendbe teszem az életem. Megpróbáltam visszamenni a szüleimhez, de ők hallani sem akartak rólam...féltek tőlem. A saját családom rettegett tőlem.-csuklott el a hangja, ismét.-Ez volt az a löket, ami újból a mélybe taszított. Újból inni meg drogozni kezdtem, és Tinával is folyamatosan összevesztem, amikor bódult állapotban voltam...Volt egy másik lány, akivel szintén egy bulin ismerkedtem meg, és ő sosem hányta a szememre, ha be voltam szívva, sosem csesztetett, hanem mindig jól éreztük együtt magunkat...mikor Tinával összevesztünk, nála kerestem a boldogságot.-vett egy mély levegőt, és itt már tudtam, ki az a lány.-Sammel rendszeresen összejártunk Tina háta mögött, ha padlón voltam, ő volt az egyetlen örömszerzési forrásom.-mesélte, én pedig lesütöttem a szemem, és a fejemet ráztam.
-Ezt nem tudom elhinni...-suttogtam magam elé, Jeremy pedig felnyögött.
-Lizzie, én annyira megbántam...-mentegetőzött.-De akkor, azokban a pillanatokban az tűnt a legjobb megoldásnak, különben meghaltam volna. Nem kellettem a családomnak, sem a barátnőmnek, Sam pedig...amikor vele voltam, úgy éreztem boldog vagyok, még ha az az öröm csak pillanatnyi állapot is volt.-kulcsolta össze az ujjait a térdén, majd újból a szemembe nézett.-Aztán, jött egy isteni löket, ami felébresztett ebből a rémálomból. Egyszer csak megelégeltem, és azt mondtam, hogy elég volt ebből. Elhatároztam, hogy végre valahára rendbe teszem az életem. Rájöttem, hogy minden, amit Christinával tettem, nem volt méltó hozzá, hiszen ő nem ezt érdemelte. Rendeztem a viszonyom a családommal, akik bár nehezen, de újra a bizalmukba fogadtak.-vett egy mély levegőt.-Elvonóra mentem, és sikerült leszoknom a drogokról, és a piáról is.-húzódott egy szinte láthatatlan, halovány mosolyra a szája.-Christinával tiszta lappal kezdtünk mindent, és végül már úgy szerettem, és úgy bántam vele, ahogyan azt ő megérdemli. Csakhogy, egy valamivel nem számoltam.-sóhajtott fel, én pedig leszorítottam a szemem. Azt hiszem, most jön a java.-Sam nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem akarok többé találkozni, és lefeküdni vele. Nem bírta elviselni a visszautasítást, így hát megzsarolt, hogy kitálal Christinának a mi volt kapcsolatunkról, hacsak...még utoljára le nem fekszem vele.-sütötte le a fejét, nekem meg ökölbe szorult a kezem.-Így hát megtettem...de hatalmas hiba volt. Christina volt az egyetlen biztos pont akkor az életemben, és ezt Sam is tudta. Azt hittem, véget ért a zsarolás. Aztán szükségem volt valami munkára, Sam pedig ajánlotta a tánccsapatot, ahol ő volt. Mindig is jól táncoltam, és szerettem is, így sikerült a táncos állás. Sam viszont ezt egy szívességnek vette, amit viszonoznom illik...azóta a markában vagyok, és mindent teljesítenem kell, amit csak akar, különben kitálal Christinának.-fejezte be végül, én pedig lefagyva ültem előtte, és néztem őt. A hallottakat fel kellett emésztenem, olyan sok új, és egyben meghökkentő információt kaptam ezalatt a pár perc alatt, amit nehéz volt feldolgoznom. Jeremynek viszonya volt Sammel? Sam megzsarolta? Ki az a Christina, és eddig miért nem hallottam róla? Miért hagyta, hogy zsarolja? Annyi mindent nem értettem...nagyot csalódtam Jeremyben.
Egy mély levegőt vettem, majd a szemébe néztem, és megpróbáltam belőle kiolvasni belőle valamit, ám semmi mást nem láttam, csak rettegést, és bűnbánatot.
-Miért nem meséltél eddig Christináról, és erről az egészről?-köszörültem meg a torkom, Jeremy pedig visszaült mellém.-Ezek szerint még mindig együtt vagytok?
-Nem tartottam fontosnak.-rázta a fejét, majd felsóhajtott.-Az igazság az, hogyha beszéltem volna neked róla, akkor nem engedtél volna közel magadhoz.-mondta, mire értetlenül néztem rá. Jeremy arca meggyötört volt, ahogyan a feje a vállai közé esett, majd lassan visszanézett rám, a szívem összeszorult a fájdalomtól.
-Ha eddig csak utáltál, amit őszintén, megértek, azok után, amit most hallani fogsz azon se csodálkoznék, ha itt helyben megölnél.-mondta szégyenteljes hangon, én pedig egyre jobban aggódni kezdtem.Szaggatottan fújta ki a levegőt, majd gyötrelmesen lassan, de beszélni kezdett.
-Mint már említettem, Sam markában vagyok, és a folyamatos zsarolás feladatokban nyilvánul meg.-felvontam a szemöldökömet, mert egy árva szót nem értettem belőle.
-Mégis milyen fel...
-Azt a feladatot kaptam tőle, hogy csábítsalak el.-bökte ki hirtelen, mire a levegőm bent rekedt, és ledermedve néztem Jeremyre.
-Te-tessék?-makogtam még a döbbenet hatása alatt.
-Már amikor odajöttél hozzánk mindenki tudta, hogy ki vagy te. Nagyon is tudták, hogy a híres énekes barátnőcskéje csatlakozott hozzánk, és ezért fogadtak olyan ridegen.-nézett a szemembe sajnálkozva.-Azt hitték, csak azért vett fel Jack, mert a tinisztár csaja vagy. Azt hitték, nem tudsz semmit. Nem vettek komolyan.-húzta el a száját, én pedig nagyot nyeltem. Jó tudni azért, hogy ilyen szívélyes volt a fogadtatásom.-Aztán, amikor láttuk a táncodat, mindenkinek leesett az álla. A hirtelen jött ellenszenv átváltozott féltékenységbe. Már akkor látszott rajtad, a legelső alkalommal, hogy iszonyatosan jó vagy, és nem egy amatőrrel van dolgunk.-mondta, majd felsóhajtott.-Sam pedig bepánikolt. Félt, hogy elveszti a pozícióját, és lesz valaki a csapatban, aki jobb nála.-közölte, mire a szememet forgattam. Tipikus.-És...ezért mondta azt nekem, hogy csábítsalak el, és hozzalak kínos helyzetbe, úgy, hogy mindenki azt higgye, megcsaltad a barátodat...-hajtotta le a fejét, bennem pedig hirtelen felvillant valami.
-De hát akkor...
-Lizzie, mi nem feküdtünk le...-suttogta szinte alig hallhatóan, nekem pedig megállt a szívverésem, abban a pillanatban le tudtam volna fordulni a lépcső tetejéről.
-Minden, amit az újságok megírtak, hazugság volt...nem történt köztünk semmi...azért nem emlékeztél semmire, mert-halt el a hangja hirtelen-...mert Sam kábítószert tett az italodba, ami teljesen kiütött, pedig nem is az egész adaggal ittad meg.-világosított fel, az agyamban pedig eközben kezdett összeállni a kép. Hát persze! Akkor Jeremy ezért kapta ki a kezemből a poharamat, és húzta le. Nem azért vette el, mert tetszett neki a színe, ó, az istenit neki, dehogyis azért!
-Aztán, este pedig elvittelek hozzánk, és ott ébredtél, abban a tudatban, hogy megcsaltad a szerelmedet.-folytak ki a szavak a száján, kíméletlenül, Jeremy eközben pedig ott előttem vált sóbálvánnyá. Éreztem, ahogy egyre szaporábbá válik a légzésem, azonban a tüdőm összeszűkült, és alig tudta befogadni az oxigént, miközben a látásom homályosodni kezdett a szemeimbe tóduló könnyek fátylától. -Lizzie, én annyira sajnálom...-rázta meg a fejét lassan, teljesen leblokkolva.-Amíg élek gyűlölni fogom azért, amit tettem veled...kérlek, ha valaha is meg tudsz nekem bocsáj..
-Ennek semmi értelme!-pattantam fel a helyemről idegesen, a fejemet fogva.-Jeremy, ez...ez...ez mégis  hogy a fenébe lehetett?-kérdeztem összetörve.-Mégis mi értelme volt ennek az egésznek?
-Lizzie, kérlek, hallgass meg.-nyúlt a kezemért, de elrántottam.
-Nem!-förmedtem rá.-Megáll az eszem, Jeremy! Azt hittem, hogy...azt, hogy...még is mi a jó eget hittem? Talán, hogy őszinte vagy hozzám? Hogy a barátom vagy? Igen, azt hittem!-néztem az égre.-Istenem, hogy lehettem ilyen vak.-temettem az arcom a kezeimbe, majd lehuppantam a lépcsőre, és próbáltam enyhíteni a fejem lüktetésén. Ezt nem tudom elhinni...ez nem történhet meg. Minden, ami eddig történt, csak egy ostoba színjáték volt, és én voltam a bolond, akin a közönség végül jót derült. De még mekkora bolond voltam, hogy hittem neki...hát ezért volt minden olyan gyanús, már az elejétől. Világos, hogy az a szörnyeteg állt az egész mögött. Na de hogy Jeremy képes volt belemenni ebbe az egészbe? Képes volt azt játszani, hogy kedvel, és jó hozzám, miközben végig arra ment ki a játék, hogy engem tönkretegyenek, ami mellesleg sikerült is...Összetörtem. És nem csak én, hanem a számomra legfontosabb ember is.
-Miért, Jeremy?-néztem fel rá elkeseredetten, a fejemet rázva.-Miért tetted ezt velem? És miért vallasz be nekem most mindent? Örülj, a tervetek bevált.-böktem felé a fejemmel, majd széttártam a karomat, és felálltam a helyemről.-Minden úgy történt, ahogy elterveztétek.-jelentettem ki, miközben a torkom egyre csak szorult.-Az egész világ úgy tudja, hogy megcsaltam Niallt, és esélyem sincs kimagyarázni magam. Érzelmileg nem a padlóra, hanem a pokol legmélyére küldtetek, darabokban heverek, de semmi baj, hiszen ez volt a cél. Hát gratulálok, tényleg.-biccentettem elismerően.-Miért nem mész, és élvezed ki a sikeredet? Menj, ünnepeld meg Sammel, Christinával, vagy tudjam is én melyik kurváddal, és hagyj engem békén, rendben?-mondtam a szemébe nézve, Jeremy pedig teljesen elsápadt. Hosszú másodpercekig csak néztünk egymásra, mikor egyszer Jeremy megmozdult, és lassú mozdulatokkal felállt a helyéről, és elém lépett. Mialatt a szemébe néztem, úgy éreztem, mint akit gyomorszájon rúgnak. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit a pillantásával mért rám, így elrántottam a tekintetem.
-Megértelek, Lizzie...-szólalt meg rekedtes, mély hangon.-Tudod, teljesen igazad van, mindenben. Sosem fogom megbocsájtani magamnak mindezt...látni, ahogy szenvedsz, miközben tudom, hogy én okoztam mindent.-sóhajtott fel keservesen.-Sajnálom, hogy nem jött meg előbb az eszem, de most már teljesen mindegy.-mondta, mire felkaptam a fejem.
-Ez után mit fog tenni Sam? Hogy mindent kitálaltál?-kérdeztem, bár semmi közöm nem volt hozzá, és őszintén, nem is érdekelt. Nem tudom, miért kérdeztem rá.-Ki fog tálalni a barátnődnek. Akkor meg mi értelme volt ennek?-ráztam a fejem értetlenül.
-Régebben azért teljesítettem mindent, mert érdekelt Christina, és nem akartam elveszíteni...-harapta be a száját.-De már őszintén nem érdekel...mert fájdalmat okoztam annak a lánynak, akibe alig pár nap alatt, őrülten beleszerettem.-mondta, egyenesen a szemembe. Hirtelen megállt körülöttem a levegő, szédülni kezdtem. Ahogy Jeremy szavai eljutottak hozzám, azon nyomban el tudtam volna ájulni, és közel is voltam hozzá. A mellkasom szúrni kezdett, a szemeim pedig kikerekedve ragadtak Jeremyre, aki megtörten, reményvesztetten állt előttem csillogó szemekkel. Ez nem lehet...Éreztem, hogy a lábaim remegni kezdenek alattam, felmondva a szolgálatot. A mellettem levő oszlopnak dőltem, és megpróbáltam megemészteni a hallottakat, melyek olyan erővel vágtak pofán, hogy megkérdőjeleztem, valóban ébren vagyok-e, nem csak egy borzasztó rémálomba kerültem. Mert ha ez a valóság, és nem egy rémálom, akkor fogalmam sincs, hogyan térek magamhoz.
-Nem bírtam már tovább magamban tartani, Lizzie, ne haragudj...-szólalt fel, miközben még látta, hogy a sokkhatás alatt vagyok.-Nem bírtam már tovább a szemedbe hazudni, és azt sem tudtam, hogy voltam képes megtenni ezt veled...talán hamarabb kellett volna bevallanom magamnak, hogy szeretlek, és akkor megmenthetlek ettől az egésztől.-csóválta a fejét.-Annyira sajnálom...én, én tudom, hogy te nem így érzel irántam.-érintette meg a kezem elérve ezzel, hogy a szemébe nézzek.-És azt is tudom, hogy soha nem is fogsz...mert amit Niall iránt érzel, az pótolhatatlan.-jelent meg egy szinte láthatatlan, reményvesztett mosoly a szája sarkában.-Nem is kérlek rá, hogy gondolkodj kettőnkön, mert tudom, hogy nincs, és nem is lesz olyan...egyedül arra kérlek, hogy fogadd el mindazt, amit mondtam neked. Én pedig megleszek. Nyugodj meg, nem fogok többet keresztbe tenni neked.-ígérte meg, majd mélyet sóhajtott.-Vigyázz magadra, Lizzie. Remélem, valaha még meg tudsz nekem bocsájtani.-mondta szégyenteljes, bűnbánó hangon, én viszont képtelen voltam reagálni rá. Magam köré fontam a kezeimet, és a földre szegeztem a tekintetem. Jeremy tudta, hogy ez azt jelenti, menjen el, csak épp nincs erőm kimondani. Akadozó léptekkel távolodott el tőlem, cipőjének kopogása tudatta még, hogy a közelemben van.
-Niallnek szerencséje van...piszok nagy mázlista a gyerek.-jegyezte még meg visszafordulva, majd nem várva a válaszomra tovább indult, a kapu felé.
Még hallottam, ahogy a kapu a helyére csapódik, majd újból teljes csönd ölelt körül. Abban a pillanatban érzések, és gondolatok milliói öntötték el az agyam, és kezdték el ostromolni a szívemet. Remegő kézzel nyúltam fel az arcomhoz, hogy a fülem mögé simítsam egy hajtincsemet, amikor is a térdeim összecsuklottak alattam, és az oszlop tövébe csúsztam. A vállaim rázkódni kezdtek, a mellkasom pedig szűkülni, amint szabadon engedtem a könnyeimet. Hangtalan, ám annál fájdalmasabb sírásban törtem ki. Olyan érzés volt, mintha belülről elpusztulnék. Jeremy, és a színjátéka, az igazság, hogy mégsem csaltam meg Niallt, az árulás, és a szerelmi vallomás a végén...nekem ez túl sok, én ezt nem tudom megemészteni! Naiv voltam, vak, és végtelenül buta, amiért nem ismertem fel, hogy hazudik. De hiszen nem is hazudott...nem eljátszotta, hogy kedvel, hanem tényleg kedvelt...csak milyen értelemben! A franca mindennel, és mindenkivel...
Kikelve magamból ütöttem az öklömmel a kemény burkolatot, miközben hüppögtem, és megállás nélkül sírtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Nem láttam a kiutat, sem a megoldást. Jelenleg csak meg akartam szűnni létezni. Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, majd egy erős test vágódott le mellém, és vont a karjaiba. Anélkül, hogy ránéztem volna is tudtam, hogy Marcus sietett a segítségemre. Markoltam, szaggattam rajta a pólóját, ő pedig csitítgatni próbált, miközben óvatos, gyengéd mozdulatokkal felszedett a földről, és a karjába véve vitt be a házba...

(II./47.) A saját akadályaimba ütközöm...

Sziasztok, Drágák!
Nos, ilyen gyors talán még sosem voltam, de ezt teszi a betegszabadság...Kompenzálni akarom a sok eddigi késést, úgyhogy most rakom az új részt, viszont nem tudom, a következő mikor jön majd, meg rengeteg pótolni valóm lesz, de megteszem amit tudok. :)
Köszönöm a pontosan 111 feliratkozót, ez eszméletlen!! Imádlak titeket!!♥♥
Jó olvasást, remélem tetszeni fog. Sok-sok puszi: Dóri :*

Sosem lehetsz túl hosszú ideig boldog, mert amikor úgy érzed, ennél jobb már nem is lehetne, történik valami, és a csúcsról a mélybe zuhansz, akár pillanatok leforgása alatt is. Ha huzamosabb ideig boldog vagy, természetesen nem gondolsz a rosszra, vagy arra, hogy mikor jön újra valami, ami letaszít az érzelmi hullámvasút tetejéről. Még csak meg sem fordul a fejedben, hogy másnap darabokra hullott szívvel kelsz fel, akkora szégyenérzettel hogy legszívesebben a föld alá ásnád magad, de aztán rájössz, hogy még a föld sem érdemli meg, hogy egy ilyen szerencsétlenséget fedjen be. Teljesen magadba fordulsz, és nem látod a reményt adó, halovány fénysugarat az alagút végén. Innen nincs kiút.-gondolod magadban. Megérdemled. Az egész a te hibád. Bűnhődnöd kell.
Nem bírtam már elviselni az érzéseket, melyek a fejemben kavarogtak megállás nélkül, és az agyamban kergetőző, ostromló gondolatokat. Belülről akartam felrobbanni. A bűntudat lyukat vájt a szívem közepébe, a szégyen pedig alattomosan kúszott fel a torkomba, és fojtogatott, megállás nélkül. Kedvem lett volna a falba verni a fejemet, vagy szétrúgni valamit, de azzal nem oldódott volna meg semmi. Maximum, a dühöm kicsit csillapodott volna. Mégis, hogy a jó büdös életbe lehettem ilyen felelőtlen? Valaki más ágyában ébredni, de egy másik férfival az oldalamon, és bár nem tudtam magamról, ez még mindig nem mentség arra, amit tettem. Erre egyszerűen nincs is mentség. Megtettem. Nem lehet visszapörgetni az időt, és meg nem történtté tenni a dolgokat. Igen, ittam...rengeteget. Másnap fel sem tudtam kelni az ágyból, mert a fejem olyan szinten lüktetett, hogy majd belehaltam, és szédültem is. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek az után az éjszaka után. Azt már tudom, hogyha iszom, teljesen kifordulok önmagamból. De hogy ennyire?! Soha, de soha az életbe nem iszom többet, soha! Azt hittem, kontroll alatt tudom tartani magam, de tévedtem. Egy taccs részeg embert semmi más nem irányít, csak a temérdek mennyiségű alkohol,amit magába borított, meggondolatlanul. Még mindig a fejemben zengenek az interneten olvasottak...
"Ez a csaj egy ócska ribanc, én mindig is tudtam." 
"Niall ezerszer jobbat érdemel nálad, te kurva!" 
"A legjobb lenne, ha meghalnál!" 
"Mégis, hogy tehetted ezt?" 
"Én már az elején megmondtam, hogy ez is olyan, mint a többi..." Visszagondolva görcsbe rándul a testem, és könnyek lepik el újra a szememet. Igazuk van...mindenkinek igaza van...Egy semmirekellő, hűtlen ribanc vagyok, aki egy elcsúszott éjszakával rombolt le mindent, amit olyan gondosan építgetett, és óvott mindentől...
A telefonom újból megcsörrent, a mai nap már vagy századjára. Idegesen nyúltam érte, és néztem meg, ki hív. A kijelzőn Jeremy neve villogott. Egy nyűgös sóhaj tört fel belőlem, majd úgy, mint eddig is, elutasítottam a hívást. Nem akartam vele beszélni. Se most, se később. Tudom, gyerekes dolog, amit csinálok, de egyszerűen képtelen vagyok szembe nézni vele azután, ami történt. Nem az ő hibája. Ő is ugyanolyan részeg volt, mint én, abban az állapotban pedig fogalmunk sem volt arról, mit csinálunk. Tudom, hogy nem szabadna így viselkednem vele, hiszen ő csak tisztázni akarja a dolgokat, amit már ezer meg egy SMS-ben megírt, de nekem nincs lelki erőm ehhez. Három napja kihagyom a próbákat is, mert ott elkerülhetetlen lenne, hogy találkozzunk. Jack aggódik értem, és aggodalma már kezd dühbe átcsapni, amikor hív, és én kinyomom. Vele sincs kedvem beszélni. Bezárkózni van kedvem, magamhoz szorítani a kispárnámat, és szétbőgni az agyamat. Ezt érdemlem. Semmi mást. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel elveszíthetem a frissen szerzett munkalehetőségemet, és valószínű, hogy sosem találok még egy ilyet, de nem érdekel. Semmi szükségük egy ilyen emberi roncsra, mint én. Eddig is megvoltak nélkülem, ez után is meglesznek.
Nem vagyok sem éhes, se szomjas, nincs kedvem tévét nézni, sem az interneten lógni. Nem akarok emberek közé menni, és érezni azokat a lesújtó, ítéletes pillantásokat magamon. Jelenleg semmi más nem érdekel egy valakin kívül, aki már biztosan megtudta, mi történt, még sem adta tudtomra.
Niall szombat este óta nem hívott, és nem is keresett semmiféle módon. Én próbáltam hívni akkor, mikor kicsit több erőt éreztem magamban, de mindannyiszor nem volt elérhető. Magamnak sem tudtam bevallani, hogy szeretnék, vagy nem beszélni vele. Félek, rettenetesen félek, hogy mit mondana. A legrosszabb az, hogy esélyem sincs tisztára mosni magamat, mert bűnös vagyok. Nincs mivel mentegetőznöm. Niall távollétében megcsaltam egy másik sráccal. Nem is az érdekel engem, hogy rólam mit mondanak, vagy írnak. Magasról leszarom, mások mit gondolnak erről, sőt, még az sem érdekelne, ha rám köpnének, egy dolog van viszont, ami olyan fájdalmas, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe, és megforgatnák benne. Az, hogy fájdalmat okoztam Niallnek...már Isten tudja hanyadjára. Megbántottam azt, akit a világon mindennél jobban szeretek. Mert szeretem, ez az igazság. Az érzés, amit Jeremy iránt érzek hozzá sem fogható ahhoz, amivel Niallhöz kötődöm. Nekem Ő a mindenem, még akkor is, ha ezt már senki nem hiszi el nekem. Mert valóban van rá okuk, hogy ne higgyenek nekem. Ha csak arra gondolok, hogy most messze tőlem, Niall valahol épp összetörik, és én nem lehetek ott, hogy megmagyarázzam, fájdalmasan hasít belém a bűnösség érzése. Kegyetlenül bűntudatom van, és soha nem szégyelltem még magam ennyire, mint most. Én itt lebzselek a házában, miközben ő a padlóra kerül, miattam. Mi lesz, ha hazaér? Mit fog mondani? Édes Istenem, képtelen leszek a szemébe nézni ezek után. Hogy tehettem ezt?! Mindent elrontottam...
Halk, ütemes kopogásra kaptam fel a fejemet, melyek az ajtóm felől jöttek.
-Menj el!-kiáltottam a párnámba fúrt fejjel, mikor a kopogás csak nem akart szűnni.-Menj el kérlek, akárki is vagy! Nem akarok beszélni senkivel!-könyörögtem, haszontalanul. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és óvatos léptekkel valaki felém közeledett. Az ágyon feküdtem keresztben, egy előnytelen pizsamában, kócos, görcsös hajjal. Még fésülködni sem volt kedvem.
-Lizzie, drágám, vendéged érkezett.-simított végig a hátamon egy gyengéd kéz, apu szelíd hangja hallatán pedig összeszorult a torkom, és csak úgy, elkapott a sírhatnék.
-Küldd el, akárki az, nem akarok senkivel beszélni.-dünnyögtem a párnába.
-Itt áll az ajtóban, és szeretne beszélni veled.-mondta, még mindig a hátamat cirógatva. Hirtelen pattantam fel az ágyban, és vadul ráztam a fejemet.
-Senkivel nem akarok beszélni, apa! Küldd el!-förmedtem rá apára, aki kicsit hátrahőkölt a váratlan kitörésemtől.
-Édesem, nyugodj meg.-próbált nyugtatni apa, immár a kézfejemet simogatva.-Három nap szenvedés után ideje lenne végre beszélned valakivel.
-De én nem akarok!
-Lizzie...-sóhajtott apa fáradtan.-Csak engedd meg, hogy bejöjjön. Nagyon aggódik érted, és én is.
-Nincs rá szükség.-ráztam a fejem, apa viszont hajthatatlan volt.
-Csak ne ess neki, könyörgöm.-adott egy puszit a homlokomra.-Ez így nem mehet tovább.-simított végig az arcomon, majd felállt mellőlem, és kinyitotta az ajtót, melyen Marcus sétált be, látszólag nyugodt állapotban. Az ágyamon térdeltem, arcomat a kezeimbe temetve. Marcus lassan közeledett hozzám, majd leült mellém az ágyra, de nem szólt semmit. Mély levegőket vettem, majd lassan Marcus felé fordítottam a fejemet. Tekintete tele volt aggodalommal, és együttérzéssel. Éreztem, hogy a torkom szorulni kezd, az ajkam megremegett, és a kép előttem homályosodni kezdett.
-Istenem, Lizzie...-sóhajtotta Marcus, mikor a karjaiba vetettem magam, és kitört belőlem a mélyről jövő, keserves sírás. Erősen szorított, miközben én a körmömet mélyesztettem a hátába. Tudtam, hogy előtte bátran sírhatok, ő nem nevet ki, és bár tudtam, hogy ő nem ítélkezik felettem, mégis szégyelltem magam.
-Istenem, te lány...-sóhajtotta újból, a hajamat simogatva, miközben én a karjaiban rázkódtam.
-M-marcus...-szipogtam, mire erősebben ölelt magához.-H-hogy tehe-tehettem e-ezt?
-Shhh, Lizzie, próbálj meg megnyugodni.-próbált meg nyugtatni, kevés sikerrel. Végtelenül hosszú időnek tűnt, amit bőgve töltöttem Marcust szorongatva, végül pedig kisírt, feldagadt szemekkel, és vörös fejjel húzódtam el Marcustól.
-Jobban vagy már?-kérdezte, miután türelmesen kivárta, hogy kisírjam magam. Bizonytalanul ingattam a fejemet.
-Ennél szarabbul nem is lehetnék.-vallottam be őszintén, mire Marcus felsóhajtott, és megsimította a vállam. Türelmesen várta, hogy kifújjam az orrom, és megtöröljem a szemem, valamint hogy kicsit összeszedjem magamat.
-Lizzie...-kezdte mély, kimért hangon.-Mi volt ez?-kérdezte, mire a plafonra emeltem a tekintetem.
-Gőzöm nincs.-ráztam a fejem, és valóban ez volt az igazság.
-De mégis hogyan történt? És miért? És miért kell arra felmennem a netre, hogy azt lássam amint mindenki szid téged, és gusztustalanabbnál gusztustalanabb mondatokkal ócsároljanak? Miért az internetről kell nekem mindezt megtudnom?-zúdította rám kérdéseinek áradatát.
-Nem akartalak feleslegesen terhelni...ez az én baklövésem, nekem kell viselni a következményeit.
-Badarság!-csattant fel.-Tudod, hogy ha szóltál volna, én azonnal jöttem volna. És mi az, hogy a te baklövésed? Ha jól tudom, egy ilyenhez ketten kellenek.-emelte elém két ujját, mire csak a fejem csóváltam.
-Ne említsd őt, kérlek...
-De, de igenis említem, mert tudni akarom, mi történt! Minden annyira zavaros, az egészből semmit nem értek, és...
-Megcsaltam Őt!-ordítottam Marcus képébe.-Megcsaltam, érted?-mondtam indulatosan.-Segg részegre leittam magam, aztán valahogy összegabalyodtam az egyik csapattársammal, akivel az eset óta nem beszéltem. Mellette ébredtem reggel, és annyira bepánikoltam, hogy azonnal leléptem, bár halvány lila gőzöm nem volt arról, hol vagyok. Óráimba telt, mire hazaértem, aztán feljöttem a szobámba, és azóta nem mentem ki innen. Az egész világ tudja, mekkora ribanc vagyok, és teljesen igazuk van! Nem akarok kimenni az utcára, nem akarok senkivel találkozni, mert az egyetlen akit akarok, az most épp egy másik földrészen van, és elérhetetlen! Mélységesen megbántam, amit tettem, de most már késő, rohadtul elcsesztem!-kiáltottam teli torokból, Marcus pedig meghökkentem pislogott rám, szó nélkül. Ekkor vettem csak észre, hogy térdre állva ordítottam eddig a képébe, így miután kiadtam magamból mindent, meghunyászkodva ereszkedtem vissza az ágyra, és kuporodtam össze.
-Most már jobb?-kérdezte halkan Marcus, mire felsóhajtottam, és a szemébe néztem.
-Talán egy kicsivel...de nem, ez sosem lesz jobb...
-Lizzie, ez...ez...erre nem találok szavakat.-hebegte.
-Mondd csak ki nyugodtan, hogy egy olcsó szajha vagyok, mondd csak ki.-biztattam, mire a fejét rázta.
-Nem vagy az.
-Ó, ne gyere ezzel, könyörgöm.-vetettem hátra a fejemet.
-Lizzie, nem vagy ribanc, hidd már el. Részeg voltál, nem tudtad, mit csinálsz. Tudod mennyi emberrel megesik az ilyen?
-Szóval a pia az oka, hogy megcsaltam a barátomat?-vontam fel a szemöldököm.-Magyarázzam meg, és fogjam arra a kibaszott alkoholra, hogy hűtlen voltam? Mit érek el vele? A pia bocsánatot fog kérni, és elvállalja helyettem, hogy ő a felelős mindenért?-emeltem fel újra a hangom.-Hm?
-Lizzie, nyugodj meg.-nyomott vissza a helyemre Marcus óvatosan.-Ide hallgass.-fordított szembe magával.-Most tegyél félre mindent, és gondold át. Niall szeret annyira, hogy elnézze ezt neked? Ő is volt már részeg, tisztában van vele, mire képes az alkohol, ha túl messzire megy az ember. Nem is emlékszel semmire az egészből. Ha józan lettél volna, akkor is megtetted volna?
-Kizárt dolog.
-Na akkor meg miért okolod magad ilyen súlyosan? Igen, bazi nagyot botlottál, de ez csak egy botlás volt, és nem szereted azt a srácot, ellenben Niallel, aki szintén meghal érted, annyira szeret. Meg. Fogja. Érteni.-hangsúlyozta ki a szavakat.-Érted? Meg fogja érteni!
-Hogy, ha egyszer meg sem hallgat?-kérdeztem kétségbeesetten.-Hiába hívom, nem veszi fel azt a rohadt telefont.
-Egyszer úgy is fel fogja venni.
-Kösz a biztatást.-puffogtam.-Meg sem érdemlem,hogy szóba álljon velem ezek után. Niall sokkal, de sokkal jobbat érdemelne nálam!
-Lizzie, fejezd már be ezt a kishitűséget!-emelte fel a hangját Marcus, mire kicsit összerezzentem.-Azzal, hogy begubózol, és elzárkózol minden elől, semmi nem lesz jobb! Elsüllyedsz az önsajnálatban, és saját magad marcangolásában ahelyett, hogy a kezedbe vennéd a dolgokat, és megpróbálnád helyre hozni!
-Mégis hogy a fenébe, hm?-tártam szét a karom, szinte már kiabálva.
-Beszéltél már ezzel a Jeremy gyerekkel?
-Nem, és nem is fogok.-mondtam konokul.
-Na ez az, amiről beszélek!-bökött rám.-Pedig az lenne a legelső lépés, hogy helyrehozd a dolgokat. Tisztáznotok kell, hogy mi volt ez, és mi lesz ez után. Amíg vele nem beszélsz, és nem tudod, mi játszódik le benne, addig magad sem tudod helyre tenni a dolgokat.-csóválta a fejét.-Keresett már?
-Vasárnap és hétfőn nem...-emlékeztem vissza.-Aztán kedden csak párszor hívott, ma pedig egész nap, szinte megállás nélkül hív, és üzen, hogy vegyem fel, beszéljünk, mert fontos.-húztam el a számat.
-Akkor miért nem veszed fel azt az istenverte telefont?-kérdezte hitetlenül Marcus.
-Mert nincs erőm beszélni vele! Egyszerűen elönt a bántudat, és a szégyenérzet, ha csak arra gondolok, hogy...
-Nem veszed észre, hogy saját magad teszed lehetetlenné a helyzetet?
-Mi?-húztam fel a szemöldököm.
-Könyörgöm, Lizzie...-fogta a fejét Marcus, majd mély levegőt vett, és a szemembe nézett.-Te akarod a legjobban helyre hozni a dolgokat, mégis te vagy az, aki akadályozza azt. Ideje lenne végre felébredned!-kocogtatta meg a fejemet, nekem pedig akkor, és ott helyben végem lett. Egy hatalmas morajlásban törtem ki, és lehunyt szemmel, elernyedt testtel dőltem hátra az ágyon, majd a plafont kezdtem el bámulni.
Tényleg ez lenne a helyzet? Ennyire elvakult vagyok, és nem veszem észre, hogy a saját akadályaimba ütközöm?
-Marcuuus...-nyögtem fel, kezemmel a hajamat tépve. Marcus óvatosan feküdt le mellém az ágyra, a könyökére támaszkodva.
-Igen?-kérdezte lágyabban.
-Egy barom vagyok...egy hatalmas nagy, szerencsétlen barom...
-Egy fiatal lány vagy, aki szeretné élvezni az életet, és sajnos, sokszor bajba kerül.-közölte szelíd hangon, immár nem kiabálva.-Ez az élet.
-Mindent elcsesztem.-temettem az arcom a kezeimbe, miközben a fejemet ráztam.
-De még nem késő helyre hozni a dolgokat.
-Marcus...-néztem fel rá, egyenesen a szemébe.-Én csak Niallt szeretem. Senki mást.
-Tudom.-bólintott egyetértőn.-Tudom, szívem...
-Akkor mégis hogy a francba viselkedhettem így?-estem vissza újból az önsanyargatás mély gödrébe.
-Lizzie, részeg voltál. Tudom, hogy ez neked nem mentség, de ha Niall szeret, márpedig szeret, meg fog bocsátani.
-És mi van, ha nem?-néztem rá reményvesztetten.-Kérlek, az igazat mondd. Te is tudod, hogy egy megcsalás mellett nem huny csak úgy szemet az ember. Te sem tennéd...
Marcus sóhajtva kapta el a tekintetét, majd pillantott újból vissza rám.
-Ez nem egy egyszerű dolog...de ha a kapcsolatotok erős, és már túléltetek mást is, akkor nem kizárt, hogy ezt is túl fogjátok...A szerelem sok mindenre képes, főleg a megbocsátásra...Ha pedig úgy adódna, hogy...-harapta el a mondat végét, mert nem akarta kimondani, ami már oly sokszor megfordult a legsötétebb gondolataimban.-akkor el kell fogadnod, hogy ennyi volt...
-De én nem akarom elfogadni.-ráztam a fejem.
-Akkor küzdj érte!-mondta ösztönzően.-Tudod, a legnagyobb harcosok nem a filmekben, meg a ringekben vannak...a legnagyobb harcosok azok, akik addig küzdenek valamiért, amíg van bennük erő, és csak az után esnek össze, hogy ténylegesen, mindennek vége...-mondta Marcus, nekem pedig összerándult a gyomrom szavainak bölcsessége hallatán.-Egy igazi harcos a végsőkig remél...
Mindig azt mondtam magamra, hogy kitartó vagyok, és küzdök, amíg bírom. Harcosnak neveztem magam, de rájöttem, hogy még igazából nem volt olyan, hogy valamiért úgy küzdöttem, mintha az életem lenne a tét. Valahogy, a dolgok mindig jóra fordultak, és nem kellett tovább küzdenem. A sors kegyes volt hozzám, most viszont nem tudom, megérdemlem-e, hogy még egyszer kegyelmes legyen velem.
-Szóval azt mondod, küzdjek érte, ameddig csak lehet?-fordultam Marcus felé, akinek egy apró, szinte láthatatlan mosolyra húzódott a szája.
-Ez minden, amit megtehetsz.-válaszolt, én pedig most először, higgadtan fújtam ki a bent rekedt levegőmet. Félszegen fordultam Marcus felé, majd egy őszinte, hálás öleléssel bújtam hozzá.
-Köszönöm.-suttogtam a fülébe, mire egy gyengéd puszit éreztem az arcomon.
-Nem mondom, hogy szívesen, mert nem szeretem, amikor ilyen helyzetben vagy.
-Egy biztos...te mindig tudod, hogyan rugdoss fel, ha padlón vagyok.
-Tőlem ne is várj mást.-vont vállat.-Ha kell, a hajadnál fogva rángatlak fel, ha azt látom, hogy nincs más megoldás.-közölte, én pedig egy észrevehetetlen szájrándítással helyettesítettem a mosolygást. Nem ment, egyszerűen még nem tudtam mosolyogni, mert belém nyilallt az a szörnyű kín, amit még Marcus bölcsességével, és ésszerűségével sem tudtam leküzdeni. Most már amíg élek, tüskeként fog élni bennem, hogy megcsaltam az egyetlen embert, akit szeretek.
Keservesen sóhajtva húzódtam el Marcustól, aki félre billentett fejjel nézett végig rajtam.
-Mi az?-kérdeztem, még mindig nyűgösen.
-Semmi...-rázta a fejét.-Csak nem szeretlek így szétesve látni.-mondta, én pedig a telefonomért nyúltam, mely kikapcsoltan hevert az ágyon. A számat harapdálva forgattam az ujjaim között a készüléket, majd végszóra megnyomtam a bekapcsolás gombot. Kétségbeesetten néztem Marcus szemébe, aki csak empatikusan pillantott rám vissza. A kijelző kivilágosodott, rajta Niall képével, mire olyan érzés töltött el, mintha a szívemet facsarnák ki. Pillanatokon belül villogni kezdett a képernyő, 12 bejövő üzenettel, és 34 nem fogadott hívással. Mind a tizenkét üzenet Jeremytől jött, aki egyre pánikszerűbben írta le könyörgő sorait. "Kérlek, vedd fel a telefont, Lizzie, beszélnünk kell! Ne csináld ezt! Kérlek, hívj vissza, ha ezt elolvastad! Sajnálom, Lizzie! SAJNÁLOM!"
Sóhajtva léptem ki az üzenetekből, be a híváslistámra. A hívások háromnegyede Jeremytől, a maradék többi pedig Jacktől, és Rickietől jött...
-Nem muszáj visszahívnod őket.-érintette meg Marcus a vállamat, mire fájdalmasan nyögtem fel.
-Nincs hozzá erőm...nincs erőm magyarázkodni.-ráztam a fejem kimerülten. Nemcsak lelkileg, de fizikailag is elgyengültem.
-Na, majd én megmondom, mit csinálj. Először is, add ide szépen azt a mobilt.-vette ki a kezemből a telefonomat, majd zsebre rakta, és felállt az ágyamról.-Most pedig felkelsz innen, és elmész lezuhanyozol, hogy egy kis szín is legyen az arcodon.-utasított, felsegítve az ágyról.-Ezalatt én szerzek neked valami ennivalót, amit majd szépen megeszel, mert gyanítom, hogy az elmúlt napokban nem sok vitamin került a szervezetedbe.-mondta, én pedig szégyenkezve szegtem le a tekintetem.-Sejtettem...na mindegy.-rázta a fejét.
-És mi lesz azután, hogy ezeken túl vagyunk?-néztem fel rá segélykérőn.
-Azt majd meglátod. Legelőször, csak ezzel foglalkozz rendben? Kelj újra életre!-mosolygott rám szomorkásan, majd miután beleegyezőn bólintottam, elengedett, én pedig kibotorkáltam a fürdőbe.
A tükörbe nézve konstatáltam, hogy ez a lidérc-életmód nem igazán volt jó döntés. A bőröm sápadt, és fehér volt, az arcom beesett, a szemeim pedig összeszűkült, véreres bogyóknak néztek ki, nem beszélve a hajamról, amibe beleragadt a hajgumi, és tele volt görcsökkel, és gubancokkal. Levetkőzni is csak lassú mozdulatokkal tudtam, mert olyan gyenge voltam, hogy minden gyorsabb mozdulattól megszédültem. Elővigyázatosan léptem be a zuhany alá, majd magamra engedtem a kellemes meleg vizet, s percekig csak álltam alatta, a csempének döntve a fejemet. Próbáltam kiüríteni a fejemet, ám kevés sikerrel. Egyre csak a szombat éjszaka képei villantak fel előttem, ám mind ott ér véget, hogy iszunk, majd eltűnünk a tömegben, aztán teljes filmszakadás. A következő, amit látok, Jeremy alvó arca mellettem, és az akkori érzések pánikként törtek rám. A torkom összeszűkült, alig engedte be a levegőt, a fejem pedig lüktetni kezdett. Két kézzel a falnak támaszkodva próbáltam talpon maradni, mély, nagy levegőket véve. Kinyitottam a szemem, majd hirtelen a csaphoz nyúltam, és elfordítottam, a hideg irányába. Pillanatokon belül a kellemesen meleg víz helyett jéghideg ömlött a bőrömre, mintha csak apró szilánkok szurkáltak volna. Felsikkantottam a hirtelen jött kellemetlen érzéstől, majd megrázkódva alatta végül elzártam, és kiléptem a kabinból.
A tükörből már egy fokkal jobb látvány nézett vissza rám, viszont még mindig undorodtam magamtól, ezért inkább hátat fordítottam a tükörnek, és úgy öltöztem fel.
Egy melegítő együttesben, kifésült, megszárított hajjal, és valamivel élénkebben sétáltam le a lépcsőn. A külsőm talán javult valamivel, de a belsőm még mindig romokban hevert. Marcust a konyhában találtam meg, apa társaságában, amint épp a tűzhelynél szorgoskodnak. Érzekésemre felkapták a fejüket, és őszintén elmosolyodtak.
-Kicsim, hát végre kimozdultál!-indult el felém apa, majd a karjába zárva nyomott egy puszit a fejemre.-Határozottan jobban festesz, mint pár órával ezelőtt.-mondta, én pedig hitetlenkedve fújtam egyet.
-Összeütöttünk neked egy gyors rántottát, gondoltuk, az is megteszi.-vont vállat Marcus, és már egy tányér rántottát tett le elém a pultra.
-Nem vagyok éhes.-tiltakoztam, mire két, szúrós szempár meredt rám.
-Eszel! Nincs apelláta!-parancsolt rám Marcus, mire szem forgatva helyet foglaltam, és kezembe vettem a villát. A faliórára néztem, ami hat órát mutatott. Már javában zajlik a próba, nélkülem. Nos, erről már lecsúsztam. Jack biztosan ki fog rúgni, a nyakamat merném rátenni.
-Akarod, hogy itt maradjak estére?-kérdezte Marcus, mire a fejemet csóváltam.
-Nem kell, szeretném kialudni magam.-válaszoltam, mire Marcus helyeslőn bólintott. Apával helyet foglaltak velem szemben, és fürkészőn nézték, ahogyan lapátolom magamba a kaját. Még arra sem volt erőm, hogy felidegeljem rajta magam, és beszóljak nekik. Hirtelen csengőszó hasított a levegőbe, mire mindhárman kérdőn néztünk össze.
-Megyek, kinyitom.-szólalt meg apa, majd lemászott a székről, és a bejárati ajtó felé ballagott.
Marcus továbbra is figyelmesen nézett, én pedig ettem, figyelmen kívül hagyva a bámulását. Hirtelen egy hangos ordítás hangzott fel az ajtó felől, mire ijedten kaptam fel a fejem, még a villa is kiesett a kezemből.
-Beszélnem kell vele, könyörgöm, engedjen be!-hallottam meg egy rimánkodó hangot, mire nagyot nyeltem.
-Higgadjon le!-felelte apa.
-Kérem, könyörgöm, csak pár perc az egész!
-Nem!-kiáltott apa, én pedig kétségbeesetten, vadul dübörgő szívvel néztem Marcusra aki ugyanolyan döbbentem bámult vissza rám, mint én rá. A vér a fülemben dobogott, amikor lecsaptam a kezemből a villát, a szék lába élesen csikorgott a padlón, ahogyan kilöktem azt magam alól, és a bajárat felé kezdtem el rohanni.
A tekintetünk azonnal összetalálkozott, és én menten el tudtam volna süllyedni. Ő abbahagyta a tolongást, apa pedig megdermedve kapkodva köztünk a tekintetét, végül rajtam megállapodva ellépett az ajtóból, így már pontosan szemben álltam Jeremyvel...

(II./46.) Megölöm...

Sziasztok, Életeim! :)
Ismét egy új résszel jelentkezem, ezúttal hamarabb, mint mostanában szoktam. Ennek az oka az, hogy lebetegedtem, és a hétre kiírt az orvos, szóval, volt időm írni :)
A hétvégén nem leszek itthon, szóval, akkorra semmiképp ne várjatok részt. Remélem mindenki jól van, továbbra i köszönöm a támogatást, és remélem ez a rész most kicsit felpezsdíti a kedélyeket. :)
Jó olvasást, puszilok mindenkit!
Dóri :*
Ajánlott zene: Selena Gomez - Slow down

A nagy sikerű fellépés után úgy döntöttünk, hogy egy kiadós after partyval ünnepeljük meg a "győzelmünket". Egy közeli klubba tértünk be, ahol már telt ház volt, mi azonban eltéríthetetlenek voltunk. Befurakodtunk a zajos, tömött helyiségbe, ahol rajtunk kívül még jó páran buliztak. A zene hatalmas decibellel üvöltött a hangfalakból, miközben fáradhatatlan, izzadt testek vonaglottak a parketten. A bokám még mindig sajgott egy kicsit, ezért jobbnak láttam, ha egy kicsit pihentetem, így én leültem az egyik boxba, és a tömeget bámultam. Táncosokkal azért nem éri meg bulizni menni, mert hivatásukból kifolyólag képesek végigtáncolni az egész éjszakát, és ha nem vagy olyan formában, hogy velük táncolj, akkor bizony egyedül maradsz. Így történt ez velem is. Az érkezést követően mind összegyűltünk egy közös koccintásra, majd percekkel utána mindenki szétszéledt, és uralma alá vette a parkettet. Én csak ültem ott egyedül, a könyökömre támaszkodva, és bámultam az embereket, ahogy önfeledten szórakoznak. Valami erősen húzott afelé, hogy én is táncoljak, de mégsem mentem, ami nem feltétlenül a bokám miatt volt.
Eszembe jutottak a közös klubozások Niallel, és a srácokkal, ami egy kissé letaszított a hangulat csúcsáról. A csapattársaim mind nagyon jó fejek, és tudják, hogy kell bulizni, de soha, senki nem fogja pótolni Nialléket. Amikor velük vagyunk bulizni, nem mindenki táncolja végig az éjszakát, de mégis olyan hangulata van az egésznek, amit nem cserélnék le semmire másra. Az érzés,  mikor majd szétrobbanok, nemcsak a bennem túltengő adrenalintól, hanem az érintéseitől a testemen, és bár Niall tánctudása nem mondható profizmusnak, mégis vele a legjobb. Tekintetemmel őket kerestem a tömegben, és felröhögtem magamon a tudatra, hogy ennek az esélye egyenlő a nullával. Inkább fogtam az italomat, és tovább iszogattam, a fejemet ingatva a ritmusra, mely oly csábítóan kúszott be az érzékeimbe, mozgásra ösztönözve a végtagjaimat, hogy nehezemre esett már egy helyben ülni, így mocorogni kezdtem, valami táncolás félét imitálva.
 Hirtelen egy test vágódott le mellém, olyan hévvel érkezve, hogy szinte majdnem elsodort. Oldalra fordulva Jeremy kipirult, vigyorgós arcát láttam meg, amint a szemembe néz, majd fejével a parkett felé biccent.
-Na, tánckirálynő, idd meg ezt, és irány a parkett!-harsogta túl a hangos zenét.-Eddig mindenkivel táncoltál már, kivéve engem, szóval kárpótolni fogsz.-jelentette ki, mire felnevettem a fejemet rázva.
-Ha nem vetted volna észre, eddig senkivel sem táncoltam, és nincs most kedvem táncolni.-válaszoltam, mire leesett állal bámult rám.
-Biztosan rosszul hallottam, olyan nagy itt a ricsaj.-hegyezte a fülét gonoszul.- Lizzie, igyál, aztán nyomás táncolni!-parancsolt rám játékosan, miközben a még megmaradt pezsgőmet kortyolgattam. Volt is kedvem táncolni, meg nem is.
-Nem tudom, hogy akarok-e táncolni.-mondtam, de mivel értelmetlen arcot vágott, muszáj voltam közelebb hajolni hozzá, és konkrétan a fülébe üvöltöttem.-NEM TUDOM, HOGY VAN-E  KEDVEM HOZZÁ.-mondtam újra, ezúttal már megértette.
-Én meg tudom. Van, és jössz is, ennyi.-hajolt ő is a fülemhez, válaszára pedig a számat húzgáltam. Hirtelen belefújt a nyakamba, pont egy olyat pontot érve, amitől végigfutott rajtam a hideg, és idiótán röhögtem fel.
-Na, ne mondjam még egyszer.-bökdösött továbbra is győzködve.-Ne akard, hogy erőszakosabb módszerekhez folyamodjak.-fenyegetett meg, mire elnevettem magam, és nagyot sóhajtottam.
-Rendben, legyen.-adtam be a derekam, mire örömittasan ütött egyet a levegőbe, majd felpattanva a helyéről a kezét nyújtotta felém. Ha most látnám először, biztosan azt feltételezném, hogy bevett valami gyorsítószert, de mivel ismerem, tudom, hogy ő alapjáraton lelőhetetlen.
Kikecmeregtem a helyemről, majd kínkeserves arccal hagytam, hogy Jeremy lerángasson a táncparkettre, be egyenesen a tömeg közepébe. Nekem tökéletesen megfelelt volna, ha csak szélen maradunk, de nem, Jeremy mindenképpen be akart olvadni a tömegbe, mondván, akkor buli a buli, ha érzed magad mellett a többi embert. Na, ebben aztán tényleg nem volt hiány. Szó szerint át kellett magunkat préselni az emberek között, végig ügyelnem kellett arra, hogy ne lépjek senki lábára, vagy le ne taperoljak valakit. Jeremy akár egy faltörő kos, úgy indult neki a sokaságnak, én meg mögötte bukdácsoltam.
-Minden oké?-fordult hátra, de szinte alig hallottam mit mond, mert a dübörgő zene elnyomta a hangját.
-Ja, leszámítva, hogy valaki beletúrt a hajamba.-néztem hátra kérdőn, mikor éreztem, hogy ujjak szaladnak bele a hajamba, szerencsére nem kitépés céljából. Mögöttem persze ezer meg egy ember volt, a tettes bárki lehetett, de úgy döntöttem, nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki.
Egy kiadós küszködés után Jeremy végre megállt, és pedig becsusszantam elé, megpróbálva tartani a tisztes távolságot. Ez azonban az első percben meghiúsult, mert valaki hátulról erélyeset taszított rajtam, ezzel sikeresen nekilökve Jeremynek, aki csak vigyorogva nézett le rám.
-Na, táncolhatunk?-kérdezte elégedett mosollyal az arcán. Tekintve, hogy isten tudja hol voltam a tömegben, sehol nem láttam kijáratot, és így is a nyakamba lihegtek, nem volt más választásom, minthogy beleegyezzek.
-Gyerünk, ne görcsölj már annyit! Oldódj fel, Lizzie!-hajolt a fülemhez Jeremy, majd két kézzel megragadta a derekam, kicsit eltolt magától, beállítva ezzel táncoló pozícióba. Rezzenéstelen arccal néztem fel rá, majd akaratlanul is elmosolyodtam, amikor kezeit a magasba emelve kezdett el vonaglani, engem is táncolásra ösztönözve. Csak bámultam, ahogyan arcokat vág, miközben táncol, és olyan mozdulatokat csinál, hogy máris nagyobb lesz a hely körülötte. Nem sokáig tudtam tovább játszani a makacs lány szerepét, hiszen a számomra legnagyobb drog megállás nélkül üvöltött a fülembe, és terjedt szét az ereimben. Hatását rövid időn belül éreztem meg, ahogyan a testem magától kezdett el ritmusra mozogni. Jeremyvel összetalálkozott a tekintetünk, aki szélesen vigyorgott, majd rám kacsintva fejezte ki tetszését. Hátravetett fejjel tört ki belőlem a nevetés, majd teljesen rácsatlakoztam a zene ütemére, és elengedve magamat táncolni kezdtem.
A tömeg körülöttünk nem akart fogyatkozni, sőt, úgy tűnt, egyre többen vagyunk. A zene átvette az irányítást a testem felett, nem volt bennem semmiféle görcs, vagy kétely, egyszerűen csak hagytam, hogy a ritmus vezessen, és jól éreztem magam. Jeremy homlokán gyöngyözött az izzadtság, mint ahogyan az enyémen is, de egyikünket sem érdekelte.
-Gyere, igyunk valamit!-hajolt oda hirtelen, mire egyetértőn bólintottam, hiszen teljesen kiszáradt a torkom ez alatt a ki tudja mennyi idő alatt. Jeremy megragadta a kezem, és úgy kezdett el kifelé húzni a tömegből, erősen markolva a csuklóm, nehogy véletlen eleresszen, mert akkor sosem tudni, mikor találunk újra egymásra.
Kifulladva, ám annál nagyobb jókedvvel vetődtünk le az egyik boxba, egymásra néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat.
-Na ugye megmondtam én, hogy van kedved táncolni?-mondta Jeremy nagyképűen, látszott rajta, hogy teljesen meg van elégedve magával.
-Igen, megmondtad.-forgattam a szemem amolyan "igen, igazad volt" stílusban.
-Nem érzem a lábam.
-Az jó, mert én sem.-ráztam a fejem nevetve.-Ki fog elmenni piáért?
-Az, aki szélen ül.-közölte Jeremy cinkos mosollyal az arcán, mivelhogy én ültem szélen. Gyilkos tekintettel néztem rá, majd hirtelen felpattantam, és szinte átesve rajta beküzdöttem magam mellé, hogy ő legyen szélen.
-Hé, hova iszkolsz?-ragadta meg a derekam, majd erőből megpróbált visszahúzni, csakhogy én megkapaszkodtam a fotel támlájában, így hiába rángatott, nem mozdultam.
-Háhá!-fordultam hátra, majd kiöltöttem rá a nyelvem, ő azonban kihasználta ezt az alkalmat, és egy nagyot húzott rajtam, így végül az ölében landoltam, ahonnan röhögve pattantam fel, majdnem felborítva az előttünk levő asztalt.
-Mekkora béna vagy!-rázta a fejét nevetve, miközben én a fejemet fogtam, és leültem a kis asztalra.
-Na, de jókedvük van valakiknek!-csattant fel egy ismerős, éles hang, oldalra fordulva pedig Sam pöffeszkedett mellettünk, meg még páran rajta kívül. Mind levágódtak a boxba, Jeremy pedig megfogva a kezem beültetett maga mellé, a jobb oldalára, míg Sam a balon foglalt helyet, egy pohár koktéllal a kezében. Csatlakozott hozzánk még Laura, Kim, Paige, Adam és Blake is, akik szintén táncosok voltak, és szintén jól érezték magukat. Mindannyian benyomultunk a boxba, ami szerencsére elég széles volt ahhoz, hogy elférjünk.
-Így aztán végképp nem megy el egyikünk sem italért.-kiáltottam Jeremy fülébe, aki csak helyeslően bólintott. A zene itt, ezen a helyen még hangosabb volt, mint a parketten.
-Pia kéne?-hajolt ki Sam, szokatlanul kedves mosollyal az arcán. Már maga az is meglepett, hogy Sam egyáltalán mosolygott, az meg végkép sokkolt, hogy pont rám.-Oké srácok, kié a következő kör?-nézett körbe, Blake pedig azonnal jelentkezett, hogy ő és Adam elmennek a következő körért. Meglepődve húztam fel a szemöldököm, Sam pedig önelégülten vonta meg a vállát, majd dőlt vissza a helyére.
-Így kell ezt csinálni.-mondta fölényesen, mire csak a szemem forgattam, nem túl feltűnően, de Jeremy pont látta, mire mindketten óvatos mosolyra húztuk a szánkat.
-Meghoztuuuk!-üvöltötte Blake, és több pohár rövidet tett le elénk. Mondanom sem kell, hogy kezek erdeje nyúlt azonnal értük, és én is gyorsan lestoppoltam egyet.
-Akkor igyunk, az izé...-emelte a magasba a poharát Adam, azonban egy picit megingott attól az italmennyiségtől ami már lecsúszott a torkán.-Igyunk, az izé...-kereste a szavakat, majd csak legyintett egyet-Igyunk!-zárta le csupán ennyivel a köszöntőt, mire mind felnevettünk, és lehúztuk.
Az előbbi kört még jó pár követte utána, és nem tudom, hogy csináltam, hogy a tárcámat egész este elő sem vettem, mégsem voltam soha szomjas. Pár pohár után többen úgy döntöttek, hogy elmennek táncolni, jobban mondva inkább eldőlöngéltek a parkettig, mi meg a helyünkön ülve röhögtünk rajtuk.
Már lentebb csúsztam az ülésen, a lábamat feltettem a kis asztalra, Jeremy mellettem szintén kényelembe helyezte magát.
-Te figyelj már...jöhet még egy kör?-kérdezte mosolyogva.
-Jöhet hát!-egyeztem bele, hiszen még teljesen jól voltam, igaz, éreztem, hogy az alkohol már kezd hatni, de tudtam, hol a határ.
-Iszunk együtt?-kérdezte Sam már szinte vörös fejjel, és a világ legbarátságosabb vigyorával az arcán. Ő már totálisan be volt állva.
-Igyunk.-bólintottam, és szinte végszóra megjelent Blake négy koktéllal a kezében, majd letette elénk.
-Ajjaj, mixelünk?-húztam el a számat rosszallóan, emlékezve a legutóbbi mixelős esetre. Csupán csak az asztal tetején kötöttem ki.
-Mixelés nélkül nem buli a buli.-válaszolta, majd jó egészséget kívánva inni kezdte a sajátját.
Az ajkamat harapva néztem Jeremyre, aki érzelemmentes arccal bámult maga elé, a poharát szuggerálva, nagyot sóhajtva.
-Te sem tartod jó ötletnek, igaz?-böktem meg játékosan mosolyogva, ám válaszul csak a fejét ingatta.
-Hát nem...egyáltalán nem...-mondta, majd újból rám nézett, mélyen a szemembe. Összeráncolta a szemöldökét, miközben tekintetét szinte az enyémbe forrasztotta. Fészkelődni kezdett a helyén, közelebb csúszott hozzám, majd hirtelen, az arca elindult az enyém felé. Értetlenül ráncoltam a homlokomat, a fejem lüktetett, és kezdtem úgy érezni, hogy fogy a levegőm.
-Hé, Jeremy, mi-mit csinálsz?-kérdeztem hebegve, kezemmel nekitámaszkodva Jeremy mellkasának, hogy megpróbáljam a köztünk lévő távolságot növelni.
-A szemedet nézem.-felelte, arca pedig már alig pár centire volt az enyémtől.
-A szememet?-próbáltam elfordítani a fejem, de Jeremy feje követte azt.
-Igen.-felelte.-Mindig azt hittem, hogy zöld, de ahogy most elnézem, inkább olyan kékes...
-Jeremy, egy neonfényekkel kivilágított, szinte sötét helyen vagyunk.-röhögtem el magam hirtelen, mire Jeremy is felnevetett.
-Tudom, tudom...de akkor is. Szép szemed van.-bólogatott elismerően, olyan volt, akár egy kíváncsi kisfiú. Nem tudtam eldönteni, hogy most megijedjek, vagy nevessek, végül az utolsót választottam. Az eddigi döbbenet eltűnt az arcomról, és nem tudtam visszafojtani a nevetésem.
-Neked is megártott a pia.-jegyeztem meg, nem alaptalanul. Jeremy leszegte a tekintetét, majd elmosolyodott, és végre kimászott az arcomból.
-Amúgy nem vagyok még részeg, ennyi meg sem kottyan, csak...tényleg kíváncsi voltam a szemedre.-mentegetőzött, én pedig sietve bólogattam.
-Persze, értem én.-nyugtattam meg, mert úgy láttam rajta, mintha zavarba jött volna ettől az előbbi jelenettől, én viszont nem haragudtam rá. Tapasztalatból tudom, hogy az alkohol milyen kiszámíthatatlanná teszi az embert.-Viszont, ha nem bánod, én ezt a koktélt még megiszom, mert nagyon csalogató ez a kék szín!-forgattam a poharam a kezemben, majd felemeltem.
-Na, gyerünk skacok, ennek el kell fogynia!-közölte Sam, aki eközben végig Jeremy másik oldalán enyelgett Blake-kel, aki már azt sem tudta, hogy hívják, olyan állapotban volt. Sammel Jeremyre néztünk, aki vonakodva, de kezébe vette a saját poharát, majd egy apró mosolyt eleresztve emelte fel azt.
-Na, ez a beszéd! Egészségetekreeeee!-kiáltotta örömittasan Sam, majd sejtelmesen Jeremyre mosolygott, és beleivott a sajátjába. A szívószálat a számhoz emeltem, és beleszívtam a koktélomba. Éreztem, ahogy az ital végigégeti a nyelőcsövemet, és ahhoz képest, hogy ez koktél volt, tisztán érződött benne az tömény alkohol. Nem tudom, milyen fajta ez, de iszonyatosan jó íze volt.
Somolyogva Jeremyre pillantottam, akinek egy pillanatra mintha kétségbeesés futott volna át az arcán. Hirtelen a szemembe nézett, a poharát az asztalra csapva nyúlt felém.
-Hé, hadd kóstoljam meg a tiedet, olyan jó színe van!-rontott rám, és szó szerint kirántotta a kezemből az italomat, majd vedelni kezdte, mintha csak rövidet inna.
-Jeremy!-bámultam rá eltátott szájjal, ahogyan a majdnem háromnegyed pohár koktélt egyszerűen lehúzza két másodperc alatt. Teljesen ledöbbentett.-Te normális vagy?-vontam fel a szemöldökömet.
-Á, ez jól esett.-törölte meg a száját, mint aki jól végezte dolgát. A tekintetem a mellette ülő Samre siklott, aki gyilkosan nézett Jeremyre, összeszűkült szemmel, majd felpattant a helyéről.
-Te megőrültél.-rázta a fejét, szemrehányóan végigmérve Jeremyt, majd dohogva elviharzott onnan. Jeremy nagy levegőket véve fordult vissza felém, és egy teljes fogsoros mosolyt villantott rám.
-Egy tánc?-kérdezte hirtelen, én pedig még mindig lesokkoltan pislogtam, majd végül minden mindegy alapon igent mondtam.
Az előzővel ellentétben, ahogy lementünk a parkettre, a fejem hirtelen lüktetni kezdett. Úgy éreztem, mintha forogna velem az egész terem, amire a villogó fények csak még jobban rásegítettek. Melegem volt, iszonyatosan, szakadt rólam a víz, azonban nem érdekelt semmi. Hirtelen, a semmiből olyan szabadságérzet tört rám, hogy vigyorral az arcomon lépkedtem Jeremy után, aki ezúttal is a tömeg közepébe nyomakodott be. A hatalmas hangfalakból egy Selena Gomez szám csendült fel, minden egyes ütemre a vér a fülembe torkollott, a szívem pedig egyre hevesebben pumpált. Nem kellett biztatás, hogy táncoljak, a ritmus azonnal bebocsátást nyert a végtagjaimba, melyek maguktól kezdtek el mozogni. Az egész világ velem táncolt, az én kezemben volt az irányítás, és olyan érzés töltött el, mintha repülnék, szárnyalnék.
Arra még emlékszem, hogy Jeremy megragad, és háttal magához húz, majd táncolni kezdünk, az emlékek azonban itt homályosulni kezdenek, és csak annyit tudok, hogy a testem önálló életre kelt...

*Niall szemszöge, másnap délelőtt*
Az ébresztőóra utálatos hangja szakította félbe a lustálkodásomat. Már ötödjére nyomtam le a szundi gombot, de egyszerűen ez az átkozott telefon képtelen megérteni, hogy még aludni akarok. A tengapi koncert teljesen elszívta minden erőmet, nem beszélve az utána levő buliról, ahol igaz, nem ittam sokat, mégis érzem a hatását a fejemben. Szörnyen lüktet.
Nyöszörögve keltem ki a helyemről, egy fájdalomcsillapító után kutatva, melyet szerencsére megtaláltam az egyik zsebben. Egy pulcsit, melegítőt, és a cipőmet felkapva úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt, és kisétálok az erkélyre. Remélhetőleg a ma hajnalig ordító fanok elfáradtak, és elköltöztek az ablakunk alól, és nem fog pánikszerű visítás kitörni, ahogy kilépek. Összeszorított fogakkal nyitottam ki az ajtót, óvatosan, várva a reakciót...semmi. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Senki nem vett észre. Fáradtan nyújtózkodtam ki, majd lenézve az alattam futó útra, nagyot sóhajtottam. Új nap kezdődik. Lazán visszasétáltam a falhoz, és majd hátamat nekitámasztva lerogytam a földre, és elővettem a telefonomat. Megnyomva a kioldó gombot egy mosolygós, életvidám arc jelent meg előttem, ami engem is önkénytelen mosolygásra késztetett. Ez az az arc, amit akár milliók közül is azonnal megismernék. Édes Istenem, hogy mennyire hiányzik már ez az arc, minden apró kis vonásával együtt. Gyönyörű, hatalmas szempárja, puha bőre, és telt, finom ajkai. Olyan szívesen csókolnám őket, mint még ezelőtt soha. Baszki, Niall, ez tocsogósan nyálasra sikerült...-röhögtem fel magamban. De mi a francot csináljak, ha egyszer így van? Hiányoznak a csókjai, az érintései, a nevetése, ahogyan rám néz, azzal az igéző szempárjával, hiányzik a hangja, az illata, az, hogy a karjaimban tartsam, karcsú teste, ami olyan tökéletesen illik az enyémhez. Hiányzik Ő maga...Igaz, szinte minden nap beszélünk vagy telefonon, vagy skypeon, de az nem igazi. Azon keresztül nem tudom magamhoz ölelni, nem tudok végigsimítani az arcán, vagy beletúrni a hajába. Amikor elindultunk, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor nincs időm ezen agyalni, de sosincs olyan, hogy ne jutna eszembe valamiről. Hirtelen nyitódott mellettem az ajtó, mire felkaptam a fejem. Zayn dugta ki a fejét, majd mikor meglátott, halványan elmosolyodott, és behúzta maga mögött az ajtót.
-Nem zavarok?-kérdezte, még ő is félkómában.
-Nem.-ráztam a fejem, Zayn pedig lehuppant mellém, és ugyanúgy beült, mint én. Hátát a falnak vetve, két térdén támasztva a kezeit. Mostmár ketten ültünk az erkély hideg csempéjén, és bámultunk magunk elé, mint két holtkóros.
-Hiányzik, igaz?-törte meg a csendet Zayn, mire egy gondterhelt sóhaj tört fel belőlem.
-Az nem kifejezés...-tettem hozzá, a fejemet rázva.-Már kezdek megőrülni. Tegnap például már hallucináltam is. A tömegben megláttam egy lányt, akire azt hittem, hogy ő az.
-Ja, akkor ő volt az, aki miatt lefeküdtél a színpadra?-kérdezte Zayn, mire felnevettünk.
-Igen. Jó nagy idióta vagyok, mi?-röhögtem ki magam szerencsétlenül.
-Hát, alapjáraton az vagy, de ebben az esetben nem.-vigasztalt Zayn.
-Kösz tesó, ez tényleg jól esett.-bólogattam nevetve.
-Komolyan mondom, nem vagy az. Ha te azt tudnád, hányszor hallucinálok én is.-legyintett.-Valamelyik nap azt hittem a koncerten, hogy a DNA intro-ja kezdődött el, aztán persze nem is az volt.-vallotta be, mire ránéztem, és mindketten elröhögtünk magunkat.
-Jaj, mit tesz velünk ez a szerelem.-ráztam a fejem.
-A sírba tesz.-kontrázott rá Zayn.-De te még jobb helyzetben is vagy, te sokkal hamarabb találkozol vele, mint én Perrievel.
-Ez igaz...de akkor is szar, na.
-Tudom.-bólintott.-De ha eddig kibírtad, az után is ki fogod. Figyelj, ha nem agyalsz rajta sokat, akkor hamarabb telik az idő. Én például így csinálom.Egész jó módszer, csak néha fog el a hiányérzet...akkor viszont rohadtul.
-Hát, majd meglátom mire leszek képes.-vontam vállat, majd mindketten az ajtó irányába kaptuk a fejünket, ami ismét nyitódott.
-Ó, a két haldokló Rómeó egymásra talált.-tette a szívére a kezét Louis, mialatt üdvözölt minket. Zaynnel mindketten a fejünket rázva röhögtünk Louison.
-Pofa be, te acélember.-vágtam vissza.-Nem mindenki olyan, mint te, hogy tök könnyen kezeled ezt a helyzetet.
-Hát, olyan ne is legyen senki, mint én. Amúgy meg tévedsz.-emelte fel a mutatóujját.-Rohadtul nem könnyű nekem sem, csak én nem haldoklom olyan látványosan, mint ti.-bökött ránk, mire a szemünket forgattuk.
-Jól van, nagyokos, el lehet innen húzni, mi itt most épp megdögleni készültünk, amíg félbe nem szakítottál.-intette le Zayn, mire Louis felröhögött, és visszament a szobába.
-Hogy ez mekkora állat.-jelentettem ki röhögve, mire Zayn egyetértően bólogatott. Tény, hogy Louis kíméletlenül őszinte, de sikerült feldobnia a reggelemet, mint mindig.
-Szerintem gyerünk le kajálni, mert meghalok, olyan éhes vagyok.-vetette fel Zayn.
-Ez egy tízpontos ötlet.-értettem egyet azonnal, majd megragadtam Zayn kezét, és felrángattam magam a földről.
Mint mindig, most is Liamnél kajáltunk, mert nála mindig van valami friss, és finom kaja.
-Kifosztottátok a hűtőm!-nézett ránk szigorúan Liam, amint a kanapén fekve faltunk mindent, amit a hűtőben találtunk.
-És? Holnap úgysem itt leszünk már, akkor meg mit érdekel?-vont vállat Louis, mire Liam elhúzta a száját, és csatlakozott hozzánk.
-Harry, te nem jössz?-fordultam hátra a göndörhöz, aki pólóban, boxerben, és zokniban feszített a laptop előtt, úgy, hogy majd kigúvadt a szeme. Valószínű, hogy ő így is jött át, ahogy van, a kinézetéből ítélve pedig nem sokat aludhatott az éjszaka.
-Nem, kösz, majd később.-intett le még csak rám sem nézve, mire vállat vontam, és felálltam a helyemről.
A kenyeremet tömve magamba mentem Harry felé, mert kíváncsi voltam, mi az, ami ennyire lefoglalja. Mögé álltam, és csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, amikor odahajolva hozzá csámcsogni kezdtem.
-Niall, mondtam már, hogy utálom, ha a fülembe csámcsognak.-csapott hátra a kezével, mire tele szájjal nevetni kezdtem.
-Harry, mi a fenéért böngészed te a netes híreket?-kérdeztem belefáradva már ebbe a témába.-Tudod, hogy semmi érdemlegeset nem írnak, minden kamu, nem értem, mi érdekel anny...hé, menj csak vissza!-álltam meg hirtelen.-Ott volt valami!
-Nem, nem volt ott semmi!-rázta a fejét Harry, és megpróbálta úgy fordítani a laptopot hogy ne lássak belőle semmit. Csakhogy már késő volt.
-Harry, az jó ég áldjon meg, ne szórakozz velem!-szóltam rá ingerülten, már a többiek is felfigyeltek ránk.-Hadd nézze, mi volt ott! Lizzieről volt szó!-ment fel bennem teljesen a pumpa, Harry pedig együtt érzőn nézett a szemembe, majd nagyot sóhajtott.
-Te akartad...-mondta, majd felém fordította a laptopot, nekem pedig abban a pillanatban megállt a szívem.
"Botrány! Niall Horant megcsalta barátnője!
A híres énekes barátnője, Lizzie Grey Niall távollétében másnál kereste a boldogságot. A hűtlen barátnő szombat este fergetegeset bulizott az egyik nyilvános szórakozóhelyen, megünnepelve a sikeres fellépését a Grande tánccsapatnak, miközben az egész éjszakát egy másik férfi, Jeremy Nichols társaságában töltötte. A párocska szinte elválaszthatatlan volt, ezt a lent található képek is bizonyítják, amiken látszik, hogy igencsak jól mulattak, majd hajnaltájt együtt hagyták el a szórakozóhelyet. Directionerek, mit szóltok ehhez? És ami a legfontosabb, hogy Niall Horan vajon mit szól ehhez? Hát, egy biztos. Nem lennék a helyében. Vajon elég erős-e a fiatalok szerelme, hogy túléljen egy ilyen botlást?"
Teljesen ledöbbentem...muszáj voltam valami kapaszkodót keresni, amin megtámaszkodok, különben ott helyben ájultam volna el. A szemem folyamatosan a cikken, és az alatta levő képeken ugrándozott. Négy kép volt összesen. Az elsőn, amikor egy boxban ülnek, Lizzie az asztalra tett lábakkal, egy pohárral a kezében, és hátravetett fejjel nevet. Istenem, az a nevetés, szinte hallom magamban csilingelő, kellemes hangját.
A második képen a mögött a gyerek mögött megy, aki a kezét fogja, és a táncolótömeg felé tartanak. A szemem rátapadt a pontra, ahol a kezük összeér. Te seggfej, azonnal engedd el a barátnőmet, vagy tőből tekerem ki a kezed!
A harmadik képen egymásba karolnak, és a kijárat felé tartanak. Lehajtott fejjel, mintha csak sunnyognának. A rohadt életbe, hova mész a barátnőmmel, te szerencsétlen?
És a negyedik kép...a negyedik kép az, ami rendesen megütött. Egy messzebbi kép, de tisztán látszik az, hogy Lizzie ül, ez a tetű pedig teljes testtel rá van fordulva, és...a feje kitakarja Lizzie fejét. Annyi látszik csak hogy Lizzie kezei a srác mellkasán vannak, és...és...nem, nem! A kibaszott életbe, nem fogom kimondani! Mély levegőket véve, összeszorult torokkal támaszkodtam az asztalon, miközben a pulzusom túlszárnyalta az életveszélyes határát is. A robbanás határán voltam. Körülöttem teljes csend volt, a szememet lehunyva szorítottam az asztal sarkát olyan erővel, hogy az majdnem eltört, és szinte morzsolni tudtam volna az ujjaim között. Az agyamat elborította a fekete köd, éreztem, hogy az összes vér az arcomba tódul, és egyetlen egy dologra tudtam csak gondolni...megölöm azt a rohadékot.