3. Giving me a heart attack

A tömeg körülöttem ismét nagy volt, ahogy azt már megszoktam.

Ez az iskolaudvar akármilyen nagynak is tűnik, valójában nem volt akkora, hogy majdnem 900 ember kényelmesen elférjen itt. Minden klikknek megvolt a megszokott helye, ahol gyülekeztek, így nem volt belőle veszekedés, hogy melyik területen kik vannak, bár akadt néha pár elszánt gyerek, aki megpróbált "területet foglalni", több-kevesebb, és inkább kevesebb sikerrel. Minden csoport, a hétköznapi nyelven stréberektől, a sulis hierarchia csúcsán állókig úgy őrizte a saját helyét, mint oroszlán a barlangját. Nem fordulhatott elő, hogy valamilyen kívülálló csak úgy bepofátlankodjon másokhoz, mi több, az már szentségtörésnek számított.

Azonban szerencsére nem mindenki tartozott azok közé, akik vérre mentek a területükért. Ezek közé az emberek közé tartoztam én is, akik kivonták magukat a klikkesedés alól, sőt, én személy szerint magasról tettem erre a gyerekes viselkedésformára. Nekünk, kívülállóknak megmaradtak az udvar szélénél a padok, az öreg fák árnyékában.
Hátamat megvetve a támlának ültem, felhúzva a lábamat, és magányomban a Tumblr-t görgettem.

-Már megint életbölcsességeket posztolgatsz?-szólalt meg egy hang hirtelen mögöttem, mire a szívem nagyot ugrott a mellkasomban, és pánikszerűen zártam le a képernyőt. A hang ismerős volt, kellemesen mély, épp ezért mosolyogva hajtottam hátra a fejem, tekintetem összeakadt egy mély, vigyorgó szempárral. Chase félre billentett fejjel állt mögöttem, lazán mellém sétált, és lehuppant, majd a mobilomat kezdte el szuggerálni.

-Nem kapod meg.-ráztam a fejem, és belecsúsztattam a mobilt a zsebembe. Chase ajkai lefelé konyultak, hatalmas kiskutyaszemekkel pislogott rám. Ilyenkor rendszerint úgy nézett ki, mint egy tízéves, ártatlan kisfiú, noha valójában nem volt már tíz éves, az ártatlanról nem is beszélve.

-Nem hatsz meg.-mondtam rezzenéstelen, határozott hangon, mire fújt egyet, majd átvetette a karját a pad támláján, egyik lábát pedig felfektette a térdére.

-Jössz ma este a meccsre?-kérdezte, mire csak felvontam a szemöldököm.

-Előfordult valaha, hogy kihagytam Harry valamelyik meccsét?

Chase rám pillantott, majd nevetve rázta meg a fejét.

-Nem igazán...emlékszem, mikor egyszer pont egy jelmezbálról szöktél meg.-röhögött fel.-Sosem felejtem el a szurkolók arcát, mikor megláttak beesni az ajtón abban a habos-babos báli ruhában, álarccal a fejeden.-csapkodta a térdét, mire csak belevertem egy erőset a vállába.

-Fejezd be, nem vicces...egyébként az volt az az alkalom, mikor megfogadtam, hogy ha megölnek is, de soha többé nem veszek fel olyan ruhát, amihez valamiféle szoknya tartozik.

-Miért, szerintem tök jól néztél ki benne! Mindenki úgy bámult utánad, mint ha valami királynő lennél, és ami a viselkedésedet illeti, úgy is viselkedtél, mint egy királynő.

-Ezt meg hogy érted?

-Hát...-kuncogott fel-minden férfit, aki akkor hozzád szólt, vagy rád mosolygott, elküldtél a picsába...

-Jaj, Chase, Harryre figyeltem, szurkoltam, biztattam, hogy fel ne adja. Nem volt sem időm, se kedvem azokra az idióta seggfejekre. Harrynek szüksége volt rám, mert egy hajszálon múlt, hogy feladja.-néztem Chase szemébe jelentőségteljesen, akin látszott, hogy értette, mit mondok. Ő is emlékezett arra a meccsre, és nem volt épp fáklyásmenet. Sóhajtott egyet, majd bólintott, és mosolyogva a vállamra tette a kezét.

-Értem, mit mondasz...Akkor ma este megyünk együtt? Elmegyek érted kocsival.

-Igazából motorral akartam menni...

-Sose hagyod pihenni szegényt?-kérdezte kedvesen, mire a fejemet ráztam.

-Muszáj, hogy hajtva legyen, és...nekem is szükségem van rá.-vontam vállat, Chase pedig bólintott, noha nem érthette, hogy valójában mire is van szükségem. Nem tudhatta, hogy amikor a motoron vagyok, minden megszűnik körülöttem. Minden, ami csak egy kicsit is rossz érzéssel tölt el.

-Jó, rendben, legyen. Hétre legyél a ház előtt.-böktem ki, Chase arca pedig felragyogott, és a teste megmozdult felém, ám ebben a pillanatban megszólalt a csengő, én pedig felpattantam, és elsiettem órára.

Sosem szoktam kiabálni Harryvel, de úgy éreztem, hogy abban a pillanatban nekifutásból üvölteném le a fejét, telefonon keresztül.

-Mégis hogy érted azt, hogy nem akarsz ma bokszolni?

-Nem állok rá készen, Candace...

-Mi az, hogy nem állsz rá készen? Harry Styles, ne cseszd fel az agyam.

-Azt hiszem, el kéne halasztani a meccset ma este.

-Eszedbe ne jusson.-álltam fel az ágyról, és az ablakomhoz léptem.-Harry, körülbelül egy óra van a meccs kezdetéig, és ami mindennek a teteje, hogy két hónapja gyúrsz erre a meccsre. Roxon ellen fogsz küzdeni, Harry...Roxon Hammer. Az ő nevét mindenki ismeri. Nem léphetsz vissza. Azt hiszi majd, hogy megfutamodtál. Nem engedem Harry, hogy visszalépj. Ennél felkészültebb nem is lehetnél, képes vagy a győzelemre, és győzni is fogsz, pont.

-De Candace, értsd meg, ho...

-Nem értek meg semmit, a picsába is, Harry!-emeltem fel a hangom. Utáltam ezt a gyerekes hisztijét, ami néha napján előjött nála, mikor jelentősebb meccs előtt volt.-Fejezd be ezt a nyavalygást, nem vagy te kisgyerek! Fél óra múlva ott vagyunk nálad Chase-szel, és ajánlom, hogy át legyél már öltözve, mert ha nem a tökös Harry Styles fog ott állni előttem, személyesen rángatlak meg, értve vagyok?-a vonal másik végén csend volt, épp csak Harry nyugtalan szuszogását hallottam.

-Utálom, hogy ilyen rettenthetetlen vagy...-dünnyögte.

-Fél óra, Styles.-köszöntem el, majd bontottam a vonalat, és berontottam a gardróbomba.

Harry hisztirohama kellőképpen felbosszantott, így idegesen turkáltam a ruháim között. Nem nagyon érdekelt, mit vettem fel, és a darabok passzolásával sem volt gondom soha, tekintve, hogy a szekrényemet egyetlen szín uralta csupán, a fekete. Márpedig, a fekete megy mindenhez, a feketéhez is, szintén. Felrángattam magamra egy fekete farmert, fekete pólóval, amire a bőrkabátomat vettem fel, és a fekete bakancsomat. A hajammal sem babráltam sokat, egyszerűen kifésültem, és laza copfba kötöttem fel. A szoknyán, és a magassarkún kívül a harmadik ellenségem a smink volt, hiszen ha valami jót akartam magamra kenni, ahhoz általában tükörbe kellett néznem. Épp ezért megtanultam úgy kihúzni a szemem, és felkenni a szempillaspirált, hogy tükör nélkül is meg tudtam csinálni. Az elején elég nehéz volt, de mostanra belejöttem. Régebben szerettem a kihívó, erős sminkeket, de mára kénytelen voltam lemondani róluk. Bármit, csak ne kelljen tükörbe néznem..

Hangos dudaszó hasított a levegőbe, kapkodva vettem fel a bőrkabátom, és gyújtottam meg a cigim, amint beültem Chase kocsijába. Azzal a lendülettel, hogy kinyitottam a kocsiajtót már tekertem is le az ablakot, hogy ne fulladjunk meg a füstben.

-Szia, Candace.-köszönt Chase, azonban ahogy rám nézett, a szemeiből azt olvastam ki, hogy "Nem akarsz még leszokni arról a szarról?"

-Szia.-vágtam be magam után az ajtót, majd mélyet szívtam a cigiből. Nos, Chase nem nézi jó szemmel ezt a káros szenvedélyemet, és a mai napig összepréseli az ajkait, mikor előtte szívok a cigibe, viszont türtőzteti magát, hiszen tudja, hogy nem lenne jó vége, ha vitába szállna velem. Vett egy mély levegőt, majd gázt adott, és indultunk Harryhez.

A ház előtt egy kisebb tömeg várakozott, ebből tudtuk, hogy a szurkolók gyülekeznek. Egy hatalmas, fekete BMW állt a háztól messzebb az árnyékban, és le volt állítva, ám így is ontotta magából a veszélyt, és a felsőbbrendűséget. Roxon is megérkezett már.

Chase-szel rutinosan mozogtunk már, a tétlen tömegen cikázva vágtunk át, arrébb-arrébb lökve azokat, akik nekünk csapódtak. Ahogy haladtunk lefelé a meccs helyszínére, a tömeg egyre sűrűsödött, egyre több lett az ismeretlen arc. Ahogy leértünk a pincébe, a levegő megváltozott. Nehéz, telített lett, valószínűleg attól a temérdek embertől, akik odabent tolongtak a ring körül. Chase szorosan mögöttem volt, nem akartuk szem elől téveszteni egymást. Tekintetemmel szüntelenül Harryt kerestem, ám sehol nem láttam.

-Nézzük meg fent.-hajolt Chase a fülemhez, mire bólintottam, és megindultunk felfelé, a ház lakrészébe.

Az egész épület ahol voltunk tulajdonképpen egy lakóház volt, aminek a pincéje adott otthont Harry edzőtermének, ahol tartotta a bokszedzéseket, és ahol a meccsek is voltak rendszerint. A bokszon kívül azonban konditeremként is szolgált, ha Harrynek úgy tartotta kedve. Az épület azon részében, ami a lakás volt, jelenleg nem lakott senki, üresen állt. Csupán addig lakott itt Harry, míg volt egy kisebb összezördülése a családjával, de az sem tartott tovább két hétnél. A ház a Styles-család tulajdona volt, valami öröklés útján, de nem használták.

A házban sötét volt, egy lámpa égett csak a konyhában, ahonnan víz csobogásának a hangja hallatszott ki.

Harry a mosogatónak támaszkodva állt, lehajtott fejjel, és az arcát paskolta vízzel. Göndör fürtjei az arcába hullottak, a piros mez pedig megfeszült széles, izmos vállain.

-Odalent akkora a tömeg, hogy alig lehet férni.-szólaltam fel, mire Harry összerezzenve fordult meg, arcáról csöpögött a víz.-Örömmel látom, hogy összeszedted magad.-néztem a szemeibe.

-Kénytelen voltam, mert valaki kibaszottul erőszakos volt a telefonban...

-Nem tehetett mást. Ritkán vagy ilyen kibaszottul puhány.-utánoztam ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy ő beszélt az előbb.

-Ez a Roxon tényleg nagykutya.-jegyezte meg Chase.-Rengetegen jöttek el ma, hogy neki szurkoljanak. De hiába, mert mi még többen vagyunk, haver.-emelte fel az öklét Chase, Harry pedig magára erőltetett egy vigyort, és visszaöklözött.-Nem kell aggódnod, simán lesöpröd.

-Remélem.-sóhajtotta Harry, és esküszöm, hogy soha, egyetlen meccse előtt sem láttam még ilyen elveszettnek. Kizárt, hogy pusztán a meccstől fél. Valami van a háttérben.

-Bon jön?-kérdezte Chase, mintha csak olvasna a gondolataimban. Harry megmerevedett.

Ha Harryvel valami nincs rendben, nekem is először mindig Bon ugrik be. Ma nem beszéltem vele pedig általában minden nap írogatunk telefonon.

-Nem.-felelte Harry Chase kérdésére válaszolva.

-Nem?-kerekedett el Chase szeme.

-Nem...nem hiszem, hogy valaha is el akar még jönni a meccseimre, vagy hogy egyáltalán akar-e még látni...

-Mi történt?-kérdeztük egyszerre Chase-szel.

-Hosszú történet...a lényeg igazából annyi, hogy megint pöcsfej voltam, mint általában...-legyintett Harry sóhajtva, látszott rajta, hogy eszméletlenül bántja a dolog.-Viszont, Chase...ha, ha esetleg mégis eljönne...vigyázz rá, míg a ringben vagyok. Ne engedd azok közelébe.-mondta szinte remegve, és tudtam, kikre gondol. Alighanem az a meccs volt élete legrosszabb meccse, mikor Bon-t az ellenfele közeli barátai kis híján megerőszakolták, csak mert Harry kiütötte a csávót. Azóta Harry még jobban félti Bon-t, mint azelőtt.

-És rá is vigyázz.-bökött felém a fejével.-Négy szemed rajta.

-Ugyan Harry, rám nem kell vigyázni.-tiltakoztam, miközben ledobtam a kabátomat, és Harry mögé álltam.-Túlaggódsz mindent. Gyere.-fogtam meg a kezét, az egyik székhez vezettem, és lelöktem rá, majd mögé álltam, és masszírozni kezdtem a vállát. Minden meccse előtt megcsinálom ezt a rituálét, mert Harry mindig ellazul így egy kicsit.

-Te sokkal inkább vagy ön-és közveszélyes, mint Bon.-mondta hátrafordulva.

A szememet forgattam.

-Engem az ösztöneim vezetnek.-feleltem egyszerűen.

-Tudjuk.-bólintott Harry.-De komolyan beszélve, Candace, maradj mindig Chase mellett, és ne menj sehova nélküle! Ígérd meg, hogy így lesz!

-Így lesz.-forgattam a szemem, és ebben a pillanatban nehéz léptek zaja ütötte meg a fülem, majd az ajtóban megjelent két alak. Az egyik jóval 2 méter fölött volt, megrökönyödtem, ahogy besétált hozzánk. Kopaszra nyírt, tar feje visszaverte a lámpa fényét, ajkán öntelt vigyor terült szét, kezeit pedig karba fonta a mellkasa előtt, és szórakozottan jártatta a tekintetét rajtunk.

-Ha végzett a lány, engem is megmasszírozhatna.-szólalt fel, hangja pedig olyan volt, mint a mennydörgés.

-Roxon.-sziszegte Harry, majd lesöpörte a válláról a kezeimet, és felállt. Harry sem volt alacsony, de még ő is felfelé nézett, ahogy Roxon előtt állt.

-Készen állsz, Styles?-kérdezte Roxon, hangja pedig végtelenségig nyugodt volt. Látszólag egyáltalán nem izgult. Úgy tűnt, teljesen biztos a győzelmében.Már csak az, ahogy állt azt tükrözte, hogy azt hiszi, ő áll a világ tetején. Arrogáns volt, öntelt. Szívesen szemközt köptem volna.

-Készen.-válaszolta Harry magabiztosan, majd kihúzta magát, és ránk nézett.-Ideje indulni. Roxon,-fordult ellenfele felé-a ringben találkozunk.

-Már alig várom.-biccentett a nagydarab srác, majd elvonult, nyomában a pajtásával.

Egy pillanatra elöntött egy furcsa érzés, elbambultam, amiből Chase rángatott fel.

-Gyere, Candace, Harry már lement.-mondta lágy hangon, mire pislogtam párat, hogy észhez térjek. Nyeltem egyet, és óvatosan bólintottam. Chase rám mosolygott halványan, majd maga elé engedett, le a pincébe vezető folyosón.

A fejem tompa volt, és szédelegtem. Az ordibálás minden más hangot elnyomott körülöttem, nem hallottam mást, csak az örömittas, avagy épp megbotránkozó felkiáltásokat. Karok voltak mindenütt, testek nyomódtak nekem, kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Nehezen lélegeztem, a levegő fülledt volt, és nehéz. Minden azonban nem érdekelt, mert a szemeim előtt csak Harry volt, aki vért izzadva küzdött a ringen belül. Adott is, és kapott is. Ez a Roxon nem véletlenül lett ilyen hírhedt. Kemény, és kitartó volt, alig lehetett kimozdítani a helyéről, azonban volt Harrynek néhány olyan ütése, mikor megingott.

A tömeg Harry és Roxon nevét kántálta, biztatva pártfogoltjukat. Előreverekedtem magam az első sorba, a kezeim a ringen voltak. Már régóta tartott a menet, de nem bírták kiütni egymást. Mindketten túl erősen voltak.

-Harry, balról!-ordítottam torkom szakadtából, éreztem, hogy kezdek kissé berekedni, de nem érdekelt, kiordítottam volna a lelkemet is, ha ezzel segítek Harrynek. Valamiért úgy éreztem, a tömeg zsivaja közül ki tudja szűrni a hangomat, hogy meghallja, amint figyelmeztetem, merről vigyázzon.Reméltem, hogy ha már Bon nincs itt, legalább belőlem merít egy kis erőt, bár tudtam, hogy a lehető legtöbb energiát a barátnője látványa adja meg neki, a tudat, hogy itt van lent, és nézi Harryt. Bon mindig is eszméletlenül aggódott érte, nem szerette, hogy Harry ilyen veszélyes sportot űz, de muszáj volt belenyugodnia. Épp ezért járt el a meccsekre is, mert egyszerűen érezte, hogy itt a helye.

Hirtelen Roxon egy jobb horogja célba talált, mire Harry meggörnyedt, Roxon pedig kihasználva az előnyét ütlegelni kezdte Harryt, aki egyre hátrált.

-Ne!-visítottam.-Ne, Harry! Rajta, csináld tovább! Ne hagyd magad, Harry!-de úgy látszik nem hallotta meg, mert tovább hátrált, neki a ring falának. Elöntötte az agyam a méreg, még előrébb másztam, megpróbáltam lábujjhegyre állni, körülnéztem, hátha megtalálom Chase-t. Természetesen megszegtem a Harrynek tett ígéretem, és nem maradtam Chase-szel. Ő nem jött volna ide előre, nekem pedig muszáj volt itt lennem. Harry ebben a pillanatban összerogyott, és térdre esett.

-Ne!-ugrottam egyet.-Harry, állj fel, hallod? Állj! Fel! Harry!-kétségbeesetten forogtam körbe, és hirtelen megakadt a szemem egy fekete hajkoronán, mellette egy szőke fejbúbbal. A szívem hatalmasat dobbant.
Bon állt ott, indulásra készen, Chase azonban fogta a karját, és nem engedte be a tömegbe. Pedig Bon arra készült. Tudta, hogy be kell jönnie, mert ha Harry meglátja, erőt tud meríteni belőle. Ő azt hiszi, Bon haragszik rá, pedig nem. Itt van, és azt akarja, hogy a szerelme győzzön.
Visszanéztem Harryre, és úgy láttam, mint aki kezdi feladni. Azonban Harry Styles nem adhatja fel, soha.

Az adrenalin szintem az eget verdeste, a tömegbe vetettem magam, és egyenesen Chase és Bon felé törtettem. Könyökök álltak az oldalamba és taszítottak el, de megállíthatatlan voltam. Egy célom volt csak, elérni Bon-hoz, mielőtt Harry elkövet egy hatalmas baklövést. A tömeg hátráltatott, többször vissza is lökött.

-A fenébe már!-káromkodtam el magam, majd egy újabb erőlökettel elküszködtem magam oda, ahol Bon volt.

Megragadtam a karját, mire ijedtem fordult felém.

-Bon, muszáj odajönnöd!-kiáltottam, mire ő ösztönösen bólogatni kezdett.

-Állj!-Chase lépett elénk.-Nem mehettek be mindketten.-rázta a fejét.-Nem tudok mindkettőtökre figyelni.

-Aj, Chase, nem taknyos gyerekek vagyunk már!-förmedtem rá.-Erre most nincs időnk!

-Candace.-fogta meg Chase a karomat, és visszahúzott.-Ha neked vagy Bon-nak bármi baja esik, én halott ember vagyok. Megígértem Harrynek, hogy vigyázok rátok.-mondta Chase szinte esedezve, csakhogy egyre kevesebb időnk volt. Tekintetem a ring és közötte kapkodtam, míg végül mélyet sóhajtottam.

-Vidd be Bon-t!-kiáltottam rá.

-Kizárt, hogy itt hagyjalak egyedül a tömegben.-tiltakozott egyből.

-Nem maradok bent. Kimegyek.-böktem az ajtóra.-Felmegyek a házba, mihelyst Harry kiütötte Roxont. Oké?

Chase habozott, majd kedvtelenül, de rábólintott.

-Vigyázz magadra.-hajolt közel hozzám, majd megindultak Bonnal a tömegbe. Legszívesebben én is mentem volna utánuk, azonban ma már megszegtem egy pár ígéretem, ezért úgy döntöttem, ezt az egyet betartom, és kimegyek.

Hosszas tolakodás után jutottam el az ajtóig, ahonnan visszafordulva néztem, ahogyan Harry egyre kezd erősödni, éledni. Biztosra vettem, hogy Chase és Bon akkor már ott álltak a ring mellett. Mosoly húzódott az ajkamra.

-Mindent bele, Styles!-ordítottam még egy utolsót, majd kilöktem az ajtót, célom pedig a friss levegő volt, na meg egy szál cigi, mert kellett az idegrendszeremnek. Ekkor vettem csak észre, hogy nincs rajtam a kabátom, aminek a zsebében van a cigim. Bassza meg! Hol a fenében hagytam el?

Kis gondolkodás után rájöttem, hogy valószínűleg a konyhában lehet, hiszen mikor Harryt masszíroztam, levettem. Mélyet sóhajtva mentem hát ki a konyhába. A házban teljes sötétség volt, egy lámpa sem égett.

A konyhába lépve a bőrkabátom ott pihent a szék támláján, ahova letettem. Sietve kaptam magamra, majd indultam ki a szabadba, csakhogy amikor a kezem a villanykapcsolóhoz ért, valami zaj ütötte meg a fülem. A folyosó másik végéről, az egyik szobából jött. Megdermedtem, és füleltem. Egy újabb puffanást hallottam, majd léptek hangját. Valaki volt rajtam kívül a házban.

Hirtelen beremegtek a végtagjaim, a szívem pedig a torkomba ugorva akart megfullasztani. A falnak simultam, és lassan araszoltam a szoba felé. Veszélyes volt, tudtam, de hirtelen fogalmam sem volt, mit csináljak. Útközben a folyosón találtam egy vázát, azt vettem a kezembe, mint fegyver. Ahogy az ajtóhoz értem, az résnyire nyitva volt. A fulladás határán voltam, de erőt vettem magamon, és kiűztem a fejemből a rémképeket. Ha valaki ki akarja rabolni ezt az amúgy is üres házat, azt nem hagyhatom futni. Mély levegőt vettem, majd lassan nyitottam az ajtón, és bekukucskáltam rajta. Egy sötét alak állt a szoba közepén, nekem háttal, kapucnival a fején. Ez volt az a pillanat, mikor berúgtam az ajtót, és az vázával nekiestem a halántékának.

-Mi a...arghh!-az illető felkiáltott, megragadta a vázát, és kicsavarta a kezemből, így én elvesztettem az egyensúlyomat, és a szekrénynek csapódtam.

-Áú.-kiáltottam fel én is, ahogy a fejem a kemény fának koccant. Felnéztem a betörőre, miközben a szívem vadul zakatolt a mellkasom ellen.

A szoba sötét volt, de az ablakon szűrődött be némi fény, így láttam, hogy a betörő megáll előttem, kezeit ökölbe szorítva. Újabb adrenalinlöket töltött el, felpattantam, és két kézzel akartam nekiesni a férfinak, aki azonban lefogta mindkét öklömet.Hiába próbáltam kiszabadulni, erősebb volt nálam, satuként tartotta a két öklömet. Hirtelen bevillant az agyamba egy ösztönös mozdulat, azonnal lendítettem is a térdem, és a betörő lábai közé rúgtam, aki erre eleresztett, és mindkét kezét az ágyékához kapta. Felkiáltva görnyedt össze, a falnak támaszkodott fél kézzel, másikkal pedig a sajgó testrészét szorongatta.

Egyenetlenül kapkodtam a levegőt, úgy szorítottam neki a hátam a falnak, és lemerevedtem. Az összes végtagom ólomsúllyal húzott, és bár az agyamban szüntelenül csilingelt a vészcsengő, hogy ott üssem és rúgjam ezt az embert, ahol csak tudom, valamiért képtelen voltam megmozdulni.
Eközben a férfi az ajtó felé araszolt, kezével folyamatosan a falon tapogatózva. Pár pillanat után jöttem rá, hogy tulajdonképpen mit is csinál...ekkor pedig a keze elérte a villanykapcsolót, és a fény vakítva töltötte be a szobát.
Értetlenül, lefagyva álltunk egymással szemben. Én, mint egy űzött vad, a betörő pedig még mindig a tökét szorongatva, lehajtott, kapucnis fejjel. Már épp mozdulni akartam, mikor az felemelte a fejét, a fejéről pedig leesett a fekete kapucni, így most már teljes egészében láttam a betolakodót, aki...aki nem lehetett több 21 évesnél.  Összeszűkült szemekkel pislogott rám, a homlokát összeráncolta, valószínűleg az ágyékában okozott fájdalom miatt. Arca kissé borostás volt, ám a legelső, amin megakadt a tekintetem, az a merészen kiugró arccsontja volt. Ébenfekete haja összekuszálódva meredezett az ég felé, ajkát pedig kemény vonallá préselte össze. Ekkor vettem észre, hogy öltözékében teljesen hasonlított rám. Fekete volt rajta csak, fekete csőnadrág, fekete bakanccsal, és fekete pulcsival. Mögé nézve egy teletömött sporttáskát vettem észre.

-K-ki vagy te?-kérdeztem zavarodottan. Jézusom, most komolyan leállok csevegni egy betörővel?

-És te ki vagy?-kérdezett vissza, alighanem ugyanolyan meglepetten.

-É...én kérdeztem előbb.-vágtam vissza, mire a betörő...elnevette magát.

-Te kérdezted előbb?-vonta fel a szemöldökét.

Összeszűkült szemekkel néztem rá. A kezdetleges haragom csillapodni kezdett, már valamiért nem éreztem úgy, hogy össze kell vernem ezt az alakot. Elernyedtek ökölbe szorult kezeim, ám a döbbenet még ugyanúgy ott volt az arcomon, ahogy neki is.

Értetlenül álltunk egymással szemben, én pislogtam, mint a hülye gyerek. Lesokkolódtam, és egyetlen kérdés járt csupán a fejemben.

-Ki a fene vagy te, és mit csinálsz itt?

2. As always

A saját sikolyomra ébredtem. A kezeim remegtek, mint a kocsonya, a hajam csatakosan tapadt a hátamra, és lihegve szedtem a levegőt. A szívem dobogását a torkomban éreztem, a pulzusom pedig minden kétséget kizárólag meghaladta a normális határt.

A digitális óra hajnal három órát mutatott, a szobámban pedig teljes sötétség volt. Kellett egy perc, mire összeszedtem magamat, és rájöttem, hogy itthon vagyok, a saját ágyamban, biztonságban. Mély levegőt véve dőltem vissza a párnámra. A takaróm gombócba gyűrve hevert az ágy másik végében, én pedig valahogy beletekertem magamat a lepedőbe. Miután sikerült normalizálnom a légzésem, az elei pánikérzetet düh vette át, pillanatokkal később pedig álmosság. A szemhéjam úgy nehezedtek el, mintha ólomból volnának, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy elaludjak, holott egyben féltem is...Reménykedtem benne, hogy egy éjszaka kétszer nem fog megismétlődni ugyanaz az álom.

Testem elernyedt, a szívem pedig rendes ütemben kalapált. Éreztem, hogy kezdek zuhanni, ám még mielőtt teljesen az álmok birodalmába csöppentem volna, a szemem előtt megjelent a sötét erdő képe, hallottam a dübörgő zenét, éreztem magamon a hideg, szinte fagyos szelet...

Egyre erősödő, ritmusos csörgés ütötte meg a fülem. Óvatosan emeltem fel a fejem a párnák közül, és a telefonomért nyúltam. Harry neve villogott a kijelzőn, pillanatokkal később pedig meghallottam a türelmetlen dudaszót is. Villámcsapásként ért a felismerés, a szemeim azonnal kipattantak, szinte felbuktam, mikor kiugrottam az ágyból.

-Hol a fenében vagy már?-szólt bele ingerülten.

-Bocs, elaludtam, egy perc, és lent vagyok.-mondtam, miközben a mosdóba botladoztam. Rohanva mostam meg az arcom, fésülködtem meg, a szekrényajtót feltépve találomra kirángattam pár göncöt, amiket szenvedve húztam magamra. Felkaptam a táskámat, és rohantam le a lépcsőn, akár egy félőrült.

A ház már üres volt, így szerencsére nem kellett sokat időznöm a búcsúzkodással.

Feltéptem a bejárati ajtót, és őrült módjára futottam, majd lihegve estem be a kocsi anyósülésére. Fejemet hátravetettem, szaporán lélegeztem. Éreztem Harry vizslató tekintetét rajtam.

-Minden oké?-kérdezte, mire bólintottam, és már indultunk is.

A reggeli adrenalinlöket nem sokáig tartott, pár perc után úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Aludni akartam, és nem is. Az éjszaka nem telt túl kellemesen, épp ezért rögtön el is vetettem az alvás ötletét. Majd magamba döntök egy liter kávét, az talán ébren tart.

Mikor a suli parkolójába értünk, Harry gyengéden megbökdöste az oldalam.

-Megérkeztünk, Csipkerózsika.-suttogta, hangszínéből pedig tudtam, hogy mosolyog. Nagyot sóhajtva nyitottam ki a szemem, és abban a pillanatban vissza is akartam csukni.

A nagy épület fenyegetően magasodott fölém, tágas ablakaival és barátságtalan, téglavörös színével. A kocsin kívül fiatalok csoportjai igyekeztek a bejárat felé, ám voltak, akik bandákba verődve töltötték el még ezt a kis időt, míg becsengetnek.

Kelletlenül szálltam ki a kocsiból, hanyagul bevágva magam után az ajtót. Összébb húztam magamon az ingemet, a táskámat átvetve a vállamon jeleztem Harrynek, hogy mehetünk.

Az nem kifejezés, hogy gyűlöltem bemenni a suliba. Sosem szerettem végigvonulni az emberek között, mert mindig úgy éreztem, hogy minden tekintet élesen rám szegeződik, ahogyan ez most sem volt másképp.

Olyan érzés töltött el, mintha mindenki engem nézne, a pillantások szinte lyukat vájtak a hátamba. Azonban nem adtam meg senkinek azt az örömöt, hogy gyengének látszódjak. Felszegett állal mentem előre, kerülve az összes lehetséges szemkontaktust. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a körülöttem levők pillantásait, de azért zavartak.

-Elég szarul festesz.-állapította meg a szekrényem mellé támaszkodva Harry. Lábait keresztbe fonta, melyeken most tapadós, fekete csőnadrágot viselt, hozzá kigombolt inget, alatta szürke pólóval, kósza, göndör tincseit pedig egy kendővel fogta hátra. Elmosolyodtam a kijelentésén.

-Köszönöm, te is jól nézel ki.

-Nem telt jól az éjszakád?-puhatolózott, mire sóhajtottam, és kezembe vettem a szükséges könyveimet.

-Fogalmazhatunk így is.

-Megint...rosszat álmodtál?-hangjában érezhető volt az aggodalom. Becsaptam a szekrényajtót, és lehunyt szemmel bólintottam. Hallottam, ahogy Harry halk káromkodásba kezd, ám hangját hirtelen félbe szakította egy éles, magas hang.

-Harry!-Simone hangja úgy hasította át a levegőt, hogy az összes hajszálam az égnek állt.

-Szia, Simone.-köszöntötte halkan Harry a lányt, miközben igyekezett növelni a köztük levő távolságot. Simone nyájas vigyorral az arcán lépett közelebb Harryhez, aki csak értetlenül nézett rá.

-Megengeded?-bökött előre a mutatóujjával, miközben megszakítás nélkül Harryt nézte, aki végül rájött, hogy Simone a szekrényéről beszél. Gyorsan odébb csusszant, beállva mellém.

-Jól telt a hétvégéd?-kérdezte olyan hangon, amitől legszívesebben a falra másztam volna.

-Igen, jól, kösz.-vakargatta a tarkóját, és biccentett, hogy haladjunk. Indulásra készen voltunk, amikor Simone úgy döntött, hogy nem enged el minket, jobban mondva Harryt.

-Úgy hallottam, hogy a héten meccsed lesz, igaz?-kérdezte, miközben elegánsan megfordult a legalább tíz centis magassarkújában, göndör, szőke fürtjei pedig táncot jártak a teste körül.

-Igen, lesz.

-Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó leszel, és leütöd az ellenfeledet...

-Kiütöd.-javítottam ki automatikusan, mire két dühös szempár fordult felém.-Az ellenfelet a bokszban kiütni szokták, nem leütni.-helyesbítettem, Simone pedig a száját biggyesztette.

-Nem emlékszem, hogy hozzád szóltam volna.-mondta arrogánsan, majd újból Harryre nézett.-Tudod, a szüleim azt mondták, hogy nem ártana, ha tudnék néhány biztos ütést, pusztán önvédelemből, nekem pedig szembe jutott, hogy oktathatnál egy kicsit...-lépett közelebb Harryhez, fejét oldalra billentve csábos mosolyt villantott fel. Csak a szememet forgattam.-Van még hely a naptáradban számomra?

 A csengő ebben a pillanatban félbe szakította ezt a nem kicsit kínos szituációt, Harry alig láthatóan kifújta a levegőt, és ellépett Simonetól.

-Majd megbeszéljük, most mennem kell, szia.-hadarta, majd sietősen a tantermünk felé vette az irányt.

-Hát ez...kínos volt.-motyogtam a torkomat köszörülve.

-Ne is mondd...-felelte Harry, miközben sebesen szedte a lábait a termünk felé.-Nem tudom, mikor jut már el az agyáig, hogy köztünk soha nem lesz semmi...

-Hidrogénezett luxusprosti mandula nagyságú aggyal, és tízszer akkora magassarkúval. Ne várj tőle sokat.-Harry halkan felkuncogott a megállapításomon, majd becsörtettünk a terembe, ami még beszélgetés zajától volt hangos.

Alig hogy beültem a helyemre, már éreztem, hogy valami megkocogtatja a vállam. Megfordultam, és ösztönösen elmosolyodtam reggeli arckifejezését látva. Szőke tincsei rakoncátlanul csüngtek az arca mellett, hatalmas, tengerkék szemei álmosan pislogtak, miközben telt, szív alakú ajkai óvatos mosolyra húzódtak.

-Meg tudsz majd dobni egy matekházival?-ösztönösen sóhajtottam, és a táskámhoz nyúltam.-Ja, és az angol szavak sem sértenének meg, amiket mára kellett kiszótárazni.

-Ez annyira tipikus, Chase...128. oldalon vannak a szavak.
Chase szokása, hogy mindig órákon csinálja a másik órára házit, ezért mindenből le van maradva. Teljesen logikus.

-Örök hála, Candace.-ásított egy nagyot, majd felkönyökölt az asztalra, és bámulni kezdett.-Nem vagy valami kirobbanó formában.

-Erről te is mesélhetnél.-vontam meg a vállam.-Hosszú volt az éjszakád?

-Inkább túl rövid. Körülbelül két órát aludhattam.

-Ó, igen?

-Igen. Sajnos senki nem volt ott, hogy jóéjt puszit adjon, én pedig anélkül nem tudok elaludni.-biggyesztette le az ajkait.

-Hát, én se aludtam valami fényesen.-gondoltam bele a múlt éjszakámba.

-Valld be, hogy neked is hiányzott a jóéjt puszi.

-Igen, csakis az hiányzott.-bólogattam.

-Akkor majd legközelebb orvosolunk ezen a problémán.-kacsintott rám, ám ebben a pillanatban bevágódott az ajtó, és Mr. Hent már bele is kezdett a második világháború szépségeibe.

**

Ugyanúgy, mint a többi labdajáték, a focizás sem volt éppen az erősségem. Rendesen álltam a helyemen, várva, hogy mikor passzolják a labdát, azonban a passz sosem érkezett meg, amit mellesleg nem is bántam. Az osztályomban a lányok többsége valami számomra érthetetlen okból szerette a focit, és úgy játszottak, mintha vérre menne a dolog.

Hirtelen egy nagy ordítást hallottam, ahogy megfordultam a labda felém repült, én pedig...elhajoltam. Ösztönösen. A lányok felmorajlottak, és szép szavakkal illettek, Mrs. Fay, a tesitanárunk pedig sípolt egyet, és intett, hogy menjek le a pályáról.

-Rendben Candace, úgy látom mára neked ennyi volt. Samantha, állj be helyette!-lökte fel az egyik osztálytársamat a pályára, aki magabiztosan váltott le.

Úgy döntöttem, felülök a lelátóra, itt már úgysem veszik a hasznomat. Ahogy felemeltem a fejem, megláttam, ahogy két vigyorgó arc nézi, ahogy fáradtan mászok felfelé.

-Mizu Armstrong, nem bírod a gyűrődést?

-Na te csak fogd be, mert leütlek, edző bá.-vágtam vissza Harrynek, majd lehuppantam mellé, és Chase mellé.-Ez akkora szemétség, hogy ti végignézitek hogy szenvedünk, nektek meg semmit nem kell csinálnotok.

-Nos, az, hogy nézünk titeket, az valami, és a másik, hogy egyedül te szenvedsz a lányok közül.-magyarázta Chase.-Nézz oda, a többiek bírják.

-Egészségükre.-bólintottam rá, majd felhúztam a lábam, oldalt fordultam, és hátammal nekidőltem Chaseenek, lehunyt szemmel ültem, élveztem, ahogy a nap sugarai cirógatják az arcomat.

Chase és Harry eközben különböző kommentárokkal zavarták meg a pihenésemet, mert ami tény az, tény. Két 18 éves fiú, akik lányokat néznek sportolás közben. Lehetetlen, hogy ne legyen véleményük.

-Cloe rohadt jól véd.-jegyezte meg Chase, ahogy Cloe, a maga seggig érő barna hullámos hajával, és kék szemével olyanokat vetődik a kapuban, amilyet a világbajnokságokon látunk. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Cloe pólója a lendülettől fentebb csúszott a kelleténél, a nadrágja pedig rátapadt a hátsójára. Én csak hangtalanul morogtam egyet magamban, a fiúk viszont egy halk torokhanggal nyugtázták a produkciót.

-Inkább nézzetek 18+as filmeket. Ott legalább minden tisztán látszódik.-jegyeztem meg, és tovább folytattam volna a relaxálást, ha a háttámaszom nem mozdul meg, én pedig nem esek hátra, bele egyenesen Chase ölébe. Felsikkantottam a hirtelen mozdulattól.

Ördögi vigyor volt az arcán, ahogy fölém hajolt, és a szemöldökét húzgálta.

-Idióta.-vágtam hasba, mire összerándult az arca, én felkeltem, Chase pedig a hasát dörzsölgette.

-Meglátszik, hogy bokszolsz, baszki.-ráncolta a szemöldökét, mi meg Harryvel összeröhögtünk.

-Talán neked se ártana kezdeni magaddal valamit.-bökte oldalba Harry Chaset.

-Én az e-sportban hiszek.-hangzott el kedvenc mondata.

-Értem én, de az kevés, ha csak az egeret mozgatod csuklóból.

-Seggfej.-röhögött fel Chase, és beleütött Harrybe.

Mrs. Fay újból sípolt, ami a tesióra végét jelentette. Feltápászkodtam a helyemről, és megindultam lefelé.

-Na, majd találkozunk. További jó "sportolást".-intettem, majd hátat fordítottam.

-Vigyázz azokkal a lépcsőfokokkal, Candace!-kiabálta utánam Chase, mire a válaszom a felmutatott középső ujjam volt. Egyszer estem le ezen az istenverte lépcsőn, azóta is emlegetve van.

Szerettem volna már, ha vége van ennek a napnak de az égiek nem kegyelmeztek. Végigültem egy dögunalmas matekot, bioszn az ébresztett fel, hogy a fejem koppant a padon, dupla angolon pedig szokás szerint az érettségire készültünk.

Mikor már azt hittem, ez a nap aránylag elviselhető, tévedtem. Chase-szel és Harryvel az udvaron ültünk, én szokás szerint nekidőlve a pad karfájának, szembefordulva így a két sráccal.

-Apádat!-kiáltott fel hirtelen Chase.-Megint meghaltam!-unottan dőltem előrébb, hogy lássam, mi baja, mire észrevettem, hogy az én telefonom van a kezében.

-Add vissza!-nyúltam egyből érte, de Chase jót szórakozva a lehető legmesszebbre tartotta tőlem.

-Vedd el!

-Add vissza, vagy komolyan behúzok egyet!-fenyegettem meg, reménytelenül. Hiába nyújtózkodtam, Harry közöttünk ült, és úgy látszott, nem igen akar segíteni. Egy hirtelen lendületet véve felnyomtam magam, rátehénkedtem Harryre, és úgy próbáltam meg megszerezni a mobilom.-Add már vissza!

Ekkor egy hangos füttyenést hallottam meg, mire leugrottam a földre, és hátranéztem.

-Szombat este örültem volna ennek a pozíciónak, amiben az előbb voltál.-villantotta meg ragyogó mosolyát Eric, amitől felfordult a gyomrom. A háreme most is körülvette, amibe egységesen tartoztak fiúk is, meg lányok is. A közös pont bennük, hogy mind kőgazdagok voltak, és bunkók.  Összeszűkült szemekkel néztem rá, és kikaptam Chase kezéből a mobilomat.

-Kár, hogy szombaton olyan hamar leléptél.-lépett közelebb hozzám.-Olyan csúnyán otthagytál, egyedül, magányosan...

-Körülbelül öt percre lehettél magányos. Azt is azért, mert addig tartott elsétálni valami másik ringyóhoz.-vágtam oda a szemébe nézve, mire csak felröhögött, és a fülemhez hajolva odasúgta:-Kérdezd csak meg anyukádat, mennyire voltam magányos...

A kezeim pedig ebben a pillanatban lendültek, Eric állán csattanva. Az ütés olyan erővel ért célba, hogy Eric hátratántorodott, és majdnem el is esett. Ahogy felnézett rám, a szeméből azt vettem ki, nem számított erre a reakciómra.  Kezét az állára téve mozgatta meg a fájdalmas részt, hallottam, hogy hatalmasakat roppan. Hirtelen két test pattant mellém, az egyik megfogott, a másik előrelépett.

-Szerintem itt az ideje, hogy elhúzzatok innen, de nagyon gyorsan, míg mielőtt nem kaptok többet.-figyelmeztette őket Harry, miközben Chase a vállamat tartotta. A tekintetem Eric tekintetébe olvadt, ölni tudtam volna. Tény, hogy anyámmal nem a legjobb a viszonyunk, de nem tűröm, hogy bárki is a szájára vegye a nevét.

-Még találkozunk.-sutyorogta Eric, megigazítva a frissen vasalt ingét, majd a haverjaival együtt elvonultak.

Harry és Chase döbbenten néztek rám.

-Candace...

-Örüljön, hogy nem kapott nagyobbat.-emeltem fel a mutatóujjam, még mielőtt Harry prédikálni kezdett volna.-Most pedig ha nem haragszotok, én megyek órára...

1. Me, Myself & I

Az öklöm tompán csattant a tömör bokszzsákon.

-Szóval ez a fogadás is ugyanolyan volt, mint az eddigiek.-állapította meg Harry, miközben becsukta az ajtót, majd leheveredett velem szembe a kanapéra, hosszú, vékony lábait kényelmesen keresztbe fonva, és úgy nézte tovább, ahogyan püfölöm a bokszzsákot.

-Teljesen ugyanolyan.-feleltem, majd újból ütöttem egyet.-Az a temérdek részeg sznob, akik csak a pénzről meg a szexről tudnak társalogni, esküszöm, nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam.

-Nem értem, a szüleid miért teszik kötelezővé, hogy ott legyél ezeken.-rázta a fejét, beletúrva göndör tincseibe, amik a fejrázást követően szanaszét meredeztek a fején.

-Hidd el, ezt én is szeretném tudni.-biccentettem.-Nem vagyok én a társaság oszlopos tagja, sőt, még csak kiöltözni se szeretek. A szülők, akik elviszik pici lányaikat az csak azért van, hogy villogjanak velük, és kinek a lova nagyobb párbajba szálljanak egymással...az enyémek meg.-egy jól irányzott jobb horgommal sikerült kimozdítanom a vaskos zsákot a helyéről, mire mosoly húzódott az ajkamra.-Az enyémek meg néha-néha rám néznek, hogy nem csináltam-e valami bajt. Mert mintha olyan hülye lennék, hogy egy ilyen fényűző luxusbulin verem ki a balhét.-forgattam a szemem, majd lendületből belerúgtam a zsákba.

Harry halkan felkuncogott előttem.

-Azért azt valljuk be, hogy nem a békés természetedről vagy híres.-mondta oldalra billentett fejjel, mire ismét a szemem forgattam, és halványan elmosolyodtam.

-Jó, tudom, hogy néha kicsit hevesebben reagálok a kelleténél...

-Mindig.-javított ki, mire csak egy gyilkos pillantást küldtem felé.

-Nem mindig, csak akkor, ha a helyzet, vagy az illető kihoz a sodromból.

-És mint tudjuk, te általában találkozol ilyen helyzettel, vagy illetővel.

-Nem tehetek róla, Harry, hogy képtelen vagyok szemet hunyni az olyan dogok felett, amik sértenek, és arról se tehetek, hogy kiállok magamért.-emeltem fel a hangomat, egyre idegesebben püföltem a bokszzsákot.

Harry feltápászkodott a kanapéról, nyújtózkodott egyet, és odasétált mellém, tisztes távolságra állva.

-Candace, nekem nem kell magyarázkodnod, mert én ismerlek...de sajnos az emberek nem, és ezért nem tudják mire hogyan reagálsz.-mondta, miközben alig láthatóan araszolt felém, biztonság kedvéért maga elé emelve a kezeit.-Talán, ha kicsit nyitottabb lennél az emberek felé...

-Legyek nyitott?-csattantam fel, öklömmel hatalmasat ütve.-Tudod, hogy nem erősségem az ismerkedés, Harry...

-Nem arról beszélek, hogy ismerkedj...-lépett közelebb.-Hanem arról, hogy próbálj meg nyitni az emberek felé...kapcsolatot teremteni velük.

-Semmi értelme nem lenne.-csóváltam a fejem.

-Miért ne lenne értelme? Candace, az ember társas lény, szüksége van a társaságra.

-De nekem nincs rá szükségem...-két ököllel ütöttem még egyet abba a szerencsétlen zsákba, majd sóhajtva öleltem át, és hajtottam rá a fejem. Mélyeket lélegeztem, megpróbáltam valamivel lassítani a szívem hevességén, ami már a torkomban dobogott.

Két kezet éreztem meg a vállamhoz érni, óvatosan, de mégis erőt adóan.

-Harry, hidd el, az embereknek jobb, ha nem ismernek meg engem...-suttogtam magam elé, lehunyt szemekkel.

-Ez nem igaz.

-Én teljesen jól megvagyok azokkal, akiket szeretek. Nincs szükségem újabb felszínes kapcsolatokra, de ha ez megváltozna, te leszel az első ember akit értesítek erről.-fordultam immár szembe vele, egyenesen a szemébe néztem. Harry ajka megrándult, majd lemondóan felsóhajtott, és a fejét rázta.

-Te tudod, mit csinálsz, Candace. Én csak jót akarok neked.-mondta, és mintha kissé megsértettem volna az előbbi kijelentésemmel. Elfordult tőlem, és visszaindult a kanapéhoz. Kezeimmel utánakaptam, és visszafordítottam magam felé.

-Tudom, hogy jót akarsz, Harry.-mondtam őszintén.-Nálad jobb embert nem is ismerek, de ne haragudj rám...ez az egész...-hadonásztam a kezemmel.-tudod, hogy nagyon nehéz nekem.

-Persze, hogy tudom...de én mindig itt vagyok neked, bármire is legyen szükséged.-húzódott halvány mosolyra a szája, mire én is elmosolyodtam, és erősen magamhoz öleltem.

-Köszönöm.-suttogtam a fülébe, mire megszorított, és hirtelen felemelt a padlóról, mire halkan felsikkantottam.

-Na, mutass nekem pár bal horgot.-rakott le a földre, és a bokszzsákra bökött. Elvigyorodtam, és teljes erőből püfölni kezdtem a zsákot, Harry pedig elismerően vigyorgott.

Hirtelen beugrott az esti fogadás, Eric idegesítő képe, és az, amit mondott, mire felszaladt bennem a pumpa, ami meglátszódott az ütéseimen is.

-Jól sejtem, hogy eszedbe jutott valami nem kellemes?-kérdezte, mire halványan rámosolyogtam. Meglátszik, hány éve a legjobb barátom. Úgy ismer, mint senki más.

-Eric...

-Ott volt az a rohadék?-kérdezte ingerülten, mire bólintottam.

-Nem tudom, mikor akar végre leszállni rólam, de már igencsak érik egy jó, alapos verésre.

-A szüleid nem látják, mekkora seggfej?-kérdezte Harry értetlenül.

-Az a baj, hogy ők csak a pénzt látják..márpedig abból van bőven nekik.-forgattam meg a szemem.-Anyám csak azt szajkózza, hogy őt szeretné látni mellettem, nem ismer jelenleg mást, akit a lánya mellett akar tudni, rajta kívül...hiába magyarázom neki, hogy egy nagyképű, beképzelt seggfej, meg sem hallja, sőt, még engem szid le, hogy miért beszélek így róla. Persze, ez érthető.-nevettem fel magamban.-Eric előtte mindig játssza a jófiút, és orbitális méretű nyelvcsapásokkal nyal anyának aki természetesen el van ájulva tőle.-Harry felhorkantott, én meg csak a fejemet ráztam.

-A gyomrom kifordul.-szólalt fel undorodva.

-Hidd el, nekem is.

-Biztos nem akarod, hogy egy kicsit helyre tegyem?-lépett mellém vigyorogva, az öklét tördelve, mire felröhögtem.

-Ó, ha te azt tudnád, hányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy a csinos kis öklöm az arcában parkol le...de sajnos nem lehet. Ahhoz túl fontos személyek anyáméknak a szülei, és nem hiányzik, hogy még jobban utáljanak, mert elűztem az ügyfelüket.

-És ha baleset érné?-elmélkedett tovább Harry.-Véletlen leesik a lépcsőn, eltöri a karját, lábát, vagy mondjuk ráesik egy tégla a suli tetejéről...

-Harry...-szóltam rá nevetve.

-Miért? Munkahelyi baleset.-vont vállat, mire a szemébe néztem, és kacéran felvonta a szemöldökét.

-Őrült vagy.-jelentettem ki határozottan, majd folytattam a dühöm levezetését miközben az edzőm árgus szemekkel vizslatott.

Nem tudom, mennyi ideje lehettünk az edzőteremben, de a sok mozgástól már leizzadtam, a pólóm rátapadt a hátamra, a hajam csapzott volt, és a lábaim is kezdtek zsibbadni, mégsem volt rossz érzés. Kellemesen elfáradtam, ami mindig is segített, amikor valami kihozott a sodromból. Harrynek hála megtaláltam azt, amiben levezethetem a felgyülemlett dühömet, és ami kicsit kikapcsol a motorozás mellett.

Kifulladva rogytam le az egyik székre, vizet fröcskölve a számba a kulacsomból.

-Ismét kitettél magadért.-mosolygott Harry, és egy törölközőt dobott felém.

-Ez csak természetes, edző bá.

-Nono, kicsivel több tiszteletet az edződnek, aki azt a parányi szabadidejét is veled tölti.-mondta, mire hozzávágtam a törölközőt.

-Azért ne mondja azt az edző úr, hogy nem élvezi az együtt töltött időt. Az ember nem minden nap találkozik ilyen univerzális tehetséggel.-mutattam végig magamon, mire mindketten felröhögtünk, aztán hirtelen belém hasított a tudat.-Basszus, Harry...ugye nem csesztem el az estédet?-néztem rá ijedten, mert eszembe jutott, hogy a telefonba azt mondta, épp indulni készült.

-Áhh, ne is törődj vele.-legyintett.-Szerencséd, mert még épp időben hívtál. Ha 5 perccel később hívsz, már nem vagyok itt.

-Programod lett volna?

-Semmi komoly...-csóválta a fejét, látszólag jelentéktelenül.

-Bon-nal minden rendben?-kérdeztem óvatosan, mire Harry megállt, tekintetét a plafonra emelte, és beletúrt a hajába.-Mi a baj?

Harry sóhajtva ült le mellém, könyökkel megtámaszkodott a térdein.

-Tegnap este kicsit összevesztünk, és...nem hiszem, hogy egy darabig akar látni.

-Jézusom, mi történt?-húzódtam közelebb Harryhez. Tudtam, hogy ők Bonnal nem sűrűn veszekednek, de ha mégis, akkor ott valami baj van.

-Igazából semmi különös...csak bulizni voltunk, és néhány seggfej azt hitte, Bon egyedül van...én meg elküldtem azokat az anyjukba...

-És még?

-...és még Bonnal is elég csúnyán viselkedtem. Kicsit túlságosan is védelmezőbb voltam a kelleténél.-vont vállat. Fáradtan sóhajtottam fel, megvakartam a tarkómat. Ismertem Harry védelmezős oldalát...sok könyvben olvasható, az a tipikus úgy-szeretlek-ölök-érted fajta fiú, akiért a lány epekedik, és akár a fél karját odaadná érte, annyira szereti. Nos, Harry pontosan ez a fajta fiú, semmi túlzással. Bonért ölni is képes. Ha egyszer felhúzzák az agyát, ezer százalék, hogy eljár a keze, nemcsak a szája. Mint én, csak még durvább kiadásban. Ő is a bokszban találta meg a lelki békéjét. Ilyen téren sorstársak vagyunk, közös szenvedéllyel, a boksszal.

Újból sóhajtottam, és Harry vállára tettem a kezemet.

-Figyelj, én biztos vagyok benne, hogy ki fogtok békülni. Bon ismer téged, tudja milyen vagy, és ezt muszáj elfogadnia, ami szerintem már megtörtént, sőt mi több, ez az egyik tulajdonságod, amivel magadhoz láncoltad őt...minden rendben lesz, csak kérj tőle bocsánatot. Ne hagyd annyiban, beszéljétek meg. Meg fogja érteni, és abban is biztos vagyok, ha épp arra vár, hogy felkeresd.-néztem Harryre, aki bizonytalanul fordult felém.

-Tényleg így gondolod?-kérdezte, én pedig bólintottam.-Hát jó...akkor, szerinted...keressem ma meg, menjek el hozzá...?-kérdezte bizonytalanul.

-Pontosan. Ne félj, és legyél hozzá őszinte. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.-mosolyodtam el halványan, erre Harry is elmosolyodott, majd hálásan magához ölelt.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonja. Kihalászta a zsebéből, és a képernyőre nézve összevonta a szemöldökét. Kikerekedett szemekkel nézett, majd bocsánatkérően biccentett, és arrébb vonult, hogy felvegye. Addig, míg beszél én úgy döntöttem, ütök még párat.

Már nem sok erő volt bennem, egészen addig ütlegeltem a zsákot, míg az utolsó csepp fölös energia is kiszállt belőlem. Fáradtan, lihegve öleltem át a hideg bokszzsákot, a tömör bőr az arcomnak nyomódva hűtötte le felforrósodott bőrömet. Síri csend volt körülöttem, csupán a szívem ütemes dobogását visszhangozták a falak. Hirtelen halk, de érthető beszéd ütötte meg a fülem.

-Hát ez szerintem is elég necces...Értem...Rendben, ha nincs más módja, segítek, de azt tudd, hogy tiéd az összes felelősség...Azt ajánlom is...És mégis mennyi időre?...És mikor?...Hívj fel előtte, hogy a részleteket megbeszéljük...Figyelj, eddig te is mindig kihúztál a szarból, most rajtam a sor...Nincs mit, tesó...Várom.-ez volt az utolsó szó, amit hallottam, utána elcsendesült minden. Elég furcsa beszélgetés, biztos, hogy ez nem Bon volt. Remélem nem keveri magát bajba, bár Harrynek több esze van annál, én bízok benne.

Pár perc múlva léptek zaját hallottam, az ajtó nyikorogva kinyílt és Harry lépett be rajta. A homlokát vakargatta, mikor összetalálkozott a tekintetünk.

-Baj van?-kérdeztem, miközben kezdtem szedelőzködni.

-Á, dehogy, csak egy régi ismerős volt.-dugta zsebre a telefonját, és rám mosolygott.-Kész, vagy, mehetünk?-kérdezte, mire bólintottam, felnyaláboltam a cuccaimat, és együtt hagytuk el az edzőtermet.

A házunk elé érve komor sötétség fogadott. Valószínűleg még mindig az estélyen vannak anyáék, amit nem is bántam. Nem lett volna kedvem összefutni velük.

Óvatosan leparkoltam a garázsba, és behatoltam a palota nagyságú teljesen üres házunkba. Az utam azonnal a szobámba vezetett, ahova ledobáltam a motoros dolgaimat, bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami háttérzaj, és megnyitottam a csapot a fürdőben, készülve egy alapos fürdésre, amire hihetetlenül szükségem volt. A nappaliban villogott a telefon, ami azt jelentette, hogy az üzenetrögzítőn egy üzenet vár. Felkapcsoltam a lámpát, a plafonról csüngő elegáns kristálycsillár azonnal fényre lobbant. Átslisszoltam a konyhába, feldobtam magam a tisztán ragyogó márványpultra, és egy banánt majszolva hallgattam a felharsanó hangot a rögzítőn.

"Sziasztok! Anyu, apu úgy alakult, hogy a jövő hétvégén szabad leszek, nem lesznek vizsgáim, szóval hazamegyek. Péntek estétől vasárnapig otthon leszek, de a héten még lehet, hogy beugrok, ha lesz időm. Candym, remélem örülsz, hogy láthatsz. Egész hétvégére a tiéd vagyok. Puszillak titeket."

Szinte kiköptem a banánt, olyan jó kedvem lett a hírtől, hogy Caleb hazajön jövő hét hétvégén. Már idejét sem tudom, mikor töltöttem hosszabb időt a bátyámmal, hiszen az egyetem, és mellette a munka az összes idejét felőrli. Azonnal írtam is neki egy sms-t, hogy nagyon várom a jövő hét hétvégét. Tudtam, hogy a válasz nem fog rögtön érkezni, mert valószínűleg most is épp nagyon el van foglalva valamivel. Vagy csak jót bulizik, ki tudja. Majd kifaggatom.

Nyakig elmerülni a kókuszos illatú habfürdős vízben felemelő érzés volt. Teljesen ellazított a fejem búbjától a lábujjamig, csak lebegtem a semmiben, csukott szemmel, és nem agyaltam semmin. A szemhéjaim egyre nehezebbek voltak, a jótékony félhomály, és a halkan szóló, relaxációs zenék miatt talán egy kis időre el is aludtam. Mikor felriadtam, az ujjaim olyanok voltak, mint a mazsola, és a hajam is rendesen vizes lett. Sietősebbre vettem a dolgot, hajat mostam, majd kiugrottam a kádból, és egy törölközőt magam köré csavarva átcsattogtam a szobámba. Szerettem egy szál törölközőben flangálni a házban, mikor egyedül voltam. Beindítottam a kedvenc zenéimet, feltekertem maxra a hangerőt, és elmerültem a saját világomban. Nem kellett a szomszédok miatt aggódni a hangszigetelt falak miatt. Alapvetően ebben a házban úgy el tudnék rejtőzni, hogy senki nem találna rám, elzárva a világtól. Ezt sokszor meg is teszem. Szeretek egyedül lenni. A hiedelmekkel ellentétben nem olyan rossz az. Ilyenkor van időm gondolkodni, azt csinálok, amihez kedvem van, és nem idegesítem magam az emberek primitív viselkedésén.

Beleléptem a papucsomba, óvatosan lenyomtam az erkélyajtó kilincsét, és kiléptem a kellemes, esti levegőbe. Az erkélyről be lehetett látni a szomszéd utcákat, amik most sötétek, elhagyatottak voltak, csupán az utcai lámpák adtak némi fényt az éjszakába. Az ablakok mögött sötétség honolt, lakói mélyen aludtak.

Nem kapcsoltam villanyt, az erkélyen egyedül a cigim parazsának vöröses fénye törte meg a sötétséget. Mélyet szívtam belőle, éreztem, ahogy a nikotin végigáramlik bennem, a tüdőmben. Elcseszett egy szokás, tudom, de nem tudok leszokni róla, és hogy őszinte legyek, nem is akarok.Bár, ha anyáék megtudják nem lesz gondom vele, egyből halott ember leszek.

Csak néztem a cigire, figyeltem, ahogy lassan hamuvá válik, elfogy, mint minden más ebben a világban. Semmi nem maradandó. Előbb, vagy utóbb mindennek vége lesz, csak valami gyorsabb, valami pedig lassabb ütemben tűnik el a Föld színéről.

Rossz érzés töltött el, ahogy az előttem álló éjszakára gondoltam. Egy pillanatra behunytam a szemem, mélyet szippantottam a hűs, esti levegőből. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék az ébrenléttel, ez a nap teljesen kimerített, elkerülhetetlen, hogy elnyomjon az álom. Reménykedtem benne, hogy talán túlságosan is fáradt vagyok, ezért békésen fogok aludni, és reggel fogok csak felkelni, mikor a nap sugarai beszöknek a redőnyön keresztül. Nagyon, nagyon régóta vártam már arra, hogy egy éjszakát végigaludjak, de sajnos ez az este még nem jött el...

Broken - Prológus

Egyre melegebb lett körülöttem. A fullasztó, párás levegő keveredett az ételek különböző fűszeres illatával, a vendégek méregdrága parfümjeivel, és az elmaradhatatlan alkohol erős, csípős szagával. Szédültem, hasogatott a fejem, és a szívem ütemes dobogása a fülemben visszhangzott. A hatalmas, kupolás pódiumterem, ahova be voltam kényszerítve, tágas volt, de mégis olyan érzés tört rám, mintha a falak egyre közelebb araszolnának egymáshoz, méltóságteljesen felém tornyosulva. Behúzódtam egy csendes sarokba, onnan néztem az embereket, akik nem zavartatták magukat. Mind fényűzőbbnél fényűzőbb ruhakölteményekbe burkolóztak, néhányan olyanba, ami egy normális ember évi jövedelmébe is kerülhet, itt azonban ez volt a normális, sőt, az alapkövetelmény. Mindegy, milyen ocsmány a ruha, csak drága legyen, és látsszon is rajta, hogy nem a legközelebbi kínaiban vették. Ezek a karót nyelt emberek körülöttem vagyont érő ruhákban feszítenek, tenyérbemászó vigyorral az arcukon bájcsevegnek, és a legnagyobb szórakozásuk, hogy agyondicsértetik magukat a másikkal, had nőjön az egójuk, ami már alapból akkora, hogy a plafont verdesi. Beszélgetnek, össze-összenevetnek, közben meg a fejükben elküldik egymást a jó francba. Versenyt csinálnak belőle, kinek drágább a viselete, és ha egy olyan emberrel kerülnek szembe, akinek valamivel visszafogottabb, úgymond olcsóbb a ruhája, azt fintorogva méregetik, lenézik.

Undorítóak, gyomorforgatóak mind.

A szőr felállt a hátamon, ahogy egy ilyen társaság került a látóterembe. Középkorú nők, és férfiak csevegtek elmélyülten, a nők fel-felkacagtak, a férfiak kihúzott háttal, peckesen beszélgettek, mi másról természetesen, mint a pénzről. Kezükben pezsgővel teli poharak voltak, a nők miközben beszéltek, a kezüket úgy tartották, és úgy forogtak, hogy a rajtuk lógó összes nemesfém és drágakő jól láthatóvá váljon. Esküszöm, néhány nő olyan volt, akár egy karácsonyfa, amit egy elszabadult óvodás díszített fel. Zsúfolt, színes, és vakítóan csillogó. Hányingerem támadt tőle.

Mindig is gyűlöltem ezeket a fogadásokat, szívem szerint itt sem lennék, de nem tehetek mást, mert anyámék kötelezővé tették, hogy eljöjjek, csak azt tudnám, miért. Más pénzeszsák szülők azért hozzák el ide a csemetéiket, hogy villogjanak vele, büszkélkedjenek, az enyémek meg szó szerint tesznek rám egész álló este. Rohangálnak, mint a pók a falon, minden jól szituált taggal váltanak pár szót, van akivel többet, isznak, esznek, nevetnek. Na jó, hazudnék, ha nem szóltak volna hozzám pár szót, de azok többségükben mind figyelmeztetések voltak.

"Candace, légy udvarias!"

"Candace, köszöntsd őket!"

"Candace, mosolyogj, húzd ki magad!"

"Candace, viselkedj!"

Egy körülbelül velem egykorú lánycsapat totyorgott el előttem, pezsgőspohárral a kezükben, kissé ingatagon. Sejtem, hogy ők sem voltak már egyedül, a pia boldogította őket belülről. Egy véletlen pillantást vetettek rám, ajkuk gúnyos fintorra húzódott. Elfordultak, majd hangosan felnevettek. Végignéztem rajtuk, karcsú lábaikon, amiket alig takart ruha, a melleikről nem is beszélve, amik majd kibuktak a feszes ruhákból. Hajukon legalább két kiló lakk, arcukon három kiló festék, és legalább öt kiló gyémánt a nyakukban, fülükben, karjukon. Hmm, ezek a plázalibák máris tíz kilóval nehezebbek. Hirtelen viszketni kezdett a combom a kosztümnadrágomban. Lehet, hogy a ruhám miatt kaptam a kiröhögést, de nem érdekelt. Egy kosztümnadrágot viseltem, hozzá illő blézerrel, a hajamat kontyba fogtam, két oldalt engedtem le egy-egy tincset.

Anyámmal volt egy kis vitánk az öltözékemet illetően, de végül én nyertem, egyedül azt nem tudtam megakadályozni, hogy azt a francos magassarkút felvegyem, ami már kellően kitörte a lábamat.

Továbbra is egyedül álltam, mikor anyám egyszer csak megjelent a semmiből.

-Candace, miért nem beszélgetsz a többiekkel?-vont kérdőre.-Egésze este itt álltál, mást sem csinálva. Ez így nem lesz jó!

-Mégis mit csináljak, miről beszéljek, és kivel?-csattantam fel.-Ezeknek a sznoboknak nincs más témájuk a pénzen, luxuskocsikon, és a szexen kívül.

Anya arcán hirtelen ráncok futottak össze, utolsó szavam hallatán.

-Vigyázz a szádra, Candace.-nézett a szemembe szigorúan, majd körbenézett, és megfogva a karomat magával húzott, de csak elegánsan.

-Mit csinálsz?-kérdeztem értetlenül.

-Muszáj, hogy bemutassalak néhány embernek.-súgta, közben pedig elengedte a karomat, már a saját erőmből mentem. Tény, hogy nem szeretem ezeket, de vagyok annyira kulturált, hogy nem rendezek jelenetet. Semmi kedvem nem volt egy újabb kör jópofizáshoz, de sajnos nem volt más választásom, mint megállni egy újabb társaság körül, és játszani az engedelmes, aranyos kislányt. A mai este úgy ezredjére.

-Mr. Morrison, ő itt a lányom.-szólított meg anya egy kopaszodó, de még jó kondiban levő férfit. Az hirtelen felém fordult, ahogy a körben álló többi férfi, és a feleségeik is.

-Üdvözlöm.-nyújtott kezet.-Jack Morrison vagyok, ő pedig itt a feleségem.-mutatott a mellette álló, karácsonyfa stílusban pompázó nőre.

-Mary Morrison.-mosolygott kimérten.

-Candace Armstrong.-mutatkoztam be én is, és a körben állóknak is biccentettem.

-Nos, Candace, a szüleid rengeteget meséltek rólad, többek közt azt is, hogy idén fejezed be a gimnáziumi tanulmányaidat.

-Igen, ez így van.-helyeseltem.

-A szüleid említették, hogy a jog irányába szeretnél tovább menni.-kezdte, mire nagy levegőt vettem. A pasas szétnézett, majd közelebb hajolt, bizalmasabbra véve a figurát.

-Négyszemközt megsúgom, hogy van némi befolyásom a legjobb jogi egyetemre, és mivel apád nagyon nagy szívességet tett nekem, tartozom neki eggyel. Ha gondolod, szólhatok majd pár jó szót az érdekedben.-mondta, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy elég egy szikra, és én felrobbanok. Ökölbe szorítottam a kezeimet, az idegeim pengeélen táncoltak, és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne üvöltsem le a pasas, aztán majd anyám fejét, aki kettővel mellettem bájcsevegett. Végül, a nevelt énem győzött, nagyot nyeltem, és kihúzva magam válaszoltam.

-Köszönöm a ehetőséget, Mr. Morrison, de még nem döntöttem el, hova szeretnék menni.

-Valóban? A szüleid azt mondták, hogy biztosan jogra mész.-nézett ekkorra már szembe anyával, aki csak felszegte az állát, jelezve, hogy maradjak veszteg.

-Még addig bármi változhat.-jelentettem ki határozottan.-Most pedig ha megbocsátanak, ki kell mennem.-biccentettem oda udvariasan, majd sarkon fordultam, és elviharzottam onnan.

Mégis mi a fenét képzelnek anyáék? Egyszerre olyan ideges lettem, hogy szét tudtam volna rúgni valamit. Besiettem a mosdóba, hogy kicsi lehűtsem magam. Mély levegőket vettem, megmostam az arcom, és próbáltam megnyugodni. Gyűlölöm, ha a nevemben beszélnek.

Kint elfoglaltam az előző helyemet, az egyik fal mellé állva figyeltem a már spicces állapotban levő gazdagokat. Itt minden a pénzről, és a befolyásról szól, semmi másról.

Hirtelen egy ujj kocogtatta meg a vállam, mire megfordultam, és egy széles mellkassal találtam magam szembe, egészen pontosan két centire az arcomtól. Alkohol, és drága férfiparfüm elegye csapta meg az orromat, és egy halk nevetést hallottam. Lesütöttem a szemem, és nagyot sóhajtottam.

-Látom, nem élvezed a bulit. Tessék, hoztam nekem inni.-nyújtott át egy poharat, teli pezsgővel. Még a szagától is rosszul voltam.

-Kösz, Eric.

-Ha jól sejtem, ma este még nem is koccintottál.-mondta, mire összepréseltem az ajkaimat.

-De, narancslével.

-Az nem számít koccintásnak.-nevetett fel.-Milyen megtiszteltetés, hogy én lehetek az első. Na, akkor mire igyunk?

-Eric, kérlek, hagyj békén.-sóhajtottam fáradtan, mert most semmi kedvem nem volt a baromságaihoz.

-Ugyan már, csak egy koccintás. Úgysincs jobb dolgod éppen, ahogy nekem sem.

-Inkább menj, és próbálj meg befűzni valami részeg csajt, hogy ma estére is meglegyen az ágymelegítőd.-vigyorogtam gúnyosan az arcába, mire kék szemei elkerekedtek, majd sátánian felnevetett, és a fülemhez hajolt, szőke fején annyi volt a zselé, hogy megcsillant rajta a lámpa fénye.

-Éppen azon dolgozok, bébi.-mondta jól hallhatóan, mire felszaladt bennem a pumpa.

Az agyvizem forrásponthoz érkezett, ökölbe szorult a kezem, és keményen mellkason vágtam.

-Menj, és játszadozz azzal, ami a lábad között lóg, seggfej.-sziszegtem a fogaim között, majd ellöktem magamtól, és megindultam a kijárat felé. Útközben a poharamat egy az egyben belevágtam az első szemetesbe, a velem szembejövők pedig jobbnak látták, ha kitérnek az utamból, úgy csörtettem, akár egy megvadult bika.

Előkotortam a telefonomat a zsebemből, és tárcsáztam az egyetlen számot, amit ilyenkor hívni szoktam. Kiértem a szabad levegőre, ami hűvös volt, de még nem hideg. A sarkaim visszhangozva kopogtak a kövön, minden egyes lépés szenvedés volt.

-Igen?-szólt bele mély hangján a telefonba úgy fél perc után.

-Harry, bent vagy még?-kezdtem köszönés nélkül.

-Persze. Baj van?

-Tíz perc múlva ott vagyok.-feleltem.

-Rendben, várlak.-válaszolt, majd letette.

A fejem lüktetett, bármelyik pillanatban képes lettem volna felrobbanni, a végtagjaim pedig görcsbe voltak rándulva. A pokolba is ezzel a fogadással, a pokolba ezekkel az érzéketlen sznobokkal, a pokolba ezzel a cipővel is.

A szívem a torkomban dobogott, lefékeztem, pontosan a járművem mellett. Az ülés alól előszedtem a bőrkabátomat, a blézeremet úgy, ahogy volt, belegyűrtem a kabát helyére. Egy hirtelen mozdulattól megbicsaklott a bokám, fogtam magam, lerántottam a cipőimet, és bevágtam a sűrű bokrok közé, majd belebújtam a bakancsomba, amit szintén az ülés alatt tartottam. Zaklatottan téptem ki a hajgumit és a csatokat a hajamból, fájdalmasan szakadtak ki a helyükről a hajszálaim, és maradtak a csatokban. Összeborzoltam hosszú, gesztenyebarna hajam, erőszakosan töröltem le a számról a vörös rúzst.

Fejemre húztam a sisakomat, határozottan lendültem át az ülésen, majd indítottam, előttem vakító lámpafény villant fel, a motor pedig dorombolt alattam. A legszebb hang volt a Földön.

Lábam a sebváltón nyugodott, gázt adtam, és pillanatokon belül már száguldottam is.

Erősen fogtam a kormányt, a sebesség kellemesen ölelt körül, és én egyre csak gyorsultam. 

A közelben kénytelen voltam megállni egy piros lámpánál, mikor egy hatalmas fekete kocsi is megállt mellettem, a másik sávban. Oldalra néztem, de egy teljesen fekete alakon kívül semmit nem láttam. Ő is rám nézett, majd túráztatott egyet a kocsin, mire az hangosan felbőgött. Ó, szóval versenyezni akar a bunkója. Legyen. Amilyen idegállapotban vagyok, nem fog ártani egy kis levezetés. Én is bőgetni kezdtem a motort, közben oldalra néztem, és valahogy a fény úgy sütött rá, hogy a tekintetünk tisztán találkozott. Gigantikus, fekete szemek. Sugallták a veszélyt. Szerettem a veszélyt.
A lámpa lassan zöldre váltott, már felpörögtem, vártam az indulásra, és mikor a sárga zöldre ugrott, már ott sem voltam a kereszteződésben. Az autó szorosan haladt, de csak utánam. Egyenes volt az út, nulla forgalommal. Az adrenalin egyre magasabbra szökött bennem, nem éreztem semmit, csak a jótékony szelet átsuhanni a karjaim alatt, és azt az erőt, ami a motorhoz tapasztott.Ellenfelem valamiért lemaradt, de már nem is érdekelt.
Nem éreztem mást, csak a száguldást, ami felszabadított.

Loved you first - Epilógus

"HATALMAS SIKERT ARATOTT A BRAVIES"
"A Bravies tánccsapat ismét kitett magáért, a már ezelőtt meghirdetett táncgálán, és ami a múlt hét hétvégén került megrendezésre.
A gálára londoni amatőr tánccsapatok jelentkezését várták, a tét nem volt kevesebb, minthogy ki képviselheti országunkat a világbajnokságon. Rengeteg fergeteges produkciónak lehettünk szemtanúi ez alatt az este alatt, azonban a zsűri egyöntetű döntése alapján, a legkiemelkedőbb közülük a Bravies tánccsapat volt, akinek előadása egyaránt lenyűgözte az embereket, sőt, még a zsűrit is.Interjúalanyunk a csapat vezetője, Lizzie Grey.
Szívből gratulálok nektek, hiszen lenyűgözőek voltatok. Az első kérdésem természetesen az lenne, hogy mit szóltok a végeredményhez, ahhoz, hogy megnyertétek a versenyt, és ezzel ti képviselitek Angliát a világbajnokságon?
Még most sem tudjuk elhinni, hogy sikerült, abban a pillanatban pedig, mikor kimondták, egyszerűen nem hittünk a fülünknek. Eszméletlen érzés volt meghallani a nevünket, mindannyian elsírtuk magunkat, hisz ez akkora megtiszteltetés, amekkorát még életünkben nem kaptunk.
Milyen érzés, hogy már túl vagytok a megmérettetésen?
Fantasztikus érzés, hiszen az utóbbi időben a csapat kifulladásig dolgozott, mind megérdemelünk már egy kis pihenést az elmúlt hetek kemény munkájáért cserébe.
Milyen visszajelzéseket kaptatok a produkcióért? A közösségi oldalakon nőtt a megtekintések száma?
Rengeteg új ember keresett meg minket, és gratuláltak nekünk. A szűk családi kör teljesen elveszítette a fejét, és agyondicsértek minket, ami persze nagyon jó érzés volt. A közösségi oldalakon egyre többen kerestek meg minket az utóbbi időkben, és ez a szám egyre csak növekszik, amit remélek, hogy nem fog nagyon hanyatlani.
És mi lesz a világbajnoksággal? Készültök már rá, a koreográfia marad ugyanaz, mint amivel itt is sikert arattatok?
Még egy hét szabadságot adtam a csapatnak, mert ahogy már említettem, kifulladásig hajtottam őket a verseny előtt, aminek szerencsére meg is látszik az eredménye, viszont egy hét után újból kezdődik a kőkemény gyakorlás, hogy a bajnokságon még ennél is jobbak legyünk. A koreográfia szinte teljesen más lesz, egy-két elem lesz benne ebből, egyébként egy teljesen új koreográfiát rakunk majd össze.
Szerinted mi volt az a plusz, ami miatt ti nyertetek? A többi csapat is szinte hibátlan koreográfiát mutatott be, de mégis mit gondolsz, mi volt az, ami miatt a zsűri egyöntetűen titeket szavazott meg győztesnek?
Először is szeretnék gratulálni a többi csapatnak, mert fantasztikus produkciókat láthattunk tőlük, komolyan volt pár olyan, amit tátott szájjal néztem végig, és szerintem mind jók voltunk. Azonban az a plusz, az nem a tudás miatt volt, nem azért nyertünk, mert mi profibbak voltunk náluk. Egy szó:csapatszellem. Mi nemcsak egy csapat vagyunk, hanem egy nagy család. Lehet elcsépelt szöveg, de így igaz. Mindig is egy olyan csapatról álmodtam, mint a Bravies, olyan nagyszerű emberekkel, akik szívüket-lelküket adják a táncért, akiknek éltünk a tánc, akárcsak nekem. Különlegesnek érzem magam, hogy ilyen embereket tudhatok magam mellett a csapatban.
Ez igazán megható, ahogy a csapattársaidról beszélsz. Nehéz elhinni, hogy valami ilyen tökéletes legyen, épp ezért a következő kérdés az, hogy akadtak-e nehézségek még a verseny előtt?
Mint mindenhol, természetesen itt sem ment minden zökkenőmentesen. Volt pár nézeteltérés a csapatban, de azok csakis a ránk nehezedő nyomás miatt. Kiegyensúlyozottan tudtunk együtt dolgozni, mindig figyeltem a csapatom lelkiállapotára is, ezért szerveztem egy olyan napot, amikor azt hitték, próbálni fogunk, de helyette elvittem őket szórakozni, az aquaparkba. Ha akkor nem csinálom meg azt a pihenős napot, akkor nem biztos, hogy minden olyan jól működött volna.
Visszakanyarodva kicsit arra, amit az előbb mondtál, hogy mindig ez volt az álmod, hogy egy ilyen csapatban dolgozz. Mikor döntötted el, hogy belőled táncos lesz? Gyerekkori álom, vagy felnőttkori döntés?
A tánc gyerekkorom óta a szerelmem, mert egy olyan embertől ragadt rám, akit a mai napig a legjobban szeretek, és akinek rengeteg mindent köszönhetek az életben, de sajnos, ő ezt a sikert már nem élhette meg. Amióta az eszemet tudom, táncolok. Egyetlen hosszabb kihagyásom volt csupán, ám akkor jött az életembe egy olyan különleges személy, aki teljesen megváltoztatott mindent, és azt, hogy most itt tartunk, nagy részben neki köszönhetem, mert ha ő nincs, talán soha többet nem táncolok.
Nem akarok indiszkrét lenni, de ha jól sejtem, ez a különleges személy Niall Horan, nem igaz?
Igen, jól sejted. Niall hozta azt a fordulatot az életembe, ami miatt újból elkezdtem táncolni. Ő ráébresztett arra, hogy ha van egy álmunk, azt nem be kell söpörni az ágy alá, hanem igenis meg kell valósítani, példát pedig ő maga állított elém, ahogyan elérte, hogy énekes legyen.
Gondolom ahhoz, hogy valaki ilyen sikereket érjen el, nagyon fontos a családi háttér is, hiszen mindig kell egy biztos támasz, akik támogatnak, és melletted állnak.
Igen, ez teljesen így van. Niall mellett mindenben számíthattam, és a mai napig számíthatok az apukámra, a húgomra, és a két legjobb barátomra, akik nem egyszer megadták azt a bizonyos utolsó lökést. Őszintén hálás vagyok nekik.
A továbbiakban mi a terved a csapattal, és a táncosokkal?
A terv az, hogy tovább folytatom a táncosok edzését, fejlesztését, és mivel látom, hogy bőven van utánpótlás, természetesen a kisebbekkel is fogok foglalkozni.
Mondanál az olvasóknak pár információt arról a bizonyos iskoláról, amit Niallel együtt vezettek?
Természetesen. A Nizzie's Tánc-és Zeneiskola folyamatosan várja a zenét kedvelő, és mozogni szerető fiatalokat, lányokat, fiúkat egyaránt. Én vagyok az, aki a tánccal foglalkozik, Niall pedig a zenei oktató. Hivatalosan gitározni tanítja a fiatalokat, azonban nem egyszer kaptam már rajta őket, amint lelkesítő beszédet mondd nekik, vagy épp énekel velük, sőt, mutatott nekik pár önvédelmi fogást is.
Niall valóban ilyeneket is csinál?
Ó, igen. Még ha nem is vallja be, de imádja a gyerekeket, és nem képes egyszerűen csak a tanáruk lenni, hanem pár hét alatt teljesen bizalmi viszonyba került velük. A gyerekeket barátként fogja fel, és szereti, ha a gyerekek is úgy tekintenek rá, mint a barátjukra. Eszméletlenül aranyos, ahogy a kicsikkel bánik. Mint tyúkanyó, és a fiókái. Viccelődik velük, megdorgálja őket, de ha bármelyiküknek valami baja esik, Niall átvált védelmező szerepbe, és addig nem nyugszik, míg a gyerek újból jól nem érzi magát, vagy meg nem bűnhődik az, aki bántotta valamelyiküket.
Lizzie, az lenne az utolsó kérdésem, hogy mit üzennél a rajongóitoknak?
Semmi mást nem üzennék nekik azon kívül, hogy köszönünk mindent, és a legfontosabb, hogy sose adják fel az álmaikat. Küzdjenek értük, mert ha ők nem fognak, senki más nem teszi meg helyettük...és nincs annál felemelőbb érzés, mikor ott állsz, és kimondhatod, hogy sikerült...megcsináltam.
Kedves Olvasók, ő volt tehát Lizzie Grey, a Bravies Tánccsaat vezetője, és a Nizzie's Tánc-és Zeneiskola tánctanára.
Hajrá, Lizzie, hajrá Bravies, egész London büszke rátok!"
Mosollyal az arcomon csuktam össze az újságot, felnézve pedig Niall ragyogóan kék szemeibe ütköztem. Ölelésébe burkolóztam, lélegzete az arcomat csiklandozta, tekintete pedig mélyen az enyémbe fúródott.
-Egészen belejöttél már az interjúadásba.-bökött bele az oldalamba, mire kicsit megugrottam, és rámosolyogtam.
-Volt kitől tanulnom.-vontam vállat.
-Tudod, nekem ez a kép tetszik a legjobban.-mutatott rá az újságban az egyik képre.-Tetszik rajta a gyűrűd. Igazán jól áll.-mosolyodott el. A kép, amire mutatott, az egyik táncórán készült. Épp úgy tartom a kezem, hogy a gyűrűm megcsillan az ellenfényben.
-A te gyűrűd is jól mutat a képen.-kacsintottam arra a képre, amin Niall van körülvéve a tanítványaival, és az ő kezén is pont látszik a gyűrű. Erős volt a gyanúm, hogy a fotós nem véletlen csinálta úgy a képeket, hogy mindkettőnk gyűrűje kristálytisztán látszódott. Egy pillanatra összenéztünk Niallel, mire jobban magához szorított, és mindketten felnevettünk.
Szavak nélkül is értettük, mit mond a másik, egyszerűen csak tudtuk, mire gondolunk, hiszen ugyanaz járt mindkettőnk fejében. Semmi világmegváltó gondolat, semmi nyálas, csöpögős köszönetnyilvánítás, csupán egyetlen szó. Egy szó, ami egybefoglalja az elmúlt 6 évet, és amit ezelőtt csak tagadó formában használtam, ma viszont egyenes háttal, felszegett fejjel merem állítani. Tudom, hogy ez Nélküle nem ment volna, mert ezt ketten, együtt hoztuk össze. Együtt, sikerült...




Drága, Egyetlen Olvasóim!
Tudom, az előző résznél már írtam egy kisebb regényt, de a hivatalos elbúcsúzást ide terveztem. Igazából minden, amit szeretnék mondani, az egy szó, csakhogy nem tudom egyetlen szóban kifejezni.
Először is nem tudom, ki milyen epilógust várt, de én a történet elejétől egy ilyen befejezést képzeltem el. Se nem hosszabbat, se nem rövidebbet, se túl nyálasat, de túl drámait. Ez az utolsó rész leír mindent, ami számít...:)
Emlékszem, mikor nekikezdtem ennek a blognak, 2012 telén. Furcsa, de több, mint egy évig írtam ezt a történetet. Szóval, mikor elkezdtem ezt írni, egy őrült rajongó voltam csupán, élénk fantáziával, és temérdek szabadidővel. Sosem hittem, hogy olvasni fogják a blogomat, tényleg. Nem is mertem kitenni a rendszeres olvasók modult, mert féltem, hogy senki nem fog rákattintani. Most 134 név szerepel a rendszeres olvasók között. Ahogy múlt az idő, volt, hogy csökkent a lelkesedésem, és volt, hogy napokig ki sem tudtak rángatni a gép elől, mert annyira belejöttem az írásba. Emlékszem, minden egyes kommentnek úgy örültem, mintha egy-egy húsz ezrest nyomtak volna a kezembe, sőt, még talán jobban is. Volt, hogy egy-egy komment jobbá tette az egész napomat. :)
Mindig irigykedve néztem más blogok díjait. Azt hittem, nekem egy sem lesz.Most, kereken 50 díjjal zárom a blogot. Ezek a díjak akkora örömet okoztak nekem, mintha világbajnoki aranyérmet nyertem volna, de tényleg..:)
Igazából annyi minden le akarok írni, de semmi értelmes nem jut eszembe, amiért elnézést is kérek. Még egy írónak is nehézséget jelent, ha köszönetet kell nyilvánítania, mert nincs még definiálva az az érzés, amit jelent pillanatban érzek..:)
Ti, Drága Olvasók, Ti juttattatok el oda, ahol most vagyok. Ha Ti nem írtok nekem, ha Ti nem biztattok, a lelkesedésem hamar alábbhagyott volna. Ahogy telt az idő, lecsillapodtam, és őrült, dús fantáziájú, rengeteg szabadidős rajongóból átváltoztam valami mássá. Elkezdtem átérezni azt, amit írok. Már nem akartam követni a többi blogot. Nem akartam semmi olyat írni, amit máshol olvastam. A saját érzéseimet akartam leírni, Lizzie Grey szemszögéből. Lizzie az én titkos énem, ahogy már sokszor emlegettem. Lizzie mindig úgy cselekedett, ahogy én cselekedtem volna, olyanokat élt át, amiket én is szeretnék, és rengeteg olyat is átélt, amit én átéltem, ez viszont már a történet vége felé jelent meg. Niall...hmm. Niall az én álompasim. Mindig az volt, és az is lesz. Volt, hogy halálosan szerelmes voltam belé, de tényleg. Vele álmodtam, meg képzelegtem folyamatosan...aztán Niall arcát a történetben egy másik arc vette át, ami nagyban hatással volt a történtekre, és Niall karakterére..:) Nem nagyon akarom ezt boncolgatni, mert szerintem mindannyian értitek, hogy mire gondolok...:) (♥)
Nagyon sokat köszönhetek ennek a történetnek. Furcsa is elbúcsúzni tőle, és arra gondolni, hogy Lizzie, és Niall története itt véget ér. Már a részemmé váltak. Ők voltak az én kis álompárom, és ez sosem lesz máshogy. Tudom, Drága Olvasók, hogy tőletek nem kell elköszönnöm, mert ti ezután, hogy ennek vége, ti ugyanúgy velem lesztek, ha már eddig kitartottatok velem.:)
A formalitás kedvéért így a végére, a legfontosabb résznél szeretnék köszönetet mondani rajtatok kívül a legjobb barátnőmnek, aki Rickie karakterét ihlette. Ő volt az, aki ugyanúgy, mint Rickie Lizzienek, mindig megadta azt a bizonyos utolsó lökést, mellettem állt, és biztatott, mikor épp mélyponton voltam. Rengetegszer segített, mikor nem volt ötletem, véleményezett, és a legjobb kritikáimat a mai napig tőle kapom..:)
Végül köszönöm annak a 134 embernek, aki feliratkozott, köszönöm az 50 díjat, a 197.120 megtekintést, köszönöm azt, aki valaha legalább egyszer is kommentelt, vagy pipált, és legfőképp azt, hogy olvastátok az én agyszüleményemet!
Ti vagytok a legjobb olvasók, efelől semmi kétség! :)
Ezekkel a szavakkal szeretnék elbúcsúzni Lizzietől, Nialltől a One Direction tagjaitól, Marcustól, Rickietől, Melanietól, Lizzie apukájától, és mindenkitől, akit valaha is említettem a történetben!
Drága Olvasók! Egy örök élmény volt..:) Köszönöm a kitartást, és a türelmeteket hozzám!:)

(II./55.) Az otthonom ott van, ahol Ő...

Fülsüketítő üvegcsörömpölés ütötte meg a fülem, amit rögtön egy cifra, és választékos káromkodás követett. Halvány mosollyal az arcomon megráztam a fejem, és visszanéztem a tükörbe, hogy betegyem a másik fülbevalómat is a fülembe.
-Minden oké?
-Persze, minden a legnagyobb rendben van, készülődj csak tovább!-hangzott a gyors válasz, mire felkuncogtam.
-Akkor az előbb nem hallottam semmilyen üvegcsörömpölést, ugye?
-Urai vagyunk a helyzetnek!-harsogta magabiztosan Harry, mire a háttérből újabb csattanás hallatszott.-Tényleg ne aggódj, Lizzie, idekint minden rendben!-bizonygatta az igazát, miközben tudtam, hogy valószínűleg odakint hatalmas káosz van, már csak a hangokból ítélve is. Újból a tükörbe néztem, ezúttal a nyakláncomat csatoltam vissza a helyére. Mosollyal az arcomon simítottam végig az aprócska félszív medálon, eligazgattam, pontosan úgy, ahogy annak állnia kell. Egy lépéssel elhátráltam a tükörtől, így alaposan szemügyre tudtam venni a kinézetemet. A hajam már jóval a hátam közepéig ért, az egész zuhatag most kivasalva omlott le a két vállamon. Sötétkék, testhez simuló ruhám kihangsúlyozta az alakomat, ami az utóbbi időkben sokat karcsúsodott, a leadott kilóktól, és a sorozatos edzéstől. A fülemben tökéletesen mutatott az ezüst, kristályos fülbevalóm, amit apától kaptam karácsonyra. A szemeim alól eltűntek azok a fránya karikák, mik még pár héttel ezelőtt komótos helyet foglaltak ott maguknak, mára viszont nyomuk sincsen. Nem szoktam ilyet mondani, de most összességében elégedett voltam a látvánnyal. Farkasszemet néztem magammal a tükörben, és csak úgy, magamtól elmosolyodtam. Lábujjhegyre álltam, és a mosdókagylónak támaszkodva körbenéztem a fürdőszobában. Tekintetem a puha, még használatlan törölközőkre tévedt, a bordó fürdőszobaszőnyegre, és a tágas, szinte luxus zuhanyzófülkére. Lesütöttem a szemem, és apró pír szökött az arcomra, ahogy visszagondoltam azokra a pillanatokra, amiket a zuhanyfülkében töltöttünk Niallel. Muszáj volt kipróbálnunk, jól működik-e, és mivel szörnyen össze kell húznunk magunkat az anyagi helyzetünk miatt, így jobbnak láttuk, ha a vízszámlán spórolunk, vagy ahogy Niall nevezte, felavattuk a fülkét. Hmm, talán ez a legmegfelelőbb megnevezése.
Hirtelen kivágódott az ajtó, én pedig visszaereszkedtem az ábrándozásból, és a benyitó felé fordultam, és szinte azonnal elmosolyodtam, még azelőtt, hogy meglátnám, ki az.
Niall keze a kilincsen ragadt, szemei pedig le-fel lifteztek rajtam, tekintetének pajkos játékához pedig csatlakozott az a szexis félmosoly is az arcán, amivel pillanatok alatt levett a lábamról.
-Na?-kérdeztem, mikor a tekintetünk végre összeakadt. Niall még egyszer végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében becsukta az ajtót, és elindult felém. A fürdő méteréből adódóan elég volt három lépést tennie, hogy elérjen hozzám, majd kezét a derekamra csúsztatva közelebb húzott magához, tekintetünk pedig mélyen összeforrt.
-Nem akarlak így kiengedni, mert tuti minden pasi beléd szeret, és nincs ma kedvem verekedni.-mondta, mire halkan felnevettem, és arcát a tenyerem közé fogtam.
-Ugyan már, Niall.-csóváltam meg a fejem, szégyenlősen.
-Komolyan mondom.-bólintott jelentőségteljesen.-Figyelj, az emberek ritkán látnak olyan nőt, akit az ég ilyen elbűvölő arccal áldott meg, nem beszélve a homokóra alakú testről, és azokról a formás, karcsú lábakról.-nézett az említett testrészre, mire csak elmosolyodtam, és visszahúztam a fejét az arcommal egy vonalba.
-Olyan bolond vagy.-mondtam a homlokomat neki döntve az övének, Niall válasza pedig egy gyors, gyengéd puszi volt az ajkaimra.
-Komolyan Lizzie, bombasztikusan nézel ki.-dicsért meg végül, mire én adtam egy puszit a szájára.
-Te se panaszkodhatsz.-simítottam végig ingjének gallérján, majd végig a mellkasán. Fehér ing volt rajta, gondosan begombolva, nyakkendővel. A haja most rendezetten állt a feje tetején, nem úgy, ahogy szokott. Talán tényleg komolyan vette, mikor azt mondtam neki, hogy ez egy jeles alkalom, öltözzön ki, hiszen nem minden nap avat házat az ember. Oldalra billentett fejjel mustráltam Niallt.
-Mi az, valami baj van?-húzódott el egy kicsit.
-Nem, semmi.-ráztam a fejem, és a nyakkendőjéhez nyúltam, kilazítottam a csomót, majd levettem róla. Az ingjén a legfelső gombot kigombolva hagytam, ujjaimmal pedig a hajába szántva összeborzoltam egy kicsit, épp csak annyira, hogy olyan szokásos, kusza hatása legyen.
Niall pislogott párat, majd óvatos félmosollyal az arcán nézett újból a szemembe.
-Így sokkal jobb.-vontam meg a vállam szerényen, mire Niall lehajolt hozzám, és egy puszit adott az arcomra.
-Ha te mondod, neked elhiszem.-kacsintott rám, mindketten elmosolyodtunk, és tekintet összeforrva álltunk továbbra is egymással szemben. Niall karjai szorosabbra fonódtak körülöttem, így közelebb húzott magához. Éreztem, hogy a szíve milyen hevesen dobog, a csendes fürdőben szinte visszhangozták a csempézett falak. Elmerültem azokban a bámulatos, kék szemekben, mélységük megszédített, éreztem, hogy a lábaim kezdenek kocsonyássá válni alattam. Niallel egyszerre tört fel belőlünk egy sóhaj, elgyengülve bújtam a mellkasához, Niall pedig biztonságot nyújtóan karolt át, erősen, ám mégis gyengéden.
Nem hittem volna, hogy valaha ez a pillanat is eljön, de szerintem ő sem gondolta. Ahogy itt állunk, gondolatban mindketten visszautazunk az elmúlt hónapokra, felidézzük az emlékeket, és aztán hirtelen visszatérünk ide, a valóságba, ami elemi erővel csap le ránk. Egy évvel a találkozásunk után itt állunk a saját, közös házunk avatóbulijának a kellős közepén.
Odakintről újabb üvegcsörömpölés szűrődött be, mire Niallel gondterhelten néztünk egymásra, majd a fejünket csóválva egyszer csak felnevettünk. Niall megragadott, és közelebb húzott magához, ajkát pedig a számra tapasztotta egy pillanatra, mégis, a csók olyan intenzív volt, hogy a térdeim beleremegtek.
-Azt hiszem, még egy pohárral kevesebb.-suttogta az ajkamra, mosolyogva.
-Annyi baj legyen.-mosolyogtam vissza, majd kissé elhúzódtam Nialltől, ujjaink pedig összekulcsolva pihentek közöttünk.
-Készen állsz?-kérdezte, és láttam rajta, hogy bár mosolyog, és látszólag teljesen nyugodt, a maszk alatt ő is izgul. Nem mindennap avatja az ember a saját házát.
-Készen.-bólintottam határozottan, majd Niallhöz hajolva egy biztató csókkal ajándékoztam meg. Éreztem, hogy bólint egyet, majd ellépett tőlem, és az ajtóhoz indult. Tekintetem a fekete platformos magassarkúra tévedt, ami csalogatóan állt az ajtó mellett. Niall hirtelen megállt, mikor én is megálltam, és lehajoltam érte. Félszeg, bizonytalan mosollyal az arcomon emeltem fel a rettenetes magassarkút, Niall szemei pedig elkerekedve méregettek. Letettem a földre, és óvatosan léptem bele, miközben Niall mindvégig fogta a kezemet.
-Biztos vagy benne?-puhatolózott.
-Ha már avató, nem nézhetek ki úgy, mint egy csöves.-vontam meg a vállam, aztán hirtelen megingott az egyensúlyom. Még szerencse, hogy Niall fogta a kezem, különben a bokám már elment volna a levesbe.
-Megvagy?-kérdezte Niall komoly arccal, ám én láttam a szája sarkában bujkáló kisfiús vigyorát. Méltóságteljesen kihúztam magam, mély levegőt vettem, és magabiztosan bólintottam.
-Hát persze, hogy meg.
Peckesen lépkedtem ki a lépcsőig, ahol a magabiztosságom megingott, ahogyan lenéztem magam elé. Ha most nem esek orra, és töröm ki a nyakam, akkor soha. Niall eltűnt mellőlem, ami még inkább nehezítette a helyzetet. Körbenéztem, hátha valaki van fent, de rajtunk kívül csak Harry volt a házban, aki valószínűleg a konyhában tevékenykedett. Sajnos a lépcsőről nem lehetett lelátni a konyhába, kiabálni meg nem akartam, mert azt Niall is meghallotta volna, így hát összeszedtem minden erőmet, és nekivágtam a lépcsőnek egyedül. Mielőtt azonban a lábam érintette volna a lépcsőfokot, egy kar simult a kezemre, és húzott vissza gyengéden.
-Kár lenne azokért a lábakért.-mosolygott a szemembe nézve, majd felemelte a másik kezét, amiben az én sötétkék converse-emet tartotta.
Hirtelen nagyot dobbant a szívem, és egy hatalmas kő esett le róla.
-Ha már egy jótékonysági rendezvényre eljöttél tornacipőben, egy házavató igazán nem számít-suttogta a fülembe, mire felnevettem, ahogy a kedves emlék visszatért a fejembe.
-Ahogy mondod.-vettem el tőle vigyorral az arcomon a tornacipőt, és boldogan rúgtam le a magassarkút, amiben két perc állás után is majd meghaltam.
A házba perceken belül beköltözött az élet, beszélgetés, és nevetgélés zaja töltötte be a levegőt. Aki hivatalos volt a bulira, megérkezett, egy-két kivételt leszámítva.
-Gyönyörű ez a ház, Lizzie, fogadjunk, hogy a te választásod volt!-szólalt fel Eleanor, miközben Louisszal, és vele váltottunk pár szót.
-Valójában közös döntés volt, de igaz, hogy én néztem ki ezt a házat.-vallottam be szerényen.-Lenyűgözött a kilátás az erkélyről, és a környék is eszméletlen jó. A belváros sincs annyira messze, viszont ahhoz eléggé, hogy ne halljam folyton a nyüzsgést.
-Azt én is nagyon utálom.-értett egyet El, majd felsandított Louisra, akik épp Niallel egy komoly beszélgetés közepén tartottak. Tudtam, Eleanor miért nézett Louisra. Még régebben Niall említette, hogy Louis is tervezi a különköltözést, és már volt is erről szó, viszont egy ideje ez a téma megrekedt, és nem nagyon haladnak előre. Nem tudni, volt-e közöttük valami veszekedés, de én úgy látom, Eleanor már nagyon szeretné, ha végre együtt lakhatnának a szerelmével, és tudom, hogy Louis is ugyanezt szeretné, még ha nem is mutatja ki olyan nyilvánosan.
A nappaliban van a vendégsereg nagy része, oldalra pillantva pedig megakadt a szemem Perrien, és Zaynen, akik apával beszélgettek éppen. Ők azok, akiknek minden úgy sikerült, ahogy azt ők szerették volna.
Egy hónappal ezelőtt megtörtént az esküvő, amin mindannyian részt vettünk. Perrie még a szokásosnál is gyönyörűbb volt a menyasszonyi ruhájában, Zayn pedig az öltönyében úgy mutatott, akár egy férfi szupermodell, aki épp akkor lépett le a kifutóról. A templomba a szűk családi kör, és a meghívottak léphettek be, mindenképp kerülni akarták a felhajtást, amit sajnos nem sikerült elkerülni, mert bár azt meg tudták akadályozni, hogy a paparazzik, és a rajongók bejussanak a szertartásra, a templomból kilépve megrohamozták őket a fotósok, és a rajongók, így sietve beültek a kocsiba, hogy a lakodalomra kibérelt épülethez érjenek, ami egy igényes szórakozóhely volt, belülről hatalmas térrel, és ragyogó kristálycsillárral. Nem vitték túlzásba a díszítést, csak semmi csicsa, egyszerű, de nagyszerű alapon hangulatossá tették a helyet, ahol egészen reggelig tartott a mulatozás. Felejthetetlen egy élmény volt, főleg a tortaszeletelés, mikor az újdonsült pár egymás arcába vágta a tortát, vagy ami egészen letaglózott, az a virágcsokor elkapása volt, ugyanis a takaros kis csokor pontosan az én kezemben landolt. Emlékszem, hogy lefagyva bámultam a csokrot a kezemben, félve néztem fel, és egyből vigyorgó arcokkal, és nevető szempárokkal találtam magam szembe. Csak egy óvatlan pillantást vetettem Niallre, aki szintén letaglózva állt, oldalról Liam, Harry és Louis bökdöste, akik látszólag igen jól szórakoztak barátjuk arckifejezésén. Végül nem igazán vettük tudomásul ezt a babonát, a kezdeteleges sokk után minden visszaállt a régi kerékvágásba, ugyanúgy folytatódott tovább a bulizás.
Niallel egész este nagyszerűen éreztük magunkat, kicsit talán önzőek is voltunk, mert mikor mindenki az ifjú párral volt elfoglalva, picit félrevonultunk, és mi pedig egymással foglalkoztunk. Egy idősebb házaspár megkérdezte ott tőlünk, hogy akkor valóban mi leszünk-e a következők, mire mindketten elvörösödtünk Niallel, majd úgy döntöttünk, hogy ezt a témát arra az estére hanyagoljuk.
Igaz, hogy én kaptam el a csokrot, és az is, hogy volt már szó erről, de per pillanat más dolgok fontosabbak, így ezzel törődünk. Tengernyi időnk van még, mindenre sor fog kerülni, a maga idejében, ahogy Niall mondaná. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogott el az egészséges irigység Perriet látva, és az esküvő után engem is megfertőzött a menyasszony-kór, mert napokig csak esküvői magazinokat nézegettem, és álmodoztam a sajátomról, na meg persze Niallt is az őrületbe kergettem az esztelennél esztelenebb ötleteimmel, aminek a vége az lett, hogy jót nevettünk az egész túlbuzgásomon, és elnapoltuk a dolgokat.
Niall még mindig Louisszal beszélgetett, amikor megszólalt a csengő.
-Megyek, kinyitom.-mondtam, majd átvágtam a vendégektől hemzsegő nappalin, hogy az ajtóhoz érjek.
-Úgy hallottam, buli van ennél a háznál.-szólalt meg mély, reszelős hangján, én pedig egy pillanatra ledermedtem, mert azt hittem, hallucinálok.-Rég láttalak, kislány.-mosolyodott el, mire én is észhez tértem, és lendületből Marcus nyakába ugrottam.
-Ejha, a kondíciód még mindig a régi.-nevetett fel, miközben erősen szorított magához.
-Istenem, de jó, hogy itt vagy.-duruzsoltam örömittasan, még mindig nem tudtam elhinni, hogy Marcus tényleg eljött.
Négy hónapja Marcus úgy döntött, hogy helyre hozza a viszonyát a családjával, így hazament, és mivel a dolgok sokkal jobban alakultak, mint amennyi reményt fűzött hozzá, ott maradt az Egyesült Államokban. Tartottuk a kapcsolatot, és meg is hívtam a házavatóra, de azt mondta, hogy nem fog ráérni. Hát füllentett ez a piszok.
-Hazudtál.-ütöttem vállba, mikor kicsúsztam az öleléséből.-Azt mondtad, nem tudsz eljönni, mert nem leszel otthon.
-Nem leszek otthon, mert itt leszek.-vigyorgott rám, mire csak a szememet forgattam, majd újból magamhoz rántottam.
-Hazug...de azért örülök, hogy itt vagy.
-Az az igazság, hogy nem egyedül jöttem...-köszörülte meg a torkát, én pedig kíváncsian emeltem fel a fejemet. Átnéztem Marcus válla felett, a tekintetem pedig egy mogyoróbarna szempárba ütközött. A srác haja szintén fekete volt, akárcsak Marcusé, a különbség csak annyi volt, hogy a fiúnak göndör fürtökben keretezte be formás arcát. Kreolos, napbarnított bőre tökéletesen illett a szeméhez, fekete bőrdzsekit viselt, bakanccsal, és fekete csőnadrággal, a bőrkabát alatt fehér póló volt, középen a mellkasára pedig egy kereszt lógott le.
Egészen ledöbbentem. No nemcsak azért, mert a srác úgy festett, mint egy Calvin Klein modell, hanem mert pontosan tudtam, ki ez a fiú.
Marcusra néztem, akinek óvatos mosoly játszott az ajkán, a szemei pedig vadul csillogtak. Elléptem Marcustól, és a fiú felé vettem az irányt. Mikor megálltam előtte, kivette a zsebéből a kezét, és rám pislogott hatalmas szempilláival.
-Lizzie vagyok.-nyújtottam kezet, miközben végig a szemébe néztem.
-Matt. Matt Bennett.-fogadta el a kezem, mikor pedig rámosolyogtam, ő is eleresztett egy szerény mosolyt.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Marcus rengeteget mesélt már rólad.-mondtam, mire Matt felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott.
-Tényleg?-szólalt fel.-Rólad is, Lizzie.-mondta, majd a bátyjára vigyorgott, aki csak a szemét forgatta.
-Egy szót se higgy el neki.-súgtam Matt fülébe.-Mindig hazudik.
-Hallom ám.-emelte fel a hangját Marcus, mire felnevettünk Mattel.-Lizzie, ideje bemenned, mert úgy hallom, nagyon hiányolnak.
-Menj csak előre.-engedtem magam elé Mattet, a háta mögött pedig elismerően biccentettem Marcusra, aki büszkén kihúzta magát, és előre engedett engem is.
-Újabb vendégeket hoztam.-kiáltottam fel, a srácok pedig meglátva Marcust örömujjongásban törtek ki, és sorra jöttek kezet fogni vele.
-Örülök, hogy újra láthatlak, tesó.-vigyorogtak össze Niallel, majd Niall Mattre nézett.
-Kihez van szerencsém?-nézett Mattre, aki még mindig meg volt kicsit illetődve, de mély levegőt vett, és kezet rázott Niallel.
-Matt Bennett vagyok, Marcus öccse.-Niall szemei alig láthatóan elkerekedtek, rám sandított, majd mosolyogva üdvözölte.
-Niall Horan, Lizzie barátja. Nagyon örvendek.-biccentett, és látszott rajta, hogy szimpatikus neki Matt.
-Mindenki megérkezett már?-kérdezte apa.
-Most már igen!-válaszolt egy erélyes női hang, mire mind a hang irányába fordultunk. Szinte sikítva ugrottam oda legjobb barátnőmhöz, aki azonnal a karjaiba zárt. Rickie most még a szokásosnál is jobban nézett ki. A haja laza kontyba volt feltűzve, bakancs volt rajta vörös nadrággal, ami illett a vörös hajához, amit időközben festetett be, és fehér, hasvillantós pólót vett fel felülre.
-Végre megjöttetek!-mosolyogtam Liamre, majd üdvözöltem őt is két puszival.
-Mi az hogy! Csak úgy száguldottunk.-fordult hátra Rickie Liamhez, aki csak ráhajtotta a fejét Rickie hajára. Rickie sokat sejtetően vigyorgott rám, és ekkor leesett, hogy miért.
-Ezek szerint...
-Igen, Lizzie! Megvan!-emelte fel kettőnk közé a kezében tartott Range Rover kulcsát,mire egymásra néztünk, és sikoltva ugrottunk egymás nyakába.
Rickie a száguldás szerelmese lett azóta, hogy egyszer beült Harry kocsijába. Akkor eldöntötte, hogy leteszi a jogsit, és ha addig él is, neki lesz egy Range Roverje. Liam nem igazán lelkesedett az ötletért, mert nagyon féltette barátnőjét, de Rickie hajthatatlan lett. Pár hete egy autókereskedésben bukkant rá erre a modellre, ami szerelem volt első látásra. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg az övé nem lesz. Sikeresen letette a forgalmi vizsgáját, megszerezte a jogsit, és ezek szerint a kocsit is.
-Gratulálok, Rickie!
-Köszönöm. Lizzie, ez a kocsi egy álom!-lelkesedett be.-Úgy dorombol, akár egy kismacska, viszont akkora erő van benne, hogy el sem hinnéd. Tudtam én, hogy jó választás lesz ez a Rover.
-Valaki Rover-t emlegetett?-dugta be a fejét Harry közénk, és innentől kezdve ők ketten megtalálták a közös témájukat.
-Azt hiszem most ellesz egy jó darabig.-sóhajtott fel Liam, mire biztatóan rámosolyogtam, és kézen fogva beinvitáltam a többiekhez.
Niall már messziről elmosolyodott, ahogy meglátott, így egyenesen odamentem hozzá, és átölelve csatlakoztam a beszélgetéshez. Niall szétnézett, majd rám.
-Na, akkor azt hiszem, ideje beszédet mondani.-kacsintott rám, majd a pezsgős poharak felé nyúlt.-Figyelem, emberek, egy kis figyelmet kérnék!-mondta hangosan, túlharsogva a beszédet.-Köszönöm szépen. Szóval, örömmel látom, hogy mindenki megtalálta már a pezsgőkkel töltött poharakat, és mivel mind itt vagyunk, úgy érzem itt az ideje, hogy szóljak pár szót.-kezdte, addigra pedig már mindenki egy kis kört alkotva összegyűlt, hogy hallgassa a ház emberét.
-Elöljáróban szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött, mert nagy nap ez a mai nekünk, Lizzivel. Egy éve, mikor megláttam ezt a lányt, csak egy dolog jutott eszembe...hogy kell nekem.-nézett rám szerelmesen, én pedig ezúttal nem néztem el, hanem elmerülve kék íriszeiben hallgattam, mit mond.-Életem legszebb ajándékát kaptam meg Lizzie személyében, és régebben még csak plátói gondolat volt, hogy egyszer majd vele élhessek. Annyi mindenen mentünk keresztül, és még mennyi mindenen is fogunk. De a legfontosabb, hogy akármi történjék, nem választhat szét minket, mert együtt minden sikerülhet, és nincs számunkra olyan, hogy lehetetlen.-Niall egy pillanatra elhallgatott, majd oldalra pillantott, és félénk mosollyal az arcán nézett vissza rám. Hirtelen furcsa érzés öntött el, mikor elengedte a derekam, és kissé úgy fordult, hogy szembe legyünk egymással.
-Hálát adok Istennek, hogy érdemesnek talál egy ilyen lány szeretetére, és...tudom, hogy ez egy házavató buli, de mégis úgy érzem, hogy nincs ennél tökéletesebb alkalom arra, amit szeretnék kérdezni tőled.
Bár Niall folyamatosan a szemembe nézve beszélt, már a mondat elején cserben hagyott a hallásom, és csak sóbálvánnyá meredve álltam ott, mikor rájöttem, Niall mire készül. A szívem ki akart törni a mellkasomból, olyan intenzíven dobogott, éreztem, hogy a térdeim is kezdik felmondani a szolgálatot, az összes izmom megmerevedett, képtelen voltam bármire, a reszketésen kívül.
Niall átadta a pezsgőjét a mellette álló Zaynnek, majd a zsebében kezdett el kotorászni.
A levegő megfagyott körülöttem. Először Zaynre néztem, aki egyik kezével Perriet karolta, másikban a pezsgőt tartotta, mindketten szélesen mosolyogtak rám.
-Szóval, annó, egy esküvőn az lett megjósolva, hogy mi leszünk a következők.-lépett közelebb hozzám, megérintve a kezemet.-Ismerve téged, most teljesen sokkos állapotban vagy, mozdulni sem tudsz, beszélni pedig végképp. Ha nem bánod, a beszéd részét átveszem én.-mondta, majd hátrébb lépett, és csak azt vettem észre, hogy Niall kezd eltűnni előlem, ahogy térdre ereszkedett.
-Lizzie.-szólított meg, mire a szám elé emeltem a kezem, önkénytelenül.-Köszönöm, az eddigi együtt töltött időt, köszönöm mindazt, amit adtál nekem. Most, hogy végignézek rajtad, még mindig ugyanazt a gyönyörű nőt látom, elbűvölő mosollyal, megbabonázó tekintettel, ebben a csodás ruhában, az elmaradhatatlan tornacipővel. Rabul ejtettél, Lizzie, és kétlem, hogy valaha is képtelen leszek kiszabadulni ebből a rabságból, ezért csak azt kérem tőled, hogy soha, de soha ne engedj szabadon... Légy a feleségem, Elizabeth Grey.-mondta, teljes nevem pedig dallamosan csengett az ajkáról.
A körülöttünk levők halk, egyöntetű sóhajban törtek fel, én pedig remegő kézzel a szám előtt néztem az előttem fél térdre ereszkedett Niall szemébe, onnan pedig a csillogó gyűrűre, amit a kezében tartott.
Megmukkanni sem tudtam hirtelen, minden szó a torkomon akadt. Csak néztem ezt a gyönyörű angyalt itt előttem, és az járt a fejemben, hogy ennél tökéletesebb már nem is lehetne az életem. Niall minden, amire szükségem van a boldogsághoz, efelől semmi kétség. Vele vagyok teljes. Együtt alkotunk egy egészet. Nem, ez már nem fiatalkori fellángolás. Ez már jóval több annál. Fiatalok vagyunk, az igaz, de az érzelmeink mélyek, és őszinték.
Óvatosan néztem fel, tekintetem pedig a velem szemben álló Rickie-ébe üközött, akinek könnycsepp csillogott a szeme sarkában, ahogy Liam ölelte magához, és aki büszkén mosolygott. Mellette Harry, Louis, és Eleanor visszafogott mosollyal néztek ránk. Marcus, rám kacsintott, Matt pedig csak mosolygott, kedvesen. Az utolsó pillantásom apára esett, és a mellette álló Melaniere. Húgom a körmét rágva állt, látszólag lefagyva. Apa merev arccal nézett a szemembe, amitől úgy éreztem fejbe vágtak. Aztán egyszer csak lassan, alig észrevehetően mosoly kúszott az ajkára, amitől a szemei is összeszűkültek, majd egy apró, de annál határozottabb biccentéssel adta a tudtomra a véleményét.
Niall szemébe néztem, aki előttem térdelt, kezében tartva a gyűrűt, és reménnyel teli pillantásokat lövellt felém. Egy pillanatra félelem suhant át az agyamon, még visszanéztem apára, aki Melaniet magához ölelve mosolygott rám, és ekkor belém hasított egy érzés, ami szinte kilökte belőlem a választ.
-Igen.-nyögtem fel alig hallhatóan, Niall szemei pedig felcsillantak.-Igen, Niall. Igen, igen, igen igen!-hajtogattam egyre hangosabban, eközben Niall felállt, és magához húzott, majd megcsókolt. Éreztem, hogy az arcomat forró könnycseppek szántják végig, ám ezek örömkönnyek voltak. Az ujjaim remegtek, miközben Niall felhúzta rá a gyűrűt, a könnyfátylamtól alig láttam valamit, csak a körülöttünk levő tapsvihart, és ujjongást hallottam.
-Ideje lecserélni az ígéretgyűrűt.-szólalt meg Niall, kezében tartva az aranyozott ígéretgyűrűt, amit a születésnapomra kaptam tőle. Feltört belőlem a nevetés, Niall nyakába ugrottam, aki hirtelen felkapott a földről, és megpörgetett a levegőben.
-Ez aztán az emlékezetes avató!-szólalt fel nevetve Perrie, majd mindenki visszavette a kezébe a pezsgőjét. Ismét kis körbe álltunk, a lányok tekintetei, köztük az enyém is könnyektől csillogott, a fiúk mind ledöbbenten, ám annál nagyobb vigyorral kapkodták a tekintetüket közöttünk. Hirtelen apa lépett egy fél lépéssel beljebb, erre elhalkult a tömeg. Megállt szemben velünk, és félrebillentett fejjel nézett a szemembe.
-Megmondom őszintén, erre nem számítottam.-vallotta be felmorranva.-Tudtam én, hogy ez a pillanat előbb, vagy utóbb de bekövetkezik...és azt is sejtettem, hogy inkább előbb, mint utóbb.-nézett fel a szemembe, ez a mondat pedig meglepett.-Elég csak rátok nézni, gyerekek, és az embernek meglágyul a szíve attól a mérhetetlen szeretettől, ami belőletek árad.-rázta a fejét mosolyogva.-Niall.-fordult Niallhöz.-Az elején kételkedtem benned, mint minden normális apa, ki félti a lányát, és az még rátett egy lapáttal, hogy a fél világ odavan érted, de most már látom, hogy jól döntöttem, hogy nem zavartalak el Lizzie mellől.-erre a kijelentésre kuncogás tört ki a háttérből, és én is elvigyorodtam.-Kicsit nehéz lesz hozzászokni, hogy nem én leszek az egyetlen férfi Lizzie életében, de majd megoldom. Csak egyet ígérj meg nekem, fiam.-nézett egyenesen Niall szemében.-Vigyázz a lányomra, mindig.
-Az életemnél is jobban fogok rá vigyázni, a szavamat adom.-jelentette ki Niall határozottan, apa pedig bólintott, és kinyújtotta felé a kezét. Niall nagyot nyelt, majd elfogadta apa kezét, kezet ráztak, apa pedig magához ölelte Niallt. Ez volt az a pillanat, mikor újból előtört belőlem a sírás. Az életem két legfontosabb férfije elfogadták egymást.
Apa miután megölelte Niallt, felém fordult.
-Te pedig Lizzie, ígérd meg nekem, hogy nem fogod teljesen az őrületbe kergetni Niallt.-viccelődött, mire felnevettem.-Félretéve a viccet...remélem, hogy nagyon boldog leszel, kislányom.-simogatta meg az arcom.-Tudjátok, nagyon emlékeztettek valakire. Ők is ugyanígy szerették egymást, ilyen tisztán, és őszintén.
-Kik ezek, apa?
-Anyád, és én.-felelte kesernyés mosollyal az arcán, a szívem pedig begörcsölt. Könnyes szemmel bújtam oda apához, aki erős karjaival átölelt, és a hátamat simogatta.
-Anyád nagyon büszke rád, kincsem. És nagyon szeret...akárcsak én.-suttogta a fülembe, mire még jobban magamhoz szorítottam.
-Szeretlek, apa.-motyogtam a mellkasába. Apa eltolt magától, majd letörölte a könnyeimet, és megpuszilta a homlokomat. Elmosolyodott, azonban ez a mosoly már nem szomorkás volt, hanem büszke, örömmel teli mosoly.
-Felnőtt az én kislányom.-nézett rám, majd hátrafordult, és megemelte a poharát.-Lizzie-re, és Niallre!
-Lizziere, és Niallre!-kántálták a többiek kórusban, majd koccantak a poharak, és Niall ahelyett, hogy beleivott volna, ajkát az enyémre tapasztva megcsókolt.
A hangulat eszméletlen jó volt, köszönhetően a pezsgőnek, és a rendkívül jó társaságnak, akik ontották a jó kedvet. A fiúk elkezdtek xbox-ozni, köztük apa is, mi lányok, pedig néztük őket, és közben beszélgettünk. Én Niall ölében ültem , mellettünk Rickie és Perrie iszonyatosan röhögtek valamin, amit Marcus mondott, mikor arra néztem, Louis épp tarkón vágta Harryt, amiért az beszólt valamit. Eleanor a fejét fogva röhögött a két fiú civakodásán. Hirtelen zúgni kezdett a fejem, ezért úgy döntöttem, kimegyek kicsit a teraszra.
-Baj van?-fogta meg a kezem Niall ijedten, mikor felálltam az öléből.
-Nem, csak kimegyek levegőzni egy picit.-mosolyogtam rá nyugtatóan, mire bólintott, majd visszatért a játékhoz.
A nappalink nem volt túl nagy, pár lépés után a folyosóra kerültem, ami kivezetett a hátsó kijárathoz. A nappalival szemben volt a konyhánk, be akartam menni, hogy igyak egy kis vizet, de az ajtóban megtorpantam. Ugyanis a konyhapulton a húgom ült, mellette pedig Matt állt, mindketten lehajtott fejjel, és halkan nevettek valamin. A szívem  nagyot ugrott a mellkasomban, sejtelmes mosoly kúszott az arcomra. Úgy látszik, a húgom is kezdi jól érezni magát. Nem akarok nagy jóslatokba bocsátkozni, de ismerve Melaniet, és látva Mattet, a húgom első látásra belezúgott. A jó hír viszont, hogy Marcus mondta, hogy visszaköltözik Londonba, és Matt is jön vele. Büszke vagyok magamra, amiért sikerült meggyőznöm Marcust, hogy próbáljon meg beszélni az öccsével. Az apja, és az anyja eladósodtak, és sajnos nincs sok pénzük, amiből élhetnének. Marcus épp ezért hozza el tőlük Mattet, amibe a szülei is belementek. Megígérték, hogy összeszedik magukat, és Marcus segíteni fogja őket, amíg kell, és Mattet is magához veszi.
Mielőtt kiléptem a kellemes, nyári éjszakába, még hallottam, ahogy a bentiek felkiáltanak örömükben, majd hatalmas nevetés, és tapsolás hallatszott. Elmosolyodtam, majd behúztam magam után az ajtót.
Az ég szokatlanul tiszta volt, alig lehetett látni felhőt rajta, a csillagok gyémántokként ragyogtak odafent, a hold ezüstös fénye lesütött a hátsókertre. Mélyet szippantottam a hűs levegőből, ami megcsapta az arcomat. Leültem a terasz szélére, és lehunyt szemmel hátrahajtottam a fejem.
Mosolyogtam. Nem tudom, mennyi ideje ülhettem kint, de azt vettem észre, hogy a mosoly sehogy sem akart eltűnni az arcomról. Felemeltem a kezem, és a hold fényében megvizsgáltam az új, csodaszép gyűrűmet. Ragyogott, akár Niall szeme, mikor megkérte a kezem. A szívemre tettem a kezem. Éreztem, hogy ezúttal nyugodtan dobog a helyén. Lassan lélegeztem, a csillagokat kémlelve. Új helyen vagyunk, valahogy mégis úgy tűnik, mintha ezer éve itt laknánk. Talán azért, mert Niallel ez a közös házunk, és nekem az otthonom ott van, ahol Ő... Ez az egész nem lehetne már ennél meseszerűbb. A lány megtalálja a szőke hercegét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak...A vicces az, hogy ez félig-meddig így is van. A hercegem valóban szőke, és boldogok is vagyunk, főleg most. Viszont ez a boldogság nem volt, és nem is lesz mindig felhőtlen, pont mint a mai égbolt. Sokszor jöhetnek borús napok, záporok, vagy hosszan tartó, pusztító viharok, de a szürke felhőréteg mögött mindig ott bujkál a nap, ami csak arra vár, hogy újból előtörhessen, és szebben ragyogjon mint valaha...
Kinyitottam a szemem, és felnéztem az égre. A kezem még mindig a szívemen volt, és továbbra is az eget kémleltem. És ekkor, hirtelen a semmiből egy hullócsillag hasított át az égen, hosszú, vakító fénycsóvát hagyva maga után. A szemhéjaim lecsukódtak, az ajkaim pedig halovány mosolyra görbültek.
Ez a csillag nemcsak egy egyszerű hullócsillag volt. Ezt a csillagot egy angyal küldte fentről, ezzel kifejezve azt, amit szavakkal már nem tud. Régebben, ha rá gondoltam, mindig mardosni kezdett a bűntudat, ami még mára sem múlt el teljesen. Csupán egy másik angyal elfelejtette velem a fájdalmat, amit régen éreztem.
Az anyukám, aki fentről most is néz engem, egyben az én őrangyalom, az égi, mennybeli őrangyalom, aki elküldte nekem a földi védelmezőmet, egy szőke, kék szemű, ír fiú személyében.
-Szeretlek, anya.-suttogtam nagyon halkan, mire egy óvatos fuvallat simított végig az arcomon. Érzem, hogy velem van, és velem is lesz, amíg csak élek...
-Nem fázol?-szólalt fel egy hang hirtelen a fülem mellett, ám nem ijedtem meg kicsit sem, mert ezt a hangot ezer közül is felismerném.
-Ha azt mondom, hogy igen, átölelsz?-válaszoltam lehunyt szemmel, Niall pedig öblösen felnevetett, majd letelepedett mellém, és átkarolt.
-Így jó?
-Tökéletes.-válaszoltam, aztán csend telepedett le ránk.
-Mióta tervezted ezt?-szólaltam fel pár percnyi hallgatás után.
-Egy ideje...de megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy igent mondasz.-mondta, mire értetlenül néztem rá.-Azt hittem, korainak tartod még, és el fogsz küldeni.
-Te megbolondultál.-ráztam a fejem.-Akkor is igent mondtam volna, ha csak kettesben vagyunk, és úgy kérsz meg.
-Komolyan?
-Komolyan.
-Hú...ez, most jól esett.-fújta ki a levegőt. A szemem sarkából ránéztem, mire észrevette, hogy nézem. Megmozdultam a helyemről, és Niall ölébe másztam, szembe vele, és átkaroltam a nyakát, ő pedig átfogta a derekamat, ujjaival a hajam végét kezdte el csavargatni.
-Tulajdonképpen én akármikor igent mondtam volna neked.-vallottam be, mire Niall felhúzta a szemét.
-Tényleg?
-Tényleg.-bólintottam.
-Emlékszel, mikor másodjára voltunk a Trafalgar Square-n?-kérdezte, mire bólintottam.-Ezt kívántam...hogy ha egyszer eljön ez a pillanat, mondj igent. Úgy látszik, ez a kút tényleg teljesíti a kívánságainkat.-vont vállat.
-Nekem nem kell ahhoz kút, hogy teljesüljenek a kívánságaim, mert itt van velem, aki teljesíti őket.-feleltem, és illegni kezdtem Niall ölében.
-Valóban? Miért, mit kívánsz?
-Azt, hogy csókolj meg.-mondtam ki egyszerűen, mert tényleg, abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem, csak Niall csókjára.
-Bármikor.-mondta, majd beletúrtam a hajába, összenyomtuk a mellkasunkat, és Niall ajka óvatosan ért az enyémhez, lágyan, érzékien...pont, mint legelőször...

Sziasztok, Drágáim!
Eljött ez a pillanat is, mikor az utolsó résszel jelentkezem...ezen kívül lesz még egy epilógus, és befejeződik a történet.
Tudnotok kell, hogy ez a történet teljesen a szívemhez nőtt. Ez az legelső blogom, és álmomban nem gondoltam volna, hogy az én zavaros agyszüleményem ennyiőtöket fogja érdekelni. Rengeteg jó élménnyel lettem gazdagabb általatok, amiért nagyon hálás vagyok!
Ha hiszitek, ha nem, könnyes szemmel írom ezeket a sorokat...mert bár egy éve kezdtem el írni ezt a történetet, és már kissé elfogyott a lelkesedésem hozzá, a részemmé vált. Ez volt az én másik, "titkos életem".
Az életem sokat változott ezalatt az idő alatt, de úgy érzem, hogy az írás mindig itt volt velem, ah szükségem volt valamire, ahogyan ti is. Nem ismerlek személyesen titeket, de tudnotok kell, hogy szeretlek mindannyiótokat! Köszönöm, hogy velem voltatok mindvégig, hogy támogattatok, hogy elviseltétek, mikor hisztiztem, és hetekig nem hoztam részt...velem voltatok végig, amit sosem tudok megköszönni igazán!
Ideje lesz elbúcsúznom Lizzietől, és Nialltől, viszont ez a történet itt fog maradni a blogon, hogy bárki, akinek kedve van, visszaolvashassa, és talán ha nekem is úgy tartja kedvem, el fogom olvasni, hogy honnan indultam...mert nem akarok megállni ezután. Folytatni fogom az írást, hogy mti hoz a jövő, nem tudom...de az biztos, hogy az írás az örök szerelmemmé vált, ahogyan ez a történet is. :)
Köszönök mindent, millió puszi mindenkinek, nemsoká jelentkezem az epilógussal!
Puszi: Dóri :*
u.i. Remélem nem okoztam csalódást senkinek ezzel az utolsó résszel, én így képzeltem el a befejezését ennek a történetnek. :)