1. Me, Myself & I

Az öklöm tompán csattant a tömör bokszzsákon.

-Szóval ez a fogadás is ugyanolyan volt, mint az eddigiek.-állapította meg Harry, miközben becsukta az ajtót, majd leheveredett velem szembe a kanapéra, hosszú, vékony lábait kényelmesen keresztbe fonva, és úgy nézte tovább, ahogyan püfölöm a bokszzsákot.

-Teljesen ugyanolyan.-feleltem, majd újból ütöttem egyet.-Az a temérdek részeg sznob, akik csak a pénzről meg a szexről tudnak társalogni, esküszöm, nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam.

-Nem értem, a szüleid miért teszik kötelezővé, hogy ott legyél ezeken.-rázta a fejét, beletúrva göndör tincseibe, amik a fejrázást követően szanaszét meredeztek a fején.

-Hidd el, ezt én is szeretném tudni.-biccentettem.-Nem vagyok én a társaság oszlopos tagja, sőt, még csak kiöltözni se szeretek. A szülők, akik elviszik pici lányaikat az csak azért van, hogy villogjanak velük, és kinek a lova nagyobb párbajba szálljanak egymással...az enyémek meg.-egy jól irányzott jobb horgommal sikerült kimozdítanom a vaskos zsákot a helyéről, mire mosoly húzódott az ajkamra.-Az enyémek meg néha-néha rám néznek, hogy nem csináltam-e valami bajt. Mert mintha olyan hülye lennék, hogy egy ilyen fényűző luxusbulin verem ki a balhét.-forgattam a szemem, majd lendületből belerúgtam a zsákba.

Harry halkan felkuncogott előttem.

-Azért azt valljuk be, hogy nem a békés természetedről vagy híres.-mondta oldalra billentett fejjel, mire ismét a szemem forgattam, és halványan elmosolyodtam.

-Jó, tudom, hogy néha kicsit hevesebben reagálok a kelleténél...

-Mindig.-javított ki, mire csak egy gyilkos pillantást küldtem felé.

-Nem mindig, csak akkor, ha a helyzet, vagy az illető kihoz a sodromból.

-És mint tudjuk, te általában találkozol ilyen helyzettel, vagy illetővel.

-Nem tehetek róla, Harry, hogy képtelen vagyok szemet hunyni az olyan dogok felett, amik sértenek, és arról se tehetek, hogy kiállok magamért.-emeltem fel a hangomat, egyre idegesebben püföltem a bokszzsákot.

Harry feltápászkodott a kanapéról, nyújtózkodott egyet, és odasétált mellém, tisztes távolságra állva.

-Candace, nekem nem kell magyarázkodnod, mert én ismerlek...de sajnos az emberek nem, és ezért nem tudják mire hogyan reagálsz.-mondta, miközben alig láthatóan araszolt felém, biztonság kedvéért maga elé emelve a kezeit.-Talán, ha kicsit nyitottabb lennél az emberek felé...

-Legyek nyitott?-csattantam fel, öklömmel hatalmasat ütve.-Tudod, hogy nem erősségem az ismerkedés, Harry...

-Nem arról beszélek, hogy ismerkedj...-lépett közelebb.-Hanem arról, hogy próbálj meg nyitni az emberek felé...kapcsolatot teremteni velük.

-Semmi értelme nem lenne.-csóváltam a fejem.

-Miért ne lenne értelme? Candace, az ember társas lény, szüksége van a társaságra.

-De nekem nincs rá szükségem...-két ököllel ütöttem még egyet abba a szerencsétlen zsákba, majd sóhajtva öleltem át, és hajtottam rá a fejem. Mélyeket lélegeztem, megpróbáltam valamivel lassítani a szívem hevességén, ami már a torkomban dobogott.

Két kezet éreztem meg a vállamhoz érni, óvatosan, de mégis erőt adóan.

-Harry, hidd el, az embereknek jobb, ha nem ismernek meg engem...-suttogtam magam elé, lehunyt szemekkel.

-Ez nem igaz.

-Én teljesen jól megvagyok azokkal, akiket szeretek. Nincs szükségem újabb felszínes kapcsolatokra, de ha ez megváltozna, te leszel az első ember akit értesítek erről.-fordultam immár szembe vele, egyenesen a szemébe néztem. Harry ajka megrándult, majd lemondóan felsóhajtott, és a fejét rázta.

-Te tudod, mit csinálsz, Candace. Én csak jót akarok neked.-mondta, és mintha kissé megsértettem volna az előbbi kijelentésemmel. Elfordult tőlem, és visszaindult a kanapéhoz. Kezeimmel utánakaptam, és visszafordítottam magam felé.

-Tudom, hogy jót akarsz, Harry.-mondtam őszintén.-Nálad jobb embert nem is ismerek, de ne haragudj rám...ez az egész...-hadonásztam a kezemmel.-tudod, hogy nagyon nehéz nekem.

-Persze, hogy tudom...de én mindig itt vagyok neked, bármire is legyen szükséged.-húzódott halvány mosolyra a szája, mire én is elmosolyodtam, és erősen magamhoz öleltem.

-Köszönöm.-suttogtam a fülébe, mire megszorított, és hirtelen felemelt a padlóról, mire halkan felsikkantottam.

-Na, mutass nekem pár bal horgot.-rakott le a földre, és a bokszzsákra bökött. Elvigyorodtam, és teljes erőből püfölni kezdtem a zsákot, Harry pedig elismerően vigyorgott.

Hirtelen beugrott az esti fogadás, Eric idegesítő képe, és az, amit mondott, mire felszaladt bennem a pumpa, ami meglátszódott az ütéseimen is.

-Jól sejtem, hogy eszedbe jutott valami nem kellemes?-kérdezte, mire halványan rámosolyogtam. Meglátszik, hány éve a legjobb barátom. Úgy ismer, mint senki más.

-Eric...

-Ott volt az a rohadék?-kérdezte ingerülten, mire bólintottam.

-Nem tudom, mikor akar végre leszállni rólam, de már igencsak érik egy jó, alapos verésre.

-A szüleid nem látják, mekkora seggfej?-kérdezte Harry értetlenül.

-Az a baj, hogy ők csak a pénzt látják..márpedig abból van bőven nekik.-forgattam meg a szemem.-Anyám csak azt szajkózza, hogy őt szeretné látni mellettem, nem ismer jelenleg mást, akit a lánya mellett akar tudni, rajta kívül...hiába magyarázom neki, hogy egy nagyképű, beképzelt seggfej, meg sem hallja, sőt, még engem szid le, hogy miért beszélek így róla. Persze, ez érthető.-nevettem fel magamban.-Eric előtte mindig játssza a jófiút, és orbitális méretű nyelvcsapásokkal nyal anyának aki természetesen el van ájulva tőle.-Harry felhorkantott, én meg csak a fejemet ráztam.

-A gyomrom kifordul.-szólalt fel undorodva.

-Hidd el, nekem is.

-Biztos nem akarod, hogy egy kicsit helyre tegyem?-lépett mellém vigyorogva, az öklét tördelve, mire felröhögtem.

-Ó, ha te azt tudnád, hányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy a csinos kis öklöm az arcában parkol le...de sajnos nem lehet. Ahhoz túl fontos személyek anyáméknak a szülei, és nem hiányzik, hogy még jobban utáljanak, mert elűztem az ügyfelüket.

-És ha baleset érné?-elmélkedett tovább Harry.-Véletlen leesik a lépcsőn, eltöri a karját, lábát, vagy mondjuk ráesik egy tégla a suli tetejéről...

-Harry...-szóltam rá nevetve.

-Miért? Munkahelyi baleset.-vont vállat, mire a szemébe néztem, és kacéran felvonta a szemöldökét.

-Őrült vagy.-jelentettem ki határozottan, majd folytattam a dühöm levezetését miközben az edzőm árgus szemekkel vizslatott.

Nem tudom, mennyi ideje lehettünk az edzőteremben, de a sok mozgástól már leizzadtam, a pólóm rátapadt a hátamra, a hajam csapzott volt, és a lábaim is kezdtek zsibbadni, mégsem volt rossz érzés. Kellemesen elfáradtam, ami mindig is segített, amikor valami kihozott a sodromból. Harrynek hála megtaláltam azt, amiben levezethetem a felgyülemlett dühömet, és ami kicsit kikapcsol a motorozás mellett.

Kifulladva rogytam le az egyik székre, vizet fröcskölve a számba a kulacsomból.

-Ismét kitettél magadért.-mosolygott Harry, és egy törölközőt dobott felém.

-Ez csak természetes, edző bá.

-Nono, kicsivel több tiszteletet az edződnek, aki azt a parányi szabadidejét is veled tölti.-mondta, mire hozzávágtam a törölközőt.

-Azért ne mondja azt az edző úr, hogy nem élvezi az együtt töltött időt. Az ember nem minden nap találkozik ilyen univerzális tehetséggel.-mutattam végig magamon, mire mindketten felröhögtünk, aztán hirtelen belém hasított a tudat.-Basszus, Harry...ugye nem csesztem el az estédet?-néztem rá ijedten, mert eszembe jutott, hogy a telefonba azt mondta, épp indulni készült.

-Áhh, ne is törődj vele.-legyintett.-Szerencséd, mert még épp időben hívtál. Ha 5 perccel később hívsz, már nem vagyok itt.

-Programod lett volna?

-Semmi komoly...-csóválta a fejét, látszólag jelentéktelenül.

-Bon-nal minden rendben?-kérdeztem óvatosan, mire Harry megállt, tekintetét a plafonra emelte, és beletúrt a hajába.-Mi a baj?

Harry sóhajtva ült le mellém, könyökkel megtámaszkodott a térdein.

-Tegnap este kicsit összevesztünk, és...nem hiszem, hogy egy darabig akar látni.

-Jézusom, mi történt?-húzódtam közelebb Harryhez. Tudtam, hogy ők Bonnal nem sűrűn veszekednek, de ha mégis, akkor ott valami baj van.

-Igazából semmi különös...csak bulizni voltunk, és néhány seggfej azt hitte, Bon egyedül van...én meg elküldtem azokat az anyjukba...

-És még?

-...és még Bonnal is elég csúnyán viselkedtem. Kicsit túlságosan is védelmezőbb voltam a kelleténél.-vont vállat. Fáradtan sóhajtottam fel, megvakartam a tarkómat. Ismertem Harry védelmezős oldalát...sok könyvben olvasható, az a tipikus úgy-szeretlek-ölök-érted fajta fiú, akiért a lány epekedik, és akár a fél karját odaadná érte, annyira szereti. Nos, Harry pontosan ez a fajta fiú, semmi túlzással. Bonért ölni is képes. Ha egyszer felhúzzák az agyát, ezer százalék, hogy eljár a keze, nemcsak a szája. Mint én, csak még durvább kiadásban. Ő is a bokszban találta meg a lelki békéjét. Ilyen téren sorstársak vagyunk, közös szenvedéllyel, a boksszal.

Újból sóhajtottam, és Harry vállára tettem a kezemet.

-Figyelj, én biztos vagyok benne, hogy ki fogtok békülni. Bon ismer téged, tudja milyen vagy, és ezt muszáj elfogadnia, ami szerintem már megtörtént, sőt mi több, ez az egyik tulajdonságod, amivel magadhoz láncoltad őt...minden rendben lesz, csak kérj tőle bocsánatot. Ne hagyd annyiban, beszéljétek meg. Meg fogja érteni, és abban is biztos vagyok, ha épp arra vár, hogy felkeresd.-néztem Harryre, aki bizonytalanul fordult felém.

-Tényleg így gondolod?-kérdezte, én pedig bólintottam.-Hát jó...akkor, szerinted...keressem ma meg, menjek el hozzá...?-kérdezte bizonytalanul.

-Pontosan. Ne félj, és legyél hozzá őszinte. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.-mosolyodtam el halványan, erre Harry is elmosolyodott, majd hálásan magához ölelt.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonja. Kihalászta a zsebéből, és a képernyőre nézve összevonta a szemöldökét. Kikerekedett szemekkel nézett, majd bocsánatkérően biccentett, és arrébb vonult, hogy felvegye. Addig, míg beszél én úgy döntöttem, ütök még párat.

Már nem sok erő volt bennem, egészen addig ütlegeltem a zsákot, míg az utolsó csepp fölös energia is kiszállt belőlem. Fáradtan, lihegve öleltem át a hideg bokszzsákot, a tömör bőr az arcomnak nyomódva hűtötte le felforrósodott bőrömet. Síri csend volt körülöttem, csupán a szívem ütemes dobogását visszhangozták a falak. Hirtelen halk, de érthető beszéd ütötte meg a fülem.

-Hát ez szerintem is elég necces...Értem...Rendben, ha nincs más módja, segítek, de azt tudd, hogy tiéd az összes felelősség...Azt ajánlom is...És mégis mennyi időre?...És mikor?...Hívj fel előtte, hogy a részleteket megbeszéljük...Figyelj, eddig te is mindig kihúztál a szarból, most rajtam a sor...Nincs mit, tesó...Várom.-ez volt az utolsó szó, amit hallottam, utána elcsendesült minden. Elég furcsa beszélgetés, biztos, hogy ez nem Bon volt. Remélem nem keveri magát bajba, bár Harrynek több esze van annál, én bízok benne.

Pár perc múlva léptek zaját hallottam, az ajtó nyikorogva kinyílt és Harry lépett be rajta. A homlokát vakargatta, mikor összetalálkozott a tekintetünk.

-Baj van?-kérdeztem, miközben kezdtem szedelőzködni.

-Á, dehogy, csak egy régi ismerős volt.-dugta zsebre a telefonját, és rám mosolygott.-Kész, vagy, mehetünk?-kérdezte, mire bólintottam, felnyaláboltam a cuccaimat, és együtt hagytuk el az edzőtermet.

A házunk elé érve komor sötétség fogadott. Valószínűleg még mindig az estélyen vannak anyáék, amit nem is bántam. Nem lett volna kedvem összefutni velük.

Óvatosan leparkoltam a garázsba, és behatoltam a palota nagyságú teljesen üres házunkba. Az utam azonnal a szobámba vezetett, ahova ledobáltam a motoros dolgaimat, bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami háttérzaj, és megnyitottam a csapot a fürdőben, készülve egy alapos fürdésre, amire hihetetlenül szükségem volt. A nappaliban villogott a telefon, ami azt jelentette, hogy az üzenetrögzítőn egy üzenet vár. Felkapcsoltam a lámpát, a plafonról csüngő elegáns kristálycsillár azonnal fényre lobbant. Átslisszoltam a konyhába, feldobtam magam a tisztán ragyogó márványpultra, és egy banánt majszolva hallgattam a felharsanó hangot a rögzítőn.

"Sziasztok! Anyu, apu úgy alakult, hogy a jövő hétvégén szabad leszek, nem lesznek vizsgáim, szóval hazamegyek. Péntek estétől vasárnapig otthon leszek, de a héten még lehet, hogy beugrok, ha lesz időm. Candym, remélem örülsz, hogy láthatsz. Egész hétvégére a tiéd vagyok. Puszillak titeket."

Szinte kiköptem a banánt, olyan jó kedvem lett a hírtől, hogy Caleb hazajön jövő hét hétvégén. Már idejét sem tudom, mikor töltöttem hosszabb időt a bátyámmal, hiszen az egyetem, és mellette a munka az összes idejét felőrli. Azonnal írtam is neki egy sms-t, hogy nagyon várom a jövő hét hétvégét. Tudtam, hogy a válasz nem fog rögtön érkezni, mert valószínűleg most is épp nagyon el van foglalva valamivel. Vagy csak jót bulizik, ki tudja. Majd kifaggatom.

Nyakig elmerülni a kókuszos illatú habfürdős vízben felemelő érzés volt. Teljesen ellazított a fejem búbjától a lábujjamig, csak lebegtem a semmiben, csukott szemmel, és nem agyaltam semmin. A szemhéjaim egyre nehezebbek voltak, a jótékony félhomály, és a halkan szóló, relaxációs zenék miatt talán egy kis időre el is aludtam. Mikor felriadtam, az ujjaim olyanok voltak, mint a mazsola, és a hajam is rendesen vizes lett. Sietősebbre vettem a dolgot, hajat mostam, majd kiugrottam a kádból, és egy törölközőt magam köré csavarva átcsattogtam a szobámba. Szerettem egy szál törölközőben flangálni a házban, mikor egyedül voltam. Beindítottam a kedvenc zenéimet, feltekertem maxra a hangerőt, és elmerültem a saját világomban. Nem kellett a szomszédok miatt aggódni a hangszigetelt falak miatt. Alapvetően ebben a házban úgy el tudnék rejtőzni, hogy senki nem találna rám, elzárva a világtól. Ezt sokszor meg is teszem. Szeretek egyedül lenni. A hiedelmekkel ellentétben nem olyan rossz az. Ilyenkor van időm gondolkodni, azt csinálok, amihez kedvem van, és nem idegesítem magam az emberek primitív viselkedésén.

Beleléptem a papucsomba, óvatosan lenyomtam az erkélyajtó kilincsét, és kiléptem a kellemes, esti levegőbe. Az erkélyről be lehetett látni a szomszéd utcákat, amik most sötétek, elhagyatottak voltak, csupán az utcai lámpák adtak némi fényt az éjszakába. Az ablakok mögött sötétség honolt, lakói mélyen aludtak.

Nem kapcsoltam villanyt, az erkélyen egyedül a cigim parazsának vöröses fénye törte meg a sötétséget. Mélyet szívtam belőle, éreztem, ahogy a nikotin végigáramlik bennem, a tüdőmben. Elcseszett egy szokás, tudom, de nem tudok leszokni róla, és hogy őszinte legyek, nem is akarok.Bár, ha anyáék megtudják nem lesz gondom vele, egyből halott ember leszek.

Csak néztem a cigire, figyeltem, ahogy lassan hamuvá válik, elfogy, mint minden más ebben a világban. Semmi nem maradandó. Előbb, vagy utóbb mindennek vége lesz, csak valami gyorsabb, valami pedig lassabb ütemben tűnik el a Föld színéről.

Rossz érzés töltött el, ahogy az előttem álló éjszakára gondoltam. Egy pillanatra behunytam a szemem, mélyet szippantottam a hűs, esti levegőből. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék az ébrenléttel, ez a nap teljesen kimerített, elkerülhetetlen, hogy elnyomjon az álom. Reménykedtem benne, hogy talán túlságosan is fáradt vagyok, ezért békésen fogok aludni, és reggel fogok csak felkelni, mikor a nap sugarai beszöknek a redőnyön keresztül. Nagyon, nagyon régóta vártam már arra, hogy egy éjszakát végigaludjak, de sajnos ez az este még nem jött el...