(II./55.) Az otthonom ott van, ahol Ő...

Fülsüketítő üvegcsörömpölés ütötte meg a fülem, amit rögtön egy cifra, és választékos káromkodás követett. Halvány mosollyal az arcomon megráztam a fejem, és visszanéztem a tükörbe, hogy betegyem a másik fülbevalómat is a fülembe.
-Minden oké?
-Persze, minden a legnagyobb rendben van, készülődj csak tovább!-hangzott a gyors válasz, mire felkuncogtam.
-Akkor az előbb nem hallottam semmilyen üvegcsörömpölést, ugye?
-Urai vagyunk a helyzetnek!-harsogta magabiztosan Harry, mire a háttérből újabb csattanás hallatszott.-Tényleg ne aggódj, Lizzie, idekint minden rendben!-bizonygatta az igazát, miközben tudtam, hogy valószínűleg odakint hatalmas káosz van, már csak a hangokból ítélve is. Újból a tükörbe néztem, ezúttal a nyakláncomat csatoltam vissza a helyére. Mosollyal az arcomon simítottam végig az aprócska félszív medálon, eligazgattam, pontosan úgy, ahogy annak állnia kell. Egy lépéssel elhátráltam a tükörtől, így alaposan szemügyre tudtam venni a kinézetemet. A hajam már jóval a hátam közepéig ért, az egész zuhatag most kivasalva omlott le a két vállamon. Sötétkék, testhez simuló ruhám kihangsúlyozta az alakomat, ami az utóbbi időkben sokat karcsúsodott, a leadott kilóktól, és a sorozatos edzéstől. A fülemben tökéletesen mutatott az ezüst, kristályos fülbevalóm, amit apától kaptam karácsonyra. A szemeim alól eltűntek azok a fránya karikák, mik még pár héttel ezelőtt komótos helyet foglaltak ott maguknak, mára viszont nyomuk sincsen. Nem szoktam ilyet mondani, de most összességében elégedett voltam a látvánnyal. Farkasszemet néztem magammal a tükörben, és csak úgy, magamtól elmosolyodtam. Lábujjhegyre álltam, és a mosdókagylónak támaszkodva körbenéztem a fürdőszobában. Tekintetem a puha, még használatlan törölközőkre tévedt, a bordó fürdőszobaszőnyegre, és a tágas, szinte luxus zuhanyzófülkére. Lesütöttem a szemem, és apró pír szökött az arcomra, ahogy visszagondoltam azokra a pillanatokra, amiket a zuhanyfülkében töltöttünk Niallel. Muszáj volt kipróbálnunk, jól működik-e, és mivel szörnyen össze kell húznunk magunkat az anyagi helyzetünk miatt, így jobbnak láttuk, ha a vízszámlán spórolunk, vagy ahogy Niall nevezte, felavattuk a fülkét. Hmm, talán ez a legmegfelelőbb megnevezése.
Hirtelen kivágódott az ajtó, én pedig visszaereszkedtem az ábrándozásból, és a benyitó felé fordultam, és szinte azonnal elmosolyodtam, még azelőtt, hogy meglátnám, ki az.
Niall keze a kilincsen ragadt, szemei pedig le-fel lifteztek rajtam, tekintetének pajkos játékához pedig csatlakozott az a szexis félmosoly is az arcán, amivel pillanatok alatt levett a lábamról.
-Na?-kérdeztem, mikor a tekintetünk végre összeakadt. Niall még egyszer végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében becsukta az ajtót, és elindult felém. A fürdő méteréből adódóan elég volt három lépést tennie, hogy elérjen hozzám, majd kezét a derekamra csúsztatva közelebb húzott magához, tekintetünk pedig mélyen összeforrt.
-Nem akarlak így kiengedni, mert tuti minden pasi beléd szeret, és nincs ma kedvem verekedni.-mondta, mire halkan felnevettem, és arcát a tenyerem közé fogtam.
-Ugyan már, Niall.-csóváltam meg a fejem, szégyenlősen.
-Komolyan mondom.-bólintott jelentőségteljesen.-Figyelj, az emberek ritkán látnak olyan nőt, akit az ég ilyen elbűvölő arccal áldott meg, nem beszélve a homokóra alakú testről, és azokról a formás, karcsú lábakról.-nézett az említett testrészre, mire csak elmosolyodtam, és visszahúztam a fejét az arcommal egy vonalba.
-Olyan bolond vagy.-mondtam a homlokomat neki döntve az övének, Niall válasza pedig egy gyors, gyengéd puszi volt az ajkaimra.
-Komolyan Lizzie, bombasztikusan nézel ki.-dicsért meg végül, mire én adtam egy puszit a szájára.
-Te se panaszkodhatsz.-simítottam végig ingjének gallérján, majd végig a mellkasán. Fehér ing volt rajta, gondosan begombolva, nyakkendővel. A haja most rendezetten állt a feje tetején, nem úgy, ahogy szokott. Talán tényleg komolyan vette, mikor azt mondtam neki, hogy ez egy jeles alkalom, öltözzön ki, hiszen nem minden nap avat házat az ember. Oldalra billentett fejjel mustráltam Niallt.
-Mi az, valami baj van?-húzódott el egy kicsit.
-Nem, semmi.-ráztam a fejem, és a nyakkendőjéhez nyúltam, kilazítottam a csomót, majd levettem róla. Az ingjén a legfelső gombot kigombolva hagytam, ujjaimmal pedig a hajába szántva összeborzoltam egy kicsit, épp csak annyira, hogy olyan szokásos, kusza hatása legyen.
Niall pislogott párat, majd óvatos félmosollyal az arcán nézett újból a szemembe.
-Így sokkal jobb.-vontam meg a vállam szerényen, mire Niall lehajolt hozzám, és egy puszit adott az arcomra.
-Ha te mondod, neked elhiszem.-kacsintott rám, mindketten elmosolyodtunk, és tekintet összeforrva álltunk továbbra is egymással szemben. Niall karjai szorosabbra fonódtak körülöttem, így közelebb húzott magához. Éreztem, hogy a szíve milyen hevesen dobog, a csendes fürdőben szinte visszhangozták a csempézett falak. Elmerültem azokban a bámulatos, kék szemekben, mélységük megszédített, éreztem, hogy a lábaim kezdenek kocsonyássá válni alattam. Niallel egyszerre tört fel belőlünk egy sóhaj, elgyengülve bújtam a mellkasához, Niall pedig biztonságot nyújtóan karolt át, erősen, ám mégis gyengéden.
Nem hittem volna, hogy valaha ez a pillanat is eljön, de szerintem ő sem gondolta. Ahogy itt állunk, gondolatban mindketten visszautazunk az elmúlt hónapokra, felidézzük az emlékeket, és aztán hirtelen visszatérünk ide, a valóságba, ami elemi erővel csap le ránk. Egy évvel a találkozásunk után itt állunk a saját, közös házunk avatóbulijának a kellős közepén.
Odakintről újabb üvegcsörömpölés szűrődött be, mire Niallel gondterhelten néztünk egymásra, majd a fejünket csóválva egyszer csak felnevettünk. Niall megragadott, és közelebb húzott magához, ajkát pedig a számra tapasztotta egy pillanatra, mégis, a csók olyan intenzív volt, hogy a térdeim beleremegtek.
-Azt hiszem, még egy pohárral kevesebb.-suttogta az ajkamra, mosolyogva.
-Annyi baj legyen.-mosolyogtam vissza, majd kissé elhúzódtam Nialltől, ujjaink pedig összekulcsolva pihentek közöttünk.
-Készen állsz?-kérdezte, és láttam rajta, hogy bár mosolyog, és látszólag teljesen nyugodt, a maszk alatt ő is izgul. Nem mindennap avatja az ember a saját házát.
-Készen.-bólintottam határozottan, majd Niallhöz hajolva egy biztató csókkal ajándékoztam meg. Éreztem, hogy bólint egyet, majd ellépett tőlem, és az ajtóhoz indult. Tekintetem a fekete platformos magassarkúra tévedt, ami csalogatóan állt az ajtó mellett. Niall hirtelen megállt, mikor én is megálltam, és lehajoltam érte. Félszeg, bizonytalan mosollyal az arcomon emeltem fel a rettenetes magassarkút, Niall szemei pedig elkerekedve méregettek. Letettem a földre, és óvatosan léptem bele, miközben Niall mindvégig fogta a kezemet.
-Biztos vagy benne?-puhatolózott.
-Ha már avató, nem nézhetek ki úgy, mint egy csöves.-vontam meg a vállam, aztán hirtelen megingott az egyensúlyom. Még szerencse, hogy Niall fogta a kezem, különben a bokám már elment volna a levesbe.
-Megvagy?-kérdezte Niall komoly arccal, ám én láttam a szája sarkában bujkáló kisfiús vigyorát. Méltóságteljesen kihúztam magam, mély levegőt vettem, és magabiztosan bólintottam.
-Hát persze, hogy meg.
Peckesen lépkedtem ki a lépcsőig, ahol a magabiztosságom megingott, ahogyan lenéztem magam elé. Ha most nem esek orra, és töröm ki a nyakam, akkor soha. Niall eltűnt mellőlem, ami még inkább nehezítette a helyzetet. Körbenéztem, hátha valaki van fent, de rajtunk kívül csak Harry volt a házban, aki valószínűleg a konyhában tevékenykedett. Sajnos a lépcsőről nem lehetett lelátni a konyhába, kiabálni meg nem akartam, mert azt Niall is meghallotta volna, így hát összeszedtem minden erőmet, és nekivágtam a lépcsőnek egyedül. Mielőtt azonban a lábam érintette volna a lépcsőfokot, egy kar simult a kezemre, és húzott vissza gyengéden.
-Kár lenne azokért a lábakért.-mosolygott a szemembe nézve, majd felemelte a másik kezét, amiben az én sötétkék converse-emet tartotta.
Hirtelen nagyot dobbant a szívem, és egy hatalmas kő esett le róla.
-Ha már egy jótékonysági rendezvényre eljöttél tornacipőben, egy házavató igazán nem számít-suttogta a fülembe, mire felnevettem, ahogy a kedves emlék visszatért a fejembe.
-Ahogy mondod.-vettem el tőle vigyorral az arcomon a tornacipőt, és boldogan rúgtam le a magassarkút, amiben két perc állás után is majd meghaltam.
A házba perceken belül beköltözött az élet, beszélgetés, és nevetgélés zaja töltötte be a levegőt. Aki hivatalos volt a bulira, megérkezett, egy-két kivételt leszámítva.
-Gyönyörű ez a ház, Lizzie, fogadjunk, hogy a te választásod volt!-szólalt fel Eleanor, miközben Louisszal, és vele váltottunk pár szót.
-Valójában közös döntés volt, de igaz, hogy én néztem ki ezt a házat.-vallottam be szerényen.-Lenyűgözött a kilátás az erkélyről, és a környék is eszméletlen jó. A belváros sincs annyira messze, viszont ahhoz eléggé, hogy ne halljam folyton a nyüzsgést.
-Azt én is nagyon utálom.-értett egyet El, majd felsandított Louisra, akik épp Niallel egy komoly beszélgetés közepén tartottak. Tudtam, Eleanor miért nézett Louisra. Még régebben Niall említette, hogy Louis is tervezi a különköltözést, és már volt is erről szó, viszont egy ideje ez a téma megrekedt, és nem nagyon haladnak előre. Nem tudni, volt-e közöttük valami veszekedés, de én úgy látom, Eleanor már nagyon szeretné, ha végre együtt lakhatnának a szerelmével, és tudom, hogy Louis is ugyanezt szeretné, még ha nem is mutatja ki olyan nyilvánosan.
A nappaliban van a vendégsereg nagy része, oldalra pillantva pedig megakadt a szemem Perrien, és Zaynen, akik apával beszélgettek éppen. Ők azok, akiknek minden úgy sikerült, ahogy azt ők szerették volna.
Egy hónappal ezelőtt megtörtént az esküvő, amin mindannyian részt vettünk. Perrie még a szokásosnál is gyönyörűbb volt a menyasszonyi ruhájában, Zayn pedig az öltönyében úgy mutatott, akár egy férfi szupermodell, aki épp akkor lépett le a kifutóról. A templomba a szűk családi kör, és a meghívottak léphettek be, mindenképp kerülni akarták a felhajtást, amit sajnos nem sikerült elkerülni, mert bár azt meg tudták akadályozni, hogy a paparazzik, és a rajongók bejussanak a szertartásra, a templomból kilépve megrohamozták őket a fotósok, és a rajongók, így sietve beültek a kocsiba, hogy a lakodalomra kibérelt épülethez érjenek, ami egy igényes szórakozóhely volt, belülről hatalmas térrel, és ragyogó kristálycsillárral. Nem vitték túlzásba a díszítést, csak semmi csicsa, egyszerű, de nagyszerű alapon hangulatossá tették a helyet, ahol egészen reggelig tartott a mulatozás. Felejthetetlen egy élmény volt, főleg a tortaszeletelés, mikor az újdonsült pár egymás arcába vágta a tortát, vagy ami egészen letaglózott, az a virágcsokor elkapása volt, ugyanis a takaros kis csokor pontosan az én kezemben landolt. Emlékszem, hogy lefagyva bámultam a csokrot a kezemben, félve néztem fel, és egyből vigyorgó arcokkal, és nevető szempárokkal találtam magam szembe. Csak egy óvatlan pillantást vetettem Niallre, aki szintén letaglózva állt, oldalról Liam, Harry és Louis bökdöste, akik látszólag igen jól szórakoztak barátjuk arckifejezésén. Végül nem igazán vettük tudomásul ezt a babonát, a kezdeteleges sokk után minden visszaállt a régi kerékvágásba, ugyanúgy folytatódott tovább a bulizás.
Niallel egész este nagyszerűen éreztük magunkat, kicsit talán önzőek is voltunk, mert mikor mindenki az ifjú párral volt elfoglalva, picit félrevonultunk, és mi pedig egymással foglalkoztunk. Egy idősebb házaspár megkérdezte ott tőlünk, hogy akkor valóban mi leszünk-e a következők, mire mindketten elvörösödtünk Niallel, majd úgy döntöttünk, hogy ezt a témát arra az estére hanyagoljuk.
Igaz, hogy én kaptam el a csokrot, és az is, hogy volt már szó erről, de per pillanat más dolgok fontosabbak, így ezzel törődünk. Tengernyi időnk van még, mindenre sor fog kerülni, a maga idejében, ahogy Niall mondaná. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogott el az egészséges irigység Perriet látva, és az esküvő után engem is megfertőzött a menyasszony-kór, mert napokig csak esküvői magazinokat nézegettem, és álmodoztam a sajátomról, na meg persze Niallt is az őrületbe kergettem az esztelennél esztelenebb ötleteimmel, aminek a vége az lett, hogy jót nevettünk az egész túlbuzgásomon, és elnapoltuk a dolgokat.
Niall még mindig Louisszal beszélgetett, amikor megszólalt a csengő.
-Megyek, kinyitom.-mondtam, majd átvágtam a vendégektől hemzsegő nappalin, hogy az ajtóhoz érjek.
-Úgy hallottam, buli van ennél a háznál.-szólalt meg mély, reszelős hangján, én pedig egy pillanatra ledermedtem, mert azt hittem, hallucinálok.-Rég láttalak, kislány.-mosolyodott el, mire én is észhez tértem, és lendületből Marcus nyakába ugrottam.
-Ejha, a kondíciód még mindig a régi.-nevetett fel, miközben erősen szorított magához.
-Istenem, de jó, hogy itt vagy.-duruzsoltam örömittasan, még mindig nem tudtam elhinni, hogy Marcus tényleg eljött.
Négy hónapja Marcus úgy döntött, hogy helyre hozza a viszonyát a családjával, így hazament, és mivel a dolgok sokkal jobban alakultak, mint amennyi reményt fűzött hozzá, ott maradt az Egyesült Államokban. Tartottuk a kapcsolatot, és meg is hívtam a házavatóra, de azt mondta, hogy nem fog ráérni. Hát füllentett ez a piszok.
-Hazudtál.-ütöttem vállba, mikor kicsúsztam az öleléséből.-Azt mondtad, nem tudsz eljönni, mert nem leszel otthon.
-Nem leszek otthon, mert itt leszek.-vigyorgott rám, mire csak a szememet forgattam, majd újból magamhoz rántottam.
-Hazug...de azért örülök, hogy itt vagy.
-Az az igazság, hogy nem egyedül jöttem...-köszörülte meg a torkát, én pedig kíváncsian emeltem fel a fejemet. Átnéztem Marcus válla felett, a tekintetem pedig egy mogyoróbarna szempárba ütközött. A srác haja szintén fekete volt, akárcsak Marcusé, a különbség csak annyi volt, hogy a fiúnak göndör fürtökben keretezte be formás arcát. Kreolos, napbarnított bőre tökéletesen illett a szeméhez, fekete bőrdzsekit viselt, bakanccsal, és fekete csőnadrággal, a bőrkabát alatt fehér póló volt, középen a mellkasára pedig egy kereszt lógott le.
Egészen ledöbbentem. No nemcsak azért, mert a srác úgy festett, mint egy Calvin Klein modell, hanem mert pontosan tudtam, ki ez a fiú.
Marcusra néztem, akinek óvatos mosoly játszott az ajkán, a szemei pedig vadul csillogtak. Elléptem Marcustól, és a fiú felé vettem az irányt. Mikor megálltam előtte, kivette a zsebéből a kezét, és rám pislogott hatalmas szempilláival.
-Lizzie vagyok.-nyújtottam kezet, miközben végig a szemébe néztem.
-Matt. Matt Bennett.-fogadta el a kezem, mikor pedig rámosolyogtam, ő is eleresztett egy szerény mosolyt.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Marcus rengeteget mesélt már rólad.-mondtam, mire Matt felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott.
-Tényleg?-szólalt fel.-Rólad is, Lizzie.-mondta, majd a bátyjára vigyorgott, aki csak a szemét forgatta.
-Egy szót se higgy el neki.-súgtam Matt fülébe.-Mindig hazudik.
-Hallom ám.-emelte fel a hangját Marcus, mire felnevettünk Mattel.-Lizzie, ideje bemenned, mert úgy hallom, nagyon hiányolnak.
-Menj csak előre.-engedtem magam elé Mattet, a háta mögött pedig elismerően biccentettem Marcusra, aki büszkén kihúzta magát, és előre engedett engem is.
-Újabb vendégeket hoztam.-kiáltottam fel, a srácok pedig meglátva Marcust örömujjongásban törtek ki, és sorra jöttek kezet fogni vele.
-Örülök, hogy újra láthatlak, tesó.-vigyorogtak össze Niallel, majd Niall Mattre nézett.
-Kihez van szerencsém?-nézett Mattre, aki még mindig meg volt kicsit illetődve, de mély levegőt vett, és kezet rázott Niallel.
-Matt Bennett vagyok, Marcus öccse.-Niall szemei alig láthatóan elkerekedtek, rám sandított, majd mosolyogva üdvözölte.
-Niall Horan, Lizzie barátja. Nagyon örvendek.-biccentett, és látszott rajta, hogy szimpatikus neki Matt.
-Mindenki megérkezett már?-kérdezte apa.
-Most már igen!-válaszolt egy erélyes női hang, mire mind a hang irányába fordultunk. Szinte sikítva ugrottam oda legjobb barátnőmhöz, aki azonnal a karjaiba zárt. Rickie most még a szokásosnál is jobban nézett ki. A haja laza kontyba volt feltűzve, bakancs volt rajta vörös nadrággal, ami illett a vörös hajához, amit időközben festetett be, és fehér, hasvillantós pólót vett fel felülre.
-Végre megjöttetek!-mosolyogtam Liamre, majd üdvözöltem őt is két puszival.
-Mi az hogy! Csak úgy száguldottunk.-fordult hátra Rickie Liamhez, aki csak ráhajtotta a fejét Rickie hajára. Rickie sokat sejtetően vigyorgott rám, és ekkor leesett, hogy miért.
-Ezek szerint...
-Igen, Lizzie! Megvan!-emelte fel kettőnk közé a kezében tartott Range Rover kulcsát,mire egymásra néztünk, és sikoltva ugrottunk egymás nyakába.
Rickie a száguldás szerelmese lett azóta, hogy egyszer beült Harry kocsijába. Akkor eldöntötte, hogy leteszi a jogsit, és ha addig él is, neki lesz egy Range Roverje. Liam nem igazán lelkesedett az ötletért, mert nagyon féltette barátnőjét, de Rickie hajthatatlan lett. Pár hete egy autókereskedésben bukkant rá erre a modellre, ami szerelem volt első látásra. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg az övé nem lesz. Sikeresen letette a forgalmi vizsgáját, megszerezte a jogsit, és ezek szerint a kocsit is.
-Gratulálok, Rickie!
-Köszönöm. Lizzie, ez a kocsi egy álom!-lelkesedett be.-Úgy dorombol, akár egy kismacska, viszont akkora erő van benne, hogy el sem hinnéd. Tudtam én, hogy jó választás lesz ez a Rover.
-Valaki Rover-t emlegetett?-dugta be a fejét Harry közénk, és innentől kezdve ők ketten megtalálták a közös témájukat.
-Azt hiszem most ellesz egy jó darabig.-sóhajtott fel Liam, mire biztatóan rámosolyogtam, és kézen fogva beinvitáltam a többiekhez.
Niall már messziről elmosolyodott, ahogy meglátott, így egyenesen odamentem hozzá, és átölelve csatlakoztam a beszélgetéshez. Niall szétnézett, majd rám.
-Na, akkor azt hiszem, ideje beszédet mondani.-kacsintott rám, majd a pezsgős poharak felé nyúlt.-Figyelem, emberek, egy kis figyelmet kérnék!-mondta hangosan, túlharsogva a beszédet.-Köszönöm szépen. Szóval, örömmel látom, hogy mindenki megtalálta már a pezsgőkkel töltött poharakat, és mivel mind itt vagyunk, úgy érzem itt az ideje, hogy szóljak pár szót.-kezdte, addigra pedig már mindenki egy kis kört alkotva összegyűlt, hogy hallgassa a ház emberét.
-Elöljáróban szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött, mert nagy nap ez a mai nekünk, Lizzivel. Egy éve, mikor megláttam ezt a lányt, csak egy dolog jutott eszembe...hogy kell nekem.-nézett rám szerelmesen, én pedig ezúttal nem néztem el, hanem elmerülve kék íriszeiben hallgattam, mit mond.-Életem legszebb ajándékát kaptam meg Lizzie személyében, és régebben még csak plátói gondolat volt, hogy egyszer majd vele élhessek. Annyi mindenen mentünk keresztül, és még mennyi mindenen is fogunk. De a legfontosabb, hogy akármi történjék, nem választhat szét minket, mert együtt minden sikerülhet, és nincs számunkra olyan, hogy lehetetlen.-Niall egy pillanatra elhallgatott, majd oldalra pillantott, és félénk mosollyal az arcán nézett vissza rám. Hirtelen furcsa érzés öntött el, mikor elengedte a derekam, és kissé úgy fordult, hogy szembe legyünk egymással.
-Hálát adok Istennek, hogy érdemesnek talál egy ilyen lány szeretetére, és...tudom, hogy ez egy házavató buli, de mégis úgy érzem, hogy nincs ennél tökéletesebb alkalom arra, amit szeretnék kérdezni tőled.
Bár Niall folyamatosan a szemembe nézve beszélt, már a mondat elején cserben hagyott a hallásom, és csak sóbálvánnyá meredve álltam ott, mikor rájöttem, Niall mire készül. A szívem ki akart törni a mellkasomból, olyan intenzíven dobogott, éreztem, hogy a térdeim is kezdik felmondani a szolgálatot, az összes izmom megmerevedett, képtelen voltam bármire, a reszketésen kívül.
Niall átadta a pezsgőjét a mellette álló Zaynnek, majd a zsebében kezdett el kotorászni.
A levegő megfagyott körülöttem. Először Zaynre néztem, aki egyik kezével Perriet karolta, másikban a pezsgőt tartotta, mindketten szélesen mosolyogtak rám.
-Szóval, annó, egy esküvőn az lett megjósolva, hogy mi leszünk a következők.-lépett közelebb hozzám, megérintve a kezemet.-Ismerve téged, most teljesen sokkos állapotban vagy, mozdulni sem tudsz, beszélni pedig végképp. Ha nem bánod, a beszéd részét átveszem én.-mondta, majd hátrébb lépett, és csak azt vettem észre, hogy Niall kezd eltűnni előlem, ahogy térdre ereszkedett.
-Lizzie.-szólított meg, mire a szám elé emeltem a kezem, önkénytelenül.-Köszönöm, az eddigi együtt töltött időt, köszönöm mindazt, amit adtál nekem. Most, hogy végignézek rajtad, még mindig ugyanazt a gyönyörű nőt látom, elbűvölő mosollyal, megbabonázó tekintettel, ebben a csodás ruhában, az elmaradhatatlan tornacipővel. Rabul ejtettél, Lizzie, és kétlem, hogy valaha is képtelen leszek kiszabadulni ebből a rabságból, ezért csak azt kérem tőled, hogy soha, de soha ne engedj szabadon... Légy a feleségem, Elizabeth Grey.-mondta, teljes nevem pedig dallamosan csengett az ajkáról.
A körülöttünk levők halk, egyöntetű sóhajban törtek fel, én pedig remegő kézzel a szám előtt néztem az előttem fél térdre ereszkedett Niall szemébe, onnan pedig a csillogó gyűrűre, amit a kezében tartott.
Megmukkanni sem tudtam hirtelen, minden szó a torkomon akadt. Csak néztem ezt a gyönyörű angyalt itt előttem, és az járt a fejemben, hogy ennél tökéletesebb már nem is lehetne az életem. Niall minden, amire szükségem van a boldogsághoz, efelől semmi kétség. Vele vagyok teljes. Együtt alkotunk egy egészet. Nem, ez már nem fiatalkori fellángolás. Ez már jóval több annál. Fiatalok vagyunk, az igaz, de az érzelmeink mélyek, és őszinték.
Óvatosan néztem fel, tekintetem pedig a velem szemben álló Rickie-ébe üközött, akinek könnycsepp csillogott a szeme sarkában, ahogy Liam ölelte magához, és aki büszkén mosolygott. Mellette Harry, Louis, és Eleanor visszafogott mosollyal néztek ránk. Marcus, rám kacsintott, Matt pedig csak mosolygott, kedvesen. Az utolsó pillantásom apára esett, és a mellette álló Melaniere. Húgom a körmét rágva állt, látszólag lefagyva. Apa merev arccal nézett a szemembe, amitől úgy éreztem fejbe vágtak. Aztán egyszer csak lassan, alig észrevehetően mosoly kúszott az ajkára, amitől a szemei is összeszűkültek, majd egy apró, de annál határozottabb biccentéssel adta a tudtomra a véleményét.
Niall szemébe néztem, aki előttem térdelt, kezében tartva a gyűrűt, és reménnyel teli pillantásokat lövellt felém. Egy pillanatra félelem suhant át az agyamon, még visszanéztem apára, aki Melaniet magához ölelve mosolygott rám, és ekkor belém hasított egy érzés, ami szinte kilökte belőlem a választ.
-Igen.-nyögtem fel alig hallhatóan, Niall szemei pedig felcsillantak.-Igen, Niall. Igen, igen, igen igen!-hajtogattam egyre hangosabban, eközben Niall felállt, és magához húzott, majd megcsókolt. Éreztem, hogy az arcomat forró könnycseppek szántják végig, ám ezek örömkönnyek voltak. Az ujjaim remegtek, miközben Niall felhúzta rá a gyűrűt, a könnyfátylamtól alig láttam valamit, csak a körülöttünk levő tapsvihart, és ujjongást hallottam.
-Ideje lecserélni az ígéretgyűrűt.-szólalt meg Niall, kezében tartva az aranyozott ígéretgyűrűt, amit a születésnapomra kaptam tőle. Feltört belőlem a nevetés, Niall nyakába ugrottam, aki hirtelen felkapott a földről, és megpörgetett a levegőben.
-Ez aztán az emlékezetes avató!-szólalt fel nevetve Perrie, majd mindenki visszavette a kezébe a pezsgőjét. Ismét kis körbe álltunk, a lányok tekintetei, köztük az enyém is könnyektől csillogott, a fiúk mind ledöbbenten, ám annál nagyobb vigyorral kapkodták a tekintetüket közöttünk. Hirtelen apa lépett egy fél lépéssel beljebb, erre elhalkult a tömeg. Megállt szemben velünk, és félrebillentett fejjel nézett a szemembe.
-Megmondom őszintén, erre nem számítottam.-vallotta be felmorranva.-Tudtam én, hogy ez a pillanat előbb, vagy utóbb de bekövetkezik...és azt is sejtettem, hogy inkább előbb, mint utóbb.-nézett fel a szemembe, ez a mondat pedig meglepett.-Elég csak rátok nézni, gyerekek, és az embernek meglágyul a szíve attól a mérhetetlen szeretettől, ami belőletek árad.-rázta a fejét mosolyogva.-Niall.-fordult Niallhöz.-Az elején kételkedtem benned, mint minden normális apa, ki félti a lányát, és az még rátett egy lapáttal, hogy a fél világ odavan érted, de most már látom, hogy jól döntöttem, hogy nem zavartalak el Lizzie mellől.-erre a kijelentésre kuncogás tört ki a háttérből, és én is elvigyorodtam.-Kicsit nehéz lesz hozzászokni, hogy nem én leszek az egyetlen férfi Lizzie életében, de majd megoldom. Csak egyet ígérj meg nekem, fiam.-nézett egyenesen Niall szemében.-Vigyázz a lányomra, mindig.
-Az életemnél is jobban fogok rá vigyázni, a szavamat adom.-jelentette ki Niall határozottan, apa pedig bólintott, és kinyújtotta felé a kezét. Niall nagyot nyelt, majd elfogadta apa kezét, kezet ráztak, apa pedig magához ölelte Niallt. Ez volt az a pillanat, mikor újból előtört belőlem a sírás. Az életem két legfontosabb férfije elfogadták egymást.
Apa miután megölelte Niallt, felém fordult.
-Te pedig Lizzie, ígérd meg nekem, hogy nem fogod teljesen az őrületbe kergetni Niallt.-viccelődött, mire felnevettem.-Félretéve a viccet...remélem, hogy nagyon boldog leszel, kislányom.-simogatta meg az arcom.-Tudjátok, nagyon emlékeztettek valakire. Ők is ugyanígy szerették egymást, ilyen tisztán, és őszintén.
-Kik ezek, apa?
-Anyád, és én.-felelte kesernyés mosollyal az arcán, a szívem pedig begörcsölt. Könnyes szemmel bújtam oda apához, aki erős karjaival átölelt, és a hátamat simogatta.
-Anyád nagyon büszke rád, kincsem. És nagyon szeret...akárcsak én.-suttogta a fülembe, mire még jobban magamhoz szorítottam.
-Szeretlek, apa.-motyogtam a mellkasába. Apa eltolt magától, majd letörölte a könnyeimet, és megpuszilta a homlokomat. Elmosolyodott, azonban ez a mosoly már nem szomorkás volt, hanem büszke, örömmel teli mosoly.
-Felnőtt az én kislányom.-nézett rám, majd hátrafordult, és megemelte a poharát.-Lizzie-re, és Niallre!
-Lizziere, és Niallre!-kántálták a többiek kórusban, majd koccantak a poharak, és Niall ahelyett, hogy beleivott volna, ajkát az enyémre tapasztva megcsókolt.
A hangulat eszméletlen jó volt, köszönhetően a pezsgőnek, és a rendkívül jó társaságnak, akik ontották a jó kedvet. A fiúk elkezdtek xbox-ozni, köztük apa is, mi lányok, pedig néztük őket, és közben beszélgettünk. Én Niall ölében ültem , mellettünk Rickie és Perrie iszonyatosan röhögtek valamin, amit Marcus mondott, mikor arra néztem, Louis épp tarkón vágta Harryt, amiért az beszólt valamit. Eleanor a fejét fogva röhögött a két fiú civakodásán. Hirtelen zúgni kezdett a fejem, ezért úgy döntöttem, kimegyek kicsit a teraszra.
-Baj van?-fogta meg a kezem Niall ijedten, mikor felálltam az öléből.
-Nem, csak kimegyek levegőzni egy picit.-mosolyogtam rá nyugtatóan, mire bólintott, majd visszatért a játékhoz.
A nappalink nem volt túl nagy, pár lépés után a folyosóra kerültem, ami kivezetett a hátsó kijárathoz. A nappalival szemben volt a konyhánk, be akartam menni, hogy igyak egy kis vizet, de az ajtóban megtorpantam. Ugyanis a konyhapulton a húgom ült, mellette pedig Matt állt, mindketten lehajtott fejjel, és halkan nevettek valamin. A szívem  nagyot ugrott a mellkasomban, sejtelmes mosoly kúszott az arcomra. Úgy látszik, a húgom is kezdi jól érezni magát. Nem akarok nagy jóslatokba bocsátkozni, de ismerve Melaniet, és látva Mattet, a húgom első látásra belezúgott. A jó hír viszont, hogy Marcus mondta, hogy visszaköltözik Londonba, és Matt is jön vele. Büszke vagyok magamra, amiért sikerült meggyőznöm Marcust, hogy próbáljon meg beszélni az öccsével. Az apja, és az anyja eladósodtak, és sajnos nincs sok pénzük, amiből élhetnének. Marcus épp ezért hozza el tőlük Mattet, amibe a szülei is belementek. Megígérték, hogy összeszedik magukat, és Marcus segíteni fogja őket, amíg kell, és Mattet is magához veszi.
Mielőtt kiléptem a kellemes, nyári éjszakába, még hallottam, ahogy a bentiek felkiáltanak örömükben, majd hatalmas nevetés, és tapsolás hallatszott. Elmosolyodtam, majd behúztam magam után az ajtót.
Az ég szokatlanul tiszta volt, alig lehetett látni felhőt rajta, a csillagok gyémántokként ragyogtak odafent, a hold ezüstös fénye lesütött a hátsókertre. Mélyet szippantottam a hűs levegőből, ami megcsapta az arcomat. Leültem a terasz szélére, és lehunyt szemmel hátrahajtottam a fejem.
Mosolyogtam. Nem tudom, mennyi ideje ülhettem kint, de azt vettem észre, hogy a mosoly sehogy sem akart eltűnni az arcomról. Felemeltem a kezem, és a hold fényében megvizsgáltam az új, csodaszép gyűrűmet. Ragyogott, akár Niall szeme, mikor megkérte a kezem. A szívemre tettem a kezem. Éreztem, hogy ezúttal nyugodtan dobog a helyén. Lassan lélegeztem, a csillagokat kémlelve. Új helyen vagyunk, valahogy mégis úgy tűnik, mintha ezer éve itt laknánk. Talán azért, mert Niallel ez a közös házunk, és nekem az otthonom ott van, ahol Ő... Ez az egész nem lehetne már ennél meseszerűbb. A lány megtalálja a szőke hercegét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak...A vicces az, hogy ez félig-meddig így is van. A hercegem valóban szőke, és boldogok is vagyunk, főleg most. Viszont ez a boldogság nem volt, és nem is lesz mindig felhőtlen, pont mint a mai égbolt. Sokszor jöhetnek borús napok, záporok, vagy hosszan tartó, pusztító viharok, de a szürke felhőréteg mögött mindig ott bujkál a nap, ami csak arra vár, hogy újból előtörhessen, és szebben ragyogjon mint valaha...
Kinyitottam a szemem, és felnéztem az égre. A kezem még mindig a szívemen volt, és továbbra is az eget kémleltem. És ekkor, hirtelen a semmiből egy hullócsillag hasított át az égen, hosszú, vakító fénycsóvát hagyva maga után. A szemhéjaim lecsukódtak, az ajkaim pedig halovány mosolyra görbültek.
Ez a csillag nemcsak egy egyszerű hullócsillag volt. Ezt a csillagot egy angyal küldte fentről, ezzel kifejezve azt, amit szavakkal már nem tud. Régebben, ha rá gondoltam, mindig mardosni kezdett a bűntudat, ami még mára sem múlt el teljesen. Csupán egy másik angyal elfelejtette velem a fájdalmat, amit régen éreztem.
Az anyukám, aki fentről most is néz engem, egyben az én őrangyalom, az égi, mennybeli őrangyalom, aki elküldte nekem a földi védelmezőmet, egy szőke, kék szemű, ír fiú személyében.
-Szeretlek, anya.-suttogtam nagyon halkan, mire egy óvatos fuvallat simított végig az arcomon. Érzem, hogy velem van, és velem is lesz, amíg csak élek...
-Nem fázol?-szólalt fel egy hang hirtelen a fülem mellett, ám nem ijedtem meg kicsit sem, mert ezt a hangot ezer közül is felismerném.
-Ha azt mondom, hogy igen, átölelsz?-válaszoltam lehunyt szemmel, Niall pedig öblösen felnevetett, majd letelepedett mellém, és átkarolt.
-Így jó?
-Tökéletes.-válaszoltam, aztán csend telepedett le ránk.
-Mióta tervezted ezt?-szólaltam fel pár percnyi hallgatás után.
-Egy ideje...de megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy igent mondasz.-mondta, mire értetlenül néztem rá.-Azt hittem, korainak tartod még, és el fogsz küldeni.
-Te megbolondultál.-ráztam a fejem.-Akkor is igent mondtam volna, ha csak kettesben vagyunk, és úgy kérsz meg.
-Komolyan?
-Komolyan.
-Hú...ez, most jól esett.-fújta ki a levegőt. A szemem sarkából ránéztem, mire észrevette, hogy nézem. Megmozdultam a helyemről, és Niall ölébe másztam, szembe vele, és átkaroltam a nyakát, ő pedig átfogta a derekamat, ujjaival a hajam végét kezdte el csavargatni.
-Tulajdonképpen én akármikor igent mondtam volna neked.-vallottam be, mire Niall felhúzta a szemét.
-Tényleg?
-Tényleg.-bólintottam.
-Emlékszel, mikor másodjára voltunk a Trafalgar Square-n?-kérdezte, mire bólintottam.-Ezt kívántam...hogy ha egyszer eljön ez a pillanat, mondj igent. Úgy látszik, ez a kút tényleg teljesíti a kívánságainkat.-vont vállat.
-Nekem nem kell ahhoz kút, hogy teljesüljenek a kívánságaim, mert itt van velem, aki teljesíti őket.-feleltem, és illegni kezdtem Niall ölében.
-Valóban? Miért, mit kívánsz?
-Azt, hogy csókolj meg.-mondtam ki egyszerűen, mert tényleg, abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem, csak Niall csókjára.
-Bármikor.-mondta, majd beletúrtam a hajába, összenyomtuk a mellkasunkat, és Niall ajka óvatosan ért az enyémhez, lágyan, érzékien...pont, mint legelőször...

Sziasztok, Drágáim!
Eljött ez a pillanat is, mikor az utolsó résszel jelentkezem...ezen kívül lesz még egy epilógus, és befejeződik a történet.
Tudnotok kell, hogy ez a történet teljesen a szívemhez nőtt. Ez az legelső blogom, és álmomban nem gondoltam volna, hogy az én zavaros agyszüleményem ennyiőtöket fogja érdekelni. Rengeteg jó élménnyel lettem gazdagabb általatok, amiért nagyon hálás vagyok!
Ha hiszitek, ha nem, könnyes szemmel írom ezeket a sorokat...mert bár egy éve kezdtem el írni ezt a történetet, és már kissé elfogyott a lelkesedésem hozzá, a részemmé vált. Ez volt az én másik, "titkos életem".
Az életem sokat változott ezalatt az idő alatt, de úgy érzem, hogy az írás mindig itt volt velem, ah szükségem volt valamire, ahogyan ti is. Nem ismerlek személyesen titeket, de tudnotok kell, hogy szeretlek mindannyiótokat! Köszönöm, hogy velem voltatok mindvégig, hogy támogattatok, hogy elviseltétek, mikor hisztiztem, és hetekig nem hoztam részt...velem voltatok végig, amit sosem tudok megköszönni igazán!
Ideje lesz elbúcsúznom Lizzietől, és Nialltől, viszont ez a történet itt fog maradni a blogon, hogy bárki, akinek kedve van, visszaolvashassa, és talán ha nekem is úgy tartja kedvem, el fogom olvasni, hogy honnan indultam...mert nem akarok megállni ezután. Folytatni fogom az írást, hogy mti hoz a jövő, nem tudom...de az biztos, hogy az írás az örök szerelmemmé vált, ahogyan ez a történet is. :)
Köszönök mindent, millió puszi mindenkinek, nemsoká jelentkezem az epilógussal!
Puszi: Dóri :*
u.i. Remélem nem okoztam csalódást senkinek ezzel az utolsó résszel, én így képzeltem el a befejezését ennek a történetnek. :)