(II./54.) Míg élek, érte élek...

Sziasztok, Drágáim! :)
Megérkeztem az utolsó előtti előtti résszel, ami nagyon remélem, hogy tetszeni fog. :) Nem tudom, ki mire számított, de remélem, nem okoztam csalódást..:)
Jó olvasást, imádlak titeket: Dóri :*

Valami lágyan megérintette az arcomat, végigsimított rajta, egészen az államig.

-Ébredj, kicsim.-hallottam meg egy halk, rekedtes hangot a fülemnél.

Kábán nyitogatni kezdtem a szemeimet, tompákat pislogtam, hogy kiélesedjen a látásom, pillanatokon belül pedig magamhoz tértem, de a szobában még mindig vaksötét volt. Értetlenül fordultam oldalra, és egy meleg testbe ütköztem. Niall illata azonnal az orromba szökött, mikor közelebb hajolt hozzám, és fél kézzel átölelt, majd magához húzva belepuszilt a hajamba. Nyöszörögve bújtam a mellkasához, és szorongattam a hátán a pólót, lábamat pedig a derekára fontam, majd magunkra húztam a takarót.

-Életem, tudom, hogy szeretnél még aludni, de le fogjuk késni a gépet.-suttogta a fülembe, halkan felnevetve ahogy felmorrantam.

-Olyan hideg van kint, olyan jó itt a takaró alatt.-motyogtam, mire Niall hirtelen a hátára fordult, engem magára húzva.

-Elhiszem, de majd pihensz a repülőn.-puszilta meg a homlokom, mire az arcomat a nyakához fúrtam.-Most pedig kelés van.-tette hozzá, majd váratlanul felült, engem lelökve a mellkasáról, így a lábára estem, belegubózva a takaróba. Álmosan heverten az ágy közepén, összegabalyodva a takaróval, és a lepedővel, miközben Niall megállt felettem. Az összes hajam a szememben volt, plusz még a sötétség is rásegített, hogy ne lássak semmit, így csak egy sejtelmes kacajt hallottam meg, majd a következő pillanatban egy erős rántást éreztem meg a takarón, én pedig a lendülettől leestem az ágyról.

-Niaaall.-nyafogtam, hiszen még alig éltem, világomat nem tudtam, ez meg itt erősködik nekem kora hajnalban.-Ha még egyszer így mersz ébreszteni, seggbe leszel rúgva.-kalimpáltam a kezemmel kapaszkodó után, mire Niall elkapta a kezem, és felsegített a földről.

-Úgy látom, felébredtél.-mondta szórakozottan, én pedig durcásan hátat fordítottam neki, mire megragadta a derekam, és visszahúzott, majd szembe fordítva magával gyengéden megcsókolt.-Öri-hari?-kérdezte játékosan, mire elmosolyodtam, és megböktem a mellkasát.

-Elmész a fenébe.-ráztam a fejem nevetve, majd egy újabb gyors csók után összeszedtem magam, és elbotorkáltam a fürdőig, hogy szalonképessé tegyem magam. A házban még nyugodt állapot uralkodott, mindenki a legédesebb álmait aludta, így vigyáznom kellett rá, hogy senkit ne keltsek fel. Bár szerettem volna elköszönni a srácoktól, de nem volt szívem felébreszteni őket, ha már maguktól nem keltek fel. Na sebaj, két nap múlva úgyis találkozunk.
Nem sokkal később már az utakat róva tartottunk a reptér felé, a sötétség kezdett eloszlani, és helyette a világosság vette át a hatalmat. Niall nyugodt arccal nézte maga előtt az utat, pedig tudtam, hogy tudja, majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ugyanis még mindig nem mondta el, hova megyünk. Csak azt tudom, hogy repülővel, messzire, és hidegebb éghajlatra.
A terminál tele volt emberekkel már ilyen korán is, volt aki az üléseken ülve bóbiskolt, mások a fal mellé letelepedve aludtak egymás hegyén-hátán. Valószínűleg lekésték a gépüket, vagy csak még sok idő van az indulásig, nem tudni. Niallel felvettük a szokásos álcázási formánkat, kapucnit húztunk a fejünkre, és lehajtott fejjel ballagtunk egymás mellet, ügyelve rá, hogy ne nagyon nézzünk az emberek szemébe. Szerencsére Niall pontosan időben érkezett, így nem kellett sokat várni a becsekkolásra, az ellenőrzés után rövid idővel már a gépen találtuk magunkat.
-Furcsa, hogy most nem magángéppel megyünk.-súgta a fülembe Niall, mire a szememet forgattam.
-Hát igen, akinek jól megy...
-Szeretnél még aludni?-kérdezte édesen pislogva rám. Elmosolyodtam, és nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig puha arcán.
-Mivel nem tudom, hova viszel, és mit fogunk csinálni, jobbnak látom, ha kialszom magam előtte.-feleltem, Niall pedig mosolyogva puszilt bele a tenyerembe.
-Ezt nagyon jól látod.-bólintott, majd lentebb csúszott az ülésén, átdőlve az én felemre, így a vállára tudtam hajtani a fejem.-Aludj nyugodtan, majd felébresztelek, ha odaértünk.-mondta, mire bólintottam, majd elhelyezkedve lehunytam a szemeimet, és vártam, hogy elragadjon az álom...

 *Niall szemszöge*
Tíz perc se kellett, hogy elaludjon. Mikor a gép kerekei elváltak a talajtól, Lizzie már mély álomba zuhant. Meg tudom érteni, hiszen nagyon kimerítő hete volt. Ahogy elmesélte, Jack most még a szokásosnál is jobban megdolgoztatta őket, ráadásul a mellékállás a közeli gyorsbüfében is csak a szabadidejét veszi el. Én mondtam neki, hogy felesleges elvállalnia a reggeli műszakot, ő makacsul állította, hogy nem felesleges, mert ezzel is csak pénzt keres. Ez a lány teljesen bezsongott, amit persze teljesen megértek, hiszen én is tudom, milyen jó érzés pénzt keresni, és nemcsak lenni a világban, hasztalanul. Egyre inkább azt látom rajta, hogy kezd önállósodni, amiért igazán büszke vagyok rá. Büszke vagyok rá azért is, hogy ezt a második két hetet végigcsinálta, és nem tört meg. Emlékszem még arra a törékeny, védtelen lányra, aki ott térdepelt az esőben, és sírt, mert azt hitte, elveszítette a húgát. Csupán pár hónap telt el azóta, hogy ez történt, mégis most egy egészen más lány van itt mellettem, azontúl, hogy megtartotta azokat a tulajdonságait, amikkel magába bolondított. Azontúl, hogy még mindig imádni való, szeleburdi, és gyönyörű, magabiztos lett, és céltudatos. Kitűzött maga elé egy célt, és most azt látom, hogy homlok-egyenest a felé tart.
Oldalra fordítva a fejem feltérképeztem alvó arcát. Még mindig nem találok rajta egyetlen hibát sem. Ha nem tudnám, hogy ez az egész velem történik, azt mondanám, hogy ilyen szerelem nem létezik. Mellette azonban én is más lettem. Megtanultam kimutatni azt, amit érzek. Hülyeség lenne, ha azt mondanám, hogy megtanultam szeretni, mint ahogy azt a legtöbb történetben olvashatjuk. Eddig is tudtam szeretni, csak nem voltam képes kimutatni, és éreztetni a másik személlyel úgy, ahogy azt ő megérdemelte volna, egészen eddig a pillanatig. Lizzie minden egyes mozzanatát ismerem már, már akkor tudom, mit akar mondani, mikor még csak a fél mondatot mondta el. Nincsenek előtte titkaim, érzem, hogy benne ezer százalékosan megbízhatok, és nem félek, mert bármi baj történik, tudom, hogy ő velem van. Épp ezért próbálom őt védeni mindentől,a mitől csak lehetséges. Meg akarok adni neki mindent, amitől boldog lesz, meg akarok mindent tenni, ami mosolyt csal az arcára, és legvégül meg akarom neki mutatni, hogy míg élek, érte élek.
A gyomrom liftezni kezdett, ahogy egyre közelebb értünk a célhoz. Észrevettem, hogy Lizzie már lassan ébredezni kezdett mellettem, így egyre kevesebb időm maradt a gondolkodásra. Jó pár órája utaztunk, de még mindig nem tisztáztam le magamban, hogy mikor, és hogyan fogom közölni vele a mondandómat. Ilyenkor legszívesebben nyakon rúgnám magamat, amiért ennyire fosos vagyok, de egyszerűen nem akarom, hogy Lizzie félre értsen valamit, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen még én sem tudom, mitől félek, egyszerűen csak félek. Ha most itt lennének a srácok, biztos vagyok benne, hogy egy-egy pofon után úgy kiröhögnének, mint még soha, hiszen nem egyszer átrágtuk már magunkat ezen a témán, ezerszer megmondták, hogy ne féljek, mert Lizzie biztosan örülni fog, és igent mond, mégis...ha róla van szó, legyen bármilyen ügy, nem tudok józanul gondolkodni. Gyerünk, Niall, még van két napod, hogy összeszedd magad, és ha lehet, ne cseszd el!

*Lizzie szemszöge*
A szemeim maguktól nyitódtak ki, az erős, vakító fény, ami az arcomba világított, azonnal felébresztett.
-Jól aludtál?-szólalt meg mellettem a világ legszebb hangja, mire önkénytelenül elmosolyodtam, nem törődve azzal, hogy a szemem épp kiégni készült.
-Jól, és mélyen.-feleltem még halkan.-Hol vagyunk?
-Nézz ki az ablakon, és meglátod.-felelte mosolyogva, én pedig megfordultam.
A látványtól leesett az állam. Mindenhol vakító fehérség, és hegyláncok vonulatai. Sűrűn pislogtam, hátha felébredek, mert ez csak egy álom. De nem. Valóban havas hegységek felett repültünk. Izgatottan fordultam vissza Niallhöz, tátott szájjal, aki csak halványan mosolyogva nézte, ahogyan épp ájulás közeli állapotba kerülök.
-Ez...ez...
-A Francia Alpok.-fejezte be a mondatomat, én meg a szám elé kaptam a kezem, és vadul kalapáló szívvel néztem Niall szemébe.
Egyszer, még régebben említettem Niallnek, hogy még sosem voltam a hegyekben, de mindig is nagyon szerettem volna eljönni. Anya kedvenc síelőhelye...a Francia Alpok volt. Rengeteget mesélt róla, és megígérte, hogy egyszer majd elhoz ide...azonban sajnos ezt az ígéretét már nem teljesíthette.
Nem sok választott el a sírástól, a szemeim már így is könnybe lábadtak. Ezt nem hiszem el...Létezik még olyan dolog, amit Niall ne tudna elintézni? Kötve hiszem. Tudnám még ennél is jobban szeretni ezt a szőke angyalt? Ha így halad, egy új definíciót kell kitalálni ennek az érzelemnek.
-Te jó ég...-fújtam ki a levegőt, még teljesen sokkos állapotban.
-Tetszik?-kérdezte félénken, mire indulatosan fordultam felé.
-Hogy tetszik-e?-kérdeztem vissza.-Egyszerűen...le vagyok döbbenve...-csóváltam a fejem.-De hát ez...hogyan? És mikor? És...
-Ne törődj a mikor, hogyan és miértekkel.-fogta meg a kezem, majd egyenesen a szemembe nézett.-Csak az a lényeg, hogy itt vagyunk, és hogy jól érezzük magunkat, rendben?-húzta édes félmosolyra a száját, miközben tekintetét mélyen az enyémbe forrasztotta. Elvesztem tengerkék íriszeiben, megbabonáztak, így az egyetlen, amire képes voltam, az a bólogatás, majd fittyet hányva a többi utasra, Niall nyakába csimpaszkodtam, és egy hosszú, szenvedélyes csókban próbáltam elmondani neki mindazt, amit nem tudtam szavakba önteni.
Egy külön busszerűség vitt fel minket a reptértől oda,a hol a szálláshelyünk volt. Én mindvégig rátapadtam az ablaküvegre, és gyönyörködtem a tájban. Ameddig a szem ellátott, mindent hó takart, amin megcsillant a nap sugara, így az egész hóréteg olyan volt, mint több milliárd apró gyémánt. Lenyűgözött, teljes mértékben. Rajtunk kívül még többen is utaztak a buszon, csomagokkal felpakolva, így valószínűleg ők is arrafelé tartottak, ahova mi.
-Milyen szállodába megyünk?-fordultam kíváncsian Niall felé, aki csak nevetve megrázta a fejét.
-Majd meglátod, ha odaértünk.-válaszolt, szokásához híven.
-Argh.-nyögtem fel, és inkább hagytam az egészet, hiszen tudom, hogy hiába rágom a fülét, úgysem árulja el, amíg oda nem érünk.
Fél órás autókázás után egy hatalmas, elegáns épület tűnt fel a szemeim előtt. Izgatottan fészkelődtem a helyemen, amikor a busz megállt a parkolóban, a szálloda előtt már készültem én is, hogy felpattanjak a helyemről, azonban Niall megállított, és visszanyomott az ülésre.
-Mi az?-néztem rá értetlenül, mert ő még mindig kényelmesen ült, miközben a többi utas már nem volt a buszon.-Most kéne leszállnunk...nem?-érdeklődtem bizonytalanul, mire Niall csak a fejét rázta.
-Ülj vissza, Lizzie, és bízz bennem.-mondta halál nyugodt arccal, én pedig gyanúsan méregettem, majd lassan visszaültem a helyemre. Mi a fenét talál már megint ki?
Mikor mindenki leszállt a buszról, az ajtók becsukódtak, és a sofőr újra elindult, elhajtva a szálloda mellett. A szívem vadul kalapált, zavartan néztem előre, ki az ablakon, és Niallre. Hirtelen Niall megmozdult, és végigsimított az arcomon.
-Ne félj, tudom hova megyünk.-nyugtatott meg, majd ajka lágyan súrolta az enyémet. Halvány mosollyal az arcomon nézet Niallre, majd a vállára hajtottam a fejem, és szorosan hozzábújtam.
Nem számoltam az időt, azonban egy jó idő elteltével éreztem, hogy a busz lassulni kezd, majd megáll. Izgatottan ugrottam fel Niall öléből, hogy kinézzek az ablakon, és az első, amit megláttam,...hó. Rengeteg hó. Szemöldök ráncolva néztem el jobbra-balra, de sehol nem láttam mást a havon kívül. Niall ekkor felállt a helyéről, felvette a sapkáját, majd rám nézett.
-Na, nem jössz?-kérdezte szemtelenül, mire dúlva-fúlva felálltam, és követtem őt, lefelé a buszról. A csomagjaink már ott hevertek a busz mellett, Niall intett a sofőrnek, aki visszaintett, majd újból indította a motort, és elhajtott. Megfordulva az egy fenyőerdővel találtam szembe magam, ami sűrű volt, tele fával.
-Gyere.-biccentett Niall, aki már a vállára vette az utazótáskánkat, és elindult az erdő felé.
-Nem mondod komolyan, hogy keresztülvágunk ezen.-mutattam az erdőre, Niall meg csak haladt előre.
-Gyere már!-kiáltott vissza, mire megráztam a fejem, majd utánasiettem.
-És mégis honnan tudod hogy merre kell mennünk?-kérdeztem a lábnyomai után ugrándozva, mert nem akartam nagyon elsüllyedni a hóban.
-Tudom, és kész.-felelte egyszerűen, majd kajánul rám mosolygott.-Inkább élvezd az erdőt.-mondta, mire felröhögtem.
-Lehetetlen eset vagy.-csóváltam a fejem röhögve.
-És pont ezt szereted bennem.-válaszolt félvállról, tovább törve az utat előttem.
-És persze szerény is.
-Azt ki ne felejtsük!-tette hozzá, és mindketten felnevettünk.
Pár perc gyaloglás után már nem volt kedvem nyafogni, valahogy elment tőle a kedvem. A természet magával ragadott, elmélyültem a havas fenyőágak nézegetésében, és abban, hogy ne bukjak orra. Az erdő csendes volt békés. Rajtunk, és az állatokon kívül nem tartózkodott senki a közelben, csak a szél süvítését lehetett hallani, ahogyan cikázik a fák között, utat törve magának.
Már egy jó ideje sétáltunk, amikor hirtelen Niall megállt előttem, így majdnem beleütköztem.
-Bocsi.-szólt hátra, én pedig megigazítottam magamon a sapkámat. Niall körbenézett, majd folytatta az útját előre, de úgy tűnt, mintha kissé elbizonytalanodott volna. Egyre lassabban haladt, és egyre többször állt meg, miközben a csomagot már szinte vonszolta maga után.
-Niall...-baktattam utána az egyre növekvő hóban, ami már itt majdnem a térdemig ért.-Nem akarok beleszólni...de biztos, hogy jó felé megyünk?
-Persze, tudom az utat.-felelte magabiztosan, és tovább ment előre.
-Hát jó.-vontam meg a vállam, és hűségesen követtem. A fák egyre jobban sűrűsödtek körülöttünk, a hó pedig lassan akkora volt, hogy lehetetlen volt benne haladni. Folyamatosan forogtam, míg egyszer csak egy kerítésbe nem akadt a tekintetem.
-Niall.-szólítottam meg, mire ő is megállt, és nagyot sóhajtott.
-Ne ölj meg Lizzie,-kezdte-de azt hiszem, rossz felé jöttünk.-mondta, mire lefagyott a mosoly az arcomról.-A fenébe!-morrant fel ingerülten, majd hirtelen megfordult, és odajött hozzám.-Ne haragudj.-nézett könyörgően a szemembe, látszott rajta, hogy mindjárt felrobban az idegtől.-A francba!-kezdett el idegesen forgolódni, a fejét fogva.
Végignéztem magunkon. Mindketten már térdig álltunk a hóban, Niall a táskával a vállán, pufi kabátban, idegesen, én pedig cucc nélkül, félig átázott nadrágban, és egyszer csak, mindenféle ok nélkül elnevettem magam. Niall értetlenül nézett rám, mire én csak elvetettem magam, és hóangyalkát kezdtem el csinálni.
-Minden rendben, Lizzie?-hajolt felém Niall, telefonnal a fülén, mire csak még jobban felnevetettem, és megragadva a kezét lerántottam magamhoz.-Jézusom, mi lelt téged?!-kémlelt mosolyogva, nem bírtam abbahagyni a mosolygást, és megfogva a kabátja gallérját szájon csókoltam.
-Ejha.-szólalt fel Niall azzal az imádni való félmosollyal az ajkán.
-Csak gondolj bele. A világsztár, Niall Horan egy nehéz utazótáskával a vállán, és barátnőjével együtt nekivág egy francia fenyőerdőnek, és a végén kiköt Isten tudja hol, térdig érő hóban. Majdnem olyan romantikus, mint egy tengerparti séta.-nevettem fel, Niall pedig egyre értetlenebbül nézett rám, és merem állítani, hogy egy kicsit meg is ijedt.
-Nem teszek jót neked ez a hegyi levegő.-csóválta a fejét, és újra a füléhez emelte a telefonját, még mindig rajtam feküdve.
Az ok, amiért nem pánikoltam, és nevettem, az az volt, hogy tudtam, hogy egy telefon, és rövid időn belül a kívánt helyre fogunk érkezni. Niall mindig mindent elintéz, és még egy ilyen, alapvetően veszélyes szituációból is ő jön ki győztesként. Nem féltem, mert tudtam, hogyha vele vagyok, nem érhet semmi baj minket. És igazam is volt. Niall beszélt valakivel, aztán felpattant, engem is felhúzott, majd az előzőnél kétszer gyorsabb tempóval sétálunk vissza, az ellenkező irányba, és már messziről kezdett kirajzolódni előttem a hegyoldalban egy sötétbarna, egymagában álló házikó.
A ház előtti pár métert már rohanva tettük meg, felfutottunk a teraszra, Niall pedig nyitotta az ajtót, és bebocsájtást nyertünk. Nem is érdekelt különösebben, Niallnek hogy van kulcsa ehhez a házhoz, mert tudom, hogy nem fontos információ. A lényeg, hogy van.
Láttam már életemben nem egy bámulatos házat, többek közt azt is, amiben mi lakunk, de ez...az összeset lekörözte. Egy egyszerű, farönkökből álló ház, belépve pedig megcsapott a tiszta, hideg levegő, és a menthol illata. Az egész ház egyetlen nagy szobából állt, egy konyharésszel, egy pici fürdővel, és egy nappalirésszel kialakítva. A nappaliban állatbőr lógott a falakon, és szőnyegként is. A kandallóval szemben egy hosszú, barna ülőgarnitúra helyezkedett el, előtte pedig egy aprócska asztal. Körülöttünk ablakok voltak, amik mind le voltak sötételve, egy kivételével, amin keresztül fény áramlott a szobába. A mellettem álló Niallre néztem, aki győzedelmes mosollyal az arcán állt, és figyelte a reakciómat.
-Niall Horan...-vettem nagy levegőt-ismétlem, hihetetlen vagy.-mondtam, és lehúztam magamról a sapkám, kesztyűm, és elindultam a kandalló felé. Végigsimítottam a puha, szőrmével borított kanapén, a mosoly pedig levakarhatatlan volt az arcomról. Ez a hely egyszerűen káprázatos volt. A mennyezet szintén fából volt, emelt belső résszel. Olyan volt, akár egy mesebeli kunyhó, csak sokkalta modernebb.
-És...milyen messze van tőlünk a civilizáció?-kérdeztem óvatosan, Niall pedig csak szerényen felnevetett.
-A hegy másik oldalán van a sípálya, a ház mögött kialakított ösvényen negyed óra séta, és máris ott vagyunk.-világosított fel, és őszintén, egy kicsit fellélegeztem.
-Á, értem.
-Van kedved síelni menni? Én addig bekészítek a kandallóba, és majd ha hazajövünk, begyújtok. A közelben van egy nagyon jó étterem is, úgyhogy a kaja is meg van oldva.-somolygott Niall a vállát vonogatva, én pedig szinte szóhoz se jutottam.
-Tökéletes lesz.-feleltem pár pillanatnyi némaság után, majd tekintetem mélyen a Niallébe fúrtam. A szoba választott el kettőnket, mégis, Niall mágnesként vonzott magához. Az a kis görbület az arcán egyre szélesebb lett, ami megindította a lábaimat, azok pedig egyenesen a karjaiba vittek. Bár a házban még hideg volt, egyáltalán nem fáztam. Elég volt egy csók, hogy a testem lángra lobbanjon. Hihetetlenül izgatott voltam a délutánnal kapcsolatban, tudtam, hogy életem egy újabb felejthetetlen élményét fogom átélni, amit szintén Niallnek köszönhetek majd.
Miután nagyjából lepakoltunk, Niall szerzett valahonnan fát, és majdnem profin bekészített a kandallóba, bár állította, hogy ért hozzá, az arckifejezéséből arra következtettem, hogy még életében nem látott ilyet.
Niallnek igaza volt. Miután összeszedtük magunkat, alig húsz perc séta után egy komplett síparadicsomban kötöttünk ki. Mindenhol síelő emberek, felvonók, és sípályák sokasága volt. Az elején nagyon féltem, hiszen még soha sem síeltem, de Niall megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, csak figyeljek arra, amit ő csinál.
-Na, először is ne enged, hogy szétcsússzon a lábad. A legfontosabb, a biztos tartás.-magyarázta, mikor már teljes harci díszbe voltunk öltözve. Egy kissé hülyén éreztem magam azzal a hosszú talpakkal a lábamon, olyan volt, mintha két deszkát kötöztek volna a talpamra, és meg kellett volna próbálnom azokon állni. Két kézzel, erősen tartottam a botokat, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban eleshetek.
-Lizzie, ne szorítsd annyira a botokat, mert eltöröd őket.-szólt rám nevetve Niall, és csak ekkor esett le, hogy tényleg túlságosan szorosan fogom őket.-Nyugi, csak aprókat csússz előre elsőnek, így.-mutatta, majd nagy levegőt vettem, és utánozni kezdtem.
-Na, menni fog ez!-dicsért meg Niall, mikor már majdnem egy méter haladtam, ő pedig folyamatosan a nyomomban volt.-Most pedig lépj hosszabbakat, ez az, pont úgy! Nahát, őstehetség vagy!-játszotta túl, mire csak gyilkos tekintettel néztem rá.
-Nagyon vicces vagy.-ráztam a fejem.
-Most mit tegyek, ha egyszer tényleg őstehetség vagy?-vonta meg a vállát, miközben egyenletesen haladtunk előre.
-Na várj csak, ha majd egyszer valami olyat csinálunk, amit te nem tudsz, én úgy ki foglak röhögni, hogy...áááá!-a mondatom végét már nem tudtam befejezni, mert hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj, és hatalmasat taknyoltam, egyenesen egy hókupac közepébe. Hallottam, hogy mögöttem először síri csend van, majd halk kuncogás ütötte meg a fülem. Mérgesen tápászkodtam fel, az összes hajam az arcomba ragadt, a hó pedig behatolt a kabátom alá, kellemetlen érzést nyújtva.
-Épp szólni akartam, hogy talán jobb lenne, ha előre néznél.-szólalt meg Niall, hangjából ítélve pedig eszméletlenül jót szórakozott rajtam.-Jól vagy?-váltott át aggodalmasabb hangra, majd odacsúszott mellém.
-Jól.-vágtam rá, és megpróbáltam feltornázni magam, ami nagy nehezen, de sikerült.
-Gondolom, hogy egy életre eleged van most a síelésből.-mondta félénken, oldalra billentett fejjel.
-Nem.-feleltem határozottan.-Taníts meg síelni, hogy aztán jól elverjelek azért, mert kinevettél.-mondtam kihívóan, mire Niall csak eltátotta a száját, és bólintott.
-Ahogy akarja, kisasszony.-válaszolt elfogadva a kihívást.-Akkor elsőnek talán fordítsa meg a kezében  botot, és használja rendeltetésszerűen.-vigyorgott az arcomba, mire felment bennem a pumpa, és dúlva-fúlva, de megfordítottam a botot, és jeleztem, hogy felkészültem a harcra.
A személyes síoktatásom eredménye a következő lett:nemcsak én nem tanultam meg síelni, de még Niall is elbizonytalanodott a végére, hogy ő tud-e síelni. Az oktatás alatt többször voltam vízszintesben, mint kellett volna, ezzel totálisan kikészítve Niallt. Egy idő után feladta, és inkább elmentünk enni, hátha majd újult erővel jobban megy a tanulás. Ahan, ezt hittük mi, de a testem egészen máshogy gondolta. Még életemben nem voltam ilyen kétballábas, mint most. A végére már meguntam az egészet, és leültem a hóba hóangyalt csinálni, majd lecsatoltam a sítalpakat, és azzal ütögettem Niallt, egészen addig, míg a tulajdonosuk rám nem szólt, és elküldött minket melegebb égtájakra. Nos, így történt, hogy Niall megpróbált megtanítani síelni, sikertelenül.
-Soha, ismétlem, soha többet nem vállalkozok ilyenre!-mondta Niall fáradtan, mikor a késő délutáni órákban beestünk a házikónk ajtaján.
-Miért, most mondd, hogy nem volt jó móka!-fordultam felé vidáman, nevetve, mire csak felháborodottan nézett rám.
-Hogy jó móka?-kérdezett vissza elkerekedett szemekkel.-De, az volt, egészen addig, míg el nem zavartak minket, mert akadályoztuk a többi síelőt a randalírozásunkkal.-mondta, miközben levetette a kabátját, és meggyújtotta a tüzet a kandallóban, ami pillanatokon belül lángra lobbant. Fáradtan vetettem le magam a kanapéra, és mosolyogva néztem Niall morcos alakját.
-Én élveztem.-jelentettem ki, majd elkaptam Niall karját, és lehúztam magam mellé.-És valld be, hogy te is.-suttogtam az ajkára, mire haloványan elmosolyodott.
-Való igaz.-felelte.-De ezt még annál is jobban élvezem.-mondta halkan, és ajkával végigsúrolta az én ajkamat, édes játékra hívva őket. Átkaroltam a nyakát, és lehúzva magamhoz végignyúltunk a kanapén, Niall fél kézzel tartott, a másikkal pedig ügyelt rá, hogy ne nyomjon agyon.
A kandalló egyre inkább kezdte felfűteni a szobát, a hőmérséklet folyamatosan felfelé kúszott, így lekerült rólunk a nagykabát, és a meleg, bélelt pulcsi. Odakint sötétedni kezdett, és egyre hidegebb is volt, így már nem igazán akartunk kimenni. A kandallón levő párologtatóból narancs, és csokoládé elegyének az illata szivárgott, finom illattal betöltve az egész helyiséget. Nem tudom, mennyi ideje feküdtünk már a kanapén, összeölelkezve, ilyenkor az időérzékem megbénul, ahogy a többi más érzékem is. Akár bomba is robbanhatna mellettünk, nem venném észre. Niall minden egyes csókja olyan hatással van rám, amit szavakkal nem is tudok elmagyarázni.
-Nem vagy éhes?-kérdezte Niall váratlanul, mire csak megcsóváltam a fejem.
-Te?-kérdeztem vissza.
-Igen...-bólintott.-De nem ételre.-fejezte be a mondatát, a szemeiben pedig egy apró szikra lobbant fel. Hirtelen felült, engem pedig húzott magával. Ösztönösen az ölébe ültem, úgy, hogy a testünk az összes lehetséges ponton érintkezett egymással. Hátrahajtotta a fejét, és tátott szájjal vette a levegőt, miközben kezeit a csípőmre helyezte. Ez volt az a helyzet, ami mindig elindította bennem azt a bizonyos lavinát, ahonnan nem volt visszaút.
Kezeim közé fogtam az arcát, és gyengéden végigcsókoltam a homlokát, orrát, száját, majd lefelé haladva az állát, és végül lágy csókokkal hintettem be a nyakát is. Halkan felmordult, mikor a füle mögötti érzékeny részt érintettem. Arcomat a nyaka hajlatába fúrtam, amikor Niall hirtelen megfeszült egész testében, majd szaggatottan fújta ki a levegőt.
-Baj van, Niall?-kérdezten aggodalmasan, a tekintetét kémlelve, ami ködös volt, és ragyogott. Niall lehunyta a szemét, majd leszegte a fejét, és nagy levegőt vett.-Niall, mondd el, ha valami baj van.-húzódtam kicsit távolabb tőle, így az egész arcát láttam már.
-Nincs semmi baj, Lizzie, ne aggódj.-felelte, ám mégis azt láttam rajta, hogy őrlődik valamin.-Vagyis, lenne itt valami, amit el szeretnék mondani neked.-mondta, a szívem pedig hatalmasat dobbant a mellkasom ellen. Az összes vér kifutott az arcomból, és a végtagjaimból, nem sok hiányzott, hogy leszédüljek Niall öléből.
-Lizzie, hé, ne ijedj meg.-fogta meg Niall a kezem, és gyengéden végigsimított az arcomon. Mély levegőt vett, majd újból a szemembe nézett.-Tudod, rengeteget gondolkoztam az utóbbi időkben...mg a turnén voltunk, folyamatosan te jártál a fejemben, és akár hiszed, akár nem, azóta, hogy megismertelek, csak egyre jobban szeretlek.-mondta szerelmesen, amibe kissé belepirultam.-És igazából, magam sem tudom, hogy jött az ötlet, egyszer csak eszembe jutott, aztán gondolkoztam rajta, és úgy gondoltam, te is benne lennél.-csűrte tovább a dolgokat, én pedig kezdtem elveszíteni a fonalat.-Na, szóval...-vett egy újabb levegőt.-Arra gondoltam, hogy elköltözhetnénk a házból...egy külön, közös házba. Csak mi ketten.-bökte ki végre, körülöttem pedig megállt az idő.
-Mármint úgy érted...hogy költözzünk össze?
-Igen, úgy.-helyeselt.-Lizzie, én már szeretném a saját életemet élni, mert már megtaláltam azt a személyt, akit kerestem.
-És...ott akarod hagyni a srácokat?-kérdeztem, még mindig döbbenten.
-Csak a házat szeretném otthagyni, a fiúk attól még ugyanúgy a családomhoz tartoznak.-mosolyodott el.-Rövid időn belül Zayn is megházasodik, ők is elköltöznek. Ha jól tudom, Louis az összeköltözést tervezgeti már, Harryről, és Liamről pedig még semmit nem tudok.-vont vállat hanyagul.-Lizzie, én már nem akarok tovább várni. A kérdés csak az, hogy te ugyanígy érzel-e, és hajlandó vagy-e összeköltözni velem, egy saját házba, ami csak a miénk.-nézett a szemembe mélyen, tekintete lelkesedéstől csillogott, reménnyel teli volt.
Letaglózva ültem Niallel szemben, és hirtelen lepergett előttem minden pillanat, amit vele töltöttem. A rengeteg nevetés, beszélgetés, a csókok, az érintések, a néha előforduló veszekedések, az örökös piszkálódások, és az, hogy esténként magához húzva alszik el. Életem legszebb élményei hozzá kötnek, az érzéseim ez iránt a fiú iránt már nem csupán fellángolások, ezt már tudom. Mégis, egy közös ház, csak vele, egy kicsit megijeszt. Háborúzni kezdenek az agyamban a gondolatok, a rossz ismét megpróbál felülkerekedni a bizakodó énemen, ám ezúttal a jó hamar legyőzi a rosszat. Nem akarok feleslegesen aggódni. Nem akarok hasztalan elméleteket gyártani, és problémákat kreálni. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok, már nagyon régóta. Hiszen mindig is ez volt a vágyam. Összeköltözni azzal az emberrel, akire az egész életemet rábíznám, és akibe visszafordíthatatlanul beleszerettem. Ezt a személyt pedig már nem kell keresnem, mert megtaláltam. Szokatlan módon, és nagy szerencsével, de megtaláltam, és míg élek, soha, de soha nem fogom elengedni.
Mosollyal az arcomon néztem Niall szemébe, majd megragadva a pólóját magamhoz húztam, és egy hosszú, mindent elmondó csókban válaszoltam a kérdésére.
-Szeretném...-súgtam neki, mire éreztem, hogy megborzong az ölelésemben, majd felcsillanó tekintettel nézett végig rajtam.-Szeretnék veled összeköltözni, Niall.-ismételtem meg határozottan, Niall arcára pedig rátapadt a mosoly.-Szeretnék csak veled élni...