6. It's dark inside

Az egész terem alkoholmámorban úszott.
A zene fülsüketítően hangos volt, a hatalmas hangfalak szinte ontották magukból a ritmust, a basszus keményen dübörgött. Nem hazudok, szinte éreztem, hogy a zene a szívemmel egy ritmusban lüktet.
Nyirkos testek simultak az enyémhez, a stroboszkóp villódzása teljesen elvette az időérzékem. Valaki a kezembe nyomott egy poharat, gondolkodás nélkül lehúztam. Tömény vodka volt. Meg se kottyant. A hullámzó tömegben elkapott egy kar, és magához húzott. A tekintetem homályos volt, a fejem kótyagos. Éreztem egy kezet a derekamra simulni, majd egy mellkas az én mellkasomhoz nyomódott. Fátyolosan láttam magam előtt a kócos, szőke hajat, a világító kék szemet, valamint egy szexi, csábító mosolyt, kivillanó, hófehér fogakkal. Chase ajkai a nyakam nedves bőrére tapadtak, ujjaimat a hátába mélyesztettem, kicsit meggyűrtem koromfekete ingjét, ami már a hátára tapadt az izzadtságtól. Összeért a mellkasunk, lábunk, ágyékunk, mindenünk. A zene mellett Chase lehelete tombolt a fülemben. Egy ütemre ringattuk összetolt csípőnket, Chase ujjai a hajamat szántották végig, kicsit belemarkolt, majd elfordította a fejem, így a tekintetünk egymásba fonódott. Pillantása fürkésző volt, le-fel táncikált a szemem és a szám között, majd hirtelen ajkai lecsaptak az enyémekre.
Az egész világ forgott velem, valami mindent elsöprő bizsergés futott végig a testemen, miközben Chase vadul csókolta a szám. Ujjaimmal a haját, arcát cirógattam, közben ő a csípőmet markolászta.
-Ó, Camille...-zihálta a fülembe.
Ebben a pillanatban a vér is megfagyott bennem.
Ledermedtem.
Ilyen nincs.
Ebben a pillanatban minden köddé vált körülöttem, csak a végtelen feketeség vett körül. Kétségbeesetten forogtam körbe-körbe, mindhiába.
Egyedül voltam. Senki nem volt ott, csakis egyedül én. A sötétség nyomasztóan nehezedett rám, egyre kisebbre zsugorítva jelentéktelen alakom.
Csontomig hatoló ürességet éreztem. Rémisztő volt. Reszkettem, alig kaptam levegőt. Csak az az egy szó járt a fejemben, amit Chase a fülembe súgott. Újra és újra visszhangzott a fejemben, megállás nélkül, engem az őrületbe kergetve.
Egyre elviselhetetlenebbé vált. Megtöltötte a fejem, széthasítva minden más gondolatom. Lüktetett a tarkóm, a homlokom, mindenem. Szédültem, kétségbeesetten nyomtam mindkét tenyerem a fejemhez, szorítottam, de feleslegesen. A hang egyre erősebb és hangosabb lett. Térdemre estem, mikor már teljesen átvette felettem a hatalmat. Semmit nem láttam magam körül, csak a vég nélküli feketeséget. Folyamatosan pislogtam, hátha vége lesz. Ó, könyörgöm, legyen már vége. Megöl ez az érzés.
Elnehezedett az egész testem, a fejemet lehúzta az ólomnehéz súly, szét akart robbanni. Éreztem, hogy szét fog robbanni. Lüktetett, telítődött, feszült.
Camille...Camille...
Csontig hatolt a fájdalom. A fejem szétrobbant, én pedig torkom szakadtából sikítottam, kiüvöltöttem a lelkem, és iszonyúan fájt, mivel akárhogy ordítottam, egy szó sem jött ki a torkomon, viszont én éreztem...bárcsak meghaltam volna...
*
Az éjszakai álmom rányomta a bélyegét az egész napomra. Alapból nyugtalan természet vagyok, de ez most a szokásosnál is jobban felzaklatott. Türelmetlen voltam mindenkivel, bárki hozzám szólt, leüvöltöttem, elküldtem a fenébe. Nem akartam, hogy ma bárki is kapcsolatba lépjen velem. Az egyetlen dolog, amivel érintkezni akartam, az a bokszzsák volt.
-Harry, ne viccelj velem, muszáj lemennem a terembe.-szorítottam a telefonom a vállamhoz, miközben a bakancsomat rángattam fel magamra.
-Candace, ma nem megy, nem tudok hazamenni.-mondta, a háttérben pedig vonatrobogást hallottam.-El kell intéznem valamit. Candace, kérlek, bírd ki, holnap reggel bemegyünk, és kiütlegelheted magadat, de ma semmiképp nem jó.
-Rendben, majd jelentkezz, szia.-raktam le csalódottan a telefont, majd nagyot sóhajtottam.Ilyen nincs. Ha most nem mehetek le a terembe, szétverek valamit, vagy valakit. Ma suliban se szóltam senkihez, próbáltam kerülni a társaságot, így fülhallgatóval a fülemben járkáltam egész nap, fejbe húzott kapucnival. Senki nem kísérelt meg hozzám szólni.
Hirtelen eszembe jutott egy ötlet, ami saját magamnak se tetszett, de félretettem a dacomat. Muszáj volt. Beizzítottam a motort, és elindultam a teremhez.
Ahogy odaértem a terem szinte lakatlannak tűnt. Biztos ami biztos megnéztem az első és hátsó ajtót is, mindkettő zárva volt. Remek. Kénytelen leszek jelezni érkezésem. Diszkréten kopogtam párat az ajtón.
Semmi választ nem kaptam.
Újból kopogtattam. Szintén semmi.
-Zack! Nyisd ki az ajtót, Candace vagyok.-mondtam fennhangon, hátha így már sikerrel járok. Semmi válasz. Elborult az agyam. Teljes erőből dörömbölni kezdtem az ajtón, ordítva Zack nevét.
-Zack, süket vagy? Engedj már be, baszki!-kiabáltam, az ajtó pedig egyszerre kivágódott előttem. Egy lépést hátráltam az ajtótól, ahogy Zack alakja felém magasodott, arca idegesnek tűnt.
-Picsáért kell betörni az ajtót.-förmedt rám.-Mit akarsz?-kérdezte flegmán, legalább olyan hangsúllyal, mintha a saját otthonában zavarnám.
-Semmi közöd hozzá, nem hozzád jöttem.
-Akkor?-kérdezte tovább, mire leesett az állam.
-Ember, nem tartozok neked elszámolással. Harry tudja, hogy jövök, ő mondta, hogy majd te beengedsz.-füllentettem.
-Valóban?-húzta fel kérdőn a szemöldökét, és tudtam, hogy tudja, hazudok.
-Zack.-sóhajtottam.-Jobban teszed, ha most nem szarakodsz velem, csak a kicseszett terembe akarok bemenni, ennyi.-sóhajtottam. Egy pillanatig kémlelte arcomat, majd kitárta az ajtót, én meg átcsusszantam a karja alatt, egyenesen be a terembe.
Ledobtam a táskámat, lerúgtam a bakancsomat, és leültem átvenni a sportcipőmet. Épp a felsőmet akartam lehúzni, mikor megláttam Zacket az ajtónak támaszkodva állni.
-Öltözök.-világosítottam fel.
-Láttam már olyat.-vonta meg a vállát.
-De nem az enyémet.
-Igazad van, annál jobbat.-kontrázott.
-Faszfej.-sziszegtem, majd felkaptam a felsőm, és a vécére mentem átvenni azt.
Ha nem lett volna elég az este, és a mai nap a suliban, ráadásként megkapom ezt a nagyképű majmot is. Fú, de irritál. Miután átöltöztem, felkötöttem a hajam, és visszamentem a terembe. Zack szerencsére már nem volt ott. Végre eltakarodott. Elővettem a telefonom, hogy zenét indítsak. A képernyőn megjelent négy olvasatlan üzenet, abból 3 Chasetől. Egész nap nem tudtam a szemébe nézni, vagy hozzá szólni. Aggódott, hogy esetleg megharagudtam rá. Ó, ha tudná, hogy mit álmodtam. Bele is pirultam az emlékbe. Szégyellem elmondani neki, inkább magamban tartom. Jobb lesz ez így.
Elindítottam a zenét, felvettem a kesztyűket, és bemelegítettem, majd nekiestem a zsáknak. Földöntúli érzés volt püfölni, és kiadni magamból az összes feszültséget.
Szinte minden este rosszat álmodok, és nincs olyan, hogy ne történne valami nyomasztó az álmaimban, azonban ez a tegnapi messze a legrosszabb volt az utóbbi időkben.
Az álmaim nagy részében én halok meg, vagy megölök valakit, vagy csak egyszerűen meghal valaki. Szinte nincs olyan, álmom amiben nincs halál, vagy legalább valamilyen sérülés. Minden képzetem tocsog a vértől, tele van erőszakkal, kínnal és bánattal. Mégis, a tegnapi álmom mindezen túltett, pedig kivételesen senkinek nem lett baja, egyedül az én fejem robbant szét, de az is csak képletesen. Sokat gondolkoztam már, miért viselnek meg jobban ezek az álmok, mint az elmúlt esti. Embertelen fájdalmat, kínzást álmodok meg, amit a való életben csak a nem ép elméjűek követnek el. Olyat, aminél az ember inkább azt kérné, bár ne létezne, csak múljon el a fájdalom.
Az öklöm tompán csattant a zsákon, egyre többször, hevesebb ütemben. Már szakadt rólam a víz.
Miért hat rám ennyire érzékenyen az ilyen fajta álom? Az eleje még kellemes is, sok lány szeretne ilyen szenvedélyesen csókolózni valakivel, mint én Chase-szel az álmomban. Csak hát az a név, amit a fülembe súgott...nem, ezt nem tudom elviselni.
Mentális, és lelki gyötrelem. A lelkemre hat, felidéz olyan dolgokat, amik belülről marnak szét, mintha a vérem helyett sósav keringne az ereimben. Elviselhetetlenül rossz.
Mikor még versenyszerűen bokszoltam az akkor kapott ütések nem fájtak annyira, mint az emlékeim okozta sérülések. Ezerszer inkább verjenek meg, minthogy bármi olyan emlegessenek fel, ami régen történt.
Lehet, hogy régebben mazochista hajlamok voltak bennem...az ütések fájdalma kis idő múlva eltűnt. Különleges érzés volt. Szinte...kellemes. Szerettem a fizikai fájdalmat.
Ha kívül fájt, nem volt időm a belső fájdalomra koncentrálni. A testemen levő sérülések elnyomták azt, ami milliószor jobban fájt a felszín alatt. Talán ezért is csináltam.
De ezt senki nem értette. Anyáék bolondnak néztek, pszichiáterhez hordtak, hogy az majd segít. Nem segített. Sohasem. Nekik könnyebb volt a piszkos munkát egy ismeretlenre bízni, csak hogy ne nekik kelljen ezzel a teherrel is foglalkozni.
Pedig annyira kevés is elég lett volna.
Egy beszélgetés néha-néha. Vagy egy ölelés. Egy kedves szó. Talán ennyi elég lett volna, hogy rendbe jöjjek. De elcseszték. Elcsesztük.
A fizikai fájdalmat választottam, hogy meneküljek a lelki elől.
Minden egyes szavamra az öklöm csattant a bokszzsákon:
Nem.
Bírom.
A.
Lelki.
Fájdalmat...
Lihegve estem neki a zsáknak. Nekitámasztottam a homlokomat, éreztem, hogy a víz patakokban folyik a testemről. A zene továbbra is bömbölt a fülemben. Nem tudom, mennyi ideje püföltem, elvesztettem az időérzékem. A pulzusom lüktetett a torkomban, de még mindig éreztem a nyomást a mellkasomban. Sírás fojtogatott. Elő akart törni, fel akart emészteni.
Általában ez az a pillanat, amikor tudom, hogy addig kell hajtsam magam, míg megszűnik a nyomás a mellkasomban, a szorítás a torkomban, és a helyét a fizikai fájdalom veszi át, és a kimerültség. Muszáj hajszolnom magam, mert akkor elmúlik. Hacsak kis időre is, de az izmaim sajgása elnyom minden más fájdalmat.
Levettem a polcról egy ugrókötelet, és sebesen kezdtem el hajtani a testem körül. Először nagyobbakat ugrottam, lassan tempóban hajtva a kötelet, majd egyre kisebbeket, gyorsítva a kötél mozgását. Forogtam körbe, kereszteztem a kötelet, figuráztam. Egy időben számoltam, volt, hogy több százig meg se álltam, ma már kimerülésig csinálom.
Ahogy forogtam a tengelyen körül véletlen nem vettem észre, hogy elmozdultam a megszokott helyemről. Mivel a terem egy ház alsó épületében volt, a mennyezet szokatlanul alacsonyan volt azon a részen, ahol nem a ring volt kialakítva. Ezen az úgynevezett edzőtermi részen a lámpa hosszú kábelon lógott le a plafonról.
Egyszer csak egy csattanást hallottam, majd szikrázást, végül sötét lett az egész teremben.
A kötelem beleakadt a lámpába, és amilyen erővel pörgettem, sikerült tőből leszaggatnom azt a plafonról.
Kivettem a zenét a fülemből. Sötétség, és csend vett körül.
-Ó, basszameg.-káromkodtam el magam, majd tapogatni kezdtem, hátha eljutok az ajtóig. Nagyjából tudtam, merre kell menjek, de azért mégis kihívás volt. Hirtelen egy fémes csattanás ütötte meg a fülem, majd pillanatokon belül belenyilallt a fájdalom a lábujjamba.
-Francba.-hajoltam le megfogni a sérült testrészem. Gyönyörűen megtaláltam a súlyokat a lábujjaimmal. Viszont jó jel volt, hogy a súlyok az ajtó mögé voltak téve, tehát sikerült eljutnom az ajtóig. Másik kezemmel a kilincs felé nyúltam, azonban ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, éreztem, hogy körülbelül két centiről csapódott az arcomba, majd azzal a lendülettel a súlyokon landoltam teljes testtel.
-Mi a fasz történt itt?-hallottam meg Zack dühös hangját. Sajnos egy nyöszörgés volt csak a válaszom, mivel mindkét kezemmel az orromat fogtam, amiből ömlött a vér, ahogy az ajtó nekiütközött.
-Meg foglak ölni.-sutyorogtam, miközben próbáltam feltápászkodni. Ahonnan Zack jött, halvány fény szűrődött be, szóval csak félhomályban láttam őt, ám az tisztán látszódott, hogy a homlokát ráncolja.
-Te meg mit csináltál?-nézett rám kérdőn, összefont karokkal.-És mi ez a sötétség itt?
Nagy nehezen feltápászkodtam a súlyokról, sajgott a hátam, a seggem, az arcom csupa vér volt, és a lábujjam is lüktetett.
-Jézusom, de szarul nézel ki.-pillantott végig rajtam lenézően, én meg ha épp nem az orrvérzésemmel szaroztam volna, behúztam volna neki egyet a két szeme közé.
-Véletlen leszaggattam a lámpát, és épp a kilincset kerestem mikor valaki,-hangsúlyoztam ki a szót- izomból rám baszta az ajtót.-mérgelődtem. A kintről bejövő gyér fényben próbáltam keresgélni zsebkendőt, vagy valami rongydarabot az orromra.
Hirtelen kuncogást hallottam a hátam mögül, mire megfordultam, és szikrázó szemekkel meredtem Zackre.
-Épp a konyhában voltam, mikor elment az áram, és mivel itt van a főkapcsoló, muszáj voltam ide lejönni.-közölte.-Mégis, honnan tudhattam volna, hogy te épp az ajtó előtt matatsz? Ahj, ne szerencsétlenkedj már, itt van ez a szar, töröld meg vele magad.-dobta oda a kezében levő konyharongyot, amit egyből az orromra nyomtam.
-Kösz.-böktem oda, majd leültem az egyik pad szélére. Csapzott voltam, véres, és mindenem fájt.
Zack fújtatott egyet, majd elment a terem végébe, kinyitotta a falon levő kis szekrényt, csörömpölt valamit, majd egyszerre visszatért a világosság. Igaz, csak a másik, ép lámpa villant fel, de legalább mégsem volt sötét. Zack rosszallóan nézte meg a leszaggatott lámpát. A tarkóját vakargatta.
-Harry el fogja vágni a torkodat, ha ezt meglátja.-nyugtázta, miután leellenőrizte a teljesen tönkrement lámpát.
-Holnapra megcsináltatom. Semmi pénzbe nem kerül.-ráztam meg a fejem, mire Zack rám nézett, tekintetünk összeakadt.
Ekkor jöttem rá hogy nem volt rajtam más, mint egy rövidujjú, felhajtva a mellem alatti részig, és egy rövidnadrág. Esküszöm, egy pillanatig elidőzött rajtam a tekintete.
-Megmosom az arcom.-álltam fel, majd a kis csaphoz mentem, hogy leöblítsem a fejem. Eredetileg távolabb akartam kerülni, ki a látószögéből, de csak hátat fordítottam neki, mivel a csap ott volt bent a terem egyik sarkában. Szinte lyukat égetett a hátamba a pillantása, egyre kellemetlenebb volt. A csap felett lógott egy kis tükör, amibe véletlen belenéztem, és elszörnyedtem. Az orrom fel volt dagadva, és ki volt pirosodva.
-Te eltörted az orrom!-ordítottam rá.
-Dehogy törtem.-válaszolt nyugodtan, én meg tovább tapogattam az orromat, és minden tapintás fájt.
-Fel foglak jelenteni!-fenyegettem meg, mire csak kaján vigyorra húzta a száját, majd karba tett kézzel megindult felém.
-Kis csillag, nem fogsz te senkit feljelenteni.-mondta a szemembe halál nyugodtan.-A rendőrségen körberöhögnek egy ilyen piti dologgal, meg amúgy is letagadnám.-mosolygott, majd egy lépést közelebb jött, és a fülemhez hajolt.-Esetleg ha nem hajtottad volna magad túl 3 órán át, nem tompultak volna el az érzékszerveid, és hallottad volna, hogy jövök. -súgta, majd az ajtóhoz ment, és kisétált.
Ott álltam a falnál, lefagyva, aminek több oka is volt.
Az első, hogy valóban 3 órája itt vagyok, és megállás nélkül edzek. Észre sem vettem.
A másik, ahogy viselkedtem. Mint egy hisztis picsa, fenyegetőztem, hogy feljelentem. Nem jött zsigerből semmi frappáns válasz, ami ilyenkor szokott. Az összes érzékemet eltompította valami.
Végül pedig ami a legjobban zavart, hogy arra pár pillanatra, míg Zack közelebb jött, nem éreztem se a testem fájdalmait, se más fájdalmat.
Egyedül a parfümjét éreztem, ami olyan mámorító volt, hogy még azt is elfelejtette velem, hogy ez a gyökér szétzúzta az orromat pár perce...