2017. január 16., hétfő

5. Never gonna change

Kellemes meleg simogatta a hátam.
Tudtam, hogy eljött a reggel, és ideje kikelnem az ágyból, de egyszerűen nem ment. Lustán nyújtózkodtam, húztam a fejem tetejére a takaróm, és fúrtam bele az arcom a pihe puha párnarengetegbe, ami az ágyamon volt. Minden olyan nyugodt volt, békés, lassan vettem a levegőket, ásítoztam. Esküszöm, ilyen kényelmes még sosem volt az ágyam.
Idilli pillanataimat azonban félbeszakította a heves dörömbölés az ajtómon.
-Candace, azonnal gyere ki!-üvöltött anyám torka szakadtából.
Egyszer kelek fel mosollyal az arcomon, hát persze, hogy el kell rontani.
Lassan kigördültem az ágyból, nyújtózkodtam, nyúlt a szám. Kinyitottam az ajtót, de anyámnak hűlt helyét találtam csak. Leslattyogtam a lépcsőn, anyáékat a konyhapultnál találtam még.
-Napsütéses jó reggelt!-mondtam vidáman, majd kivettem a tejet a hűtőből, és leültem a bárszékre.-Mizu?
-Mizu?-húzta fel anya az egyik szemöldökét, és megrándult a szája sarka is. Ez a lecseszés előjele.-Talán ezt én is kérdezhetném.
Tudatlanul pislogtam rá, miközben dobozból szürcsöltem a tejet.
-Mégis mit ártott neked Mike Wesley?-kérdezte, én meg e név hallatán félrenyeltem a tejet, és köhögésben törtem ki. Folyt a szememből a könny, majd megfulladtam.
-Nem tudom miről be...
-Candace, elég ebből!-csapott a konyhapultra, és tudtam, nem menekülök. Apára néztem, aki eddig szótlanul állt, és engem nézett.-Mike szülei ma reggel felhívtak, hogy a fiuk törött orral ment haza, és amikor megkérdezték mi történt, csak annyit mondott: Candace Armstrong.
Mégis... mi a fenét képzelsz? Csak úgy nem törheted el valaki orrát, Candace!-kelt ki magából anya, én meg a szememet forgattam. Hát persze, megint én vagyok a hibás.
-Anya, önvédelem volt. Meg akart ütni.-vallottam be, és bár nem akartam, muszáj volt.
Anya lefagyott egy pillanatra.
-Nem esett bajod?-enyhült meg egy pillanatra.
-Nekem nem.-húztam gúnyos mosolyra a számat, mire az előbbi enyhülés el is illant.
-Egyáltalán, minek járkálsz te olyan helyekre, ahol baj érhet?
-Anya, a mai világban az utcára ha kilépek elrabolhatnak. Ennyi erővel sehova ne menjek?
-Mi lenne ha kevésbé veszélyes életet élnél?-csattant fel.-Az őrületbe kergetsz minket apáddal ezzel a sok mániáddal! Motorozás, boxmeccsek, rossz társaság...
-Milyen rossz társaság?-ugrottam le a bárszékről, mostmár kezdett felmenni bennem a pumpa.-Anya, ha neked Harry és Chase rossz társaság, fogalmad nincs, mikből maradunk mi ki. A fél osztályom füvezik, van aki keményebbet is tol időnként, a fúk értelmi fogyatékosok, önzőek, nagyképűek, a lányok elkényeztetettek, jellemtelenek, apuci pénze nélkül nem mennének semmire, mert olyan sík hülyék, mint az a fal ott-mutattam a mellettem levő csempével kirakott falra-és ha mindez nem lenne elég, a fél iskola végigment már rajtuk, ó, ha tudnád, hány fiúval voltak már! Jesszus, több fa...
-Elég, Candace!-szólalt meg apa, erélyes hangon, mire én befejeztem. Apa nem szokott kiabálni, nem szeretném kihozni a sodrából. Tekintetem anya és apa között kapkodtam.
-Kislányom, mi csak azt szeretnénk, ha nem hoznál minket, és persze ezzel magadat is mindig ilyen kellemetlen szituációba.-lépett közelebb hozzám anya.-Akár fel is jelenthetett volna Mike.-rázta a fejét.
-Ó, de rohadtul nem érdekel Mike!-csattantam fel.-Én csak megvédtem magam, ha már senki más nem volt ott. Titeket meg csak az érdekel, hogy ne hozzalak ciki helyzetbe titeket!-ordítottam.-Hát csesszétek meg, akkor legközelebb engedni fogom hogy megüssenek!
És ezzel sarkon fordultam, felkaptam a motorkulcsaimat, majd a garázs felé vettem az irányt. Felrángattam magamra a bőrkabátom, és a bakancsom, majd a bukósisakot is. Elég bénán festett a pizsimmel, de nem érdekelt. Csak el innen, minél hamarabb.
Leparkoltam az edzőterem előtt, és csak reméltem, hogy Harryt itt találom.
Szerencsémre az ajtó nyitva volt, én pedig berobogtam.
A terem teljesen üres volt. Nézelődtem, de Harryt sehol nem láttam.
Ekkor nyitódott a mosdó ajtaja, ahonnan először hatalmas gőzfelhő gomolygott ki, majd megláttam egy magas, barnított bőrű, tetovált alakot, a csípőjére csavart törölközővel.
Nagyot dobbant a szívem. Csessze meg, erről meg el is feledkeztem, hogy itt van. Azonnal sarkon akartam fordulni, és elfutni, de már késő volt.
-Helló.-köszönt rám Zack, miközben egy másik törölközővel a haját törölte.
Nagyot nyeltem.
Helló.-köszöntem vissza.-Harry nincs itt?
-Nem is volt még ma.-válaszolt.
-Akkor miért van nyitva az ajtó?-mutattam a hátam mögé felhúzott szemöldökkel.
-Mert valahogyan nekem is közlekednem kell.-mondta hidegen.-Nincs víz, a főcsap odakint van, és először azt kellett megnyitnom, hogy legyen. Kimerítő választ adtam?-bökte oda a végére gonoszul.
-Teljes mértékben.-sziszegtem, majd megfordultam, és kifelé vettem asz irányt.-Faszfej.-tettem még hozzá halkan, nem érdekelt, ha meghallotta.
Óriási, mostmár az egyetlen helyemet is elvették tőlem, ahol kicsit kiengedhettem a gőzt. Ez az ágról szakadt, menekült kinézetű Zack birtokba vette az én kis búvóhelyemet, és ez nagyon nem tetszett. Ki e fene ez, és mi a fenét keres itt? El sem hiszem, hogy Harry ilyen alakokkal képes összeállni. Ég és föld a különbség kettejük között. Míg Harryről lerí a kedvesség, az önzetlenség, addig Zackről sugárzik a rosszindulat, a felsőbbrendűség, az előítélet. Fú, de meggyűlöltem ezalatt a fél nap alatt.
Nem akartam még hazamenni, de mivel máshova nem tudtam, így kénytelen voltam.
Amilyen halkan csak tudtam, beosontam a házba. Szerencsémre nem vett észre senki, így besurrantam a szobámba, majd bezártam azt, és beálltam a zuhany alá.
Felfrissülve ültem le az ágyamra, és unalmamban elővettem a füzeteimet. Nyakamon az érettségi, és időben fel akarok rá készülni, mivel célom bejutni az egyetemre. Nos, csak nem egészen a jogra, amit anyámék erőltetnek.
Épp a nehézipar fejlesztéséről olvastam a Szovjetunió idején, mikor halk kopogás hallatszott az ajtómon. Nagyot sóhajtottam. Nem volt kedvem ma több drámához. Végül ajtót nyitottam.
A küszöbön apa állt, hátratett kezekkel.
-Bemehetek?-kérdezte óvatosan, mire biccentettem, és becsuktam mögöttünk az ajtót. Egyből a temérdek könyvet és füzetet látta meg az ágyamon. Félmosollyal az arcán olvasgatta, míg én az ajtónál álltam összefont karokkal.
-Ülj le mellém, kicsim.-ütögette meg finoman magam mellett a takarót, és én helyet foglaltam.-Tudd, hogy mi nagyon szeretünk téged.-kezdett bele óvatosan.-Anyád mostanában feszültebb a kelleténél, mert ideges egy befektető miatt, akin nagyon sok múlik.
-Nem rajtam kellene levezetnie.-szakítottam félbe.
-Tudom, és ő is tudja. Sajnálja, hidd el nekem. Csak kérlek, legyél vele kicsit megértőbb és türelmesebb.-simította meg az arcom.-Kérlek.
Apával nem vagyunk azok a tipikus lelkizősek, fél szavakból is megértjük egymást.
Oké, értem én hogy anya idegroncs mostanában, észrevettem én is. Apa is feszült, mindenki feszült. Én is az vagyok, csak sajnos ezt senki nem veszi észre. Letudják annyival, hogy ez Candace, ő ilyen, mindig is ilyen volt.
Elgondolkoztam, majd nagyot sóhajtottam.
-Jó.-bólintottam, mire apa is biccentett, majd felállt. Még az ajtóban visszafordult, majd halkan megjegyezte.-Ember legyen a talpán, aki veled kikezd.-mosolyodott el a fejét rázva, mire én is elmosolyodtam.
-Nem mindenki lehet apuci pici lánya.-suttogtam kesernyésen, majd visszabújtam a tanulnivalómhoz.
*
A hétfő reggelem nem is indulhatott volna ennél hétfősebben.
Vártam Harryre, majd mikor már csak alig 10 perc volt becsengőig felhívtam, hogy ugyan mi a fenét csinál. A telefont egy rekedtes hang vette fel, világáról nem tudva. Örömmel nyugtáztam, hogy elaludt ez a jó ember, és nemhogy értem, az első órára is kérdéses hogy eljöjjön.
Nem volt más választásom, motorra pattantam, és száguldottam történelem órára.
Fejvesztve rohantam a kihalt folyosókon, feltéptem az ajtót, és szinte beestem rajta.
-Jó napot, tanár úr.-köszöntem oda lihegve, ő csak kerek szemekkel nézett rám, és bár mondani akart valamit, nem vártam meg, csörtettem a helyemre. Levágtam a táskám a padra, a lehető legzajosabban húztam ki a széken, és vágódtam le. Cseszd meg, Harry.
Hirtelen egy kéz ért a hátamhoz, ami kizökkentett a zavaromból. Hátra nézve egy fürkésző szempárral akadtam össze, egy halvány mosoly kíséretében.
-Elaludt?-kérdezte halkan Chase, vigyorral az arcán.
-El, hát.-válaszoltam feldúltan.-Körülbelül 5 percem volt beérni...gondolhatod.
-A lényeg, hogy itt vagy.
-Legszívesebben nem is lennék itt, de hát...
-Miss Armstrong...-dördült fel a tanárom hangja.-Megtenné, hogy befogja a száját, ha már elkésett? Valaki szeretne leérettségizni, és elég zavaró tényező a folyamatos beszéd.
Na, hogy kapd be akkor te is.
Lassan előrefordultam a szememet forgatva, majd kitámasztottam az államat, és csábosan pislogtam a tanár úrra, jelezve, hogy befejeztem.
-Iszom szavait, tanár úr, csak tessék folytatni.
Erre ő nagyot sóhajtott, majd visszafordult a táblához. Halk kuncogást hallottam mögöttem, majd az óra további részében Chase a hajammal babrált, ami mindig kellemes érzéssel töltött el.
A szünetben Chase-szel a folyosón kóboroltunk, beszélgettünk.
-Candace, ha láttad volna, esküszöm beleszerettél volna te is.-ájuldozott valami számítógépes játékról.-Az a grafika, meg a történet egyszerűen beszarás!
-Chase, én értékelem, és elhiszem, de tudod hogy halvány fogalmam sincs miről beszélsz.-röhögtem, mert tényleg nem értettem semmit abból, amit mondott. Sosem értettem a fiúk hogy képesek ennyire megszállottak lenni a játékokkal. Olvastam egyszer egy idézetet, ami arról szólt, hogy a fiúk sosem nőnek fel, csupán a játékaik lesznek nagyobbak és drágábbak. Nos, ha azt nézzük, hogy a játék, amiről Chase áradozik, egy átlag ember havi fizetésének a fele, ez az idézet teljesen helyénvaló.
Ahogy befordultunk a tornaterem folyosójára, egy hatalmas plakát ütötte meg a szemem.
-Ez meg mit keres már kint?-mutattam a plakátra, kizökkentve ezzel Chaset a játékokból.
-A végzősök bálja?-kérdezett vissza.
-Addig még van 2 hónapunk, minek teszik ki ilyen hamar?
-Szerintem időben figyelmeztetni akarnak mindenkit.-vonta meg a vállát.-Főleg a lányoknak szól ez. Ti kezdtek már el évekkel ezelőtt készülődni valamire. Ruhát, cipőt vesztek, de vagy ezret, aztán a bál előtti nap vesztek egy ezeregyediket, és végül abban jöttök. Sosem értettem.-boncolgatta Chase a női nemet, amin jót mosolyogtam.
-Te ezt nem is értheted, hiszen férfi vagy. Egyébként meg kikérem magamnak, én nem ez a típus vagyok. Annyira nem hoz lázba, mint például őket ott.-biccentettem a nem sokkal mellettünk álló lánycsapat felé, akik tényleg ugyan azt csinálták, amit Chase felsorolt az előbb.
-Azért egy kicsit csak érdekel, nem?-váltott a hangja bensőségesebbre.-Hiszen ez rólunk, végzősökről szól.
-Caleb mesélte, mikor ő volt végzős mi volt.-kezdtem, miközben leültünk a közeli padokra.-A lányok szinte idegösszeroppanást kaptak az előkészületekben, mindenki tökéletességet akart, aztán akik nem voltak olyan szerencsések, hogy a barátjukkal jöjjenek, azoknak mindent be kellett vetni, hogy valamelyik srác a suliból elhívja őket, vagy ha ez sem jött össze, nekik kellett felkérni valakit kísérőnek, ami elég kellemetlen volt.-grimaszoltam.-Ezután jött a bál, ahol mindenki  ivott, táncolt, berúgott, a lányok fele a mosdóban görnyedt a vécé felett, a másik felét meg a környező bokrokba rángatták. Ennyit érnénk mi nők?-szörnyülködtem el.-Caleb azt mondta, kevés lány volt csak, aki nem járt így, vagy amúgy. Egy biztos, én nem szeretnék egy lenni azok közül.
-Tehát akkor nem is akarsz kiöltözni a bálra?
-Chase...nemhogy kiöltözni, elmenni nem akarok a bálra.-világosítottam fel.-Nem hallottad amit az előbb mondtam?
Chase lefagyva állt előttem, látszólag nem tudta feldolgozni a hallottakat.
-Tényleg nem akarsz eljönni?-kérdezte úgy két perc hatásszünet után.
-Chase, én nem szeretem a tömeget. Se a részeg embereket. Ha meg ez a kettő kombinálva van, egyenesen rosszul vagyok. Tudom, hogy ez rólunk szól. Érdekel is maga a dolog, mivel én is a végzősök közé tartozok, de valahogy...én...-hadonásztam a kezeimmel idétlenül.-Nem, nekem ez nem megy. Tudod, mennyire nehéz ez az egész. Majd otthon, szűk körben megünneplünk mindent, vagy beülünk valami beszélgetős helyre, de nem megy...
Mikor Chase szemébe néztem, először értetlenséget fedeztem fel benne, majd mikor látta összezavarodott arcomat, kezdte érteni, mire akarok kilyukadni. Arca először érzelemmentes lett, majd keserű félmosolyra húzódott az ajka.
-Sajnálom, Candace, hogy te így éled ezt meg. Bárcsak ne így lenne.-simogatta meg a vállamat.-Tönkretettél igaz egy 4 éves fogadást, de semmi probléma.-kezdett el humorizálni hirtelen, kicsit kellemetlenül is éreztem magam, no meg zavartnak. Miről beszél ez? Milyen tervet tettem én tönkre?
És ekkor rájöttem.
-Ó, baszki.-döbbentem le teljesen, mikor rájöttem. Mikor elsősök voltunk, Chase-szel már akkor nagyon jóban voltam. Folyton húztuk egymás agyát, akár csak most. Mindenünk volt a fogadás, de tényleg. Minden kis hülyeségen fogadtunk. Hol pénzben, hol csokiban, vagy arcra pusziban. Egyszer valaminek az lett a fogadás tárgya, hogy ha végzősök leszünk, ő elhív engem a bálra, én igent mondok, és mindenki előtt eljátsszuk, hogy összejöttünk.
Nos, ezt igencsak elszúrtam.
-Bocsi, Chase, nekem ez már teljesen kiment a fejemből.-kértem elnézést, mire csak a fejét rázta.
-Ugyan, ez csak egy hülye fogadás volt a nem normális korszakunkból. Kíváncsi voltam emlékszel-e még rá. De mindegy, ne vedd ezt komolyan, én se teszem.-mentegetőzött.-Csak most nem tudom kit hívjak el helyetted.
Sóhajtottam, majd szétnéztem. Körülöttünk hemzsegtek az emberek. Hirtelen felhúztam a szemöldököm, majd megindultam.
-Candace, várj.-szólt utánam Chase.
Abban a pillanatban, hogy kiáltott, utánam is lépett, ám ekkor már késő volt.
-Hé, Rose, szia!-köszöntem rá az egyik évfolyamtársunkra, aki épp kirántotta a fülesét.-Van már partnered a végzősök báljára?-kérdeztem, mire Rose kissé elmosolyodott, sőt, el is pirult.-Csak mert Chase igazából el szeretne hívni, csak annyira szégyenlős szegény, hogy tőlem kérdezgeti már mióta, hogyan kéne téged megkérdeznie.-kuncogtam a lehető legártatlanabb arccal.
-Hát...végül is nincs még párom.-szólalt meg Rose szerényen.
-Nagyszerű!-csaptam össze a tenyerem.-Akkor Rose, most már van.-kacsintottam Chasere és Rosera.-Na szia!-köszöntem el tőle, majd elindultam onnan. Mögöttem Chase is mormogott valami szia félét, aztán csak a talpainak csattogását hallottam.
-Te megvesztél! Ember, te nem vagy normális, Candace! Megőrültél? Istenem , én meg foglak ölni!-kelt ki magából Chase, mikor újból a folyosó végére értünk.
-Lazíts már.-mondtam halál nyugodtan, míg Chase feje ötször nagyobbra nőtt a normálisnál, a szemei pedig szikrákat szórtak.-Rose kedves, mosolygós, csinos lány. Örülj neki, hogy még szabad volt. Mellesleg bejössz neki, szóval, a mai jó cselekedetemet megdupláztam.
Chase fújtatott, de már nem tudott mit mondani, csak csendben beletörődött a helyzetbe.
Eközben becsengettek tesire. Biztatóan rámosolyogtam Chase-re, majd egy puszit dobtam neki, és felkapva a cuccaimat megindultam átöltözni.
Tesiből épp elkezdtük a szertornát, ami valahogy kicsit közelebb áll hozzám, mint a labdajátékok. Szerettem nyújtani, talajozni, gerendázni, korlátozni. Szerencsére megvolt hozzá az állóképességem és a hajlékonyságom, talán épp ezért is tetszett annyira. Minden évben vártam ezt, a boxon kívül ez az egyetlen sport, ami leköt. A teremben álltak a szerek, sokan nyúzott arccal nézték őket. Nos, a torna nem mindenkinek volt a kedvence. A közös bemelegítés után félrevonultam, leültem terpeszbe, megfogtam a két bokámat, majd leborulva nyújtottam tovább.
Hirtelen gyengéd nyomást éreztem meg a hátamon, picizgetve, lágyan, épphogy ne fájjon.
-Hogy a viharba lehetsz ilyen hajlékony, sose értettem.-mondta halkan Chase, mire elmosolyodtam, majd felálltam, szemben vele.
-Nem mindenki fociban jó.-jegyeztem meg, mire hangosan felröhögött, a tanárunk pedig hangosan rászólt.
-Ember, ennek milyen füle van.-szörnyülködött Chase.-Candace, mit csináljak, hogy úgy tűnjön, csinálok is valamit?-kérdésén elnevettem magam, majd az egyik lábam lendületből feldobtam a vállára.
-Segíts nekem nyújtani, aztán én is megnyújtalak.-fogtam meg mindkét kezét,majd láttam, hogy nyel egyet.
-Már alig várom, hogy megnyújts.-dörmögte elváltoztatott hangon, amin röhögnöm kellett, kizökkentve az egyensúlyomból.
-Chase, ne röhögtess!-förmedtem rá.
-Oké, oké...-bólogatott hevesen.
-Rendben, Chase, most lassan sétálj közelebb hozzám.
-Hogy mi?-sikkantott fel.
-Csak csináld!
Lassan elkezdett felém lépegetni, óvatosan, mintha egy befagyott tó vízén lépkedne, félve attól, hogy bármikor betörhet alatta a vékony jégréteg. Ahogy egyre jött közelebb, kezeivel húzott magához, éreztem rajta, hogy nem akarja, fájjon nekem.
-Nem fáj?-kérdezte halkan.
-Nem. Gyere még nyugodtan.
Addig-addig araszolt, hogy végül a két lábfejünk találkozott egymással a talajon. A jobb lábam teljesen kinyújtva pihent közöttünk, arcunk pedig alig pár centire volt egymástól.
-Tartsuk még így egy kicsit, és teljesen ki leszek nyújtva. Aztán te jössz.
-Te meg akarsz ölni.-szörnyülködött Chase, én meg elmosolyodtam.
Több percig álltunk még így, talán tovább is, mint illett volna. Egyszerűen nem bírtam elmenni onnan. Éreztem Chase leheletét a nyakamon, ugyanis fejlehajtva álltam ott előtte. Jól esett, ahogy éreztem, az izmaim csak feszülnek, nyúlnak, én pedig egyre lazulok.
Jól esett, hogy Chase biztos támaszként állt előttem.
Jól esett Chase közelsége...

2 megjegyzés:

  1. Helo-helo-helo!! Ím itt vagyok a megtestesült "Zack" fan!
    Nem ám itt Chase ide meg oda! Határozottan hagyjon békét!
    Szeretés,Béke!
    Szretés van! HopeA

    VálaszTörlés