(II./50.) A tettek beszéltek...

Sziasztok Drágák!
Szerintem nem haragszotok meg, ha most nem kezdek el itt dumálni. Amit mondani akarok az annyi, hogy KÖSZÖNÖM!:) Minden mást csoporton belül meg tudunk beszélni. :)
Remélem tetszeni fog a rész, nem lett olyan hosszú, ne tudom, kire, milyen hatással lesz, de megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból. Remélem, sikerült. :)
Jó olvasást! xoxo Dóri :*

Az világ megszűnt létezni arra az időre, amíg a karjaiban tartott, én pedig öleltem magamhoz, kétségbeesetten, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne a kezeim közül. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Éreztem, teljes egészében, hogy itt van velem, az agyam mégis képtelen volt felfogni, folyamatosan azt szajkózta, hogy ez csak egy álom, egy gyönyörű álom, amiből hamarosan felébredek, és ugyanott találom magam, ahol eddig voltam.
Nem mertem kinyitni a szememet sem, annyira féltem, hogy mindez nem valódi. Éreztem, hogy a szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiszakad a mellkasomból, és a torkom is szorulni kezdett.
Teljesen lemerevedtem, az egyetlen dolog, amire a testem reagált, az Niall karja volt, ami lassan kezdett ellazulni körülöttem. Még mindig lehunyt szemmel fúrtam a vállába az arcom, miközben óvatosan lecsúsztam az öléből, és a saját lábamra álltam.
Leszegett fejjel bámultam lefelé. A tekintetem négy lábba ütközött, két fekete, elnyűtt tornacipőbe, és egy fehér, magas szárú Suprába. Ideje felébrednem, mert száz százalék, hogy nem hallucinálok. Valóban Niall áll előttem, és én mégsem merek felnézni rá.
Tovább tanulmányoztam a földet, amikor lassan egy kéz érintette meg az államat. Érintésének hatása olyan szintű robbanást idézett elő bennem, hogy képes lettem volna ott helyben összeesni. Gyengéden emelte fel a fejemet, egészen addig, míg a szemünk egy vonalba nem került, és a tekintetünk össze nem kapcsolódott. Sötét volt, de a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Abban a pillanatban, hogy kék íriszei mélyen az enyémbe fúródtak, a bennem levő érzések egyszerre törtek a felszínre. Könny szökött a szemembe, és akár egy rugó, úgy löktem neki magamat Niallnek, kezeimmel szorosan átfogva a nyakát. Nem tudtam tovább visszatartani az érzéseimet, a bennem felgyülemlett fájdalom, hiányérzet, bűntudat, és a helyzet meglepettsége hangos sírás formájában szakadt fel belőlem.
-Istenem, Lizzie...-szólalt fel elsőnek Niall, mély, rekedtes hangja zene volt füleimnek. Olyan régen nem hallottam már ezt a hangot, hogy még ez is újabb löketet adott a síráshoz.
-N-niall, a-annyira hi-hiány-oztál.-nyöszörögtem szinte érthetetlenül, mire Niall ölelése erősebb lett körülöttem, és arcát a hajamba fúrva húzott még közelebb magához. Illata fenséges volt, pont olyan, mint amilyenre emlékeztem. Görcsösen kapaszkodtam belé, szívtam be az illatát. Annyi minden megfordult ezekben a pillanatokban a fejemben, mit keres itt, hogy jött ide, miért van itt, tudja-e az igazságot, viszont nem volt erőm hozzá, hogy mindent megkérdezzem tőle. Pillanatnyilag az egyetlen dolog, ami érdekelt, az Ő maga volt. Azt a rengeteg szenvedést, amin keresztül mentem, mind abba az ölelésbe akartam fojtani, és nem akartam elengedni. Ki akartam élvezni a viszontlátás örömét.

*Niall szemszöge*
A házban teljes volt a sötétség, amikor megérkeztem, mégis félve léptem be az ajtón. Gyors körbenézés után örömmel láttam, hogy minden úgy történt, ahogyan azt Marcus megígérte.
A gyomromban a görcs nem akart oldódni, egészen addig, amíg meg nem láttam Lizziet a kapuban. Akkor, abban a a pillanatban nemhogy a gyomrom görcsölt, egyszerűen mozgásképtelenné váltam. Az egész testem megmerevedett, és bár fel kellett volna azonnal állnom, nem ment. Szégyen, nem szégyen, férfi létemre elgyengültem abban a pillanatban, hogy megláttam Őt. Bukdácsolva lépkedett felém, még nem is vett észre. Biztos, hogy ivott, akkor megy így, leszegett fejjel, lomhán. Jesszusom, Niall, lélegezz! Beszív...kifúj...beszív...megint kifúj...nem megy. Nem tudok lassítani a szívverésemen. Nehezen mozgásra bírtam a lábaimat, amik levittek a lépcső legaljáig. A tekintetemet eközben képtelen voltam elszakítani róla. Még így, kicsit spiccesen is olyan elbűvölő, mint máskor. Hosszú, dús haja rakoncátlanul omlik az arcába, amit idegesen csapkod ki onnan. A szokásos fekete tornacipője van rajta, a szokásos laza, de mégis elegáns ruháival. A szívem bukfenceket hányt a mellkasomban, a pulzusom pedig az egekben cikázott. És ekkor...ekkor felemelte a fejét, és észrevett. Azonnal megállt, mi több, meghökkent. Értetlenül rázta a fejét, és pislogott sűrűn. Nem hitt a szemének. Oda akartam szaladni hozzá, és mondani, hogy nem álmodik. Magamhoz akartam ölelni, és a fülébe suttogni, hogy ne féljen, itt vagyok, és semmi baj nincs, de egyszerűen leblokkoltam. A lábaim földbe gyökereztek, a szavaim pedig mind a torkomon rekedtek, különösképpen akkor, amikor eljutott Lizzie tudatáig, hogy valóban én vagyok az, és felém futva ugrott az ölembe. Szó nélkül ragadtam meg, és emeltem fel, lábait a derekam köré kulcsolta, és kezeivel a hátamat markolta. Az ég szerelmére, Niall, szólalj már meg! Akárhogy is erőlködtem, nem ment. Túl nagy hatással volt rám testének közelsége, az illata az orromba szökve kábított el. Feladtam, nem erőlködtem tovább a beszéddel. Mert akkor, abban a pillanatban a tettek beszéltek, mindkettőnk helyett.
Eddig minden nap felidéztem magamban az arcát, mosolyát, az illatát, és gyengéd érintéseit. Most mindez itt van a kezemben, és nem akarom elengedni. Ha tudná, mennyire hiányzott. Ha tudná, olykor mennyire vágytam rá, hogy velem legyen...néha, már szinte elviselhetetlenné vált a hiánya. A srácok nem egyszer ugrattak vele, hogy mennyire el vagyok veszve, nem tán szerelmes vagyok? Jókat röhögtem rajtuk. Mert igen, az voltam. Olyan voltam, akár egy fiatal tinisrác. Szenvedtem, sokszor elég látványosan. Nem hittem volna, hogy bárki képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem. A távolság sosem volt akadály semmiben, mégis, a legnagyobb ellenségemmé vált.
Leírhatatlan érzés újra itthon lenni, vele. Még mindig úgy csimpaszkodik rajtam, akár egy kis majom. Lassan lefejtettem a kezeim magam körül, ő pedig lecsúszott az ölemből. Nem nézett fel rám, a földet kémlelte kettőnk között. Miért nem néz fel rám? Istenem, remélem nem azért, mert nem tud a szemembe nézni. Remélem, iszonyatosan remélem, hogy nem haragszik rám, mert akkor vége mindennek. De én voltam a barom, hogy nem kerestem. A fenébe is...
Óvatosan emeltem fel a kezem, hogy az állát megérintve ösztönözzem arra, hogy a szemembe nézzen. Bőre tűzforró volt, a kezem pedig jéghideg. Lizzie összerezzent az érintésemre, és abban a pillanatban, hogy a tekintetünk összeforrt, az ajkai remegni kezdtek, majd sírásban kitörve ugrott újból a nyakamba.
-Istenem, Lizzie...-suttogtam magamhoz szorítva törékeny testét. Ezek kívül nem tudtam mást kipréselni magamból, mert annyira fájt, hogy így látom őt, ennyire összetörten. Szerettem volna minél előbb megszüntetni a fájdalmát, mert éreztem, hogy én is kezdek gyengülni, még ennél is jobban.
-N-niall, a-annyira hi-hiány-oztál.-szipogott, arcát erősen a mellkasomba fúrva. Még erősebben szorítottam magamhoz. Ideje, hogy a kezdeti sokk után mindketten összeszedjük magunkat. Most rajtam a sor, hogy férfiként viselkedjek, és én tegyem meg az első lépést. Nem nézhetem tovább, hogy ez a lány valami olyan miatt szenved, amiért nem kellene.
-Gyere, Lizzie, menjünk be...-szólítottam meg a lehető leglágyabb hangon, reménnyel telve. Rám emelte hatalmas, sírástól megduzzadt szemeit, majd lassan bólintott egyet, az ajkát kemény vonallá préselve. Istenem, azok az ajkak...csábítóak. Még így, kisírt szemekkel, kócosan is gyönyörű, és kívánatos. Nehéz kontrollálnom magam, és bennem tomboló érzéseket. Belülről forrok, és csak idő kérdése, hogy kitörjek. Lizzie, mit teszel te velem? Egy halvány mosolyt küldtem felé, de már nem látta, ugyanis lehajtott fejjel indult meg az ajtó felé, én pedig követtem...

*Lizzie szemszöge*
Magamban számoltam a másodperceket, amik még hátra voltak addig, amíg a lábaim felmondják a szolgálatot, és összeesek. Annyi minden volt, amit hirtelen mondani akartam, de nem tudtam hogyan kezdjek bele. Túl sok volt a felgyülemlett dolog. Vártam, hogy majd Niall kezdje el a beszélgetést. Nem akartam egyből lerohanni, és bombázni a kérdéseimmel, de a bensőm mást sugallt, ahogy a testem bizsergése is, amit pusztán a jelenléte okozott. Mindennél jobban meg akartam csókolni, de féltem. Féltem, a reakciójától, attól, hogy esetleg elutasít. Épp ezért hangtalanul baktattam fel a lépcsőn, be a lakásba. Niall mögöttem jött, egyik kezét a vállamra téve. Már ettől,a ruhán keresztüli érintéstől is hő áradt szét a testemben. Jézusom, Lizzie, koncentrálj...
Lassan nyitottam ki a bejárati ajtót, szorosan közel maradva az ajtóhoz, amíg Niall belépett mellettem. A kapcsoló felé nyúltam, hogy feloltsam a villanyt, amikor is Niall teste az enyémnek nyomódott, én pedig az ajtóhoz préselődtem, és az nagyot csattant, ahogyan becsukódott. A kemény fa nyomta a hátam, de a kellemetlen érzés azonnal elszállt, mikor Niall mellkasa az enyémhez ért, szorosan. Forró leheletét éreztem az arcomon, a fejem pedig lángolt, hála a sötétnek, nem látszódott. Körülöttünk sírni csend volt, az egyetlen, amit hallottam, az a vérem lüktetése a fülemben. A sötétségen keresztül megtaláltam Niall tekintetét, a légzésem szaporább lett, amint egyik kezét a derekamra csúsztatta, másikkal pedig gyengéden megsimította az arcomat. Arca már csak pár centire volt az enyémtől. Kezdtem elveszíteni az eszemet, a gondolataim összekuszálódtak, és egyetlen egy pontban futottak össze. Akarom az ajkát az enyémen. Egyszer csak azt éreztem, hogy a homlokát az enyémhez dönti, és az orrunk is egymáshoz ért. Ujjai a fülem mögötti érzékeny pontot cirógatták, a szemhéjam magától csukódott le érintésének hatására.
-Hogy kerültél ide?-szaladt ki a számon, önkénytelenül.
-Miattad jöttem.-válaszolt hirtelen, elfúló hangon.
-Sajnálom...-sóhajtottam, mire Niall keze megszorította a derekamat.
-Te ne sajnálj semmit...é-én kérek bocsánatot.-mondta rekedtes hangon.
-De, de N...-nem bírtam befejezi a mondatomat, mert Niall ajkai lecsaptak az enyémekre, és kétségbeesetten kezdték el ostromolni azokat. Hirtelen el is felejtettem, mit is akartam mondani, de nem csak azt, hanem a fejemben kavargó összes gondolatot is. Csak éreztem.
Mintha egy időzített bomba robbant volna fel, olyan energiával, és olyan erővel viszonoztam a csókját. Ujjaimmal a hajába szántottam, olyan közel húztam magamhoz, hogy már szinte levegő sem maradt köztünk. Niall hirtelen megragadta a combjaimat, és az ölébe húzva nyomott neki újra az ajtónak. Egy nyögés szakadt fel belőlem, amikor Niall megszorította a combomat, és teljesen nekem préselte a testét. Követelőzően fúrtam a nyelvem az övéhez, még többért könyörögve. Minden, az eddig bennünk lappangó kételyek, és a vágy keveredve ütött ki rajtunk. Mert ez volt az igazság. Bármi is történt, akármilyen megbeszélendő probléma áll is most fent, az egymás iránt érzett vágyunk ezúttal erősebb. Képtelenek lennénk tiszta fejjel beszélni, azután, hogy két hét óta még csak nem is láttuk egymást. Szavakkal nem is lehet elmondani azt az érzést, amit kivált belőlem alapjában véve, ráadásul most ez az érzés az ezerszeresére sokszorozódott. Az a fránya távolság...
Hatalmába kerített érintéseinek, és csókjainak a mámora, az elmémet köd borította el, és kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Csókjai vadak voltak, fantasztikusak, és követelőzőek. Mintha mindent ebbe próbált volna meg elfojtani.
Ujjaim újból a hajába szántottak, végig a tarkóján, ő pedig még jobban az ajtónak nyomott, amikor is egy furcsa érzés hasított belém, és vágott gyomron. Még mindig nem tudom hogyan, miért, és mikor érkezett ide. Fogalmam sincs róla, hogy tudja-e az igazságot. Mi van, ha azért van itt, mert a rossz hírt akarja közölni velem? Ó, te jó ég...Niall régebben azt mondta nekem, hogy van benne annyi gerincesség, hogy egy kapcsolatot élőben, szemtől szemben zár le, nem pedig bunkó módon, telefonon, vagy bármely más eszközös keresztül.
A végtagjaim zsibbadni kezdtek ezekre a gondolatokra, és az eddig vadul verdeső szívem hirtelen a torkomba ugorva akadályozta a légzésem. Elfogott a pánik.
-Lizzie, baj van?-hallottam meg Niall ijedt hangját, amint elengedett, és a talpam újra érintette a talajt.-Lizzie, az Isten szerelmére, válaszolj már!-tartott meg a kezemnél fogva, én pedig csak meredtem előre, próbálva megkeresni a hangomat.
-K-kérlek mondd el...-hebegtem.
-Mit?-kereste a tekintetemet reményvesztetten.
-Amiért itt vagy...-préseltem ki magamból, körmeimet pedig a tenyerembe vájtam, hogy eszméletemnél maradjak, érezve a fájdalmat. Niall idegesen fújta ki a levegőt, majd kezei közé fogta az én kezem, és húzni kezdett, be a nappaliba.
Még mindig nem égett a villany, de a hatalmas üvegablakokon keresztül beszökött a hold éjjeli fénye, keveredve az utcai lámpák világításával, így kellemes félhomályba burkolta a nappali azon szegletét, ahol a kanapé volt. Nehéz léptekkel haladtam Niall mögött, majd a kanapéhoz érve hagyta, hogy én foglaljak helyet elsőnek, majd leült mellém, és szembe fordult velem. A szívem kettőt vert egy helyett, nem sok hiányzott, hogy leforduljak a kanapéról, és megkóstoljam a padlót. Az egyetlen, ami megtartott, az Niall keze volt, amikor a félhomályban megkereste az enyémeket, és gyengéden simogatni kezdte a kézfejemet.
-Féltem ettől a találkozástól, azt be kell vallanom.-kezdte, mire nagyot nyeltem, és feléje fordítottam a tekintetemet. Láttam rajta, hogy komoly dolgot akar mondani, és e miatt zaklatott. Éreztem a keze remegésén, ahogy aprókat simított a bőrömön. Ahogy a szemébe néztem, mintha valami bátorságféle suhant volna át az arcán, mert mély levegőt vett, és folytatta.-Rengeteg minden történt velünk ez alatt a két hét alatt, és fogalmam sincs hol kezdjem, de megpróbálom.-szívott be újra egy mély levegőt.-Egy hatalmas idióta vagyok, amiért nem válaszoltam a hívásaidra, most már tudom, hogy hiba volt figyelmen kívül hagynom őket.-hirtelen fejezte be a mondatot, és lehajtott a fejét.-Olvastam a híreket.-mondta alig hallhatóan, mire a szívem megugrott a mellkasomban.-Amikor elsőnek megláttam, én...én nem hittem a szememnek, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez igaz.-kezdett el dadogni, ez pedig annak a jele volt, hogy még jobban összezavarodott, bennem pedig mintha kést forgattak volna, olyan érzésem támadt.-Bíztam benned, de az a cikk...összetört.-ekkor hirtelen olyat tett, amire nem számítottam. Lehajolt, és a fejét az ölembe fektette, és átölelte a combjaimat, olyan erősen, hogy azt hittem, összeroppanok.-Sajnálom, Lizzie, annyira sajnálom, hogy kételkedtem benned.-könyörgött, erre pedig én zavarodtam össze. Mi a fene? Miért ő kér bocsánatot? Mi van?!
-Niall, mi...
-Azt hittem, hogy ez az egész igaz, amíg valaki észhez nem térített, és el nem mondta az igazságot...amit tőled is hallhattam volna, ha félreteszem azt a fene nagy egómat, és felveszem azt a rohadt telefont.-vallotta be, én pedig teljesen elvesztettem a fonalat. Ki beszélt Niallel?
-Úgy szégyellem magamat, ne haragudj rám, Lizzie...
-Ki mondta el?-szaladt ki belőlem, ami legelőször eljutott a tudatomig. Niall ismét nagyot sóhajtott.
-Marcus...-mondta, nekem pedig lecsukódott a szemem, és egy apró mosoly szökött az arcomra. Hát persze, hogy Marcus.-Felhívott, és elmagyarázta, mi történt.
-Akkor, ez azt jelenti, hogy tudod, hogy...én nem...-nyögdécseltem, de szerencsére Niall még előbb megszólalt, minthogy kimondjam azt a szót.
-Tudom.-bólintott, mire nekem mázsás súly esett le a szívemről.
-Az egész olyan zavaros volt.-szólaltam meg, mert már úgy éreztem, van erőm hozzá.-Napokig én is azt hittem, hogy...megcsaltalak. Iszonyatos volt.-borzadtam meg visszagondolva az akkori szenvedésre.-Biztos voltam benne, hogy...elhagysz.
-Lizzie...
-De, tényleg azt hittem.-erősködtem.-És a legdurvább, hogy ha ez igaz lenne, akkor meg is érdemelném.
-De nem igaz.-jegyezte meg halkan, mosolygós hangon Niall, mire én is picit elmosolyodtam.
-Rettegtem tőle, hogy el fogsz hagyni...elviselhetetlen bűntudatom volt.-emlékeztem vissza. Niall ujjai ismét megtalálták az államat, megérintve azt fordított maga felé, így egyenesen a szemébe néztem. Tekintete perzselő volt, mélyre hatoló.
-Annyira sajnálom, hogy szenvedned kellett.-mondta őszintén, majd homlokát az enyémhez döntötte. Ez az aprócska mozdulat nekem, abban a pillanatban felért egy csókcsatával. Hirtelen minden olyan tisztává vált, Niallön pedig nyugalmat láttam, ami engem is megnyugtatott. Hüvelykujjával az arcomat cirógatta, forró lehelete pedig keveredett az enyémmel.
-És mi lett...a sráccal?-kérdezte egy idő után, mire nyeltem egyet.
-Megbocsátottam Jeremynek...-sóhajtottam.-Ez viszont nem azt jelenti, hogy elfelejtettem, mit csinált, de tudom, hogy nem volt más választása. Szerencsétlen szenvedett már eleget, és...nem tudom, egyszerűen csak én nem vagyok az a fajta, aki haragot tud tartani.
-Ez jellemző.-nevetett fel halkan Niall.-Még egy ilyen helyzetben is azt nézed, hogy a másiknak mi a jó.-rázta a fejét, majd közelebb hajolt hozzám.-Egy szerencséje van csak...hogy nem voltam itt, amikor ez történt.-erre a szívem nagyot dobbant.
-Niall, kérlek, ne bántsd.-ijedtem meg, mire Niall óvatosan megbökött az orrával.
-Ne aggódj, nem fogok egy ujjal sem hozzá nyúlni...Lizzie, felejtsük el mindezt.-fújta ki a levegőt szaggatottan.-Mindketten eleget rágódtunk már, feleslegesen. Nem tudom, mi célja volt ennek az egésznek, de büszke lehet magára, aki kitalálta. Sikerült fájdalmat okozni.-a torkom elszorult ezekre a szavakra, és újból leszegtem a fejem.
-Felejtsük el, Lizzie. Nem akarok e felől többet hallani. Nem érdekel. Csak egy rossz színjáték volt.-simított le, és fel a karomon, miközben ezeket mondta. Milyen furcsa. Én is pont ugyanezt mondtam Samnek. Csak egy rossz színjáték volt...
-Mit gondolsz, továbbléphetünk?-kérdezte Niall reménykedve, mire lassan bólintottam.
-Az lesz a legjobb.-feleltem.-Köszönöm, Niall, hogy hiszel nekem. Tudod, nagyon rossz érzés volt, hogy nem vetted fel a telefont, mikor én csak azt akartam, hogy tőlem halld először az igazat. Már tényleg kezdtem elveszíteni a reményt...-néztem fel rá hirtelen, pontosan a szemébe.-De most itt vagy, és csak ez érdekel.-vallottam be őszintén, mire láttam rajta, hogy megkönnyebbül.
Amikor azt mondtam, rosszul esett, hogy nem vette fel, enyhén fogalmaztam. Majdnem belehaltam abba, hogy rám se bagózott, és amilyen labilis vagyok most érzelmileg, a képébe ordítanék, amiért hagyta, hogy szenvedjek. De nem teszem, mert tudom, hogy ő is szenvedett. Kellett neki is egy kis idő, hogy helyre tegye a dolgokat, és a végeredmény itt van mellettem. Eljött hozzám, még mindig nem tudom hogyan, de itt van.
És nem haragszik.
És rettenetesen hiányzott. 
Ez elnyom minden mást. Csak a most számít.
Felemelve a kezemet simítottam végig az arcán, hüvelykujjamat a füle mögé csúsztatva. Niall habozás nélkül nyomta bele az arcát a tenyerembe, lehunyt szemekkel.
-Van számodra valamim.-suttogta az ajkamra, mire elmosolyodtam.
-Micsoda?-kérdeztem vissza, a válasz pedig egy gyengéd, érzéki csók volt. Az egész testem beleremegett, újból köszönthettem azt a jóleső, régi érzést, ami mindig elöntött, amikor megcsókol. Hirtelen elhúzódott, majd felpattanva nyújtotta felém a kezét, amit mosolyogva fogadtam el. Egészen a lépcsőig mentünk, ahol egyszer csak megállt, és szembefordult velem, majd mosolyogva a szemembe nézett.
-Csukd be a szemed.-kérte mire, a szívem újból heves dörömbölésbe kezdett, a mai estén már ezredjére. Ha így haladok, megvan rá a esély, hogy szívritmus zavaros leszek. Mély levegőt vettem, majd úgy tettem, ahogy kérte. Emlékszem rá, milyen volt az első alkalom, amikor azt kérte, csukjam be a szemem. Féltem. De most nyugodt szívvel merem behunyni a szemem. Egyáltalán nem félek.
Két kar fonódott a felső karjaimra, és egy mellkas ütközött a hátamnak. Éreztem a szívét, ahogy dobog, ami mosolygásra késztetett, mellette pedig férfias illata az orromba szökve kezdett az őrület felé kergetni.
-Még mindig nem tudom, hogy kerültél ide.-szólaltam fel, miközben óvatos léptekkel haladtunk felfelé.  
-Mindent megtudsz időben.-súgta a fülembe, mire csak még kíváncsibb lettem.-Rendben, itt vagyunk.-állított meg, mikor felértünk az emeletre, és kis sétálás után megálltunk.-Nyisd ki a szemed.-mondta finoman, ajkai majdnem a fülemhez értek.
A látvány lenyűgöző volt, csodálatos. Pislogás nélkül meredtem az előttem futó égősorok hangulatos fényére, a két babzsákfotelre a szobánk közepén, az üveg pezsgőre, és az apró, tenyérnyi nagyságú tortára, aminek egy 19-es gyertya pislákolt a tetején, és ami szintén ott hevert a két fotel között. Lebénulva fordultam Niall felé, akinek félénk kifejezés ült az arcán.
-Tudom, hogy nem a legjobb, de semmi pénzért sem mulasztottam volna el a születésnapodat.-mondta, mire a kezemet a szám elé kaptam, és a világ megfordult velem a születésnapom említésére.-Mert a fő ok, amiért itt vagyok, az ez.-nézett mélyen a szemembe, majd a zsebéhez nyúlt, és előhúzott egy kék bársonytokot. Abban a pillanatban megszűntem létezni. A térdeim remegve adták a tudtomra, hogy ezt ők nem fogják bírni, az arcom pedig égni kezdett.
-Szerettem volna én lenni az első, aki felköszönt téged.-folytatta, majd mindkettőnk tekintete a bársonytokra futott.-Tudom, hogy ilyenkor szoktak életre szóló kívánságokat, és bölcsességeket mondani, de...én csak annyit szeretnék, hogy legyél boldog.-nézett mélyen a szemembe.-És ha lehet, mellettem. Mert én mindent meg fogok neked adni, amire szükséged van, ígérem.-ekkor felpattintotta a tokot, amiben egy aranyozott gyűrű volt, a közepén egy rózsaszín kővel.
Úgy éreztem, mintha a föld kisiklott volna a lábaim alól. Egyszerre öntött el a boldogság, és indult el a bizsergés a lábujjamtól egészen a fejemig, Niall szavai, és ez a gyönyörű ajándék olyan mértékben hatott rám, hogy ha lehetséges lenne, elrepülnék.
-Istenem...-sóhajtottam, az ajkaim pedig remegni kezdtek, ahogyan Niall ragyogó tekintete egybeolvadt az enyémmel.
-Szabad?-kérdezte fél szemöldökét felhúzva, és csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy az ujjai között tartott gyűrűre gondol. Megbabonázva bólintottam.
Niall kezébe vette az én kezemet, és óvatosan felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Tökéletesen illett rám. Elérzékenyülve mosolyogtam Niallre, aki az ajkát beharapva vizsgálta az ujjamon a gyűrűt.
-Tökéletes.-jelentette be.-Pont, mint a viselője.-nézett újból a szemembe, mire az ájulás közeli állapot mellé még egy kis pirulás is társult.-Ez a kő, ami benne van, kívánságkő.-szólalt meg, én pedig kíváncsian hallgattam.-Egy betű van a kő aljára gravírozva, ami az én kívánságomnak a kezdőbetűje. Ezt én nem fogom neked elmondani.-húzta pajkos félmosolyra a száját. A lényeg, hogy ez a kívánság úgy fog teljesülni, hogy te nem tudsz róla.
-Istenem, Niall.-ugrottam a nyakába, miközben az arcomat végigszántotta egy kósza könnycsepp.-Köszönöm. Annyira köszönöm.-fúrtam az arcom a nyakához. Karjai körém fonódtak, és erősen tartottak, hogy össze ne essek.
-Boldog születésnapot, Lizzie.
-Szeretlek.-suttogtam a fülébe, mire még szorosabban ölelt magához.
-Én is szeretlek.-csókolta meg a homlokom, majd végigsimított a gerincem vonalán.-Te jó ég, hogy bírhattam ki idáig nélküled?-elhúzódva tőle a tenyerembe fogtam az arcát, majd rámosolyogtam.
-Itt vagyok, most már itt vagyunk. Csak ketten.-hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, mire Niall teste megrezdült, és tekintete a számra esett. Szeme útját pillanatokon belül a szája követte, én pedig boldogan fogadtam a tizenkilencedik évem első csókját, mert az óra 0:02-t mutatott, épp abban a pillanatban, hogy megcsókolt...