8. Ghost town

Calebbel a tegnap esti akciónk titok tárgya volt.
Nem tudom, hogy csináltuk, de anyuék semmire nem jöttek rá másnap, pedig arra készültem titokban, hogy mikor hazaérünk, sodrófával várnak majd minket a kanapén ülve a sötétben. Azonban másnap reggel úgy fogadták Calebet, mintha ő egész éjjel a szobájában aludt volna.
-Kipihented magad, kicsikém?- nyomott anyu puszit Caleb homlokára, aki épp most mászott le a szobájából reggelizni. Pizsiben volt, arca elnyűtt, haja kuszán állt. Első ránézésre én is azt mondanám, hogy ez az ártatlan fiú az egész éjszakát átaludta, azért ilyen leharcolt, mert túlaludta magát.
Leültem a pulthoz Calebbel szemben, és a müzliért nyúltam, amit bátyám nyújtott át nekem. Tekintetünk összeakadt, és mindkettőnk arcára halvány vigyor húzódott.
-Nagyon jót aludtam, anya.-válaszolt anyunak úgy egy fél perc után, aki csak szeretetteljesen rámosolygott Calebre.
-Jaj, drágáim, el is felejtettem tegnap mondani...-kiáltott fel anyu, és én már ekkor tudtam, hogy nem akarom hallani a folytatást.-Ugye nincs még ma estére programotok?
Plafonra emelt tekintettel vertem a fejemet a márványpultba. Anyu rosszallóan nézett rám.
-Én még nem terveztem mára semmit. Miért?-kérdezte Caleb a müzlijét eszegetve közben.
-Apátokkal ma hivatalosak vagyunk egy céges vacsorára, viszont Jerry külön kérte, hogy vigyünk el titeket is.
Jerry egy volt a szüleim pénzeszsák barátai közül, aki- meglepő módon -cégtulajdonos volt.
-Azt mondta, szívesen találkozna már a fiatalabb Armstrongokkal.-nevetgélt anya jóízűen.
-Jerry le se szarja, hogy vagyunk, csak ezzel akar nektek imponálni.-szólaltam meg hirtelen, mire Caleb és anyu is megfagyott a mozdulatában. Anyu zavartan nyelt egyet.
-Candace...-szólt rám halkan.
-Ahj, anya, te is tudod nagyon jól, hogy csak a befektetési listátok élén akar szerepelni, ezért meg bármit megtesz. Még azt is eljátssza, hogy érdekli mi van a kölykeitekkel.-röhögtem fel.-Szánalmas egy pasas.
Anyu grimaszolva támaszkodott neki a pultnak, csípőre tett kézzel. Szája rángatózott, ami nála mindig is az idegesség jele volt.
-Elmegyünk.-szólalt meg hirtelen Caleb, mire gyilkosan néztem rá.-Kibírod.-bökte oda nekem, és mivel még reggel volt, meg rég is láttam a bátyám, nem akartam elkezdeni nyilvánosan veszekedni vele.
-Óriási.-dünnyögtem, miközben anya magához ölelte Calebet, és puszit nyomott a feje tetejére.
-7 órára kell odaérnünk, addigra legyetek készen, öltözzetek fel csinosan, alkalomhoz illően.-hangsúlyozta ki anya a mondat végét, miközben rám nézett.
-Én majd megyek utánatok motoron.
-Meg a nagy fenét, kislányom!-kiáltott rám anyu, nagyot sóhajtott.-Együtt megyünk mindannyian, apád kocsijával. Nincs apelláta.
A szememet forgatva bólogattam. Tényleg semmi kedvem nem volt most balhézni.
-Mégis minek kellett azt mondanod, hogy ott leszünk?-csaptam be Caleb szobájának az ajtaját, aki csak sóhajtva vágódott le az ágyára. Karba font kezekkel álltam meg az ágya mellett.
-Candace, nem fogsz belehalni.
-De semmi kedvem ahhoz a sok hólyaghoz!
-Hidd el, nekem se, de ezzel egy kis örömet okozunk legalább anyáéknak.-nézett a szemembe Caleb.-Can, ott leszek veled én is, ha bármi baj van, szólsz, és hazajövünk, jó?-fogta meg a kezem Caleb, halványan rám mosolyogva.
Caleb szemeiből sugárzott a tiszta jóindulat, és az önzetlenség. Mindig is irigyeltem, hogy lehet valaki ennyire jószívű? Ez egy volt azon tulajdonságai közül, amik miatt mindenki imádta.
-Legyen.-egyeztem bele szemforgatva.-Csak miattad megyek el, ezt tudd.
Caleb elmosolyodott, majd magához húzott, és szorosan megölelt.
-Na, javaslom, hogy még most dühöngj egy jóízűt, aztán estére meg egy kiegyensúlyozott Candace álljon előttem.
-Ha az olyan egyszerű lenne.-mosolyodtam el, majd felálltam, és átmentem a saját szobámba.
A telefonom tele volt üzenetekkel, amikre igyekeztem válaszolni. Hirtelen megcsörrent a mobil a kezemben, mosolyogva vettem fel.
-Te még élsz?-vigyorogtam a telefonba, miközben kiügyeskedtem magam az erkélyre.
-Sajnos.-válaszolta Harry, a háttérben pedig tömör csattanásokat hallottam.-Helyzet?
-Minden fasza.-mondtam, miközben meggyújtottam a cigimet.-Ott?
-Épp a teremben vagyok, készülök jövő hétre a többiekkel, csak megálltam pihenni.
-Húzós meccs lesz?-kérdeztem, mire Harry keserűen felnevetett.
-Ez az egész dolog húzós, tudod jól.-felelte, én pedig egyetértettem vele teljes mértékben. Nem veszélytelen meló az illegális sport.
-Hogy érzed, meg tudod nyerni?
-Muszáj vagyok, kell a pénz. Magas lesz a tét, szóval oda kell tennem magam.
-Ott leszünk, majd szurkolunk.-biztattam, miközben nagyot szívtam a cigimből.
-Mernétek nem ott lenni!-háborodott fel, mire elnevettem magam.-Egyébként jól vagy?-érdeklődött, én meg hirtelen nem tudtam, mit is mondjak.
-Itthon van Caleb.
-Na, az fasza, üdvözlöm a srácot!-lelkesedett fel Harry. Régebben jóban voltak a bátyámmal, mindig örömmel hall felőle bármit is.-Akkor most minden oké. Jót fog tenni neked is, hogy itt van, hidd el.
-Remélem.-sóhajtottam.-Viszont ma este elrángattak valami céges vacsorára.
-Akkor ma nem jössz le ütni?-lombozódott le hirtelen.
-Hát így sajnos nem. Nem tudom meddig fog tartani ez a szar, remélem nem sokáig. Sokkal szívesebben lennék este a teremben, de nem akarom cserben hagyni Calebet.
-Megértelek, Can. Jól teszed, hogy velük töltesz egy kis időt.
-Csak olyan furcsa ez az egész...-elmélkedtem.
-Miért?-kérdezte Harry, a háttérből pedig hallottam, hogy a nevét kiabálják.
-Mindegy. Menjél, hallom hívnak. Jó edzést!-zártam le a beszélgetésünket.
-Jó legyél, Can.-köszönt el ő is.
Nagyot sóhajtva néztem a kezemben tartott mobilomra. Talán idejét se tudom mikor voltunk utoljára a családommal együtt valahol. Régen rengeteget mentünk ide-oda, kirándultunk, moziba jártunk. Sokszor mentünk nyaralni, mindig szebb és szebb helyekre, karácsonykor, szülinapkor mindig a legmenőbb játékokat kaptuk. Szerettünk együtt lenni. Mindig jókedv és öröm járta át a családunkat, mindenki szívesen jött ide hozzánk, mert szerették ezt a kellemes közeget, amiben éltünk.
Boldogok voltunk.
Mostanság ennek a szöges ellentéte jellemző. Bármit megteszünk, csak ne kelljen együtt lenni. Én, személy szerint rosszul vagyok attól, ha valahova a szüleimmel kell mennem. Nincs már az a nyugalmas, felszabadult érzés, ami régen volt. Szétszakadtunk, és ezt mindenki tudja. Csak akkor viselkedünk rendes családként, ha Caleb velünk van, mivel már csak ő az egyetlen épelméjű ember a családban.
Anya idegroncs már régóta, árnyéka a régi önmagának. A munkába temetkezik, szakadásig hajtja magát, de legalább ráfoghatja, hogy emiatt van mindig rossz passzban.
Én apára ütöttem. Ő is csendben őrlődő fajta, nehezen nyílik meg. Igaz, ő nem ilyen agresszív, mint én, de a jellemem nagy részét tőle örököltem. Apa elvan, éldegél, néha szól egyet kettőt, míg régen be se akart állni a szája, csak úgy ontotta magából a humort és a jókedvet. Fáj, hogy ide jutottunk.
Egy zsivajos, élettel teli házból mára szellemváros lett.
Estig még rengeteg időm volt, és nem akartam tétlenül eltölteni.
Hirtelen felindulásból felnyitottam a laptopom, és rámentem a továbbtanulással kapcsolatos oldalra. Kapásból annyi minden ugrott a szeme elé, hogy azt se tudtam, hol kezdjem. Tulajdonképpen nem is tudom mi hozott ide. Csak görgettem, böngésztem a szakokat, a pontszámokat, az egyetemeket.
Francba is, hiszen azt se tudom mi akarok lenni!
Idegesen csaptam le a laptopom tetejét, majd kifújtam a levegőt. Nem, nekem ehhez most nem idegzetem, majd máskor. Felálltam, és reménykedve a bátyám szobájába vettem az irányt. Pár kopogás után meghallottam a hangját, benyitottam. Caleb az ágyon feküdt, a tévét nyomkodta. Beugrottam mellé, majd rámosolyogtam.
-Hát te mit szeretnél?-kérdezte olyan hangsúllyal, mintha legalább egy óvodáshoz szólna.
-Nézzünk valami filmet.-ajánlottam, Caleb pedig vállat rántott, majd addig kapcsolgatott, míg egy tűrhető filmet nem talált.
Hirtelen elkapott az álmosság. Az idő odakint komor volt, szinte elnyomta az embert. Caleb ágya a szokásosnál pedig kényelmesebb volt. Éreztem, hogy a szemeim egyre csak ragadtak le, majd egy ponttól kezdve minden kiesett.
-Candace, ideje készülődnöd.-hallottam meg bátyám selymes hangját, amint délutáni szundimból kelteget fel.-Még jó, hogy átjöttél filmet nézni.-nevetett fel, utalva arra, hogy bealudtam.
-Fogd be.-nyújtózkodtam vigyorogva.
Nagy levegőt vettem, felkészülve az ez után következő rémálomra...
Hát persze hogy késve indultunk el, bár mondjuk most kivételesen nem én voltam a hibás. Drága bátyámnál csak egyetlen ing volt, az is szakadt. Mi ketten tudtuk, hogy valószínűleg a kerítésmászós manővernél repedhetett szét rajta, én jót nevettem magamban, Caleb tajtékzott, anya még inkább. Nem volt pánik végül, mert Caleb elment a boltba, és vett is egyet. Gazdagéknál így megy ez.
Apa sietve előzgette a kocsikat, ahol nem volt nagy forgalom, ott a megengedett sebességet kicsit túl is lépte.
-Szívem, csak óvatosan.-simította meg anyu apu karját a sebváltón. Jellemző, hogy már aggódni kezd, ha egy tízessel többel megy az ember a megengedettnél.
Pedig Bristolnak ezen a részén most szinte kihaltak az utak. Ahogy a belváros közelébe értünk, úgy jelent meg egyre több autó az úton. Apu jól vezetett, rutinos sofőr, efelől semmi kétség. Bezzeg, ha engem látna anyu néha hogy száguldozok. Basszus, csoda, hogy még sosem kaptak el gyorshajtásért. Lehetne csekkeket fizetni bőven.
Időközben megérkeztünk a vacsora helyszínére. Hatalmas, égbe törő, impozáns épület. Meglepő.
Apa leparkolt az őrzött, fedett parkolóban, majd mindannyian kiszálltunk. Anyun kisestélyi ruha volt, hozzá illő kis retiküllel. Igényesen ki volt sminkelve, frissen beszárított, koromfekete haja keretet adott szép, szív alakú arcának. Magabiztosan topogott előre a fekete tűsarkújában, miközben a stóláját átvetette a vállán. Határozottan csinos nő volt az anyám. Mellette igaz apu se mutatott rosszul az elegáns, fekete öltönyében, és sötétvörös nyakkendőjében. Kicsit már őszült, a borostáján is látszódott, olyan tipikus üzletember kinézete volt, az igényesebbik fajtából.
Caleben is szintén öltöny-nyakkendő párosítás volt. Frissen borotvált arca csak úgy ontotta magából az arcszeszt, ami keveredett a hozzá illő parfümjének illatával. Igazi úriemberként nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját, és engedett maga elé. Teljesen úgy festettünk, mint egy úri család. Mármint, majdnem teljesen. Ugyanis ott voltam én, a mindig kakukktojás. Míg a hölgyek kisestélyikben, apró szütyőkkel tipegtek a csodás étterem felé, én a megszokott nadrágkosztümömet viseltem, fekete blézerrel, alatta bordó inggel, és ami miatt anyámmal szokás szerint összekaptunk, a fekete lapos talpú elegáns lakkcipőmet. Mikor megláttam a boltban, azonnal tudtam, hogy ő kell nekem. Hivatalosan előkelő hölgyre való cipő, így anyunak egy szava se lehet. Azt a retkes magassarkút még egyszer rám nem erőszakolja, az egyszer biztos.
Nagy, aranyozott szélű üveg forgóajtón át volt a bejárat az étterembe. Két jól öltözött fickó üdvözölt minket illedelmesen, ahogy beértünk.
-Szép jó estét kívánok, a ruhatárat a jobb oldalon találják.-mondta egyikük, fülig érő kényszervigyorral.
-Csórikámnak sok kedve lehet itt dekkolni.-súgtam oda Calebnek vigyorogva.
-Van az a pénz, cukorka.-válaszolt Caleb, miközben vette le a kabátját. Igaza volt. Akik ma este itt vannak, szép összeget kapnak a bájolgásukért és a munkájukért. Bár, az hogy kinek mennyit ér az a pénz, elég szubjektív. Lehet, hogy aki kapja, annak egy hétig-hónapig nem lesz anyagi gondja, viszont az is lehet, hogy aki adja, annak olyan, mintha semmivel nem lenne kevesebb a zsebében. Ilyen ez a gazdag élet. Míg az az orrát fújja a papírpénzbe, a szegényebb napokat dolgozik érte. Igazságtalan egy világ ez.
Odabent megterített asztalok rengetegje, és duruzsoló emberek tömege fogadott minket. Anyámék rutinosan mozogva nézték meg először azt, hogy vannak-e névkártyák, amik persze voltak, így megkerestük a miénket, és helyet foglaltunk az asztalunknál. Fintorogva néztem körül. Még úgy negyed órája lehettünk bent, de én máris kezdtem kényelmetlenül érezni magam a bőrömben. Nincs kedvem bájologni. Nincs kedvem ehhez a sok emberhez. Nem akarok itt lenni.
Hirtelen egy kéz simított végig a hátamon, kizökkentve gondolataimból. Caleb nézett rám bátorítóan, egy apró mosolyt küldött felém, amit vonakodva, de viszonoztam. Hét óra lesz nyolc perc múlva. Istenem, de gyerek még az idő. Valahogy ki kell bírjam, ezért úgy döntöttem kiosonok rágyújtani.
-Elmegyek a mosdóba.-közöltem anyáékkal, majd válaszra nem várva felugrottam, és kiviharzottam.
Látva a ruhatár előtt kígyózó sort, nem bajlódtam a kabáton kikérésével.
Kiérve jobbnak láttam ha kicsit messzebb állok meg az épülettől. Előkotortam a cigimet és a gyújtómat, szinte már remegtek a kezeim. Hogy az idegtől, vagy a nikotin elvonástól azt nem tudom.
Szinte megváltás volt a cigim adta kissé bódult érzés. Lassan szívtam belőle, minél tovább tartson, mindvégig háttal állva a bejáratnak, nehogy bárki is észrevegyen.
-Elnézést, kérhetnék tüzet?-szólalt fel hirtelen mögöttem egy hang, mire a szívem egyből megugrott egy ütemet, mert abban a pillanatban megláttam a hanghoz tartozó embert is.-Ó, Candace Armstrong, micsoda véletlen!-vigyorgott rám Eric azzal a tenyérbemászó fejével.-Remélem most nem akarsz megütni.-emelte fel maga elé a kezét, próbálva poénkodni.
-Ne erőlködj, nem vagy vicces.-böktem oda, a gyújtómat továbbra is a kezemben szorítva.
-Nagyon csinos vagy ma este.-mért végig tetőtől-talpig, engem meg hirtelen elkapott a hányinger.-Szóval, megajándékozol egy gyújtóval?
Legszívesebben egy öklössel a szemed között ajándékoználak meg, te köcsög.
Vérben forgó szemekkel néztem Eric szemébe. Mélyet szívtam a cigimből, majd ledobtam elé a csikket, és odalépve hozzá eltapostam. Az arcom közel volt Ericéhez, a szemkontaktust még mindig nem szakítottam meg.
-Szállj le rólam, míg szépen mondom.-sziszegtem a fogaim között lassan, érthetően, majd lepillantottam a lábunkra, és levállalva Ericet elhúztam onnan, vissza az étterembe.
Remek, még ez is itt van nekem ma estére.
Nagy rohanásomban még parfümöt is elfelejtettem fújni magamra, úgy ültem vissza az asztalunkhoz. Szerencsémre anyámék túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy a szomszéd asztalnál ülőkkel bájologjanak, mit sem törődtek a hamutál szagot árasztó kislányukkal. Caleb viszont azonnal megérezte, és a fejét csóválva vigyorgott rám.
-Armstrongék, hát sziasztok!-jelent meg egy méregdrága öltönybe bújtatott, fél kopasz pasas az asztalunknál, mosolyogva üdvözölve minket.
-Szervusz, Jerry!-puszilta arcon anya a pasit, aki mint kiderült, Jerry, aki ezt az egész össznépi rongyrázást tervezte.
-Jó látni titeket!-fogott kezet apámmal is Jerry, majd felénk nézett.-Nocsak, a zsenipalánta Caleb, és a bájos Candace.
Bájos, na persze. Láttam ám, hogy hirtelen inkább bajost mondott volna, de csak nem aláz meg itt mindenki előtt.
Szokásos bájcsevejbe elegyedtek vele anyáék, Calebet is kérdezgette Jerry az egyetemről, és meg unottan bámultam közben a talpas poharamat, milyen szépen csillog.
-Na és te, Candace?-rázott fel Jerry kérdése hirtelen a bambulásomból.-Merre tovább?
Anyuék lyukat vájtak a szemükkel az arcomba, tettetett nyugalommal várták válaszom.
-Még nem tudom pontosan, sok minden érdekel.-válaszoltam, miközben hallottam hogy az anyuék szívéről leeső kő koppan a padlón. Nem hazudtam, mivel fogalmam sincs egyelőre hova akarok tovább menni.
-Mindenki így van ezzel, ne aggódj.-legyintett Jerry.-A lényeg, hogy jól fizessen, nemdebár?-fordult el tőlem jót nevetve saját poénján, anyuékkal együtt.
Mekkora seggfej. Bár, egy ilyentől ne is várjon mást az ember. Nem lát már túl a szeme előtt tornyosuló pénzhegyeken.
Lassacskán mindenki helyet foglalt a vacsorához. Díszes-elegánsan öltözött pincérek, és pincérnők hordták ki a drágábbnál drágább fogásokat, amiket mindenki természetesnek tartott, nekem azonban a gyomrom összeszorult. Ahogy néztem azokat a falatnyi adagokat, még a szemem is kikerekedett. Esküszöm, néhány tányérra mintha két árva falevelet dobtak volna, egy kis barna trutyival leöntve. Ismerem már annyira ezeket a köröket, hogy tudjam, ez a pár nyamvadt falat nem kis pénzbe kerül. Tipikus négy fogásos vacsorát kaptunk, az előétel számomra undorító maszlag volt, a leves iszapízű, a főétel valami kis húsgalacsin volt hínárnak kinéző salátával, a desszert meg még ez után jött. Fintorogva kotorásztam a salátámban, miközben körülöttem fülsüketítővé kezdett válni a zaj. Az este előrehaladtával újabb és újabb pezsgősüvegek durrantak, egyre több jég csörgött az újratöltött whiskey-s poharakban. Mindenki kezdte elengedni magát, én pedig annál inkább görcsöltem. Rosszul éreztem magam ebben a társaságban. Lopva anyuékra pillantottam, akik össze-összemosolyogva élvezték az estét, hol egymással beszélgettek, hol a szomszéd asztalnál ülőkkel. Fel nem foghatom, hogy tudják ezt szeretni, és így élni. Ők is többször rám néztek, de nem tulajdonítottak nagy jelentőséget savanyú arcomnak. Egyedül Caleb kérdezte még néha-néha, hogy minden rendben van-e. Tudta, hogy nincs, mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel. Örült, hogy újra együtt lehet a szüleivel, még ha ilyen áron is. Szinte végigbeszélték az estét, nevetgéltek, felszabadultak.
-Igen, még mindig kimagaslóan teljesít.-büszkélkedett anyu a szomszéd asztalnál ülőknek, miközben megsimogatta Caleb kezét az asztalon, és kortyolt egyet a pezsgőjéből.-Ebbe a gyerekbe bele van kódolva a zseniség.
-Akárcsak a szüleibe.-kontrázott a nő, vörösre rúzsozott ajkait mosolyra húzva.-Hogy is mondják? Tökéletes szülőnek csak tökéletes gyereke lehet?-fordult oldalra a férjéhez, aki hevesen bólogatott, majd mindannyian felnevettek.
Na igen. Tökéletes szülők és a tökéletes gyerekük. Én meg csak támasztom itt az asztalt, el ne dőljön véletlen. Egyre inkább éreztem, hogy szorul a torkom körül a hurok.
A nő tekintete hirtelen összetalálkozott az enyémmel.
-És te hogy állsz az orvosi terveiddel, Cami...Candace?-köszörülte meg a torkát a nő, miután alig láthatóan a férje oldalba bökte. Zavarodottan rángatózott az ajka, mosolyogni akart, vagy korrigálni a hibáján, fészkelődve a helyén.
Megfagyott egy pillanatra körülöttünk a levegő. Olyat éreztem, mintha egy kést döftek volna a mellkasomba, végigfutott a testemen a hideg. Ökölbe szorítottam az ujjaim az asztal alatt, majd a lehető leghiggadtabb hangon megszólaltam.
-Nekem semmi közöm nincs az orvostudományhoz.-válaszoltam kimérten, majd kilöktem magam alól a széket, és felálltam.
A mosdó felé vettem az irányt, érzékeimet vesztve szlalomoztam az asztalok között. Tudtam, hogy hiba volt eljönnöm ide. A megérzéseim sosem csalnak. Éreztem, hogy egyre csak gyűlik bennem az ideg, és a fájdalom. A vérem a lábamba, és a kezembe áramlott, felkészítve testemet a menekülésre.
Hirtelen egy test csapódott nekem, majd közvetlenül utána hideget éreztem a mellkasomon.
-A picsába!-káromkodtam el magam hangosan, majd tekintetem a szerencsétlen pincérre szegeztem, aki egy egész tálca whiykeyt rám öntött.
-Elnézést, ne haragudjon!-törölgette ügyetlenül a kendőjével ázott felsőmet, de ellöktem a kezét. Ahogy felnéztem, pillantásom az asztalnál vigyorgó Ericre tévedt. Öntelt volt, és kárörvendő.
Ez volt az a pillanat, ahol betelt a pohár.
A bejárathoz rohantam, gyorsan kikaptam a ruhatárból a cuccaimat, és az utcára érve beültem az első taxiba, ami az utamba került.
Bemondtam a jól ismert címet, remélve, hogy még nem késtem le semmiről. A sofőr furcsán méregetett, amit nem csodálok. A hajam, a felsőm, mindenem csurom víz volt, alkoholszagot árasztva és a viselkedésem szintén nem volt bizalomgerjesztő.
Küzdöttem, hogy ne verjek szét itt mindent körülöttem hisztérikusan kikelve magamból.
Sosincs jó vége annak, ha úgy próbálok élni, mint régen.
A többi ember könnyen felejt, de én nem.
Megérkeztünk az épülethez, a taxishoz hozzávágtam vagy ötször annyit, mint amennyi a fuvar lett volna, majd a bejárathoz szaladtam.
Kérlek, legyél nyitva.
Pechemre, zárva volt.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a kapura, és bemásztam rajta. Muszáj volt bejutnom. A hátsó ajtónál szerencsével jártam, azonban belépve a terembe csak az kis ablakokon beszűrődő hold fénye volt a társaságom.
Harryék már órákkal ezelőtt elmehettek innen, a hátsó ajtót viszont valaki  nyitva hagyta. Talán Zack volt. Nem érdekel. Én nem megyek innen sehová.
Összetörten zuhantam le abba a fotelba, amiben Harry szokott terpeszkedni néhanapján. Puffanásomat visszhangozta a terem. Arcomat a tenyerembe temetve szorítottam rá a fejemre.
Teljesen kimerültnek, üresnek és haszontalannak éreztem magam. Egy jelentéktelen semminek. Nekem ez nem megy.
Míg tíz perce arra vágytam, hogy szétverjem a bokszzsákot, most visszafordíthatatlan álom ült a szememre. A fejem kótyagossá vált, lüktetett. Óvatosan lehámoztam magamról az undorító, whiskey szagú ingemet, majd visszavettem a kevésbé nyirkos blézerem, ami pechemre szintén whiskeys. Valószínűleg mint egy űzött vad, úgy festhettem, de hidegen hagyott.
Majd reggel Harry rám talál. Vagy nem.
Úgysem számítok én már senkinek...