10. Talking body

Izomból csapott arcon a hétfő-reggel érzés. Már értem miért hívják annyian HATE-főnek.
Szokásosan késésben voltam, mivel egész éjszaka vergődtem, és talán úgy hajnalban sikerült elaludnom.
Otthon már nem volt senki, így csak lerohantam a garázsba, magamra kaptam a bőrdzsekim, a bakancsom, a sisakom, és száguldottam suliba.
Alapból rányomta a napomra a bélyeget, hogy Caleb ma délután megy vissza az egyetemre, és ki tudja meddig nem látom megint.
A suli parkolójában letettem az én drágámat, mikor mellém gördült egy kocsi hangos dudálással.
-Hülye gyerek, megijesztettél!-ugrottam mosolyogva Harryhez, miközben ő kikászálódott a kocsijából.. Jó volt már látni, a jelenléte kicsit javított a kedvemen.
-Ma se vagy kialudva, mi?-kérdezte egyből.-A karikák csak úgy üvöltöznek a szemed alól.
-Már meg sem lepődök.-vetettem át a vállamon a táskám, majd elindultunk be a suliba.
Az ajtón belépve egyből megszokott zsivaj fogadott minket. Sosem értettem hogy képes valaki hétfő reggel már torka szakadtából röhögni, pontosan úgy, ahogy egy alsóbb éves lány csinálta előttem.
-Nem akarok itt lenni.-sóhajtottam fáradtan, miközben Harry szekrényéhez értünk.
-Ez az utolsó év, az nyugtasson.-próbált pozitív érzéseket kelteni bennem Harry, több-kevesebb sikerrel.
Hasonlóan hozzám, ő is magasról leszarta már, hogy jelenik meg suliban. Egy kopott kockás ing volt rajta, alatta fekete póló és egy megviselt, szaggatott csőnadrág. Szerintem Harry már reggelente a fésülködéssel se bajlódik, csak összetúrja a göndör fürtjeit, és kész. Pontosan ez a nemtörődöm külseje vonzotta annyira a lányokat, sőt, még az idősebb nőket is.
Hirtelen fülsüketítő nyávogás hallatszott fel mellettünk.
Haarryy, sziaa!-vigyorgott az összes fogát kimutatva Simone.
Ó, de jól megvoltunk míg ez odavolt pár hétig valami cserediák programon. Nem lehetne visszaküldeni?
-Szia.-köszönt oda Harry, és lélekben felkészült a szokásos üres fecsegésre.
-A hétvégén megint meccsed lesz, jól tudom?-tekergette egyik hajtincsét az ujja körül, miközben direkt úgy állt, hogy kivágott felsőjén keresztül a legtöbbet mutasson a melléből.
Felhorkantam összefont karral a mellemen, olyan szánalmasan próbálkozott.
-Igen.-válaszolt Harry tőmondatokban, ám még ekkor se esett le neki soha, hogy nincs kedve vele beszélgetni.
-Rád fogok fogadni!-jelentette ki, majd kacsintva egy puszit küldött Harrynek, és megperdülve elsétált.
Harry kifújt egy mély levegőt.
-Szerinted valaha leszáll rólam?-kérdezte, várva a biztatásomra.
-Szerintem még a sírba is nyávogva megy utánad.-lomboztam le, mire Harry arca eltorzult, én meg felnevettem.-Na gyere.-ragadtam meg a karját, majd behúztam a terembe, ahol leszünk.
Miután leültem a helyemre, pár pillanattal később egy test vágódott le mellém.
-Hellóka, kislány.-villantott rám Chase egy ezer wattos mosolyt.-Hallod, nem adnád ide a...
-Tessék.-vágtam le elé a matekfüzetem, még mielőtt a mondata végére ért volna.
Chase puszit küldött felém, és lázasan elkezdte másolni a házimat.
Mivel nem különösebben kötött le a Föld kialakulásának története, gondolataim gyorsan elkalandoztak ahogy elkezdődött az óra. Kibámultam az ablakon, néztem az utcát, a sok gyalogost, és az autókat.
Ma délután le kell menjek a terembe. Rám férne már egy jó, kiadós edzés. Vágyom arra, hogy kifárasszam magam. Meg Zack pulcsiját is vissza kell neki vinnem.
Jézusom, hogy kerül ide Zack? Ez a seggfej mindig beférkőzik a gondolataim közé. Rosszabb, mint egy szellem. Időről-időre kísért csak, de akkor keményen arcon csap a felismerés, hogy mi a jó eget keres már megint a fejemben?
Egy bökést éreztem a karomon. Chase zökkentett ki gondolatmenetemből.
-Köszönöm.-csúsztatta elém a füzetemet, egy puszi és egy kacsintás kíséretében.
-Szívesen, mint mindig.
-Délutánra mi a programod?-kérdezte hirtelen.
-Szerintem lemegyek a terembe edzeni.
-Lehet lenézek akkor én is.-elmélkedett. Elnevettem magam.
-Te és az edzés?
-Ne gonoszkodj, ugrókötelezni talán még tudok.-védte be magát.-Harry lent lesz?
-Harry, jössz ma a terembe délután?-fordultam hátra Harryhez, aki szótlanul bólogatott, miközben lázasan körmölte a táblára felírtakat. Na igen, neki szüksége van az érettségihez erre a sok szarságra amit itt tanulunk, bár az biztos, hogy ha majd hivatalos diplomás edző lesz belőle, soha az életben nem fogja felhasználni a bolygókról tanultakat.
Szünetben a szokásos helyünkön ültünk az udvaron. A nap most kellemesen cirógatta az arcomat, kiélveztem az ősz ritka sugarait, mielőtt beköszönt a totálisan zord, esős, borús csatakos idő.
Harry és Chase épp valamilyen filmről vitatkoztak, mikor hatalmas csattanás fagyasztotta meg a levegőt. A szívem kihagyott egy ütemet, ugyanis nagyon jól ismertem ezt a hangot. Villámgyorsan pattantam fel, és rohantam a motoromhoz, ami a most a földön feküdt.
-A kurva életbe!-üvöltöttem messziről, tekintetemet arra a kocsira szegezve, jobban mondva a sofőrjére, aki ezt okozta. Egyre hevesebben lüktetett a vér a fülemben, amikor azonban megláttam Ericet a kormány mögött, egyenesen kirobbant belőlem az ideg.
-Nem látsz a szemedtől, te idióta?!-kiáltottam rá, miközben a motoromat ügyeskedtem felállítani, nagy erőfeszítéssel. Betört az első lámpája, és egy hosszú, matt csík éktelenkedett a gyönyörű, fekete fényezésen.
Mint egy megveszett bika, olyan hévvel indultam meg Eric felé, aki eddig nem szállt ki a kocsiból. Időközben Harry és Chase is ideértek, valamint egy kisebb tömeg gyűlt körén, tudván, hogy most agyon fogom verni azt a faszfejt.
Bizsergett kezem-lábam, ökölbe szorított kezekkel, és vérben forgó szemekkel léptem oda a kocsi ajtajához, amit izomból megrántottam, és kicsaptam. A következő mozdulat az lett volna, hogy kitépem Ericet ülésestől a kocsiból, és addig verem, míg lélegzik, azonban két kéz megakadályozott ebben.
-Candace, csillapodj!-ölelt át Chase, próbálva megállítani, azonban a dühtől felajzva kétszer olyan erő zakatolt bennem, mint általában. Kibújtam Chase szorításából, a következő pillanatban pedig Harry tartóztatott fel. Eric továbbra is az autóban ült, halványan mosolyogva.
-Candace, nyugodj le.-szólt hozzám Harry.-Te álltál rossz helyen.
Hirtelen mellbe vágtak Harry szavai.
-A vonalra parkoltál, Can. Nem volt helye megfordulni.
A rohadt életbe. Valóban én álltam rossz helyen.
-Ettől még nem kéne felborítania a motorom!-makacskodtam tovább, ám részben már szégyelltem is magam, mert tudtam, ha a kijelölt helyre állok, a motoromnak kutya baja se esik.
-Anyámék kifizetik a javítás költségeit.-szólalt meg most először Eric.-Bocsi, nem láttam.-nézett rám mű bűnbánattal, majd végre elhúzott onnan.
-Ezt a rohadékot én még egyszer megölöm.-szólaltam meg pár perc hatásszünet után.-Vége a műsornak, lehet takarodni innen.-fordultam körbe, majd méreggel telve elvágtattam a teremhez, ahol a következő órám lesz.
Mi sem hiányzott a mai napomból. Egy szar éjszaka után még a motorom is megsérül. Remek.
Chase és Harry vonakodva jöttek oda hozzám. Nem szóltak egy szót, sem csak álltak ott mellettem csendesen.
-Tudom, tudom. Magamnak csináltam a bajt.-kiáltottam fel váratlanul, mert éreztem, hogy mindkettejük fejében hegyi beszéd íródik ebben a hatalmas csendben, és nincs kedvem kétszer meghallgatni, mekkora barom vagyok.
-Csak szétnézhettél volna, mielőtt nekimész Ericnek.
-Harry, rólam van szó!-mutattam magamra.-Szóval kérlek, ne kezdj el kioktatni, mert tudom, hogy én csesztem el. De legközelebb majd figyelmesebb leszek, és nem szabálytalanul parkolom le a drága motoromat.-erőltettem a monológom végén magamra egy műmosolyt. Harry és Chase döbbentem pillantottak rám, majd egymásra.
-Suli után várlak a teremben.-szólalt meg végül Harry.
-Támogatom.-bólogatott Chase hevesen.
-Oké.-könyveltem el én is magamban, majd beültünk az órára.
Mintha puskából lőttek volna ki, a kicsengő után úgy száguldottam ki az iskola területéről. Gyűlölöm már ezt a helyet, az itt tartózkodó emberekkel együtt.
Óvatosan ültem fel az én sérült kincsemre, reménykedtem benne, hogy nem esik szét alattam míg hazaérek. Ellenőriztem a fékeket, amik szerencsére tökéletesen működtek, és semmilyen furcsa hangot sem adott ki asz én kicsikém. Hálistennek megúszta egy kis szépséghibával.
Hazaérve csak a takarítónőnket találtam otthon.
-Szia, Elsa!-köszöntöttem kedvesen a nőt, aki éppen az ablakok sikálásán dolgozott.
-Ó, szia, Candace! Jól telt a napod?
-Fogjuk rá.-válaszoltam keserédesen, majd felzakatoltam az emeletre. Felkaptam az edzőcuccaimat, majd mielőtt kiléptem az ajtón, még visszafordultam Zack pulcsijáért, ami ugyanolyan intenzív illatot árasztott, mint az előző nap.
Elhaladtam a szüleim szobája előtt, aminek ajtaja tárva-nyitva volt. Pillantásom megakadt a szoba közepére kipakolt bőröndökön.
-Elsa, mi ez a sok bőrönd?-kérdeztem felvonva a szemöldököm.
-A szüleid elutaznak egy konferenciára holnap.-felelte a létra tetejéről.-Egy hét múlva jönnek haza.
-Egy hét?-kerekedett ki a szemem.
-Mrs. Armstrong azt mondta valami maratoni hosszúságú konferenciára kell menniük. Több napig is eltart.
-Köszönöm, hogy szóltál.-mosolyogtam félig-meddig erőltetetten Elsára, aztán nagy lendülettel bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, és elindultam, hogy végre kiadjam a bennem felgyülemlett feszültséget, amire most még anyáék is rátettek egy lapáttal. Ugyan mikor akarták közölni velem, hogy elutaznak? Vagy úgy voltak vele, majd észreveszem magamtól, hogy nincsenek a házban? Jellemző.
Óvatosan ügyeskedtem be az én rokkant drágaságom az aprócska udvarba, ami a terem hátsó ajtójából, és a kerti kapuból nyílt. Épphogy két ember elfért ezen a kis helyen kényelmesen. Nem jöttem még rá ez a két négyzetméternyi betonplacc mi célt szolgál itt a ház mellett, de valamire biztos jó. Féltve támasztottam le a motorom, nehogy még több kár keletkezzen benne, majd tárcsáztam a szerelő számát, közben pedig előkotortam egy cigit a táskámból. Telefonomat a vállam és a fülem közé szorítva bénáztam, nyakig benne voltam a táskámban, gyújtó után kutatva.
-Á, helló, Ed!-pechemre Ed is pont ekkor vette fel a telefont, mikor a cigi kilógott a számból, beszédem kissé eltorzult.-Történt velünk egy kis baleset, ma egy seggfej a kocsijával felborította az én gyönyörűm.-vázoltam a helyzetet, mire Ed úgy reagált, mintha a gyerekét érte volna baleset. Na igen. Mindkettőnk szenvedélye ez a gépezet.
-Ahogy én látom, csak külsőleg sérült a zománc, meg az első lámpa. Jó, rendben, a holnap délután tökéletes lesz! Köszi! Helló!-raktam le, eközben pedig a gyújtóm is meglett. Diadalittasan húztam ki a fejem a táskám mélyéről, ám abban a pillanatban a szívbaj is elkapott.
-Ó, az istenedet!-esett ki a cigi a számból, ahogy az ajtóban támaszkodóra néztem, akinek szintén cigi virított az ajkai között. Vigyorogva szívott bele, miközben én felszedtem a földről az enyémet, ami gyönyörűen kettétört.
-Kösz szépen!-mutattam felé mérgesen, mire belenyúlt melegítőnadrágja zsebébe, és felém nyújtott egy doboz piros Marlborot. Bizalmatlanul ráncoltam a szemöldököm.
-Kárpótollak.-bökött felém a nyitott tetejű dobozzal.-Nem tudtam, hogy ennyire rossz a lelkiismereted.-mosolygott arcátlanul, mialatt én rágyújtottam, majd a számban levő füstöt válaszul mind felé fújtam, amit ő leszorított szemekkel, grimaszolva tűrt.
-Nem számítottam rá, hogy itt állsz majd előttem fél méterre.
-Tényleg elég rossz a hallásod, ez már a második alkalom.-utalt rosszmájúan a termi balesetre, amikor kis híján eltörte az orrom.
Egyszerre csend telepedett ránk. Pillantásunk egymáséba fonódott, aztán Zack tekintete a hátam mögé tévedt.
-Szegény.-szólalt fel, és tudtam, a motorom sérülésére gondol.-Sose érettem minek az embernek olyan dolog, amire nem tud vigyázni.-morfondírozott, én meg szavai hallatán köhögni kezdtem a füsttől.
-Tessék?-emelkedett a hangom pár oktávot.
-Semmi.-tett úgy, mintha nem az előbb szólt volna be.
-Nekem te csak ne magyarázzál.-mondtam immár halál higgadtan, majd előkotortam a pulcsiját, és erővel a mellkasához nyomtam.-Ezt meg visszaadom.-nyomtam el a cigim, majd elvágtatva mellette a terembe mentem.
Megint kezdi. Vagyis inkább folytatja. De én vagyok a hülye, minek állok én le egyáltalán cseverészni vele, mintha régi cimborák lennénk? Hát az ég világon semmi közöm nincs nekem ehhez a pasihoz!
Már a tomboló zenével a fülemben püföltem a zsákot, mikor nyitódott a hátsó ajtó. Zack zsebre vágott kezekkel, hanyag léptekkel haladt befelé. Testtartása görnyedt volt, de lerítt róla, direkt nem húzza ki magát. Feszülős, szürke felső volt rajta fekete melegítő nadrággal. Izmos, tetovált karján csak úgy feszült a pólója. Észrevettem, hogy pár percig csak egy helyben állt, és nézelődött valamit a polcokon. Hirtelen megálltam.
-Harry és Chase még nincs itt?
Zack kimért mozdulatokkal fordult felém, kezében egy kesztyűt tartva.
-Mint látod.-mutatott körbe a teremben, mire az égnek emeltem a tekintetem, és a fülhallgatómat visszadugva folytattam a zsák ütlegesését.
A helyére képzeltem elsősorban Eric idegesítő pofáját. Felszabadult mozdulatokkal ütöttem meg újra és újra. Bárcsak élőben is megtehetném végre. Az a rohadék míg élek, kísérteni fog.
Zack még mindig bent volt a teremben. Lopva rásandítottam, és tekintetünk pont összeakadt. Húzzon már kifelé innen!
Folytattam, amiben benne voltam, ám egyre jobban frusztrált Zack jelenléte. Jobban mondva szúrós tekintete, ami azóta se akart leszakadni rólam. Figyelmem elterelődött a zsákról, többször is elvétettem az ütéseket.
-Na jó.-álltam meg úgy tíz perc után.-Mi a faszt bámulsz?-vontam kérdőre csípőre vágott kezekkel. Szavaim kissé akadoztak, szaggatott levegővételeim miatt. Zack fejét oldalra billentve mért végig, szótlanul.
-Elárulod, mit lesel?-lettem egyre idegesebb.-Valami rám ragadt, vagy foltos a ruhám?-néztem végig magamon, széttárt karokkal, szemeim pedig kezdtek szikrákat szórni, egyenesen ennek a seggfejnek az irányába.
-Túl ösztönös vagy.-közölte természetesen.
-Mi?-vágtam értetlen fejet, miközben a zsáknak támasztottam fél kezem, másikat pedig a csípőmre vágtam.
-A dühöd vezérel.-fejtette ki.-Edzésnek talán jó, meg hogy kiadd a stresszt, de az életben úgy elvernek, hogy beszarsz.
Alig akartam hinni a fülemnek.
-Te most komolyan engem kritizálsz?-kérdeztem hitetlenkedve.-Mióta az eszemet tudom, bokszolok. Régen versenyszerűen is.
-Azt én elhiszem.-bólogatott hevesen.-De az utcán lófaszt nem fog érni ez a tudás.
Zsigerből felröhögtem.
-Jaj, mert te aztán biztosan tudod!-grimaszoltam, komolyan bólogatva.
-Én már akkor bunyóztam, mikor te még anyuci sminkjeivel játszottál, kislány.-felelte nagyképűen, nálam pedig ez volt az a pont, amikor elszakadt a cérna. Ellöktem magam a zsáktól, földet megrengető léptekkel indultam Zack felé.
-Te most azt hiszed nem tudom szétverni a fejed? Komolyan azt hiszed?-sziszegtem, miközben megerősítettem a csuklómon a kesztyűt, és az iPodomat kitéve a fülemből  elhajítottam a terem másik végébe. Zack félszeg, gúnyos vigyorra húzta a száját.
A következő pillanatban nekivágódtam, lendítettem a jobb karom, ám Zack gond nélkül kitért előle.
Az idegeim cafatokban lógtak, egymás után küldtem felé az egyeneseket, és horgokat, Zack alig győzött hárítani.
Valóban a dühöm vezérelt. Pumpált bennem a vérem, nem éreztem, se teret, se időt, csak ütöttem, ahogy a csövön kifért. Ez éltetett. A haragból, az indulatból merítettem erőt, ez volt az én motorom, ami folyamatosan hajtott.
Hirtelen egy jobb horgom betalált, Zack megtántorodott. Önelégült vigyorra húztam a számat, nekiiramodtam, hogy megsorozzam. Hihetetlen mennyiségű adrenalin szabadult fel bennem, míg püföltem Zacket. Végre nem a zsák tompa csattanása a válasz az ütéseimre, hanem a kesztyűm hús-vér emberen ér célba.
Egy óvatlan pillanatban azonban hatalmas hibát követtem el.
Nagy önbizalmam közepette lelassultam, a karomat lógattam. Zack a másodperc töredéke alatt kapta el a lógó bal karom, majd a hátam mögé csavarva azt a legközelebbi falnak nyomott.
Szúrt, égett a fájdalom a karomban, ahogy azt Zack szikla szilárdan tartotta, és húzta egyre felfelé.
Kibaszottul fájt már, mégsem adtam semmi jelét a kínnak.Nem fogom neki megadni ezt az örömöt.
A levegő megfagyott közöttünk, ahogy az idő is lelassult.
Testünk most rés nélkül, teljesen egymásnak feszült, minden egyes pontomon éreztem Zack testét. Mindketten szaggatottam vettük a levegőt, kábultan lihegtünk, a teremben csupán a mi zihálásunk volt az egyetlen zajforrás.
Bőröm hirtelen felforrósodott, mikor megéreztem meleg leheletét a nyakamon.
-Sose...lógasd le a karod.-suttogta a fülembe, hangjára megmerevedett a létező összes izmom. Karja továbbra sem engedte az enyémet, és bár arcunk milliméterekre volt egymástól, konokul előre néztem, kerültem mélyenszántó tekintetét, mely most kendőzetlenül térképezte fel vonásaimat.
Nem akartam tudomást venni kővé dermedt testemről, mely mozgásképtelenné vált.
Nem akartam tudomást venni, hogy bőrén keresztül éreztem az izmait.
Arról se akartam tudomást venni, hogy megbabonázó illatába most szó szerint meg tudnék fulladni.
És azt meg végképp nem akartam észrevenni, hogy a szívem normális ütem ezerszeresére kapcsolva zakatolt a mellkasomban, aminek az oka már nemcsak a hosszú percekig tartó bunyózás volt az oka.
A bejárati ajtó fülsüketítő csapódására vált köddé ez a kegyetlen, és megmagyarázhatatlan pillanat...

9. Troublemaker

Most olyan nyugodtnak tűnik.
Mikor úgy egy órája egy vérfagyasztó sikoly riasztott fel, nem gondoltam volna, hogy ő lesz az. Kibaszottul rám hozta a szívbajt, azt hittem, megtaláltak. Reflexből egyből a fegyveremért nyúltam, és teljes csendben vártam mikor nyílik az ajtó, még a szememet is lecsuktam, basszus.
Kis idő után csak felismertem ezeket az ismerős hangokat, amiket pár hete hallgatok.
Csattogás, puffanás, esküszöm a végén még kis nyöszörgés is volt, mintha halkan sírt volna.
A biztonság kedvéért vártam még egy kicsit, aztán lassacskán learaszoltam a teremhez. Már síri csend volt odabent. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és megtorpantam.
Az első gondolatom az volt, hogy ez a hülye picsa mit keres már megint itt? Még éjszaka se nyugszik? Azonban ahogy messziről ránéztem, abban a kis halvány fényben egy apró, összekuporodott lányt láttam. Békésen aludt. Még sosem láttam ilyen nyugodt állapotban. Mondjuk ritka az, amikor valaki alvás közben hőbörög, na mindegy is.
Harry megígérte, hogy senki nem fogja megtudni az ittlétemet. Akár évekig is elbújhatok ide a világ elől, a kutya se fog itt keresni.
Ehhez képest már az érkezésemkor majdnem megcsonkított ez a kis picsa. Jézusom, ha csak visszagondolok mekkorát rám vert lány létére. Bevallom férfiasan, kibaszottul fájt.
Ki gondolta volna, hogy ebben a törékeny csajban ekkora erő van.
Mondjuk ahogy láttam múltkor edzés közben nem csodálkozom már. Van rajta izom rendesen. Na meg a modora. Rohadjak meg, már rég szájba vertem volna, ha pasi lenne.
Érdekes egy összetétel ez a kiscsaj.
Kis termetű, hatalmas szájjal. Egyszer még nagyon rábaszik emiatt, mert egyszer szóljon be egy gyengébb idegzetűnek, már csattanni is fog az a bizonyos pofon. Aztán meg tőle a jobb egyenes, válaszul, ha nem esik össze.
Amit eddig kivettem belőle, az az, hogy nem kell őt félteni.
Gyanítom, hogy pénzes családból származik, mivel egy nap alatt kiperkálta az egész teremben a villany megjavítását. Viszont a jelleme nem egy elkényeztetett kis picsáéra hasonlít. Bár az is lehet hogy az. Amennyit én láttam belőle az elmúlt hetek alatt, inkább idegbajosnak tűnik. És rohadtul agresszívnek. Meg antiszociális is.
Cseszettül nem az esetem, sőt, a hozzá hasonló csajoktól a hideg futkos a hátamon. Maximum egy görbe estén tajt részegen hazavinném, aztán reggel elhajtanám.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy feléje sétálok.
Megálltam előtte, és végignéztem rajta.
Milyen sima és tiszta a bőre. Sehol egy pattanás, seb, vagy anyajegy. Legszívesebben végigsimítanék rajta.
Jézusom, miket gondolok. Kiráztam a fejemből ezeket az abnormális gondolatokat, azonban a szemem még mindig Candacere tapadt. Nehéz volt nem észrevenni, milyen formás a felsőteste. Egy fekete blézer volt rajta, ami alatt semmi felsőt nem viselt. Ez érdekes. Nem hiszem, hogy bárhova is így ment volna el. Tekintetem rátévedt a kulcscsontjaira, amik szexin dudorodtak a bőre alatt. Hm...
Tekintetem megakadt a melle felett egy fekete valamin. Sajnos ebben a kurva sötétben hirtelen nem láttam, mi lenne az, így közelebb kellett hajoljak hozzá. Ruhája ontotta magából a cigiszagot.
Á, szóval blázol a csaj.
Nem tudom, mi ütött belém, hiszen ha épp felébredne, engem meg a melléhez hajolva találna, szerintem elvágná a torkomat helyből.
A szemem közben kezdett hozászokni a gyér fényhez, és így kirajzolódott előttem, hogy a melle felett egy tenyérnyi nagyságú tetkó van. Sajnálatomra a blézere eltakarta a tetkó nagyját, de én idióta addig-addig lestem, míg kitaláltam. Egy rózsabimbó. A tetkója egy rózsabimbót ábrázolt. Nem a szokásos rózsatetkó volt, amiket az embereken látni. A virág szinte még ki sem nyílt, csak egy kicsit álltak szét a szirmai.
Na, ez is valami bimbózó szerelmet ábrázolhat. Milyen egyedi.
Hirtelen nagyobb levegőt vett, én meg mint egy fogyatékos ugrottam arrébb, egy zsák takarásába.
Szerintem már én is kezdek megőrülni. Hirtelen beleállt a hideg a lábamba, libabőrös lettem. Itt már nem ment a fűtés, kezdett kihűlni a szoba.
Ránéztem Candacere, aki egy szál nadrágban, és blézerben kucorgott ott a fotelben. Legszívesebben állba vágtam volna magam azért a gondolatért, ami egyből eszembe jutott, de nem volt mit tenni, szem forgatva indultam fel a házba egy kicseszett plédért.
Akármekkora fasz is vagyok, csak nem hagyom hogy agyonfagyjon itt reggelre a segge.
Sietve raktam rá a plédet, miközben imádkoztam a nem létező istenemhez, hogy fel ne ébredjen, míg én itt jófiúskodom.
Még sosem láttam kösztümben Candacet. Nem nézett ki benne rosszul, sőt. Minden ott feszült rajta, ahol kellet.
Jézusom, most már tényleg lelövöm magam.
Megindultam felfelé a házba, ám még a küszöbről visszafordultam. Ugyanolyan békésen aludt, mint eddig. Rohadjak meg, hogy ezt gondolom, de valami kicsit vonzott ehhez a csajhoz. Talán a teste. Nem tudom. Szeretem nézni, ahogy bokszol. Van benne valami vad, valami titokzatos. Taszít is, és egyszerre vonz. Kibaszott költői lettem hirtelen. Még egy romantikus filmbe is beleillett volna az előbbi jelenet. Elmosolyodtam, ahogy a nyakig betakargatott lányra néztem a fotelben.
Lehet, hogy csináltam rossz dolgokat életemben, de nem vagyok rossz ember. Ráadásul még mindig tudok érezni is, ha nagyon akarok.
Sajnos.
**
Sajgó végtagokkal ébredtem.
A lábaim elgémberedtek, a kezeimből kifutott a vér, és a nyakam is beállt. Hát, nem sűrűn alszok ilyen kényelmetlen pózban, az biztos.
Félhomály volt a teremben, nem tudtam, reggel van-e, vagy még mindig este.
A legnagyobb kérdés azonban nem ez volt, hanem egy kockás pléd rajtam. Na, ez meg hogy került rám?  Hirtelen azt se tudtam merre vagyok arccal. Előkotortam a zsebemből a telefonom, és a képernyőre nézve fejbe csapott minden, ami tegnap este történt. Az a francos vacsora a sok hülye emberrel, jézusom...
A kijelzőmön úgy 20 nem fogadott hívás és üzenet díszelgett, nagy része Calebtől érkezett. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, mi is a helyzet.
Tegnap, miután végképp betelt a pohár, idejöttem. Szó nélkül. Senki nem tudta, merre mentem, de akkor nem is érdekelt senki és semmi más. Csak el onnan, minél hamarabb...
A tegnapi este tökéletes példa volt arra, miért gyűlölöm az ilyen puccos rendezvényeket. Egyedül Caleb miatt mentem, akire mellesleg most nagyon pipa vagyok, mivel megígérte, hogy egyből hazajövünk, ha rosszul érezném magam. Ezzel szemben le se szarta, hogy eljöttem. Biztos jól elvolt abban a társaságban, ahol egész este fényezték. Fenébe Calebbel is.
Ideje, hogy összeszedjem magam, és hazatakarodjak. Bár semmi kedvem innen elmenni, de éhes voltam, ráadásul a felsőtestem ragacsos volt és büdös az előző este ráömlött löttytől.
A fekete leves pedig itt kezdődött.
A felsőm egy kis kupacban hevert a fotel mellett, még mindig nyirkosan, alkoholtól bűzölögve. A blézerem, amit estére magamon hagytam, pedig nem takart eleget ahhoz, hogy csak így utcára menjek benne. Hirtelen eszembe jutott, hogy a motoron úgysem számít, maximum kicsit megfázok. Csakhogy előző este taxival jöttem ide nem motorral. Itt, a ház előtt pedig nem jellemző, hogy taxik rohangálnának. A telefonom természetesen abban a pillanatban lemerült, hogy feloldottam, hogy taxit hívjak.
Remek.
A kurva életbe, hogy jutok haza?
Fáradtam estem vissza a fotelba, lábamat felhúztam, kezemmel a homlokomat támasztottam meg, és agyaltam, mégis hogy a picsába mehetnék haza anélkül, hogy a fél életemet legyalogoljam, vagy valaki elkapjon útközben, és egy sikátorba rángasson.
Márpedig nem volt megoldás, maradt a legközelebbi buszmegálló, ami mondjuk úgy fél óra sétára van innen, de semmi gáz, voltam már ennél rosszabb helyzetben is. Fényes nappal táncsak nem eshet nagy bajom.
Összeszedtem magam, a blézerem a lehető legszorosabbra húztam a mellemen, a hajamat is előre fogtam, és megindultam.
Óvatosan becsuktam magam után a kaput, ám ahogy megfordultam, a szívem kihagyott egy ütemet.
-Reggelt.-köszönt rám Zack. Egy pillanatig mozdulni sem tudtam, úgy megijesztett.
-Viszont.-válaszoltam, miközben végigfuttattam rajta a tekintetem. Fekete bőrkabát volt rajta, alatta fekete V-kivágású póló, ami láttatni engedte a mellkasára vésett tetoválásokat. A feje tetején egy fekete ejtett sapka lógott, a kezében pedig egy papírzacskót tartott. Mogyoróbarna szeme most gyengéden fürkészett, egy másodpercre a tekintete lecsúszott a mellkasomra.
-Anyagot mész teríteni?-böktem a szememmel a kezében tartott zacskóra, ám amint kimondtam, rájöttem, mekkora faszságot engedtem ki a számon. Zack alig láthatóan felnevetett.
-Ja, tudod barna papírzacskóban nem feltűnő a fehér por. Simán ráfoghatom, hogy liszt, és a sarki boltban vettem.-vágott vissza, mire megköszörültem a torkom. Candace, most jól leégetted magad.
Zavartan vakartam meg a tarkóm, nem tudtam, mit válaszoljak. Igazából csak simán ott kellett volna, hogy hagyjam, de valami nem engedett elmozdulni onnan. Mintha a lábam odaragadt volna a talajhoz, várva valamit.
-Te is boltba indulsz?-törte meg a csendet hirtelen Zack.
-Igazából haza.-válaszoltam elkeseredetten, mert még mindig fogalmam sem volt, hogy jutok haza mielőtt este lenne.
-Gyalogosan?-kérdezte, fejét kicsit oldalra billentve.
-Mivel más lehetőségem nincs.-vontam meg a vállam, majd grimaszoltam egyet. Miért beszélgetek én itt vele?
Zack szemébe néztem, akin mintha valamilyen érzelem futott volna át. Alig észrevehetően megint végignézett rajtam.
-Gyere be.-szólalt meg úgy egy perc után, majd az ajtóhoz lépett.
-Dehogyis, soha nem fogok hazaérni.-makacskodtam, majd a fejemet rázva elindultam. Ám ekkor egy kéz megragadott, határozottan, és visszahúzott. Reflexből csavartam ki a kezét, ezzel kiszabadítva magam.
-Ne legyél már, idióta.-fújt egyet, majd belökött az ajtón. A szívverésem hirtelen felgyorsult. Mi a francot akar ez tőlem? Azonban valamiért követtem őt, egészen a konyháig.
-Egy kurva pulcsit akarok adni, mert szét fogsz fagyni.-mondta, miközben felkapott egy fekete belebújós pulcsit az egyik székről, és odadobta nekem.
Felröhögtem.
-Nem vagy az apám, hogy aggódj értem.-vetettem oda rosszmájúan.
-Ja, viszont Harry kibelez, ha miattam esik valami bajod. Én meg még élni szeretnék.-magyarázta, miközben lepakolta a papírzacskót, majd az egyik fiókhoz lépett, és előhúzott belőle egy kocsikulcsot. A szemöldökömet ráncoltam, kezdett gyanús lenni a dolog.
-Mire készülsz?-kérdeztem magam előtt összefont karral. Zack nem válaszolt, csak levette a bőrkabátját, majd felvett egy ugyanolyan fekete kapucnis pulcsit, mint amit nekem adott.
-Vedd fel.-mutatott parancsolóan a pulcsira, én meg duzzogva belebújtam. Jézusom, miért engedelmeskedek én ennek a pasinak, és egyáltalán, mit keresek még itt? Ahogy ezt kigondoltam, Zack újból megragadta a karomat, és húzott volna ki a bejárat felé. Hevesen rántottam ki a karom, megint.
-Ha még egyszer megfogod a karom, agyonverlek.-mondtam dühösen, mire Zack az ajkába harapott.
-Haza akarlak vinni, baszd meg, mert ha Harry megtudja, hogy neked bajod esik, én meg megakadályozhattam volna, meg fog ölni. És, mint mondtam, még kibaszottul szeretnék élni. Szóval.-lépett közelebb hozzám, férfias illata pedig pofonszerűen csapta meg az orromat.-Most szépen bepakolod a segged a kocsimba, és hazaviszlek. Nem miattad csinálom, ne aggódj. Én nem akarok bajba kerülni, miattad.-bökött rám a mutatóujjával, én meg abban a pillanatban tiszta lelkiismerettel törtem volna azt el.
-Faszfej.-sziszegtem, majd felfújva a fekete pulcsiba bújtatott mellkasomat arrébb löktem, és elindultam a retkes kocsija felé.
Mekkora egy önelégült, nagyképű paraszt, te jó ég. Csakis azért mentem bele a dologba, mert nem akartam, hogy Harry engem is lecsesszen, Egyáltalán nem hiányzott az életemből egy Styles-féle balhé.
Meg azért egy ingyen fuvar is megkönnyítette a helyzetem.
Szótlanul gyalogoltunk arrébb jó pár háznyit, mire a kocsijához értünk. Nem értettem, miért nem a terem előtt parkolt. Tekintetem elidőzött a koromfekete Range Roveren, aminek az ajtaját Zack kinyitotta. Én ezt a kocsit már láttam valahol.
-Beszállsz, vagy beültesselek én?-kérdezte cinikusan, kizökkentve a gondolataimból. Candace, az egész város tele van fekete Range Roverekkel.
-Kuss.-válaszoltam Zacknek, majd beültem mellé. Rosszallóan néztem rá, miközben becsatoltam az övemet.
-Mi van?-fordult felém, miközben felváltott kettesbe.
-Honnan tudjam, hogy nem fogsz elrabolni?-el sem hittem, hogy ezt valóban megkérdeztem.
-Ha el akarnálak rabolni, most valószínűleg a csomagtartóban vergődnél összekötözött kezekkel és lábakkal.-biccentett hátra a fejével, én meg sértődötten dőltem vissza az ülésbe. Szája szélén megjelent egy önelégült vigyor, ami még inkább arra késztetett, hogy kiüssem onnan a kormány mögül.
Hangtalanul figyeltük az utat. Fogalmam sem volt, Zack honnan szült ilyen kaliberű kocsit, de szerelmes lettem belé első látásra.
Mármint, a kocsiba, nem abba a seggfejbe.
A motor kellemesen dorombolt alattunk, a váltást szinte két ujjal is meg lehetett volna oldani, oly könnyű volt kezelni a kart. Nem nyöszörgött, nem bőgött, nem csattogott, egyszerűen csak dorombolt. Zack jól vezetett. Látszott rajta, hogy tapasztalt sofőr.
-Következőnél jobbra.-adtam ki az újabb utasítást, mivel én voltam az élő GPS-e. Bár, az elég furcsa lett volna, ha magától tudta volna, hova kell hazavigyen.
Hosszú, széles úton haladtunk végig. Vasárnap délután révén megcsappant a forgalom az utakon, a normális hétköznapi emberek ilyenkor a vasárnapi ebédet pihenik ki ledőlve kényelmes ágyukban, vagy még épp az ebédlőasztalt ülik körbe családostul.
Én meg itt autókázok egy tetőtől-talpig feketébe burkolt, tetoválásokkal teli férfival, akinek bódítóan pikáns parfümje ismét megcsapta az orromat, szinte elszédültem tőle ilyen dózisban. Ekkor eszméltem fel, hogy tulajdonképpen Zack és köztem maximum fél méter távolság lehetett. A kézfeje, mikor a váltóhoz nyúlt, majdhogynem súrolta a combomat. A szemem sarkából óvatosan rápillantottam. A fekete kapucni a fején csak arcának egyharmadát engedte látni, a látvány azonban így is megdöbbentő volt.
Hogy a fenébe lehet valakinek pasi létére ilyen hosszú és dús szempillája? Igen, ez volt a legelső gondolatom, így profilból nézve. Esküszöm, ha egy tubus szempillaspirált kennék magamra se lennének ilyen pilláim. Ez igazságtalanság.
Járomcsontja, és az alsó állcsontja merészen ugrott ki sovány arcából, amin egy darab bőrhiba sem éktelenkedett, csak a halvány borostája, dús ajkai pedig mozdulatlanul pihentek egymáson.
-Ha befejezted, mondhatnád, merre tovább.-zökkentett ki hirtelen Zack a saját arca tanulmányozásából, és abban a pillanatban az a cseppnyi kis mámor is elillant. Elpirultam kicsit, majd odaböktem:
-Balra.
A maradék kis utat már az ablakon kibámulva töltöttem.
-Ebben az utcában lakom, 333/C.-mondtam, mire halkan felröhögött. Szúrósan néztem rá, miközben leparkolt a bejárónkra, és leállította a motort.
-Esetleg be is akarsz jönni?-kérdeztem enyhe éllel a hangomban. Láttam, ahogy végigméri a bukszusokkal bekerített palota-szerű otthonomat, majd megrázta a fejét.
-Csak ablakmosót töltök újra.-közölte.-Meg amúgy se kastélytúrára készültem, nincs nálam pénz.-tette hozzá az elmaradhatatlan döfést, hogy csak azért is övé legyen az utolsó szó.
-Ilyen öltözetben be sem engednének.-vágtam vissza, miközben a kilincsért nyúltam, mert ideje volt már kiszállnom onnan.
-Legalább rajtam a saját ruhám van.-mondta, nem tágítva továbbra sem. Izomból becsaptam a kocsiajtót, egyből észleltem, hogy összerándult egész testében.
-Nem budiajtó, heló.-kelt a kocsija védelmére, mire elégedett vigyorra húztam a számat.
-Bocs, nem tudom megkülönböztetni az ajtókat, nálunk a budiajtó is ehhez hasonló.-gesztikuláltam hevesen, játszva a meglepődöttet.
Zack mély levegőt vett, és én tudtam, hogy nyertem. Nem volt szép beszólás tőlem, de ha ő kritizálhat engem, akkor én is őt. Megkerültem a kocsit, és megálltam szemben vele.
Farkasszemet néztünk. Vártuk, megszólal-e a másik.
Azonban nonverbális csatánkat hirtelen félbeszakította a kapunk pittyenése, mire mindketten odafordultunk.
-Ó, hogy a jó ég verdessen meg, Candace, hol a fenében voltál?-sietett felém a bátyám hatalmas, vérvörös fejjel, egy szál papucsban, melegítőben, és apu kabátjában.
-Lemerültem, bocsi, a teremben aludtam.
Caleb szeme szikrákat szórt, majd mikor Zackre nézett, a tekintete elsötétült. Tudtam, mi következik.
-Neked sincs annyi eszed, hogy ha már elviszed, legalább nem egy szó nélkül csinálod?-förmedt Zackre, aki a szemöldökét ráncolta.-És egyébként ki a bánat vagy te?
-Isten ments, hogy elvigyem bárhova is. Én csak hazahoztam, de már lépek is.-tette fel maga elé a kezét, majd sarkon fordult, sietve beült a kocsijába, amibe végül nem töltött ablakmosót, és lassan de biztosan elhajtott a villámokat hányó bátyámtól. Mikor kifordult a bejárónkról, még összeakadt a tekintetünk egy pillanatra, de szemeiben semmiféle érzelmet nem fedeztem fel.
Ellentétben Calebbel, aki kimerevedett tekintettel, parancsolóan magasodott felém.
-Akarom tudni?-kérdezte sejtelmesen.
-Ez csak egy seggfej, hazadobott, mert nem akart összeveszni Harryvel.
-A pasid?-faggatózott, mire az egész testemben megdobbantam.
-Még csak az kéne, dehogyis.-csattantam fel.-Semmi nincs köztünk.-ráztam a fejem, miközben megvakartam a vállam.
Az ujjaim beleütköztek egy ismeretlen anyagú pulcsiba, aminek egy másodperc múlva megéreztem az illatát is. A fenébe.
Zack addig itt lesz velem, míg újból el nem megyek a terembe, hogy visszaadjam neki.
Azt hiszem, ez minél hamarabb lesz.
Nincs kedvem napokig beállva lenni az illatától.

8. Ghost town

Calebbel a tegnap esti akciónk titok tárgya volt.
Nem tudom, hogy csináltuk, de anyuék semmire nem jöttek rá másnap, pedig arra készültem titokban, hogy mikor hazaérünk, sodrófával várnak majd minket a kanapén ülve a sötétben. Azonban másnap reggel úgy fogadták Calebet, mintha ő egész éjjel a szobájában aludt volna.
-Kipihented magad, kicsikém?- nyomott anyu puszit Caleb homlokára, aki épp most mászott le a szobájából reggelizni. Pizsiben volt, arca elnyűtt, haja kuszán állt. Első ránézésre én is azt mondanám, hogy ez az ártatlan fiú az egész éjszakát átaludta, azért ilyen leharcolt, mert túlaludta magát.
Leültem a pulthoz Calebbel szemben, és a müzliért nyúltam, amit bátyám nyújtott át nekem. Tekintetünk összeakadt, és mindkettőnk arcára halvány vigyor húzódott.
-Nagyon jót aludtam, anya.-válaszolt anyunak úgy egy fél perc után, aki csak szeretetteljesen rámosolygott Calebre.
-Jaj, drágáim, el is felejtettem tegnap mondani...-kiáltott fel anyu, és én már ekkor tudtam, hogy nem akarom hallani a folytatást.-Ugye nincs még ma estére programotok?
Plafonra emelt tekintettel vertem a fejemet a márványpultba. Anyu rosszallóan nézett rám.
-Én még nem terveztem mára semmit. Miért?-kérdezte Caleb a müzlijét eszegetve közben.
-Apátokkal ma hivatalosak vagyunk egy céges vacsorára, viszont Jerry külön kérte, hogy vigyünk el titeket is.
Jerry egy volt a szüleim pénzeszsák barátai közül, aki- meglepő módon -cégtulajdonos volt.
-Azt mondta, szívesen találkozna már a fiatalabb Armstrongokkal.-nevetgélt anya jóízűen.
-Jerry le se szarja, hogy vagyunk, csak ezzel akar nektek imponálni.-szólaltam meg hirtelen, mire Caleb és anyu is megfagyott a mozdulatában. Anyu zavartan nyelt egyet.
-Candace...-szólt rám halkan.
-Ahj, anya, te is tudod nagyon jól, hogy csak a befektetési listátok élén akar szerepelni, ezért meg bármit megtesz. Még azt is eljátssza, hogy érdekli mi van a kölykeitekkel.-röhögtem fel.-Szánalmas egy pasas.
Anyu grimaszolva támaszkodott neki a pultnak, csípőre tett kézzel. Szája rángatózott, ami nála mindig is az idegesség jele volt.
-Elmegyünk.-szólalt meg hirtelen Caleb, mire gyilkosan néztem rá.-Kibírod.-bökte oda nekem, és mivel még reggel volt, meg rég is láttam a bátyám, nem akartam elkezdeni nyilvánosan veszekedni vele.
-Óriási.-dünnyögtem, miközben anya magához ölelte Calebet, és puszit nyomott a feje tetejére.
-7 órára kell odaérnünk, addigra legyetek készen, öltözzetek fel csinosan, alkalomhoz illően.-hangsúlyozta ki anya a mondat végét, miközben rám nézett.
-Én majd megyek utánatok motoron.
-Meg a nagy fenét, kislányom!-kiáltott rám anyu, nagyot sóhajtott.-Együtt megyünk mindannyian, apád kocsijával. Nincs apelláta.
A szememet forgatva bólogattam. Tényleg semmi kedvem nem volt most balhézni.
-Mégis minek kellett azt mondanod, hogy ott leszünk?-csaptam be Caleb szobájának az ajtaját, aki csak sóhajtva vágódott le az ágyára. Karba font kezekkel álltam meg az ágya mellett.
-Candace, nem fogsz belehalni.
-De semmi kedvem ahhoz a sok hólyaghoz!
-Hidd el, nekem se, de ezzel egy kis örömet okozunk legalább anyáéknak.-nézett a szemembe Caleb.-Can, ott leszek veled én is, ha bármi baj van, szólsz, és hazajövünk, jó?-fogta meg a kezem Caleb, halványan rám mosolyogva.
Caleb szemeiből sugárzott a tiszta jóindulat, és az önzetlenség. Mindig is irigyeltem, hogy lehet valaki ennyire jószívű? Ez egy volt azon tulajdonságai közül, amik miatt mindenki imádta.
-Legyen.-egyeztem bele szemforgatva.-Csak miattad megyek el, ezt tudd.
Caleb elmosolyodott, majd magához húzott, és szorosan megölelt.
-Na, javaslom, hogy még most dühöngj egy jóízűt, aztán estére meg egy kiegyensúlyozott Candace álljon előttem.
-Ha az olyan egyszerű lenne.-mosolyodtam el, majd felálltam, és átmentem a saját szobámba.
A telefonom tele volt üzenetekkel, amikre igyekeztem válaszolni. Hirtelen megcsörrent a mobil a kezemben, mosolyogva vettem fel.
-Te még élsz?-vigyorogtam a telefonba, miközben kiügyeskedtem magam az erkélyre.
-Sajnos.-válaszolta Harry, a háttérben pedig tömör csattanásokat hallottam.-Helyzet?
-Minden fasza.-mondtam, miközben meggyújtottam a cigimet.-Ott?
-Épp a teremben vagyok, készülök jövő hétre a többiekkel, csak megálltam pihenni.
-Húzós meccs lesz?-kérdeztem, mire Harry keserűen felnevetett.
-Ez az egész dolog húzós, tudod jól.-felelte, én pedig egyetértettem vele teljes mértékben. Nem veszélytelen meló az illegális sport.
-Hogy érzed, meg tudod nyerni?
-Muszáj vagyok, kell a pénz. Magas lesz a tét, szóval oda kell tennem magam.
-Ott leszünk, majd szurkolunk.-biztattam, miközben nagyot szívtam a cigimből.
-Mernétek nem ott lenni!-háborodott fel, mire elnevettem magam.-Egyébként jól vagy?-érdeklődött, én meg hirtelen nem tudtam, mit is mondjak.
-Itthon van Caleb.
-Na, az fasza, üdvözlöm a srácot!-lelkesedett fel Harry. Régebben jóban voltak a bátyámmal, mindig örömmel hall felőle bármit is.-Akkor most minden oké. Jót fog tenni neked is, hogy itt van, hidd el.
-Remélem.-sóhajtottam.-Viszont ma este elrángattak valami céges vacsorára.
-Akkor ma nem jössz le ütni?-lombozódott le hirtelen.
-Hát így sajnos nem. Nem tudom meddig fog tartani ez a szar, remélem nem sokáig. Sokkal szívesebben lennék este a teremben, de nem akarom cserben hagyni Calebet.
-Megértelek, Can. Jól teszed, hogy velük töltesz egy kis időt.
-Csak olyan furcsa ez az egész...-elmélkedtem.
-Miért?-kérdezte Harry, a háttérből pedig hallottam, hogy a nevét kiabálják.
-Mindegy. Menjél, hallom hívnak. Jó edzést!-zártam le a beszélgetésünket.
-Jó legyél, Can.-köszönt el ő is.
Nagyot sóhajtva néztem a kezemben tartott mobilomra. Talán idejét se tudom mikor voltunk utoljára a családommal együtt valahol. Régen rengeteget mentünk ide-oda, kirándultunk, moziba jártunk. Sokszor mentünk nyaralni, mindig szebb és szebb helyekre, karácsonykor, szülinapkor mindig a legmenőbb játékokat kaptuk. Szerettünk együtt lenni. Mindig jókedv és öröm járta át a családunkat, mindenki szívesen jött ide hozzánk, mert szerették ezt a kellemes közeget, amiben éltünk.
Boldogok voltunk.
Mostanság ennek a szöges ellentéte jellemző. Bármit megteszünk, csak ne kelljen együtt lenni. Én, személy szerint rosszul vagyok attól, ha valahova a szüleimmel kell mennem. Nincs már az a nyugalmas, felszabadult érzés, ami régen volt. Szétszakadtunk, és ezt mindenki tudja. Csak akkor viselkedünk rendes családként, ha Caleb velünk van, mivel már csak ő az egyetlen épelméjű ember a családban.
Anya idegroncs már régóta, árnyéka a régi önmagának. A munkába temetkezik, szakadásig hajtja magát, de legalább ráfoghatja, hogy emiatt van mindig rossz passzban.
Én apára ütöttem. Ő is csendben őrlődő fajta, nehezen nyílik meg. Igaz, ő nem ilyen agresszív, mint én, de a jellemem nagy részét tőle örököltem. Apa elvan, éldegél, néha szól egyet kettőt, míg régen be se akart állni a szája, csak úgy ontotta magából a humort és a jókedvet. Fáj, hogy ide jutottunk.
Egy zsivajos, élettel teli házból mára szellemváros lett.
Estig még rengeteg időm volt, és nem akartam tétlenül eltölteni.
Hirtelen felindulásból felnyitottam a laptopom, és rámentem a továbbtanulással kapcsolatos oldalra. Kapásból annyi minden ugrott a szeme elé, hogy azt se tudtam, hol kezdjem. Tulajdonképpen nem is tudom mi hozott ide. Csak görgettem, böngésztem a szakokat, a pontszámokat, az egyetemeket.
Francba is, hiszen azt se tudom mi akarok lenni!
Idegesen csaptam le a laptopom tetejét, majd kifújtam a levegőt. Nem, nekem ehhez most nem idegzetem, majd máskor. Felálltam, és reménykedve a bátyám szobájába vettem az irányt. Pár kopogás után meghallottam a hangját, benyitottam. Caleb az ágyon feküdt, a tévét nyomkodta. Beugrottam mellé, majd rámosolyogtam.
-Hát te mit szeretnél?-kérdezte olyan hangsúllyal, mintha legalább egy óvodáshoz szólna.
-Nézzünk valami filmet.-ajánlottam, Caleb pedig vállat rántott, majd addig kapcsolgatott, míg egy tűrhető filmet nem talált.
Hirtelen elkapott az álmosság. Az idő odakint komor volt, szinte elnyomta az embert. Caleb ágya a szokásosnál pedig kényelmesebb volt. Éreztem, hogy a szemeim egyre csak ragadtak le, majd egy ponttól kezdve minden kiesett.
-Candace, ideje készülődnöd.-hallottam meg bátyám selymes hangját, amint délutáni szundimból kelteget fel.-Még jó, hogy átjöttél filmet nézni.-nevetett fel, utalva arra, hogy bealudtam.
-Fogd be.-nyújtózkodtam vigyorogva.
Nagy levegőt vettem, felkészülve az ez után következő rémálomra...
Hát persze hogy késve indultunk el, bár mondjuk most kivételesen nem én voltam a hibás. Drága bátyámnál csak egyetlen ing volt, az is szakadt. Mi ketten tudtuk, hogy valószínűleg a kerítésmászós manővernél repedhetett szét rajta, én jót nevettem magamban, Caleb tajtékzott, anya még inkább. Nem volt pánik végül, mert Caleb elment a boltba, és vett is egyet. Gazdagéknál így megy ez.
Apa sietve előzgette a kocsikat, ahol nem volt nagy forgalom, ott a megengedett sebességet kicsit túl is lépte.
-Szívem, csak óvatosan.-simította meg anyu apu karját a sebváltón. Jellemző, hogy már aggódni kezd, ha egy tízessel többel megy az ember a megengedettnél.
Pedig Bristolnak ezen a részén most szinte kihaltak az utak. Ahogy a belváros közelébe értünk, úgy jelent meg egyre több autó az úton. Apu jól vezetett, rutinos sofőr, efelől semmi kétség. Bezzeg, ha engem látna anyu néha hogy száguldozok. Basszus, csoda, hogy még sosem kaptak el gyorshajtásért. Lehetne csekkeket fizetni bőven.
Időközben megérkeztünk a vacsora helyszínére. Hatalmas, égbe törő, impozáns épület. Meglepő.
Apa leparkolt az őrzött, fedett parkolóban, majd mindannyian kiszálltunk. Anyun kisestélyi ruha volt, hozzá illő kis retiküllel. Igényesen ki volt sminkelve, frissen beszárított, koromfekete haja keretet adott szép, szív alakú arcának. Magabiztosan topogott előre a fekete tűsarkújában, miközben a stóláját átvetette a vállán. Határozottan csinos nő volt az anyám. Mellette igaz apu se mutatott rosszul az elegáns, fekete öltönyében, és sötétvörös nyakkendőjében. Kicsit már őszült, a borostáján is látszódott, olyan tipikus üzletember kinézete volt, az igényesebbik fajtából.
Caleben is szintén öltöny-nyakkendő párosítás volt. Frissen borotvált arca csak úgy ontotta magából az arcszeszt, ami keveredett a hozzá illő parfümjének illatával. Igazi úriemberként nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját, és engedett maga elé. Teljesen úgy festettünk, mint egy úri család. Mármint, majdnem teljesen. Ugyanis ott voltam én, a mindig kakukktojás. Míg a hölgyek kisestélyikben, apró szütyőkkel tipegtek a csodás étterem felé, én a megszokott nadrágkosztümömet viseltem, fekete blézerrel, alatta bordó inggel, és ami miatt anyámmal szokás szerint összekaptunk, a fekete lapos talpú elegáns lakkcipőmet. Mikor megláttam a boltban, azonnal tudtam, hogy ő kell nekem. Hivatalosan előkelő hölgyre való cipő, így anyunak egy szava se lehet. Azt a retkes magassarkút még egyszer rám nem erőszakolja, az egyszer biztos.
Nagy, aranyozott szélű üveg forgóajtón át volt a bejárat az étterembe. Két jól öltözött fickó üdvözölt minket illedelmesen, ahogy beértünk.
-Szép jó estét kívánok, a ruhatárat a jobb oldalon találják.-mondta egyikük, fülig érő kényszervigyorral.
-Csórikámnak sok kedve lehet itt dekkolni.-súgtam oda Calebnek vigyorogva.
-Van az a pénz, cukorka.-válaszolt Caleb, miközben vette le a kabátját. Igaza volt. Akik ma este itt vannak, szép összeget kapnak a bájolgásukért és a munkájukért. Bár, az hogy kinek mennyit ér az a pénz, elég szubjektív. Lehet, hogy aki kapja, annak egy hétig-hónapig nem lesz anyagi gondja, viszont az is lehet, hogy aki adja, annak olyan, mintha semmivel nem lenne kevesebb a zsebében. Ilyen ez a gazdag élet. Míg az az orrát fújja a papírpénzbe, a szegényebb napokat dolgozik érte. Igazságtalan egy világ ez.
Odabent megterített asztalok rengetegje, és duruzsoló emberek tömege fogadott minket. Anyámék rutinosan mozogva nézték meg először azt, hogy vannak-e névkártyák, amik persze voltak, így megkerestük a miénket, és helyet foglaltunk az asztalunknál. Fintorogva néztem körül. Még úgy negyed órája lehettünk bent, de én máris kezdtem kényelmetlenül érezni magam a bőrömben. Nincs kedvem bájologni. Nincs kedvem ehhez a sok emberhez. Nem akarok itt lenni.
Hirtelen egy kéz simított végig a hátamon, kizökkentve gondolataimból. Caleb nézett rám bátorítóan, egy apró mosolyt küldött felém, amit vonakodva, de viszonoztam. Hét óra lesz nyolc perc múlva. Istenem, de gyerek még az idő. Valahogy ki kell bírjam, ezért úgy döntöttem kiosonok rágyújtani.
-Elmegyek a mosdóba.-közöltem anyáékkal, majd válaszra nem várva felugrottam, és kiviharzottam.
Látva a ruhatár előtt kígyózó sort, nem bajlódtam a kabáton kikérésével.
Kiérve jobbnak láttam ha kicsit messzebb állok meg az épülettől. Előkotortam a cigimet és a gyújtómat, szinte már remegtek a kezeim. Hogy az idegtől, vagy a nikotin elvonástól azt nem tudom.
Szinte megváltás volt a cigim adta kissé bódult érzés. Lassan szívtam belőle, minél tovább tartson, mindvégig háttal állva a bejáratnak, nehogy bárki is észrevegyen.
-Elnézést, kérhetnék tüzet?-szólalt fel hirtelen mögöttem egy hang, mire a szívem egyből megugrott egy ütemet, mert abban a pillanatban megláttam a hanghoz tartozó embert is.-Ó, Candace Armstrong, micsoda véletlen!-vigyorgott rám Eric azzal a tenyérbemászó fejével.-Remélem most nem akarsz megütni.-emelte fel maga elé a kezét, próbálva poénkodni.
-Ne erőlködj, nem vagy vicces.-böktem oda, a gyújtómat továbbra is a kezemben szorítva.
-Nagyon csinos vagy ma este.-mért végig tetőtől-talpig, engem meg hirtelen elkapott a hányinger.-Szóval, megajándékozol egy gyújtóval?
Legszívesebben egy öklössel a szemed között ajándékoználak meg, te köcsög.
Vérben forgó szemekkel néztem Eric szemébe. Mélyet szívtam a cigimből, majd ledobtam elé a csikket, és odalépve hozzá eltapostam. Az arcom közel volt Ericéhez, a szemkontaktust még mindig nem szakítottam meg.
-Szállj le rólam, míg szépen mondom.-sziszegtem a fogaim között lassan, érthetően, majd lepillantottam a lábunkra, és levállalva Ericet elhúztam onnan, vissza az étterembe.
Remek, még ez is itt van nekem ma estére.
Nagy rohanásomban még parfümöt is elfelejtettem fújni magamra, úgy ültem vissza az asztalunkhoz. Szerencsémre anyámék túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy a szomszéd asztalnál ülőkkel bájologjanak, mit sem törődtek a hamutál szagot árasztó kislányukkal. Caleb viszont azonnal megérezte, és a fejét csóválva vigyorgott rám.
-Armstrongék, hát sziasztok!-jelent meg egy méregdrága öltönybe bújtatott, fél kopasz pasas az asztalunknál, mosolyogva üdvözölve minket.
-Szervusz, Jerry!-puszilta arcon anya a pasit, aki mint kiderült, Jerry, aki ezt az egész össznépi rongyrázást tervezte.
-Jó látni titeket!-fogott kezet apámmal is Jerry, majd felénk nézett.-Nocsak, a zsenipalánta Caleb, és a bájos Candace.
Bájos, na persze. Láttam ám, hogy hirtelen inkább bajost mondott volna, de csak nem aláz meg itt mindenki előtt.
Szokásos bájcsevejbe elegyedtek vele anyáék, Calebet is kérdezgette Jerry az egyetemről, és meg unottan bámultam közben a talpas poharamat, milyen szépen csillog.
-Na és te, Candace?-rázott fel Jerry kérdése hirtelen a bambulásomból.-Merre tovább?
Anyuék lyukat vájtak a szemükkel az arcomba, tettetett nyugalommal várták válaszom.
-Még nem tudom pontosan, sok minden érdekel.-válaszoltam, miközben hallottam hogy az anyuék szívéről leeső kő koppan a padlón. Nem hazudtam, mivel fogalmam sincs egyelőre hova akarok tovább menni.
-Mindenki így van ezzel, ne aggódj.-legyintett Jerry.-A lényeg, hogy jól fizessen, nemdebár?-fordult el tőlem jót nevetve saját poénján, anyuékkal együtt.
Mekkora seggfej. Bár, egy ilyentől ne is várjon mást az ember. Nem lát már túl a szeme előtt tornyosuló pénzhegyeken.
Lassacskán mindenki helyet foglalt a vacsorához. Díszes-elegánsan öltözött pincérek, és pincérnők hordták ki a drágábbnál drágább fogásokat, amiket mindenki természetesnek tartott, nekem azonban a gyomrom összeszorult. Ahogy néztem azokat a falatnyi adagokat, még a szemem is kikerekedett. Esküszöm, néhány tányérra mintha két árva falevelet dobtak volna, egy kis barna trutyival leöntve. Ismerem már annyira ezeket a köröket, hogy tudjam, ez a pár nyamvadt falat nem kis pénzbe kerül. Tipikus négy fogásos vacsorát kaptunk, az előétel számomra undorító maszlag volt, a leves iszapízű, a főétel valami kis húsgalacsin volt hínárnak kinéző salátával, a desszert meg még ez után jött. Fintorogva kotorásztam a salátámban, miközben körülöttem fülsüketítővé kezdett válni a zaj. Az este előrehaladtával újabb és újabb pezsgősüvegek durrantak, egyre több jég csörgött az újratöltött whiskey-s poharakban. Mindenki kezdte elengedni magát, én pedig annál inkább görcsöltem. Rosszul éreztem magam ebben a társaságban. Lopva anyuékra pillantottam, akik össze-összemosolyogva élvezték az estét, hol egymással beszélgettek, hol a szomszéd asztalnál ülőkkel. Fel nem foghatom, hogy tudják ezt szeretni, és így élni. Ők is többször rám néztek, de nem tulajdonítottak nagy jelentőséget savanyú arcomnak. Egyedül Caleb kérdezte még néha-néha, hogy minden rendben van-e. Tudta, hogy nincs, mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel. Örült, hogy újra együtt lehet a szüleivel, még ha ilyen áron is. Szinte végigbeszélték az estét, nevetgéltek, felszabadultak.
-Igen, még mindig kimagaslóan teljesít.-büszkélkedett anyu a szomszéd asztalnál ülőknek, miközben megsimogatta Caleb kezét az asztalon, és kortyolt egyet a pezsgőjéből.-Ebbe a gyerekbe bele van kódolva a zseniség.
-Akárcsak a szüleibe.-kontrázott a nő, vörösre rúzsozott ajkait mosolyra húzva.-Hogy is mondják? Tökéletes szülőnek csak tökéletes gyereke lehet?-fordult oldalra a férjéhez, aki hevesen bólogatott, majd mindannyian felnevettek.
Na igen. Tökéletes szülők és a tökéletes gyerekük. Én meg csak támasztom itt az asztalt, el ne dőljön véletlen. Egyre inkább éreztem, hogy szorul a torkom körül a hurok.
A nő tekintete hirtelen összetalálkozott az enyémmel.
-És te hogy állsz az orvosi terveiddel, Cami...Candace?-köszörülte meg a torkát a nő, miután alig láthatóan a férje oldalba bökte. Zavarodottan rángatózott az ajka, mosolyogni akart, vagy korrigálni a hibáján, fészkelődve a helyén.
Megfagyott egy pillanatra körülöttünk a levegő. Olyat éreztem, mintha egy kést döftek volna a mellkasomba, végigfutott a testemen a hideg. Ökölbe szorítottam az ujjaim az asztal alatt, majd a lehető leghiggadtabb hangon megszólaltam.
-Nekem semmi közöm nincs az orvostudományhoz.-válaszoltam kimérten, majd kilöktem magam alól a széket, és felálltam.
A mosdó felé vettem az irányt, érzékeimet vesztve szlalomoztam az asztalok között. Tudtam, hogy hiba volt eljönnöm ide. A megérzéseim sosem csalnak. Éreztem, hogy egyre csak gyűlik bennem az ideg, és a fájdalom. A vérem a lábamba, és a kezembe áramlott, felkészítve testemet a menekülésre.
Hirtelen egy test csapódott nekem, majd közvetlenül utána hideget éreztem a mellkasomon.
-A picsába!-káromkodtam el magam hangosan, majd tekintetem a szerencsétlen pincérre szegeztem, aki egy egész tálca whiykeyt rám öntött.
-Elnézést, ne haragudjon!-törölgette ügyetlenül a kendőjével ázott felsőmet, de ellöktem a kezét. Ahogy felnéztem, pillantásom az asztalnál vigyorgó Ericre tévedt. Öntelt volt, és kárörvendő.
Ez volt az a pillanat, ahol betelt a pohár.
A bejárathoz rohantam, gyorsan kikaptam a ruhatárból a cuccaimat, és az utcára érve beültem az első taxiba, ami az utamba került.
Bemondtam a jól ismert címet, remélve, hogy még nem késtem le semmiről. A sofőr furcsán méregetett, amit nem csodálok. A hajam, a felsőm, mindenem csurom víz volt, alkoholszagot árasztva és a viselkedésem szintén nem volt bizalomgerjesztő.
Küzdöttem, hogy ne verjek szét itt mindent körülöttem hisztérikusan kikelve magamból.
Sosincs jó vége annak, ha úgy próbálok élni, mint régen.
A többi ember könnyen felejt, de én nem.
Megérkeztünk az épülethez, a taxishoz hozzávágtam vagy ötször annyit, mint amennyi a fuvar lett volna, majd a bejárathoz szaladtam.
Kérlek, legyél nyitva.
Pechemre, zárva volt.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a kapura, és bemásztam rajta. Muszáj volt bejutnom. A hátsó ajtónál szerencsével jártam, azonban belépve a terembe csak az kis ablakokon beszűrődő hold fénye volt a társaságom.
Harryék már órákkal ezelőtt elmehettek innen, a hátsó ajtót viszont valaki  nyitva hagyta. Talán Zack volt. Nem érdekel. Én nem megyek innen sehová.
Összetörten zuhantam le abba a fotelba, amiben Harry szokott terpeszkedni néhanapján. Puffanásomat visszhangozta a terem. Arcomat a tenyerembe temetve szorítottam rá a fejemre.
Teljesen kimerültnek, üresnek és haszontalannak éreztem magam. Egy jelentéktelen semminek. Nekem ez nem megy.
Míg tíz perce arra vágytam, hogy szétverjem a bokszzsákot, most visszafordíthatatlan álom ült a szememre. A fejem kótyagossá vált, lüktetett. Óvatosan lehámoztam magamról az undorító, whiskey szagú ingemet, majd visszavettem a kevésbé nyirkos blézerem, ami pechemre szintén whiskeys. Valószínűleg mint egy űzött vad, úgy festhettem, de hidegen hagyott.
Majd reggel Harry rám talál. Vagy nem.
Úgysem számítok én már senkinek...

7. Hey Brother

Szinte megváltásként jött el a hétvége.
A termes incidensem utáni nap mindenki szörnyülködve nézett rám, ami nem is csodáltam, mivel az orrom akkora volt, mint egy krumpli. Szerencsére tényleg nem tört el, de a következő két napban nagyon érzékeny volt, és duzzadt. Hála istennek péntekre a duzzanat visszahúzódott, csak én éreztem még egy kis fájdalmat.
Harry nem repesett az örömtől, mikor megtudta, mi történt, de nem is lepődött meg.
"Candace, te mindig csak a bajt csinálod."-írt vissza azután, hogy hazamentem, és leírtam neki a történteket. A lámpát már másnap megcsinálták, és Harry a torkomat sem vágta el, mint ahogy azt megjósolták nekem.
Aznap este nem jött álom a szememre. Máskor ugyan örülök annak, ha nem kell aludnom, és álmodnom, de akkor egyáltalán nem tudtam még csak elszenderedni sem. Teljesen éber voltam. Gondolataim kergetőztek, fogócskáztak a fejemben, újra és újra visszakanyarodva egy dologra, jobban mondva egy emberre.
Az az illat, ami megcsapott, mikor közelebb lépett hozzám...esküszöm, sosem éreztem még annál markánsabb, férfiasabb illatot, pedig szagoltam már milliós értékű férfi parfümöket a puccos fogadásokon. Ez viszont valami teljesen új, és különleges volt.
Arra a pár másodpercre, míg beszélt hozzám közelről, teljesen kikapcsoltam. Nem éreztem a testem sajgásait, se a gombócot a torkomban, se semmit. Megijesztett.
Épp az erkélyemen cigiztem, sunyiban, mikor egy fekete autó állt meg a házunk előtt. Mivel félhomály volt, nem láttam kristálytisztán, hogy idejött-e, vagy csak megfordul, viszont mikor nyílni kezdett az elektromos kapu, tudtam, hogy ő az.
Sietve elnyomtam a cigimet a dudvák alatti eldugott hamutartóban, majd a szobámba rohanva gyorsan telefújtam magam parfümmel. Ezután fejvesztve rohantam le a lépcsőn, egyenesen hozzá.
Épp nyitódott a bejárati ajtó amikor a lépcső alján jártam, lendületből ugrottam rá, meg se várva, hogy letegye nehéz csomagjait, amiket cipelt.
-Ó, szia hugi!-köszöntött mosolyogva Caleb, és ő is visszaölelt.
-Végre itt vagy!-öleltem még szorosabban, mire egy hatalmas puszit nyomott a fejem tetejére.
-Még mindig cigizel.-húzta össze a szemét, ebben a pillanatban pedig megérkeztek anyuék is, hogy üdvözöljék rég nem látott fiukat. Egy pillantással adtam a tudtára, hogy anyuék előtt ne emlegesse a cigit, mert megölnek.
-Drága kicsikém, hát végre hazajöttél!-szorongatta meg anya Calebet, mintha legalább a Marsról jött volna vissza hozzánk.
-Szia, fiam!-fogott vele kezet apu, majd tőle is kapott egy férfias ölelést.
-Caleb, gyere ülj le, mesélj, hogy vagy! Úgy hiányoztál már! Jézusom, mi ez a seb az arcodon?-rémült meg anyu, Caleb pedig a plafonra fordította a tekintetét. Már megszokta, hogy mindig ez van, ha hazajön.
-Csak a szobatársam macskája megcsikart, semmi komoly. Egyébként örülök, hogy végre el tudtam szabadulni egy kis időre.-kezdte Caleb, majd ledobta magát a nappaliban levő bőrfotelbe.-Már kezdtem megőrülni. Az egyetem néha nagyon idegőrlő tud lenni. Tudjátok, a sok zh, meg a többi...-kezdte meg a szokásos élménybeszámolóját, amit mindhárman érdeklődve hallgattunk.
Caleb volt a család mindene. Anyáék szeme fénye. A mintagyerek.
Sokáig nem bírtam elviselni, hogy anyuék rá mindig úgy tekintettek, mint egy csiszolatlan gyémántra. Caleb tehetséges volt a sportban, volt füle a zenéhez, kiválóan értett a hangszerekhez. Igazi művészlélek volt. Imádott olvasni, még a tudományos könyveket is izgalommal bújta. Mindig hazaért időben, sosem züllött. Kicsi korától kezdve eminens tanuló volt, az iskola legjobbja. Rengeteg versenyt, díjat nyert. Ha pedig ez még nem lenne elég, Caleb olyan kisugárzással rendelkezett, ami a legkeményebb szívet is pillanatok alatt vajjá puhította. Mindig mosolygott, jó kedve volt, pozitívan hatott a körülötte levőkre. Vállig érő, egyenes szőkésbarna haját általában felkötve hordta, ám most leengedve táncolt az arca körül, ami borostás volt, mogyoróbarna szeme mindig szeretetet sugárzott.
Claeb az a fajta gyerek volt, akiről minden szülő csak álmodik, anyuéknak pedig meg is adatott. Mindenki irigy volt ránk, amiért egy ilyen zsenipalánta van a családunkban. Mindig dicsekedtek vele,büszkék voltak rá.
Aztán, itt vagyok én.
Caleb szöges ellentéte. A neveletlen, engedetlen, makacs és öntörvényű lánygyerek. Míg Calebet szinte kirakatba raknák, hogy mindenki lássa ezt a tökéletes fiút, addig engem inkább dobozba zárnának, ott talán nem tudok tönkretenni semmit. Szívás az élet, ha te vagy a család fekete báránya.
Az évek alatt megtanultam igaz ezt kezelni, szóval már meg sem kottyan, hogy amíg Caleb egyetemi beszámolóit tátott szájjal hallgatják a szüleim, addig tőlem havonta megkérdezik, mi volt a suliban. Én azt válaszolom, hogy semmi különös. Aztán a kommunikációnk ennyiben ki is merül még egy hónapig.
Caleb épp egy sztori közepében tartott, mikor anyu hirtelen a szavába vágott.
-Jézusom, meg se kérdeztem, hogy éhes vagy-e!-ugrott fel szája elé téve a kezét.-Máris foglalok helyet az étteremben!
-Hagyd, anya, nincs kedvem már kimozdulni. Majd eszek azt, ami a hűtőben van.-győzködte Caleb, arcán pedig látszott hogy a világon most semmire sem vágyik, csak egy kiadós alvásra.
Anya kicsit csalódottan ült vissza apa mellé, tovább beszélgettünk. Jobban mondva, Caleb mesélt, mi hallgattuk.
-Na és hogy állsz barátnő téren, Caleb?-hozta fel anya a szokásos témát, ami a legjobban izgatta. Caleb alig láthatóan megrökönyödött egy pillanatra, majd nyelt egyet.
-Egyelőre sehogy, anya. Nincs rá sok időm, hogy barátnőt szerezzek magamnak.-mondta szomorúan, anya arcára pedig kiült a csalódottság. Azonban nekem valami gyanús volt Caleben. Nem tudtam mi, de úgy éreztem, hogy nem mond igazat. Ránéztem a telefonomra, elég későre járt már. Mármint nem nekem, inkább anyuéknak, akik ilyenkor már aludni készülnek. Ahogy erre gondoltam, Caleb újból megszólalt.
-Szerintem itt az ideje lefeküdni,-csapott a térdére.-Biztos ti is fáradtak vagytok, menjetek pihenni.-állt fel a kanapéról, majd egy egy puszit adott a szüleinknek.-Aludjatok jól! Ágyneműt hol találok, anya?-fordult még vissza Caleb a lépcsőről.
-Már meg van ágyazva, drágám. Szép álmokat.-köszönt el anya is tőle.
Caleb átkarolta a vállam, úgy mentünk felfelé a lépcsőn. Amikor a szobámhoz értünk, gyorsan megöleltem még egyszer Calebet,
-Legyél elérhető.-súgta a fülembe, majd mielőtt bármit kérdezhettem volna, belépett a saját szobájába. Értetlenül csuktam be az ajtóm, majd egy kis idő múlva pittyent a telefonom.
"Egy óra múlva találkozzunk a hátsó ajtónál! Ne késs, és ne legyél hangos!"-írta Caleb, én pedig elmosolyodtam. A kis hazug. Még hogy nincs kedve sehova se menni. Nem tudtam, mit forgat az én drága bátyám a fejében, de nagyon kíváncsi voltam, mit akar tőlem.
Egy óra múlva ott voltam a megbeszélt helyen, és vártam a sötétben. Caleb sehol nem volt. Türelmetlenül nézegettem a telefonomon az időt, már épp ott tartottam, hogy megyek vissza a szobámba, mikor lábdobogást hallottam meg a lépcső felől. Caleb érkezett meg, elefántléptekkel, görnyedt háttal közeledett felém. Ahogy odaért, egyből a kulcslyuknak esett.
-Caleb, mégis mi a...
-Shh, majd kint beszélünk!-csitított el Caleb, majd az ajtó egyszerre kinyílt. Caleb megragadta a karom, és gyengéden kilökött rajta, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Mikor elindultam a kapu felé, bátyám erőből visszarántott.
-A kerítésen mászunk ki.-jelentette ki, majd elindult a bokrokkal elrejtett, kovácsolt vas kerítésünkhöz.
-Kezdem azt hinni, hogy embert öltél, és most megyünk eltüntetni a hullát.
-Ne legyél már ökör, Candy.-röhögött fel Caleb, majd megállt a legalább két méter magas kerítés előtt.
-Akkor minek az inkognitó mód?-kérdeztem, és értetlenül néztem az én nagy, és mindenható bátyámra, aki épp felkapaszkodott a hátsókerti kerítésünkre.
-Majd odakint megtudod.-zárta le  témát.-Na, ne lessél már úgy, gyere utánam.
-Ahogy öregszel, úgy butulsz esküszöm.-forgattam a szemem, majd követtem Caleb példáját, és én is felmásztam a kerítésre. Tudtam, hogy azért itt mászunk, mert a mellettünk lévő hatalmas fenyőfa eltakarja a ház oldalán a kamerát, így nem lesz lenyomozható a mi kis éjjeli akciónk. Egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Biztosan valami nagyon titkos és fontos dologba akar Caleb beavatni, amiről azt akarja, hogy anyuék ne szerezzenek tudomást. Szokatlan volt ez a viselkedés a mindig tökéletes bátyámtól.
Szilárdan értem földet a kerítés túloldalán. Drága egyetlen bátyám azonban még az átlendüléssel szerencsétlenkedett. Gyorsan szétnéztem, ugyan látja-e valaki ezt az egészet, pechemre egy idős hölgy épp egy kis szőrgombócot sétáltatott, egyre közeledve felénk..
Mintha észrevette volna, hogy figyelem, mert pillanatokkal később ő is rám nézett.
Amint ez megtörtént, egy gigantikus puffanást hallottam a hátam mögül, ijedtemben megpördültem, és a családunk szeme fényét láttam meg a járdán fetrengeni. Hirtelen megugrott a pulzusom, majd mikor jajgatva elkezdett feltápászkodni, elfojtottam a vigyoromat.
-Édesem, legközelebb ne hagyd el a kapukulcsunkat, ha lehet.-mondta Caleb fennhangon, ekkorra az idős hölgy is odaért mellénk, ő is végignézte Caleb kínlódását.-Fiatalság, bolondság.-mondta nevetve a hölgy szemébe nézve, miközben feltápászkodott, belém kapaszkodva. A néni csak megrázta magát, és inkább tovább ment.
Ahogy véget ért a műsör, kitört belőlem a mélyről jövő, őszinte nevetés.
-Mi mióta vagyunk ilyen jóban, édesem?-kérdeztem Calebtől, miközben elindultunk lefelé az utcán.
-A nénike simán azt hitte betörők vagyunk, muszáj voltam félrevezetni, mielőtt feljelentett volna.-világosított fel, miközben leporolta a nadrágját, és a kabátját.
-Te tényleg nem vagy normális.-röhögtem továbbra is.-Egyébként, most már igazán elmondhatod miért kell titkos ügynököt játszanunk.
-Hát, Candy, nem fogsz örülni annak, amit hallani fogsz.-mondta, közben pedig mindketten zsebre tett kézzel sétáltunk, egyelőre nem tudom merre. Caleb hanglejtése azonban megijesztett.
-Mit csináltál már?-kérdeztem ijedten. Caleb nagy levegőt vett, az arcán láttam, hogy őrlődik. A világon létező összes rossz átfutott az agyamon, ahogy néztem a bátyám gondterhelt arcát. Hirtelen viszont Caleb arcára mosoly húzódott, majd felém fordult, elkapta a karom, és szorosan magához ölelt.
-Sosem hittem volna, hogy valaga így fog hiányozni az idegesítő fejed.-simogatta meg a hátam, én meg azt sem tudtam, merre vagyok arccal.-Nincsen semmi gáz, csak szívattalak, cukorka.-mondta aranyosan, én meg válaszul ellöktem magamtól, és karba bokszoltam.
-Áú, ez fájt.-dörzsölte meg a karját.-Még mindig bokszolsz, igaz?
-Már csak hobbi szinten.-válaszoltam karba font kézzel.-Amúgy a semmiért kellett kisurrannunk?
-Jaj, csak nem volt már kedvem a tetves egyetemről beszélgetni, pihenni jöttem haza.
-Szóval hazudtál anyuéknak.
-Kegyes hazugság.-vont vállat nevetve.-Nem lett volna kedvem étterembe menni már. Kicsit had legyek ma szabad, holnap meg jöhet az egész napos bájolgás, meg egyetem-elemzés anyáéknak.
-Nagyon aljas vagy.-ráztam meg a fejem, majd a zsebembe nyúltam a cigimért, és a gyújtómért. Hirtelen egy doboz vaníliás Djarum jelent meg a szemem előtt.
-Megkínállak.-mosolygott rám Caleb.
-Mi a picsa...-kerekedtek el a szemeim.-Te mióta cigizel? És miért?-kérdeztem elképedve, miközben végignéztem, ahogy a végtelenül tökéletes bátyám rágyújt, majd kifújja a füstöt.
-Majd ha egyetemre mész megtudod.-válaszolt tömören, ám annál nagyobb tartalommal. Kihúztam a dobozból egy szál vaníliás cigit, és én is meggyújtottam.
Sokáig csak sétáltunk az utcákon, beszélgettünk, bóklásztunk. Hétvége révén az utcák telve voltak fiatalokkal, akik szórakozni indultak. Nem egy fiatal lány megtorpant, mikor meglátta Calebet. Nem is volt ezen semmi meglepő. Magas, szálkás, szőke, bőrkabátos, borostás, cigivel a kezében. Tipikus rosszfiú-kinézet, a tinilányok álma. Akárcsak Zack, aki a rosszfiú imidzs másik oldalát képviselte a maga fekete hajával, tetoválásaival és a seggfej stílusával.
-Jézusom.-döbbentem le hirtelen. Hogy a fenébe jutott eszembe Zack?
-Baj van?-kérdezte Caleb, mire megráztam a fejem, és nyeltem egyet. Talán ez a vaníliás úri cigi lezsibbasztotta az agyam, azért jutnak eszembe ilyen marhaságok.
Eközben egy hangulatos bárhoz érkeztünk. Caleb megtorpant előtte.
-Nem megyünk be egy italra?-biccentett a fejével.
-Nem iszok. De bemehetünk.
A bárba lépve kellemes süti illat csapta meg az orrom, ami keveredett a különböző italok szagával. Takaros kis helyiség volt, nem volt nagy tömeg, de majdnem minden asztal foglalt volt. Gyér fények világítottak a fekete bőr boxok felett, alattuk igényesen faragott kis faasztalok voltak. Az egyik falon egy hatalmas tükör lógott. Megrökönyödtem.
-A másik oldalra üljünk.-mondtam Calebnek, aki csak bólintott.
-Mit kérsz?-kérdezte, beállva a pulthoz.
-Egy kólát csak.-válaszoltam, majd elindultam elfoglalni egy két személyes boxot. Levettem a bőrkabátom, a fotelem hátára terítettem. Igazgattam, hogy ne essen le, majd leültem, és körbenéztem. A tekintetem egyből összeakadt egy közelben ülő, kisebb fiúbanda egyik tagjával. A srác nézett, majd a szemöldökét megemelve rám vigyorgott. Megforgattam a szemem, és tovább nézelődtem. Kulturált kis bár volt. A boxokban társaságok beszélgettek, iszogattak, közben félhangosan zene szólt a hangfalakból. A pulthoz pillantottam, ahol a bátyám épp fizetett. Észrevettem, hogy a mögötte ülő lányok a hátát vizslatják, sutyorognak. Caleb mikor megfordult, a lányok töretlenül nézték, drága vérem pedig egy kedves mosolyt küldött nekik, majd elindult hozzám. A lányok elpirosodtak, összekuncogtak mind.
-Csak 10 perce vagyunk bent, de már három lánynak okoztál orgazmust a jelenléteddel.-közöltem Calebbel, mikor odaért hozzám, és letette az italokat az asztalra. Caleb csak kisfiúsan elmosolyodott, és megrántotta a vállát. Ő is levette a kabátját, ami alatt csak egy fekete tapadós póló volt. Mondanom se kell, a lányok mögötte beleolvadtak a foteljukba.
-Na, mesélj, milyen az élet itthon, cukorkám.-huppant le a fotelbe, majd belekortyolt a korsó sörébe.
-Szar.-vontam vállat, mire elismerően bólintott.
-Nem újdonság. Bővebben? Suli?
-Már alig várom, hogy végezzek, és itt hagyjam ezt a retkes sulit, a retkes kisvárossal egyetemben.
-Ennyire nem szeretsz itt lenni?-kérdezte, bár nem értem, miért lepte ez meg.
-Caleb, ez a város nem olyan nagy, hogy fel lehessen benne szívódni, és új életet kezdeni, ezt te is tudod. Léptem nyomon belefutsz valakibe, akit ismersz, nekem meg már elegem van a folyton vizslató tekintetekből.-magyaráztam, miközben a kólámat szürcsölgettem.
-És hova szeretnél tovább menni?-kíváncsiskodott tovább Caleb.
-Fogalmam sincs egyelőre.-horkantam fel.
-Csak mert én azt hallottam anyáéktól, hogy a jog...
-Jajj, ne gyere ezzel.-szakítottam félbe.-Anyaék akarnak a jogra küldeni, de nincs az az isten. Egyáltalán nem érdekel.
-Orvosi?
-Áhh, kizárt dolog...
-Tanár, tanító, óvónő?-találgatott tovább Caleb, én meg csak a fejemet ráztam.
-Nem, egyik sem...semmi olyat nem akarok, ami az emberekkel van közvetlen összeköttetésben.
Caleb felnevetett.
-Candy, manapság nincs olyan, hogy ne kerülj valahogy az emberek közelébe. Ha mondjuk egy évszázaddal hamarabb élnénk, azt tanácsolnám fogj egy subát, meg egy kutyát, aztán menj ki a mezőre birkákat legeltetni.-viccelődött.
-Csak olyan munkát szeretnék, ahol egyedül is dolgozhatok. De egyelőre nem tudom, mi lenne a nekem megfelelő.-sóhajtottam lemondóan.
-Gyerünk ki, gyújtsunk rá, aztán induljunk tovább.-állt fel Caleb.
-Olyan furcsa ezt a te szádból hallani.-mondtam fej rázva, majd én is felöltöztem, és utána mentem. Az ajtónál ülő lányok még mindig árgus szemekkel figyelték a bátyámat. Megálltunk odakint, rágyújtottunk. Mélyet szívtam a cigiből. Az üvegablakon keresztül láttam, ahogy a lányok majd felborulnak a fotelokkal, csak hogy lássák Calebet.
-Ó, a kancás mindeneteket már.-fújtam ki a füstöt, majd odaléptem az ablakhoz, egyenesen a lányokkal szemben.
-A. Húga. Vagyok!-artikuláltam érhetően, miközben Calebre mutattam, aki majdnem megfulladt a cigifüsttől, miközben rajtam röhögött. Visszacsattogtam hozzá a fejemet rázva.
-Caleb, ezek a csajok már könyörögnek, hogy had tegyék szét a lábukat neked ma estére.
-Ugyan már.-szégyenlősködött az én szívtipró bátyám.
-Jajj, Caleb, ne legyél már balfasz!-vágtam karon.-Falazok neked otthon.
Caleb csak nevetett rajtam, majd elnyomta a cigijét.
-Nem rontok meg kislányokat, nem az a típus vagyok.-tette zsebre a kezét.
-Ne add az ártatlant.-néztem rá összehúzott szemmel.
-Nem vagyok én ártatlan...inkább csak hűséges típus.-válaszolta meghunyászkodva. Hirtelen furcsa érzés öntött el.
-Mihez vagy te hűséges, kedves bátyám?-húztam fel az egyik szemöldököm, majd beleszívtam a cigimbe.
-Az elveimhez.-felelte kis hatásszünet után.
-Aha...-böktem ki. Kicsit gyanús volt nekem, de mindegy.-Mehetünk.-nyomtam el a cigimet, majd elindultunk az utcán felfele.
A bár másik ablaka előtt elhaladva újból összeakadt a tekintetem azzal a sráccal, akivel legelőször egymásra néztünk, majd az este folyamán végig bámult.Próbálva szexizni nekem rám kacsintott, és egy puszit is dobott, mire csak felemeltem neki a középső ujjam, majd belekaroltam Calebbe, és tovább csattogtunk az éjszakába...

6. It's dark inside

Az egész terem alkoholmámorban úszott.
A zene fülsüketítően hangos volt, a hatalmas hangfalak szinte ontották magukból a ritmust, a basszus keményen dübörgött. Nem hazudok, szinte éreztem, hogy a zene a szívemmel egy ritmusban lüktet.
Nyirkos testek simultak az enyémhez, a stroboszkóp villódzása teljesen elvette az időérzékem. Valaki a kezembe nyomott egy poharat, gondolkodás nélkül lehúztam. Tömény vodka volt. Meg se kottyant. A hullámzó tömegben elkapott egy kar, és magához húzott. A tekintetem homályos volt, a fejem kótyagos. Éreztem egy kezet a derekamra simulni, majd egy mellkas az én mellkasomhoz nyomódott. Fátyolosan láttam magam előtt a kócos, szőke hajat, a világító kék szemet, valamint egy szexi, csábító mosolyt, kivillanó, hófehér fogakkal. Chase ajkai a nyakam nedves bőrére tapadtak, ujjaimat a hátába mélyesztettem, kicsit meggyűrtem koromfekete ingjét, ami már a hátára tapadt az izzadtságtól. Összeért a mellkasunk, lábunk, ágyékunk, mindenünk. A zene mellett Chase lehelete tombolt a fülemben. Egy ütemre ringattuk összetolt csípőnket, Chase ujjai a hajamat szántották végig, kicsit belemarkolt, majd elfordította a fejem, így a tekintetünk egymásba fonódott. Pillantása fürkésző volt, le-fel táncikált a szemem és a szám között, majd hirtelen ajkai lecsaptak az enyémekre.
Az egész világ forgott velem, valami mindent elsöprő bizsergés futott végig a testemen, miközben Chase vadul csókolta a szám. Ujjaimmal a haját, arcát cirógattam, közben ő a csípőmet markolászta.
-Ó, Camille...-zihálta a fülembe.
Ebben a pillanatban a vér is megfagyott bennem.
Ledermedtem.
Ilyen nincs.
Ebben a pillanatban minden köddé vált körülöttem, csak a végtelen feketeség vett körül. Kétségbeesetten forogtam körbe-körbe, mindhiába.
Egyedül voltam. Senki nem volt ott, csakis egyedül én. A sötétség nyomasztóan nehezedett rám, egyre kisebbre zsugorítva jelentéktelen alakom.
Csontomig hatoló ürességet éreztem. Rémisztő volt. Reszkettem, alig kaptam levegőt. Csak az az egy szó járt a fejemben, amit Chase a fülembe súgott. Újra és újra visszhangzott a fejemben, megállás nélkül, engem az őrületbe kergetve.
Egyre elviselhetetlenebbé vált. Megtöltötte a fejem, széthasítva minden más gondolatom. Lüktetett a tarkóm, a homlokom, mindenem. Szédültem, kétségbeesetten nyomtam mindkét tenyerem a fejemhez, szorítottam, de feleslegesen. A hang egyre erősebb és hangosabb lett. Térdemre estem, mikor már teljesen átvette felettem a hatalmat. Semmit nem láttam magam körül, csak a vég nélküli feketeséget. Folyamatosan pislogtam, hátha vége lesz. Ó, könyörgöm, legyen már vége. Megöl ez az érzés.
Elnehezedett az egész testem, a fejemet lehúzta az ólomnehéz súly, szét akart robbanni. Éreztem, hogy szét fog robbanni. Lüktetett, telítődött, feszült.
Camille...Camille...
Csontig hatolt a fájdalom. A fejem szétrobbant, én pedig torkom szakadtából sikítottam, kiüvöltöttem a lelkem, és iszonyúan fájt, mivel akárhogy ordítottam, egy szó sem jött ki a torkomon, viszont én éreztem...bárcsak meghaltam volna...
*
Az éjszakai álmom rányomta a bélyegét az egész napomra. Alapból nyugtalan természet vagyok, de ez most a szokásosnál is jobban felzaklatott. Türelmetlen voltam mindenkivel, bárki hozzám szólt, leüvöltöttem, elküldtem a fenébe. Nem akartam, hogy ma bárki is kapcsolatba lépjen velem. Az egyetlen dolog, amivel érintkezni akartam, az a bokszzsák volt.
-Harry, ne viccelj velem, muszáj lemennem a terembe.-szorítottam a telefonom a vállamhoz, miközben a bakancsomat rángattam fel magamra.
-Candace, ma nem megy, nem tudok hazamenni.-mondta, a háttérben pedig vonatrobogást hallottam.-El kell intéznem valamit. Candace, kérlek, bírd ki, holnap reggel bemegyünk, és kiütlegelheted magadat, de ma semmiképp nem jó.
-Rendben, majd jelentkezz, szia.-raktam le csalódottan a telefont, majd nagyot sóhajtottam.Ilyen nincs. Ha most nem mehetek le a terembe, szétverek valamit, vagy valakit. Ma suliban se szóltam senkihez, próbáltam kerülni a társaságot, így fülhallgatóval a fülemben járkáltam egész nap, fejbe húzott kapucnival. Senki nem kísérelt meg hozzám szólni.
Hirtelen eszembe jutott egy ötlet, ami saját magamnak se tetszett, de félretettem a dacomat. Muszáj volt. Beizzítottam a motort, és elindultam a teremhez.
Ahogy odaértem a terem szinte lakatlannak tűnt. Biztos ami biztos megnéztem az első és hátsó ajtót is, mindkettő zárva volt. Remek. Kénytelen leszek jelezni érkezésem. Diszkréten kopogtam párat az ajtón.
Semmi választ nem kaptam.
Újból kopogtattam. Szintén semmi.
-Zack! Nyisd ki az ajtót, Candace vagyok.-mondtam fennhangon, hátha így már sikerrel járok. Semmi válasz. Elborult az agyam. Teljes erőből dörömbölni kezdtem az ajtón, ordítva Zack nevét.
-Zack, süket vagy? Engedj már be, baszki!-kiabáltam, az ajtó pedig egyszerre kivágódott előttem. Egy lépést hátráltam az ajtótól, ahogy Zack alakja felém magasodott, arca idegesnek tűnt.
-Picsáért kell betörni az ajtót.-förmedt rám.-Mit akarsz?-kérdezte flegmán, legalább olyan hangsúllyal, mintha a saját otthonában zavarnám.
-Semmi közöd hozzá, nem hozzád jöttem.
-Akkor?-kérdezte tovább, mire leesett az állam.
-Ember, nem tartozok neked elszámolással. Harry tudja, hogy jövök, ő mondta, hogy majd te beengedsz.-füllentettem.
-Valóban?-húzta fel kérdőn a szemöldökét, és tudtam, hogy tudja, hazudok.
-Zack.-sóhajtottam.-Jobban teszed, ha most nem szarakodsz velem, csak a kicseszett terembe akarok bemenni, ennyi.-sóhajtottam. Egy pillanatig kémlelte arcomat, majd kitárta az ajtót, én meg átcsusszantam a karja alatt, egyenesen be a terembe.
Ledobtam a táskámat, lerúgtam a bakancsomat, és leültem átvenni a sportcipőmet. Épp a felsőmet akartam lehúzni, mikor megláttam Zacket az ajtónak támaszkodva állni.
-Öltözök.-világosítottam fel.
-Láttam már olyat.-vonta meg a vállát.
-De nem az enyémet.
-Igazad van, annál jobbat.-kontrázott.
-Faszfej.-sziszegtem, majd felkaptam a felsőm, és a vécére mentem átvenni azt.
Ha nem lett volna elég az este, és a mai nap a suliban, ráadásként megkapom ezt a nagyképű majmot is. Fú, de irritál. Miután átöltöztem, felkötöttem a hajam, és visszamentem a terembe. Zack szerencsére már nem volt ott. Végre eltakarodott. Elővettem a telefonom, hogy zenét indítsak. A képernyőn megjelent négy olvasatlan üzenet, abból 3 Chasetől. Egész nap nem tudtam a szemébe nézni, vagy hozzá szólni. Aggódott, hogy esetleg megharagudtam rá. Ó, ha tudná, hogy mit álmodtam. Bele is pirultam az emlékbe. Szégyellem elmondani neki, inkább magamban tartom. Jobb lesz ez így.
Elindítottam a zenét, felvettem a kesztyűket, és bemelegítettem, majd nekiestem a zsáknak. Földöntúli érzés volt püfölni, és kiadni magamból az összes feszültséget.
Szinte minden este rosszat álmodok, és nincs olyan, hogy ne történne valami nyomasztó az álmaimban, azonban ez a tegnapi messze a legrosszabb volt az utóbbi időkben.
Az álmaim nagy részében én halok meg, vagy megölök valakit, vagy csak egyszerűen meghal valaki. Szinte nincs olyan, álmom amiben nincs halál, vagy legalább valamilyen sérülés. Minden képzetem tocsog a vértől, tele van erőszakkal, kínnal és bánattal. Mégis, a tegnapi álmom mindezen túltett, pedig kivételesen senkinek nem lett baja, egyedül az én fejem robbant szét, de az is csak képletesen. Sokat gondolkoztam már, miért viselnek meg jobban ezek az álmok, mint az elmúlt esti. Embertelen fájdalmat, kínzást álmodok meg, amit a való életben csak a nem ép elméjűek követnek el. Olyat, aminél az ember inkább azt kérné, bár ne létezne, csak múljon el a fájdalom.
Az öklöm tompán csattant a zsákon, egyre többször, hevesebb ütemben. Már szakadt rólam a víz.
Miért hat rám ennyire érzékenyen az ilyen fajta álom? Az eleje még kellemes is, sok lány szeretne ilyen szenvedélyesen csókolózni valakivel, mint én Chase-szel az álmomban. Csak hát az a név, amit a fülembe súgott...nem, ezt nem tudom elviselni.
Mentális, és lelki gyötrelem. A lelkemre hat, felidéz olyan dolgokat, amik belülről marnak szét, mintha a vérem helyett sósav keringne az ereimben. Elviselhetetlenül rossz.
Mikor még versenyszerűen bokszoltam az akkor kapott ütések nem fájtak annyira, mint az emlékeim okozta sérülések. Ezerszer inkább verjenek meg, minthogy bármi olyan emlegessenek fel, ami régen történt.
Lehet, hogy régebben mazochista hajlamok voltak bennem...az ütések fájdalma kis idő múlva eltűnt. Különleges érzés volt. Szinte...kellemes. Szerettem a fizikai fájdalmat.
Ha kívül fájt, nem volt időm a belső fájdalomra koncentrálni. A testemen levő sérülések elnyomták azt, ami milliószor jobban fájt a felszín alatt. Talán ezért is csináltam.
De ezt senki nem értette. Anyáék bolondnak néztek, pszichiáterhez hordtak, hogy az majd segít. Nem segített. Sohasem. Nekik könnyebb volt a piszkos munkát egy ismeretlenre bízni, csak hogy ne nekik kelljen ezzel a teherrel is foglalkozni.
Pedig annyira kevés is elég lett volna.
Egy beszélgetés néha-néha. Vagy egy ölelés. Egy kedves szó. Talán ennyi elég lett volna, hogy rendbe jöjjek. De elcseszték. Elcsesztük.
A fizikai fájdalmat választottam, hogy meneküljek a lelki elől.
Minden egyes szavamra az öklöm csattant a bokszzsákon:
Nem.
Bírom.
A.
Lelki.
Fájdalmat...
Lihegve estem neki a zsáknak. Nekitámasztottam a homlokomat, éreztem, hogy a víz patakokban folyik a testemről. A zene továbbra is bömbölt a fülemben. Nem tudom, mennyi ideje püföltem, elvesztettem az időérzékem. A pulzusom lüktetett a torkomban, de még mindig éreztem a nyomást a mellkasomban. Sírás fojtogatott. Elő akart törni, fel akart emészteni.
Általában ez az a pillanat, amikor tudom, hogy addig kell hajtsam magam, míg megszűnik a nyomás a mellkasomban, a szorítás a torkomban, és a helyét a fizikai fájdalom veszi át, és a kimerültség. Muszáj hajszolnom magam, mert akkor elmúlik. Hacsak kis időre is, de az izmaim sajgása elnyom minden más fájdalmat.
Levettem a polcról egy ugrókötelet, és sebesen kezdtem el hajtani a testem körül. Először nagyobbakat ugrottam, lassan tempóban hajtva a kötelet, majd egyre kisebbeket, gyorsítva a kötél mozgását. Forogtam körbe, kereszteztem a kötelet, figuráztam. Egy időben számoltam, volt, hogy több százig meg se álltam, ma már kimerülésig csinálom.
Ahogy forogtam a tengelyen körül véletlen nem vettem észre, hogy elmozdultam a megszokott helyemről. Mivel a terem egy ház alsó épületében volt, a mennyezet szokatlanul alacsonyan volt azon a részen, ahol nem a ring volt kialakítva. Ezen az úgynevezett edzőtermi részen a lámpa hosszú kábelon lógott le a plafonról.
Egyszer csak egy csattanást hallottam, majd szikrázást, végül sötét lett az egész teremben.
A kötelem beleakadt a lámpába, és amilyen erővel pörgettem, sikerült tőből leszaggatnom azt a plafonról.
Kivettem a zenét a fülemből. Sötétség, és csend vett körül.
-Ó, basszameg.-káromkodtam el magam, majd tapogatni kezdtem, hátha eljutok az ajtóig. Nagyjából tudtam, merre kell menjek, de azért mégis kihívás volt. Hirtelen egy fémes csattanás ütötte meg a fülem, majd pillanatokon belül belenyilallt a fájdalom a lábujjamba.
-Francba.-hajoltam le megfogni a sérült testrészem. Gyönyörűen megtaláltam a súlyokat a lábujjaimmal. Viszont jó jel volt, hogy a súlyok az ajtó mögé voltak téve, tehát sikerült eljutnom az ajtóig. Másik kezemmel a kilincs felé nyúltam, azonban ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, éreztem, hogy körülbelül két centiről csapódott az arcomba, majd azzal a lendülettel a súlyokon landoltam teljes testtel.
-Mi a fasz történt itt?-hallottam meg Zack dühös hangját. Sajnos egy nyöszörgés volt csak a válaszom, mivel mindkét kezemmel az orromat fogtam, amiből ömlött a vér, ahogy az ajtó nekiütközött.
-Meg foglak ölni.-sutyorogtam, miközben próbáltam feltápászkodni. Ahonnan Zack jött, halvány fény szűrődött be, szóval csak félhomályban láttam őt, ám az tisztán látszódott, hogy a homlokát ráncolja.
-Te meg mit csináltál?-nézett rám kérdőn, összefont karokkal.-És mi ez a sötétség itt?
Nagy nehezen feltápászkodtam a súlyokról, sajgott a hátam, a seggem, az arcom csupa vér volt, és a lábujjam is lüktetett.
-Jézusom, de szarul nézel ki.-pillantott végig rajtam lenézően, én meg ha épp nem az orrvérzésemmel szaroztam volna, behúztam volna neki egyet a két szeme közé.
-Véletlen leszaggattam a lámpát, és épp a kilincset kerestem mikor valaki,-hangsúlyoztam ki a szót- izomból rám baszta az ajtót.-mérgelődtem. A kintről bejövő gyér fényben próbáltam keresgélni zsebkendőt, vagy valami rongydarabot az orromra.
Hirtelen kuncogást hallottam a hátam mögül, mire megfordultam, és szikrázó szemekkel meredtem Zackre.
-Épp a konyhában voltam, mikor elment az áram, és mivel itt van a főkapcsoló, muszáj voltam ide lejönni.-közölte.-Mégis, honnan tudhattam volna, hogy te épp az ajtó előtt matatsz? Ahj, ne szerencsétlenkedj már, itt van ez a szar, töröld meg vele magad.-dobta oda a kezében levő konyharongyot, amit egyből az orromra nyomtam.
-Kösz.-böktem oda, majd leültem az egyik pad szélére. Csapzott voltam, véres, és mindenem fájt.
Zack fújtatott egyet, majd elment a terem végébe, kinyitotta a falon levő kis szekrényt, csörömpölt valamit, majd egyszerre visszatért a világosság. Igaz, csak a másik, ép lámpa villant fel, de legalább mégsem volt sötét. Zack rosszallóan nézte meg a leszaggatott lámpát. A tarkóját vakargatta.
-Harry el fogja vágni a torkodat, ha ezt meglátja.-nyugtázta, miután leellenőrizte a teljesen tönkrement lámpát.
-Holnapra megcsináltatom. Semmi pénzbe nem kerül.-ráztam meg a fejem, mire Zack rám nézett, tekintetünk összeakadt.
Ekkor jöttem rá hogy nem volt rajtam más, mint egy rövidujjú, felhajtva a mellem alatti részig, és egy rövidnadrág. Esküszöm, egy pillanatig elidőzött rajtam a tekintete.
-Megmosom az arcom.-álltam fel, majd a kis csaphoz mentem, hogy leöblítsem a fejem. Eredetileg távolabb akartam kerülni, ki a látószögéből, de csak hátat fordítottam neki, mivel a csap ott volt bent a terem egyik sarkában. Szinte lyukat égetett a hátamba a pillantása, egyre kellemetlenebb volt. A csap felett lógott egy kis tükör, amibe véletlen belenéztem, és elszörnyedtem. Az orrom fel volt dagadva, és ki volt pirosodva.
-Te eltörted az orrom!-ordítottam rá.
-Dehogy törtem.-válaszolt nyugodtan, én meg tovább tapogattam az orromat, és minden tapintás fájt.
-Fel foglak jelenteni!-fenyegettem meg, mire csak kaján vigyorra húzta a száját, majd karba tett kézzel megindult felém.
-Kis csillag, nem fogsz te senkit feljelenteni.-mondta a szemembe halál nyugodtan.-A rendőrségen körberöhögnek egy ilyen piti dologgal, meg amúgy is letagadnám.-mosolygott, majd egy lépést közelebb jött, és a fülemhez hajolt.-Esetleg ha nem hajtottad volna magad túl 3 órán át, nem tompultak volna el az érzékszerveid, és hallottad volna, hogy jövök. -súgta, majd az ajtóhoz ment, és kisétált.
Ott álltam a falnál, lefagyva, aminek több oka is volt.
Az első, hogy valóban 3 órája itt vagyok, és megállás nélkül edzek. Észre sem vettem.
A másik, ahogy viselkedtem. Mint egy hisztis picsa, fenyegetőztem, hogy feljelentem. Nem jött zsigerből semmi frappáns válasz, ami ilyenkor szokott. Az összes érzékemet eltompította valami.
Végül pedig ami a legjobban zavart, hogy arra pár pillanatra, míg Zack közelebb jött, nem éreztem se a testem fájdalmait, se más fájdalmat.
Egyedül a parfümjét éreztem, ami olyan mámorító volt, hogy még azt is elfelejtette velem, hogy ez a gyökér szétzúzta az orromat pár perce...

5. Never gonna change

Kellemes meleg simogatta a hátam.
Tudtam, hogy eljött a reggel, és ideje kikelnem az ágyból, de egyszerűen nem ment. Lustán nyújtózkodtam, húztam a fejem tetejére a takaróm, és fúrtam bele az arcom a pihe puha párnarengetegbe, ami az ágyamon volt. Minden olyan nyugodt volt, békés, lassan vettem a levegőket, ásítoztam. Esküszöm, ilyen kényelmes még sosem volt az ágyam.
Idilli pillanataimat azonban félbeszakította a heves dörömbölés az ajtómon.
-Candace, azonnal gyere ki!-üvöltött anyám torka szakadtából.
Egyszer kelek fel mosollyal az arcomon, hát persze, hogy el kell rontani.
Lassan kigördültem az ágyból, nyújtózkodtam, nyúlt a szám. Kinyitottam az ajtót, de anyámnak hűlt helyét találtam csak. Leslattyogtam a lépcsőn, anyáékat a konyhapultnál találtam még.
-Napsütéses jó reggelt!-mondtam vidáman, majd kivettem a tejet a hűtőből, és leültem a bárszékre.-Mizu?
-Mizu?-húzta fel anya az egyik szemöldökét, és megrándult a szája sarka is. Ez a lecseszés előjele.-Talán ezt én is kérdezhetném.
Tudatlanul pislogtam rá, miközben dobozból szürcsöltem a tejet.
-Mégis mit ártott neked Mike Wesley?-kérdezte, én meg e név hallatán félrenyeltem a tejet, és köhögésben törtem ki. Folyt a szememből a könny, majd megfulladtam.
-Nem tudom miről be...
-Candace, elég ebből!-csapott a konyhapultra, és tudtam, nem menekülök. Apára néztem, aki eddig szótlanul állt, és engem nézett.-Mike szülei ma reggel felhívtak, hogy a fiuk törött orral ment haza, és amikor megkérdezték mi történt, csak annyit mondott: Candace Armstrong.
Mégis... mi a fenét képzelsz? Csak úgy nem törheted el valaki orrát, Candace!-kelt ki magából anya, én meg a szememet forgattam. Hát persze, megint én vagyok a hibás.
-Anya, önvédelem volt. Meg akart ütni.-vallottam be, és bár nem akartam, muszáj volt.
Anya lefagyott egy pillanatra.
-Nem esett bajod?-enyhült meg egy pillanatra.
-Nekem nem.-húztam gúnyos mosolyra a számat, mire az előbbi enyhülés el is illant.
-Egyáltalán, minek járkálsz te olyan helyekre, ahol baj érhet?
-Anya, a mai világban az utcára ha kilépek elrabolhatnak. Ennyi erővel sehova ne menjek?
-Mi lenne ha kevésbé veszélyes életet élnél?-csattant fel.-Az őrületbe kergetsz minket apáddal ezzel a sok mániáddal! Motorozás, boxmeccsek, rossz társaság...
-Milyen rossz társaság?-ugrottam le a bárszékről, mostmár kezdett felmenni bennem a pumpa.-Anya, ha neked Harry és Chase rossz társaság, fogalmad nincs, mikből maradunk mi ki. A fél osztályom füvezik, van aki keményebbet is tol időnként, a fúk értelmi fogyatékosok, önzőek, nagyképűek, a lányok elkényeztetettek, jellemtelenek, apuci pénze nélkül nem mennének semmire, mert olyan sík hülyék, mint az a fal ott-mutattam a mellettem levő csempével kirakott falra-és ha mindez nem lenne elég, a fél iskola végigment már rajtuk, ó, ha tudnád, hány fiúval voltak már! Jesszus, több fa...
-Elég, Candace!-szólalt meg apa, erélyes hangon, mire én befejeztem. Apa nem szokott kiabálni, nem szeretném kihozni a sodrából. Tekintetem anya és apa között kapkodtam.
-Kislányom, mi csak azt szeretnénk, ha nem hoznál minket, és persze ezzel magadat is mindig ilyen kellemetlen szituációba.-lépett közelebb hozzám anya.-Akár fel is jelenthetett volna Mike.-rázta a fejét.
-Ó, de rohadtul nem érdekel Mike!-csattantam fel.-Én csak megvédtem magam, ha már senki más nem volt ott. Titeket meg csak az érdekel, hogy ne hozzalak ciki helyzetbe titeket!-ordítottam.-Hát csesszétek meg, akkor legközelebb engedni fogom hogy megüssenek!
És ezzel sarkon fordultam, felkaptam a motorkulcsaimat, majd a garázs felé vettem az irányt. Felrángattam magamra a bőrkabátom, és a bakancsom, majd a bukósisakot is. Elég bénán festett a pizsimmel, de nem érdekelt. Csak el innen, minél hamarabb.
Leparkoltam az edzőterem előtt, és csak reméltem, hogy Harryt itt találom.
Szerencsémre az ajtó nyitva volt, én pedig berobogtam.
A terem teljesen üres volt. Nézelődtem, de Harryt sehol nem láttam.
Ekkor nyitódott a mosdó ajtaja, ahonnan először hatalmas gőzfelhő gomolygott ki, majd megláttam egy magas, barnított bőrű, tetovált alakot, a csípőjére csavart törölközővel.
Nagyot dobbant a szívem. Csessze meg, erről meg el is feledkeztem, hogy itt van. Azonnal sarkon akartam fordulni, és elfutni, de már késő volt.
-Helló.-köszönt rám Zack, miközben egy másik törölközővel a haját törölte.
Nagyot nyeltem.
Helló.-köszöntem vissza.-Harry nincs itt?
-Nem is volt még ma.-válaszolt.
-Akkor miért van nyitva az ajtó?-mutattam a hátam mögé felhúzott szemöldökkel.
-Mert valahogyan nekem is közlekednem kell.-mondta hidegen.-Nincs víz, a főcsap odakint van, és először azt kellett megnyitnom, hogy legyen. Kimerítő választ adtam?-bökte oda a végére gonoszul.
-Teljes mértékben.-sziszegtem, majd megfordultam, és kifelé vettem asz irányt.-Faszfej.-tettem még hozzá halkan, nem érdekelt, ha meghallotta.
Óriási, mostmár az egyetlen helyemet is elvették tőlem, ahol kicsit kiengedhettem a gőzt. Ez az ágról szakadt, menekült kinézetű Zack birtokba vette az én kis búvóhelyemet, és ez nagyon nem tetszett. Ki e fene ez, és mi a fenét keres itt? El sem hiszem, hogy Harry ilyen alakokkal képes összeállni. Ég és föld a különbség kettejük között. Míg Harryről lerí a kedvesség, az önzetlenség, addig Zackről sugárzik a rosszindulat, a felsőbbrendűség, az előítélet. Fú, de meggyűlöltem ezalatt a fél nap alatt.
Nem akartam még hazamenni, de mivel máshova nem tudtam, így kénytelen voltam.
Amilyen halkan csak tudtam, beosontam a házba. Szerencsémre nem vett észre senki, így besurrantam a szobámba, majd bezártam azt, és beálltam a zuhany alá.
Felfrissülve ültem le az ágyamra, és unalmamban elővettem a füzeteimet. Nyakamon az érettségi, és időben fel akarok rá készülni, mivel célom bejutni az egyetemre. Nos, csak nem egészen a jogra, amit anyámék erőltetnek.
Épp a nehézipar fejlesztéséről olvastam a Szovjetunió idején, mikor halk kopogás hallatszott az ajtómon. Nagyot sóhajtottam. Nem volt kedvem ma több drámához. Végül ajtót nyitottam.
A küszöbön apa állt, hátratett kezekkel.
-Bemehetek?-kérdezte óvatosan, mire biccentettem, és becsuktam mögöttünk az ajtót. Egyből a temérdek könyvet és füzetet látta meg az ágyamon. Félmosollyal az arcán olvasgatta, míg én az ajtónál álltam összefont karokkal.
-Ülj le mellém, kicsim.-ütögette meg finoman magam mellett a takarót, és én helyet foglaltam.-Tudd, hogy mi nagyon szeretünk téged.-kezdett bele óvatosan.-Anyád mostanában feszültebb a kelleténél, mert ideges egy befektető miatt, akin nagyon sok múlik.
-Nem rajtam kellene levezetnie.-szakítottam félbe.
-Tudom, és ő is tudja. Sajnálja, hidd el nekem. Csak kérlek, legyél vele kicsit megértőbb és türelmesebb.-simította meg az arcom.-Kérlek.
Apával nem vagyunk azok a tipikus lelkizősek, fél szavakból is megértjük egymást.
Oké, értem én hogy anya idegroncs mostanában, észrevettem én is. Apa is feszült, mindenki feszült. Én is az vagyok, csak sajnos ezt senki nem veszi észre. Letudják annyival, hogy ez Candace, ő ilyen, mindig is ilyen volt.
Elgondolkoztam, majd nagyot sóhajtottam.
-Jó.-bólintottam, mire apa is biccentett, majd felállt. Még az ajtóban visszafordult, majd halkan megjegyezte.-Ember legyen a talpán, aki veled kikezd.-mosolyodott el a fejét rázva, mire én is elmosolyodtam.
-Nem mindenki lehet apuci pici lánya.-suttogtam kesernyésen, majd visszabújtam a tanulnivalómhoz.
*
A hétfő reggelem nem is indulhatott volna ennél hétfősebben.
Vártam Harryre, majd mikor már csak alig 10 perc volt becsengőig felhívtam, hogy ugyan mi a fenét csinál. A telefont egy rekedtes hang vette fel, világáról nem tudva. Örömmel nyugtáztam, hogy elaludt ez a jó ember, és nemhogy értem, az első órára is kérdéses hogy eljöjjön.
Nem volt más választásom, motorra pattantam, és száguldottam történelem órára.
Fejvesztve rohantam a kihalt folyosókon, feltéptem az ajtót, és szinte beestem rajta.
-Jó napot, tanár úr.-köszöntem oda lihegve, ő csak kerek szemekkel nézett rám, és bár mondani akart valamit, nem vártam meg, csörtettem a helyemre. Levágtam a táskám a padra, a lehető legzajosabban húztam ki a széken, és vágódtam le. Cseszd meg, Harry.
Hirtelen egy kéz ért a hátamhoz, ami kizökkentett a zavaromból. Hátra nézve egy fürkésző szempárral akadtam össze, egy halvány mosoly kíséretében.
-Elaludt?-kérdezte halkan Chase, vigyorral az arcán.
-El, hát.-válaszoltam feldúltan.-Körülbelül 5 percem volt beérni...gondolhatod.
-A lényeg, hogy itt vagy.
-Legszívesebben nem is lennék itt, de hát...
-Miss Armstrong...-dördült fel a tanárom hangja.-Megtenné, hogy befogja a száját, ha már elkésett? Valaki szeretne leérettségizni, és elég zavaró tényező a folyamatos beszéd.
Na, hogy kapd be akkor te is.
Lassan előrefordultam a szememet forgatva, majd kitámasztottam az államat, és csábosan pislogtam a tanár úrra, jelezve, hogy befejeztem.
-Iszom szavait, tanár úr, csak tessék folytatni.
Erre ő nagyot sóhajtott, majd visszafordult a táblához. Halk kuncogást hallottam mögöttem, majd az óra további részében Chase a hajammal babrált, ami mindig kellemes érzéssel töltött el.
A szünetben Chase-szel a folyosón kóboroltunk, beszélgettünk.
-Candace, ha láttad volna, esküszöm beleszerettél volna te is.-ájuldozott valami számítógépes játékról.-Az a grafika, meg a történet egyszerűen beszarás!
-Chase, én értékelem, és elhiszem, de tudod hogy halvány fogalmam sincs miről beszélsz.-röhögtem, mert tényleg nem értettem semmit abból, amit mondott. Sosem értettem a fiúk hogy képesek ennyire megszállottak lenni a játékokkal. Olvastam egyszer egy idézetet, ami arról szólt, hogy a fiúk sosem nőnek fel, csupán a játékaik lesznek nagyobbak és drágábbak. Nos, ha azt nézzük, hogy a játék, amiről Chase áradozik, egy átlag ember havi fizetésének a fele, ez az idézet teljesen helyénvaló.
Ahogy befordultunk a tornaterem folyosójára, egy hatalmas plakát ütötte meg a szemem.
-Ez meg mit keres már kint?-mutattam a plakátra, kizökkentve ezzel Chaset a játékokból.
-A végzősök bálja?-kérdezett vissza.
-Addig még van 2 hónapunk, minek teszik ki ilyen hamar?
-Szerintem időben figyelmeztetni akarnak mindenkit.-vonta meg a vállát.-Főleg a lányoknak szól ez. Ti kezdtek már el évekkel ezelőtt készülődni valamire. Ruhát, cipőt vesztek, de vagy ezret, aztán a bál előtti nap vesztek egy ezeregyediket, és végül abban jöttök. Sosem értettem.-boncolgatta Chase a női nemet, amin jót mosolyogtam.
-Te ezt nem is értheted, hiszen férfi vagy. Egyébként meg kikérem magamnak, én nem ez a típus vagyok. Annyira nem hoz lázba, mint például őket ott.-biccentettem a nem sokkal mellettünk álló lánycsapat felé, akik tényleg ugyan azt csinálták, amit Chase felsorolt az előbb.
-Azért egy kicsit csak érdekel, nem?-váltott a hangja bensőségesebbre.-Hiszen ez rólunk, végzősökről szól.
-Caleb mesélte, mikor ő volt végzős mi volt.-kezdtem, miközben leültünk a közeli padokra.-A lányok szinte idegösszeroppanást kaptak az előkészületekben, mindenki tökéletességet akart, aztán akik nem voltak olyan szerencsések, hogy a barátjukkal jöjjenek, azoknak mindent be kellett vetni, hogy valamelyik srác a suliból elhívja őket, vagy ha ez sem jött össze, nekik kellett felkérni valakit kísérőnek, ami elég kellemetlen volt.-grimaszoltam.-Ezután jött a bál, ahol mindenki  ivott, táncolt, berúgott, a lányok fele a mosdóban görnyedt a vécé felett, a másik felét meg a környező bokrokba rángatták. Ennyit érnénk mi nők?-szörnyülködtem el.-Caleb azt mondta, kevés lány volt csak, aki nem járt így, vagy amúgy. Egy biztos, én nem szeretnék egy lenni azok közül.
-Tehát akkor nem is akarsz kiöltözni a bálra?
-Chase...nemhogy kiöltözni, elmenni nem akarok a bálra.-világosítottam fel.-Nem hallottad amit az előbb mondtam?
Chase lefagyva állt előttem, látszólag nem tudta feldolgozni a hallottakat.
-Tényleg nem akarsz eljönni?-kérdezte úgy két perc hatásszünet után.
-Chase, én nem szeretem a tömeget. Se a részeg embereket. Ha meg ez a kettő kombinálva van, egyenesen rosszul vagyok. Tudom, hogy ez rólunk szól. Érdekel is maga a dolog, mivel én is a végzősök közé tartozok, de valahogy...én...-hadonásztam a kezeimmel idétlenül.-Nem, nekem ez nem megy. Tudod, mennyire nehéz ez az egész. Majd otthon, szűk körben megünneplünk mindent, vagy beülünk valami beszélgetős helyre, de nem megy...
Mikor Chase szemébe néztem, először értetlenséget fedeztem fel benne, majd mikor látta összezavarodott arcomat, kezdte érteni, mire akarok kilyukadni. Arca először érzelemmentes lett, majd keserű félmosolyra húzódott az ajka.
-Sajnálom, Candace, hogy te így éled ezt meg. Bárcsak ne így lenne.-simogatta meg a vállamat.-Tönkretettél igaz egy 4 éves fogadást, de semmi probléma.-kezdett el humorizálni hirtelen, kicsit kellemetlenül is éreztem magam, no meg zavartnak. Miről beszél ez? Milyen tervet tettem én tönkre?
És ekkor rájöttem.
-Ó, baszki.-döbbentem le teljesen, mikor rájöttem. Mikor elsősök voltunk, Chase-szel már akkor nagyon jóban voltam. Folyton húztuk egymás agyát, akár csak most. Mindenünk volt a fogadás, de tényleg. Minden kis hülyeségen fogadtunk. Hol pénzben, hol csokiban, vagy arcra pusziban. Egyszer valaminek az lett a fogadás tárgya, hogy ha végzősök leszünk, ő elhív engem a bálra, én igent mondok, és mindenki előtt eljátsszuk, hogy összejöttünk.
Nos, ezt igencsak elszúrtam.
-Bocsi, Chase, nekem ez már teljesen kiment a fejemből.-kértem elnézést, mire csak a fejét rázta.
-Ugyan, ez csak egy hülye fogadás volt a nem normális korszakunkból. Kíváncsi voltam emlékszel-e még rá. De mindegy, ne vedd ezt komolyan, én se teszem.-mentegetőzött.-Csak most nem tudom kit hívjak el helyetted.
Sóhajtottam, majd szétnéztem. Körülöttünk hemzsegtek az emberek. Hirtelen felhúztam a szemöldököm, majd megindultam.
-Candace, várj.-szólt utánam Chase.
Abban a pillanatban, hogy kiáltott, utánam is lépett, ám ekkor már késő volt.
-Hé, Rose, szia!-köszöntem rá az egyik évfolyamtársunkra, aki épp kirántotta a fülesét.-Van már partnered a végzősök báljára?-kérdeztem, mire Rose kissé elmosolyodott, sőt, el is pirult.-Csak mert Chase igazából el szeretne hívni, csak annyira szégyenlős szegény, hogy tőlem kérdezgeti már mióta, hogyan kéne téged megkérdeznie.-kuncogtam a lehető legártatlanabb arccal.
-Hát...végül is nincs még párom.-szólalt meg Rose szerényen.
-Nagyszerű!-csaptam össze a tenyerem.-Akkor Rose, most már van.-kacsintottam Chasere és Rosera.-Na szia!-köszöntem el tőle, majd elindultam onnan. Mögöttem Chase is mormogott valami szia félét, aztán csak a talpainak csattogását hallottam.
-Te megvesztél! Ember, te nem vagy normális, Candace! Megőrültél? Istenem , én meg foglak ölni!-kelt ki magából Chase, mikor újból a folyosó végére értünk.
-Lazíts már.-mondtam halál nyugodtan, míg Chase feje ötször nagyobbra nőtt a normálisnál, a szemei pedig szikrákat szórtak.-Rose kedves, mosolygós, csinos lány. Örülj neki, hogy még szabad volt. Mellesleg bejössz neki, szóval, a mai jó cselekedetemet megdupláztam.
Chase fújtatott, de már nem tudott mit mondani, csak csendben beletörődött a helyzetbe.
Eközben becsengettek tesire. Biztatóan rámosolyogtam Chase-re, majd egy puszit dobtam neki, és felkapva a cuccaimat megindultam átöltözni.
Tesiből épp elkezdtük a szertornát, ami valahogy kicsit közelebb áll hozzám, mint a labdajátékok. Szerettem nyújtani, talajozni, gerendázni, korlátozni. Szerencsére megvolt hozzá az állóképességem és a hajlékonyságom, talán épp ezért is tetszett annyira. Minden évben vártam ezt, a boxon kívül ez az egyetlen sport, ami leköt. A teremben álltak a szerek, sokan nyúzott arccal nézték őket. Nos, a torna nem mindenkinek volt a kedvence. A közös bemelegítés után félrevonultam, leültem terpeszbe, megfogtam a két bokámat, majd leborulva nyújtottam tovább.
Hirtelen gyengéd nyomást éreztem meg a hátamon, picizgetve, lágyan, épphogy ne fájjon.
-Hogy a viharba lehetsz ilyen hajlékony, sose értettem.-mondta halkan Chase, mire elmosolyodtam, majd felálltam, szemben vele.
-Nem mindenki fociban jó.-jegyeztem meg, mire hangosan felröhögött, a tanárunk pedig hangosan rászólt.
-Ember, ennek milyen füle van.-szörnyülködött Chase.-Candace, mit csináljak, hogy úgy tűnjön, csinálok is valamit?-kérdésén elnevettem magam, majd az egyik lábam lendületből feldobtam a vállára.
-Segíts nekem nyújtani, aztán én is megnyújtalak.-fogtam meg mindkét kezét,majd láttam, hogy nyel egyet.
-Már alig várom, hogy megnyújts.-dörmögte elváltoztatott hangon, amin röhögnöm kellett, kizökkentve az egyensúlyomból.
-Chase, ne röhögtess!-förmedtem rá.
-Oké, oké...-bólogatott hevesen.
-Rendben, Chase, most lassan sétálj közelebb hozzám.
-Hogy mi?-sikkantott fel.
-Csak csináld!
Lassan elkezdett felém lépegetni, óvatosan, mintha egy befagyott tó vízén lépkedne, félve attól, hogy bármikor betörhet alatta a vékony jégréteg. Ahogy egyre jött közelebb, kezeivel húzott magához, éreztem rajta, hogy nem akarja, fájjon nekem.
-Nem fáj?-kérdezte halkan.
-Nem. Gyere még nyugodtan.
Addig-addig araszolt, hogy végül a két lábfejünk találkozott egymással a talajon. A jobb lábam teljesen kinyújtva pihent közöttünk, arcunk pedig alig pár centire volt egymástól.
-Tartsuk még így egy kicsit, és teljesen ki leszek nyújtva. Aztán te jössz.
-Te meg akarsz ölni.-szörnyülködött Chase, én meg elmosolyodtam.
Több percig álltunk még így, talán tovább is, mint illett volna. Egyszerűen nem bírtam elmenni onnan. Éreztem Chase leheletét a nyakamon, ugyanis fejlehajtva álltam ott előtte. Jól esett, ahogy éreztem, az izmaim csak feszülnek, nyúlnak, én pedig egyre lazulok.
Jól esett, hogy Chase biztos támaszként állt előttem.
Jól esett Chase közelsége...